2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Akár ott is hagyhatnám, hogy boldoguljon egyedül, de ilyesmit soha sem tennék, még ha azt is hiszem, hogy nem volt igazságos, amit tett, hogy nem volt szabályos a játék. Nem azt mondom, hogy csalt, inkább csak etika az egész és az nem volt rendben, nem tetszett, ahogyan viselkedett és amit a seprűjével művelt, de nem most fogom ezt felróni neki, most megtartom a véleményemet, csak segítek, mert itt még sem hagyhatom, pocsékul fest és jó eséllyel nem sem fog megártani valami kellemetlen ízű gyógylött, vagy egy éjszaka a gyengélkedőn, még ha egy fokkal enyhébbek is a sérüléseim. Azért persze megpróbálok alá nyúlni, de láthatóan nem sok esélyem van, úgy sem fogja engedni nekem, hogy segítsek, inkább csak bólintok és megyek fellépdelek a lépcsőn, hogy felébresszem Maxet, és már a fiúval együtt térek vissza hozzá, addig hátha nem esik össze és hát talán neki hagyja, hogy támogassa, legalább valamelyest. - Rendben, majd... alkalomadtán. - bólintok egy aprót, még egy félmosoly is az arcomra szökik, de hogy tényleg van-e értelme az ismétlésnek.... nem hiszem, hogy a következő alkalommal másképp játszana, a Mardakárosoktól nem áll az efféle távol, úgyhogy talán értelme sem lenne, mert csak hasonlóan végződnek akkor is, mint ahogy most is, tehát nem túl jól.
A fájdalom és a rosszullét olyan mértékben megtámad, hogy néhány pillanatnyi képszakadással heverek a földön, mikor Cho odaér hozzám. Ha a lány megemlítené, hogy úgy gondolja, hogy a megerősített váz miatt vesztett, akkor még félhulla állapotban is kikérném magamnak és követelném, hogy cseréljünk seprűt, hogy úgy is lesöpörjem a pályáról, és akkor már nem fogok ilyen hibákat véteni, minthogy kétszer eljátszom ugyanazt a cselt túl nagy magabiztossággal. Hibáztam, akármennyire tűnhetett kívülről bravúrosnak a legtöbb mozdulatom, én tudom, hogy mikor és mit vétettem. Most viszont csak bágyatagon és gyengén nyitogatom a szememet hála Cho gyógyításának és élesztgetésének. Halkan felköhögök, a zuhanástól kiszorult a levegő a tüdőmből és a torkomat is kaparja valami epés keserű íz. A szemem lassan fókuszál és ahogy realizálódik bennem, hogy mi történt velem és mi történt körülöttem, lassan, de visszanyerve az önálló magabiztosságomat megpróbálok feltápászkodni. Persze a törött csonttal egy egyszerű gyógyítás nem bírt el, és a hirtelen rámtört kimerültséggel sem, de magamhoz térített és lassan tudok mozogni is. Nem fogadom el tőle, ha segíteni akar, hogy feltápászkodjak, de a szavait hallva kimérten bólintok, miközben letörlöm fakó arcomról a koszt és a verejtéket. - Az azt hiszem jól jönne, köszönöm. - húzom ki magam és a legsebezhetőbb pillanatomban is olyan merev tartást veszek fel, mintha nem egy fájdalmában reszkető kislány lennék, hanem egy háborúból hazatért győztes királynő. Mert győztes vagyok, erős vagyok... csak olyan szarul vagyok. Maxot keresem a tekintetemmel, mikor már néhány pillanatnyi erőgyűjtés után képes vagyok túllépni a fájdalmamon, de a srác ki van terülve. - Felébresztenéd? - kérdezem tőlem szokatlanul halkan, és gyengén, és ha a lány megteszi nekem, akkor a testvérem támogatásával indulunk el a gyengélkedőbe, de még neki se engedem, hogy túl nagy elánnal tartson engem, továbbra is azt a látszatot akarom kelteni, hogy bár megsérültem, nem vagyok kiszolgáltatott. Még ha én legbelül ez alkalommal annak is érzem magam. Miközben eléggé lassan megyünk fel a Gyengélkedőre, Cho felé fordulva kicsit bágyadtan fordulok hozzá. - Jó játék volt, remélem egyszer majd megismételjük. És akkor talán másként végződik a játék. - mondom, de ezzel nem tudni, hogy arra utalok, hogy akkor talán esélye lesz nyerni, vagy arra, hogy akkor talán nem fog eltrafálni egy gurkó olyan erővel, hogy elájuljak a fájdalomtól miután elkapom a cikeszt. Bármelyik lehet, de a lényeg, hogy végül felé nyújtom edzőkesztyűs kezemet és egy sportszerű kézfogással köszönök el tőle felérve a kastély emeletekre. Igaz, hogy van most ennél igen csak jobb dolgom - például hogy összerakják a lábamban a valószínűleg több darabba tört csontom -, még is a tekintetem a kézfogás közben fürkésző és elemző, kíváncsi vagyok, hogy milyen hatással volt rá ez az edzőmeccs. Ez a vereség. A kitartásom. Vagy éppen a csalásom. Minden, ami az imént történt. Végigmérem, aztán a kézfogás után újra Maximillianre támaszkodva be is lépünk Madame Pomfrey-hoz és valószínűleg egy betegágyon a kezelés után mély álomba zuhanok.
// Köszönöm szépen a játékot! ^^ //
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
-Kezdem már sejteni, hogy nem sok esélyem van rá, hogy elkapjam a kis aranylabdát. Túl sok volt a mai nap és túl sok minden kavarog a fejemben még mindig ahhoz, hogy rendesen koncentrálni tudjak. A sérülésem sem csekély, bár jó eséllyel nem olyan erőteljes, mint Rose-é, de ő még ennek ellenére is jobban bírja. Én épp gurkóterelgetés közepette vagyok, amikor meglátom félszemmel a mozdulatot és igen akkor már tudom, hogy itt a vége ő volt az, akinek sikerült teljesíteni. Talán csak egy hajszállal előzött le, talán pár perc múlva fordul a helyzet és én kapom el, vagy hamarabb legyűri a fájdalom, netán csak mázlija volt, de mindez nem számít. A kviddicsben csak az a lényeg, hogy elkapod-e a kis arany labdát, vagy sem, a majdnem az nem érdekel senkit sem és a közel voltam se számít az ég világon semmit sem, csak ami végül megtörtént. De más is történik, egy villanással az után már a földön van, én pedig nem tudom kifújni magamat, de a pálcám most már a kezembe kerül, hogy legalább a gurkókat a földre küldjem, aztán vissza a dobozukba majd akkor, ha arra is lesz idő. Max láthatóan nem reagál, ki van dőlve, bár el nem, de bőven esélyes, hogy minimum alszik. Én indulok meg hát a leányzó felé, a cikesz a földön pihen, miután elkapták tudja mi a dolga, már csak el kell majd pakolni, de most nem ez a fontos. Rose kellően rossz bőrben van, mégis egy pillantást vetek a megerősített seprű nyélre, ami a sérülésemet okozta és ami jó eséllyel a meccset is eldöntötte. Aztán már rá szegezem a pálcát és halk gyógyítást mormolok el, ami bár nem old meg mindent, de legalább annyit elér, hogy legyen egy kis ereje és magához térjen. Ha kell még egy stimulával megerősítem a dolgot, aztán ha kinyitja a szemét már ott láthat maga mellett guggolva aggódó pillantással. - Segítek felmenni a Gyengélkedőre rendben? - nem fogok gratulálni, pedig jól csinálta végül is, de annyi büszkeség azért van bennem, hogy most ne ez legyen az első. Utálkozni se szokásom, de tény és való, hogy az utóbbi időszak kviddics tekintetében nem különösebben kedvezett nekem és néha már úgy érzem ez nem is igen fog javulni, vagy csak meg kellene végre tanulnom hogyan zárjam ki a zavaró gondolatokat, miközben játszom?
Igyekszem mély levegőket venni és koncentrálni, de legfőképpen nem leborulni a seprűről az éles fájdalomtól, ami minden mozdulatnál belenyilal a lábamba. Nem vagyok gy nagy gyógyító, de azért ennyiből is arra gondolok, hogy bizony ez nem "csak" egy egyszerű törés, hanem valami nagyon elromlott, talán a csontom szilánkjai mozdulnak el a lábamban minden pillanatban. Bele se gondolok mélyebben, de az arcom már verejtékben úszik és falfehér, és valahogy a gyomrom is elkezd mocorogni, mintha a hányinger kerülgetne. Erősen szorítom mégis a seprűt, és amikor látom, hogy Cho-t lefoglalja a gurkó, akkor felcsillan az utolsó reményem. Ennél jobb alkalmam nem lesz, és valami egészen furcsa érzés kezdi átjárni a testemet. Ha látványosan nem is bújik vissza belém az élet, tehát ugyanolyan sápadt vagyok mint eddig, a rosszullétem és a fájdalmam egyre jobban visszakozik és alami újult energiával töltődöm fel. Eddig nagyon ritkán tapasztaltam ezt az érzést, de nem kezdek el azon gondolkozni, hogy ez miért van, a koncentrációmat a pályára függesztem és ahogy meglátom az arany cikeszt - ami elég távol villan fel, majdnem a pálya másik felén -, azonnal elkezdek száguldani. A seprűm csak úgy süvít és nem állíthat meg az sem, hogy az egyik vasgolyó újra megtalál. Egy fantasztikus dugóhúzóval és spirállal fűszerezem meg a száguldásomat, ami közben mondjuk elképesztően nehéz követni a cikeszt, de vagy elképesztő mázlim van, vagy tényleg ilyen jó vagyok. A spirál legvégén éppen hogy kiegyenesedek a seprűn, amikor megjelenik a közelemben a kis aranylabda és nem figyelve semmire a környezetemben, se bennem, semmi fájdalom, csak a cél lebed előttem, hogy elkapjan. Egy gyors mozdulattal ráfekszem a seprűre, kinyújtom a kesztyűs kezem és a következő pillanatban már győzelem ittasan kiáltok fel és öklömbe szorítva emelem az ég felé. A kiáltás gyorsan elhal a levegőben és ahogy elkezdek ereszkedni a földfelé és tudatosul bennem, hogy győztem egyre inkább csapódik le minden fájdalmam és minden fáradtságom. A látásom egyre elhomályosodik, a hányinger visszatér, a fejfájás örvényszerűen ragadja el az elmémet és még a földre se érek, amikor a gravitáció úgy dönt, hogy a földhöz vág. Elsötétül minden és jó négy méter magasból puffanok le a földre ájultan. Maximillian pedig olyan másnapos, hogy már rég elaludt az egyik padon kifeküdve.
//Cikesz elkapás összcélszám: 300 Első dobás: 80+50% = 120 Második dobás: 55+50% = 78 Harmadik dobás: 93+47=140 Összesen: 338 - Győzelem! //
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
Remélhetőleg a bordáim nem törtek, de így is idő kell, amíg összeszedem magamat, azaz kellene, de most időm van a legkevésbé, hiszen ha nem tartok ki, akkor úgyis ő nyer. Figyelek hát, bár fél szemmel látom csak, ahogyan Rose is kap egy szép ütést, de innen nem látni, hogy mennyire komoly, no meg leginkább a cikeszre figyelek és arra, hogy a másik gurkó, amit az előbb telibe kaptam vajon mikor iramodik utánam újfent, mert hát biztos, hogy ez következik majd. Erősen kapaszkodom és figyelem a terepet, amíg ki nem szúrom a távolban a kis arany pontot. Épp csak egy villanásnyira, épp csak annyira, hogy aztán újra elveszítsem szem elől, amikor az utolsó pillanatban fogom fel, hogy a gurkó túlságosan közel van. Az utolsó pillanatban térek ki előle, így is súrolja újfent az oldalamat, mintha csak ezt a részt pécézte volna ki magának. Belehasít a fájdalom, szinte az egész testemen végig cikázik, de most nem szedhetem össze magamat, hiszen ki kell térnem előle, mert a gurkók nem olyanok, hogy egy ütés után tovább állnak. Eszük ágában sincsen, inkább vadul cikáznak tovább és próbálnak még nagyobb kárt okozni. Kitérek hát éles kanyarral és próbálom lerázni, ami újabb lehetőséget ad Rose-nak, hogy még a sérülése ellenére is előbb kapja el a cikeszt, mint én, hiszen újfent nem tudok azzal foglalkozni, hogy keressem a kis arany labdát, hiszen az köt le, hogy egyáltalán ne érjen utol a gurkó és a sérülésemnek hála azért már nem vagyok olyan gyors és nem tudok olyan ügyesen cselezni, mint a játszma elején. Hiányoznak a terelők!
//Cikesz elkapás összcélszám: 300 Első dobás: 64+25% = 80 Második dobás: 25+25% = 32 Harmadik dobás: 47+25 % = 59 Összesen: 171 (bár már eldőlt, Cho új életcélt keres XD)
Cho Chang carried out 2 launched of one 10 oldalú dobókocka :
Habár nem vettem észre a vetélytársamon, hogy mondjuk derülne ezen a madaras incidensen, még is sikerült annyira felhúznom magam, hogy ilyen biutaság miatt szalasztottam el a cikeszt, hogy rávágjam a seprűm fém részével a felém száguldó gurkót. Nem mondhatom, hogy hirtelen elkövetett meggondolatlan cselekedet volt, hiszen ahhoz, hogy így rávágjam pontosan jó szögbe kellett beállnom és jó szögben elütnöm, nem csak véletlenül repült oda. Mikor a gurkó telitalálattal majdnem leüti a lányt a seprűről egy kis elégtételt érez a büszke szívem, hogy hátrányos helyzetbe került velem szemben, legalább olyan hátrányosba, mint én az imént, amikor egy madár a képembe repült. Nem mintha azt ő tervelte volna ki, de ez most mellékes. Végigkövetem a tekintetemmel ahogy majdnem becsapódik, valószínűleg fájdalmai is vannak és jócskán kiesett a ritmusból, amíg én nyugodtan körbe szemlélhetek. Cikázok a levegőben keresve a győzelmet jelentő apróságot, de úgy tűnik, hogy nagyon elbújt a kicsike. Persze, nem is meglepő, hiszen amilyen apró és fürge, nem kis feladat felfedezni ezen a hatalmas pályán. Enyhén emelkedő körökben emelkedek egyre feljebb, átfésülve a terepet, amikor kiszúrom, hogy az egyik gurkó már megint kifigyelt magának. Nem igazán mondanám, hogy a legcsekélyebb mértékben is elfáradtam, hiába teltek már el súlyos percek, és hiába kell folyton száguldozni és cselezni a vasgolyók elkerülése miatt. Ahogy közelít, már a jól bevált utolsó percben kitérős csellel akarom kikerülni, hiszen sokkal nehezebben fordul és manőverezik mint én. Még is úgy tűnik, hogy túlságosan nagyra voltam magammal, mert a látványos trükk másodjára már nem jön össze. Nem sikerül a megfelelő pillanatot elkapnom, és a gurkó a teljes sebességével elkapja a bal lábamat. Halkan felnyekkenek, megszorítva a seprűt, és egészen biztos vagyok benne, hogy az a reccsenés az nagyon nem jelent jót. A lábam képtelen vagyok kellően a seprűhöz szorítani, de szerencsére a seprűn lévő kis kantárban azért meg tudom tartani és nem borulok le elvesztve az egyensúlyomat. Az arcom elfehéredik a fájdalomtól, de nem adom semmi más jelét annak, hogy tényleg komolyan megsérültem, hiába lettem gazdagabb egy csonttöréssel. A homlokomon a megterheléstől elkezd finoman izzadtság gyöngyözni, de ezt Cho nem láthatja, hiszen a pálya hatalmas, és aligha kerülünk olyan közel, hogy észrevegye. Ha az aranyoska előkerül és fej-fejmellett száguldunk, akkor meg oda fog figyelni. Tehát nem adom jelét gyengeségemnek, hanem a becsapódás után kicsit most már kevesebb dölyfösséggel, figyelve a gurkókra, újra elkezdek pásztázni, közben nem koncentrálva a lüktető fájdalomra. Meg nem hajolok, meg nem rogyok, meg nem török... na jó, a lábam valószínűleg még is törött.
//Cikesz elkapás összcélszám: 300 Első dobás: 80+50% = 120 Második dobás: 55+50% = 78 Összesen: 198
Rose-Neira Brooks carried out 2 launched of one 10 oldalú dobókocka :
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
Előre tudtam, hogy ez a kis edzés nem lesz azért olyan barátságos, mintha teszem azt valaki olyannal tenném, aki kevésbé... Mardekáros? Rose céltudatos ez az első perctől fogva tökéletesen látszik rajta és ennek fényében szántja a köröket a pálya felett, én pedig hasonlóan hozzá nem gyengülök el, csak csinálom tovább. Keresem a cikeszt és igyekszem elkerülni a gurkókat, ami láthatóan egészen jól megy és időnként még a cikeszt is sikerül meglátni a távolban, de csak épp néha pár másodpercre és a gurkók elég ügyesen keresztbe húzzák a számításaimat ahhoz, hogy hosszú ideig követhessem. Amíg pedig cselezek Rose húz el a másik irányba. Éppen sikerül megmenekülnöm a gurkó elől és csak fél szemmel veszem észre, hogy Rose egyértelműen célhoz repül, sőt nem csak hogy célhoz, hanem jó eséllyel pont a cikesz lesz az, amit kiszúrt magának és akkor... Nem mondom, hogy elmosolyodom, nem vagyok olyan, de azért örülök neki, hogy nem itt van a vége és még próbálkozhatunk tovább, azaz még én is próbálkozhatom tovább. Így hát amikor a madár és Rose csattannak egymással én iramodom meg nagyjából arra amerre láttam, hogy ő indult, ezért nem figyelek most másféle cselekre, vagy hasonlóra, csak egye gyorsítok, így aztán fel sem tűnik a felettébb gonosz csel, amivel a gurkót küldi rám. Csak azt érzékelem, hogy a távolban még egy pillanatra feltűnik az arany kis pont, de aztán hatalmas ütést kapok féloldalról, majdnem hátulról. Megperdülök a seprűn, erősen kell kapaszkodnom, hogy ne szédüljek le róla, de zuhanásba kezdek szinte azonnal. Az irányítást elveszítem és csak az utolsó pillanatban sikerül visszarántani, hogy végül a lábam majdnem érintse a füvet. Az oldalam sajog, jó eséllyel csúnya zúzódás lesz a vége, a szemem megtelt könnyel, na nem mert sírni akarnék, csupán a fájdalom fejtette ki a hatását, de összeszorítom a szemeimet és újra emelkedem. Nagy levegő, össze kell szednem magamat, még ha tudom is, hogy ezzel helyzeti előnyhöz jut, hiszen ő odafent van most, figyelheti a terepet, míg én örülök, ha sikerül összeszednem magamat.
//Cikesz elkapás összcélszám: 300 Első dobás: 64+25% = 80 Második dobás: 25+25% = 32 Összesen: 112
Cho Chang carried out 2 launched of one 10 oldalú dobókocka :
Tudtam, hogy észre fogja venni! Nem ingerelem fel magam, csak annyira, amennyire egy elemistának illik - tehát a szemem szikrákat hány és olyan erővel markolom a seprű nyelét, hogy jó, hogy nem töröm ketté. Persze ez lehetetlen, hiszen egy elképesztően könnyű fémmel van megerősítve mind a nyele, mind a ciroksöprű kötésénél. Éppen örülnék egy pillanatra annak, hogy a vasgolyót kikerültem, sőt, az át is röppent a gyűrűn, de ahogy a vetélytársam felé pillantok egyértelművé válik, hogy ő most nem nagyon fogja értékelni ezt a mutatványt. Követte a mozdulataim vonalát és míg én kitértem, addig ki is szúrta a kis labdát, amit én elvesztettem. Próbálom megsaccolni, hogy merre nézhet, merre halad, hogy én is meglássam, és ahogy kiszúrom azonnal elindulok az irányába, de egy kis körívet téve. Veszítek a gyorsaságomból, de látom, amit Cho nem, a gurkóm elindult felé, és nagyon nem lenne ínyemre, ha túl közel lennék és visszaváltana az én molesztálásomra. Most már mind a kettő gurkó itt kering a pályán és nagyon oda kell figyelni, hogy ne a gyengélkedőn végződjön a párharc. Egyáltalán nem figyelmeztetem, csak bedőlök a seprűmön és villámgyorsan, de szlalomozva közelítem meg a cikeszt. A másik gurkó közelít felénk, de egyelőre van még néhány pillanatom. Lényegében ameddig a hollóhátas lány lefoglalja mindkettőt a cselével addig én csak a győzelmet ígérő apróságra koncentrálok. A pulzusom az egekben, ha nem süvítene a szél a fülembe, akkor se hallanék semmit önnön szívverésemtől. Előre hajolok a seprűn, kinyújtom a kezemet, úgy tűnik, hogy semmi sem akadályoz meg abban, hogy a markomba szorítsam, már majdnem meg van... majdnem... És ekkor nekem repül egy madár. Hogy mi?! Egy madár. Annyira meglep, hogy belebotlok egy ilyen "tereptárgyba", hogy egyenesen a képembe repül szerencsétlen, én meg egy erős ütéssel taszítom el. Teljesen kibukva tekintek körbe, ugyanis ezzel a közjátékkal tökéletesen elveszítettem a helyzeti előnyöm. Nincsenek dühkezelési problémáim alapjáraton, de az, hogy egy ilyen irreális esemény miatt csússzon ki a markomból eléggé felhúz ahhoz, hogy néhány pillanatig meg kelljen állnom és lecsitítani a hevességemet. Az állkapcsom úgy befeszült, hogy alig bírtam elengedni, a kezem már elfehéredett a szorításoktól. Mély levegő, beszív, kifúj. Nincsen probléma. Lesz még lehetőségem elkapni a cikeszt. Ahogy körbetekintek gyorsan feltérképezem a gurkók és Cho helyzetét és hideg számítással kezdek el helyezkedni. Nem megyek a lányhoz olyan közel, hogy felvonjam a figyelmét, de amikor megcéloz engem a gurkó, akkor úgy tűnik hogy könnyedén kitérek előle, viszont az utolsó pillanatban oldalra rántom a seprűmet és a seprűm fém megerősítését használva - afféle ütőként - teljes erőmből rávágom a labdát Cho-ra. Szabálytalan? Nem, nem hiszem, hogy az lenne, hiszen ez a terelőknek is a dolga, de nincsen megtiltva, hogy más irányítsa a gurkókat. Sportszerű? Abszolút nem. Meglátjuk, hogy milyen fából faragták, tudja kezelni a támadást, vagy megtörik alatta. Meglátjuk tudna-e azonosulni a Brooksok jelmondatával.
"Meg nem hajol, meg nem rogy, meg nem törik".
//Cikesz elkapás összcélszám: 300 Eddigi dobás: 80+50% = 120
Rose-Neira Brooks carried out 2 launched of one 10 oldalú dobókocka :
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
Nekem is ezt kellene tennem, kiverni a fejemből minden zavaró tényezőt, érzést és gondolatot, de valahogy számomra ez soha se ment túlságosan könnyen, ami ha azt nézzük, hogy a családom, főleg a szüleim mennyire komolyan vesznek mindent elég faramuci helyzet. Bár talán benne van a pakliban, hogy pont azért lettem én és a bátyám is érzelmesebb típus, mert hiányoltuk azt a lágyságot, amit azért sok családnál láthattunk az évek során, nálunk ellenben nincs meg. Jó eséllyel e miatt lettem annyira ragaszkodó, szeretetéhes, ezért van az a nagy megfelelési vágy, ami olyasmibe is belehajszol, amibe nem kellene és ami nem sokat segít abban, hogy önálló döntéseket hozzak. Ez alól mindig a kviddics volt a kivétel, a pályán valahogy tudom, hogy mit kell tennem. Anno nehezen döntöttem el, hogy kivel menjek a karácsonyi bálba, Harryvel akartam, de végül mivel Cedricnek ígértem meg... a már említett megfelelési kényszer. Ezért nem tudtam szakítani sem vele, hiába volt olyan pocsék érzés egyedül lenni, amikor mindenki más a párjával volt, az enyém pedig messze élt a vágyainak, amiktől most úgy érzem, hogy én szakítottam el őt, bár remélem, hogy nem én voltam, hanem önként döntött így. Most mégis igyekszem koncentrálni, amikor Rose nekilendül én is arra figyelek, hiszen bár a kviddicsben vannak bőven cselek is, amikor direkt indulsz valamerre, aztán nem láttál igazából semmit sem, de amikor sikerül kicseleznie a gurkót én is kiszúrom a távolban az apró fényes kis pöttyöt. Ott lebeg, mint valami kis kolibri ide-oda ingázik két pont között, mintha csak a terepet mérné fel és talán így is van. Nem törődöm Rose-zal, inkább nekiindulok és minden lendületemet összeszedve vetődöm a vélhetően cikesz után. Épp csak egy dologgal nem számolok, ezúttal nem a saját gurkóm az, ami nekem támad, az még messze van épp csak most fordult meg, hanem így a Rose által kicselezett gurkónak nyújtok tökéletes célpontot. Így aztán bár csak méterek választanak el a cikesztől észre sem veszem a közeledő gurkót, ami elől csak az utolsó pillanatban sikerül oldalra rántanom a seprűmet. Ellenkező irányba, mint amerről a labda érkezik, de így is erős ütéssel illetve súrolja végig a vállamat és persze a cikeszt is szem elől veszítem, ahogyan újra a cselezésre és elterelésre kerül a sor, ezúttal egyenesen a másik közeledő gurkó felé veszem az irányt, hogy ütköztessem a kettőt és egy kis időre kivonjam őket a forgalomból, legalábbis számomra, aki újra felfelé veszem az irányt poroszkálni.
//Cikesz elkapás összcélszám: 300 Eddigi dobás: 64+25% = 80
Cho Chang carried out 2 launched of one 10 oldalú dobókocka :
Cho is annyit tudhat rólam, mint bárki. Egy hihetetlenül gazdag aranyvérű családból származom, azzal a különbséggel, hogy mi azért néha dolgozunk is, nem csak élvezzük, hogy gazdagnak születtünk. A világ legcsúcskategóriásabb varázs-sportfelszereléseit és eszközeit gyártjuk, éppen ezért vannak rajtam a legjobb felszerelések, és ülök a legjobb seprűn. Bálokra járok, az emberek elismerve beszélnek rólam, mert kifogásolhatatlan a modorom és kedvességem a befektetőkkel. Ennyi, ennyi a felszín. És ez alatt mi van? Egy romlott, rothadó család, amiben néha úgy érzem, hogy én is az enyészetté leszek. A szüleim éppen úgy ellenzik a kviddicset, mint Cho-nak, a sikereim ellenére is, ugyanis egy vállalat arcának, egy kúria leendő úrnőjének és egy ilyen befektetés örökösének nem szabadna sportot űznie. Előkelőségek között kéne illetnem magam és finoman dicsérni mindenkinek a legcsekélyebb pozitív tulajdonságát vagy tettét. Nos, ez az, amit Cho nem tudhat, és nem is fog megtudni soha, ugyan is a családom életéről a családtagjaimon kívül senkinek nem szoktam beszélni, hogy őszinte legyek, még a féltestvéremnek is ritkán. Nem akarom, hogy elszomorítsa származása, hogy az apja egy szemét, arrogáns, számító férfi, akibe egy csöppnyi szeretet se szorult senki iránt. De itt, és most, éppen az a lényeg, hogy a játékra koncentrálva, hogy átérezve a felszabaduló adrenalint, élvezni tudjam az életet és elfeledni a kötöttségeimet. Élvezettel mutatom be a műbukást, büszkén és magabiztosan, és ahogy futtában Cho felé pillantok utána, látom az arcán, hogy nagyon is tetszett neki, tán még imponált is. Egy kis mosoly fut végig az arcomon, amiben ott van a hála afelé, hogy értékeli, kívülről még is úgy tűnhet, hogy ez egy önelégült mosoly. Az edzőtársam gyorsan suhan oda-vissza a gurkója elől, eközben van néhány pillanatom, hogy nyugodtan, a zavarásuk nélkül kereshessem a cikeszt. Az én gurkóm még ássa ki magát a földből, végigszántva a szép zöld füvet - a karbantartó személyzet valószínűleg nem fog repesni. Nem figyelem végig Cho cselét, de érzékelem merre mozog a pályán, és lassú körözéssel keresem a tekintetemmel az apró tárgyat. Nincsen semmi probléma a látásommal, sose volt, de azért mindig bosszankodok, hogy ha egy kicsit jobb lenne, kicsit élesebb, akkor hamarabb kaparinthatnám meg az aranylabdát, mint bárki más. Egy pillanatra valami arany villanást látok meg a déli gyűrűk mellett és hirtelen suhanva megindulok felé, a süvítő szél fütyül a fülemben és lófarokba fogott hajam felemelkedik hátamról és nyakamról, hogy vad táncba kezdjen, de sajnos menet közben elveszítem a nyomát és oda érve már nem találom. A követése közben észre sem veszem, hogy milyen nyílt célpontja leszek az agresszív támadó labdának a gyűrűk előtt lebegve, így az utolsó pillanatban sikerül kitérnem előle egy seprűn átfordulással, és a gurkó eszeveszett sebességgel röppen át a gyűrűn. - Tíz pont a Mardekárnak! - kiáltok fel, egy halvány mosollyal, hiszen nem a kvaffot lőttük át a gyűrűn, és még csak nem is pontokra megyünk, csak a cikesz a cél. Próbálom megtalálni a tekintetemmel a gyűrűk előtt lebegve, hiszen erre láttam utoljára, miközben gyakan Cho felé pillantok - lehetséges, hogy egy ilyen gyors száguldás a gyűrűk felé ő is lekövetett, és ő is meglátta a cikeszt.
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
Igen tudom, hogy most itt a helyem, bármennyire is bizonytalannak tűnök, mint oly' gyakran eddig is. Nem fogom csak úgy feladni ehhez kétség sem férhet, mert bár ez csak egy gyakorlás, de akkor is számít, pont azért, mert az utóbbi időben nem sok minden sikerült túlságosan jól. Irigylem Roset, a magabiztosságát, az erejét, rajta aztán semmi sem látszik abból, hogy akár valamikor is lenne kétsége a felől, amit tesz, én ellenben folyton tele vagyok kétségekkel, mint ahogyan most is. Még azt sem mondhatom, hogy az ő élete biztosan sokkal egyszerűbb, mert nem biztos, hogy így van. Persze akár még az is lehet, hiszen Mardekáros, más mint én, más életből jött, mint én, mások lehetnek a szülei is és a családja, de nem biztos, hogy jobbak is. Na nem mondom, hogy az én szüleimmel baj van, de elég nagyok nálunk az elvárások és persze nem épp a leglelkesítőbb egy fiatal számára, ha a szülei szerint a legfontosabb álma igazából teljesen értelmetlen és butaság. Ennek ellenére beleadok mindent, felemelkedem, amikor a gurkók és a cikesz útjára indul, hogy odafentről pásztázzam a terepet, amíg csak tudom. Fél szemmel figyelem csak Rose mit tesz és bár ezúttal az ellenfelem, nem az ellenségem, így mégis valahol mélyen drukkolok neki, hogy sikerüljön kicselezni a gurkót, még ha a maga módján elég rizikósan is teszi meg. Magamban még majdhogynem meg is tapsolom, amikor az utolsó pillanatban sikerül felrántania a seprűt és végül nem torkollik balesetbe az edzésünk. Én sem várhatok sokat, a saját gurkóm felém indul, azaz amelyik engem szemelt ki. Nem moccanok, egyelőre még nem, tudom, hogy meddig maradhatok egy helyben, aztán végül csak muszáj, amikor már csak méterek választják el tőlem kilövök, nyíl egyenesen előre, mintha csak a távolban észre vettem volna valamit, de szó sincs róla, csak a pálya másik széle a cél. Hátra sem nézek, tudom, hogy a gurkó a nyomomban van, követ, amíg el nem talál, de nem fog, gyorsabb vagyok nála és időben észre vettem. Amennyire csak tudok gyorsítok, a fülem mellett csak úgy süvít el a cél, aztán egy éles kanyarral hagyom, hogy kövessen, hogy olyan lendületet tudjak venni, ami majd elég lesz, amivel majd elterelem a gurkót és egy időre nyugtom lesz tőle, teljes sebességgel előre, amíg újra el nem érem ezúttal a pálya másik szélét, hogy aztán az utolsó pillanatban élesen jobbra be tudjak húzódni az egyik torony mögé. A gurkó elsüvít mellettem és a megmaradt vad sebességgel megy tovább előre. Úgyis visszafordul majd, de így lesz néhány percem, amíg újra felszállhatok és a pályát figyelhetem meg, hogy merre cikázik vajon az a kis arany labda, amit keresünk.
//Cikesz elkapás összcélszám: 200
Cho Chang carried out 2 launched of one 10 oldalú dobókocka :
Lehet, hogy lelketlennek tűnik amit csinálok? Hogy Maximillian ott vár, kinyúlva a padon a hidegben, csak arra, hogy intsünk neki? Pedig nem érzem magam kicsit sem szemétnek. Megígérte, hogy leugrik és megcsinálja, arról én már nem tehetek, hogy milyen állapotban állított be, amikor találkoztunk. És ő se visszakozik csak azért, mert kivan, annál erősebb fából faragták. Kicsit megvonom a vállam Cho szavaira, bár felüti a kérdést az agyacskámban, hogy amúgy ennek a lánynak van testvére, vagy ez csak olyan elméleti példa volt, hogy az övé lelkes lenne. Hát igen, tényleg kevéssé szokott érdekelni mások magánélete, és most sem kérdezek rá. Látom, hogy az árgus tekintetem megérzi és talán még zavarja is, bár egészen ügyesen nem adja jelét. Még a végén kiderül, hogy nem annyira bátortalan és határozatlan, mint amennyire elsőre tűnik. A röpke röpködő edzés után el is érkezett az, amire egész nap vártam. Intek Maximilliannak, aki elengedi a labdákat, és ahelyett, hogy viszonoznám Cho pillantását a kezdés előtt, a dobozból próbálom elkapni a kiröppenő cikesz útját és irányát, hogy merre tapogatózzak. Persze jól meg van ez a kis kütyü csinálva, csak sejtésem lehet, hogy merre tűnik el, de egyáltalán nem lehetek biztos magamban. Cho felemelkedik a magasba, hogy úgy tekintse át a pályát és persze a gurkókat, ezt a technikát már Oliver Wood óta ismerjük, de én most valami mást próbálok meg. Az egyik gurkó, mint az várható volt szélsebesen becéloz engem, a másik pedig Cho felé száguld, de mivel én a földhöz közelebb maradtam, hozzám ér először ez a pusztító vasgolyó. Eszméletlen suhanásba kezdek, és egy csavarral felfelé ívelek, hogy magasabbra emelkedjünk, én is, a labda is. Aztán gyorsan elkezdek zuhanni, megelőzve a golyót és a földhöz egyre jobban közeledve, szinte az utolsó pillanatban rántom fel a seprűt. A gurkót ez nem fogja sokáig eltántorítani, de ahogy a földbe csapódik felszakítva a pázsitot, van néhány másodpercem a magasba emelkedni és áttekinteni a terepet, körberepülni a pályát a cikeszt keresve... ami még nem akar megmutatkozni... Cho-ra csak annyira figyelek, amennyire a legelején eldöntöttem, ha hirtelen mozdulatokat tesz akkor megnézem, hogy mit látott meg, mit csinál, de amúgy a saját dolgomra koncentrálok. Arról azért nem akarok lemaradni, ha ő látja meg először a cikeszt. Igen, eszméletlen seprűlovas vagyok, de az első lépés meglátni, csak utána lehet megszerezni. És igen, bemutattam egy hibátlan Vronszkij-műbukást, csak az ellenfél helyett a gurkó csapódott a földbe.
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
Végül is tényleg nem az én testvérem, nem az én dolgom, hogy ott ücsörög és csak vár, amíg mi gyakorolunk. Persze arra is gondolhatnék, hogy ennek is oka van, teszem azt jobban meg tudja figyelni hogyan játszom, aztán ketten elemezik ki a játék stílusomat... de nem, nem akarok eleve rosszra gondolni Rose-zal kapcsolatban csak azért, mert Mardekáros. Jól játszik, ezt már hallottam róla és persze eltökélt, ahogyan minden Mardekáros, amin szintén nem szabad meglepődni, de így egyelőre nem tűnik olyan arrogáns jellemnek, mint amilyen Draco, ami azért mindenképpen jó jel. Ettől még persze az én zavaros gondolataim még nincsenek rendben, de talán egy kis repkedés majd kivisz a fejemből mindent, aminek egyre inkább nincs ott helye. - Rendben van, végül is az én testvérem még lelkes is lenne, csak ő nem tűnik annak. - vonom meg a vállamat, aztán el is lököm magamat a földtől. Igyekszem nem foglalkozni azzal, ahogyan néz engem, bármennyire is feltűnő, sejtem hogy azért teszi, hogy ezzel is megnehezítse a dolgomat, főleg mert azért aki csak egy kicsit is utána igyekszik járni, hogy milyen vagyok, az hamar rájöhet, hogy nem dúl bennem az önbizalom. Mindenesetre igyekszem csak arra koncentrálni, amiért itt vagyok, hogy gyakoroljak és nem arra, ahogyan figyel. - Igen! - kiáltom el magamat én is és még teszek egy utolsó kört, mielőtt felszállnék, hogy elfoglaljuk a helyünket. Még egy pillantást váltok vele, aztán moccanok is, ahogyan a testvére elengedi a labdákat. Persze ezúttal nehezebb dolgunk lesz, mint rendesen, hiszen a gurkók kiszámíthatatlanok és mivel nincsenek terelők sem, hogy segítsenek nekünk, így aztán még fokozottabban kell figyelni arra is, hogy ne találjanak el. Első körben a pálya fölé emelkedem kissé, onnan figyelem a cikesz útját, hogy merre indul és csak akkor vetem utána magamat, amikor már az is látható, hogy a gurkók merre indulnak el, jó eséllyel felénk, így én vetődhetek a cikesz után, az engem becélzó gurkó pedig legalább egy ideig irányt téveszt.
Hogy őszintén megvalljam olyan sokat nem tudok a lányról, tudom, hogy valamikor járt Cedric Diggory-val, de hogy mi jár a fejében vagy a lelkében, arról fogalmam sincs. Tekintve, hogy nem nagyon szoktam törődni a diáktársaim lelkivilágával, ez talán nem meglepő. Így nem tudhatom, hogy mi motiválja, vagy éppen mi tartja vissza attól, hogy a teljes szívével átadja magát a kviddics edzéseknek és meccseknek, hogy még jobbá váljon. Csak azt látom, hogy egy visszafogott lány áll előttem, aki néha még úgy tűnik, hogy el is bizonytalanodik, és magát is győzködi, hogy itt kell lennie, pedig még nem is mondtam vagy tettem semmi rosszat. Fura. - Ugyan már, az öcsém, megbirkózik vele. - mosolyodok el egy kicsit féloldalasan, miközben Maximillian felé pillantok. Kevesen tudják, hogy Maximillian a kapocs a Brooks család és a Malfoy család között félúton, és azt, hogy a fél-testvérem. Tekintve, hogy az apám házas és egy botlásának a gyümölcse, amit határozottan nehéz palástolni, ha a fiú az apja nevét örökli egy az egyben, nincsen agyon reklámozva. Persze engem nem érdekelnek a szüleim aranyvérű kis intrikái, Maximilliant jobban érzem testvéremnek, mint apámat igazi apának. Elpillantok a fiú felől és kezdődhet a bemelegítés. Kissé elgondolkoztat, hogy milyen taktikát alkalmazzak, csináljak úgy, mintha itt se lenne és fitogtassam a tudásomat, vagy bámuljam minden pillanatban, hogy ezzel bizonytalanítsam el. A mentális hadviselés se utolsó a sportolók fegyverei közül. A tejfölszőke srác az eget nézi, csak néha pillant ránk ahogy körözünk az égben. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy tegnap hosszú volt az éjszaka és ezért nem akarja annyira nézni, ahogy röpködünk, pedig el szokott jönni a meccseimre szurkolni. Végül úgy döntök, hogy a zavarba ejtő vizslatás mellett teszem le a voksomat, Cho minden mozgását megfigyelem és néha még vágok is egy látványos reakciót rá, legyen az fejcsóválás, elismerő hümmögés, vagy csettintés a nyelvemmel. Folyamatosan kommentálom, ha nem is szavakkal, gesztusokkal, miközben a közelében edzek én is. Végül én a pálya másik felén lévő gyűrűkhöz siklok és azokat használom, hogy szlalomozzak közöttük. Néhány perc elteltével a lány felé siklok félpályához, aztán átkiáltok neki. - Kezdhetünk, Cho? - kérdezem, annyira nem fúj a szél, hogy a hangom elvesszen, de azért kiabálnom kell, hiszen a kviddics pálya eléggé nagy. Megvárom, míg felvesszük a pozíciót egymással szemben, ahogy azt illik és közben folyamatosan figyelem a mozdulatait. Csak kibírja a bámulást, már nem sokáig gyötröm ezzel, hiszen a cikesz elengedése után az aranylabdát fogom keresni a tekintetemmel, nem azt nézem folyamatosan ő hogyan repül. Persze mindig csekkolni kell a másik fogót, ha ő venné észre először a cikeszt, akkor időben reagálhassak.
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
Több magabiztosság, sokkal több magabiztosság! Főleg, mert annyit tudok Rose-ról, hogy ő aztán biztosan nem fog kedveskedni és ez most nem is arról szó, hogy az én lelki állapotom rendben legyen. Nem, az élet nem így működik, nem szabad arra várnom, hogy ki segít, vagy ki lesz velem kedves, a saját lábamra kell állnom, főleg most hogy újabb meccs közeledik, meg aztán néha úgy érzem mindenkinek minden sikerül, csak nekem nem akar összejönni. Cedric óta nem volt senki, csak barátok, persze ők is fontosak, de számomra mindig is fontos volt, hogy legyen mellettem valaki úgy... Cedric viszont jól van, hallottam hírét, hogy boldog, a tetejében azzal a fura lánnyal, Kylie-val, akitől szinte mindenki inkább távol tartja magát. Elég hülye egy helyzet, hogy féltékeny vagyok. Nem arra a lányra, hiszen én voltam az, aki végül nem akartam Cedrickel újra kezdeni, miután visszajött, de végül én maradtam egyedül, ő pedig jobban van és ezt más valakinek köszönheti. Pocsék egy érzés, erre Jean-Luc is elment és azt sem tudom nem lesz-e valami komoly baja... kész csoda, hogy még képes vagyok bármire is koncentrálni. - Oké, én is így gondoltam. - bólintok végül egyet, miután én is teljes harci díszben elértem a pályára. Rose... na ő pont olyan, amilyennek nekem is lennem kellene. Hűvös és kemény, no meg első ránézésre is erős. Én ennél sokkal lágyabb vagyok és őszintén szólva egyre kevésbé vagyok erre büszke, sőt, talán pont azért nem jutok egyről a kettőre, mert nem vagyok olyan, mint ő, meg a hozzá hasonlók, a Mardekárosok többsége. Mondjuk esetében nem is csoda, hogy ilyen, ha egyszer Draco rokona. - Rendben, gondolom elég inteni neki, de nem fog ott fázni, vagy unni magát? - bevallom talán az érdekel jobban, hogy engem nem fog-e zavarni a jelenléte, netalántán az a tény, hogy onnan figyel majd minket. Persze meccsek alatt is vannak nézők, de akkor minden gyorsan történik és sokan vannak a pályán, így azért egészen más. Mindenesetre pár pillanattal Rose után én is elrúgom magamat a talajtól, hogy belemelegítsek. Gyerekkorom óta repülök és ez meg is látszik minden gyakorlott mozdulatomon. Könnyed repüléssel kezdek, aztán egy kis cikázás, mintha csak szlalomoznék, megkerülöm párszor a karikákat is, át is repülök rajtuk, hogy felfekve a seprűre gyakoroljam azt is, hogy egészen összehúzom magamat. Nem ropogtatom ki az ízületeimet különösebben, azt már útközben megtettem idefelé jövet, csak időnként fészkelődöm kicsit, hogy megtaláljam a tökéletes ülést a seprűn és persze akaratlanul is időnként elpillantok a nézőközönségünk irányába, hogy mennyire figyeli mi történik a pályán, bár láthatóan nem szívesen van itt.
Valóban nem azért hívtam, hogy utána csak eljátszogassak vele, aztán hagyjam nyerni. Az nagyon nem vallana rám és igazából úgy érzem, hogy nem is igazán célra vezető. Inkább minél keményebb ellenféllel eddzen a másik, minthogy szándékosan átadják a győzelmet. Abban nincsen semmi edzés. Nem attól fog fejlődni, ha valaki pátyolgatja, akármennyire nagy álom neki a kviddicsezés. Nekem is az, de tudom, hogy soha nem lehetek profi játékos, pedig kenterbe verem a kis túlélőt is hátra kötött kézzel is. Többször kaptam már meg, hogy biztosan amiatt vagyok ügyes, mert a legújabb csúcsminőségű seprű van a fenekem alatt, pedig bárkivel szívesen cserélnék, hogy aztán elkenjem a száját. Nem a seprű teszi a játékost, bár tényleg fontos a gyorsaság, de a mozgással és a gyors észjárással lehet ezt ellensúlyozni. Intek neki, mikor elmegy átöltözni és ahogy visszaér kicsit biccentek. - Szervusz. Persze, a gurkók legyenek csak szabadon, minél nehezebb legyen manőverezni közöttük. Bemelegíthetünk először, ha gondolod. - hagyom jóvá egy kis biccentéssel. Úgy is csak a földön dobálgattam, jót fog tenni, ha a levegőben megyünk először pár kört. A cikeszt addig visszateszem a helyére és a lelátón egyedül üldögélő tejföl szőke srác felé intek. Nem azért van itt, hogy szurkoljon Cho ellenében, szerintem totál nem is érdekli a dolog, de a kedvemért eljött. Cho ismerheti, az egész család elég feltűnő jelenség, Maximillian pedig elég sok tekintetben hasonlít Dracora a szinte világító hajával, példának okáért. - Maximillian ha készen állunk elengedi a cikeszt és a gurkókat. - közlöm a lánnyal, megmagyarázva, hogy miért is van közönségünk. Bár a srác leginkább kifekszik a padsorokra és az eget bámulja unottan, szóval nem lesz egy nagy közönség. A seprűmre pattanok egy kecses mozdulattal és már is felemelkedek a levegőbe. A hajam szorosan hátrafogtam egy hajgumival, hogy ne lobogjon a szemembe száguldás közben. Nem sprintelek el azonnal, csak kényelmesen nyújtózva repülök körbe a pályán, közben nem csak a seprűvel lavírozgatva, trükközgetve, hanem a seprű hátán magamat is megmozgatom. Nyújtom a hátam, karom, helyezkedek az "ülésben", felveszem a gyors pozíciót, aztán elkapást imitálok balkézzel és jobbkézzel is, így tovább. Egy pillanat erejéig se ingok meg a seprű hátán, mintha rá születtem volna. Mintha engem teremtettek volna a ÁrnyVihar nyergébe, és nem a seprűt igazították volna hozzám. Fél szememmel figyelem Cho mozgását, kíváncsi vagyok, hogy neki mit is jelent egy bemelegítés, plusz arra is, hogy méltó ellenfelem lesz-e. Nem vagyok egy szemétláda, de tény és való, ha gyengének találom, akkor könyörtelenül gyorsan le fogom zárni ezt a kis edzőmérkőzést. Az unokafivéremmel előfordult, hogy elbánt a hosszú évek alatt, de ez most az én időm. És én nem adom könnyen magamat, és nem fog elvakítani a pökhendi aranyvérűségem se, mint Draco-t fiatalkorában.
Cho Chang
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Cho Chang & Rose Brooks 2016-12-26, 21:52
Igen, talán az lenne a legkézenfekvőbb, ha leadnám a seprűt és hagynám az egészet a fenébe. Szakot kell választanom, és megtalálni az új utamat, mert úgy néz ki, hogy a kviddics nem megy... nem megy úgy, ahogyan kellene. Ez az év nem az én évem volt eddig, de talán ez még változhat. Tavaly azért sokkal jobb voltam, de persze elég nehéz olyanokkal felvenni a versenyt, mint Harry, vagy épp Draco, még ha mindenki tudja is, hogy utóbbi főleg a fenemód remek seprűje miatt is olyan profi. Talán a sok egyéb zűr zavarta össze a fejemet, fogalmam sincs róla, de... egy jó játékosnak nem kellene bezavarni a koncentrációba semminek sem. Persze benne van a pakliban, hogy Rosenak már megint erősebb a seprűje, mint az enyém, mégha az enyém is új, a bátyámtól kaptam, az egész spórolt pénzét erre költötte, de azért nem ér fel azzal a szinttel, amit egy gazdag lánynak adnak meg a szülei. Én nem vagyok ennyire szerencsés, de egy jó fogó nem foghatja a seprűre. Össze kell szednem magamat és ezért jöttem el most, mert meg akarom mutatni, hogy megy ez még nekem. Az eddigi teljesítményem arra nem elég, hogy tényleg híres játékos legyek, olyan mint Krum, vagy... akár csak hasonló. Mégis megint itt vagyok a pályán, mert valahogy nehéz egy olyan álomról lemondani, amit immár évek óta űzök. Mit évek óta! Gyerekkorom óta. Történetesen már gyerekként is kviddics játékos akartam lenni, kilenc éves korom óta, próbálkozom vele, hogy valamit elérjek, jó ideje a házunk csapatának tagja vagyok. Rose persze már a pályán van, így csak intek neki és sietve távozom, hogy felvegyem a felszerelést, addig a seprűmet a falnak támasztom az öltözőben, amíg teljesen elkészülök. - Szia! Megyünk pár kört, vagy egyből belevágnál? A gurkókat is imitálni szeretnéd? - gondolom úgy az igazi, ha nem tökéletes helyzetben gyakorolunk, hanem ha közelebb vagyunk a versenyhelyzethez, amikor bármi jöhet, eső, szél és persze a többi játékos, a gurkók támadásairól nem is beszélve. Persze félek, ha még a gyakorlás se sikerül jól azzal nem sokat fog nőni az önbizalmam és annyira már ismerem Roset, hogy ő nem fogja csak úgy átengedni ezt most nekem, sőt mindent meg fog tenni, hogy bebizonyítsa, hogy ő a jobb.
Nem kellett túl sokat győzködni Cho-t, hogy tartsunk egy külön edzést, csak ketten, hogy eldöntsük melyikünk is a jobb fogó. Természetes magabiztossággal fogadom mindig a kviddics megmérettetéseket, és nem csak azért, mert a legjobb felszerelést tudhatom magaménak a családi vállalat miatt, hanem azért is, mert Tudom, hogy én vagyok a jobb. Az ázsiai lánnyal nincsen semmi problémám azon kívül, hogy a meccseken ellenfelek vagyunk, de lehetséges, hogy a gőg miatt, amit a világnak mutatok, én nem leszek a szíve csücske. És persze azért, mert most, hogy Malfoy átadta nekem a stafétát, esélye se lesz elhappolni azt az aranycikeszt a Mardekártól. Butaságnak tűnhet, hogy ennyi idősen, egyetemistaként is ennyire foglalkoztat a kviddics és annak ellenére, hogy nem játszom profi csapatban, véresen komolyan nyomom le az edzéseket és a mérkőzéseket. De, és ez egy hatalmas de, nekem ez az egyetlen hivatalos megnyugvásom az életemben. Itt vagyok elememben, fürgén hasítom a levegőt és nem azért edzem magam tökéletesre, mert a szüleim elvárják - ó, nem, ők utálják, hogy a lányuk aktívan sportol, mert a szobájában kéne ülnie és faliképet hímeznie... -, hanem mert én elvárom magamtól. Tehát most itt vagyunk, az időjárás jéghideg, de tiszta, tökéletes egy kis kviddicsre. Még húsz perc van a megbeszélt időpontig, de már beöltöztem a sporttaláromba, cipőmbe, kesztyűmbe, mindenembe, és a labdákat tartó doboz fölött térdelek. Kicsatolom a cikeszt és játszadozva engedem el egy pillanatra, majd kapom el ismét. Egy kis bemelegítés, persze nem engedem ténylegesen szabadlábra, mert nem akarom úgy kezdeni az edzést, hogy nem szabályszerűen felszállunk, és elengedik a labdákat, hanem előbb elő kell keríteni a cikeszt, hogy visszaadjam. Tehát szépen játszogatok, jobb kezemben a cikesszel, balban a seprűm nyelével, a dús, vörös hajam - ami nagyon szépen harmonizál a Mardekár zöld színeivel -, pedig lófarokba kötve.
