Nem szabad kihagyni!

Az új küldetés
hamarosan kezdetét veszi
Kalandra jelentkezők
⊰ 1 - Játékos neve
⊰ 2 - Játékos neve
⊰ 3 - Játékos neve
⊰ 4 - Játékos neve
⊰ 5 - Játékos neve


ϟ Harry Potter - Days of future past ϟ
 
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Üdvözlet!


2000-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 1999-2000-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, lassan négy éve végleg megszűnt létezni. Megmaradt hívei bujkálnak, és az auroroknak hála egyre ritkábbak az ex-halálfalókról szóló hírek is. Úgy tűnik, hogy a varázslóvilágot jelenleg béke és nyugalom övezi, de vajon meddig? Légy részese te is az új kalandoknak!

Az oldal alapítása:
2014. október 2.
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Promóink




Legfrissebb









ϟ Karakterfejlődés
  Yesterday at 12:24
Megan Smith
A hónap posztolói
Luna Lovegood
 
Jacob Troops
 
Gina Accipiter
 
Kieran O'Byrne
 
Dane Seoras
 
Nox Djarum
 
Megan Smith
 
Shanna Griffin
 
Daniel G. Paisley
 
Elijah Crowfield
 
Statisztika

Összesen 595 regisztrált felhasználónk van.

Legújabb felhasználó: Melissa Greenwood

Jelenleg összesen 39870 hozzászólás olvasható. in 3514 subjects
Ki van itt?

Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (77 fő) 2014-10-02, 18:29-kor volt itt.

Share|

ifj. Barty Kupor

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
SzerzőÜzenet
ifj. Barty Kupor
Reveal your secrets

avatar

Alvilági

ϟ Kor : 38
ϟ Hozzászólások száma : 6

TémanyitásTárgy: ifj. Barty Kupor 2016-02-23, 22:16



ifj. Barty Kupor

  [You must be registered and logged in to see this image.]
  "Keskeny a határ a zseni és az őrült közt."
 

Főkarakter: Aaron Prussiet
Teljes név: ifj. Bartemius Kupor (Zachary Pearson)
Születési hely és dátum: 1962. november 14., London
Csoport: Ex-Halálfaló
Patrónus: nincs
Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Magántanár (Átváltoztatástan, Sötét Varázslatok Kivédése, Bűbájtan és Bájitaltan tanár egyszemélyben)
Képesség:
Mágikus adottság:
Kiemelkedő tudás: Átváltoztatástan – Kiemelkedő, Bájitaltan – Kiemelkedő


 
Jellemed kifejtése

Fiatalkorában az anyja nagy reménységnek tartotta őt. Intelligens, tanulékony, ragaszkodó, érzékeny és szenvedélyes gyerek volt. Szenvedélyesen rajongott az anyjáért, és szenvedélyesen gyűlölte az apját. Mindent megadott volna azért, hogy az apja büszke legyen rá, azonban amikor rájött, hogy sosem fogja kiérdemelni a figyelmét, sem a szeretetét, ellene fordult. Máshol keresett magának új otthont. Ezért hajlandó volt otthagyni az iskolát, és csatlakozott a halálfalókhoz, ahol úgy érezte, hazaérkezett. Odaadó, hű szolgája volt Voldemortnak, legalább annyira odáig volt a férfiért, mint Bellatrix Lestrange. Amolyan apafigurát látott a sötét mágusban, aki kivívta a tiszteletét. Felnézett rá, követendő példának tartotta. Elsajátította az elveit, a nézeit. Mérhetetlen lojalitása annyira elvakította, hogy észre sem vette azt a két személyt, aki valóban törődött vele: az anyját és az öreg házimanójukat, Winky-t. Azt a két személyt, akik mindent feláldoztak azért, hogy új életet kezdhessen. Ő azonban elhajította magától az új élet lehetőségét.
Remek színészi képességekkel áldották meg. Mindig is manipulatív és gyűlölködő volt, az ember- és világutálata pedig az évek során nőttön-nőtt. Paranoiásnak is nevezhetném. Állandó gyanakvása, a jó megfigyelőképessége és színészi tehetsége tette lehetővé, hogy mások szokásait, habitusait felvéve becsaphasson másokat. Néhány évvel ezelőtt pontosan így verte át Dumbledore-t, aki nem is gyanakodott arra a férfire, aki Alastor Mordon képében jelent meg az iskolában.
Az Azkabanban töltött évek mentálisan labilissá, kiszámíthatatlanná tették őt. A bajt csak tetézte, hogy az apja, miután megszöktette a börtönből, hosszú éveken keresztül Imperius átokkal kényszerítette a fiára az akaratát. Egészen addig a szadista hajlamait remekül tudta leplezni, bűntudatot se nagyon érzett azért, mert valaha bántott másokat. Az ő lelkének mindig is az okozott megnyugvást, ha mások szenvedtek körülötte.
Amióta felöltötte Zachary Pearson alakját, azóta kevésbé mutatja ki a kegyetlenségre való hajlamait, de továbbra is fölényes és beképzelt a viselkedése. Nem tűri el, ha valami nem úgy történik, ahogy ő eltervezte, néha kifejezetten robbanékony természet. A tanítványával nem bánik kesztyűs kézzel. Szigorú, de alapos tanár. Mostanában már azt is fontolgatta, hogy fenyítést fog alkalmazni a srácon, ha nem hajlandó együttműködni vele. Természetesen, csak azért dolgozik ilyen „lelkiismeretesen”, mert nem akarja elveszítenie ezt a pozícióját, és így van lehetősége a megmaradt ex-halálfalók után kutatni, továbbá Winky-t is el akarja kapni. Bomlott elméje miatt reménytelen álmokat kerget, de ezek mellett is makacsul kitart. Legfeljebb kerít majd valakit, akit kinevelhet az új Sötét Nagyúrrá, vagy bármi más elfoglaltságot, ami célt adna az életének. Legalább is, ő így képzeli az életét, de vélhetően, ebből nem lesz semmi megvalósítva...

 
Megjelenés

Fiatalkorában egy sápadt, betegeskedő fiatalember hatását keltette, akinek arcát szeplők tarkították. Szalmaszőke haja örökké kócos volt hiába ügyelt oda a megjelenésére. Vékony, középmagas testalkata lehetővé tette, hogy a háza kviddicscsapatában hajtó legyen. Visszahúzódó, intelligens alaknak tűnt, akivel talán pont a bátortalansága ébresztett másokban rokonszenvet. A harmincas éveire a bőre ugyanolyan fakó maradt, a haja sötétebbé vált, de sokkal öregebbnek tűnt, mint amilyen idős valójában volt. Barna szemeiből sütött a gyűlölet, bal alkarján pedig a Sötét Jegyet viselte. A börtönben töltött évek során megtalálta a módját, hogy találjon valamit, amivel felsértheti a karját, így a Sötét Jegy körüli területet leszámítva az alkarjain vágások és zúzódások nyomai találhatóak.
Nyolc hónapon keresztül Alastor Mordon sebhelyekkel tarkított bőrébe bújva tengette az életét, de rendkívül utált a vénember testébe bújva élni. Zavarta a nehézkes mozgás, és az öreg furcsa, mindentlátó szeme. De idővel megszokta, már-már a sajátjaként kezelte, így igencsak szokatlan volt számára ismét a saját testében tengeti a börtönben töltött napjait.
Miután kijutott a börtönből, és elfogta a legújabb áldozatát, azóta Zachary Pearsonként ismerhetik a roxmortsiak. Fiatal, huszas évei végén járó férfiként jobban érzi magát, mint annak idején Mordonként. Talán épp ezért olyan fölényes és egoista a stílusa alkalmanként. Szőkésbarna haját igyekszik a divatnak megfelelően vágatni, a bőre sem olyan betegesen sápadt, mint a valós alakjának, és a zöldesbarna szemek is remekül elrejtik a férfiben kavargó indulatokat. Az öltözködése fiatalos, szívesen cigarettázik, továbbá megtartotta azt a jó szokását, hogy a ruhájába rejtve egy kis flaskában mindig hord magánál némi Százfűlé-főzetet. Igyekszik mindent elkövetni, hogy egy kicsit se legyen gyanús a viselkedése, bár nincs nehéz dolga, hiszen Pearson korábban valamiért megszakította a kapcsolatot az ismerőseivel, Roxmortsban pedig korábbról senki nem ismerte a férfit.

 
Életed fontosabb állomásai

A londoni albérlet, amelyet Shorsék fizettek tökéletes kis zug volt számomra. Pontosabban, remek rejtekhelynek bizonyult az igazi Pearson számára, akit akárcsak annak idején Mordont, őt is egy elbájolt ládában tartottam fogva. A Shors kölykön kívül senki nem járt a lakásban, már ha az a taknyos hajlandó volt megjelenni az óráin, és nem nekem kellett a nyomába szegődnöm, hogy elcibáljam ide.
Az elvarázsolt láda mélyén ücsörgő Pearson meg nem keltett akkora zajt, hogy bárkinek is feltűnjön, hogy valami nem stimmelt. Most mégis felhoztam az utazóláda mélyéről, mert újabb hajszálakra volt szükségem, és arra gondoltam, néha nem ártana megetetnem a kis kedvencemet, ha már egyszer életben tartottam. Könnyedén végeztem volna vele. Mivel nem volt lelkem, hát lelkiismerettel se rendelkeztem, ami zavart volna, azonban szükségem volt a hajszálaira, ez volt az egyetlen szerencséje, hogy nem kínoztam meg, roppantottam össze az elméjét, nem okoztam neki mentális és fizikai sérüléseket, hogy utána kegyesen átsegítsem a túlvilágra egy édes Adava Kedavrával.
Jelenleg a hálószobában tartózkodtunk mindketten, én előtte álltam, a saját pálcáját szegeztem rá, míg ő egy székhez kötözve, betömött szájjal ücsörgött. Sápadt volt, a szemei alatt sötét karikák húzódtak, és igazán csinos kis szakállt növesztett.
Pocsékul nézel ki. Igazán odafigyelhetnél a megjelenésedre ‒ jegyeztem meg fintorogva. Bezzeg az én megjelenésem kifogástalan volt, senki nem gondolta volna, hogy egy kétszeresen szökött rab vagyok. ‒ Majdnem olyan szörnyen festesz, mint én a szökés után. Tudod mennyi időt voltam bezárva? He? Tudod? A francokat! Semmit nem tudsz! A pokolba is, ne mocorogj, hallod?! Úgyse szabadulsz meg tőlem, csak akkor, ha majd ÉN azt akarom! Felfogtad?! Vagy ezt is a fejedbe kell vernem? ‒ nyúltam az álla alá, hogy jobban megszemlélhessem az arcát, az arcot, amelyet én is viseltem. Azonban nem tetszett, amikor ficánkolni kezdett ültében, így akkorát lekevertem neki, hogy tenyerem hangosan csattant a pofáján.
‒ Fogalmad sincs arról, hogy milyen elcseszett életet éltem! A te pitiáner ügyeid meg a tartozásaid ahhoz képest lószart sem érnek! ‒ emeltem fel a hangomat, majd a hajamba túrva, a pálcával hadonászva fel-alá jártam a szobában.
‒ Jól van, jól van… Oké. Mesélek neked, de csak azért, mert tudom, hallgatni fogsz, mint sír. Erről kezeskedhetek ‒ nevettem fel élesen. Még mindig nem szoktam meg a röhögését, de még mindig jobb volt, mint annak a megcsonkított vénembernek a testében ténferegni egész nap.
‒ Az egész gyerekkoromban kezdődött… ‒ fogtam bele a mesémbe, de amikor láttam rajta, hogy teljesen máshol járt, lábon rúgtam, és leordítottam a fejét. ‒ Figyelsz te egyáltalán, vagy ennyire szeretnél meghalni?! Hol tartottam? Ja, igen. Gyerekkor. Anyám háztartásbeli volt. Otthon ücsörgött, többnyire velem foglalkozott meg a házimanók koordinálásával. Imádott engem, pont úgy, mint az öreg házimanónk, az az átokfajzat… Winky… Csak kapjam el azt az átkozott manót, a két kezemmel fogom megfojtani ‒ éreztem, ahogy eltorzult az arcom, és a kezem is ökölbe szorult. Bántam, hogy elengedtem azt a vakarcsot.
‒ De természetesen, mint minden kis kölyök, én is apám figyelmére vágytam. Az apáméra, aki már akkor is olyan nagy számnak számított a Minisztériumban, hogy a saját gyerekével nem foglalkozott, mert hogy ő a „nagyobb jót” szolgálta a kemény munkájával. Teszek a munkájára!
‒ fröcsögtem gyűlölettől eltelve, és a padlóra köptem. Nem is figyeltem már Pearsonra, felesleges volt, úgysem tudott volna meglépni. Helyette folytattam a mászkálást.
‒ Hiába tettem meg mindent azért, hogy elismerjen, sose hagyta el a száját az a mondat, hogy: „Büszke vagyok rád fiam.” Helyette már többször letagadott. Engem! Érted?! A saját fiát! A gyerekét, aki ugyanazt az átkozott, mocskos és undorító nevet viselte, amelyet ő is! Volt képe letagadni engem, fogva tartani, tiltott átkot használni rajtam, és akkor még csodálkozott, hogy tizenéves korom óta rühelltem őt! ‒ üvöltöttem ismét. Szerencsére, már korábban volt annyi eszem, hogy hangszigetelő bűbájjal lássam el az egész lakást, így minden, amit elmondtam, köztünk maradt. Haha, bizony, kettőnk között. Nem szűrődött ki egyetlen árva hang sem, egyetlen gyanús nesz nem hagyta el ezt a lakást.
‒ Még a Roxfortban is azért tanultam szorgalmasan, hátha kiérdemelhettem volna valamivel az öregem figyelmét, de nem… Ő a munkájának a megszállottja volt, az se izgatta különösebben, hogy anyám beteg volt. De… Mindegy is. Otthagytam az iskolát. Mi a francnak maradtam volna ott? Tehetséges voltam és vagyok, nem kellettek nekem a tankönyvek, ahhoz, hogy tanulni tudjak, engem az ÉLET nevelt mindenre. ‒ Továbbra is fel-alá járkáltam, néha ellenőriztem a köteleket, vagy éppenséggel ittam a maradék Százfűlé főzetből, amelyet korábban főztem.
‒ Csatlakoztam hát egy csoporthoz. Ott megbecsültek, befogadtak. Volt egy családom. Volt az életemben valaki, aki minimálisan is törődött velem, akire felnézhettem, akit követhettem, és ő nem az apám volt. Nem bizony… Nem ám. A Sötét Nagyúr volt az, maga Voldemort. Amolyan családfőként tekintettem rá, mert mi egy család voltunk, ő meg a halálfalók. A végsőkig harcoltam volna érte. Micsoda tervei voltak! Micsoda remek elme volt! És mi lett belőle? Mi lett ebből az egészből? ELVETTÉK TŐLEM! ELVETTEK MINDENT! Az életem értelme odaveszett, lecsuktak minket, a saját apám nem sietett a segítségemre, hagyta, hogy éveken keresztül ott rohadjak meg az Azkabanban, s mindezt miért…?! Mert nem volt képes elszakadni a munkájától, nem volt képes meghallgatni, vagy megérteni. Az ő szemében egy aljas bűnöző voltam, holott ő jóval aljasabb és számítóbb volt, mint én valaha is lehetek! Kétszínű féreg… ‒ Hol a parkettát köpködtem tele, hol Pearsont fojtogattam mérgemben. Elegem volt ebből az egész rohadt világból, hogy mindent elveszítettem néhány idióta miatt. De megembereltem magam, miután feldöntöttem Pearsont a székkel együtt, az ágyamra rogytam, az ölembe ejtettem a pálcámat, és a kezeimbe temettem az arcomat.
‒ Aztán egy nap eljött értem. Anyám unszolására, természetesen, aki addigra már haldokolt. Helyet cseréltünk. Százfűlé főzettel. Apám Imperius átkot szórt rám, és hazavitt, fogva tartott, rejtegetett, mint valami kutyát. Úgy bánt velem! Mint egy kutyával! Ráadásul, tudod mi a vicces? Tudod, he?! Nem Black volt az első, aki megszökött onnan, hanem én voltam, ÉN! ‒ mutogattam magamra. Fröcsögött a nyálam, már abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán értelmesen beszéltem-e.
Utána… Hallottam egy pletykát. Eljutott hozzám a hír, hogy a Nagyúr életben van, de gyenge. Amint a kviddics világkupadöntőn sikerült megszabadulnom apámtól, visszatértem Hozzá! Boldog voltam, hogy ismét őt szolgálhattam, érte még annak az öreg, paranoiás ex-aurornak a bőrébe is belebújtam, csakhogy a terve sikerülhessen. De nem így történt! Az az átkozott manó! Az a mocskos… A terv balul sült el, én visszakerültem az Azkabanba, a Nagyuramat ismét elveszítettem, de legalább apámon bosszút állhattam. Hidegvérrel megöltem. Hah, cseppet se sajnáltam azt az undorító férget! A börtönben teljesen kikészültem. Tudod, landakatlan éberség ide, vagy oda, a dementorok elég szörnyű teremtmények, a legrosszabbat hozzák ki az emberből. Tudod meddig jutottam? A cellámban találtam egy éles kis vackot, azzal vagdostam a kezemet, és a véremmel üzeneteket írtam a falra. Nem volt senki, aki meghallgasson, nem voltak terveim, nem volt semmim. Tudtam, hogy nem juthatok ki onnan, egyedül nem ment volna. Hát a halálomat vártam, reméltem, mihamarabb megdöglök. Nem így lett. Meghalni se hagytak békében! Az a semmirekellő manó, Winky… Eljött értem, elvitt magával, így-úgy esdekelt. Imádott, én pedig gyűlöltem őt, pláne, miután megtudtam, hogy miatta veszítettem el annak a lehetőségét, hogy ismét családom legyen. Ruhát adtam neki, útjára bocsájtottam mérgemben. Ó, Merlinre! Mennyire bánom én azt! Meg kellett volna ölnöm, vagy vissza kellett volna fordíttatnom vele a folyamatot, de nem tettem. Akkor még nem gondolkoztam racionálisan… Most már… Nem, nem késő. Levadászom, elkapom, és kényszerítem arra, hogy helyre hozzon mindent! Igen, így lesz!
Hadartam, egyre indulatosabban, lendületesebben beszéltem. Felpattantam a helyemről, Pearsont felállítottam a székkel együtt, majd a vállaira tettem a kezemet, és az arcába hajoltam.
‒ Aztán jöttél te… A megváltóm! Magántanár vagy, senkivel nem tartod a kapcsolatot, tökéletes áldozat vagy. Hát szíves engedelmeddel átvettem a helyedet. Nekem nagyobb szükségem van a testedre, mint neked, de ne aggódj, egyszer talán… Talán visszakapod, vagy nem. Most pedig eleget fecsegtem, ideje munkához látni! Vissza kell szereznem a családomat ‒ magyaráztam, majd vágtam le egy keveset a hajából, a hajszálakat félretettem, megetettem-megitattam Pearsont, majd eloldoztam, és visszalöktem a ládába, aztán nekiálltam újabb adag főzetet készíteni, hogy felkerekedhessek manó-vadászatra, és meglátogatni azokat a halálfalókat, akik ismét szabadlábon voltak. Utána meg azt a Kesley nevű kölyköt veszem majd kezelésbe, mert irtó idegesítő az engedetlensége. Ha nem tanul meg alkalmazkodni, őt is pattogó görénnyé változtatom, mint Bella unokaöccsét.
 

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Luna Lovegood
Reveal your secrets

avatar

Hollóhát

ϟ Kor : 19
ϟ Hozzászólások száma : 1482

TémanyitásTárgy: Re: ifj. Barty Kupor 2016-02-24, 07:43


Elfogadva!

Tegnap még elolvastalak, csak már nem volt agyam/időm írni, mert késő lett hirtelen. Very Happy Szóval összefoglalva: huh!
A legtöbben félni szoktak a canon kariktól, főleg akkor, ha ilyen bonyibb fajtáról van szó, de nagyon jól látszik, hogy te tényleg részletesen utána mentél az előéletének, hogy ne térj el attól, amit Rowling talált ki neki. A karit pedig állati jól felépítetted! A jellem tökéletes, látszik benne hogyan torzult az évek során a jelleme és mi volt az, ami ilyen őrültté formálta a fickót. Az előtöri felépítése is nagyon tetszik, izgalmas volt olvasni a visszaemlékezős megoldást. Szegény fickó, akit sikerült elrabolni, komolyan sajnálom nyomorultat. Shocked Mondjuk az álcába bújva se lehet könnyű dolgod, főleg hogy még életcélt keresel. Ha meg is találnád Winky-t, vajon mit tennél, ha eltennéd láb alól? Kell neked egy új Voldi, de vajon ki lesz? Izgin fog alakulni a sorsod, az tuti, szóval nem tartóztatlak, foglalózz, aztán mehetsz is játszani! Smile



[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
A dolgok, amiket elvesztettünk, visszatalálnak hozzánk,

ha nem is mindig úgy, ahogy gondoljuk.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://xmen-firstclass.forumotion.com/

ifj. Barty Kupor

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
ϟ Harry Potter - Days of future past ϟ :: Karakterek részlege :: Alvilágiak-