2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Érzem, ahogy a hatalmas erejű tűz kitör belőlem és szinte látom előre, hogy mindent elemészt. Szerencsére a többiekkel együttesen sikerül elpusztítanunk a magot, és az elemi mágiát és a szél erejét használva sietek ki a kastélyból az udvarra, ahova a többiek is mennek. Az udvaron már várnak minket, a négy szakvezető. Pontosan tudom, hogy kicsodák, és kicsit el is húzom a számat. Vajon mi vár még ránk? Hamarosan Laura és Shawn is megjelenik, és furcsán, erőmet gyűjtve, védekező állást veszek fel, hogy azonnal tudjak reagálni, hogyha kell. Azonban támadásra most nem kell számtanunk, csak végre megtudjuk, hogy mit is keresünk itt. Síkutazó. Érdekes tény, és információ, remélem, hogy emlékezni fogunk az itt történtekre. Eleinte a gyógyítás volt a fő célom, talán majd most az elemi mágia felé indulok el az életem során. Már ha visszajutunk a saját időnkbe... Úgy tűnik, hogy a vezetők hálásak nekünk, hiszen egy-egy varázstárggyal köszönik meg, amit tettünk. A zsebembe süllyesztem a kapott tárgyat, és enyhe szomorúsággal, bár nyugalommal nézek a jövőbe és remélem, hogy hamarosan már a Roxfort birtokát érezhetjük a lábunk alatt...
//Köszönöm szépen én is a mesét, élvezetes volt! //
Isabella Diana Woodrow carried out 1 launched of one (6 oldalú dobókocka.) :
Tehát van ez így, hogy két embert világokon, életeken át összeköt valami? Hiszen Laura is úgy néz a sérült Shawnra... pedig nem az, akit keresett és mégis... furcsa egy helyzet annyi szent. Akaratlanul is oldalra pillantok Andrewra. Végül is ha nincs az a nagy kalamajka, ha nem osztanak be minket párba, ha nem kötjük össze a szívünket, ha nem kerülünk előtte halálos veszélybe... De mindez megtörtént, a sok esemény úgy kapcsolódott össze, hogy végül újra egymásra találtunk és talán pont úgy, ahogyan Laura és Shawn, ennek így kellett lennie? Csak hát az már megbizonyosodott, hogy Andrew ezt nem így gondolja, akkor nekem sem ezen kellene gondolkodnom igaz? De a fő, hogy mehetünk, el innen, ahol hónapok teltek el, haza, ahol még azt sem tudjuk mi a helyzet. Nagyon remélem, hogy ott nem teltek el hónapok, még rengeteg tanulni valóm van az év végéig! - Azért van, ami hiányozni fog. - még egy félmosoly, ahogyan megvonom a vállamat. Különös egy hely ez, különös alakokkal, de nem volt rossz dolog a képességeimmel együtt létezni. Persze azért elég érdekes dolog nekem átvenni az igazgatótól bármit is, főleg hogy amikor a kezem egy pillanatra az övéhez ér a karkötőm élénken szikrázik. Jelzi a vámpírokat, én pedig nem csoda, ha egy pillanatra ledermedek, de aztán hasonlóan Jacobhoz gyorsan a zsebembe süllyesztem, amit kaptam és irány a kapu. Lesz min elgondolkodni majd odahaza annyi szent.
//Köszönöm szépen a játékot! Nagyon élveztem és jó volt egy kicsit nosztalgiázni, visszaemlékezni a régi dolgokra. //
Gemma Carlyle carried out 1 launched of one (6 oldalú dobókocka.) :
Feszülten figyel, de jól álcázza, miközben még kavargatja a síkokat és a mágiát maga körül. Amikor Amandine közelebb húzódik hozzá, még jobban figyel a lányra, de ez a test tartásán nem látszik meg, csak a figyelme éleződik. Hiába fáradt, és hiába tudja, hogy a lányt sem kell félteni, valahogy neki most nagyobb az ereje ebben a világban, éppen ezért résen van. A fáradtság miatt tompán fáj a válla, de az adrenalin még kitart egy kis ideig. A kérdésre le nem veszi tekintetét a szakvezetőkről. Ők hozták ide őket, majd ők is viszik haza.. és ekkor előlép az angyal. A történetre az egyik szemöldöke felszalad,a mágia megáll mellette, és a srác elgondolkodva nézi hol Shawnt, hol Laurát. Nem tudja, hogy el akarja-e ezt hinni.. Valaki, aki síkvándor, életek és síkok között vándorol, mindenkinek több élete van, számtalan előzmény.. vagy csak keveseknek adatik ez meg? Tanulható vagy adottság? Olyan ez, minthogy valaki koboldnak születik vagy hipogriffnek? De nem lamentál túl sokat rajta. Végignéz a szakvezetőkön, és látja, ahogy Kaen el Jericho felé nyújt valamit. Közelebb lép, ellökve magát a fától, aminek eddig támaszkodott, átveszi,megforgatja a kezében, majd zsebre vágja és átlép a térkapun, vissza az előző világba, egy héttel későbbre..
//Kösz a mesét!//
Jacob Troops carried out 1 launched of one (6 oldalú dobókocka.) :
Mindenki kiér a maga módján, van aki térkaput nyit, van aki pszionikus mágiával gyorsul, van, aki vérfarkasként suhan... Megannyi képesség, de ugyanaz az elemi erő, a tiszta mágia más formákba öltöztetve. Mikor kiérnek láthatják az egész hely pusztulását, és végül minden szem az igazgatókra tapad, mindenki onnan sejti a válaszokat, hogy majd ők fogják hazaküldeni őket. De az igazgató, Kaen el Jericho, hűvös tekintetét Laura felé fordítja, aki kihúzza magát és a többiek elé lép. Nem támad, már minden bilincs lehullott mindannyiuk kezéről, de látszik, hogy nem szívesen hagyja ott a majdnem halálig kimerült társát. - Én hoztalak titeket ide, nem ők. Ismerlek titeket, egy másik életből, egy másik síkról, de nem ennek a világnak a Laurája vagyok. Nagyon hasonlít a miénkhez, szinte mindenben, de nem ugyanaz, mint ahonnan érkeztem. Síkvándor vagyok, és a világok közt vándorolva keresem az én Shawn Griffinemet, akit elveszítettem, évekkel ezelőtt... - itt egy kicsit megtorpan, és annak ellenére, hogy ez a fiú nem az, akit szeret, gyengédséggel pillant felé. - Mikor rátaláltam, nem bírtam itt hagyni a sötétség karmai között, de úgy kellett hátráltatnom, hogy se ő, se a sötét energia ne érezze meg, hogy ellenük játszom. Ez a világ volt a központja az energiáknak, a mag, amiből a hosszú életeitek sora származik, és persze az enyémek is. Azért hoztalak titeket ide, hogy elpusztíthassátok, mert egyedül képtelen voltam rá anélkül, hogy Shawn belehalt volna a küzdelembe. Ezzel fejezi be a mondandóját, és a tekintetében látszik, hogy ahogy végignéz rajtuk, néhány pillanat erejéig a saját társait látja, a saját világából... És mindannyiukat szereti. Aztán a négy szakvezető lép oda hozzájuk, és mindannyiuknak átadnak egy személyes tárgyat, varázstárgyat, ebből az életükből, amit el tudnak hozni magukkal. Egyetlen egy tárgy, ami túléli a síkváltást, és a Roxfortban is velük marad. Vissza lehet utasítani, sőt, a medált is lehet választani, amelyet a kapuban kaptak, mikor megnevezték igazi valójukat. Laura végül egy hatalmas kaput nyit, ami hazafelé vezet, és, ha átlépnek rajta, a kúria előtt találják magukat, ugyanolyan mocskosan, mint ahogy most vannak, és... csupán egy héttel később, Halloween éjszakáján, éjfélkor. Az emlékeik mind megmaradtak, de erejük újra csak a Roxfort világából merítkezik.
// Köszönöm szépen ezt a kis nosztalgia játékot, kitartást a befejező akkordokhoz, és még egy utolsó dobálózás vár rátok a záró hozzászólásaitokban (Nekem itt, Emmának).
1-2: személyes tárgy, varázserő nélkül (akármilyen napló, medál, gyűrű, vagy régi varázstárgy, de erő nélkül) 3-4: személyes tárgy, kevés varázserővel (például Bianca karkötője, ami ostorrá változik, de más ereje nincs) 5-6: személyes tárgy, nagyobb varázshatalommal (adminokkal majd engedélyeztetni kell a képességet, hogy Roxfort kompatibilis legyen)
Mindenki, aki írt zárót (Bocsi Mesiii), annak +1
És akkor kezdem a sort, a tárgyat kitalálni már nincs időm, de dobok. ^^
Kalandmester carried out 1 launched of one (6 oldalú dobókocka.) :
Lángörvénybe borul a terem, és az ősi fa valóban elég, most talán mindörökre. Nincs más hátra, menekülni kell, mielőtt bent ragadunk. Épp fordulnék, hogy fussak kifelé, amikor Jacob megjelenik mellettem, és egy kapuval megkönnyíti a menekülést. Kerek szemekkel nézem, ahogy a kúria lebomlik mögöttünk, hirtelen átsuhan agyamon minden emlék, amit itt töltöttem... úgy látszik, most valóban vége. - Mindenki jól van? - kérdezem végül, körbenézve a többieken. Itt van Laura és Shawn is, de nem támadnak ránk... vajon most, hogy a kúria elpusztult, megint a mi oldalunkon vannak? Azért tartom tőlük a távolságot, és inkább szorosan Jacob mellett maradok. - És hogyan jutunk haza?
Amennyire magányos farkas voltam a jelenlegi életemben, a korábbiban annyira törekszem rá, hogy sikerüljön végérvényesen elpuszítani a fát. Ezzel együtt a szőke lányt is, aki felé különös módon sajnálatot érzek, valahogy pokoli sorsnak érzem, hogy gonosszá kellett válnia. Mint holmi ékszernek a durva ládikó bendőjében, arra várva, hogy majd egyszer sötét csillogásával iszonyatba borítja a világot. Az eszenciális pusztítás az útjára indul, és már semmi sem állítja meg. Meleg kéz ér az enyémhez, ahogyan Gemmával egymásba kapaszkodunk, a másik tenyeremmel leárnyékolom a homlokomat, hogy ne vakuljak meg a feltörő fényektől, amelyeket a gonosz pusztulása okoz. Nem különösöen izgatnak egykori szakvezetőink, már nem azt az életet éljük, noha a lánnyal el kell majd beszélgetnem, hogy mi is történt egykor köztünk. - Haza! – Bólintok, és végül Jacobon állapodik meg a tekintetem, ne hagyjunk itt senkit, aki most jött velünk. Annak idején oly sokan voltunk, most csupán a maroknyi túlélő, az utolsók maradtunk. Az volt a végzetünk, hogy elpusztítsuk a gonoszt vagy hogy egymásra találjunk? Meglehet mindkettő. Lehet, hogy az egykori igazgató tudja, hogy most honnan jöttünk? Vagy csak induljunk el kifelé?
Közös erővel, különféle mágiákkal sikerül végül teljesíteni a feladatot. Választásunk sem igen volt, hiszen ha nem tesszük itt veszünk mind és kész, de az egész hely omlani kezd, Vanessa pedig megszűnik létezni, remélhetőleg vele együtt az egész hely és a sötétség is, ami körül ölelte. Tudom, hogy Andrew profi, de ennek ellenére megragadom a kezét. Nem kockáztatom, hogy újfent eljátssza, hogy nem velem együtt tűnik el innen. Hoppanálás, a legkézenfekvőbb egy kis gyorsulással és már itt sem vagyunk, hanem a többiekkel az udvaron. Hatásos volt, láthatóan Shawn és Laura már önmaga és a különösnek vélt alakok, a szakvezetők is ott vannak épen és egészségesen. - Akkor most haza? - furcsa lesz mindezek után. Vajon az emlékek, az életek emlékei megmaradnak, vagy hogy megy ez? Vajon a saját időnkben mennyi idő telt el? Hiszen itt elég sok időt töltöttünk el és az egész hely egyértelműen nem a világunkhoz tartozik, már csak az a kérdés, hogy hogyan jutunk haza? Hiszen nem magunktól jöttünk ide, valószínűleg nem juthatunk haza magunktól, ezért végül a szakvezetőkre pillantok, vajon ők a megoldás, haza tudnak küldeni?
Azt használja, amihez a legjobban ért, és amikor látja, hogy a többiek is ezekhez nyúlnak, akkor megnyugszik, és valahogy végigáramlik benne egy kifejezetten furcsa érzés. Mintha.. ezt kellene csinálnia.. megmagyarázhatatlan emlékek öntik el, miközben a mágia kiáramlik a kezeiből, és érzi, hogy mekkora hatalma is lehetne.. és hirtelen rádöbben, hogy hol van még ő mindehhez képest. A hely lassan bomlik szét, ő pedig, amikor menekülőre kell fogni, akkor Amandine mellett terem, és egy portálkaput nyit, nem síkok között, csak a jelen síkban, és a terület egy biztonságosabb részére nyitja meg a kaput, majd int szaktársnak, hogy jöjjön nyugodtan. Ha minden jól megy, akkor kikötnek az udvaron, ahol ott is áll előttük mindenki. Jake belekapaszkodik vállsebébe, ami a sok erőkifejtés miatt megint megfájdul, és húzódik, és a hátát nekiveti az egyik fának. - Remélem, hogy ez a szemét nem próbálkozik semmivel, mert kezdem unni, hogy mindig megússza.. - köp ki oldalra ahogy tekintetét végighordozza a díszes társaságon, kiemelten a Shawn-Laura pároson, majd lusta mozdulattal zárja be a portálkaput, mint aki mindjárt nyit alájuk még egyet, ha csak meg is moccan, vagy a szeme rosszul rebben.. Persze piheg, mert fáradt, de érzi, hogy ezen a helyen sosem lehet az ember nyugodt, és sosem érezheti magát biztonságban.
Dezintegrálás, Tűz, ismét egy szerkezeti bontás, Olaj, és ismét Tűz... A társaság mindent bevet és valami eszméletlen pusztítást tudnak előidézni, amin mindenki meglepődhet, aki nem emlékszik elmúlt életeik hatalmára. Ami igen csak hatalmas. Egy egész lángörvény indul meg, a tó és a fa is lángra kap, és Shawn is, akinek az első kiáltására Laura már talpon is van, akármennyi sérülés borítja, azonnal repül hozzá és elfojtja a tüzet körülötte, átöleli a szárnyaival és kihozza a poklok tüze közül. De Vanessát és az ősi fát már senki sem mentheti meg. Ezernyi élet sikolya hagyja el a karcsú, szőke alak száját és ennek a sikolynak a hatására mindenkinek eszébe ötlik a korábbi életeiknek sorában egy momentum: Vanessa mindig Vanessa volt. Vanessa mindig is a Mag volt, akinek az volt a sorsa, hogy öntudatlanul nagy hatalomra tegyen szert, és amikor megérett rá, csatlakozzon a fához és hatalomra segítse a sötétséget.
Vanessa Mantova, az egyetemes sötétség, kalandod itt véget ért
Mindent elemészt a tűz, a kúria minden eleme bomladozni kezd, valószínűleg a diákoknak nem kell kétszer mondani, hogy meneküljenek. Mire feléjük kapnák a fejüket, Laura és Shawn már el is teleportált, a birtok területére. Ha mindenki kreatívan használja képességeit, ők is gyorsan és sértetlenül kijuthatnak. Ha kimenekültek, kint ott van Laura, Shawn a karjaiban, és a négy szakvezető is, megszabadulva bilincseiktől, önmagukként. A kúria viszont elemeire bomlik és véglegesen elpusztul. Remélhetőleg ezúttal minden univerzumban.
Oldalt pillantok, ahogy Gemma hozzámér. Tudom, hogy ő is érzi a fájdalmat.. Nem tehetünk mást, el kell pusztítanunk a fát, amely egykori iskolatársunkból táplálkozik. Nincsen bennem szégyenérzet, hogy a sötétség eszenciájához nyúlok, így kell lennie. Kétlem, hogy egyedül a fény lenne hatásos a gonosz ellen, hátha feloldhatja a mágikus szövődményeket a hasonlatos varázslat is. Ám egyből látom, hogy ez bizony félresikerült, Jacob is megszólal, hogy mit kell tennünk, Isabella pedig már a legpusztítóbb tüzet engedi útjára, amit valaha láttunk. Bólintok Gemmának, ezek után nem lehet kérdés, hogy mennyire kell visszafognunk magunkat. Lerázom a tenyeremről a vércseppek maradányait, és aládolgozom Bella varázslatának, a pusztító tűz számomra is igencsak kedvelt csapás, Vanessa már úgysem önmaga, már nem lehet visszahozni. Ha semlegesítjük, talán megváltást is nyerhetünk számára. Na és persze magunknak is! Nem aprózom el holmi lángkitörésekkel, vigyük csak a halálba akár Shawnt is. Tűzvihar ez a javából!
Megrándulok, amikor éles sikoly hasít bele a csendbe, majd pedig a... a lény feléled, és már valóban nem úgy néz ki, mintha Vanessa lenne. De vajon ő volt valamikor, vagy ez a valami csak felvette az alakját? Nem sok időm van ezen merengeni, hiszen Laura és Shawn is megérkeznek. Három barát, akik valamikor a mi oldalunkon voltak, de most... még mindig nem értem pontosan, mi lett velük, miért nem önmaguk. Mégsem szabad, hogy ez megállítson. Arianának mindig is a barátai voltak a legfontosabbak, de mégsem vagyok teljesen ugyanaz, és erőszakosan nyomom le magamban a feltörő érzéseket. Ha hagynám, hogy ezek az érzések megállítsanak, itt halnánk meg. - A forrást? Mégis hogy lehet egy forrásnak ártani? - fakad ki belőlem. De talán ha a forrás megváltozna... Erősen koncentrálok, és egy varázslattal igyekszem a forrás vizét más folyadékká, mondjuk sűrű olajjá változtatni, azt remélve, hogy ezzel meggyengítem, elpusztítom, vagy valami. A legjobb ötlet kiszárítani lenne, de az teljesen más anyag..
Hiába mondom ki a nevét nagyon úgy fest, hogy nem sokat érek el vele, ami még inkább arra enged következtetni, hogy az az alak már nem az a fiatal lány, akire még halványan emlékszem, vagy jó eséllyel mindegyikünk emlékszik. Ezért is nyúlok Andrew karja felé, amikor megvágja magát, pedig sejtem, hogy ez már nem működhet, és annyira már egy hullámhosszon vagyunk, hogy tudjam a varázslata nem támadó jellegű, aminek lennie kellene. Nem érem már el és igen a vérmágia, mint sötét mágia egy ilyen környezetben... hát nem a legjobb ötlet. Gyorsan változik a helyzet, és már nincs idő teketóriázni, Laura láthatóan nem ellenség most, hiszen nincs is magánál, Shawn ellenben azért van itt, hogy Vanessát - vagy is azt, ami maradt belőle - védje. Végül Jacobnak csak bólintok, egyértelmű, hogy a forrást kell támadnunk és én magam is ezt teszem. - Andrew a forrást! - remélem, hogy a vérmágia nem veszi ki az erejét, azért a közelében maradok, de én magam is a fára koncentrálok elsősorban. Relikviamesterként igyekszem a fa szerkezetét, mágiáját megbontani, hátha ha valahogy elsősorban azt pusztítjuk el, akkor valami módon lekapcsolhatjuk róla a három őt szolgáló delikvenst.
Igen, valóban kicsit mindenki megdermed, és nem igazán tudjuk, hogy most hogyan tovább. Itt vagyunk egy tónál, amely közepén egy hatalmas fa, benne pedig a lány. Fogalma sincs, hogy mit kellene tennünk és sajnos az tűnik a legcélszerűbbnek, hogy egyszerűen pusztítsuk el a fát és vele együtt a lányt is. Hogyha találkozik a tekintetünk Andrew-éval, az én tekintetemben láthatja, hogy tudom, ez a megoldás és igen, Mila... vagyis az én gyomrom bevenné ezt. Mindig is bevette volna a felsőbb jóért. Furcsa érzés. Isabellaként nem bántanék senkit, de Milaként érzem, hogy ez a megoldás, és ha ez kell, hogy kiszabaduljunk innen, hát hajrá: öljük meg a lányt, és pusztítsuk el a fát is. Nem sok időnk marad a gondolkozásra, hiszen Shawn és Laura törnek be ismét. Hát ezek még mindig élnek? Kicsit megijeszt az a lény, akivé Shawn lett és elborzadva nézem, hogy most mi fog történni. Vetek egy pillantást Andrew-ra, majd Jake-re, akinek az az egyetlen szava megerősít. A lehető legerősebb tűzvarázslatot alkalmazom, amit csak ismerek (márpedig elementalistaként nyilván van egy pár fajta, amihez hozzá tudok szagolni), és a fa felé irányítom.
Hidegen és szürkén csillannak meg a szemei, miközben az arcán halvány, sanda félmosoly fut végig, mint valamikor egykor nagyon régen.. Érzi szinte az egész helyet, és érzi, hogy körülötte mindenki megdermed, és vár, és talán éppen a halálra vár itt mindenki, azért nem mozdul és cselekszik, talán csak az eddigi események voltak túlságosan gyorsak, és levegőre van szükségük. A talajt és a mágikus teret nem tudja megbomlasztani.. ám hirtelen valami megrázza a földet, és Jake látja, ahogy a vérmágia hatására Vanessa, és az árny felébred. Úgy érzi, mint aki pontosan tudja mit kell tennie, de talán csak az erő mozdul meg benne, mélyen. Ahogy Laura átzuhan, és Shawn is megjelenik, Jake minden erejét Vanessára, és neki is a magjára összpontosítja, oda, ahol a legsebezhetőbb pontját érzi, és támad. Hogy mivel? Azzal az anyagmágiával, amiben, ha minden igaz, a legjobb, a leginkább a lényéhez tartozik. Mondhatni utolsó leheletéig lehatoló erővel próbálja dezintegrálni a lányt, azaz atomjaira zilálni és megsemmisíteni. Nincs más mód, vagy lehetőség. - A forrásra! - szakad fel belőle a kiáltás, miközben szemeivel is meredten a fát és a benne nyugvó Vanessát nézi, és reméli, hogy a robaj, a csatazaj és a sikoly nem nyomja el a hangját. Nem egy vezér alkat, ezért nem is mond többet, vagy mást, reméli, hogy a többiek nem állnak tovább, hanem sikerül együttesen legyőzni ezt a valamit. És a másik kettő ráér később - Jake elgondolása szerint legalább is. Ami persze koránt sem életbiztosítás.
A csapat jobbára habozik, Jacob is csak tapogatozik, miután megrohanják az emlékek a húgáról. Azaz Jack húgáról. Annyit tud meg, hogy az egész hely sötétmágiával van telítve, és minden Vanessához kapcsolódik, ő az igazi mag, az energiaforrás, az erő, ami újra és újra visszahozza a gonoszt ebbe a kúriába. Itt lényegében minden ellenük van és minden arra vár, hogy megölje őket. Nagyon nyomasztó a kisugárzás, ezt mindenki érzi mágia nélkül is. Tehát Andrew nagyon közel jár. Közel, még is nagyon félrenyúl a lépéssel, amit elkövet. Ahogy közelebb lép és a kezén elkezd csorogni a vér, az első csepp, ami éri a földet azonnal felszívódik. Abban a pillanatban egy éles sikollyal nyílik ki a fa vérvörös - vagy éppen ténylegesen véres - nedveiben alvó lány szeme. De ez a szem csöppet sem hasonlít a régi Vanessa szemére. Fekete, épp úgy, mint Shawn-é volt. A következő pillanatban, mintha vérszagra gyűlne az éji vad, a plafonból Laura és Shawn egy hatalmas robbanással tör be, és míg a fiú a tó közepébe érkezik, de súlytalanul áll meg a tetején, addig a sérült Laura közéjük csapódik, és menten elájul. Vanessa nem cselekszik, magához hívta a szolgát, most már nincs olyan könnyű dolguk, mintha lesből támadták volna meg a szendergő sötétséget. A démoni alak, aki valaha Shawn volt a tóból merítkezik energiákból és támadásra készül... De hőseinknek még pont van egy leheletnyi idejük cselekedni.
Ahogyan megrohannak az emlékek, így már minden tisztább, sokkal tisztább. Már cseppet sem érzem furcsának, hogy mi is volt köztünk egykor Biancával, ám le kell majd ülnünk mindezt tisztázni, hiszen életeken át sodródtunk egymás mellett, miért is lenne törvényszerű, hogy ismét szeretjük egymást? Végtére is a jelenkori emlékeinkkel kell együtt élnünk, és itt még.. csupán barátkozunk, minden más érzés olyan távolinak, idegennek tűnik, ám már nem annyira. Ahogyan megszorítjuk egymás kezét, abban a pillantásban minden benne van, amit majd a későbbiekben meg kell tárgyalnunk. Már ha túléljük ezt a mait. Nagy fújtatás, és benyitunk az ajtón, hogy a már ismert fa látképével nézzünk farkasszemet. Hát persze.. Az egykori kúria alatti ősi gonosz ebben a fában testesült meg. Egyszer már elpusztítottuk, és most ismét itt van, valahonnan új életet nyert. Talán éppen Vanessából? Magához hívta, és az lány élete árán tud még létezni. - Vanessa egykor sok sötét tettet vitt véghez. Lehetséges volna, hogy a fa elragadta a lelkét, és már nincsen visszaút? – Pontosan tudom, hogy egyetlen megoldás az lehet, hogy ha az elemi tűzzel pusztítjuk el a gonoszt, ám akkor jó eséllyel a lány is meghalna. Van más megoldás? A nagyobb jóért akár meg is tehetnénk. De nem, Ariana és Bianca gyomra biztosan nem venné be, akár Rosettáé sem, ha később elmesélnénk neki. Közelebb lépek, s pálcámmal vágott sebet ejtek a tenyeremen, hogy kicsorduljon a vér. Ha sötét mágia tartja fogva a lányt, hátha a vér ereje kell ahhoz, hogy ki tudjuk emeli a nedvből..
Veszek egy nagy levegőt, ahogy hirtelen átáramlik rajtam az összes régi életem. Olyan sok van... és mégis, most nem érződik sokkolónak. Talán majd később, ha leülepedett. A kezembe szorítom a vadmacska jelképet, és körülnézek a Magban. Jacob után kapok, mikor összegörnyed, de végülis felegyenesedik, és úgy látszik, hogy jól van. Helyette a lány arcát nézem, olyan ismerősnek tűnik... Éppen megkérdezném a többieket, amikor Gemma kimondja a nevét. - De mit keres it Vanessa? Mi köze ehhez az egészhez? - Nem akarok túlságosan közel menni, inkább a háttérben maradok, a pálcámat markolva. A környezetünket méregetem, körbesétálok, más veszélyforrásokat keresek, amik esetleg meglephetnének ha nem vagyunk résen.
Andrew azért egy halvány mosolyt kap, amikor megszorítja a kezemet, de többet mégis mit tehetnék hozzá? Majd, ha visszatértünk, majd akkor számít bármi is, most még azt sem tudjuk ez megtörténik-e és azt sem, hogy ez mi mindent változtat meg majd bennünk. Az ajtón átlépve, mintha csak fejbe vernének szorongatom a megjelenő medált és próbálom feldolgozni az emlékeket, amik nem is csak egy élethez kapcsolódnak, hanem többhöz amiket ki tudja mennyi idő alatt éltünk meg, ez még csak nem is tiszta, de nem is baj, nem kell most mindent tudunk, csak azt, hogy pontosan hogyan is zárjuk le ezt. Az alakot megpillantva elkerekedik a szemem, látom, ahogyan Jacob féltérdre ereszkedik, de ezúttal nem lépek oda hozzá, hiszen tudom, emlékszem mi lehet az oka, milyen emlékeket kaphatott és persze sejtem varázsol. Isabella megindul és úgy érzem szólnom kell neki, hogy ne tegye, de végül még sem teszem. A fa egyértelműen veszélyes, de vajon a lány is az, netán az ő energiáit szívja el a fa? De akkor hogyan kapcsolhatnánk le róla? - Vanessa! - nem megyek túl közel, csak épp egy kevéssé lépdelek közelebb, védelemre koncentrálok a piszonikus mágia segítségével és hogy ha bármi történne, akkor azonnal félre tudjak ugrani. Vajon a lány egyáltalán hall minket, vagy reagál bármire is, netán ő sem önmaga, mint Shawn, hanem a fa uralma alatt áll?
Úgy tűnik, hogy mindenkinek sikerült ráéreznie a saját jelképére, a saját előző életére, ahogy nekem is. Elementalista. Mindig is vonzódtam az elemekhez, és ahogy megérintem a jelképet, érzékelni kezdem a múltamat, az előző elete(i)met. Rengeteg emlék töltődik fel az agyamba. Mintha eddig is ott lettek volna, csupán szunnyadva várták, mikor léphetnek ők a színre, mikor lesz egy jel, amire egyszerre táncolnak elő a tudatalattim rejtett zugaiból. Hát most jött el ez az alkalom. Érzem, ahogy a szívem és az agyam megtelik ezernyi emlékkel és érzéssel. Sok mindent átéltem, voltak kedves és fájdalmas történések az életemben, de valamiért ez most nem sokkol le. Kellemesen érzem magam, megvilágosodva, most már tudom, hogy ki vagyok én. Egy elemantalista család szülöttje, egy másik életben egy tanár, egy harmadikban... Követni sem tudom az emlékek áradatát, szinte szétfeszít a folyam, de ez most jó érzés. Végre tudom, ki vagyok. Végre hazatértem. Enyhe hiányként érzékelem lelki társamat, a fekete párducot, aki lelkemből, szívemből kiszakadva élt mellettem. Most is ott van bennem, tudom. Hiszen belőlem való volt régen is. Most már értem a patrónusom megváltozását, és a furcsa érzést, hogy miért kell, hogy mindig mellettem legyen. Lágy mosoly jelenik meg az arcomon, majd lassan, követve a többieket sétálok át a furcsa, rejtett ajtón. Az ajtó mögött egy hatalmas fa vár minket, egy örvényló tó, valamint a fa odvában valami. Vagy valaki... Értetlenül sétálok közelebb, amennyire csak lehet, és idézem meg a patrónusomat. Megnyugtat, hogy ott van velem, lágy, fehéres fénye eltompítja a furcsa vöröses szövetet, ami körbefonja a lányt. Látom, ahogy Jacob a földre rogy és biztosan tudom, hogy emlékezik. Visszaemlékezik valamire, ahogy én is tettem az előbb, habár nekem nem volt ennyire fájdalmas. Sejtem, hogy nem az én támogatásomra vágyik, így csak várok, hogy jól van-e. Remélem, hogy valaki, mondjuk a háztársa odalép és megkérdezi, jól van-e. A szavak a nyelvemen vannak, de sejtem: nem tőlem várja ezt a kérdést. Így csak aggódva nézek rá, és patrónusommal lágyan a közelébe megyek, enyhe reményt és biztató energiát küldve felé, miközben pálcámat készenlétben tartom. Habár minek? Érzem a szelet magam körül és tudom, hogy egy mozdulatomra engedelmeskedne...
Amandine szavaira nem is figyel, annyira két, mondhatni párhuzamos világban érzi magát egyszerre. Ahogy a jelhez ér, és az felfénylik, érzi a nyugtató, biztató érzést, és lassan átlép az ajtón, a falon, aminek nevezzük. Ahogy bent találja magát, és a tenyerében érzi az apró medált, szinte ösztönösen veszi fel a nyakába, és rejti a pólója alá, miközben tekintetét körbefuttatja a cseppet sem barátságos helyen. - Szóval ilyen az otthon.. - húzza el a száját, miközben szinte csak leheli maga elé a szavakat. A biztonságot, otthont, kellemességet jelentő érzések mintha egyik pillanatról a másikra tűnnének el. És ahogy a tekintete odaér a fához, és a benne nyugvó alakhoz, szinte azonnal a fejéhez kap, amin egy éles fájdalom hasít végig, meg is görnyed tőle. Emlékhad rohanja meg, felkavaró emlékek, valami furcsa viadalról, amit karddal vívtak, és mintha.. mintha testvérek lettek volna.. Kavarog minden körülötte, de megrázza magát, és kivergődik az emlékcsapdából. Szinte izzik körülötte a levegő, ahogy féltérdre ereszkedik, bal kezét pedig a földre helyezi, mint aki a jelenlevő anyag, föld, mágia gyenge pontját kutatja, mert valójában ezt is teszi. És ha megtalálja, akkor igyekszik azt szétzilálni valamilyen módon. Talán egyenesen rá kellene támadnia a furcsa, pulzáló alakra, de valami ösztönösen gátolja ebben.. Ezért előbb megpróbálja letapogatni a helyet, és annak mágikus szövetét, hátha abból megtud valami többet. Ha nagyon durvulna a helyzet, a többiek cselekszenek.
Pillanatról pillanatra világosodnak meg és érzik át előző ezernyi életük folyamát, de ezúttal nem sokkolja őket, inkább valami biztonság érzetet ad, és azt üzeni, hazaértek. Az ajtó kitárul előttük, illetve aki kimondja a szót és megérinti a jelet - és mindenki helyesen felelt - könnyedén átléphet rajta, és átérve mindenki a kezében érez egy kis medált, rajta a jelképpel, amit kiválasztottak. A teremben sötét energiák gomolyognak, ez az a hely, amit Maurice a Magnak nevezett. Egy sötéten örvénylő, sűrű tó terül el a lábuk előtt, a közepén egy kisebb szigettel, rajta egy vérvörös fával. Ahogy megfigyelik a fa törzsében mintha lenne egy mélyedés és benne egy pulzáló, fényes alak. Ez lenne a kúria sötét szellemének igazi, sebezhető alakja? Egy szőke, apró teremtmény az, összegömbölyödve és beleékelődve a törzsbe, lehúnyt szemekkel, ruhátlanul, csak valami vérszerű, a fáról származó gyanta homályosítja el az idomait.
Összefutunk végül, és rajtam és jól látható a megkönnyebbülés, hogy Gemmát, meg a többieket látom. Igen, értük is aggódtam, most, hogy megrohantak az emlékek, számos foszlány átfut az elmémen, és tudom, hogy egykor ők álltak hozzám a legközelebb. A csapat magja, akikkel annyi szörnyűséget megéltünk, talán ez lesz az utolsó közös kalandunk, hogy végre megpihenhessünk. Az ikerfivérem szelleme csupán az irányt mutatja meg, onnantól teljesen magunkra vagyunk utalva. - Többé-kevésbé. Nem az a kettő, aki az igazi ellenségünk, de gondolom erre ti is rájöttetek. – Vonom meg a vállamat, zsebrevágva a labdát, most már nem lesz semmilyen haszna, már csak egy egy emlék. Megszorítom a lány kezét, mert vele ellentétben én mégis megfogom egy pillanatra az övét, aztán megindulunk, arrafelé, amerre a végső gonoszt sejtjük. Le kell győzni, vagy be kell börtönözni örökre? A társaim megállnak mellettem, és mindannyiuknál annyira egyértelmű, hogy kik is valójában. Végigfuttatom a tekintetemet a sok véseten, és a legkifejezőbben állapodik meg a tekintetem, egy varázspálcát. Na igen, én magával a mágiával dolgozom, akár az összessel is. - Az auror. – Ez az életem, mindig is erről szólt, s mint kiderült, ez a korábbi életemben is így volt. Nyomozó vagyok, aki sötét titkokról lebbenti fel a fátylat, akkor legyen ez a végső titok, amely azzá tesz, akinek születtem.
Nem jó ötlet, hogy az összeomló épületbe futunk befelé, de talán lassabban menni még rosszabb lenne... persze a legjobban az tetszene, ha kifele futnánk, de Andrewt csak nem hagyhatjuk magára. Szerencsére előkerül, és együtt érkezünk meg a furcsa, földalatti helyre. A forrásra emlékszem, még Arianaként, de ezt az ajtót soha nem láttam... Vagy csak nincsenek róla emlékeim. Elolvasom a feliratot, és kicsit szemöldökráncolva nézek körbe, hogy van-e valami más. - És ha nem állok készen, akkor mit kell megnyomni? - kérdezem félhangosan a többiektől. De nincs visszaút, alighanem ez az egyetlen módja, hogy hazatérjünk a Roxfortba... már ha túléljük. De ki vagyok én? A szimbólumokat vizsgálom, és ahogy a szemem megakad a vadmacska alakján, hirtelen beugrik. - Az alakváltó... - Mondom halkan, és hozzáérintem a kezem a macskához. És valahogy érzem, hogy ez nem ugyanaz a vadmacska... nem Pereus, hanem valaki más. Talán, hogyha sikerülne elsajátítanom az animágiát...
Gemma tehát megindul, mi pedig mi mást tehetnénk? Rohanunk utána, habár úgy tűnik, hogy ő sokkal gyorsabb és jobban bírja a gyűrődést. Sejtem, hogy lesz valami gond s valamilyen szinten igazam is lesz, hiszen a pajzsbűbáj jól jött. Én is ugrálgatok és kerülgetek, bár vélhetőleg lassabban, mint a többiek, hiszen nem rég ébredtem fel és nem rég gyógyultam meg, talán nem is teljesen. Azonban hálás vagyok Emmának a segítségéért. Futunk tehát, ki tudja merre és miért, de követjük a lányt. Aztán valami elképesztő gyönyörű helyre érkezünk, ami úgy tűnik, hogy már nem a régi pompájában ragyog, hiszen a patak helyén csak a kiszáradt meder ásít sejtelmesen. És egy ajtó... Egy furcsa ajtó jelenik meg, megannyi jellel, és a többiek is közelítenek hozzá. Valami bennem is megmozdul és ahogy látom, hogy előttem a többiek is valami furcsa hangsúllyal mondják ki a szavakat, és érintik meg az adott jelet, én is érzek valami lágy húzást a kezemben. Végig nézem a jeleket és tekintetem megállapodik egy török ülésben ülő emberen, aki körül négy szimbólum kering. - Az elementalista... - suttogom, és mintha lágy fuvallat törne elő a kezemből, mikor ráhelyezem a jelképre.
//
//
