2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Azért van, amire nem lehet felkészülni, bármennyire is szeretnénk - kontrázok mosolyogva, ugyanakkor talán védve is az álláspontom, bár inkább csak megszokásból mintsem szükségesen. Tudom, hogy Viktor sose kötne bele ilyen apróságokba. Ugyanakkor azt is tudnom kellett volna, hogy ez valamikor tényleg bekövetkezik. Mármint hogy eljön ide. Már a meghívás is arra u talt, szeretne még találkozni velem, ám azt folyton csak halogattam. És bár nyíltan sose tett efféle megjegyzéseket, minden levelében kiéreztem a vágyat a személyes találkozásra. Tehát azt hiszem, valóban csak idő kérdése volt a dolog. - Túlzol.. De azért jólesik - nevetem el magam bókját hallva, viszonzásként finoman felé is dőlök menet közben, épphogy csak vállunk összeérjen egy pillanatra. Persze tudom, hogy szorgalmam páratlan, még sem jelenteném ki soha, hogy én vagyok a legokosabb. Az már a nagyképsűget súrolná igen erősen. - A véleményük engem se érdekel. De sajnos sokan még mindig inkább hisznek a firkálmányoknak mint a valóságnak. Nekem meg még el kell töltenem néhány évet ezek között a falak között és nem mindig válogathatom meg, kikkel találkozom - sóhajtok fel. Igen, találkoztunk már példákkal, főképp a tusa ideje alatt, hogy bizonyos emberek mennyire képesek kifordulni önmagukból és minden hülyeséget elhini, amit csak leírva látnak. De inkább elengedem ezt a témát, nem hinném, hogy a hosszú idő után bekövetkezett találkozáskor pont az újságírói szakma etikai kódexét akarnánk boncolgatni, főképp mert reményeim szerint most közel s távol nincs riporter. Főleg, ahogy a csónakkal egyre beljebb haladunk a tó lágyan felfodrozódó vizen. Érdeklődve figyelem, miképp húzza vissza Viktor az evezükat, majd határozottan megkapaszkodom, ahogy mellém ül. No nem a közelsége aggaszt, inkább az odáig tartó folyama,t mely olykor a megbillenés veszélyét rejti magában. Ám amint biztonságossá válik a ringatózás szinte már hálásan bújok a felkínált ölelésbe, noha az idő még valóban csak őszies, de itt jobban fúj a szél, mint a parton. - A vízbeborulásra értettem hogy fáznék - javítom ki, bár teljesen felesleges, mert úgy tűnik, efféle affértól nem kell tartanom. Kell helyette mástól, noha nem affér és nem szólhatna érte senki. Csak lesem, figyelem arcát, tekintetét, azt a feledettnek hitt és még is ismerős pillantást, mivel már néhány alkalommal találkoztam msáfél évvel ezelőtt. És bár az eltelt idő sok, az érzés is fura és zavaros, még sem húzódom el gyengéd érintésétől. Kezem simító kezére fektetve hunyom le a szemem és adom át az érzésnek, neki, az általa megismert és újra felfedezett ízeknek, érintésnek. A csóknak...
Megvonom a vállamat, az én világomban kisebb szerepe volt a férfi-nő barátságnak, mindazonáltal el tudom fogadni, ha náluk ez megesik. Amíg nem lépnek át olyan határokat, ami miatt Hernionénak gondja lenne ezzel, én aztán nem fogok hurkot dobni a nyakába, hogy mégpedig az enyém. Elvileg a férfi akkor is ott van, biztonságot nyújt, ha véletlenül nem töltik együtt a napot, s másfél év különlét után nem is tudom, hogy mit érdemes várnom, bár azzal hogy engedélyt adott volna a csókra, legközelebb nem fogom megkérdezni, pusztán a szándékomat fejeztem ki, hogy ha kettesben maradunk, talán még a tettek mezejére is rálépek majd. - Arra nem készültél, hogy egyszer majd megjelenek. Meglepettnek tűnsz. – Pillantásom már maga is simogató, nem kell, hogy kinyúljak az arcához, amellyel ismét pírt varázsolnék elő, ebben teljesen biztos vagyok. Már az előbb is, amikor odapusziltam, sikerült mindezt elérnem, s a vibrálás, amely a hosszú idő után is megvan, egyértelműen azt jelzi, nem felejtett el, s nincsen senki más. Mint ahogy nekem sem. Nem tudom, hogyan sikerült ilyen erős köteléket kialakítanunk, mi ott fenn északon nem hiszünk a sorsban, csupán a tetteinknek van nyoma, azok határoznak meg. Volt ugyan egy időszak, amikor sokáig nem jött tőle levél, a Voldemort halála utáni pár hónapban nehezen rendeződtek a viszonyok, a baglyokat sem úgy tudta mindenki küldeni, mint előtte. Megvolt az esélye, hogy bizonyos halálfalók azonnali háborút indítanak, s volt bennem némi aggodalom, hogy a Roxfort lesz a célpontjuk. Amikor nem jöttek a levelek, még az is felmerült bennem, hogy meghalt. Volt egy lány, aki korábban a szeretőm akart lenni, ő terjesztett ilyesmit, Hermione Granger halott. Oly erősen hittem abban, hogy élhet, hogy kitartottam, pedig a karjaiba zuhanhattam volna, ha igazán elkezdek gyászolni. Aztán megjöttek az első levelek, és már akkor tudtam, hogy látnom kell majd ismét őt. Rendeztem a dolgaimat, hogy el tudjam hagyni a fagyos földet, mert senki nem mérhető hozzá, és ha csupán láthatom már az is több a levelezésnél. Most is nehéz volt ellenállni a kisértésnek, hogy az engedélyét követően megízleljem az ajkát, ám úriember maradtam. Nem akarok csak egy srác lenni az életében, akivel csak úgy smárolgathat, igazán tetszik nekem. - Mindent értek, nem kell magyarázkodnod. Ez sosem fog múlni. Nem miattam vagy híres. Nem is Potter miatt. Te vagy a legokosabb boszorkány. – Rántom meg a vállamat mogorván, ami nem neki szól, hanem a helyzetnek, a bulvármédiának, akik kiszúrnak maguknak valós, vagy mondvacsinált hősöket, és írják, amit gondolnak. Ettől még nem érzem úgy, hogy kellemetlenül érint a dolog, tőlem függetlenül is mindig írtak butaságokat. Itt az iskolában nem akarom, hogy a tanárok megkérdőjelezzék, hogy most a tanulmányai rovására megy, hogy megjelentem? Nem, majd ő eldönti, hogy milyen módon kíván felvállalni. Ha sok, hát sok. A nevetése mégis mosolyra fakaszt, afféle érdeklődő pillantással fordulok felé. – Nekem az elég, amit te mondasz, mások véleménye nem érdekel. – Megindulunk a csónakkal, miután besegítettem őt. Evezni kezdek a mély felé, pusztán csak azért, hogy eltávolodjunk a parttól. A séta alatt bármikor ránkronthat valaki, a hálókörletébe nem mehetek fel, legalább ily módon tudunk magunk leni. Mosolyom továbbra sem szelidül, hiszen még mindig nevet, ezúttal a hidegen. – Átkarollak, lesz okod rá, hogy ne fázz. – Bólintok magabiztosan. Körülnézek, most már jó messze vagyunk, ráadásul felnőtt is vagyok, és hát a birtokon belül vagyunk, nem raboltam el messzire. Az evezőket beemelem, hogy véletlenül se csúszanak messzire, s átülök mellé. Bízom benne, hogy nincsen már rá szükség, hogy pironkodjon. Ígéretemnek megfelelően magamhoz húzom, hogy a testemmel melegítsem, habár még egészen őszies az idő. Hagyom, hogy elmerüljünk pár pillanatig egymás tekintetében, egyértelmű, hogy nem láttam nála szebb lány. Sután, cirógatom meg a fülét, s finoman simítok végég az arcán. Gyengéd határozottsággal csókolom meg, amely már nem egy tizenhétéves fiúé, férfi lettem közben, s ha nem is kívánom azt, hogy máris a nőm legyen, de visszafogni sem tudom magam. Amennyiben rést találok édes ajkai között, bebarangolom belülről is a számomra minden boldogságot beteljesítő zugokat.
- Féltékenységből? Ugyan - horkanok fel hitetlenkedve. Harryvel mindig is, már az első troll utáni napokban mélységes barátságot éreztünk egymás iránt. Talán mugli nevelésünk okán vagy nem tudom. De hogy gyengébb szálakat irántam sose táplált, az tutibiztos. Inkább Cho iránt. Ron pedig.. nos tény, hogy a Tusa évében igen fura volt, talán a felbolydult méhkas jellegű év, a társaság vagy nem is tudom mi miatt. És igazság szerint én is sokkal bolygatottabb voltam abban az évben a sok inger miatt. Ám tavaly minden lecsillapodott, mintha Voldemort halála minket is visszacsöppentett volna a megszokott mederbe. - Én mindig mindenre felkészülök - nevetem el magam minden nagyképűség nélkül, hisz tényleg mindig próbálok erre törekedni, kivédeni a legapróbb kellemetlenségeket is. A jutalmul kapott arcpuszi viszont egyáltalán nem kellemetlen, csupán pirongató. Nem is tudok mit tenni ellene, halvány rózsaszín lepi el az arcom, ami csak tovább mélyül az újabb vallomásnak felérő szavak hallatán, ahogy a tó felé sétálunk. Őszintén szólva nme tudok mit kezdeni szavaival. Persze értem, szerencsére a nyelvi nehézségeket az elmúlt évben leküzdöttük. Pusztán.. nekem még nem mondtak ilyeneket, leszámítva a tusa alatti hasonló próbálkozásait. De akkor azért még ő sem volt ennyire nyílt és egyértelmű, végül is, épp csak ismerkedtünk, tapogatóztunk, ami az ő zárkózott modorát nézve igen nehezen indult meg. - Nem az zavar, hogy veled kell mutatkoznom - vonom meg a vállam a játékos incselkedés okán felvetődött téma hallatán. Nem szeretném, ha félreértene. Nem őt "szégyellem", és igazából okom sincs titkolni, hogy ismerjük egymást, hogy ha úgy alakul, találkozunk máskor is. - Csak a firkászokból a legalját kaptuk a Trimágus tusa alatt - sóhajtok fel, felidézvén magamban Vitrol nem épp hízelkedő, kifacsart cikkeit, az álságos kihallgatásait, amik által titkolni vágyott szavaink kerültek felszínre. - És ez valahogy nem hagyott bennem kellemes benyomást róluk és a módszereikről. Nem szeretném, ha újfent minden szavunk vagy épp mozdulatunk kiforgatnák. Nem szeretném ismét azt olvasni, hogy épp melyik kiváló mágusra vetettem ki a hálóm - sóhajtok egy elfojtott keserű-vidám nevetéssel kísérve szavaim. Közben odaérünk egy csónakhoz, meglepődve veszem tudomásul Viktor szándékát. Viszont ellenkezés nélkül szállok be a segítségével, majd megkapaszkodom, miközben megtolja a csónakot majd ő is beül, velem szemben. - Azt azért ugye tudod, hogy ha beborulunk én nagyon fogok fázni - nevetem el magam. Tudom, hogy ő jól bírja a hideget, legutóbbi itt-tartózkodása során is nem egyszer megmerült a tóban, míg mi a parton ücsörögtünk vastag pulcsiban. Én viszont azóta se edződtem hozzá a hideghez.
Nehéz megfogalmaznom a választ, hiszen rávágnám, hogy a Potter fiú, Harry talán nem is, mert tőle nyíltan megkérdeztem, de a vörös Weasley gyerek határozottan nagy szemeket meresztett Hermionére a tanév során, többek között amikor a bálban látott minket, azt hittem, odajön, és kihív a hóra, hogy bírkózzunk meg a szívem hölgye kezéért. Nem tette meg, és végül még autogrammot is kért tőlem, de nagyon furcsa volt. Most akkor kellett neki, vagy nem? Én aztán nem voltam nagyon gyors, ha akart volna valamit... Azóta viszont lehet hogy alakult köztük valami, ám mégis úgy tűnik a szavaiból, hogy nincsen több barátságnál. - Féltékenységből. – Bököm ki. Pillantásomból egyértelmű, hogy én bizony nem osztoznék rajta, de azt is tudni kell, hogy sosem voltak lány barátaim, így nehéz megítélni mindezt. A Durstrangból is fiúk jöttünk, valahogy nagyon külön voltak választva a nemek, talán ezért sem tudok sokat beszélni, bár Hermione esetében már próbálkozom. Ami fontos, sokkal okosabb, mint én valaha leszek, így esetében eltekinthetünk a birtoklási vágytól. Ha engem akar, akkor rendben, ha meg nem, akkor megnyerhetem én az összes medveölő versenyt, akkor sem lesz az enyém. Ilyen egyszerű. Olyan, mint egy nyurga testű szarvas, amelyet nem lehet igazából levadászni, hagyni kell élni, mert úgy lehet valójában a ketrec foglya, ha sem póráz, sem pedig kapu nem gátolja a mozgását. A legjobb az, ha kimutatom szándékaimat, s ő királynőmként fogadja közeledésemet, vagy éppen elutasítja, ha úgy tartja a kedve. - Örülök, hogy mindkét esetre felkészülsz. Köszönöm. – Hajolok oda, és egy puszit nyomok az arcára köszönetem jeléül, s ez nincsen összefüggésben a később kért csókkal. Valahogy ez a lány minden bohóságával együtt félelmetesen magabiztos tud lenni, tudja, mit akar, és ez az ami igazán vonz. Talán mások számára túl egyszerű, hogy nem varázslók gyermeke, ez nekem lényegtelen. Azt mondják kicsiként furcsán csúnyácska volt, én mit tapasztalok ebből, számomra tökéletes. Nem véletlen, hogy közöltem vele idejekorán, hogy elrabolta a szívemet. Talán nem vagyok egy hős költő, ahogyan az angolok közül oly sokan, enyém az erő, de tudnia kell, hogy megvédem őt bárkitől, s ha úgy véli, láthat bennem párt, itt leszek. A kézcsókot eleve oda szántam, nem merészelném ajkaimmal illetni nyílt színen, egy hölgy erényei még ebben a korban is szentek. Megteszem majd kérdés nélkül is, hiszen az engedélyt megkaptam. Tudok addig várn, míg magunk leszünk, s akkor sem kell tartani attól, hogy bántanám, vagy netán visszaélnék a helyzettel. Az ő boldogsága lényegében az enyém is. - Nem érdekelnek. Téged se zavarjanak. Csak te létezel. – Szelíd mosollyá simul állandó komorságom, vele nem is nagyon tudok mogorva lenni, a vesémbe lát, ismer, mellette felesleges titkolóznom. Mindketten tudjuk, hogy a kviddics játék, amely a dicsőségről szól, nem pedig a kislányok felé mutatott becsvágyról, amellyel az ágyunkba csalogathatjuk őket. A barátaimra is rászóltam, ha elszállt velük a ló, férfias játékot űzünk, ahol a szabályok mindenki által világosnak kell lenniük. Az ismertség csupán tágíthatja a választékot, nem általánosíthatja. Hermione egyértelműen a szerencsének köszönhető, előtte talán éppen száz éve nem volt ilyen tusa, ahol rá leltem. - Nem akarlak zavarba hozni azzal, hogy velem mutatkozol. A firkászok mindent megengednek maguknak. Viszont ha nem zavar... - Vonom meg a vállamat, és megindulok vele a birtokon. Jó vele lenni így hosszú idő után, nem csupán a sorait olvasni, érinteni a kezét, hallani a hangját, az a kedvesen nyafogós hangját. Na igen, a bolgár nők nem ilyenek. Ismét kap tőlem egy kemény, férfias mosolyt, és a vízpart felé vezetem. Körbenézek, kis tarkóvakarás, és megpillantom a csónakok egyikét. Besegítem őt, majd nekifutva lököm el a ladikot, hogy a vízben gázolva párat én magam is belendüljek és ráfogjak az evezőkre.
- Miért bánnák? - emelem fel kérdőn a szemöldököm. Persze emlékszem, hogy a kezdeti hatalmas rajongás és lelkesedés után Ronnál kissé alábbhagyott az öröm, de talán az elmúlt másfél év alatt már ő is túltette magát az akkori kitöréseken. Végül is, ha jól tudom, azóta is Viktor a legfantasztikusabb fogó számára és a tusa végén kért autogrammot is eltette. Szóval talán csak nem lesz probléma a dologból. - Ha meg még is, legfeljebb megyünk külön. Végül is, velük együtt vagyok egész évben, de téged másfél éve nem láttalak - vetem fel mosolyogva, ugyanakkor jelezve is, bár igazán szoros barátság köt össze minket, nem teszem tőlük függővé a döntéseimet. Végül is, már elég idősek vagyunk ahhoz, hogy a saját útjainkat is járjuk. És talán ideje is, hogy kissé kibővüljön mindannyiunk világa. Talán ezalatt a másfél év alatt elhihettük, hogy Voldemort tényleg végleg eltűnt, akárcsak az általa idázett sötét felleg is az életünkből, és az visszatérhet az eleve normális kerékvágásba. Magabiztos elmélkedésemből Viktor kérése, majd a zavart válaszomra érkező reakció lep meg. Igazából teljesen ledöbbenek, ahogy a hitt, vélt csók helyett kezeim emeli és illeti játékos érintéssel, akárha a mugli regényekből előtoppant lovag lenne. Meglepő gondolat és helyzet, ugyanakkor zavarbaejtő is, hisz eszerint újfent félreértettük egymást, most az én kontómra, mit arcom akaratlan pirossága árul el. Közben persze hagyom magam felhúzni, és bár kissé fura, hisz eleddig senkivel sem sétáltam kézenfogva, legalább is a tusás sétáink óta, még sem húzom el a kezem. - Szerinted mennyi idő, míg felfedezik ittléted és újfent féltucatnyi lány sündörög majd a nyomodban? - kérdem kuncogva, hisz sétánk nem csak az ő emlékeit hozták felszínre. Persze féltékenység egy csipet sincs bennem, már akkor se éreztem hasonlót, inkább csak szánalmat és talán egy csipet lenézést a rajongók iránt. Nem mintha a gőg hozta volna elő belőlem ezeket az érzéseket, vagy a tudat, hogy Viktort én érdeklem. Inkább az a lesajnáló érzés, hogy képesek önmagukat ennyire lealacsonyítani, így rohanni egy fiú után. Legyen az bármilyen híres vagy helyes is. - És ha ráadásul a csapatigazolásod is kiderül már nem csak a roxforti lányoktól kell majd tartanod - tszem még hozzá játékosan, kissé tán csipkelődőn. Mert azt már régen is sejtettem, éreztette, számára inkább teher ez a körülrajongottság, mintsem öröm. Talán ez is tetszett benne. Hogy nem él vissza a tehetsége által megszerzett hírnévvel.
Hermione esetében nem csoda, hogy ha félreértjük egymást. Az esze vág, mint a beretva, ezért van értelme ha csak ő beszél, én meg kiegészítem, ha véletlenül a kviddicsről, a hidegről, vagy a vadászatról esik szó. Ostoba nem vagyok, máshogyan gondolkozunk. Már azt sem mondhatom, hogy megmaradt az elméleti szinten, mert ahogyan hallom, kiválóan letette a vizsgáit, amihez egyértelműen jónak kell lennie a gyakorlati alkalmazásokban is. Igazán felnőtt a másfél év alatt, ez nem csak az írásából tűnt ki, most személyesen is meg vagyok lepve, mindig mogorva tekintetem vele kapcsolatban fürkésző volt, most sokkal inkább csodálkozó, mondhatni rajongó. Most is olyan komoly, talán azért, mert nem kettesben vagyunk, és bármikor elhaladhat mellettünk egy csoportnyi diák. Végülis az egyik iskolai kiválóságról van szó, teljesen logikus, hogy adnia kell arra, hogy mit is szólnak a tanárai, házvezetője. Nem is kívánom, hogy bátorítson. Régen sem tette azt, vele kapcsolatban nincsenek elvárásaim. Biztosan rengeteg udvarlója van, akik közül csak egy vagyok. Sosem bántanám őt, még akár meg is védem, ha kell, akár barátként is. Végülis ez a leglogikusabb, s az mindegy, hogy én mit érzek. - Ha a fiúk nem bánják. Szívesen. Meghívnálak valami teára is, ha kedved van. Oda csak téged. – Elkísérem a társaival, hát hogyne, nem csodálkozom, hogy még mindig nem tudott kiszakadni a közegükből, én nem voltam itt, a barátság igenis fontos. Viszont jó lenne belőle is kapni, s nem úgy, ahogyan most vagyunk, egy fa alatt. Tényleg úgy kettesben, mint amikor a tusa idején andalogtunk a titkos folyosókon. Az igazán egyedi volt. Különleges. Hermionés. Türelmesen megvárom a reakciót, amely talán meglepő. Hagyom, hogy átgondolja, a visszautasítás is jelzésértékű lehet. Ebben a rövid kérdésben mindent összefoglaltam, hiszen ha kitér, már ki is mondja, vagy nem kellek már neki, vagy meglelte a párját. Meglátjuk. Bólintok, s megint nem az történik, amit várna, úgy tűnik ez a meglepetések délutánja az ő szempontjából. Az ujjaim között szorongatott kicsiny kezére lehelek csókot, ugyanis nem közöltem, hogy hova szánnám. Mint mondtam, nem hozom kényelmetlen, sarokbaszorított helyzetbe, ahol bárki látná. Hermione Granger ne szégyelje magát még miattam sem. - Köszönöm. – Húzódik félmosolyra a szám, majd el nem engedve a kezét, felsegítem, és a tópart felé indulok vele, nosztalgikus emlékeket ébresztve mindkettőnkben. Kiváncsian várom, hogy miről is szándékozott volna írni nekem.
Úgy tűnik, kissé félreértettük egymást. Az ideköltözéskor én az országra gondoltam, Ő a Roxfort-ra. De sebaj, legalább egy füst alatt tisztáztunk egy újabb kérdést is. Az pedig, hogy megjegyzése esetleg lehet egy jövőbeli ajánlat is? Nos, fel sem merül bennem. Még a tusa alatt is, míg itt voltak, Viktor mindig udvarias volt velem és soha nem mutatott erőszakosságot valami olyasmivel kapcsolatban, amit én nem akartam. Egymás szobájába meg úgy sem látogathattunk volna, végül is, megvannak a Roxfort maga trükkjei erre. Bár lehet, a tanárok szállásán ez másként működik. De miért is foglalkozom én ezzel?! - Értem. A kötelesség - bólintok mosolyogva. Ezt a szót tökéletesen értem és egyet os értek vele. Nem lehet mindig mindent a kedvünk szerint csinálni. Vannak kötelességeink, amiket be kell tartanunk. Ugyanakkor ez némi megkönnyebbülés is számomra, hisz nem tudom, ha mindig itt lenne a suliban, mennyi időm maradna igazi tanulásra és legfőképp hogy tudnám beosztani, hogy jusson mindenre és mindenkire is. - Örülök, tényleg - boccentek megerősítésként, sőt, még egy mosolyt is toldok hozzá. Nem vagyok túl bátorító, érzem. Nem ugrottam a nyakába, nem is kapott el a tapsvihar mikor kiderült, hogy itt fog élni. De talán megbocsájtja nekem, hisz egyikünk se volt régebben sem az az érzelmi kitörés, még ha a szűkszavúságban ő viszi is a pálmát. - Ez a hétvége a Roxmorts-i hétvége. Talán lenne kedved lejönni velünk - vetem fel, mintegy most én téve meg egy lépést az irányába. Mert hát... lássuk be, nekem is kellene. Másfél évig kitartóan levelezett velem, noha végig tudtam, nem épp az az írogatós alkat. És most meg ideszerződés Angliába, jön segíteni a kviddicscsapatoknak. De vajon tényleg miattam? Ugyan Hermione, ne légy ennyire beképzelt! - Egy csókot? - hökkenek meg, visszakapaszkodva a jelen pillanatban meglepő kérésével. És ugyanebben a minutumban kap vörösre arcom is, hisz... nos.. valljuk be, váratlanul ért a dolog. Végül is, másfél éve nem találkoztunk, még ha leveleztünk is. Még csak meg sem kérdezte, nincs-e valakim. Bár azt hiszem, arról írtam volna. Vagy mégsem? De lehet, valójában így akarja kipuhatolni a maga zárkózott módján. Hisz ha lenne valakim, könyökből elutasítanám a lehetséget és akkor talán továbbgördítené a témát, hogy miért, kiért is... - Én.. szabad.. - bólintok végül rá egy zavart, pirulós mosoly kíséretében hirtelen. Végül is, mi a rossz benne? Sok országban ez egy bevett üdvözlési forma is, mi pedig abszolút nyílt helyen vagyunk, szóval még rosszat se gondolhatnának rólunk, ha valaki meglát. Úristen, megláthat valaki?
Nincs ötletem, hogy hol folytassuk most. Talán rátalált már az, amit én iránta éreztem, s miután akkor is a tettek embere voltam, nem beszéltük meg, hogy ez most mi közöttünk. A tusa alatt hónapokig együtt voltunk, gyűjtögettem az erőt, hogy egyátalán megszólítsam, s mikor sikerült, már elég volt, hogy ő beszélt, én néha válaszoltam, ha a véleményemet kikérte. Akkor is tömör, lényegretörő volt, amit közöltem. Nem is zavarta talán annyira, hogy ha erős karom átölelte, és csókot nyomtam az ajkára. Mi észaiak csak annyit közlünk, amennyit nagyon muszáj. Nem értek én a furmányos szónoklatokhoz, Hermione szavai oly finoman, édesen csengenek, jól is van ez így. Hiába hírlett a vörösesbarna hajú, mugli származású lányról az, hogy jellegtelen, és csak az okoskodásával tud kitűnni, ezt hamar félresöpörte. Nem okoskodik, zseni. Ami a külsejét illeti, sosem találkoztam még nála kifejezőbb, szebb arcú teremtést, pedig észak elég nagy. Nálunk mégis inkább a tenyeres-talpas asszonyságok vannak divatban, míg a brit lány valódi finomalkatú szépség, amikor a tusás bál felmerült, nem volt kérdés, hogy számomra ő a legcsinosabb választható partner. A kérdés, hogy most, hogy még okosabb, és szebb is lett, mennyire fecsérli pont rám az idejét. Nem szálltam el magamtól, tudom, hogy Hermione szemében nem világbajnoki ezüstérmes, csupán egy srác vagyok. - Már itt is van a holmim. A Roxfortban is kaptam szobát. A felnőtt szállásokon. – Rém ostobán fogalmaztam, ez olyan, mintha máris ajánlatot akartam volna tenni, így gyorsan hozzáteszem. – Itt is leszek, Londonban is. Tudod Hermione, ahogyan hozza majd a kötelesség. Pár napig most itt. – Hallgatok el, és a mosolyán felejtem a tekintetem, hogyan mondhatták róla, hogy kapafogai vannak? Nem vettem észre. Túl szép ez a lány, elvarázsolta a szívem. Az államat dörzsölgetem lányos zavaromban, és a fának vetem a hátam. Inkább a tavat kezdem el lesni, nem ártana majd úsznom egyet, ha kipakoltam. A mozgás sosem árt. Bizonyára egyedül, a lány máshoz van szokva, náluk még azt a langyos telet is farkasordítónak nevezik, holott az azt igazi férfit próbáló fagyot meg sem közelíti, amely nálunk szokott lenni. Felém fordul, míg én felé, egy próbát megérhet, hogy ha már itt vagyok, hogy felderítsem, mi is a helyzet velünk. - Szabad... tán csókot lopni? – Fogom meg a kezét, és közelebb hajolok. Éppen csak annyira, hogy nemet mondjon, vagy megrázza a fejét. Ha nem ütközöm hathatós ellenállásba, akkor majd... Nos akkor majd kitalálom.
Viktor mellett mindig is kissé olyan furán éreztem magam. Ő nem olyan, mint a roxforti diákok többsége, ő nem beszél, többnyire csak néz. Eleinte az idegeimre ment, hogy úgy éreztem, követ mindig. Mert valahogy mindig akkor bukkant fel a könyvtárban, amikor én is, és bár láttam könyvet a kezében, valahogy bennem volt a kétely, valóban olvas-e. Az őt követő, pusmogó lányokról már nem is beszélve. Aztán valahogy változott a dolog. Igazából már magam sem tudom, én szólítottam meg előbb vagy ő engem, azt hiszem, ez mostanra teljesen mindegy is. Lassanként viszont rá kellett jönnöm, nem olyan morc és zord, mint amilyennek kinéz, még ha szívesen tartja is magáról ezt a képet. Beszélgetni kezdtünk, illetve többnyire én meséltem neki, olykor ő törte el, milyen más nálunk, mint náluk. Aztán meghívott a bálba, ami, látva Ronék tökölését, kifejezetten jól esett. Viktor pedig végig nagyon udvarias volt, sőt, már-már lovagias, ami valljuk be, bármely lánynak kedvére lenne. - Ide szerződtél? - visszhangzom, majd fejben rögtön meg is rovommagam. Még a végén azt hiszi, az elmúlt másfél év alatt visszafejlődtem valami papagájjá. - Hát ez.. ez nagyszerű hír, Viktor - mosolyodom el valódi örömmel. Az tuti, hogy most már nem fog gyötörni a bűntudat, ha nem tudok neki írni. De akkor.. akkor bármikor meglátogathat, nem? Már ahogy az edzések engedik... - Ezek szerint átköltözöl hozzánk - jelentem ki, és egy fejbólintással nyugtázom is a dolgot. Nos, azt hiszem, ez elég sok mindent megváltoztat. De legalább már nem kell azon törnöm a fejem, mi legyen a Bulgáriai utazással. És újfent zavarba hoz, úgy, ahogy csak ő képes rá. Mert egyetlen szó, egy tömör mondat, de tudom, neki mennyire beszédesek ezek a szavak, az, ahogy folyamatosan engem néz, mióta leült mellém. És ismét csak halvány pír futja el az arcom, zavartan fűzöm össze az ujjaim, miközben keresem a megfelelő választ. De van megfelelő válasz? Végül is, ez nem egy lecke... - Ez nagyon kedves tőled - fordulok újfent felé, tekintetem mintha simogatni akarná, mintha el akarná érni azt, mire a test, a mozdulatok még nem képesek. - Nagyon megleptél a hirtlen felbukkanásoddal. Először azt hittem, valami igézetet látok - vallom be, némi nevetéssel véve el szavaim komolyságát. Mert hát persze megbántani sem akarom, de hogy viszonozhatnám komoly szavait ilyen hirtelen? A tusa alatt is többnyire ő kezdeményezett ilyen téren, én pedig csak hagytam, hogy sodorjon az ár, ha már olyan kellemes.
Furcsa őt itt látni ismét. Mintha az idő megállt volna, de akkor miért ilyen magas? Amint felpattan, meghökkenek, mennyire megnyúlt. Az arcomra ez nem ül ki, ugyanolyan mogorván egykedvű, mint legtöbbször. Még ha vele kettesben is vagyok, igen ritkán tettem meg, hogy elmosolyodtam, vagy éppen mélyen mentem bele a témákba. Minket északiakat úgy tanítottak, neveltek, hogy viseljük a hideg zordságát, a férfias tettek szóljanak helyettünk. A trófeák magukért beszélnek. Hermione azon kevesek közé tartozik, akivel már volt alkalmam elengedni magam, a bálon többek között, életem legnagyobb trófeájáról lemondani kényszerültem, miután a Trimágus tusa sötét varázslók mesterkedése volt. Fogjuk rá, hogy szerencsésnek mondhatom, hogy élek, az iskolának viszont az igazgatónk becstelen megfutamodása után nem sok hitele marad, szerencse, hogy pont végzős voltam, és nem engem minősített ami történt. A kviddics bőven kárpótolt mindenért, még ha világbajnok nem is lettem. Valahogy a nagy dolgokról hajlamos vagyok lecsúszni, ezért döntöttem életemben először úgy, hogy tudatosan veszem kezembe a döntéseimet, és ideutazok a lányhoz. Lehet, hogy számára minden kihűlt, meglehet nem is volt igazi, csak kezdte felfedezni milyen szép és okos is valójában, egy próbát megér. Őt nem trófeaként kezelem, de bolond az, aki nem utána koslat. Ha sok hódolója lenne, egyenként kell majd megátkoznom, vagy gurkót küldeni rá? Csupa férfias megoldás. Nem. Ennél sokkal öntudatosabb. Ő választ, mindig is az ő kezében volt minden döntés. Alázatos hódolója lehetek csupán, mint ahogyan a rajongóim engem kezelnek. Pont ezért nem figyeltem fel egyikükre sem. A kviddics jó dolog, de aki csak azt látja bennem... nos hozzám se szóljon. - Nem. Nem írtam. – Magyarázkodnom kéne. Kéne? Sután megvakarom a tarkómat, most már itt vagyok, hát ez van, tessék elfogadni. Vártam a válaszát, elmondhatjuk, hogy aggódtam is érte, mások nálam nem merültek fel, mint olyanok, akik a helyére lépjenek. Hiszen valljuk be őszintén, ki az egyetlen, aki képes lehet egy ezüstérmest kioktatni? Hermione, ki más. Belőlem is kitör valami furcsa kis nevetés, nem szoktam meg, most jól esik, ő már ismer. Nem vonom kérdőre, hogy miért nem jött, lényegtelen. Őt ide köti minden. Nekem kell alkalmazkodnom, ha a része akarok lenni. - Ide szerződtem. Klubcsapatba. Meg az edzőtöknek segítek. – Ugatom a továbbra is lefaragott mondataimat. Megszokhatta magát. Helyet foglalok mellette, és bár a birtokra révedetne szinte szénszínű tekintetem, nem bírom le venni róla a szemem. Komolyan mondtam neki: még senki iránt nem éreztem ezt. – Hiányoztál.
Na jó, levelet írni nem is olyan könnyű, ha az életed zavartalan. Legalább is a múltat figyelembe véve. Már nincsenek évente előjövő problémák, mióta Voldemort fenyegetése végleg eltűnt. Nincs ttrimágus tusa, bár arról meglepő lenne írni Viktornak, hisz maga is résztvevője volt. És hát tekintetbe véve a tanév korai szakaszát, még a suliról se lehet sok mindent. Talán pont ezért bambulok el, nézve magam elé, és mint minden alkalommal, mikor neki írok, felidézve azokat a hónapokat, mikor a tusa okán itt volt a másik két iskola küldöttsége, az apró momentumokat, mi kettőnkhöz fűzödik. Pont itt ültünk, ennél a fánál, mikor bemelegítés közben elfutott a tó partján, mögötte a fél tucat sivítozó lányért. Ők akkor még nem tudták, amit én már igen. Hogy kár a lábkoptatás, hiába reménykednek, Viktornak addigra már volt partnere. Az egyetlen, ami nem illik a képzelt képbe az az integetés. Nem, nem integetett, erre mérget vennék. Végül is, egészen a bálig nem merült fel a dolog nyilvánossá tétele. És most még is integet. Nos, azt hiszem, meg kéne kérdeznem McGalagony professzort, létezik-e ilyen gondolat által megidéző varázslat. vagy esetleg meglátogathatnám Madam Pomfrey-t. Ám mielőtt elurhódhatna rajtam a vélt betegség aggodalma kezdem elhinni, hogy amit látok, az nem igézet, hanem valóság. Főképp, ahogy hangját is hallom, szavait értem. Meglepetten hápogok egy sort, miközben szinte tétlen babaként hagyom, hogy felhúzzon, ösztönösen viszonzom az arcpuszikat. - Nem írtad, hogy jössz - jelentem ki elsőként, nem épp híres épelműségemről adva hírt. Persze mit csodálkozom, majd egy hónapja toltam a választ, azóta annyi minden történhetett vele. Persze azért egy bagolyt küldhetett volna. - Neked.. Bár azt hiszem, feleslegessé vált - nevetem el magam a magam csendes módját, közben össze is hajtom a mappát, mert hát nem kéne látnia azt az egy sort, meg a bambulásom közben rajzolt virágocskákat. Viszont enélkül is elfutja a pír arcom szavaitól. Persze, minden egyes levelében éreztem a sürgetést, hoyg utazzak Bulgáriába, látogassam meg. De hát.. nekem az nem megy olyan könnyen, végül is, nem én vagyok a felkapott kviddicsjátékos, a szüleim se biztos, hogy engedték volna. Meg hát.. nem is vagyok benne biztos, hogy jó ötlet lett volna egyedül odautazni. Anyáékat vinni ciki, Harry-éket még inkább. - Mennyi időre maradsz? - kérdem, visszaülve helyemre, kezemmel hívogatón paskolva magam mellett a földet.
A szárnyas vadkanban kaptam szobát, ám az itteniek felajánlottak egy vendégszobát arra az esetre is, ha itt kéne töltenem az éjszakákat. Bulgária túl távoli, túl hideg, előre kellett hát lépnem, mert míg nagy versenyek csupán két évente vannak, addig heti szinten kell helytállnom egy általam választott klubban, hogy ne felejtsék el a nevem. Na nem mintha a magamutogatás lenne a célom. Sokkal inkább az, hogy ezt a remek játékot megismertessük a közönséggel, a nagyvilággal. Nem vagyok egy szószátyár alkat, életemben talán ha két interjút adtam, ott is csak a tőmondatok sikerültek. Úgy vagyok vele, hogy a látvány a fontos. A tettek számítanak. Mint ahogyan a grizzly-szarvast sem szép szóval lehet elejteni, meg kell szórni egy kedves sebző átokkal, majd lenyúzni, és felhasználni a bundáját, ilyen egyszerű az egész. Nem is csak a továbblépés miatt költöztem át ide, elfogadva a brit főváros komoly klubcsapatának ajánlatát. Titkon reménykedem benne, hogy levelezőtársammal többet találkozhatok. Másfél évvel ezelőtt Trimágus Tusán többször találkoztunk, nagy nehezen az év közepére összeszedtem magam, és elhívtam a bálba, onnantól egy fokkal egyszerűbb volt. Nem szoktam beszélgetni, lányokkal főleg nem, ő állandóan hajtotta az ilyesmit, egészen jól sikerültek. A vonzalom részemről egyértelmű volt, és azzal, hogy sikerült párszor zavarba hoznom, érzékeltem valami pislákolást irányából is. Egy-két csókon túl, ami elcsattant, egy egymásba gabalyodott pár perc is jutott nekünk, aztán véget ért mindent. A sötét nagyúr hirtelen visszatérése majd azonnali bukása nagyjából engem is megdöbbentett, de semmi több. A sötét varázslókra előtte is készültem, a játékomat ez sem befolyásolta. Csak az bosszantott, hogy Hermione az igérete ellenére mégsem látogatott meg Bulgáriában, érvként felhozva, hogy legyünk biztosak benne legalább egy ideig, hogy a Sötét nagyúr pusztulása után valóban beköszönt a béke tavalyi évet erre szántam, nem erőszakoskodtam, ám bízom benne, hogy ideköltözésemmel nem csak meglepem, talán folytathatjuk, vagy ha úgy tetszik, újra is kezdhetünk mindent. Akkor sem tartottam kislánynak, most már kész nőnek kell lennie. Döngő lépteimmel átvágok az udvaron, seprű ezúttal nincsen nálam, szükség esetén bármikor lehozhatom, ha a lány mutatványokra kiváncsi. Amit kétlek. Mindig udvariasan visszakérdez, de nem halna bele, ha nem kéne meccset látnia egy hétig. Mindegy, azért jöttem, mert ő érdekel, nem magamról akarok beszélni. Az egyik fa alatt lelek rá a tóparton. Visszafogott mosollyal integetek neki már messziről, sosem voltam egy érzelmes fajta. Közelebb érve bivalyerős mancsommal segítem fel, és adok egy-egy puszit. A csók jelenleg nem lenne helyénvaló, egyébként is nagyon pironkodós. Rólam már ne is beszéljünk. - Hermione... Remélem nekem írsz. – Kezdek bele nemes egyszerűséggel, majd amikor már áll, hozzáteszem. – Nem tudtam tovább várni. – Sötét tekintetemben ugyanaz a rajongás gyúl, ami másnak sosem szólhatott csak neki. Nem számított a hatalmas rajongótábor, a sok sikongatás, Hermione az Hermione. Páratlan a maga nemében.
Nem mindig tudm eldönteni, hogy szeretem-e a pénteket. Egyrészt igen, mert jön a hétvége, és ilyenkor kicsit tudunk Harry-ékkel kikapcsolódni, nem csak kutyafuttában meglátogatni Hagrid-ot, vagy épp el tudok tölteni egy egész napot a könyvtárban a különböző mágikus könyvek között. De nincsenek órák, nem bővül a tudásom. Viszont az sem hátrány most, hogy ez az a hétvége, amikor lemehetünk Roxmorts-ba. Már alig várom, hogy a Három seprű-be legyünk, egy pohár finom vajsör mellett. Mikor lemegyünk, utána mindig baglyot küldök anyáéknak. Imádják a kis varázsfalu történetét, és bár az elmúlt hat évben szerintem minden alkalommal leírtak, mik vannak ott, milyen a fogadó, az emberek és néha a szellemszállás, minden alkalommal kérik, meséljek még. Azt hiszem, az évek során megszokták, hogy én boszorkány vagyok, és mivel szeretnek, így megpróbálnak minnél többet megtudni errőla másik világról. Néha már fárasztóbbak, mint Ron. Ugyanakkor vár rám még egy levél. És ez kissé sürgetőbb is, hisz már majd egy hónapja nme írtam Viktor-nak. A Trimágus tusa óta tart ez a különös levelezés. Én folyton mesélek neki, a Roxfort-ról, a tanulásról, még a fiúkról is. Ő pedig szűkszavú levelekkel válaszol, ír a kviddicsről. És kér, hogy írjak újra. Mint anyáék. És én írok, mert örömmel teszem, és mert nagyon megkedveltem őt. És mert hát a tusa lényege, persze az elnyerhető örök dicsőség mellett: "hogy megismerkedjünk és összebarátkozzunk külföldi varázslókkal." Csak letettem a könyveima szobámba és már fogtam is a kis mappát, amiben a levélpapírokat és a kapott leveleket tartom és siettem le, mielőtt Ron vagy Harry észrevenne. Most valahogy nem kell a társaságuk. A tó partjáig meg sem állok, csak ott szusszanok, és veszem észre, hogy még a talároms e dobtam le. Már mindegy. Lekucorodom az öreg fa tövébe, felhúzott térdeimre fektetem a mappát és felnyitva üres lapot fogok elő. "Kedves Viktor!"
