Főkarakter: Főkarakter
Teljes név: Deborah Morrison
Születési hely és dátum: 1979 november 14. Oxford
Csoport: Ahová a staff oszt ^^
Patrónus: flamingó
Évfolyam (szak) / Foglalkozás: 7 évfolyam (az utolsó évet most ismétli a balesete miatt, ezért idősebb a többieknél)
Képesség: -
Mágikus adottság: -
Familiáris: -
Kiemelkedő tudás: -
Kihez tartozol?: saját karakter
Jellemed kifejtése
Kedves, figyelmes, amolyan igazi jókislány... legalább is volt, egészen a két évvel ezelőtti balesetéig, melyet karácsonykor szenvedett el. Az égiek biztos úgy gondolták, hogy még szükségük van a lányra, ugyanis az életét megkímélték, viszont az emlékeitől sikeresen megfosztották. Azóta csak árnyéka önmagának, nem igazán találja a helyét, és mintha egy teljesen új ember lakozna fizikai valójában. A mindenki által szerethető énje eltűnt, helyette maradt egy sokszor szorongó, rémálmokkal küzdő, önmagát kereső lány, aki már messze nem olyan lebilincselő, mint réges-rég.
Lényegében kedves, azonban nem kifejezetten társaság kedvelő. Ha nem muszáj nem nagyon vegyül a diákokkal. Kívülállónak érzi magát, hiszen hiába végezte el nagyon jó eredményekkel az iskolát, most mégis vissza kellett jönnie a már megszokott falak közé. Mivel részleges amnéziája van, és nem emlékszik a varázslatokra, ismét ide kényszerült, amolyan terápiaként, így kora miatt kissé kilóg a sorból. Nem barátkozik, úgy gondolja, hogy emlékei úgyis hamar visszajönnek, és akkor már felesleges a búcsú miatti szenvedéssel nehezíteni az életet. Persze önmagának sem vallaná be, hogy ez az emlékezés dolog nem áll olyan jól, mint kellene, hiszen már egy éve nem történt semmi, azon kívül, hogy minden nap délután hat órakor beül Madam Puddifoot kávézójába és vár...
(Súlya miatt sokat piszkálták, az önbizalma nincs épp az egekben. Igyekszik palástolni ezt, azonban sok-sok átsírt éjszakán van már túl. Manapság már nem zokog ezért, viszont még mindig mélyen érinti. Pedig elég sok fiúja volt, akik kifejezetten szerették az idomai miatt, ő azonban soha nem gondolta hogy, az érdeklődés önmaga irányába túlontúl komoly lett volna.)
Szeret segíteni másokon, van hogy eljár és a hajléktalanoknak ételt oszt, vagy csak menhelyes kutyákat sétáltat.
Hajlamos a pánikrohamra. Néha nagyon borúsan látja a világot, pláne mikor semmi sem sikerül amibe belekezd, és olyankor teljesen rápörög a problémákra. Elhiteti magával hogy képtelen megcsinálni azt amivel már akár hetek óta küszködik, és ebből a mély gödörből csak az húzza ki, mikor végre sikeresen teljesít. Mert hogy egyébként az adrenalinnal túlfűtött pillanatokban mindig a maximumot hozza ki magából.
Nem randalírozik, nem tör-zúz, és nem lázadó. Ő egyszerűen csak életunt, és belefáradt már abba, hogy hiába próbálkozik, semmi nem jut az eszébe. Réges-régről van néhány emléke, családi összejövetelekről, egy szempárról, azonban nem tudja ezeket hová tenni, és talán a legnagyobb gondja, hogy még csak az életének fontosabb dolgaival sincs tisztába. Fogalma sincs arról, hogy volt-e már barátja, csókolózott-e már, szűz-e még, vagy csak úgy, volt-e bármilyen jellegű kapcsolata. Néhány dolgot már kiderített leginkább fényképekből, azonban az sem biztos hogy a következtetései helyesek. Néhány barátjával felvette már a kapcsolatot, és előszeretettel vált baglyot, azonban sokkal közelebb még nem jutott az igazsághoz.
Jó tanuló, maximalista, mindig odateszi magát. A tanárok kedvelik, még ha mostanság nem is igazán ad rá okot. Szabadidejében sokszor szétszórt, a figyelmét nem igazán lehet lekötni. Mindig töpreng és elvonultan szemléli a világot, vagy épp az eseményeket. És persze próbál rájönni arra, hogy miért is érez kényszert arra, hogy minden délután hat órakor egy cukrászdában múlassa az idejét...
Megjelenés
174 cm magas, teltkarcsú lány. Egyáltalán nem vékony, csípője széles, dereka vékony, combjai vastagok. Nem egy nőideál, hiszen lenne mit ledobnia magáról, azonban túlontúl szeret enni, így a kilói is megmaradtak rajta. Dúskeblű, molett tipus, és emiatt annak idején sokat cikizték. Lufinak hívták, és a Debóra név miatt legtöbbször debellának. Mára már elcsendesült körülötte a világ, azonban hiába öltözik szépen, ízlésesen és csinosan, akkor sem tudja magát a tükörben szépnek látni. Pedig annak láthatná, hiszen valójában nagyon is szép lány. Baba szerű arca van, kissé kreolos bőre, amire mindig is nagyon figyelt. Pattanás, miteszer már tini kora óta nem jelent meg rajta, hiszen sokat foglalkozik testének ápolásával. Szemei macskaszerűek és jegesen hidegkék színűek. Orra egyenes vonalú, szája telt, csókolnivaló. Mindig sminkeli magát, azonban sosem esik túlzásokba. Szereti az élénk színű rúzsokat, általában azt használja egy tussal kombinálva. Haja félhosszú, szőke, barna, fekete, épp amihez kedvet érez. Szereti festeni, és szinte minden hajszín remekül áll neki. Összességében egy igazán megnyerő teremtés.
Életed fontosabb állomásai
Az órák óta hulló hó egyre nagyobb fejtörést kezdett okozni a dugóban ragadt lány számára. Még nem olyan régóta volt jogosítványa és szinte már őrült nagy merészségnek számított, hogy el mert indulni ebben az ítéletidőben. Igyekezett abszolút körültekintő lenni, azonban a jeges szél, mely szinte már áthatolhatatlan függönyként kavarogtatta az egyáltalán nem apró hópelyheket, túlontúl hatalmas akadályt jelentett számára. Egyetlen öröme az a forgalmi dugó volt, melyben már lassan fél órája várakozott. Mögötte türelmetlen dudálás hangja harsogott egyre sürgetőbben, ő pedig hiába igyekezett, akkor is képtelen volt arra, hogy előrébb jusson. Mikor már jó ideje nem mozdult semerre sem, vakmerően gázt adott, majd egy jól irányzott mozdulattal balra tekerte a kormányt, ezáltal kiválva a kígyózó sorból, és immár szabadon zötykölődhetett előre anélkül, hogy bárki is útját állta volna. Kissé ideges mozdulattal nézett bele a visszapillantó tükörbe, majd próbálta a már percek óta bedöglött klímát helyre pofozni. A hidegtől cserepes ajkai közül lassan hófehér pára szállt fel, és ujjai is szépen kezdtek kifehéredni a kormány szorongatása közben. Bele sem mert gondolni, hogy gyakorlatilag még jó pár órát kellene levezetnie és hogy mindezt azért teszi, hogy lássa a szüleit, akik már egy hete leköltöztek a vidéki nyaralójukba.
A következő kanyarnál jobbra fordult, majd a következő kereszteződésnél abszolút tanácstalanul szemlélte a felfüggesztett táblákat. Egyik város neve sem volt ismerős, ez tehát egyet jelentett azzal, hogy sikerült eltévedni. Szenteste..
Hatalmasat sóhajtott, majd a kocsival megfordulva lassú tempóban kezdett visszafelé haladni. Figyelte az utcaneveket, bár egyáltalán nem emlékezett egyikre sem. Mikor már a leginkább elkeseredett, és kezdett sötétedni, az egyik piros téglás bérház kivilágított cégtáblája felé vette az irányt. Egy apró cukrászda volt, a város legeldugottabb szegletében, és még mindig nyitva, ilyenkor délután négy órakor.
Sietősen húzta hát be a féket, majd miután sikerült kikászálódnia a jéghideg kocsiból, és gémberedett tagjait már-már kihajtogatni belőle, egy jól irányzott mozdulattal lökte be a sötét barnára festett ajtót, melynek tetején a kopott csengettyű azonnal életre kelt. Lágy dallama azonnal betöltötte az apró helységet, mely meleg volt, és a fahéj és szegfűszeg illatától aromásan karácsonyszagú. Deborah mindig is imádta ezeket az illatokat, valahogy mindig eszébe juttatták a szülőkkel közösen eltöltött karácsonyokat, mikor is anyja finomabbnál finomabb süteményekkel igyekezett a kedvében járni, és emlékezetessé tenni a szeretet ünnepét. Most sem vágyott másra, csak arra, hogy végre ott legyen velük, körülállják a hatalmas fenyőfát, és ne kelljen a hidegben fagyoskodnia. Bár jelenleg ez a hely tökéletesen megfelelt számára, hogy útbaigazítást kérjen, és megmelegedjen egy kicsit, mielőtt folytatja útját.
Kapucniját azonnal lerántotta a fejéről, majd félhosszú, sötét hajáról vékony ujjaival hanyagul kirázta a hópelyhek maradékát.
- Helló! Van itt valaki? - kérdezte rekedtes szopránján, majd a kivilágított pulthoz lépett, ahol szebbnél szebb karácsonyi sütemények sorakoztak.
- Már jövök is, egy pillanat! - hallatszódott a karcos bariton a pult mögött lévő ajtó mögül.
- Itt is vagyok, miben segíthetek? - szólt a kérdés, majd Deborah elakadó lélegzettel fürkészhette a legszebb szempárt, melyet valaha is látott.
Karácsonyi emlékek...
A chilivel meghintett forrócsoki szinte perzseli a nyelőcsövét, azonban most egy cseppet sem bánja ezt. Már órák óta üldögél a hideg autóban a fiúval, akit pár órája ismert meg. A hó szakadatlan esik, és az utak, melyek eddig még járhatóak voltak, mostanra már teljesen áthatolhatatlan akadályt jelentenek. Kezét és testét a gőzölgő ital melengeti, szívét pedig a fiú mosolya...
Hangosan kacagva fut neki, majd csúszik egyet a kissé sikamlóssá vált utcán. Keze a régi lámpa fém testére kulcsolódik, majd mint egy táncos, olyan kecsesen kerüli meg lendületből azt. Barna hajába csillogó hópelyhek tapadnak, a fiú pedig nem tudja nem tátott szájjal figyelni az önfeledten nevető lányt, annak teltkarcsú termetét, kedves arcát. A délelőtt és koradélután bosszúságát már régen elfelejtette, hálát ad Istennek, hogy eltévedt, és bár imádja a szüleit, most mégis inkább a fiúval múlatja az idejét, mint hogy otthon körbeállja a fát és egy újabb pulóvernek örüljön...
Keze alatt a hógolyóból lassan hatalmas görgeteg alakul. Sapkája a hóember fején végzi, orrának egy botot szúr, szemének pedig feláldozza a díszítésként kapott kettő kávészemet a forrócsokijának tetejéről. A hóember a Szilveszter nevet kapja...
Fekszenek egymás mellett, kissé lihegve a hógolyózástól. Deborah haja szétterülve, a fiú pedig kipirosodott arccal nézi a régi lámpa fényét, a mellett alig látható csillagokat, és a lány tündöklő tekintetét. Hirtelen ötlettől vezérelve csinál egy angyalkát, majd nevetve nyugtázza, hogy követője is akadt. Felkászálódik lassan, hogy lássa távolabbról is a művét. Felsegíti a lányt, ujjai annak hideg kezére kulcsolódnak.
A távolban harang csendül.
Éjfél van.
A tekintetük egymásra villan, a fiú pedig életében először a következményekkel nem törődve kilép a komfortzónájából. Ajkai a lány ajkához ér, lágy csókkal illeti...
- Boldog Karácsonyt... 
Abból is nagyon jó játékokat lehet kihozni, ha valaki nem a legtökéletesebb 
