2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Erről én is hallottam, de fel sem tudom fogni, hogy kinek jó ez. Eljátszani még csak-csak, de... betegen nem is lehet igazán lógni. Vagy felnőttként nem kéne így gondolkodnom? - halványan elmosolyodom azért a végén. Talán nekem kéne a józan és okos felnőttnek lenni, erre arról beszélek, hogy miért is kéne eljátszani csak a betegséget... Jó hát én is voltam fiatal, én is megtettem ezt, amikor nem volt kész a leckém, nem akartam órára menni és ezért egyszerűbb volt úgy tenni, mintha rettenetesen rosszul lennék, de most nem szabad ezt támogatni. Mégis meg tudom érteni a srácokat. Ha olyan tanárom lenne, mint Perselus, nem értenék a bájitalokhoz és tudnám, hogy esetleg órán valami kemény számonkérés lesz... Szóval megértem, ha az ilyesmit van aki megpróbálja megúszni, én is ezt tenném, legalább időnként. De inkább trükközve, nem pedig komolyan lebetegítve magamat, annak nem sok értelme van, úgy az egész nap pocsékba megy. - Akkor majd én lektorállak! Csökkentem a kérdések számát, vagy majd fokozatosan adagoljuk, mit szólsz? - ha kíváncsi, akkor kíváncsi, akkor válaszok kellenek és meg lehet őket szerezni, csak ügyesen kell. Madam Pomfrey biztosan örül az érdeklődésnek azért néha, csak okosan kell neki adagolni a dolgokat, hogy ne azonnal kapjon szívbajt, mert kap egy négy oldalas kivonatot abból, ami Lilját érdekli, az lehet hogy nekem is sokkoló lenne. - Ne aggódj én sem, pedig én ott éltem éveket, de mégis alig ismerem a város. Nem nagyon volt időm kimozdulni. - vonom meg ezúttal kissé esetlenül a vállamat. Még ha csak időm nem lett volna. Ott volt mellettem Wayne, aki nem is igazán engedte, hogy kimozduljak és ő nem is akart eljönni velem várost nézni, ha egyedül mentem volna annak nem lett volna jó vége. Féltékeny alkat volt, nem kicsit, én pedig nem is kockáztattam meg az éjszakai kimaradást, amúgy se nagyon lehet barátokat szerezni, ha az életed nagy részt csak abból áll, hogy elmész dolgozni, aztán haza, mert meg van szabva, hogy mennyi időt tölthetsz házon kívül. Nem csoda, hogy szó szerint úgy menekültem el onnan és hogy nem tudtam magammal hozni Lexit. Az volt az egyetlen lehetőség, hogy akkor jövök el,a mikor kutyát sétáltat... bántam én sokáig, de most már legalább Lexi is jól van, ez a lényeg. - Mindenképpen, elmesélem az elejétől a végéig! - amúgy sem volt túl sokszor részem efféle pletykálkodásban, de most végre igen. Megbeszélhetek vele mindent, ami történt és azt is, ami esetleg az egészből kisülhet. Igazából nem nagyon volt még olyan kedves pasi a közelemben, mint Dany, nem csoda azt hiszem, ha nagyon vágyom rá, hogy végre tényleg olyat találjak, aki figyelmes és jót akar nekem. - Jól van, akkor vásárolunk! Most kivételesen megtehetem. - mosolyodom el, ahogy végül elindulunk kifelé. Tényleg élvezetes lesz ez a délután, ez már nem is lehet kérdéses. Liljával tölteni egyébként is mindig szórakoztató az időt, ezúttal sem lesz ez másképp biztos vagyok benne.
//Köszönöm szépen a játékot! Szuper volt és megy majd egy pm is mindjárt. //
♬ Everybody talks ♬ Ruci Itt is vagyok! [You must be registered and logged in to see this link.]
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
– Hát igen, főleg, hogy mostanában rászoktak a diákok arra, hogy szándékosan megbetegítik magukat, ha meg akarnak úszni egy órát. Már nem elég a szimulálás – sóhajtok egyet. Sosem tartottam az ilyesmit jó ötletnek, vagy viccesnek, mert egyrészt, feleslegesen sok munkát ad Madam Pomfreynak, és elveszi attól az időt, akinek tényleg szüksége van rá, másrészt, lehet, hogy divatos kihagyni egy-egy órát, de csak maguknak csinálnak rosszat vele. Nem olyan könnyű pótolni. – Ez nagyon jó ötlet. Csak… szerintem ő annyira nem szeret olvasni, én meg, ha belelendülök, háromoldalnyi kérdést is összeszedek. – Még akkor is, ha csak azért írnék neki, hogy mikor ér rá. Úgysem bírnám ki, hogy legalább egyet ne tegyek fel gyorsan, egyet meg mindig több követ. – Khm, előfordul – válaszolom tömören, de még mindig vigyorogva. – De nehogy elmondd neki – nézek csúnyán, de persze tudom, hogy úgysem tenné. Meg én sem gondolom ám komolyan.
– Jaj, dehogynem. Ne szerénykedj – jegyzem meg nevetve. Mivel eddig minden könyvekkel kapcsolatos értelmes vagy értelmetlen kérdésemre tudott válaszolni, miért is ne tudna többet? Meg aztán, engem csak bizonyos dolgok érdekelnek, ő pedig elég sokhoz ért, és tud róla mondani néhány szót, vagy többet, témától függően. – Az nagyon jó lenne. Furcsa, hogy Londonban lakom, de még semmit nem láttam a városból a pályaudvar kivételével. – Én is, mint a diákok, vonattal utaztam az iskolába. Pedig tudok hoppanálni, sőt, szoktam is rendszeresen, de gondoltam, egyszer kipróbálom. Hát, fárasztó legalább nyolc órát vonatozni. Finnországból repülővel jöttem ide, az nem tartott annyi ideig. Sokszor még mindig nem kézenfekvő használni a varázserőmet bizonyos dolgokra, például érkezésem után jöttem rá, hogy hoppanálhattam is volna, vagy használhattam volna zsupszkulcsot.
A szavaira csak bólogatok, mert igen, igaza van. Végülis, ha ott a kutya, az majd jól oldja a feszültséget. Ami nem is biztos, hogy lesz, legfeljebb csak az elején. Aztán biztos fel tud majd oldódni, hiszen nem most találkozik vele először. Igazából, ha ugyanúgy viselkednek, mint eddig, biztosan nem lesz semmi baj. – Aztán majd mesélj el ám mindent – mosolygok. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy fog alakulni a dolog, természetesen azt kívánom, minél jobban, de biztosan így lesz. Azért minden részletet persze nem akarok tudni, mert nem tartozik rám, csak úgy nagyjából, hogy mi történt. – Rendben van – állok fel, és betolom a széket magam után. A könyvet felveszem, és várom, hogy induljunk. – Szerintem egyáltalán nem az. Miért ne vehetnél új ruhát bármikor? – A kérdés csak költői, és bátorításnak szánom. Sokan csak azért vesznek ruhát, mert miért ne, vagy pedig azon a héten még nem vettek egyet sem. Egy randi, főleg az első, nem akármilyen alkalom. Érthető, hogy a legjobb formáját szeretné hozni, ha más nem, egy új ruhában.
- Ez is érthető, a gyengélkedőn dolgozni sem lehet egyszerű, de biztosan neki is van szabadideje. Írj neki... tudod talán ha eleve egyeztettek időpontot még könnyebb. - mosolyodom el, már csak a kuncogása végett is. Na igen tény és való, hogy van épp elég munka a Gyengélkedőn, de azért időnként ott is van pihenő, ha más nem, hát este és akkor egy kicsit Madame Pomfrey is kérdezgethető, csak meg kell találni a megfelelő pillanatot. De a következő szavaira már én sem tudom megállni, hogy ne nevessek fel egy röpke pillanatig. - Jajj Lil! Szóval rossz vagy, szegény Madame Pomfrey! - persze én is csak viccelek, a széles mosolyomból látszik, de akkor is vicces, ahogy mondja. Én mondjuk soha sem gondoltam úgy, hogy felesleges lenne a munkája, hiszen nem elég a helyi kezelés, egy nyugtató bájital teszem azt. A lelki bajokra az a gyógyít, ha kibeszéled magadból és ezzel együtt fel is dolgozod. Ez persze soha sem egyszerű, de ettől még meg kell tenni, mert úgy lehet feldolgozni. Szerintem pont e miatt nagyon is hasznos a munkája és többeknek kellene eljárni hozzá, akiknek mondjuk nehezen alakult az élete, vagy olyasmit láttak, amit fiatal gyereknek nem lenne szabad, sőt még idősnek sem. Ki tudja, talán ha elbeszélgetne mondjuk Perselusszal, talán még rá is tudna hatni, vagy... ez rém buta feltételezés? - Oh, ne gondold, én is csak könyvtáros vagyok, attól még nem vagyok profibb nálad, vagy bárkinél. - rázom meg a fejemet mosolyogva. Tényleg szó sincs erről, nem gondolnám, hogy jobban értek a könyvekhez, mint mondjuk ő, vagy akárki, sőt én inkább csak sok mindenhez felületesen konyítok, másoknak viszont meg van a maga képzett szakterülete. Ehhez képest én csak... könyvtáros vagyok. Hasonlóan érzem magam sokszor, mint ő is, a munkám nem olyan fontos vagy szüksége, mint mondjuk a tanároké, végül is nem véletlenül mi csak a személyzet tagjai vagyunk, kevésbé fontosak, vagy jelentősek. - Persze, nem is olyan sürgős ez, ki kell várnunk a nyarat és... megnézhetnénk a londoni nagy közkönyvtárat is! Az is fedett. - ha már úgyis imádjuk a könyveket, akkor mindenképpen jó akár templom helyett is, vagy mellett, hiszen nézhetünk sok mindent. Majd megpróbálunk figyelni az időjárás előrejelzésre és akkor nem lesz nagy gond, csak nem kap el minket az eső olyan sokszor, ha nagyjából tisztában vagyunk az előre várható csapadékhelyzettel. - Majd igyekszem, végső soron ott lesz Lexi, úgy azért mindenképp könnyebb. - el tudjuk terelni a figyelmünket, ha esetleg mégis kényelmetlenül alakulna a találkozás, vagy a beszélgetés. Azért tényleg nagyon remélem, hogy nem lesz majd baj és nem lesz majd rossz sem ez a randi, vagy nem randi, ami miatt komolyan nagyon izgulok, de igaza van, ha nem izgulnék kicsit sem, az tényleg furcsa lenne. Azért Dany mégis csak nagyon kedves fickó és a kinézete... hű mamám! - Akkor nézzük meg most és ha nem találunk használhatót, akkor leugrunk Roxmortsba. Őszintén szólva sejtelmem sincs róla, hogy mennyire használhatóak a ruháim, vagy... nem ciki, ha egy randi miatt új ruhát vesz az ember, ha nem is tudja, hogy randi-e? - nem tudom, pasi fronton én sem vagyok profi, eddig csak rossz pasikat fogtam ki, szóval bőven van még mit fejlődnöm. Dany nem rossz pasi, de ettől még bennem meg van az a nagy fokú bizonytalanság, ami miatt annyira nem tudom ezt könnyedén vagy jól kezelni.
♬ Everybody talks ♬ Ruci Itt is vagyok! [You must be registered and logged in to see this link.]
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
– Jó ötlet, majd fel is keresem valamikor. Bár… általában folyton annyi a beteg a gyengélkedőn, és ideges, olyankor meg nem szereti a kérdéseimet – kuncogok. Igen, olyankor gyakran én is úgy érzem magam, mintha még mindig egy bosszantó diák lennék, akik sose fogy ki a kérdésekből, és az embernek már elege van belőle, hogy miért nem tudja mással elfoglalni magát. – Néha amúgy kifejezetten szórakoztató tud lenni – vallom be szégyenkezve, de a mosoly nem tűnik el az arcomról. – Van olyan, hogy direkt azért megyek oda, hogy megtudjam, vajon most mivel küld el. Szerintem tehetséges vagyok abban, hogy felhúzzam. – Persze arról is lehet szó, hogy szerinte teljesen haszontalan az én munkám. Legalábbis a múltkor azt hallottam, hogy valamelyik tanárral beszélt arról, hogy eddig kaptak valami nyugtató bájitalt a gyerekek, és jobban is lettek tőle, nem kellett hozzá órákig beszélgetni. Nem várom el, hogy hirtelen álljon át mindenki arra, hogy nem kell és nem is lehet feltétlenül mindent varázslattal és bájitalokkal megoldani, egyszer úgyis be fogja látni a többség. Dumbledore már belátta, de ő kivételesen okos ember, nem számíthatok arra, hogy mások is ilyen gyorsan követni fogják.
– Jól van, remélem, minél hamarabb sor kerül rá. Mondjuk… jelenleg rajtam múlik a dolog. – Bár most biztos sok időm lesz olvasni, ilyenkor már tényleg nem hiszem, hogy olyan sokan jönnének hozzám. – Remélem, igazad lesz. Végülis, te jobban ismered a könyveket, mint én, szóval biztosan – jegyzem meg, félig neki, félig magamnak. Az utazásos dolog most egy kicsit jobban foglalkoztat, mióta kiderült, hogy ő is jön. Azt is már alig bírom kivárni. – Rendben, és majd összehasonlítjuk. Megmutatnám az enyémet, de… nem igazán vagyok híve ennek az egész kastélyon át lebegtetős dolognak – utalok arra, hogy sok diák úgy szokta az elhagyott házit, tankönyvet, talárt, ki tudja még mit magához venni, hogy nem visszamegy érte, hanem begyűjtőbűbájjal magához hívja, más meg aztán kerülgetheti, vagy ha nem figyel, jól fel is löki valami nagyobb darab. Mint múltkor azt a szegény fiút egy egész iskolatáska. – Mondjuk esőre én is számítok, itt folyton esik. De esetleg mehetnénk városokba, vagy templomokat nézni. Ott nem ázunk meg – vetem fel az egyik alternatív ötletet, de persze lesz még idő máskor is erről beszélni. Csak hát izgatott vagyok, na.
– Nem is kell. Csak menj oda, és ne foglalkozz semmivel. Érezd jól magad, vagyis érezzétek jól magatokat, aztán majd jön a többi – mosolygok rá bátorítóan. Párkapcsolati dolgokban mindig nehézkesen adok tanácsot, mert nekem még nem volt alkalmam átélni, ezért igyekszem abból meríteni, amit másoktól hallottam, vagy annak idején a tanáraimtól. – Elhiszem. Ha nem izgulnál, gyanakodnék – kacsintok. Remélem, azért nem görcsöl annyira a dolgon. Nem érdemes. – Majd kiderül, valami biztosan van. Ha meg nincs, annál jobb. Úgy értem, akkor lenne alkalom egy kicsit eltűnni a kastélyból. – Vásárolgatni amúgy én is szeretek, meg néha jó is innen kimozdulni. Roxmorts nincs messze, árulnak ott egész jó dolgokat, meg annyira aranyos kis falu. De persze előbb érdemes megnézni, van-e valami amúgy kéznél. – Ha nincs olyan sok dolgod… akkor akár most is megnézhetnénk – vetem fel, aztán majd kiderül, mit szól az ötlethez.
Hát ezért szeretek itt lenni. Egész más, mint az eddigi életem, egész más, mint a gyerekkorom. Persze itt a suliban is voltak nehézségek anno, persze ide is jártak olyanok, akikkel nem jöttem ki jól régen is, és most is van olyan kolléga, aki finoman szólva is nehéz jellem, de mégis csak vannak kedvesek és figyelmesek is, odaadóak és olyanok, akikből barátok lehetnek és már egészen távol vagyok attól a rettenetesen bizonytalan önmagamtól, aki eddig voltam még az elmúlt években is, amikor még Wyattel voltam és hagytam neki, hogy igazából azt tegyen, amit akar és nem voltak érdemi következményei a dolognak. Megtanultam kiállni magamért és megtanultam milyen az, amikor bízhatok másokban és van, aki kiáll értem, ahogyan Dany tette Wyattel szemben, amikor elhoztuk Lexit. - Hú, hát... sejtelmem sincs, erről talán Madame Pomfrey tudna többet mondani, ha jól sejtem ő jobban ért hozzá, de talán... igen. - én magam sem tudom, sőt azt sem, hogy minden varázsló és boszorkány tovább él, vagy pedig vannak olyan különlegesen erősek, mint mondjuk az igazgató, mert róla közismert tény, hogy már nem fiatal, és jóval több, mint a kora, pedig nem néz ki egyébként sem egy fitt harmincasnak, és nem úgy néz ki, mint aki ne tartana még ki elég sokáig a jövőben. - Igen, szerintem is! Majd bevackoljuk magunkat ide az olvasó sarokba, mint máskor, amikor már zárva a könyvtár. - és persze, amikor nem zavarhat meg senki sem. Remek lesz! Én is imádom kibeszélni a könyveket, nem is értem azt, aki csak úgy olvasgat és kész és aztán nem ül le senkivel sem, hogy átbeszéljen mindent. - Szerintem nem. Én úgy láttam, hogy az első részben még olyan sok mindent hagyott nyitva az írónő, hogy rengeteg a potenciál benne így is. - és szerintem nem fogja elrontani, hiszen az első rész is remek lett. Persze igaz van, én is nagyon sok rossz folytatást olvastam már, de mégis úgy gondolom, hogy ez most jó lesz, vagy legalábbis nagyon remélem, mert én is nagyon vártam, hogy mikor jelenik meg. Csalódni egy könyvben soha sem jó, semmiben sem jó csalódni, főleg ha valamit ennyire vársz. Na persze az írónak sem egyszerű soha sem, ha népszerű a könyve, akkor nagy a feladat is, hogy hozza azt, amit sokan várnak tőle. - Akkor ennek nagyon örülök és mondjuk... át gondolom és összeállítok én is egy listát és összefésüljük, hogy legyen valami jó kis útvonalterv, mit szólsz? Persze A és B verziókkal a rossz idő esetére. - mert hát persze lehet vízhatlan köpenyt is csinálni, de ha mugli környéken túrázol, akkor feltűnő lenne, hogy nem ér az eső, míg mások ronggyá áznak, bár tény, hogy nagy esőben a muglik többsége nem túrázik, viszont akkor is ott a sár és nem az igazi a tájkép sem, úgyhogy kellenek időjárási alternatívák is. - Lehet, de majd kiderül. Csak... nem akarom túlgondolni, hogy aztán kiderüljön, hogy tévedek. - Dany kedves és tényleg kedvelem is, rossz érzés lenne beleélni magamat, hogy randira hívott, aztán kiderül, hogy még sem erről van szó, hogy tényleg csak beszélget, barátkozik, csak kutyát sétáltatunk. Bár... egyszer egyértelműen úgy éreztem, hogy még a hajamba is beleszagolt, amikor megölelt és vagy hatalmas az igazságérzete amúgy is, vagy tényleg nagyon kiakadt azon, amit Wyatt művelt és talán miattam történt. - Azért nagyon izgulok. Idejét se tudom mikor volt legutóbb értelmes randim. - sőt, valahogy nem igazán vannak értelmes kapcsolatok mögöttem, pedig igazán kijárna már nekem és nem csoda, hogy nagyon várom is már. Dany biztos, hogy nagyon figyelmes lesz, ez pedig kimaradt az életemből. Wyatt is csak az elején volt udvarlósabb fajta, de hamar elhagyta, nagyon hamar. - Jól van, hallgatok rád! Az is lehet, hogy találunk a szekrény aljában valamit, ami remek, csak már rég elfelejtettem. - végül is miért ne? Tényleg van sok ruhám és talán még olyan is akad, amit nem pakoltam ki, mert hát nem vagyok egy lelkes költözködő, akad talán még egy-két kósza dobozom, ami nem volt annyira sürgős, amikor megjöttem és talán még mindig ott pihen az ágy alatt.
♬ Everybody talks ♬ Ruci Itt is vagyok! [You must be registered and logged in to see this link.]
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
A megjegyzésre oldalba bököm a könyökömmel, persze én is csak viccből, és egyáltalán nem erősen. Lehet, hogy kicsit gyerekes, de azért mi sem vagyunk még olyan öregek. Főleg nem úgy, hogy egy átlagos varázsló akár 100 fölött is még simán él. Azt nem tudom, hogy ez a mugli születésűekre is vonatkozik-e, de szerintem igen, végülis, nem a származás számít az ilyeneknél, legalábbis azért gondolom, mert akkor varázserőm sem lenne. Igaz, hogy nem használom túl sokat, de nem is baj. Tudok élni nélküle, de persze meg is könnyíti az életemet. Ugyanakkor, azok, akik muglik között nőttek fel, könnyebben boldogulnak a mindennapi élettel, legalábbis magamon ezt tapasztalom, meg azokon a diákokon is, akikről tudom, és beszélgettem velük. Sokkal gyakorlatiasabbak, mint azok, akik varázslókörnyezetből jöttek, mert ők mindkét világban otthonosan mozognak.
– Mondd csak, te tudsz valamit arról, hogy a mugli születésű varázslók is annyi ideig élnek-e, mint mondjuk az aranyvérűek? – Hirtelen elhatározással teszem fel neki a kérdést, mert okosabb is nálam, meg valamivel idősebb is, szóval hátha tudja. Meg lehet, hogy őt is foglalkoztatta már a dolog. Amúgy néha tényleg elég furcsákat kérdezek.
– Én is nagyon várom, mindig az a legjobb rész. – Egyedül olvasni tényleg nem olyan élvezetes. Vagyis egészen odáig nem volt vele semmi bajom, amíg meg nem ismertem Savannah-t, azóta már nem olyan, hogyha nincs kivel megbeszélnem az olvasottakat, mint előtte. – Remélem, nem lesz rosszabb, mint az előző. Mindig félek a folytatásos könyvektől, sokszor van olyan, hogy a második és a többi rész már unalmasabb – osztom meg vele az aggodalmam. Hát sajnos az ilyesmi gyakran előfordul, néha tényleg jó nagy csalódást tudnak okozni az embernek ezzel. Főleg a kalandregények, ugyanaz a főszereplő, és a negyedik rész környékén már a történet is szinte ugyanaz, vagy átmegy egyre valószínűtlenebbe, és az elég rossz szokott lenni.
– Ugyan már, nem tolakodás – legyintek egyet. – Legalábbis tőled nem veszem annak. Amúgy is egyedül mentem volna, mert igazán nem ismerek más olyat, aki nem unná halálra magát – nevetek megint. Engem a történelem érdekel leginkább, sok embert meg pont az taszít, ezért lesz sokkal jobb, hogy olyannal tudok menni, akit szintén ugyanaz érdekel. – Van valami javaslatod, hogy mit érdemes megnézni? Már összeállítottam egy listát, de könnyen lehet rajta változtatni. – Nem szeretném, ha olyan helyre rángatnám el, amire ő nem kíváncsi, vagy esetleg már járt ott, és akkor unalmas lenne. Az a lényeg, hogy jól érezzük magunkat. Meg mindenhová a kutyát sem lehet vinni, úgyhogy azokat majd akkorra hagyom, amikor egyedül leszek, és így őt sem kell kizárni semmi jóból.
– Biztosan csak izgult – jegyzem meg a randis ügyre vonatkozóan. – Az első lépést kicsit nehéz megtenni, de utána könnyebben megy majd minden. – Az, hogy tévedek, nem kizárt, de nagyon remélem, hogy nem. Viszont az általános tapasztalat tényleg az, hogy az emberek az elején kicsit félnek, ha új dolog kerül a képbe, ezért bizonytalanok, hogy is kezdjenek hozzá. – Szerintem az, hogy elhívott, már egy nagyon jó jel. Úgy értem, van, aki annyira fél megtenni, hogy inkább annyiban hagyja a dolgot – osztom meg vele azt a kevés tapasztalatot, amit egy év alatt, meg még az iskolai tanulóidőm alatt szereztem az ilyen jellegű dolgokról. – Köszönöm – mosolyodom el a dicséretre. Bár, azt tényleg nem hiszem, hogy ő is valami olyan jellegű reneszánsz ruhában szeretne elmenni kutyát sétáltatni, mint amilyen most rajtam van, de azért hátha használható leszek. – Szerintem nézzük meg, mid van, aztán majd meglátjuk – nevetek rá. Neki is jó ruhái vannak, de ha egyik sem nyeri el majd a tetszését, akkor lehet, hogy nem rossz ötlet újat venni. Az a lényeg, hogy magabiztosan érezze magát, akármit is vesz fel.
- Naná, mégis csak én vagyok a könyvtáros, a könyvek szakértője. - mosolyodom el szélesen, de persze csak viccelek. Ő ugyanúgy jó eséllyel tudja ezt, maximum most nem jutott eszébe ez a logikus megközelítés. Persze azért az ember, ha nagyon akarja kibírja, hogy ne beszéljen meg egy könyvet mással, de szó se róla néha ez határozottan nehéz feladat tud lenni, főleg ha a sztori elég izgalmas és esetünkben erről van szó, hiszen az első részt olvastuk mindketten, én is tudom és ő is, hogy biztosan a második is szuper lesz majd és abban is biztos vagyok, hogy élvezetes lesz majd megbeszélni. Szépen beszerzünk egy-egy bögre meleg kakaót, bevackoljuk magunkat a szobájába, vagy az enyémbe, netán a könyvtár olvasó sarkába, amikor már este a diákok nem teszik be a lábukat ide és remekül elbeszélgetünk majd, ahogyan tettük azt már máskor is és persze remélem, hogy ha meghosszabbítják a szerződését, akkor még sok lehetőség lesz rá. - Szuper lesz! Már előre várom! - imádok könyveket kibeszélni, annak mindig meg van a maga varázsa és amikor még a társaság is jó, akkor csak még kellemesebb az egész és most kétség sem fér hozzá, hogy a társaság is tökéletes lesz majd hiszen Lilja is hasonlóképpen kedveli a könyveket, mint én, ami azért mégis csak könnyen összeköt két embert. - Csodás! Nem akartam tolakodó lenni, de ha van még egy hely melletted, akkor remek lenne! És Lexi biztosan élvezné a felfedezést, meg az új tájakat! - igen, ehhez kétség sem férhet, biztosan nagyon jól érezné magát és én is így leszek ezzel. Nincsenek nekem nagy terveim a nyárra, amúgy sincs nagy keretem arra, hogy utazgassak, de egy kirándulás simán belefér, hiszen az mégsem nagy távolságban van, a vonatot fizetni nem olyan drága és persze sok helye eljuthatunk szimplán csak hoppanálás segítségével is. Nem csoda, hogy már most látszik rajtam, hogy kellően lelkes vagyok és előre várom ezt az utasát, biztosan szuper lesz! Lassacskán beavatom ebbe az egész kellemetlen Dany ügybe is. Mármint nem Dany ügye a kellemetlen, hanem az, amihez kapcsolódott, de hát az a lényeg, hogy végül jó vége lett, hogy elhoztuk Lexit és hogy minden rendben van és nekem már nem kell aggódnom többé, hogy mi lehet a kutyámmal és remélhetőleg soha többé nem kell találkozom majd Wyattel, hiszen már innentől aztán végképp az ég világon semmi közöm nincs hozzá. Mégis kissé még mindig bizonytalan vagyok abban, hogy ez az egész randi lesz-e egyáltalán, mintha Dany valahogy bizonytalanul adta volna elő az egészet, mintha ő maga sem tudná, hogy minek is szánja. - Nekem is annak tűnik, csak hát... Dany néha olyan bizonytalan, én magam sem értem. Olyan magabiztosnak tűnik általában, ezt pedig úgy kérdezte meg mintha... nem is tudom... - bizonytalanul rántom meg a vállamat. Mintha tényleg ő maga sem tudná, hogy mi is ez az egész, vagy hogy van-e értelme, vagy hogy tényleg akarja-e egyáltalán, vagy hogy minek szánjuk. Nem baj, talán nem is kell a dolgot túlgondolni, majd amikor ott leszünk kiderül, hogy csak Lexi miatt szánja egy közös kutyasétáltatásnak, vagy valami másról van szó esetleg mégis. Persze én magam is elég bizonytalan vagyok, ami nem csoda, ott a pocsék családi hátterem, meg persze értelmes kapcsolatom se nagyon volt még. - Oh, nem hiszem én azt, remek ruhákban jársz, biztosan találunk valami használhatót a szekrényemben, vagy... szerinted kéne vennem valami újat? - oké, azt hiszem eljutottam arra a szintre, hogy egészen be vagyok zsongva az egész miatt, pedig még az sem biztos, hogy randiról van szó, én meg már új ruhát akarok venni?
♬ Everybody talks ♬ Ruci Itt is vagyok! [You must be registered and logged in to see this link.]
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
– Így már értem, igazad van – nevetek fel halkan. Valóban jó nehéz lesz kivárni, amíg majd elmesélhetem neki, hogy mi volt benne, de annál jobb lesz megbeszélni utána. Nagyon szeretek könyvekről beszélgetni, mert általában mindenki mást lát bele, és ez olyan érdekes, hogy ennyire a személyiségünktől függ. Mint amikor esszét írunk irodalmon, ugyanaz a mű többféle érzelmi reakciót válthat ki a különböző emberekből, és teljesen ellentmondó elemzéseket kapunk, amelyek mindegyike helyes. Egyébként, mivel Savannah is gyorsan olvas, amikor van rá ideje, ezért nem aggódom, hogy ezzel olyan sokat kell várni. Ha meg mégis, nem vagyok annyira türelmetlen. Mindennek eljön az ideje, pont akkor, amikor kell. – Rendben van, nem rohanok, a végén még lemaradok valamiről – mosolygok rá, majd hozzáteszem. – Viszont annyi idő alatt te is kiolvasod azt a fél könyvet, szóval szerintem pont jól fog így kijönni. Aztán megbeszéljük. – A hangom itt kicsit izgatottabb lesz, mert hát mégis ez lesz majd a legjobb része a dolognak.
– Az is nagyon jó, végülis csend lesz legalább. – A következő mondata teljesen fellelkesít. – Ez de jó ötlet! Nekem is eszembe jutott amúgy, hogy elhívlak, csak nem tudtam, mennyire lesz időd, vagy, hogy van-e programod, de így… – Tényleg nagyon örülök neki, mert ő sokkal többet élt itt nálam, és biztos tudna sok érdekes dolgot mesélni a helyekről, jobb úgy, mintha mindenhová valami útikönyvet vinnék magammal. Meg társsal sokkal jobb utazni, főleg, ha jóban vagyunk, úgyhogy szerintem ez lesz életem eddigi legjobb nyara. – Hozd el majd a kutyádat is nyugodtan, biztos élvezné – teszem hozzá, bár szerintem magától is eszébe jut, csak szeretném a tudtára adni, hogy ő sem zavarna egyáltalán.
Figyelmesen hallgatom tovább, esik még pár szó arról a kellemetlen témáról is, de én arra már inkább nem mondok semmit, jobb nem túlságosan boncolgatni ezeket a dolgokat, főleg, ha úgy döntött, helyesen, hogy előre néz, nem törődik a múlttal. Nem kedveltem sose a pszichoanalitikusokat, akik az összes múltbeli történést darabokra szednek egy ember életében, hátha abból rájönnek, mi okozza a bajt… én magam sosem használom ezt a módszert, meg nem is hiszek benne igazán. Elég volt róla tanulni, meg látni a gyakorlatban, én a beszélgetős módszert jobban kedvelem. Amikor megkérdezi, hogy segítenék-e valami fontosban, már épp megint kezdek megijedni, hogy van valami baj, de mikor látom, hogy újra mosolyog, én is megkönnyebbülök. Hát, még mikor hallom, hogy miről van szó. – Ó, szerintem ez nagyon is randinak hangzik. – A mosolyom szélesebb már nem is lehetne, örülnék neki, ha összejönne a dolog, mert bár a férfit nem ismerem személyesen, de azok alapján, amiket Savannah mesélt róla, jó embernek tűnik, pont olyannak, akit megérdemel. – Persze, hogy segítek. Bár, az én divat- és stílusérzékem valahol elveszett száz évvel ezelőtt, de azért igyekszem majd használható lenni – nevetek megint. Igaz, hogy tényleg nem vagyok tisztában az ilyen divat-dolgokkal, de szerintem nem lesz olyan nehéz találni neki valami megfelelő ruhát, hiszen szinte minden jól áll neki.
//1997. június 11.// Azt szokták mondani, ha túl jól alakul minden az életedben, akkor majd úgyis jön egy rossz széria, hullám völgy, valami rossz, amivel aztán nem tudsz majd mit kezdeni. Na azért remélem, hogy esetemben nem így lesz, mert nem hiszem, hogy megérdemelném, hogy most minden megint rosszra forduljon. Jár már nekem is végre egy kis jó, egy olyan időszak, amikor tényleg végre maradéktalanul jól érzem magamat hosszabb ideig. Örülök, hogy ide jöttem az iskolába, barátokra leltem, itt van most már Lexi is és soha az életben nem kell többet Wyatt közelébe sem mennem. Könyvek vesznek körül, amiket imádok olvasni és itt van Dany... tényleg nagyon kedves és igazán vonzó, még mindig alig értem azt, hogy valamiféle randira hívott, mielőtt elindultunk kiszabadítani az én kis Leximet, de mégis ilyesmi történt és most még erre is készülnöm kell majd, de remélem, hogy nem lesz baj és nem szúrom majd el. - Dehogy! Nem sajnálom tőled és egyébként is neked lesz nehezebb dolgod, ha elolvastad meg kell várnod, míg én is elolvasod és addig nem mesélheted el a tapasztalataidat. Ez sokkal keményebb, mint nem elolvasni. - persze részben csak viccelek, annak szánom, hogy ne érezze azért rosszul magát, hogy ő kezdi a könyvvel, de amúgy részben meg így gondolom. Amikor olvasol egy igazán jó könyvet, akkor amikor készen vagy, vagy akár már közben is szívesen megosztod mással is a tapasztalataidat, szívesen megbeszéled, amit tapasztaltál, de neki majd meg kell várnia, amíg én is elolvasom, vagy legalább elkezdem, hogy ha más nem, akkor már a köztes infokat meg tudjuk beszélni, addig, amíg már sikerült eljutnom. - Köszönöm! De miattam ne rohanj, van még egy félig befejezett könyvem, azzal elleszek, de persze kíváncsi vagyok nagyon erre is. - nem akarom, hogy kapkodjon, hiszen vannak könyvek, amiket igazán jól meg kell rágni, akkor jön át az esszenciájuk, ha az ember nem kapkod és nem siklik át semmi felett sem. Nem szeretném, hogy az olvasás élvezetének rovására menjen a sietség. Bár azért őt ismerem már annyira, hogy ilyesmit nem hiszem, hogy tenne. Mármint elég nagy könyvrajongó ő is, odafigyel arra, amit olvas, nem csak úgy sietősen átlapozza azt, ami esetleg elsőre nem tűnik annyira brutálisan izgalmasnak. - Szuperül hangzik! - mosolyodom el, hiszen a nyári ötletek mindig szuperek, bár én nem sok nyaralást terveztem be. Arra keret is kellene, nekem pedig nem sok van ilyesmire félretéve. Majd talán idővel, de nem most azonnal, ez egyelőre még szinte teljesen biztos, ezért is rántom meg a vállamat kissé bizonytalanul a kérdése hallatán. - Én szerintem pihenek itt, az is bőven elég lesz nekem, vagy esetleg... Ha valamikor nem mész túl messzire és kell egy társ, aki melléd szegődik... - nem akarom, hogy tolakodónak tűnjön a lehetőség, de nem lenne rossz. Kedvelem őt annyira, hogy szívesen megyek el vele egy kicsit felfedezni az országot, én sem ismerek olyan sokat belőle. A szüleimmel sosem kirándultunk, talán lett volna rá igényem, de nekik soha sem volt, most felnőttként pótolhatnám és biztos, hogy Lexi is élvezné a nagy kinti túrákat. - Hát... nem, de az a fő, hogy már itt van és jól van. Dany nagyon rendes volt, hogy segített nekem. - jól esik az aggodalma, hogy így áll ehhez az egész kérdéshez, tényleg jól esik. Na pont e miatt nem kürtölöm szét azt, ami történt, a múltamról pedig főképp ritkán mesélek, hiszen soha sem tudhatom, hogy ki hogyan reagálna rá és őszintén szólva nem akarom azt sem, hogy valaki azért viszonyuljon hozzám máshogy, mert nem valami kellemes emlékekkel van tele a gyerekkorom, vagy sok esetben a felnőtt időszakom sem. Én túlléptem rajta és most arra figyelek, ami itt van, a jó dolgokra, amik körülvesznek. - Remek hallgatóság vagy és segítőkész, biztos vagyok benne, hogy maradhatsz és... Ha már maradsz, akkor segítesz nekem egy rendkívül fontos ügyben? - egészen komolyan igyekszem váltani, bár nem megy tökéletesen, mert hamar visszatér a mosoly az arcomra. - Dany elhívott... öhm... azt hiszem randira. Mármint azt mondta, hogy Lexit elvihetnénk majd sétálni együtt, ha már segített megmenteni, de... őszintén nem tudom, hogy most ez randinak számít-e, de ha igen, akkor segítesz nekem majd ruhát választani? - persze most már kiszélesedik a mosolyom, amit csak egy cseppnyi bizonytalanság fűszerez meg. Na igen nem tudom, hogy ez most tényleg randi vagy sem, vagy hogy egyáltalán minek gondoljam, és ehhez mérten azt is nehéz eldönteni, hogy mit vegyek fel.
♬ Everybody talks ♬ Ruci Itt is vagyok! [You must be registered and logged in to see this link.]
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
Az én életem is remekül halad, úgy érzem, hogy az a bezárkózó lány, aki a múltban voltam, kezd eltűnni, és mintha nem is teljesen én lettem volna, hanem valaki más. Itt nagyon sok emberrel tudtam beszélgetni, nem csak, mint pszichológus, hanem barátként is, a régi állapotokhoz képest kifejezetten sok mindenkivel vagyok jóban, aminek örülök, ugyanakkor pont emiatt lesz majd nehéz elhagyni ezt az iskolát, mert otthon szinte senki sem vár, ide pedig eléggé kötődöm azok miatt, akiket itt ismertem meg, és akikért bármit megtennék.
– Tényleg? De biztos nem baj, hogy én olvasom el előbb? – a biztonság kedvéért sokszor kérdezek vissza, pedig ez pont bizonytalanságra utal, hát hiába, egyszerűen nem tudok ugyanúgy beszélni pszichológusként, mint rendes emberként, valakinek megy, de én nem ezek közül való vagyok. Ilyenkor hajlamos vagyok elfelejteni, hogy amiket másoknak magyarázok, az nagyon gyakran rám is igaz. – Az nagyon jó, pont arra voltam kíváncsi az előző részben is, de csak nem derült ki – nevetek fel, igyekszem nem túl hangosan. – Most kétszer olyan gyorsan fogok sietni, hogy te is hamar elolvashasd, ha nem jön hozzám senki, akkor már holnapra végzek. – Gyors számításokat végeztem, minek eredményeképpen az jött ki, hogy ha valóban nem jön hozzám már ilyenkor senki (esetleg Merlin, de ő belefér), akkor tényleg pár óra alatt ki tudom olvasni. Sosem szoktam elsietni semmit, én a gyorsabb olvasásommal ugyanúgy megértem, miről szól a könyv, mint más lassabbal. Ha nagyon el akarok gondolkozni rajta, akkor persze nekem is eltart egy ideig, de ez nem egy ismeretterjesztő könyv, hanem egy regény, ráadásul olyan izgalmas, hogy olvastatja magát, le sem lehet tenni. – Arra gondoltam, hogy bejárom Nagy-Britanniát, és talán Írországba is ellátogatok, majd meglátom, hogy lesz-e rá időm. Amióta itt vagyok, még csak az iskolát és a környéket fedeztem fel, kíváncsi vagyok a többire – mesélem nevetve. – Minden érdekel, ami ezzel az országgal kapcsolatos, meg annyi jó képet láttam, és ha tényleg igaziak, itt nagyon szép helyek vannak – folytatom, majd visszakérdezek. – Na és te? Remélem, kipihened magad te is, fárasztóak tudnak lenni ezek a gyerekek.
Úgy láttam rajta, hogy egy kicsit talán nyomasztja valami, és nem is kellett sokáig várnom, hogy halljam a történetet. A szám elé kapom a kezem a meglepődéstől és az elborzadástól. Azt mondják, a finn emberek nehezen fejezik ki az érzelmeiket, és ez így is van, ugyanakkor nálam ez az örömre és a szeretetre igaz, minden más elég jól szokott menni. Ugyanakkor ilyen szörnyűségről nem mindennap hall az ember, igazán megdöbbentő, hogy vannak ilyen vadállatok. – Te jó ég…. még az a szerencse, hogy most már itt van, és nem történhet semmi baja. Az ilyen rohadékoknak nem kellene szabadlábon lenniük…. – jegyzem meg, de mivel kellemetlen számára a téma, inkább váltok. – Egyszer majd megnézném a kutyust, biztosan nagyon édes.
– Köszönöm, én is remélem, hogy összejön. Bár, tekintve, hogy én vagyok itt az első, nem hiszem, hogy tolonganának a helyemre, de sosem lehet tudni, jobb időben intézni a dolgokat. Örülök, ha tudok segíteni nekik – mosolygok, majd az utolsó mondatán kissé elgondolkozom. Rákérdezni nem lenne jó, legalábbis nem most, amikor amúgy is jó kedve van, majd ha szeretne róla beszélni, biztos elmondja, úgyhogy inkább elviccelem a dolgot. – Akkor viszont most vénasszony lennék, és neked kellene hallgatnod a sztorit a reumáimról. Viszont, most már itt vagyok, úgyhogy ha kellenék majd, bármikor számíthatsz rám – váltok komolyabb hangra.
//1997. június 11.// Én is örülök a jó kedvemnek, hiszen jó ideje már elkerült engem és most végre változik a helyzet. Lexi meg van, Dany nagyon kedves, egy árva szavam sem lehet a jelenlegi helyzetre. Tényleg jól vagyok, most végre kijelenthetem, hogy úgy igazán jól és nem lehet egy rossz szavam sem. Ez már igazán érett, nem is tudom, hogy volt-e valaha ilyen az életem. Valahogy mindig rossz dolgokba tenyereltem, már azzal is, hogy megszülettem, hiszen a szüleim nem igazán értékelték a jelenlétemet, sőt egyértelműen a tudtomra adták, hogy nem kívánatos személy vagyok, hogy miattam házasodtak össze, és bár ne is léteznék! Aztán az iskola... ez legalább jól ment, de soha sem kiemelkedően jól, a munkáim sosem voltak igazán csodásak, ott volt Wyatt... aki nem jó ember, de most minden más. A munkám jó, vannak barátaim, itt van velem most már Lexi is, végre tényleg felengedhetek és megpróbálhatom élvezni is az életem minden percét. - Remek lesz, szerintem ez is fog neked tetszeni. Én még nem olvastam, de úgy tudom, hogy még részletesebben kifejtik majd Bobby múltját is, ami engem is érdekel. - majd kölcsön kérem tőle, de most azt hiszem úgy se sok időm lenne olvasni és jön a nyár, nekem is a szünet, bár úgyis itt töltöm majd és kétlem, hogy túlságosan sok helyre utaznék el. Nem vagyok én az az utazgatós fajta, meg hát nem is keresek olyan jól, hogy erre lehetőségem legyen. Az épp elég nekem, hogy most igazán jól vagyok, sosem voltam az a típus, aki mindig többet akart annál, mint ami van. - Akkor jó, hát mesélj, mész valahová nyaralni? - mert hát attól, hogy én nem megyek, más még mehet, úgyhogy miért is ne. No meg a beszámolókat is lelkesen hallgatom majd. Sosem voltam olyan irigy típus, akit zavart volna más boldogsága, vagy hasonló. Nem azt mondom, hogy ha beszámolót hallgatok, olyan mintha ott lennék én is, de végül is valami hasonló. Azt viszont nem tudom sokáig megállni, hogy ne meséljek neki arról, ami velem történt. Lexi... Wyatt, bár a kellemetlen részeket nem fogom itt hirtelen felvázolni, azokra jobb nem is gondolni, de az, hogy a kutyám itt van, mindenért kárpótol, ami az elmúlt években történt. - Egy édes kis beagle. Nagyon hiperaktív bár a sztorija kevésbé... mosolyogni való. A volt pasim egy... barom. Írt nekem levelet, hogy elaltatja Lexit, meg megharapta. Ő sose tenne ilyet! Olyan békés, hogy el sem tudnád képzelni. Teljesen kétségbe estem, de Dany segített, és most jól van és én is! - az már más tészta, hogy ez nem ment ennyire könnyen, de a lényeg, hogy minden rendben van és Wyatt húzta végül a rövidebbet. Ez a lényeg, nem akartam volna, hogy Dany-nek még baja is legyen a miatt, hogy nekem segít, azt azért biztosan rosszul viseltem volna, de a jelenre akarok most gondolni, az a fő, hogy végre tényleg boldog lehetek, és nem kell mindenféle múltbéli árnyakra gondolnom, Wyattre is soha többé az életben! - Hű, ez nagyon jól hangzik, drukkolok, hogy sikerüljön! Örülök, hogy itt vagy és szerintem a srácoknak is bőven nagy szüksége van rád. Ha akkor is lettél volna, mikor én jártam ide diákként... - halk sóhajt csak, de a szám szegletében ott a mosoly. Nem, most a múlt rossz emlékei sem árnyékolhatják be a rossz kedvemet, nem fogom hagyni nekik. Jól vagyok és igen voltak rossz dolgok is az életemben, de azokkal most eszem ágában sincs törődni. Az a fontos, hogy éljek a mának igaz? És végre gond nélkül meg is tehetem.
♬ Everybody talks ♬ Ruci Itt is vagyok! [You must be registered and logged in to see this link.]
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
Örülök neki, hogy Savannah ilyen jókedvű, mert én is egyből jobban érzem magam, ha boldog emberek vannak körülöttem. Igazából ettől tudok a legjobban feltöltődni, főleg amiatt, hogy általában olyanokkal foglalkozom, akiknek komolyabb problémájuk van. Meg hát Savannah-ra barátként tekintek, mert amióta csak itt vagyok, sok mindenben számíthatok rá, és igyekszem ugyanezt nyújtani neki is. – Nagyon köszönöm, kedves tőled. De azért még szégyellem magam – nevetek fel. Hát igen, így, hogy itt vannak a diákok, akikre sokkal jobban vonatkozik a kölcsönzési rend, kicsit kínos a dolog. Viszont, Savannah sem az a típusú ember, aki bárkit leordítana, csak mert pár napot késett a visszaadással. Jó, az én esetemben nem pár nap, meg talán tényleg nem túl népszerű a könyv, de… na mindegy, elég a kifogásokból, már megtörtént.
Savannah egy rövidebb időre eltűnik, de még időm sincs csodálkozni vagy meglepődni rajta, már vissza is tér. Pár pillanatig megszólalni se tudok, annyira megörülök a második kötetnek, na meg, hogy így eszébe jutottam. – Köszönöm szépen. Nagyon jól esik, hogy gondoltál rám, és valóban tetszett az első rész. Alig várom, hogy ezt is elolvassam, természetesen, ezzel jobban fogok igyekezni – ígérem meg. Az idő kicsit szoros, mert hamarosan itt a tanév vége, de gyorsan olvasok, főleg, ha nincs sok dolgom. – Ennek nagyon örülök – válaszolok, majd a kérdésére gyorsan tiltakozni kezdek. – Nem, dehogyis, nincs semmi baj. Csak már olyan régen találkoztunk, és szerettem volna még egy jót beszélgetni, mielőtt mi is elmegyünk szünetre. – Igen, tipikus reakció, a hogy „kerestelek”, vagy „beszélnünk kell”, főleg a „lenne egy kérdésem/kérdezhetek valamit?” hallatán az ember rosszra gondol, arra, hogy történt valami baj. Gyakran el is felejtem, aztán így jól ráijesztek az emberekre, de most tényleg jól vagyok, bár a hirtelen tagadásom lehet, hogy félrevezető már megint.
- Tényleg? De jó! – lelkesedek én is a kutyás dolog hallatára. Nekem sajnos még nincsen semmilyen állatom, de egy kutyán én is gondolkozom. Szeretem őket, kiskorukban olyan aranyosak, később meg nagyon hűségesek, és nekem pont egy olyan lényre van szükségem, aki velem marad. – Mit is mondtál, milyen fajta? – kérdezem meg újra, mert ilyen szempontból feledékeny vagyok, főleg, mert a legtöbb kutyának angol fajtaneve van, aztán azokat még nekem is meg kell tanulnom. Közben leülök vele az asztalhoz. – Mesélj el mindent nyugodtan, nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi történt, mióta nem beszéltünk – mosolygok rá, de mielőtt belekezd, elmondom neki, hogy miért jártam erre. Az enyém úgyis rövidebb, és sok megbeszélni való nincs rajta. – Dumbledore professzorhoz indultam. Szeretném meghosszabbíttatni a szerződésemet még legalább egy évvel. Tudod, letelt a gyakornoki időm, és most a nyáron elvileg már kapok működési engedélyt – mesélem lelkesen. Erre vágyom, mióta csak elkezdtem az egyetemet, hogy végre hivatalosan is pszichológusként dolgozhassam.
//Remélem, nem lett nagyon rossz, még nem vagyok formában, de igyekszem összeszedni magam //
//1997. június 11.// Nem is lehetnék boldogabb, Lexi itt van végre velem, bár nem nagyon élvezi a bezártságot a szobámban, de nap közben a munkámat kell végeznem, az az elsődleges. Aztán majd mehet játszatni, délután úgyis leviszem sétálni, kell neki a futás és kint az udvaron erre aztán amúgy is rendkívül sok lehetősége van. Már egészen jól összebarátkozott Agyarral is, annak ellenére, hogy a méretes, lomhának tűnő eb jóval méretesebb az én egy szem kis beagle-ömnél, de hát a félelem valahogy sosem volt az erőssége. Mindig is kedves és barátságos kis állatka volt, ezért nem hittem el, amikor Wyatt azzal vádolta meg őt, hogy bárkinek is ártani lenne képes. Ő tényleg sose tenne ilyet, szerintem még csak nem is nagyon képes harapni, maximum ha nem lenne más választása, de hát még az altató orvossal sem viselkedett agresszívan és vittem én már állatorvoshoz és akkor se ugatott. Ő tényleg mindent elvisel és mindent képes kezelni, nem is értem, hogyan hihetett el róla bárki is ilyesmit. Lexi... igazán jó kutya, de a lényeg, hogy most végre itt van velem. Megmentettük, hála Dany-nek, tényleg jól van! És így én is, végre felengedhettem, aminek végtelenül örülök. A munka is könnyebb így, én is mosolygósabb vagyok egész nap, bár eddig is kedves voltam a diákokkal, a könyvtárba térőkkel, tehát ezzel eddig sem volt különösebb gond, de most még inkább meg van. Egyszerűen csak látszik rajtam, hogy jól vagyok, hogy tényleg jól vagyok és nem csak azt mutatom. Nem mindegy, hogy azért mosolyogsz, mert boldog vagy, vagy azért, mert azt mutatod, hogy minden rendben, miközben ez csak egy erős álca, amivel próbálod palástolni, hogy nagyon nincs rendben minden, sőt... nagy bajok vannak. Amikor aztán meglátom a közeledő Lilját már nem is kérdés, hogy a mosolyom cseppet sem csappan, sőt szélesedik. Ezek után végképp nem érdekes az, hogy a könyvet csak most hozza vissza, hát miért jelentene ez gondot egyáltalán? Főleg most. - Szia! Oh, semmi gond, az a fő, hogy élvezted. Tudod, hogy nem veszem ezt olyan szigorúan, főleg ha rólad van szó és... - azzal egy pillanatra faképnél is hagyom, mielőtt még feltehetné a kérdését és pár másodperc múlva térek csak vissza hozzá egy másik könyvet szorongatva. - Tudtam, hogy ez tetszeni fog és képzeld tegnap találtam Roxmortsban, az antikváriumban! Egyből eszembe jutottál. - nyújtom felé a könyvet. Annak a második része, amit most olvasott, úgy gondoltam, hogy tetszeni fog neki és örülni fog neki. Az már picit meglep, hogy keresett, vajon miért? Az arcom egy pillanatra azért aggódóra vált, remélem, hogy nincs semmi baj. Velem most végre úgy fest rendben vannak a dolgok, úgyhogy remélem, hogy vele sincs gond. - Oh én jól vagyok, igazán jól, de remélem, hogy veled nincs baj. - hát na, ha valaki keres, akkor persze, hogy az ember a rosszra gondol. Talán olyasmi történt, amit meg akar osztani velem, de remélem, hogy valami jó és nem valami olyasmi, amit csak ki akar beszélni magából és cseppet sem jó dolog. - De képzeld elhoztuk a kutyámat! Bár ez... hosszú történet, leülünk? - talán érdemes. Az egyik félreeső asztalnál simán el lehet halkan beszélgetni, nem jelent az gondot és egyébként is szívesen mesélek neki, az meg amúgy is kifejezetten kíváncsivá tesz, hogy vajon mi lehet az, amiről annyira nagyon szeretne beszélni velem, vagy ami miatt keresett, netán csak azért keresett mert simán beszélgetne, de nincs semmi konkrét? Bármi lehet... és én még mindig kíváncsi vagyok!
♬ Everybody talks ♬ Ruci Itt is vagyok! [You must be registered and logged in to see this link.]
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
Az utolsó hetek egyikébe léptünk. Kicsit sajnálom, mert nagyon szerettem itt dolgozni, és szerettem a diákokat is, akiket megismertem. Nem beszélve azokról a kollegákról, akikkel sikerült jó viszonyt kialakítani. Néhány tanulóval is kifejezetten jóban vagyok, de azért ők mégis tartanak tőlem kicsit, vagy a korkülönbség, vagy amiatt, hogy pszichológus vagyok. Megkérdeztem az igazgatót, hogy maradhatok-e a következő évre, azt válaszolta, hogy gondolkozik rajta. Azért reménykedem, mert szeretek itt lenni. Az asztalomnál ülök, és épp egy levelet írok a régi egyetememnek, hogy teljesítettem az egy éves gyakorlatomat. Már csak be kell ugranom Dumbledore-hoz, hogy az igazoló papírt megkapjam, és akkor már küldhetem is haza. Sóhajtva dőlök hátra, miután aláírtam, és pillantásom az asztalon fekvő könyvre esik. Hirtelen eszembe jut, hogy ugyan már vagy kétszer elolvastam, de elég régen kivettem a könyvtárból. A személyzeti tagokra és a tanárokra nem vonatkozik a szigorú kölcsönzési rend, ugyanakkor nem szeretnék ezzel visszaélni, hátha valaki mást is érdekel ez a kötet.
Úgy döntök, a papírért később megyek el, előbb visszaviszem a könyvet a könyvtárba. Hátha ott találom Savannah-t, és tudunk kicsit beszélgetni. Őt is nagyon megkedveltem, mindig tudtam hozzá fordulni, ha volt valami kérdésem valamelyik könyvvel, vagy a benne rejlő tartalommal kapcsolatban. Meg aztán nagyon szimpatikus és kedves, nem úgy, mint itt néhányan, akiket érett felnőtt léttükre a mások kritizálása és gúnyolása hajt. Miközben a könyvtár felé tartok, szórakozottan dúdolok egy dalt. Hirtelen nem is tudom mi ez, csak a dallama van meg, de azt hiszem, sokszor van így az ember. Ilyenkor jön általában a bosszúság, mert a késztetés, hogy rájöjjek, mi ez, nem hagy nyugodni. Útközben találkozom néhány diákkal, akit ismerek, annak integetek, de nem állok meg, csak ha ők szeretnék. Most amúgy is nagyon izgatottak, jön a várva várt nyári szünet. Halkan sóhajtok egyet, mert eszembe jut, hogy hamarosan sorban fognak állni az ajtóm előtt, az előző félévben már tapasztaltam, hogy a különböző tesztek és vizsgák pánikreakciót váltanak ki szegényekből. Bár, úgy vélem, még mindig jobb, ha hozzám jönnek, mintha Anwenhez szaladnának a gyengélkedőre nyugtatóért, ami lehet, hogy többet árt ilyen fiataloknak, mint használ.
Ösztönösen lehalkítom a lépteimet, mikor belépek kedvenc helyiségembe. Amúgy sem járok hangosan, de itt pláne nem, hiszen tudom, milyen zavaró lehet akár tanulás, akár olvasás közben, ha valaki becsörtet a könyvtárba. Tekintetemmel Savannah-t keresem, és valahol a sorok között meg is találom. – Szia – lépek oda hozzá. – Ne haragudj, elfelejtettem korábban visszahozni, viszont nagyon tetszett – nyújtom oda neki a könyvet mosolyogva. – Kétszer is olvastam – teszem hozzá, talán kifogásként a késés miatt. – Kerestelek pár napja, de nem találtalak. Hogy vagy? – váltok át csevegő hangnembe, persze nem hangosan, épp, hogy csak ő hallja, amit mondok.
//
Ruci 
//