2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Sok betegségét? - kacagok fel jókedvűen. Hangom ostorként csattan a sok ember között. - És elárulnád, hogy mégis melyekét? A hülyeség ellen esetleg nincs bájitalotok? Mert ami azt illeti, te eléggé rá vagy szorulva, tudod-e? Nem ismertem a lány anyját, és nem is állt szándékomban utána nézni a dolgoknak. Egyszerűen nem érdekelt... Különben is: egyetlen bájital-gyártó céget ismerek Nagy-Britanniában, amelynek apám bátyja a tulajdonosa. Mi pedig szoros kapcsolatokat ápolunk az ilyen rokonokkal. A lány mond egy nevet, én pedig utána nézek a dolgoknak. Az adatbázisban minden olyan ember neve benne van, aki valaha is adott el receptet a vállalatnak. Márpedig ide tartoztak a gyógyító italok is, amlyek igen kelendőek voltak. Ahhoz pedig, hogy ebből később ne legyen pereskedés, sok papírmunka kellett az átvételtől a legyártásig. És azt egytől-egyig alá kellett iratni azzal, akié a recept volt. - Gondolom, anyád potom pénzért adta el azokat a hírhedt löttyöket, ha már ilyen neve nincs cuccokban járkálsz – böktem fejemmel Evangeline felé. Jól válogatta ugyan össze a ruháit, de kész nevetség, hogy ezek között egy nevesebb darab sem volt fellelhető. Komolyan, ha már annyira divatosnak szeretne látszani, akkor miért nem vesz igényesebb ruhákat? - És gondolom, annyira sikeres volt, hogy apáddal – már ha ugyan ő is él – napról-napra tengődtök egy vityillóban. Nincs igazam? Gonosz mosolyra húztam ajkaim. Na igen, ha valaki szegény, akkor szegény. Úgy tűnik, Eva anyja mégsem volt olyan jó a szakmájában, mint azt a lánya állítja. Talán csak az emléke miatt teszi ezt. Nem lenne kivételes eset. Mindenesetre, felrobbantotta magát egy idétlen hiba miatt, amit egy szakember se követne el, ha csak kicsit is ért ahhoz, amit csinál. Nem hiszem el, amit a griffendéles lány állít... Az anyja is ugyanolyan kétbalkezes volt, mint ő. Nekem csak ne bizonygassa az ellenkezőjét. A családom már generációk óta a méregkeverés szakértője. - De nagy a szád! - vetettem oda neki mérgesen, amikor sokadik alkalommal sem voltam képes kihozni a sodrából. Most bátor, hiszen sokan vannak körülötte. Ő pedig nagy eséllyel tisztában van azzal a ténnyel, hogy ennyi ember előtt nem fogok semmi olyasmit sem tenni, amit később megbánnék. Nem a Roxfort volt ugyan álmaim iskolája, és csakis Connor miatt maradtam itt. Ha ő nem lenne, már rég a Beauxbatonsban lennék, és nem kellene az ilyen csitriket elviselnem. Oda csak azok járnak, akik megérdemlik, senki más. Az még egy olyan iskola, amely törekszik arra, hogy fenntartsa a hírnevét. A Roxfort ezt már rég feladta. - Remélem, ha egyedül leszel, legalább vigyázol magadra. És ezt nyugodtan vedd fenyegetésnek. Veszélyes egy épület ez... Elég egy kósza ártás, ami véletlenül téged talál el, és máris a gyengélkedőben kötsz ki. Jártak már így emberek. Mind nekem köszönhetően. Miért hiszi mindenki azt, hogy velem szemben nincs félnivalójuk? Ennyire nem hiszik el, hogy egy lány is képes átkokat szórni bárkire? Tudom jól, hogy ez a fiúk körében bevett gyakorlat, de akkor is... Képes vagyok kiállni a saját elveimért, főleg akkor, ha az ellenfelem nem aranyvérű. Megvédem, és megértem azt a nézetet, amit a szüleim vallottak annak idején. Mindenáron meg kell őriznem a büszkeségemet, amely a származásommal áll kapcsolatban. Az, amikor Piton professzor kettőnket tett párba, egyáltalán nem volt ínyemre. Legszívesebben leálltam volna vitatkozni, csak hogy lássuk, ki is parancsol kinek, azonban nagyon jól tudtam: a Mardekár házvezetőjével szemben ez csupán meddő dolog lenne. Semmit sem reagálna a dologra, egyszerűen csak vetne rám egy szúrós pillantást, én pedig szinte rögtön elhallgatnék. Természetesen csak abban az esetben, ha nem akarok bajt magamnak. Amikor Evangeline elindult felém, hallottam a sutyorgást, de nem érdekelt.... Igen, Piton nagy eséllyel hallotta a köztünk lezajlott incidenst, és ezért rakott a lány mellé ezen az órán. Büntetésnek szánta, hiába kivételezik a mardekárosokkal, ez leginkább a házpontokon látszódik meg. Ha büntetni kell, megteszi. Ez pedig a valaha volt legnagyobb büntetés velem szemben. Unottan hallgattam végig a professzor okítását a bájitallal kapcsolatban. Tudom jól, milyen kockázatai vannak egy főzet előállításának, ez már annyira unalmas. Amikor végre végzett mondandójával, intett egyet a pálcájával, mire minden hozzávaló megjelent az asztalon. Nem érdekelt. A táskámért hajoltam, kivettem belőle az Ezer bűvös fű és gomba X-edik kiadását, majd az asztalra csaptam, mellyel indulataim nagy részét le is tudtam. - Akkor láss neki! - förmedtem a lányra, persze csak úgy, hogy a házvezetőm még véletlenül se hallja meg. - Kíváncsi vagyok, miként boldogulsz egyedül... Nem mintha Piton ezt hagyná, de nekem van annyi eszem, hogy úgy teszek majd, mintha a löttyön dolgoznék. Hátha ez az Eva beégeti magát. - A kékfű gyökeret reszelni kell, nem aprítani! - szólalok meg végül pár perc múltán, amikor a lány nekiállna késsel felaprítani a mágikus növényt. - Ha aprítod, kifolyik a leve, és nem mész vele semmire. Nem állt szándékomban segíteni a lánynak, de ezen az én jegyem is függött. Márpedig nem szerettem volna rossz jegyet tudni a hátam mögött.
Megjegyzés | Ruha | Zene | [You must be registered and logged in to see this link.]
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Evangeine és Melinda 2016-06-20, 10:15
Nem kis feltűnést keltett laza szópárbajunk Melindával. Bár én nem készültem összeveszni senkivel, de vannak dolgok, amiket nem hagyhat és nem nézhet szó nélkül az ember, főleg, ha prefektusi címmel van megáldva. Egyszerűen muszáj volt közbeavatkoznom, ha már mellettem történt az eset. Az pedig, hogy a lány utána esetlegesen engem tűz ki célul, hát az járulékos veszteség. Még mindig jobban megvédem magam, mint a szegény állandóan piszkált lányka. Annak ellenére, hogy nem szeretem felhívni magamra a figyelmet és nem átkozok meg senkit fejvesztve, még igenis tudok bánni a pálcámmal, így rossz lóra tesz Melinda, ha pálcát emel rám. -Anyámnak sok betegség gyógyírét köszönheted és igenis előfordulnak szörnyű balesetek. Inkább te imádkozz, hogy ha velem hasonló történik, ne a mellettem lévő asztalnál csücsülj. -mosolyodom el, bár anyuci felemlegetése nagyon nem volt szép dolog és a lány valószínűleg utolsó ütőkártyaként akarta kijátszani, de nem adom meg neki azt az örömet, hogy sírva fakadok vagy nekiesem. Egyszerűen csak elsiklom a dolog fölött, majd óra után van időm szomorkodni rajta. -Lemaradtam valamiről? Pácban lennék? Különös. -nézek értetlenül a lányra. Kitűnően tudom, mire gondolt, de nem érzem, hogy most aztán hatalmas bajban lennék. Nem érdekel hányan állnak mögötte, ha kell megvédem magam. Támadni természetesen csak a végsőkben fogok, azt is csak annyira, hogy leállítsam őket. Dumbledore szidása sem épp kedvemre való, de hozzászoktunk már. Az aranyvérűek sosem szerették, hiszen ő nem a vérvonalat nézi, amikor kiküldi a felvételi leveleket, sokkal inkább magát az embert veszi figyelembe. És milyen jól teszi. A lány sértegetéseinek Piton felbukkanása vet véget. A tömeg azonnal kettényílik előtte, majd miután belépett a terembe, megindulunk utána és mindenki elfoglal egy számára kényelmes helyet. Én valamiért középen szeretek ülni, ott talán több embertől lehet kérdezni, ha elakad az ember. Azonban a mai napon úgy tűnik, Piton professzor nem díjazza az ülésrendünket. A nevemet hallva azonnal felállok és elindulok a kijelölt hely felé. A teremben halk susmogás hallható, mindenki azt találgatja, Piton vajon mennyit látott a mi kis incidensünkből. A véletlen szerepe természetesen senkiben nem merül fel. Úgy nem lenne ilyen érdekes. Az arcomon egy apróbb félmosoly jelenik meg, miközben a lány felé haladok, majd elegánsan lehuppanok a szabadon maradt helyre és előveszem a legfontosabb eszközeimet az órához. Hamarosan felkerül a mai recept is a táblára és mire a professzor visszafordul, már a szükséges hozzávalók is megjelennek az asztalokon. Mielőtt elkezdenénk, még elmond pár szót a bájital veszélyességéről, csak a szokásos, majd neki is állhatunk a kotyvasztásnak, ezúttal páros munkában. Remek, már csak a lánnyal való közös főzőcskézés hiányzott az életemből. Első lépésként alaposan végigolvasom a táblán lévő dolgokat, jó tudni, mivel áll szemben az ember. Szerencsére a mai lötty nem annyira veszélyes, nem halálos, nem mérgező, nem nő még egy fülünk tőle. Inkább gyógyító hatású. Bár, ha az én képességeimen múlik, akkor nem tudni mi sül ki belőle. -Hát, akkor álljunk neki. -pillantok a lányra, majd az első hozzávaló után nyúlok. Nem fogok ellenségesen viselkedni vele, pont úgy állok hozzá, mintha bárki mást osztottak volna mellém a teremből. Piton óráján nem célszerű mással foglalkozni, főleg nem az első sorban.
Riadt csend telepedett a körülöttünk állókra, miközben mindenki a kis szóváltásunkra figyelt. Még azok is kijöttek a teremből, akik időközben sikeresen bejutottak, és elfoglalták a jobb helyeket. Vagyis a hátsó padokat. Piton óráján ugyanis senki sem szeretett az első sorban ülni. Khm... érthető okokból. Nem féltem ugyan a professzortól, legalábbis annyira semmiképp sem, mint a Griffendél házvezetőjétől, de azt magamban be kellett látnom, hogy ő sem ok nélkül volt a legrettegettebb tanárok között. Néhány srác összesúgott a hátunk mögött, magukban azt taglalva, vajon melyikünk is néz ki jobban a mai szerelésében. Hiába Evangeline véla származása, a divatban én vagyok a Roxfort koronázatlan királynője. Nem csoda, hiszen egy kisebb vagyont költök el a ruházati boltokban, és aranyvérű létemre néhanapján még a mugli boltokba is betévedek. Tetszik, vagy sem, mindenesetre az tény és való, hogy nagyon értek a divathoz. - Mióta is vagy ilyen vallásos? - vetettem oda egy gúnyos félmosollyal a lány felé. - Jaj, bocsi, csak most jutott eszembe... Nem egy szerencsétlen balesetben halt meg a drágalátos anyád? Nem is árt, ha tudsz pár imát, mielőtt bájitalok közelébe merészkedsz... Ha örökölted a tehetségét, akkor nekünk lőttek. Visszafogott nevetés volt jutalmam néhány emberke felől. Lehet, ezzel túl messzire mentem, de valamiért nem tudott meghatni a dolog. Evangeline elrontotta a mókámat, és ez határozottan bosszantott. Ha nem védte volna meg a lányt, akkor most nem került volna ilyen helyzetbe. - Legközelebb kétszer meggondolod, hogy belémköss-e – vágtam oda félvállról, valamiféle fenyegetének szánva a dolgot. - Maradhattál volna csendben, és akkor most nem lennél ekkora pácban. Nem tudom, minek kell más dolgába ütnöd azt a hatalmas orrod. Hiába vagy prefektus, nem érdekel... Nem félek a büntetéstől sem. A házpontok meg hidegen hagynak, csalás az egész... Mivel minden áldott évben a griffendélesek nyerik meg. Természetesen, hiszen ők Dumbledore kedvencei. Kislányként még lázban tartott a dolog, izgatottan rágtam a körmeimet, magamban a végeredményt latolgatva, és mégis kínos kudarc lett a tanév vége. Ezen meg mit akkor magam? Néhány emberke kap pár pluszpontot valami idióta emberi tulajdonságra hivatkozva, és máris el van rendezve a dolog. - Nem, nem az én tisztem – feleltem mérgesen a lány kijelentésére. - Hanem egy szenilis, muglibolond öregemberé, akinek már rég nyugdíjban a helye. Ehelyett mit csinál? Itt marad a nyakunkon, és babusgatja a hozzá hasonló szerencsétlenségeket. Tekintetem a kövér lányra villant, és elkuncogtam magam. De most nézzetek már rá! Még ebben is más segítségére szorul, mert a saját ereje nem elég jó semmire sem. Csoda lenne? Aligha. Hiszen mugli vér van az ereiben! - Most az egyszer hatalmas mákod van – szólalok meg halkan, amikor észreveszem a tömegben felbukkanó Piton professzort, aki előtt engedelmesen nyílik szét a diákok tömege, így engedve utat neki. Ő az egyetlen tanár, aki ellenkező esetben minden bűntudat nélkül, valamiféle átkot használva robbantaná szét a sort, majd menne tovább, mintha mi sem történt volna. Még szerencse, hogy Heather időben közbelépett... Komolyan, nagyon nagy bajban lennék, ha a házvezető tanárom szeme láttára átkoznám szét a leányzót. Hiába vagyok mardekáros, és hiába kivételezik velünk szinte minden esetben, ezt azért még ő sem hagyná szó nélkül. Na, nem Evangeline miatt, nem. Csupán az állását kockáztatná vele. Sarkon fordultam, majd beálltam Heatherék mellé, és a sorral együtt indultam el a terembe. Automatikusan követtem barátnőmet a hátsó sorok felé, amikor hirtelen egy ismerős hang ütötte meg a fülemet: - Miss Rosenberg! Miss Scott! Piton hangja volt ez, amely oly hangosan csattant ebben a kínos csendben. Mindenki más megdermedt egy pillanatra, és minket kezdett el figyelni. Vajon mit akar? A griffendéles csaj még oké, de én? - Igen, professzor úr? Nyugalmat, és tiszteletet varázsoltam az arcomra, miközben a tanár irányába fordultam, aki addigra már a katedrán állt. Mindenféle magyarázat helyett az egyik padra mutatott, majd folytatta: - Kérem, cseréljenek helyett Mr. Vincenttel és Miss Brownnal. Ennyi, nem több. Piton máris a tábla felé fordult, hogy felvarázsolja a mai óra anyagát, én pedig fintorogva pillantottam a két okostojásra, akik addigra már engedelmesen indultak el az eredeti helyem felé. Remek! Morgolódásnál többet azonban nem tehetek, szót kell fogadnom. Kelletlenül ültem hát le az első padba, miközben a mindenlében kanál Scottot vártam, fogcsikorgatva.
Megjegyzés | Ruha | Zene | [You must be registered and logged in to see this link.]
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Evangeine és Melinda 2016-06-13, 20:42
Elengedem a fülem mellett a lány megjegyzését. Semmiképp nem engedem neki, hogy kihozzon a sodromból, vagy, hogy keresztbe tegyen. Felőlem aztán uralhatja a Mardekárt, abszolút hidegen hagy. Viszont ne képzelje magát a Roxfort királynőjének. Azért mindennek megvan a határa. -Ezt örömmel hallom. A hála fontos része az életnek. Ettől lesz kevésbé sivár. -tudom mennyire idegesíti végtelen nyugodtságom, ezért is jegyzem meg neki mosolyogva. Nem mintha eljutna bármely szavam is a tudatáig. Pedig biztosan sokkal boldogabb ember lenne, ha néha értékelné, mivel áldotta meg őt a sors. Mel is azokhoz a varázslókhoz tartozik, akik csak a vérvonallal vannak elfoglalva. Pedig mind ismerünk végtelenül tehetségtelen aranyvérűeket pont annyira, mint iskolaelső sárvérűeket. Ezért sem szeretem, ha ez alapján különböztetjük meg az embereket. Sokkal szerencsésebb az embert szeretni, nem pedig a folyadékot, ami az ereiben csordogál. Legalábbis szerintem. -Hogy ki méltó arra, hogy itt tanuljon, nem a te tiszted eldönteni. Valószínűleg azért kaptak ők is meghívót, mert valaki méltónak találta őket. Örülj, hogy nem a ti házatokba kerültek. -nyugtatom meg a lányt egy félmosollyal a szám szélében. Nem húzhat fel, viszont nem hagyom szó nélkül a sértegetéseit, hiszen prefektusként is és magánemberként is fontosnak tartom az igazságosságot. Azt hiszem végleg sikerült kiborítanom a lányt azzal, hogy a hátbatámadására sem rántottam pálcát. Az egész folyosó remegve figyeli, mi fog most történni, még a légy zümmögése is ordító ebben a csöndben. Megmarkolom a nadrágzsebemben lévő pálcám, de nem húzom elő, hiszen azt felhívásnak venné keringőre. Én pedig nem tervezem lerombolni az alagsort egy párbajban. Főleg, hogy nem szeretném elveszíteni a jelvényem. Viszont, ha kell, természetesen megvédem magam. Jó pár tanúm lenne az önvédelem bizonyítására, így ebben az esetben nincs félni valóm. Talán az utolsó pillanatban érkezik a drágaság két oldalkereke, akik megállítják, mielőtt elszabadulna a pokol és elveszik tőle a pálcáját. Miközben elhalad mellettem, és újabb megjegyzést tesz, kedvesen felé fordulok. -Kellemes kevergészést! -mosolygom rá, majd visszaállok az ajtón betolongó sorba, mely a kis incidensünknek hála az előbbi óta alig egy centit, ha mozdult előre. Viszont lassan kezdünk, úgyhogy megindul a tömeg és mindenki elfoglalja a helyét, majd hamarosan beviharzik Piton tanár úr és megkezdődik a hét legrosszabb időszaka számomra. Előveszem a könyvem és bízom benne, hogy talán a mai bájital valamivel egyszerűbb lesz, mint az előző években bármelyik is és nem vallok teljes kudarcot.
- Nem dícséretnek szántam – vágtam vissza fogcsikorgatva Evangeline nemtörődöm válaszát hallva. Tényleg ennyire nem vagyok képes kihozni őt a béketűréséből? Persze, prefektus, példát kell mutatnia másoknak, de akkor sem lehet ennyire nyugodt! Lehetetlen! Ezer meg egy iskolaelsőt ugrasztottam már magamnak a kibírhatatlan stílusom által, és élvezettel figyeltem végig, amikor a házvezető tanáruk alapos fejmosást adott nekik a nem megfelelő viselkedésük miatt. Elvégre, nem azért nevezték ki őket, hogy a hatalmukat más diákokon próbálgassák. Sőt, ami azt illeti, egy emberkénél még azt is sikerült elérnem, hogy megszabadítsák a jelvényétől, amire igazán büszke voltam a mai napig. Az első esetnél csak szóbeli figyelmeztetést kapott, de amikor másodjára is elvesztette az eszét, és nekem jött, akkor már nem csak egy átokkal lett gazdagabb, hanem egy igazgatói figyemeztetéssel is. A jelvényét pedig végleg elkobozták. No meg természetesen a harmadik esetnél repülni fog. Szép az élet, nem igaz? Ha ügyes vagyok, akkor ennél a cafkánál is képes leszek hasonló eredményeket produkálni. Mindenesetre, nem vagyok olyan ember, aki teljesíthetetlen célokat tűzne ki maga elé, egyelőre elég lesz az is, ha büntetőmunkára küldik. - Hidd el, örülök. Mindennap hálát adok az égnek, amiért nem lettem olyan szerencsétlen alak, mint te. A mardekárosok ismét harsány nevetésben törtek ki, én pedig diadalittasan pillantottam Evangeinre, várva arra, vajon mit fog tudni erre reagálni. Neki senki sem áll a háta mögött, hogy kisegítse a bajból, engem azonban sokan körbevettek, akik bármikor szénné átkozzák, ha esetleg fölém kerekedne a szócsatában. Na, nem mintha erre bármikor is szükségem lett volna... Magabiztos vagyok, mardekáros, és elkényeztetett. Tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy ezeknek köszönhetően tudom magam megvédeni másokkal szemben. A szám nagy, és senkit sem kímélek, ha arról van szó. Még fiúkkal is vesztem már össze, nem is egyszer. Eleinte játszották a macsót, akik nem ijednek meg egy hozzám hasonló gyenge lánytól, de amikor észrevették, mire is vagyok képes, hamar lelohadt a lelkesedésük, és pár perc alatt kereket is oldottak. Ez volt a legjobb dolog, amit abban a helyzetben tehettek. - Nekem ne is próbáld meg beadni a nemesi gesztust, mert hányingerem lesz tőle – szólaltam meg Evangeline kijelentését hallva, és most az egyszer tényleg az igazat mondtam. Számomra a félvérek és sárvérűek ugyanolyanok, mint a muglik... Haszontalan nyomorékok. Beették magukat közénk, mágusok közé, és megpróbálnak úgy tenni, mintha bármiféle joguk is lenne ebben a világban. Szavazati jogot kaptak, dönthetnek a mágusok törvényeiről, miközben az ő felmenőik még csak nem is segítettek létrehozni ezt a világot. Miközben az én családom mindent megtett azért, hogy ebben a közegben élhessek, addig az övéké lógatta a lábát, majd évekkel később mások hátán felkapaszkodva jutottak be ide. Mi ez, ha nem igazságtalanság? - Egyik sem érdemli meg azt, hogy itt lehessen! És ha van képed őket védeni, akkor te se vagy méltó arra, hogy a Roxfort diákjának valld magad! Fogalmam sem volt arról, hogy a lány miféle felmenőkkel rendelkezik, de feltételeztem, hogy mindkét szülője a mágusvilágból való. Mindenkit ismertem a Roxfortban, aki nem volt aranyvérű, hiszen a pletykák szélsebesen terjedtek az iskolai szünetek alatt. - Esküszöm, hogy ezt megbánod! - szólaltam meg mérgesen, amikor a lány mosolygó arccal fordult felém, majd felemeltem a kezem, melyben az immár szikrákat hányó pálcámat tartottam. Nem volt szokásom az iskolában párbajozni másokkal, főleg akkor nem, ha volt esélye a lebukásnak, de ebben a pillanatban semmi sem érdekelt. Komolyan, ha rajtam múlik, bármelyik tiltott átkot kipróbálom ezen a nyomorúságon, teljesen hidegen hagy, hogy mi lesz a dolgok következménye. A családom egyébként is a halálfalókat támogatta, és ha még most is élne ez a szervezet, akkor nagy eséllyel velük tartanék. Elvégre, a vérem lehetővé tenné... - Mel! - hallottam meg egy riadt kiáltást a hátam mögül, majd a következő pillanatban ujjak fonódtak a csuklóm köré, én pedig döbbenten ejtettem el a pálcát, amely koppanva landolt a lábaim előtt. Hátrafordultam, és Heatherrel találtam szembe magam. Mögötte Ruth állt némileg bamba képet vágva. A két legjobb barátnőm. Úgy tűnik, épp a kis magánakcióm végére futottak be, és Heatherben volt annyi lélekjelenlét, hogyjé cselekedjen. Nem bántam. Ha elvesztem az eszem, akkor elég nagy bajban lennék most. - Heather! - döbbenten hápogva meredtem a lányra, aki most gyilkos pillantást vetett Evangeline felé. A szőke szépség sem szerette a sárvérűeket, ez tény volt. Ikertestvére, Ruth – aki szöges ellentéte volt gyönyörű testvérének: kapafogú, szemüveges, zsíros hajú, dundi – szintén megvetette őket, és talán ezért is jöttünk ki olyan jól egymással. Heatherrel állandóan sminkeltük magunkat, Ruthot pedig mindig megvédtük a gonoszkodó beszólásoktól. Ők pedig engem térítettek észhez az utolsó pillanatokban, ahogy most is tették. - Az Azkabanba akarsz kerülni? - kérdezte Heather mérgesen. - Elment az eszed? Egy ilyen idióta sem érdemli meg, hogy feladd miatta az életed. Gondolj Connorra! Ha börtönbe kerülsz, nem házasodhatsz össze vele... Igaz is. Connor. A fiú, akit annyira szerettem, de aki mégsem volt képes arra, hogy viszonozza az érzéseimet. Nekem azonban mindennél fontosabb volt, úgyhogy igazat kellett adnom barátnőmnek. - Ezért még számolunk – pillantottam ismét Evangeline felé, végül a duci, szemüveges lányra förmedtem, aki a háttérből szemlélt minket: - És nehogy azt hidd, hogy te is megúsztad ennyivel. Scott sem lesz mindig melletted, úgyhogy melegen ajánlom, hogy messziről kerülj el minket, értve vagyok? Ezt mondva sarkon fordultam, majd füstölögve indultam el a terembe, miközben Ruth a pálcámat kapta fel a földről, és sietve hozta utánam. Abban biztos vagyok, hogy a mai óra nem lesz egy sétagalopp a leányzó számára. Megnehezítem a dolgait, annyi szent.
Megjegyzés | Ruha | Zene | [You must be registered and logged in to see this link.]
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Evangeine és Melinda 2016-06-13, 11:04
Melinda nem igazán van hozzászokva ahhoz, hogy bárki is szembeszálljon vele. De épp elég gonoszkodását szemléltem már végig távolról. Most, hogy épp mellettem történt, nem hagyhattam tovább, segítettem a lánynak. Fogalmam sincs, hogy pontosan ki is ő, párszor láttam már órákon, de nem tudom milyen házba tartozhat. Nem is fontos, segíteni kell azon, aki rászorul. A mardekáros lányon látszik, hogy egyre jobban kihozom a sodrából, engem viszont ez az egész csak mulattat. Nem félek attól, hogy megbosszulja, hiszen engem sem ejtettek a fejem tetejére. Ő csak abból indul ki, hogy bájitaltanból milyen vagyok, ám a pálcával rendkívül jól bánok, ha szükséges. Ezért is dicséri jópár tanár a technikámat és a gyorsaságom. Azonban még sosem fordult meg a fejemben, hogy ezt az iskolai falai közt bárki ellen fel is használjam. De, ha rám támadna, nyilván nem hagyhatom. -Ó, ilyen szép dicséretre ma reggel sem számítottam. Igazán kedves tőled. -mosolygom a lányra, miközben megpróbál sértegetni. Azért sem fogom megadni neki azt az örömet, hogy felidegesíthet. Amúgy is nehéz kihozni a sodromból, hát még ha külön uralkodom is rajta, szinte lehetetlen. -Hogy mihez van érzékem és mihez nem, azt elég, ha én tudom. Kész szerencse, hogy neked mindenhez van, örülj neki. -jegyzem meg a lehető leghiggadtabb hangnemben, hiszen egy ilyen mondattal nem fog megsérteni. Szerencsére a bájitaltanon kívül nem igazán szoktunk találkozni, így ő nyilván csak abból indul ki. Pedig ez az egyetlen tárgy, amihez abszolút tehetségtelen vagyok, talán anya halála miatt zártam ki. Csodálkoznak is a tanárok, hogy egy ilyen tehetséges bájital mágus anya után hogy lettem ennyire béna. Rejtély. -Annak segítek, aki ezt megérdemli. És nem a vérvonala a fontos, hanem maga az ember. De ezt neked hiába is magyaráznám. -a nyugodt mosoly továbbra is meghúzódik a szám szélében, eszem ágában sincs egy ilyen lány miatt felhúzni magam. Épp elég baj, hogy bájitaltanra kell mennem, nincs kedvem még egy mardekáros liba miatt idegeskedni. Egyszerűen nem engedem neki. Velem ellentétben a lány egyre jobban kezd kijönni a sodrából. Pedig semmi sértőt nem mondtam neki. Egyszer megérdemelné, hogy ugyanazt csinálják vele, amit ő tett a többiekkel, de ez nem az én tisztem. Én sosem szerettem bajba keveredni. Inkább elbúcsúzom a kis szemüvegestől és beállok a sorba. Be kell valljam, bátorság volt hátat fordítani Melindának, aki azonnal ki is használta a helyzetet és egy faldarabot robbantott fel épp mellettem, amelynek egy kisebb darabja eltalált, ám nagy része a körülöttem állókon landolt. -Igazán bátor dolog hátba támadni valakit. Erre van külön kurzus? Lehet be kéne iratkoznom. -fordulok hátra mosolyogva. Tisztán ki lehetett hallani a lány hangjából a remegést, pillanatokon belül képes megátkozni, így jobb, ha szemben állok vele, kezemet pedig a pálcámhoz helyezem, hogy ha gond lenne, bármikor elő tudjam venni. Azonban nem készülök itt nagy párbajokat vívni. Arra ott a párbajtan óra. Kár, hogy nem egy csoportban vagyunk. Biztos izgalmasabb lenne az eheti.
Fintorba rándul az arcom, ahogy a megható jelenetet szemlélem végig. Nem tetszik az a viselkedés, amit Evangeline megenged velem szemben, hiszen eddig nem sokan tették meg a dolgot. Általában a lány is csak csendes szemlélője a gonoszkodásaimnak, így nem is számítottam arra, hogy pont ő lesz az, aki közbelép. Néhány másik barátnőm is megilletődve figyelte az eseményeket. Nos igen, senki sem számított arra, hogy a dolgok ilyen fordulatot vesznek, és mégis... Tekintetem egy kisebb csoportra tévedt, akik velünk szemben álltak, és szintén az eseményeket követték figyelemmel. Nyilván balhéra számítottak, hiszen eddig még egyszer sem hagytam, hogy elrontsák a mókámat. Most sem állt szándékomban ezt tenni. Ennek a csajnak meg kell tanulnia, hol a helye, és az biztos, hogy nem egyenrangú velem. - Ó, igen? - fűztem keresztbe a karjaim, majd enyhén felvont szemöldökkel pillantottam a lányra. Nem voltam olyan ostoba, amilyennek sokan hittek. Szép voltam, ez tény, mi több, gyönyörű. Érdekelt a divat, szerettem sminkelni, csinosan öltözködni, felvágni a vagyonunkkal, és menő emberekkel körülvenni magam. Ennek ellenére azonban nem voltam egy buta liba, ahogy a legtöbben tartották rólam. Nem jeleskedtem az órákon, nem jelentkeztem, semmit sem tettem annak érdekében, hogy a tanárok kedvence legyek. A jeles osztályzataim azonban mindent elmondtak rólam, a tanárok számára legalábbis mindenképp. Csakis azért nem lettem prefektus, mert lemondtam a jelvényről. Nem menő, ciki volt, amikor valaki annyira bele van őrülve az iskolába, hogy kinevezik. Engem pedig egyébként sem érdekelt a dolog. Nem kenyerem a munka, és ez a prefektusosdi egyenlő volt azzal. - Ennek ellenére te nézel ki úgy, mintha a szemetesből öltözködtél volna fel. Ma reggel is. Arcomról eltűnt a hitetlenkedő fintos, és szám széle szinte abban a pillanatban rándult egy gonosz mosolyra. A mardekárosok ismét nevetni kezdtek, én pedig megvető pillantással mértem végig Evangelinet. Hiába a jó külső, ha olyan idétlen ruhákkal rontja el, amit rajta kívül senki más nem venne fel. A kis dagi, akit annyira véd, időközben feláll, majd leporolja magát, és lesütött szemmel hallgatja a kis eszmecserénket. Nagy eséllyel örül neki, hogy most az egyszer nem ő van a téma középpontjában. Mindegy, vele lesz alkalmam máskor is foglalkozni. - Ehhez sincs érzéked, ahogy semmi máshoz sem... Kezd kissé elfogyni a türelmem. A legtöbb ember ilyenkor már olyan hangnemben beszélne velem, amit később megbánna, a lány azonban teljes mértékben higgadt maradt. Egyszerűen nem voltam képes kihozni a sodrából, és ez bosszantott a legjobban. Pedig mennyire örülnék annak, ha kiabálna velem! Istenkém, csak adjon okot arra, hogy nekieshessek! Ennyi szemtanú előtt viszont hülyeség lenne részemről szétátkozni úgy, hogy semmi konkrét okot nem adott rá. Meg kell őríznem a hidegvérem, de abban nem vagyok biztos, hogy ez sikerülni fog. - Méghogy megérdemli! - horkantam fel mérgesen Evangeline válaszát hallva, amit annak a csúfságnak címzett. - Nézz már rá, te idióta! Szerinted az ilyen nyomorékok megérdemlik, hogy segítsenek rajtuk? Legközelebb kit fogsz megvédeni? Egy muglit? Vagy egy sárvérűt? Nevetséges vagy, ha ilyenekkel állsz szóba... Körülöttem mindenki csendben volt, egyedül csak az én hangom hallatszódott, ahogy egyre hangosabban kiabálok. Mi az, hogy megérdemli? Azt érdemli meg, amit tőlem kapott, semmi mást! Erre jön ez az isten barma, és beleszól abba, amit teszek... Nem, ezt nem hagyhatom... Sosem fordult elő velem még ehhez hasonló eset. A legtöbb ember megpróbált pártatlan maradni. Tudták, hogy ezt kell tenniük, különben ők lesznek a következők, és ezt senki sem szerette volna. - Te csak ne mond meg nekem, hogy mit tegyek – sziszegtem mérgesen Evangeline felé, aki időközben felvette a táskáját, majd beállt a sorba, és elindult a terem felé. Nekem aztán több se kellett. Előkaptam a pálcám, majd a nekem háttal álló lányra szegeztem, és egy könnyed mozdulattal megpöccintettem. Az Evangeline mellett lévő falrészből egy nagyobbacska darab robbant fel, törmeléket szórva a közelben állókra. Nem érdekelt. - Nehogy azt hidd, hogy célt tévesztettem – szólaltam meg enyhén remegő hangon, de a kezemben tartott pálca meg sem rezzent. - Ez csak egy kis célzás a jövőre nézve. Tartsd ezt észben, ha jót akarsz magadnak, és ne avatkozz a dolgaimba, mert tudok ám ennél cifrább átkokat is. Kérdezd csak meg pár griffendéles társadat... Való igaz, elég jól kezeltem a pálcát, a tanárok nem győztek dícsérni a gyors reflexeim miatt. Pedig nem én voltam az, akinek erre szüksége volt, hanem azok, akik balhéba keveredtek velem.
Megjegyzés | Ruha | Zene | [You must be registered and logged in to see this link.]
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Evangeine és Melinda 2016-06-12, 16:29
Sosem szerettem az igazságtalanságot. Talán ezért is osztott anno a teszlek süveg épp a Griffendélbe. Legalábbis egyelőre ezt a magyarázatom találtam a legelfogadhatóbbnak. Viszont a tény, hogy édesanyám Mardekáros volt, arra sarkallt, hogy minden házhoz egyformán álljak hozzá, ne a háza alapján ítéljem meg az embereket.... bár tény, hogy azok a mardekárosok, akikkel eddig dolgom volt, nem épp kedvességükről és igazságosságukról voltak híresek. Így van ez Melindaval is, akit nemesi származásának és pénzének köszönhetően körbeugrálnak. Na igen, ez nálunk nem jelent sokat, hiszen nekem is megvan a magam vagyona, melyet anya halála után örököltem, mégsem kérkedek vele és semmi előnyöm sem származik belőle. Én sokkal inkább az eszemmel és tehetségemmel próbálok kitűnni a tömegből. Melinda viszont épp ellenkezőleg tesz. De ezzel nincs is semmi bajom, az ég világon semmi közöm ahhoz, ki mit csinál, egészen addig, amíg ezzel nem árt másoknak. Amikor viszont Melinda kigáncsolja azt a szegény lányt, csak azért, mert nem olyan, mint ők, felmegy bennem a pumpa. Nem foglalkozom az utasításával, miszerint hagyjam a lányt a földön, inkább felsegítem és megjavítom a szemüvegét, hiszen ezt diktálja a lelkiismeretem. Nem vagyunk egyformák. -Hogy ki a hulladék, azon hosszasan vitatkozhatnánk... -jegyzem meg teljes higgadtsággal egy mosollyal az arcomon. Nem célom leállni vele vitatkozni, de megfigyeltem, hogy senki nem száll szembe a lánnyal, mintha ő lenne az iskola, de legalábbis a Mardekár királynője. Így hát éppen itt az ideje, hogy ne minden úgy alakuljon, ahogy őfelsége kénye-kedve diktálja. -Való igaz, sosem szerettem a bájitalokat. Pedig nem csak rosszra lehet használni őket. -a mosoly szinte levakarhatatlan az arcomról, hiszen nem különösebben érdekel, mit gondol a lány ugyanúgy fogok vele is beszélni, mint bárki mással, nekem aztán oly mindegy, ki is ő. Idő közben a szemüveges lány is magához tért a sokkból, bár nem hinném, hogy ez volt az első ilyen eset vele, sem pedig az utolsó, és megköszöni a segítségem. -Igazán nincs mit, aki megérdemli, annak mindig akad valaki, hogy segítsen. -jegyzem meg mosolyogva, mire a lány visszamosolyog. Elköszönünk és ő besiet a terembe. Nem igazán mert szerintem tovább egy légtérben maradni egy egész falkányi Mardekárossal. Pedig nem veszélyesek, csak nagy a szájuk. -Ugyan Mel, te csak foglalkozz a saját katasztrófáiddal. A Roxforté túl nagy falat lenne neked. -jegyzem meg, miközben felveszem a táskám, majd egy elegáns mozdulattal én is beállok a sorba, melynek eleje épp most lép be a terembe.
Tőlem olyannyira szokatlan módon, időben indulok el a bájitaltanterem felé, mely a Roxfort alagsorában található. Sok kedvem nincs ahhoz, hogy egy újabb tanórát vészeljek át, de ahhoz, hogy Piton egyik kegyeltje maradhassak, nem lenne tanácsos túl sok óráját ellógnom. Agy professzor ebben hajthatatlan... Kivételezik a mardekáros diákokkal szemben, ez tagadhatatlan, de aki egyszer eljátssza a bizalmát, az ne számítson semmi jóra a későbbiek folyamán. Késni késhetek ugyan, tőlem nem von le pontokat, de ha már úgysincs semmi más dolgom, akkor legalább a jelenlétemmel megtisztelem. - Sziasztok! - köszönök társaimnak, amikor a pincefolyosóra érek, és megpillantom őket, ahogy falkába verődve álldogálnak a fal előtt, lábuk előtt a táskáikkal. A griffendéleseket most is figyelmen kívül hagyom, ahogy ez már évek óta szokásom volt. Soha életemben nem köszöntem senkinek sem, akit nem éreztem erre méltónak, a griffendélesek pedig a ranglétra legalján voltak ebből a szempontból. Tőlük már csak a hugrások rosszabbak. És még ők csodálkoznak, ha pár mardekáros szénné oltja őket... Na, ne vicceljünk már! Aki sárvérűekkel barátkozik, és félvéreket pátyolgat, az ne is számítson semmi másra. - Mi a helyzet? Széles mosollyal az arcommal léptem barátnőim körébe, akik egyből helyet adtak nekem. Nem csoda, engem mindenki tisztel, és valljuk be, valamennyire tartanak is tőlem. Aranyvérű voltam, ami ebben a házban nem ritkaság, de ami még fontosabb, egy gazdag és nagy hírű család sarjaként láttam meg a napvilágot. Márpedig ez még a Mardekárban is ritka, nem csoda hát, hogy szinte a Roxfortba kerülésem napján talpnyalók hada vett körül. Tisztában voltam azzal, hogy ezek a libák csupán a családom vagyonát és hírnevét értékelik bennem, de ez egyáltalán nem hatott meg. Ennek így kell lennie. Még mindig sokkal jobb, mintha én is azok között lennék, akiket állandóan kikészítünk. Félreértés ne essék, soha életemben nem sajnáltam meg senkit sem, akit piszkáltunk, egyszerűen csak tisztában voltam azzal, hogy nem lehet egy álomélet a dolog. - Nézd, Lucynak új műkörme van! - újságolta izgatottan egyik társam, én pedig szinte abban a pillanatban az említett lány felé fordultam, aki addigra már örömtől ragyogó arccal nyújtotta felém a kezét, hogy megcsodálhassam azt a műalkotást, amely a körmein kapott helyet. Szépnek szép, de lehetne szebb is... Az biztos, hogy én ilyen munkáért cserébe egy garast sem fizetnék. Ma azonban nem voltam gonoszkodós kedvemben, így inkább csak egy szót préseltem ki magamból: - Szép. Lucy örömteli arccal fordult vissza a többiek felé, én pedig hirtelen megpillantottam a tömegben egy lányt. Szemüveges volt, dagi, és csinosnak aligha mondható ruhában sietett a bájitaltanterem felé, miközben könyveit magához szorítva igyekezett boldogulni a tömegben. Gonosz mosoly jelent meg ajkaimon, majd a többiek felé fordultam: - Most figyeljetek! - Alighogy ezt kimondtam, kinyújtottam a lábam, majd a szemüveges dagadék egyből hasra is vágódott a mi röhögésünk közepette. Szinte csak úgy szelte a padlót, meg sem állt pár ember erejéig. Mindenki, aki látta, visítva nevetett, én pedig már a térdemet csapkodtam jókedvemben. - Úgy látom, ma Fricsnek nem sok dolga lesz, ami a felmosást illeti. Úgy nyeled a port, mintha valami fejedelmi étek lenne. Röff-röff! Újabb nevetéshullám söpört végig a folyosó azon részein, ahol a mardekárosok álldogáltak, miközben mindenki más igyekezett pókerarcot vágni a történtek láttán. Nagyon helyes. Amikor azonban észrevettem, hogy egy lány a tömegből a kezét nyújtja annak a szerencsétlenségnek, egyből arcomra fagyott a mosoly. Sosem szerettem, amikor valaki a mókámat rontja el. Márpedig ő pont ezt tette. - Hagyd csak a földön – förmedtem a lányra, aki azonban meg sem hallgatott. Felsegítette a lányt, majd még a szemüvegét is helyre tette egy bűbáj segítségével. Ez azért már sok volt számomra. Általában jót szórakozok azon, ha valaki szerencsétlenkedik, és eddig nem sok áldozatom kapott segítséget másoktól. - Az ilyen genetikai hulladékoknak ott a helyük, nem tudtad? Amikor jobban szemügyre vettem a lányt, akkor villant csak be az arca. Ő az a griffendéles, aki annyit bénázik Piton óráin. - Ja, hogy te vagy az, Scott? - fintorodok el mérgesen. - Nem csodálkozok, hogy ennyire együtt érzel vele, elvégre te se vagy különb nála... Nem mintha az a lány ronda lenne, hiszen feltünően szép, de aki szerencsétlen, az az is marad. Márpedig Evangeline Scott szerencsétlen volt. Nem kicsit. Nagyon. - Jobb, ha nem állsz szóba ezzel a lánnyal, pápaszem. Ketten együtt kész katasztrófa lennétek a Roxfort számára.
Megjegyzés | Ruha | Zene | [You must be registered and logged in to see this link.]
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Evangeine és Melinda 2016-06-12, 13:55
Gyönyörű, napos hétfő délelőtt. A folyosókon boldogan csacsogó diákok, mindenki érzi már a nyár közeledtét. Hamarosan kezdődik egy újabb tanóra, így elindul ki-ki a maga terme felé, felbomlanak a beszélgető társaságok, mozgásba lendül a folyosó. Én is az alagsor felé veszem az irányt, hiszen jön a hét mélypontja, egy újabb bájitaltant kell túlélni. Sosem tartoztam azokhoz a diákokhoz, akik nem szerettek órára járni, számomra élvezetes, hogy minél több tudást szívhatok magamba. De a bájitaltan kivétel. Nem tehetek róla, 10 éves korom óta gyakorlatilag belém van kódolva. Így hát csöppet sem felhőtlen kedvvel érkezem meg a lépcső aljára, majd fehér tornacipőmmel arrébb rúgok egy nefelejts gömböt, melyet valaki valószínűleg nagyon kereshet, így nem lenne célszerű elvinni, de így igazán balesetveszélyes, hiszen aki nem ennyire komor, hogy a lába elé nézzen folyamatosan, könnyen ráléphet. A ruházatom többi részét tekintve ma sem vittem túlzásba az öltözködést, csak egy fehér farmer és egy farmering van rajtam, semmi extra és feltűnő, ellenben igazán kényelmes. A terem előtt már jópár diák várakozik, ám kevesüknek fűlik a foga, hogy bemenjen a terembe. Legtöbben még kint várakozunk, csak az igazán lelkes tanulók vágnak át a tömegen az ajtó felé, ki sűrű elnézéskérések közt, ki pedig egyszerűen csak félrelökve az embereket. Most is így történik, és egy szemüveges lánynak nem volt ezúttal szerencséje, egyensúlyát elveszítve éppen mellettem landol a földön. Természetesen jó nevelésemnek köszönhetően azonnal segíteni próbálok neki, még mielőtt valaki rálépne a látóeszközre, melynek hiányában valószínűleg sokkal nehezebb lenne a lány élete. Szerencsére sikerül felkapnom a földről, és azonnal a lányhoz fordulok. Elég esetlennek tűnik szegény, így egy kedves mosoly tekintetében ajánlom fel segítségem. -Szia. Segíthetek? Itt a szemüveged, tessék. -adom vissza a lánynak a szemüveget, melynek lencséje sajnálatos módon az esés következtében csúnyán megrepedt. -Várj, mindjárt megjavítom. -nyúlok a pálcámért, majd a megfelelő ige használatával pillanatokon belül újként csillog, így a lány arcára is mosoly derül. -Így azért sokkal jobb. Amúgy Eva vagyok. -mutatkozom be, miközben felsegítem a lányt a földről, hiszen egyre nagyobb tömeg gyűlt már össze a folyosón. Nem is tudtam, hogy ennyire sokan járunk erre az órára. Fel sem tűnne a hiányom, nem értem miért ennyire lényeges, hogy mindenféle tehetség nélkül is kötelezően ott legyünk.
