2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Ó, umm, sajnálom a szüleidet. És a bátyádat is, remélem hamar meggyógyul. Tényleg-tényleg, már emlékszem, hogy egyszer mesélte Jessie. Szépen beletenyereltem a kérdéssel, de most már mindegy, kimondtam, nem tudnám visszaszívni sehogyse. Azt tényleg remélem, hogy hamar meggyógyul a bátyja, én bele se akarok gondolni abba, hogy a húgom lenne olyan beteg, hogy így kéne gondoskodni róla. Nem azért, mert ne tennénk meg zokszó nélkül, csak egyszerűen ne legyen beteg. Mindenesetre azért elgondolkodtató – már nem most, most nincs idő ennyire elmélázni minden részleten – hogy mégis ilyen iskola sztárja, nagy nevettető, pedig a családi hátterére figyelemmel valahogy azt várná az ember, hogy legyen csendes és depressziós. De persze ez is csak sztereotípia lenne… vagy jó színész, áh, a franc se tudja, ennyire nem ismerem. - Próbáld ki, hogy edzed a házcsapatot, mennyire tetszik, akkor kiderül, hogy mennyire szereted azt csinálni. Gyorsan befogom a szám, elvégre nem kérdezte a véleményemet, igaz, ez már az előbb se tartott vissza attól, hogy kvázi kioktassam, most meg tanácsot adjak. Ráadásul nem is tudom, hogyan megy a házcsapatok edzése, mindegy. A Weasley ikrek említésekor csak az égre emelem a szememet, nem értem mi van a hugrabugosokkal, lehet beadtak nekik valami szerelmi szérumot? Jessie és Chance is úgy áradoznak róluk. Vagy csak én nem értem ezt a fajta humort? A motorozás egész jól megy, meglep. Már nem az, hogy Chance jól vezeti, ha már egyszer hivatásos kviddicsjátékos akar lenni, akkor illik jól vezetnie mindenféle légijárművet, vagyis gondolom illik neki. Szóval az lep meg, hogy szinte élvezem én is. Ki gondolta volna, hogy valaha én élvezni fogom a repülést, mondjuk talán az a titok nyitja, hogy nem én vezetek most sem. Viszont hát ezt se gondoltam volna, hogy valamit élvezni tudnék, amit nem én irányítok. Egyedül azért nem tudom magam elengedni teljesen, mert mindig bennem van a félsz, hogy mikor kezdődik a hullámvasutazás. Ezért sem eresztem el Chancet, fél kézzel még akkor is kapaszkodok belé, mikor a másikkezemmel próbálom összefogni a hajamat. Kellett nekem lemondanom reggel a szokásos kontyomról. Biztosan érzi a bizonytalanságomat, ezért dől hátra, hogy ezzel legyen a támaszom az egyensúlyozásban. Azt hiszem egyébként, hogy mégse szívatás, egyáltalán nem liftezett fel-le, hogy sikítozzak,majd ezzel kompromittáljanak. Most is szépen lassan ereszkedünk, ez így tetszik. A sima landolás után kissé merev tagokkal, de képes vagyok egyedül leszállni a motorról. Mikor felszálltam, meg voltam győződve arról, hogy úgy kell majd lefejtegetni az ülésről. A puszi meglep, nem kifejezetten vagyok az az ölelgetős-bújós fajta és hát azt az előbb már ő is megállapította, hogy kedvességem messze földön is híres. Egyébként tényleg kárpótolt, de ez a puszi annyira megakasztott, hogy nem tudok érdemben válaszolni, mivel el vagyok foglalva a gondolkodással. Umm, azt hiszem a folytatásra viszont várna valamiféle választ. Kissé összeráncolt homlokkal bököm ki az igazságot. - Gondolkodni fogok rajta. Ezen tényleg muszáj gondolkodnom, mert ez most egyáltalán nem úgy hangzott, mintha egy barátjára figyelemmel foglalkozna a barátja nővérével. Jessiet mindenesetre kifaggatom milyen csínyei szoktak lenni és majd ha minden információ birtokában leszek, akkor komolyan elgondolkodok a dolgon. Már réges rég elmotorozott az ég felé, mire elindulok befelé. Idáig észre se vettem, hogy különösen a karjaim teljesen átfagytak. Legközelebb pulcsit kell felvennem, vagy kabátot. Legközelebb? Umm, előbb elgondolkodok a dolgon, csak azután kezdem esetleg tervezni, hogy legközelebb mit csinálok vagy mit nem. Belépek a főajtón, elég hármat lépnem, máris érzékelem, hogy feltűnően sokan megbámulnak. Lehet látták, amint landoltunk, vagy az ártatlan puszit? De miért van ilyen sötét a bejárati csarnokban? Hopsz, a napszemüvege rajtam maradt, tisztára elvesztem a nagy gondolkodásban, fel sem tűnt. Ó, a virágom meg az oldaltáskában maradt. Mondjuk a halott virágok annyira nem érdekesek, de a napszemüveget vissza kell adnom… majd megkérdem Jessiet, mikor vannak itt órái, nem hurcolhatom magammal állandóan.
- Bölcs meglátás, hogy ha így érzed. – Nem akarok belekötni, vagy máris veszekedést provokálni, a saját szüleim halottak, így nem hasonlíthatom össze helyzetemet a Findley nővérekével, ám teljesen más az elgondolásom. Manapság már nem úgy működik, hogy az indiánoknál, hogy az idősek automatikusan okosabbak, bölcsebbek, hiszen olyan gyorsan fejlődik a mugli technika, a tudomány, sőt, még a modernkori mágia is, amit az idősebb generáció tud, már sok tekintetben elavultnak számít, és bizony állandó konfliktus forrása lehet, ha a szülő még mindig gyermekként kezeli az ifjoncot, aki a naprakész tudásával lefőzheti őt. S miután nem is látok bele Giáék családjába, valóban az az okos lépés tőlem, ha szépen befogom. Inkább érdeklődve tekintek rá, hátha kifejti, hogy mik is azok az elképzelések. Georgiana elég határozott, komoly lány, talán valami felelős pályára szánja? - Volt egyszer két szülőm, tőlük ami maradt ránk. Én kezelem most a bátyám pénzét is. Beteg. – Nem fújok visszavonulót, végülis nem titok, és nem olyan téma, amely nehezen érintene, a külvilág számára továbbra is mutatom a laza nagyszájú srác álcáját, holott nagyon is megvisel, hogy már nincsen kihez hazamenni, és a bátyám tökéletesen kezd leépülni, mert két végén égette a gyertyát, miközben nem vette észre, hogy aki igazán fontos, az nem az a rajongótábor, aki rögtön hátat fordít, amint elveszti a talajt. Ezt nekem sem ártana megszívlelnem, ám én mindig megtartottam a távolságot, nem voltak zűrős kapcsolataim, drogügyeim, megmaradtam annak a látványos udvari bolondnak, aki ártalmatlan, és inkább vele nevetnek, mint rajta. Bár ha hazamegyek, nincsen kit áthívni, csak a három macskát simogathatom, akiket a nagynénénk etet míg iskolába járok. - Igaz, tanár meg nem akarok lenni. Hivatásos kviddicsjátékos. Netán edző. Esetleg valami boltot nyitnék. Igen, ahhoz lenne kedvem. A Weasley srácokkal nem lennénk konkurrens, de befektető, csendes társ mindenképpen. Van kereslet arra, amit csinálnak, én magam is jókat tudok röhögni az ilyesmin. – Nem teszem hozzá, hogy Jess jóban is van az egyik ikerrel amennyire láttam, ám nem faggattam ki annyira, hogy ez most több e mint barátság, vagy sem. Lehet, hogy csak az iker dolog miatt, mert mindketten azok. A hugrás szőkét csak egyszer-egyszer láttam marhulni a griffessel, és bár barátok vagyunk, nem vagyok egy faggatózós tipus, én sem mondanám meg neki feltétlenül, hogy Gia milyen egy cuki csaj, nem biztos, hogy a testvéreként erről akar hallani. Valahol mindkettőjükről beszéltem, még ráncolja is a homlokát ezért. Külön házba kerültek, nem is kell, hogy össze legyenek nőve. Először talán Jess-ről beszéltem, nem is tudom miért kezdtem el Giára átevezni, talán az újdonság varázsa, hogy most vele beszélek, vagy csak különös, hogy ennyire tudat alatt érdekesebbnek tartom őt? Szegény Jess biztosan rosszul érezné magát, ha most tudná, hogy mi futott át az agyamon, nagyából olyan, mintha nem tartanám fontosnak a barátságát. Pedig nagyon is, csak éppen... Nem tudom, hogy ez a gondolat hova is vezet. Felpattanok inkább a motorra, és teszek némi megjegyzést, s ő válaszra méltat, nem igazán hisz abban, hogy ez jól végződhet. Megértem, hiszen nem is ismer még, csak arra tud alapozni, hogy a testvérével nincsen rossz viszonyom. Mintha rá akarnám most erőltetni magam, ő pedig kötelezőből velem tart. Ha így hiszi, hát fogjuk rá, igaza van, most vele akarok lenni, nem azért, mert Jess barátja vagyok, hanem most ő érdekel. Az a komoly, és ezen felül nagyon is csinos, édes lány, akinek minden pillantása érdeklődő, vagy vesébe látó, aki mellett lehetek egy kicsit gyerek, mert sokkal érettebb, okosabb nálam, pedig én vagyok az idősebb. Talán erre is van szükségem, hogy időnként helyre tegyen valaki. A repülő járművön egy pillanatig sem kell féltenie a biztonságát. Érzem, hogy megrándul, nincsen teljesen jól a szokatlan emelkedésektől. Megnyugtatóan teszem rá egyik kezem az övére, és gyengéden paskolom meg a hüvelykujjammat, hogy nincsen semmi baj. A szél az arcunkba csap, ám oly ügyesek manőverezek a szárnyán, mintha én magam is madárnak születtem volna. Hiába, sok évnyi kviddics, és motorozás van már a hátam mögött, rutin. A lánynak egyébként sem akarom elvenni a kedvét attól, hogy barátkozzon velem, vagy éppen hogy repüljünk. Ha már megszokta, akkor sem kezdek komolyabb száguldásba, cél a fokozatosság. A visszapillantóba sem kell néznem, hogy lássam, amint a szőke tincsek önálló életre kelnek, elém azért nem szálldosnak annyira, hogy zavaró lenne. Finoman hátrahajolok, hogy hozzám tudjon dőlni, s félmosolyra húzódik a szám, bár ezt nem láthatja. A hollóhátas tornyokban buzgó leckeírást látunk, mert hát mi mást? Nem az a cél, hogy ezzel untassam a mögöttem fészkelő szőkeséget. Ha megtettük a tiszteletkört, az udvaron szállok le vele. Lecsusszanok a motorról, és lesegítem őt is. Azért ide hoztam vissza a kviddicspálya helyett, mert oda eleve én cibáltam el, az udvar elég központi terep ahhoz, hogy innen bármerre mehessen. S nem érdekel, ki mit mond, odahajolok és egy puszit nyomok az arcára, miután kitámasztottam a motort. - Köszönöm, hogy eljöttél. Remélem kárpótoltalak mindenért. – Mintha a repülés olyan fenomenális érzés lehetne számára, amely eltörli a tévedést, a buta okfejtéseimet, a cukrot, és bármit. Nem tehetek róla, én ilyen vagyok, ezt tudom nyújtani. Ha még nem vágott képen, hozzáteszek valamit. – Szívesen látnálak máskor is. Ha van kedved. – Döntöm oldalra a fejem, világos tincseim számomra is kócosnak tűnnek, a repülés már csak ilyen. Még megvárom a válaszát, aztán elsüvítek ismét a magasba. A levegőből még kap tőlem egy búcsúzó mosolyt. A napszemüveget persze ottfelejtettem rajta. Szándékosan.
- Azért attól még nagyon messzire vagyok, hogy én lássam el tanáccsal édesapát. Jegyzem meg, nem álszerénységből. Tisztában vagyok vele, hogy milyen mérhetetlenül keveset tudok édesapához képest, és akkor a gyakorlati tapasztalatokról nem is beszéltem. Attól mert édesapa keveset van terepen, még akkoris többet tapasztalt, mint én a nulla gyakorlati tapasztalatommal. Egyszer majd remélem, hogy felnövök annyira, hogy tényleg kompetens társa legyek egy elméleti vagy gyakorlati társalgásban, és majd akkor lehet tanácsot is fogok tudni adni, ha nem is konkrétan, de a beszélgetések által inspirálhatom őt, ahogy ő engem kislánykorom óta. De addig még sokat kell aludnom. - Meglehetősen határozott elképzelései vannak velem kapcsolatban. Válaszolom az édesanyára vonatkozó kérdésére, megvonom a vállamat, nem nagy ügy. Kétlem, hogy ne lehetne meggyőzni őt a terveim engedélyezéséről, csak megfelelő színben kell feltüntetni a megfelelő pillanatban. Szerencsére a hadi terv kidolgozására még van majdnem két egész évem. - Örökséged? Volt egyszer egy kedves nagy-nagybácsid? Kicsúszott a második kérdés, amikor elkezd derengeni, hogy nem a kedves távoli nagy-nagybácsiról van itt szó. Miért nem figyeltem jobban Jessiere? És különben is, miért nem gondoltam át a válaszomat, ahogy szoktam? Akkor egész biztos, hogy a válaszom egészen másra vonatkozott volna, mégpedig a továbbtanulásra, de most már mindegy. Chance-re pillantok, hogy lássam, mennyire szóltam rosszat. A biztonság kedvéért kicsit finomítom magamban az új kérdéseimet. - Nem lehet örökké iskolába járni, kivéve ha tanár vagy. De akkor nem is látványmágusként képzeled el a jövődet? Mik akkor az igazi terveid? Én már alig várom, hogy befejezzem a sulit és igazán azzal foglalkozzak, ami érdekel. Ezt persze nem fejtem ki, az olyan lenne, mintha elítélném az ő hozzáállását. Persze nem értek vele egyet, de az olyan mindegy. Kicsit én is összezavarodok, az előbb még nem Jessie-ről volt szó? Hogyan tértünk át arra, hogy jó helyen vagyok. Mármint hogy én. Ilyet se hallottam még, talán Draco mondott egyszer ilyesmit, de az még talán első évben volt. Újra Chance-re pillantok, meglehetősen kevesen gondolják azt, amit ő. És ezt most nem tudom be annak, hogy a barátja nővére vagyok, mert ezt nem kéne feszegetnie, mégis erről beszélt. Vagyis gondolom, hogy erről beszélt. Inkább nem is mondok semmit, pedig igazából hálás vagyok, amiért régóta figyel Jessie-re. Megigazítom a napszemüveget, ami szerintem egy picit lehet, hogy nagy rám. Nem úgy, hogy leesik a fejemről, csak kicsit szélesebb az arcomhoz képest, ami nem nagy felfedezés, lévén keskenyebb arcom van, mint Chance-nek. - Ez biztosan valami szívatás lesz… Jegyzem szinte csak magamnak, mikor már jár a motor, Chance pedig a hideg kezem miatt aggódik. Most már mindegy, csak az a lényeg, hogy túléljem. Sajnálom, hogy nincs bukósisak, de nincs az a pénz, hogy komolyan kérjek egyet, természetesen azért, mert soha nem fogom magam mazsolának titulálni. Ahogy elkezdünk emelkedni, a gyomrom egészen picire zsugorodik össze, ezzel egyenes arányosságban szorítom erősebben Chancet. Kinyitom a szemeimet – észre se vettem, mikor csuktam be őket – mert így azért jobb egy ilyen masinán repkedni. Gondolom nem kell részleteznem, hogy csukott szemmel egészen felfordult volna a gyomrom is, annak pedig nem lett volna jó vége. A görcsös kapaszkodásom nem enyhül, de egy kis madár az egyik torony tetején magára vonja a figyelmemet, ahogy a tollait rendezgeti. Ez a repülés így nem is annyira rossz, hogy nem nekem kell irányítanom. Csak ne váltogassuk a mélységet-magasságot sűrűn és akkor sikítozni se fogok. A hajam most aztán olyan szélfútta lesz, mint a béna hajformázó bűbájok ígérik, sőt jobb, nem fogom tudni kibogozni egy könnyen, de nem bánom, még akkor se amikor még meg is cibálja egy kóbor szellő és az arcomba kavarja az aranyszálakat… csak nehogy Chance-t megzavarja a vezetésben!
Továbbra is úgy vélem, a házba való beosztása után mások is elkönyvelték így, ahogyan ő magát. Egy komoly, vagy éppen félelmet keltő lánynak, akit a szőkesége ellenére félni illik. Bájos a maga módján, mégis azt sugalja, megmarlak, ha csak hozzászólsz. A kígyók között nevelkedni talán hasonlatossá teheti hozzájuk, s ki vagyok én, hogy bemagyarázzam neki, hogy nem, ő ott a kisbárány, aki csak véletlenül keveredett közéjük. Nagyon is jó helyen van, biztosan csavaros eszű megfontolt lány, aki a rájuk jellemző objektivitással. Magamról tudom, hogy a komoly gondolatok viszonylag távol állnak tőlem, de vállalom magam olyannak, amilyen vagyok. Ameddig nem átkoz a szemem közé, még egészen cukinak is ítélném magam, ám élek a gyanuperrel, neki teljesen más fogalmai vannak minderről, főleg mert más mint a testvére, akitől rólam biztosan eleget hallott. Mi hugrások egymás között egész jókat nevetgélünk, egy kívülállónak bosszantóan idegesíthető lehet. - A szülők szemében talán sosem fogunk felnőni. Nem tudom, hogy ez jól is van-e így, mert mindig egyoldalú marad a dolog. Holott ha te okosabb tanáccsal látnád el édesapádat, talán érdemes lenne megszívlelnie, de így... Anyukád a keményebb dió? – Az én szüleim már nem élnek, a bátyám támasza most én vagyok, így nehéz beleképzelnem magam Georiana helyzetébe. Míg mi felnőttek vagyunk, a két lány még a bentlakásos iskola ellenére a szülői ház védelmező burkát élvezheti. - Látványmágus. Bár csak a buli kedvéért, hogy maradhassak még veletek. Ha úgy alakul, még a vizsgákat sem szívesen tenném le, hogy lehúzhassak még vagy öt hat évet. A tandíj ugyan nem olcsó, még futja az örökségemből. – Már megint jár a szám, holott általában mindig arról szól az életem, hogy a színpadon állok, vagy valami buli közepén, hogy szórakoztassak másokat, alig szoktam belemerülni olyasmibe, hogy igazán beszélgessek. Jess-szel is lökdösni szoktuk egymást a seprűről, vagy ha véletlenül a klubhelységben ejtőzünk, hamar oda fajul a helyzet, hogy egymást verjük a párnákkal. Na igen, nosztalgikus. - Régebben... lehet, hogy bántották, ahol lehetett, én szóltam, hogy ne tegyék. Nem tehettek arról, hogy máshova kerültök, miért kéne ugyanolyannak lennetek? A különbözőség nem hátrány, sőt... Nagyon jó helyen vagy ott, ahol vagy. – A végére kicsit belezavarodok, mert végül nem is a nővéréről beszéltem, hanem róla. Jess számomra már megszokott, ismert barát, míg a mardekáros szőke újdonságként hat, érdekes vele beszélgetni, még ha néha úgy néz rám, mint aki le akar nyelni, és gyorsan megemészteni. Ezt bizony igyekszem csevegő stílusban lekezelni, végülis nem halok bele, ha életemben először a megfelelő stílusban kezel valaki. Egy pillanatra megingok abban, hogy milyen könnyen igazat ad nekem. Az elején mintha kissé sértőnek érezte volna, hogy könnyen kiismerem, most pedig veszi a lapot, hogy nem akarok vele rosszban lenni. Más kérdés az, ha ugratom, netán zavarba hozom, de nem említhető egy lapon azzal, mintha fizikailag is bántanám. Az nem lenne hozzám méltó. Odaérünk a kviddicspályához, nem tudom, hogy mennyire vehetem a jelzéseit, miszerint nincsen oda a repülésért. A kviddicset szinte mindenki szereti, ám a közönség nagy része megmarad a lelátók szintjén. Ezt nem lehet csak úgy ráerőltetni valakire. - Húúú... sok a kérdés, csak sorjában. – Villantok rá ezúttal egy kisfiúsan pimasz mosolyt, miközben a motor kulcsa után tapogatózom a dzsekiben. – Nekem már szabad. Repül. Nem. Együtt repüljünk. Te és én. – Ezzel valóban egy kicsit ráerőltetem a dolgot, a mosoly nem túl meggyőző, őt még nem ismerem annyira, hogy el tudjam dönteni, hogy utálja e a dolgot, vagy csak velem, mint a testvére barátjával tartózkodó. Lehet, hogy nincsen is semmi gond, csak meglepődött, azért a kérdés. A szemüveg már rajta, nem is ellenkezik, úgy látszik a magabiztosságom ezúttal tarolt. Pedig ha tudná, hogy nagyjából ő az első lány, akinek ezt ajánlom... Biztosan megrettenne a felismeréstől, hogy akár különlegesnek is gondolhatom. Valahol az. Szép és komoly. Veszély kombináció. Hagyom, hogy elrendezkedjen, és mögém üljön. Ha már átkarolt, a kezére teszem a sajátomat. - Hideg a kezed. Remélem nem fogsz fázni. – Szólok hátra, már berregtetem is a járgányt. A két munkaütem közötti szünetben finoman felnevetek. – Dehogynem. A mazsoláknak. – Pár méternyi kifutás után már emelkedünk is. A motor igen kényelmes, a seprűkhöz hasonlóan párnázóbűbájjal kiegészítve. Nem megyek bele nagy mutatványokba, nem tudom, hogy tériszonyos, vagy sem, a kellemes érzet a lényeg. A birtokot kiskorú lévén nem hagyhatom el vele, egyenlőre maradnak a kastély tornyai, ideje megnézni, mivel foglalkoznak a Hollóhátasok.
Megjelenik egy halvány félmosoly az ajkam szegletében, olyan komolyan mondja, hogy megért. Ez olyan ritka, hogy nekem ilyesmit mondjanak válaszul. De akkor most miért neveti el magát? Nem értem. Felvont szemöldökkel pislogok rá, újfent mosoly hírmondója nélkül, de így se tudom jobban megfejteni. Jessie vajon hogy csinálja? Már legalábbis feltételezem, ő érti Chance-t. Én biztosan nem, most megint olyan furcsán komolyan beszél. Mintha arról lenne szó, hogy hány lányt koppintott fel, de mindegyik gyereket serényen a nevére veszi. Mivel megvan az esélye, hogy elnevessem magam, ha megszólalnék, ezért csak bólintok, hogy jelezzem, ezentúl tudni fogom, hogy vállalja a tettei következményeit. - Nem tudom pontosan, vagyis nem hiszem, hogy tudja, hogy ilyen terveim vannak. Szerintem még mindig valami gyermeki hóbortnak gondolja az érdeklődésemet, már ha gondolkodik ilyesmiről egyáltalán. Ki nem mondanám, de édesapa az a tipikus szórakozott tudós tud lenni néha. Elgondolkodok. - Egyébként nem hinném, hogy lenne ellenvetése. Édesanya már más kérdés… Nem fejezem be a mondatomat, így is többet mondtam, mint kellett volna. Ráadásul nem is tudnám, hogyan fejezzem be, azt se akarnám most boncolgatni, hogy az egyetemi képzést sem támogatja kifejezetten, sem azt, hogy ereklyekutató legyek. Utóbbit biztosan nem támogatná, ha tudná. Hát mikor fognék akkor partiképes aranyvérű varázslót magamnak, ha állandóan kontinensről kontinensre utaznék? - És neked mik a terveid? Umm, milyen szakirányon is vagy? Idáig én beszélte, ideje, hogy ő is mondjon valamit. Feltételezem ezzel nem lesz gond, általában nincs problémája a beszéddel, legalábbis, ahogy én láttam idáig. Jessie említette, hogy merre fog továbbtanulni, de az még a nyár elején volt, változhatott a terv szeptemberig. - Valóban? Kérdem szűkszavúan s költőien. Most megint sokáig fogok gondolkodni. Hogy értette azt Chance, hogy két ház támogatását is élvezi? Vajon nem tud a béna piszkálódásokról? Vagy lehet én nem tudok arról, hogy mostanra tényleg elmúltak ezek az atrocitások? Utóbbinak természetesen jobban örülnék, előbbinek meg egyáltalán nem, mert akkor ezek szerint nem mondja el Jessie senkinek, ami nagyon nem jó. Jaj, bárcsak elmúltak volna! Akkor csak engem szórakoztatnak a szájhősködésükkel néha napján, az meg nem érdekes. - Az igaz. Igazat adok neki, hülyeség lenne a nyerő szelvényt ketté tépni, meg az is, ha bevágna a tóba, mert akkor aztán nem érdekelne, hogy Jessie barátja és főleg ennek köszönhetően alapvetően szimpatikus és egyszerűen megbánná a béna poént. Nem maradok le, mellette lépdelek, gyanúsan a kviddicspálya felé tartunk, tartok tőle, hogy nem hallotta meg a seprűn repüléshez fűződő véleményemet. Na nem baj, ha seprűket készül előszedni, akkor szimplán megfordulok és visszasétálok a kastélyba. A motor láttán megtorpanok egy pillanatra. Ugye nem arra gondol, amire gondolok, hogy gondol? Ez végülis nem seprűn repülés lenne, de hogy is mondjam, attól még le lehet esni róla, még ha nehezebbnek tűnik is a művelet, de végső soron csak az a biztos, ha két lábbal állunk a föld felszínén. - Ilyet be szabad hozni a birtokra? Teszem fel az első kérdést, ami kimondva nem hallatszik túl idevalónak, de végülis nem árt az ilyesmit is tisztázni. Megszaporázom a lépteimet, hogy utolérjem, ha továbbhaladt volna. - Ez repül? Megint igencsak felesleges kérdés, miután rám adta a napszemüvegét. Várjunk csak! - Hogy én repüljek ezzel? Kihúzom magam. A repülés nem az erősségem, de erről nem kell tudnia. Mielőtt válaszolhatna, igyekszek valamiféle mosolyba rendezni a vonásaimat, lehetőleg olyanba, ami nem árulja el valódi félelmemet. Szerencsére a napszemüveg kitakarja a fél arcomat, nem kell nagyon aggódnom a lebukástól. - Hát jó. A csokrot jobb híján leteszem a földre, hacsak nincs valami motoros táskája. A szaklapomtól és pálcámtól természetesen nem válok meg, farzsebeimbe csúsztatom őket és közelebb lépek, hogy felüljek mögé. Remélem nem rontom el motort közben, Chance-re pillantok, de egyelőre nem látok rosszallást rajta. Inkább olyan, mintha igazán örülne. Kedves tőle, hogy nem csak a húgommal foglalkozik, de láthatóan velem is. Valami kedveset próbálok mondani. - Umm.. szép motor. Próbálok elhelyezkedni, de mivel még sose ültem ilyesmin, nem bánnám az instrukciókat, hová kapaszkodhatok, ha más nem, majd rákérdezek arra is, egyelőre most más érdekel. - Bukósisak nem szokott ilyenekhez lenni?
Közel sem hinném azt, hogy a házakba való beosztás teljese objektív. Nem lehet az, hiszen akkor robotok lennék, letapogatható tulajdonságokkal, a süveg pedig holmi szortírozó holmi, aki tökéletesen egyező karaktereket sorol egymás mellé. A hugrában is annyira különbözőek vagyunk, vegyük éppen csak Jess-t, aki szeret hülyéskedni, és azt is, ha a másik is olyan. Kedvelem őt, rokonléleknek nem mondom. Máshogy fogom fel a mulattatást. Mint egy bűvész, aki egyedülálló a színpadán, szeret lenyügözni, ha már stílusra kéne választanom, akkor nem Jess mellett tenném le a voksom, holott régóta a barátomnak mondom, a közös edzések, a ház mellett kiállások közel sodortak egymáshoz. Reakciójából azt hozom végül ki, nagyon is a terhére vagyok. Kezelhetem úgy, ahogyan saját magát is pozicionálja, ő a sötétlelkű mardekáros, akitől óvakodni szokás. Vagy akár úgy is, hogy visszahúzódó, de talán vágyhat arra, hogy valaki másnak lássa, mint a megszokott zöld nyakkendős sereg tagjaként. - Aha. Tökéletesen értem. – Bólogatok komolyan, végül elnevetem magam, már nem is szándékozom kiismerni. Nem kinevetem, magamtól vagyok ilyen derűs, fogjuk rá, hogy a kezdeti félreértés ellenére is meg tudta tartani a kedvem. Nem egyszerű jellem, főleg akkor válaszol csak, ha kérdezik, ettől még nem sikerült elrettentenie. Úgy tudom őt elképzelni, mintha már rögtön az iskola elvégzése után tanárként helyezkedik el, ezzel a magabiztosan tartózkodó stílussal képes lehet tiszteletet parancsolni, mint ahogyan én is próbálok komoly lenni a jelenlétében, csak éppen nem megy, ez az én hibám, nem az övé. Egyenlőre azt is csodának élem meg, hogy csupán a csokimat etette meg velem, és nem kaptam a szemem közé tőle valami csúfá ártást. - Georgiana, tudd, hogy mindig válallom a következményeket. – Nem teszem hozzá, hogy miután ő gyönyörű, nem kellett volna magára vennie a dolgokat. Több dolog miatt sem. Eszem ágában sincsen bókolgatni, udvarolni, elküldene a jó anyukámba. Édesanyám pedig nagyon cuki tud lenni, így nem hozom olyan helyzetbe, hogy valakit provokálok, hogy a szájára vegye. Másrészt hatalmas közhely lenne. Én tudom róla, hogy igen csinos, szép lány, biztosan sokan mondták neki, csak sokadik lennék a sorban. Nem kell mindig rányomulni valakire, igazából senkivel nem teszem, a bátyám különben sincsen annyira jól, hogy valaki elcsavarhatná a fejem. Felhúzom mellette a lábam, inkább figyelek arra, amit végül mégis az édesapájáról mesél. Jess ezeket nem említett, így nem feltétlenül vagyok vele tisztában, bátorítóan bólintok, amikor a mardekáros szőke beszél minderről, derűs pillantásomból érezheti, hogy megtiszteltetésnek veszem, hogy beavat a családi élet legalább egy szeletébe. - Valahol megalapozottnak akarod érezni azt, amiről beszélsz, tisztára világos. – Ezzel tudok azonosulni, én sem tudnék csak beszélni, mesélni a kviddicsről. Szép dolog az elméleti tudás, nélküle nem is működhet a gyakorlat, de csak az unalomig ismételgetett esszék, minden tiszteletem az apukájáé, én bealudnék, ha erről szólna az életem. – Neki mi erről a véleménye? Nem érzi úgy hogy neked is publicistaként lenne helyed a szakmában? – Kérdezek vissza, még helyesbítve is, amit az elején kérdeztem. Amiről ő érdeklődik, azon bólintok egy aprót, de csak jelezve, hogy értem a kérdést, viszont máshogyan gondolkozom, mint ő. – Jess nagy lány, azt hiszem sosem kérne segítséget. A csapat mindig összetartott, de talán éppen miattad nem bántották őt. Fura lehet, hogy máshova került, de rá is kiterjedt a neved védelme. Ha lehet így mondani, két ház támogatását is élvezi. – Felállok lassan, ahogyan az ötletet dobom be, és megint nevetésre sarkall, ha eddig nem bókoltam, most már csakazért is. - Téged a tóba dobni... Az olyan lenne, mintha megkapnám a Grittongsi bingo telitalálatos szelvényét, majd kettétépném. – Nem fejtem ki bővebben, de valami olyasmire utalhatok, hogy azon túl, hogy Jess barátságát elveszíteném, még a lehetőségét is, hog y Giával valaha történjen köztünk valami. Na nem mondom, hogy fog is, mert egyértelműen nem vagyok az esete, ha ugyan valaki is az, így viszont ezzel kipipálnám magam egy életre a nemlétező listájáról. Én magam sem tudom, hogy miért maradtam most itt, kezdtem vele beszélgetést, ha nagyon rá vágytam volna, akkor csak megkeresem Jesst, és kész. Nem, ez nem igaz. A lányokkal különben is csak a baj van. A legfőbb baj az, hogy ha még meg is tetszik valaki, sosem találtam azt a különös tökéletes harmóniát, ami Georgiana-t jellemzi. Így ha magamban kimondanám, az a baj velük, hogy egyik sem Gia. - El. – Mosolyom visszatér, amint sikerült felsegítenem. Megvárom, míg mégis összepakol, meglep vele, hogy mindent hoz. A kviddicspálya nincsen messze, arrafelé tartunk. Pár perc alatt át is érünk, és megpillanthatja a lelátók mellett kitámasztott motoromat. Ha van egy kis szeme hozzá, egyértelmű, hogy mágikusan megbütykölt, repülő motorról van szó. Előveszem a napszemüvegemet, azonban nem én veszem fel, hanem óvatosan az ő szemére illesztem rá. - Fent a magasban csípni fog a szél. – Felülök a mocira, kirúgom a támasztékot, s várakozóan meredek rá. Hát ezért a repülős dzseki. Motorrral olyan menő. Eltűntetem a magabiztos pillantást, csupán az marad, hogy bámulatos, hogy most itt van velem.
Tényleg nem tudom most már, hogy hova tegyem, ahogy ömlenek belőle a kérdések. Talán tényleg az van, amit mond, hogy szereti az izgalmat, mi másért mosolyogna ilyen pimaszul még mindig. Most mindenesetre a rólam szóló véleménye gondolkodtat el. Igazából meglep, hogy így lát engem és nem magának való, gonosz mardekárosnak. Jajaj, Jessie, miket mesélsz te rólam? Mondjuk még, ha a húgom beszámolói alapján is mondta azt, amit, akkor is meglepnek a szavai, hogy ilyen… hogy is mondjam, ilyen tisztán és egyszerűen fogalmazta meg, milyen is vagyok. - Nem akarom, hogy utálj. Hosszú megfontolást követően mondom végül az utolsó kérdésére válaszul. Igazából egyáltalán nem célom, hogy utáljanak engem az emberek, egyszerűen csak hagyjanak békén. - Akár utálsz, akár nem, a te dolgod, nekem mindegy, nem akarom egyiket se. Folytatom válaszomat a teljesebb kép érdekében. Azt már inkább nem kezdem boncolgatni, hogy az utálatot kifejezetten nem szeretem, és nem a picike lelkivilágom miatt, tényleg nem érdekel, ha valaki számomra jóformán ismeretlen utálja az általa elképzelt Georgianát. Azért nem szeretem az utálatot, mert túlságosan heves érzelem, ami nem engedi az utálat tárgyát ki a figyelem bűvköréből. Na, ezért nem szeretem az utálatot. Mikor megvonja a vállát, csak megcsóválom a fejem, de nem szólok semmit. Igazából nem tudnám, mit mondjak. Ha neki így volt jó, hát jó. Igazából valahol bánt is, meg jól is esik a dolog. Bánt, mert tudta, hogy meg fogom etetni vele. Kiszámítható vagyok ezek szerint (vagy csak Jessie tényleg sokat mesél rólam), vagy valami fura okból tényleg figyelt és kiismert annyira, hogy tudja, megetetem vele. Az viszont jól esik, hogy azt feltételezte, hogy a hangyás édességet nem etettem volna meg vele, már ha erről van szó. - Kellett neked az alakmániás lányokról beszélned, pont neked. De legalább tisztában voltál a következményekkel. Azt mondjuk nem értem, minek provokálta ki a büntető-édességet. De hát az ő dolga végülis. - Persze – vágom rá a választ – legalábbis nagyjából. Édesapa inkább elméleti kutató, nem sírkamráról sírkamrára utazik, de ezt biztosan tudod. Én kicsit többet szeretnék terepen dolgozni, utazni. Nem hagynám ki az alapos kutatást, azt is élvezem, de úgy nagyjából egyforma arányban, egyensúlyban szeretném csinálni. Ritkán beszélek a terveimről, habár ha valaki tudja, milyen órákra járok, feltehetően nincs nehéz dolga, hogy kitalálja a dolgot. Ehhez képest egészen sokat beszéltem. - Mondjuk a mardekárosok nem túlságosan kifinomult beszólogatásai, netán átkai. Ezekre gondoltam. Prózai, tudom, de valós fenyegetés. Természetesen nem tudok semmi konkrétat, hogy készülnének valamire, a múltkori hálószobai költözésemmel végződő botrány óta csend és béke van ilyen szempontból, de félek, hogy a meccs felpiszkálja a kedélyeket megint. - Mármint seprűn? Vagy be a tóba? Most megint nem értem, mi van. Végre indulni látszik, mert felállt, de közben láthatóan nem akar itt hagyni engem nyugalomban. - Kifejezetten egyiket se, miért? Csak akkor nyújtom a kezemet, hogy felhúzhat, ha nem a tóról van szó. A seprűs opció sem a szívem csücske, de elérte, hogy kíváncsi legyek, mit akarhat. - Elmegyünk valahova? Kérdem, mikor már a földet is lesöpörtem a fenekemről. Nem zárhatom ki rögtön azt a lehetőséget, hogy csak ácsorogni szeretne. Ha mégis megyünk valahova, akkor összeszedem a dolgaimat, a félrecímzett ajándékokat se hagyom hátra, nem szemetelek. A cukrot, bonbont a zsebeimbe tömöm, a virágot az újsággal és pálcával együtt a kezemben viszem.
Már bánom, hogy eltettem a napszemüveget, ugyanis úgy méreget, hogy lazán kiolvashatja a gondolataimat a szememből. A lányok valahogy jók szoktak lenni ezekben az intuitív dolgokban, és állati ciki lenne már most ellentmondásba keverednem. Felborzolom a hajam, ahogy beletúrók, s elnevetem magam. - Hol kéne lennem... valójában? – Dőlök hátra éppen annyira, hogy a füvet érintsék a tenyereim. Annyira nem vagyok idióta, hogy a vakmerőségem által a Griffendélt adná nekem, vagy csak leostobáz a Hugrabuggal. Nm igazán kinevetem, sosem tennék olyat, mégis kap tőlem egy mosolyt. Pimaszat. Nem olyat, amilyet annak idején a kviddicsrajongó lányok kaptak. Nekik csak afféle reklámvigyor jutott, most a szemem is derűs. – Egyik lehetőséget sem választom. Unalmasak. Az igazgalmat szeretem. Belemondani a képedbe, hogy nem vagy az az átlagos, mindenki által imádott angyal, mert ahogy nézem, sosem akarnál az lenni. Nem húzok el? Bátorság lenne? Azt akarod, hogy utáljalak? – Kérdezem pajkos kiváncsiságggal. Sosem bántottam még senkit azzal, hogy fogadásból kerestem volna a társaságát, legalábbis... na jó, a kis Hannah Abbot levesébe egyszer valami igazinak tűnő egérfarkinca került, de becs szó, nem volt az! Különben is házon belül marad, a fenének sincsen rá szüksége, hogy a bájitaltanár az egész suli füle hallatára üvöltözzön velem, mert fura helyzetbe hoztam a csodaszép Georginát. Habár... ha tényleg fogadás lenne, akkor bele kellett volna kalkulálnom a Piton-következményt is. Áh, el sem jutunk odáig, Georgina nem véletlenül a kígyóház tagja, megvédi ő magát, el sem jutott volna Pitonig az ügy, amilyen szépen tud nézni, ha meg tud rólam valamit, másnap lerobbantott arccal ébredek. Csodás kilátások. - Bűntetős kedvében van Findley kisasszony? – Tényleg igen morózus, komoly teremtés. Ilyenkor eltűnődöm azon, hogy sokkal magabiztosabb, komolyabb, pedig két évvel fiatalabb nálam. Teljesen más mint a testvére. Azt most nem tudnám megmondani, hogy ez jó, vagy rossz. Más. S miután eddig Jess-szel beszélgettem, hülyéskedtem sokat, mindenképpen változatosság. A különös benne leginkább az, hogy míg Jessnél tudom, hogy ha mondok valami vicceset, azon túl, hogy nevet, visszamond valami olyat, ami pedig nekem indítja meg a fogaskerekeket. Gia bezzeg milyen komoly. És tulajdonképpen ő is vicces, csak félő, hogy ténylegesen nevetnék rajta, akkor minimum belevág a tóba. Félek én attól? Az eddigi retorziókat is lazán vállaltam. Nem hinném, hogy a házak által szimbolizált tulajdonságok kizárólag lennének felelősek a jellemünkért. Azt hiszem abból a kviddicscsapatból, amiben együtt voltam Diggoryval, nagyjából mindannyian ilyenek voltunk. Válogatott, király banda. Nem ismertünk lehetetlent, legyen szó az iskola képviseletéről, a tanulásról, vagy mindannyiunk nagy szerelméről, a sportról. Való igaz, többen is kérdezték, hogy mit keres ez a pár kölyök a Hugrabugban. A kérdés magától értetődik: a legtutibb ház. Bármit lehetünk, az önmegvalósítás a cél. Mint Jess esetében. Ezért is nem várom el Georginától hogy olyan átlagos mardekáros csaj legyen, akinek pontosan megadott szabályok szerint kell ravasznak, és agyafurtnak lenni. Komoly és szexi a maga módján, és nem griffendéles tulajdonság, ha most véletlenül vetek rá egy kisfiúsan cuki mosolyt. Ha pofán nyom érte, megéri. Ledugom inkább a fekete cukrot a torkomon, hogy a kedvéért elviseljem a kínzást is. Miután megszűntettem, utána ülök csak fel. - Már akkor tudtam, hogy velem fogod megetetni. – Vonom meg a vállamat, ezt vegye afféle bocsánatkérésnek, amiért letámadtam, mert azt hittem, a testvére az. Nyilván egy ikernek halálos sértés, hogy ha összekeverik a másikkal, ez olyan, mintha nem lenne saját különálló egyéniségük. Jobb ezt most már félretenni, megbűnhődtem, s ő is tisztában van vele, hogy szabályszegéseim, vakmerőségem nem ismer határokat. Hugrabugosként vagyok öntörvényű. Letörlöm a mosolyt, s oldalt pillantok az újságra. Valamiért különösen fontos neki, a hangsúly ez idézi, de most legyek tapintatlan? Leszek! Mi történhet? Lekoptat? Eddig is megtehette volna. - Te is a nyomdokaiba vágysz? – Kérdezek ezúttal én is hasonló hangszínben, a szüleink bizony alaposan meg tudják határozni azt, hogy milyen emberré is válunk. A kviddics szóba kerül, amiről bármikor szívesen beszélek, főleg, ha ő kérdezte. Nem tudom, hogy pusztán udvariasságból, vagy sem, érdeklődik a hugával közös hobbimról. - Pályán kívüli támadások? Mire gondolsz? – Nem vagyok lélekdoki, vagy ha netán elvonják a figyelmét a barátai, netán az, hogy ki tetszik neki, nos ezt nem az én feladatom méltatni. Megjegyzést tehetek, amíg nem túl bántó, de fiatal, feltörekvő tehetség, a saját útját kell járnia. Na nem mintha én olyan marha idős lennék. Csak már más a fontos. A kviddics továbbra is, lassan viszont komolyan is gondolkozhatnék valami csapatválasztáson, mert ahol most vagyok újoncként, szinte harmadik őrzőnek tartanak, nulla játéklehetőséggel. Sokkal inkább én vagyok a bulifelelős, az meg nem ugyanaz. - Szeretsz repülni...? – Kérdezem finom mosollyal, és felállok. A kezem nyújtom, csak azért, hogy felsegítsem. A hátrahagyott cukrokat és virágcsokrot nyugodtan vegye figyelmen kívül, a manók meg felnyalják.
Kicsit megdöntöm oldalra a fejem, úgy méregetem. Nem igazán értem ugyanis. Az előbb még – ha mosolyogva is de – elismerte, hogy egyértelműen nem én vagyok mindenki kedvence a suliban. Erre nem fülét-farkát behúzva párolgott el, mert hát nem mondta, hogy ne értene egyet velük, hanem maradt és most még tovább beszél badarságokat. - Akkor vagy nagyon bátor vagy és akkor rossz házba osztott a Süveg, vagy nem sikerült felfogni, hogy mit mondtam és akkor viszont jó helyen vagy. Felötlik bennem egy harmadik variáció, mégpedig hogy csak valami agyament ugratásból vagy fogadásból csinálja, és akkor viszont háztársaknak kéne lennünk. Ez elég valószínűtlennek tűnik, aztán lehet megbánom, hogy a húgommal való barátságára tekintettel ilyesmit feltételeztem. Végül is szerintem mindegy, úgyse lesz legközelebb, csak azért mondja, hogy mondjon valamit, még ha nem is úgy reagálok, ahogy gondolom elvárja. Akkor meg már nem fogom vissza magam. - Hm, és nem csak magadat, hanem a virágot is halálra ítéled, lehet mégiscsak jó helyen vagy ott, ahol vagy. Megcsóválom a fejemet, egyébként nem csak úgy mondom, tényleg valahol kinyírná azokat a virágokat. Szerintem baromi morbid dolog halott növényeket ajándékozni, hát mégis mit szimbolizál már ez? Eleve halálra van ítélve a kapcsolat, de azért fogadd el a kórót és smároljunk? Na mindegy. Nahát, nahát, lehet a piros lenne az ő színe, hezitálás nélkül vette el a cukrot. Habár egyúttal saját magát titulálta idiótának, elvégre az előbb kifejtette, hogy tőlem elfogadják az idióták még a gyanús eredetű cukrot is. Nem tagadom alig várom, hogy lássam a csinos pofiját megráncosodni. Kár, hogy nincs nálam fényképezőgép, ezt érdemes lenne lefotózni. Az első hangya megjelenése láttán felhördülök, hát még a többi láttán. Teljesen leblokkolok. Nem a hangyáktól, nincs túl sok bajom a bogarakkal, rovarokkal, amíg a talpam alatt nem tudom őket. De hogy rajta mászkálnak és láthatóan nem csak mászkálnak, attól megdermedek. Szerencsére nem annyira mazochista, hogy túl sokáig elviselje a fura humorú kínzást, így aztán én is kifújom végre az ideig benntartott levegőt. Szemrehányóan nézek rá. - Azt mondtad, csak megráncosít. Ennyit a bocsánatkérésről. Egyébként ha tudom, nem etettem volna meg vele… kivéve persze ha még fejtegette volna az alakmániás lányokról a véleményét. - Az ereklyekutatás elméleti téziseiről írt. Jobb is, hogy nem kellett kiadnom a kezemből, a végén még kinyitotta volna és az én jegyzeteimet is látta volna, amihez pedig nincs köze. Magáról a tanulmányról se akarok hosszabban beszélni, nem hallottam hírét, hogy érdekelné a téma, meg hát ott van Jessie, beszéljen vele róla. Annyira leköt, amit Jessieről mond, hogy oda se figyelve beleharapok a csokiba. Hm, finom, de igazából arra figyelek, amit mond. Ha nem lenne tele szám, először is lehet, hogy kikérném azt, hogy Giának szólít, de végülis most mindegy, gondolom Jessie így szokott emlegetni. Lenyelem az utolsó édes falatot és újabb kérdést szegezek neki. - Már most az vagyok és tudom, hogy tehetséges. Engem az érdekel, hogy a pályán kívüli támadások ellen felkészítetted? Hogy ne engedje be a fejébe őket?
- Vettem észre. – A nevetésem mosollyá szelidül, majd az is eltűnik. Kemény lány az biztos, pedig én csak kikértem magamnak, hogy ezt is olyan komolyan vettem. De hát mit is várok? Ha az ikre igazán tetszene, akkor már simán bepróbálkoztam volna nála, de valljuk be, nálam a kedvesség pont nem szempont. Valahogy nem tudom elképzelni magam egy cuki kapcsolatban, sőt leginkább semmilyenben sem, hiszen fogalmam sincsen, hogy mire vágyik egy lány, arra pedig főképpen nem, hogy én mit is akarnék egyátalán bárkitől. Vagyok, aki vagyok, a magam és akár mások szórakoztatására, másoktól nem várom el, hogy lelkesen viszonozzák mindezt. Vannak csodálóim, s én pontosan tudom, hogy mindez az egykori kviddicsjátékosnak szól. Mint amikor meghívtam mindenkit a szilveszteri bulimba, és órákon át lelkesen kentük bátyámmal a szendvicseket, amikor éppen jobban volt egy kicsit. Aztán senki nem jött el, mert mindenki azt hitte, a nagy Chance Maverick buliján úgyis teltház van, és már pont rá nem lenne időm. Ez is csak azt mutatja, kedvelnek, netán csodálnak, valódi barátaim, kapcsolataim nincsenek. Nézzen csak le ez a lány is. Mit számít... Eldobja magától az ajándékaimat, jogos, végülis nem neki szólnak, akkor maradnak a fűben, majd más felszedi, vagy a manók takarítják fel. - Lesz legközelebb. Akkor szánt szándékkal hozok virágot. Vállalva a kínhalált. – Játékos mosolyom visszatér, a cinizmusát nem akarom kiírtani. Nem lekezelem azzal hogy viccet faragok a stílusából, csak jól esik a komolysága, nem a megszokott vihogást kapom, így van súlya annak, amit teszek nem amolyan minden mindegy alapon, mert úgyis tetszik a közönségnek. Kezdem sejteni, hogy a háztársai merőben elütnek tőlem, ezért van ennyire meghökkenve a stílustól, amit képviselek. Na nem mintha minden hugrabugos ennyire agyhalott lenne, mint én, azt hiszem külön állatfaj vagyok. Valamit természetesen biztosan rosszul csinálok, mert egyértelmű a gonoszkás szándéka. Felém nyújtja az álnok édességet, én pedig habozás nélkül nyúlok érte, direkt kerülve, hogy hozzáérjek a kezéhez. Komoly képpel dobom be a számba. - Méltó büntetés. – Bólintok, és rágcsálni kezdem. Pár pillanat műve, majd hangos pukkanás az ajkaim környékén, s az egész arcomat mérgeshangyák kezdik el beborítani. Csípnek mint az istennyila, és a lány sejtheti hátravetett mozdulatomból, hogy nem csak a jól látható bőrfelületen kezdődik meg a folyamat. Még a földön fekve is őt nézem, miközben csapkodom magamon a pusztító rovarokat, de nem mutatok fájdalmat. Nagyjából olyan nyolc másodpercet bírhatok, ez még egy bikán is szép teljesítménynek számít. Előrántom a pálcámat, és Finitét harsogok, hogy eltűnjön a hatás. Ez meg is történik, a piros lángolásnak is kell még kis idő, hogy nyomtatalnul felszívódjon. Nem fűzök hozzá több szót, remélem, hogy elégedett. Az újságja már jobban érdekel. Valami újságíró lehet? - Egyszerűbb lenne, ha te mesélnéd el. Miről írt a papád? – Hárítom el az átnyújtott lapot. Érdekel, de az ő előadásában. Legalább az egyik csokimat elfogadja, annyira nem vagyok nagy vesztes, mint elsőre beállított. Kap is tőlem egy telifogas mosolyt. Bizonyos megvilágításban nem is vagyok olyan reménytelen alak. - Nem érzem mindig koncentráltnak, hajlamos máson agyalni, de az ösztönei mindent pótolnak. Jobb, mint én voltam. Büszke leszel majd rá Gia.
- Ja, ezért vagyok mindenkinek a szíve csücske, nem tudtad? Kérdezek vissza némi mogorvasággal a hangomban, mikor kedvesnek titulál, szavaimhoz bárgyú bájmosolyt varázsolok arcomra, ami azon nyomban eltűnik arcomról, ahogy felkerült a pont a kérdőjel aljára. Bezzeg ő még mindig vigyorog. És láthatóan a virágot és a csokikat sem akarja visszavenni, túlságosan el van foglalva a nagyon vicceskedő színjátékkal. Kénytelen vagyok azon morfondírozni, hogy talán túl hamar engedtem le a pálcámat. Igen, egészen biztos vagyok benne, hogy meggondolatlan lépés volt tőlem, hogy nem hallgattattam el még idejében. És íme a büntetésem, még a virágot is meg kell tartanom. Fogalmam sincs, mihez kezdjek vele, de azt hiszem nem kezdek ellenkezni, az továbbtartana. Visszahúzom kezeimet, a csokit egyik oldalról szórom a fűbe, míg a virágcsokor a másik oldalamon landol a földön, a pálcám mellett. Túl nagy figyelmet nem fordítok rá, hogy nehogy egymás alá gyűrődjenek a szirmok. - Egyelőre nem, de ne legyen legközelebb. Javítom ki, a pálcám még mindig megnyugtató közelségben van, még csak az se zavar, hogy milyen hülyén hangzott ez a mondatom. Mint valami béna figyelmeztetés, a mugli filmekben szokott ilyen elhangzani, remélem nem tűnik fel neki se a hasonlóság. A klubhelyiségben ettől nem kell tartanom, meg otthon se, senki nem néz ilyesmit. Mindegy, a virágot végülis nem köszönöm meg, elvégre ez az ő hálájának a jele, amiért életben hagytam, ugye. Pillantásom a kis halom bonbonra siklik, már látom is a füstszínű, átlátszó csomagolásban megbújó fekete cukrokat. Öntudatlanul is kis félmosoly kúszik arcomra, lenne egy-két ember, akit szívesen megkínálnék belőle. De úgyse fogom. Az alakmániás jelzőre viszont sűrűn pillogva felpillantok Chance-re, hát na jó, vele talán kivételt tehetek. Megfogok egy fekete cukrot és felé kínálom, korábbi bárgyú bájvigyorral kísérve. - Egy kis édességet? Úgy hallottam, megéri megkóstolni. Én titulálhatom a csajokat alakmániásnak, ő nem, hiszen a csajok fele azért sanyargatja magát, hogy személy szerint pont neki vagy a hozzá hasonló „iskolasztároknak” tetszenek. Ha nem akarná elfogadni, majd unszolom kicsit még, az biztos, hogy meg akarom etetni vele. Felvonom egyik szemöldökömet, mikor a húgomat említi, mintha csak azt kérdezném, hogy na nem mondja komolyan, erre magamtól is rájöttem. A folytatásra viszont mindkét szemöldököm megemelkedik. Ezek szerint tényleg maradni akar? Az iskola felé fordulok, hátha mégis meglátom Jessiet, de nem látom semerre, igaz, túlságosan messzire nem látok el ebből a kis tóparti mélyedésből. Az olvasmányomra múlt időben kérdez, sóhajtok egyet, tényleg nem fog békén hagyni. Persze még mindig felállhatok és kereshetek magamnak másik, nyugalmasabb helyet, de nekem most itt tetszik és legalább van lehetőségem kicsit kérdezősködni. Mindenesetre körülnézek előbb, de szerencsére nincs senki a közelben. - Édesapa tanulmányát. Előbb válaszolok a kérdésére, hogy aztán következhessenek az én kérdéseim. Becsukom a folyóiratot, úgy mutatom neki, hogy lássa a címet, ha nagyon meg akarja nézni közelebbről a címlapot, át is nyújtom. - Köszi. Közben elveszem a felém kínált csokit, de egyelőre csak a kezemben fogom. - Hogy megy Jessi.. Jess-nek a védés? Rendesen felkészítetted? Kijavítom magam, itt mindenki Jess-nek hívja, általában én is, de most nem kell nagyon eltakarnom, hogy aggódok érte, ezért csúszott ki majdnem az otthoni becézése.
Az első pillanatokban csak a szőke üstököt nézem, és miután Giát csak szökőévenként egyszer látom, meg különben is, mindig sötétben van, fel sem merül bennem, hogy a Jess-kinézetű szépség rózsaszínben nem is Jess. Direkt csörtetetek, mert hát ki tudja, hogy milyenek az idegei, nem akarom halálra rémíteni, mint valami dementor, bár valljuk be, az én csókom nem annyira lélekszívó, mint azoké. Már csak csókolgatnék valakit, mert ilyesmi jelenleg fel sem merül. Lehuppanok, és csak szórom a kezemből, meg a dzseki belső zsebéből megmaradt szajrét, a csokor pedig a térdein landol, hogy aztán alaposan meglepődjünk mindketten, ő reagál először. A meglepettségemet gyorsan letörli, a mosolyomat nehezebben. - Franc? Kétszer is? Te aztán kedves vagy... – Nevetem el magam, de nem nyúlok az édességek után, lévén ajándékot nem veszünk vissza, másrészt nem akarom, hogy ilyen pillantás után tőből tépje ki a karom. Még az ingerült hangsúly ellenére sem tudok visszavenni az arcból, én már csak ilyen vagyok. Nem akartam megbántani, hiszen ikerként is meg lehet a saját személyisége. Valóban a testvérének vagyok a mondjuk úgy barátja, de semmi több. Romantikus érzelmeket pláne nem táplálok, mert magam sem vagyok olyan típus, és hát a kémia sem működne, jól megvagyunk, és kész. Miután kész leengedni a pálcát, és ne kiszúrni vele a szemem, úgy teszek, mint akit a halálbűntetés alól mentettek fel, álizzadtságot tetettve törlöm meg a homlokomat. - Nem ölsz meg? Király! Akkor jár a csokor. – Forgatom a fejem, Jess továbbra sincsen a láthatáron, és Gia meglepődéséből még csak nem is futárnak használja az ikrét. Elfelejtette. Volt már ilyen. Van még időnk a meccs előtt, legközelebb letámadom, ha látom, még lebeszélni sem kell hozzá időpontot. Ellenben a másik szőkét úgy tűnik megzavartam valamiben, mennék is, csak egy a gond; udvariatlan tudok lenni. Olykor. Állandóan. Vissza sem veszem a csokrot, hiszen már korábban nekiítéltem, és ahogyan sejthette a stílusból, nem lánykérésre készültem, haveri gesztus is lehet az ilyesmi. - Azokat a fekete cukrokat ne kóstold meg, összeráncosítanak, poén. Add oda valami idiótának, tőled még el is fogadják. A többi finom, jószívvel ajánlom. Már ha nem vagy olyan alakmániás, mint itt a legtöbben. – Kicsit fosom a szót, pedig biztosan olvasna, egyenlőre ez nem hat meg. A napszemüveget azért vettem le, hogy tulajdonképpen megtiszteljem azzal, hogy a szemébe nézek, ha már képes voltam ennyire vakegér. Lehet, hogy ő nincsen zavarban, de azért így kicsit más a helyzet. Ami Jessben bolondos, és magamra emlékeztet, az az ikrében érdekes, figyelemfelkeltő. Talán tényleg fel kéne pattannom, és itt hagyni, mert megvan a saját baráti, ismeretségi köre, biztosan kezdem már zavarni. - Itt lett volna. Jess-szel. Már nem hiszem, hogy jön, és miután nem tudom, hogy akkor hova ment, így mindegy is. Tulajdonképpen így nem számít, hogy itt vagyok, vagy sem. Mit olvastál? – Kérdezem a tapintat legkisebb szikrája nélkül, és a fűbe esett cukrok egyikét elkezdem kicsomagolni, de éppen csak annyira, hogy a papír eltűnjön róla, de már ő tudja kiemelni, majd felényújtom.
Ha nem merültem volna el annyira édesapa szavaiban, talán korábban is feltűnt volna, hogy valaki közeledik. Egyre hangosabban hallom a lépéseket, de nem fordulok hátra, hogy megnézzem, ki lehet az, hátha akkor megfordul és visszamegy, anélkül, hogy háborgatna. Nincsenek olyan illúzióim, hogy elmegy mellettem, egyértelműen felém csörtet. Igen, ez a trappolás már nem egyszerű lépdelés. Lazán letámaszkodok jobb kezemre, kisujjam éppen csak hozzáér a fűben heverő pálcámhoz. Szeretek mindenre felkészült lenni. Nagyot sóhajtok, mikor lehuppan mellém a csörtető, de nincs érkezésem rápillantanom, mert egy csomó azonosítatlan tárgy esik rám. - Mi a franc ez? Nem is próbálom visszafojtani ingerültségemet, jobbom természetesen már a pálcámat szorítja, hogy megtoroljam a támadást, míg balkezemmel próbálom lesöpörni az ölemből a… a… virágokat és… bonbonokat? - Micsoda? Kisanyám??!? Mi a franc van? Költői kérdések halmaza, kicsit ugyanis összezavarodtam, az ember általában nem virággal és csokival támad. Kivéve persze a romantikus hódító támadásokat, de azt nem így az emberre dobják és minimum cukorvirágnak adják, nem kisanyámnak, másrészt meg sose akartam ilyesmit kapni, nem valószínű, hogy ezt elfelejtették volna azon kevesek, akik a múltban próbálkozni merészeltek. Alaposabban szemügyre veszem a virágot és a csokit is, de egyik sem tűnik férgesnek. Jó, akkor lássuk, ki volt ez a balfácán. Hoppá bizony, jól mondod, Chance. Elfojtok egy sóhajtást. - Szia Chance! Nem vagyok idióta, tök egyértelmű, hogy összekevert Jessie-vel. Hülye rózsaszín póló. Leengedem pálcát markoló kezemet, most egy kicsit örülök, hogy nem pattantam fel első dühömben, ahogy akartam volna, ha nincs az ölemben a folyóirat. Azt nem kockáztattam volna, hogy lendületes felugrásom miatt beleessen a tóba. Összegyűjtöm tenyerembe a bonbonokat és a virágcsokrot és a srác felé nyújtom, hogy vegye el. Nem én voltam az eredeti címzett. - Hát el. Mondom őszintén, aztán megvonom vállam, nem dőlt össze a világ. A bocsánatkérést egy biccentéssel és egy fél mosollyal elfogadom, felesleges lenne a drámakirálynőt játszanom most, pláne, hogy én fogtam őrá pálcát, de ezt persze nem mondom ki. Meg hát Chance jófej, odafigyel a húgomra. Nem is értem Jessie miért nem inkább belé szerelmes. Még csokit és virágot is kapna, nem úgy mint attól a nyakigláb Weasleytől. És még helyes is, nem vörös, ízlés-féléje is van, a dzseki és napszemüveg is klassz. Nem vagyok zavarban attól, hogy nézem. De miért veszi le a napszemüveget? - Maradsz? Úgy értem, nem máshol van találkozód? Természetesen Jessire célzok, nem értem, miért könyököl hátra ilyen kényelmesen. Egészen hátra kell fordulnom, nem túl kényelmes pozíció, de feltehetően kapcsol és távozik és akkor folytathatom csöndes olvasásomat.
És még mondja valaki azt, hogy az egyemisták élete könnyű! Úgy volt az egész beharangozva, hogy felnőttek vagyunk, csupa lyukasóra, gyakorlati feladat, amikor már megmutathatjuk, hogy kik is vagyunk, ehhez képest annyit kell magolnom, mint még soha. Ha nem érdekelne ennyire a látványtechnika, akkor már régen feladtam volna. Mondjuk valamiért soha nem azt a feladatot csinálom, amit éppen kellene, elemi igézetek gyakorlaton állandóan bonbont, és karamellát kezdtem a semmiből teremteni, hogy megszórjam vele az egyébként vihogó lányok. Az az egy szerencsém, hogy a mogorva egyetemi tanárok tojnak erre, úgy vélik, ha nem tanulom meg az anyagot, az én bajom lesz. Hát igen. Na nem mintha bárkiért is dobogna a szívem a kurzuson, sok magamutogató csinibaba, akik azért vannak itt, amiért én. Vagyunk vagy hárman fiúk az egész házból. A többi mind ilyen külsejére sokat adó cicus, akikkel ugyan jókat lehet nevetgélni, de itt ki is merül a dolog. Az utolsó gyakorlatunk merőben más volt. Egy viszonylag messzi kisvárosba kellett utazni, és a kvibliknek kellett segítnünk, hogy mielőbb elkészüljenek a dekorációval egy ott helyben megtartandó máguskonferenciára. Azt mondták, cél a konzervatív elegancia. Khm... Talán nem kellett volna azt a mustársága interaktív rénszarvast belőnöm a csillár fölé. Így utólag mindegy, úgyis a vacsora alatt jelenik majd meg, akkor káosz lesz erőteljesen. Remélem lehozzák az újságok. Egy művész legyen kreatív! Jess-szel úgy beszéltük meg, hogy ha már ő az új őrző helyettem, akkor az első meccs előtt feladom az utolsó kenetet. Tökéletesen védett amikor el kellett utaznom, és az év során is rengeteget fejlődött, szinte formalitás, hogy be kell tanítanom. Egész tavaly velünk edzett, és a privát találkáinkon is inkább beszélgettünk, passzoltuk a labdát, hiszen hamar rájöttem, nem tudok betalálni neki. Igaz, nem vagyok hajtó, de remekül repülök, és még ennek ellenére sem tudtam, annyira kecses. Ide beszéltük meg a találkát, seprűt, és labdákat nem hoztam, úgy gondolom, most már a lelki hátteréről elég beszélni, gyakorlatban mindenen túl vagyunk. Jó idő van, ehhez nem fér kétség, ha most lenne a meccs, azzal járnának jól, mert nem is tudom, hogy most ki a fogó. Douglas? Egészen ügyes, de még bele kell jönnie, ennek megítélése már nem az én feladatom. Sokkal korábban értem ki, mint azt megbeszéltük, Jess még bizonyára sehol nincsen. Ekkor lepődöm meg, hát mégis ott csücsül a parton. Jó hangosan trappolok felé, és pattanok le mellé, hogy az ölébe szórjam a maradék virágcsokrot, bonbonokat, amik végül nem kerültek kiosztásra. - Ez mind a tiéd kisanyám, ha már ilyen gyors voltál. – Nézek fel vigyorogva, amikor a komoly képű Giával találom magam szemben. Ezt most... hogyan? Jess nem ért rá, Gia lenne a futár? De hát a rózsaszín póló... rohadtul megtévesztő. Sosem beszélek Giával, azt hiszem megvan a maga társasága, de közel sem így szokott öltözni. Vagy egyenruhában van... meg az fordul elő, hogy olyan sötét tónusú cuccokban. Teljesen más még a gesztasainban is, mint az ikre, akivel annyit hülyítjük egymást. Figyeljétek meg, képen vág, felpattan, és elporzik. - Hoppá... – Dadagom. – Hoppá... – Ismétlem, és megjelenik ajkaim tövében egy pajkos mosoly. Nem veszem vissza a kis ajándékaimat, bár eredetileg nem neki szóltak, de az ember találja meg a közönségét. Még mindig csöppet zavarban vagyok, ez a komoly tekintet enyhén letaglózó. Jess szép lány, de valljuk be, sokszor majdnem annyira bohóc mint én. Viszont egy szinte ugyanolyan kinézetű lány magabiztos aurával... Elfordítom a tekintetemet, lelépni már rém ciki lenne ezek után. - Hát ezt elszúrtam mi? Bocsánat. – Nagy nehezen kezd visszajönni az önbizalmam, főleg, hogy leveszem a napszemüveget, és a repülős dzseki belső zsebébe tolom. Ha el akar küldeni, meg fogja tenni. Olvasni vágyott, én tökéletesen felrúgtam ezt, Jess pedig bármikor befuthat. De ha itt hagyom, az még nagyobb sértés. Hátradőlök könyökölős pózba, és a mosolyt fent hagyva kikerülök a látóteréből, olvasson csak tovább.
Kellemes az idő, ha romantikusabb lelkületű lennék most biztosan megállnék, hogy gyönyörködjek a napsugarak fényében ragyogó tájban, a pacsirták dalában, habár egyből értenem kéne jobban a legendás lényekhez is, mert ez a hang biztos nem pacsirtái… mármint csak feltételezem, hogy nem, mert az egyszerű madarakhoz aztán végképp nem értek. Tessék, ennyit a természettől való meghatottságról, nem az én világom. Azért elmosolyodok halványan, a melengető napfény rám is hatással van. Kinyílik mögöttem a bejárati ajtó s gyorsabban törik meg a pillanat a varázsa, mint ahogy megszületett. Hátra sem fordulok, hogy ki lehet az, nem vágyok társaságra, nem azért indultam a parkba hátrahagyva a klubhelyiséget, hogy ostoba fecsegéssel töltsem az időmet. Ráadásul elenyésző azok száma, akik velem akarnának csevegni kedvesen, átkokhoz meg azért tényleg túlságosan szép az idő. Könnyű, rózsaszín pólót vettem fel, édesapa tanulmánya egészen ellágyít. Háromévente egyszer szoktam ilyen lányos színű holmit felvenni, ez inkább Jessie színvilága. Egyszerű sötétkék farmerem kényelmes, pont a fűben való ücsörgéshez passzol, ezért is választottam ezt a nadrágot. Hajam egyenes, néha meglebegeti a még kellemes őszi szél. A tó felé sétálok, kezemben már a folyóirat, ami csak pár napja jelent meg, de olyan, mintha hároméves könyvtári példány lenne. Lila tintával már egészen kidekoráltam, a kérdéseimmel, megjegyzéseimmel, amikről mindenféleképpen beszélni fogok édesapával. Már nem is lenne hely, ezért sem hoztam magammal pennát, másrészt már mindent leírtam, ha valami most mégis eszembe jutna, már külön pergamenre kéne úgyis írnom, akkor meg már teljes írókészlet is jöhetne, de egy külön táskát nem fogok kicipelni ide. Majd a klubhelyiségben leírom, addig nem felejtem el úgyse. Kicsit még sétálok a tó partján a kviddicspályától távolodva, nyugalmat akarok. Végül találok egy kedvemre való partszakaszt és letelepszek. Kihajtom a folyóiratot és elmélyedek benne ismét.
