Főkarakter: Aeryn Backman
Teljes név: Demelza Robins
Születési hely és dátum: Nagy-Britannia, Southampton, 1980. február 20.
Csoport: Griffendél
Patrónus: Nemes kócsag
Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Hetedik
Képesség: -
Kiemelkedő tudás: -
Jellemed kifejtése
Sokkal objektívebb lenne a dolog, ha nem saját magamnak kellene jellemeznem önmagamat, de ha már így alakult, akkor vágjunk bele. Azt egyértelműen állíthatom, intuitív, és érzelmi beállítottságú vagyok. Gazdag a fantáziám, és sajnos könnyen befolyásolható és alkalmazkodó is vagyok. Ez utóbbi így belegondolva, talán nem is annyira szörnyű. A barátaim általában azt szokták rólam mondani, hogy kifinomult, érzékeny, szerény, befelé forduló, jószívű személyiség vagyok. Ezzel nem nagyon tudok vitatkozni, mert van benne valami. Nagy a beleérző képességem is, az ösztöneim kiválóak, és általában tökéletes tisztánlátás jellemez, kivéve, ha éppen nem hatalmasodik el rajtam a lila köd, mert akkor hajlamos vagyok, nem gondolkozni. Szeretek segíteni másoknak, és odaadó is vagyok az emberekkel szemben.
Nem vagyok kifejezetten karrierista, figyelembe véve azt, hogy még mindig nem tudnék válaszolni arra az irritáló kérdésre, hogy: „Mi leszel, ha nagy leszel?” A céljaim elérése érdekében inkább az érzelmekre építek, arra figyelek, hogy nekem mi okoz örömet, más nem érdekel, ami csak megnehezíti azt, hogy végül is kitaláljam, hogy mit is akarok kezdeni az életemmel, mivel ez mindig változik. Kedves, szelíd és bájos vagyok, de hangulatom változékony, ami tökéletes tükrözi a kicsit kettős természetemet. Ez mások számára, akik képtelenek a hangulatomra hangolódni, vagy egyszerűen megszokni, hogy én már csak ilyen vagyok, hát azok irritálónak találhatnak. Nem tudom megkövezni őket. Jellememet nehéz kiismerni, hiszen sokszor önmagammal sem vagyok tisztában, ezért sokszor élek át meg nem értettséget.
Ha látok valakit szenvedni, azonnal részvét tölt el, és már előfordult, hogy sokan kihasználták a segítőkészségemet, és a jóindulatomat. De nem igazán tanulok ezekből a helyzetekből, hiába tudom az eszemmel, hogy márpedig, kellene. Szeretek elmerülni a belső álomvilágomban, ennek is lehet az eredménye az, hogy kifejezetten kreatív vagyok, egyáltalán nem mindennapi módon, ráadásul a képzelőerőm is színes. Látszólag akaratgyenge lehetek, az élet igazságtalanságai, és a zord valóság nagyon el tudnak keseríteni. Menekülök minden korlátozottság, minden szembesülés elől, legszívesebben végigálmodoznám az életemet, ezért a mindennapokkal és a gyakorlati élettel, sokszor nehézségeim adódnak. Sajnos hajlamos vagyok illúziókba ringatni magamat, akár az önbecsapás szintjén is, aminek a vége, természetesen megint pofára esés lesz. A konfliktusokat általában elkerülöm, mert nehezen tudom megvédeni magam, ráadásul mindig is érzékenyen érint, ha valaki dühösen szól hozzám.
Biztos vagyok benne, hogy ha nem lennének körülöttem a barátaim, és a családom, ha nem lennék velük boldog, akkor álomvilágot építenék magamnak. Mint már említettem, sok csalódás ér, mert hajlamos vagyok arra, hogy az emberekben a jó tulajdonságait meglássam, a rosszakat meg figyelmen kívül hagyjam, amikor pedig később ezek kiderülnek, az megvisel, mert már túlságosan beleéltem magam a jóba. Az erőszakkal szemben pedig, a taktikát tartom célravezetőnek, csak hát ez nem mindig szokott összejönni, de az már egy másik ügy. A jóindulatomat sokan gyengeségnek tekinthetik. Többnyire igyekszem mindenhol a háttérben maradni, de közben szeretem a nagy társaságot, és örülök is, ha emberek vesznek körül, annak ellenére, hogy nem igazán vagyok az a „mindenki figyeljen rám, mert különben belehalok” típusú ember. Nehezen jövök indulatba, de ha mégis így történik, akkor még nehezebben csillapodok le.
A szerelemben nem igazán voltam szerencsés. Általában plátói kapcsolataim vannak, tipikusan az vagyok, aki első látásra képes beleszeretni valakibe, mit sem törődve az illető személyiségével. Persze, ezeknek az úgynevezett szerelmeknek mindig csalódás a vége, hiszen előbb-utóbb rá kell jönnöm, hogy egyáltalán nem olyan, mint amilyennek én elképzeltem. Ami még érdekes lehet, hogy valamiért mindig az idősebb pasikra buktam. Nem tudom, miért, de így van. Utálom, ha bármire is kényszeríteni próbálnak, ilyenkor általában felveszem a nyúlcipőt és otthagyom az illetőt, amilyen gyorsan csak lehet. Gyakran túlságosan is kétségbeesetten keresem a szerelmet, mivel egy társ nélkül gyengének érzem magam, még ha ezt a külvilág felé igyekszem is nem mutatni.
Megjelenés
Sajnos elmondhatom, hogy vörös-barna hajjal áldott meg a sors, így sokszor nehéz csak úgy egyszerűen eltűnni a tömegben. A szemeim zöldek, amit kifejezetten szeretek magamon. A sportnak hála az alakom egész jónak nevezhető, habár én hajlamos vagyok arra, hogy mértéktelenül egyek dolgokat, ami viszont sajnálatos dolog, hogy könnyen felszedek magamra pár kilót.
Legtöbbször pasztell, lágy színeket hordok magamon, nem igazán szeretem a nagyon harsány, feltűnő ruhákat, valahogy nem érzem az én stílusomnak. Gyakran hordom a kék és a zöld különböző árnyalatait. Mindig igyekszem az alkalomhoz illő öltözetben megjelenni, hiszen nem szeretem felhívni magamra a figyelmet. Ahogyan az önképemben is, így a stílusomban is labilis vagyok, gyakran kipróbálok más stílusokat, vagy változtatom az aktuálisat, de hajlamos vagyok az önbizalomhiányra, ha nagyobb újításra vetemedek. Ruhatáramban, sok féle stílus kap helyet, és öltözködésemben az aktuális hangulatom is tükröződik. Van, hogy épp csak magamra kapok valamit, míg máskor meglepő módon elkápráztatom a környezetemet, mint „Hamupipőke” amikor megérkezett a bálba.
Nem szeretem túlzottan a nadrágokat, nem is igen szoktam hordani, a szekrényemben inkább egybe ruhák, és szoknyák vannak. Elkerülöm a kihívó viseleteket is, leginkább a romantikus stílus áll hozzám közel. Szívesen visszautaznék abba az időbe, amikor a nők még hosszú, lágy esésű ruhákban sétálgattak fel-alá, napernyővel és finom csipke kesztyűvel. A korabeli legyező, ami mögé el lehetett kicsit bújni, vágyakozó tekintetüket el lehetett rejteni, az kifejezetten a kedvencem lett volna. Szívesen hordok csipkés, vagy horgolt ruhadarabokat, a ringó járásomat pedig amúgy is jól kiemelik a hullámok, fodrok. Ja és, imádom a magas sarkú cipőket. Szinte mindig abban vagyok, ha nem az egyenruhában kell lenni, bár akkor is sokszor döntök úgy, hogy sutba dobva a szabályokat, inkább a magas sarkú cipőt választom, és ez azért is van így, mert véleményem szerint túl alacsony vagyok.
Jellemzően csak finoman sminkelek, ha sminkelek egyáltalán, csillogó, álmodozó tekintetű szememet szoktam jól kiemelni. Frizurám is nőies, a hajamat általában hosszúra szoktam meghagyni, csak néha-néha döntök úgy, hogy most a rövidebbhez van kedvem. Szeretem a kiegészítőket is, a romantikus ékszereket, a szívecskés és a virágos motívumokat, de kedvelem az ezüstből, holdkőből, gyöngyből, korallból készült ékszereket is. Gyakran leng körbe parfümillat, ami leginkább virágos, édes. A táskámban általában káosz uralkodik. Gyakran hordok nagyméretű „minden elfér benne egy helyen” típusú táskát, és azt sokáig is használom. Jellemzően néhány fölösleges dolog mellett, mindig található benne zsebkendő, és az olvasószemüvegem, amit hiúsági okokból, csak nagyon ritkán szoktam felvenni.
Életed fontosabb állomásai
” I'm a new soul
I came to this strange world
Hoping I could learn a bit 'bout how to give and take
But since I came here, felt the joy and the fear
Finding myself making every possible mistake”
Felnéztem a fehéren izzó, hőségtől vibráló napra, ami rögtön el is vakított, de nem bántam. Szorosan behunytam a szemeimet, de még mindig láttam magam előtt az apró fényköröket, és akaratlanul is mosoly kúszott az arcomra. Felemeltem a karjaimat, mintha el akartam volna érni azt a fényes, távoli napkorongot, mintha közelebb került volna hozzám azzal, hogy nekem adta a melegén kívül az érdekes fényeket, amik még mindig ott táncoltak előttem.
-
Mit csinálsz? – Zökkentett ki egy hang, mire felocsúdva nyitottam ki a szemeimet és fordultam a kisfiú felé, aki kíváncsian szegezte rám a szemeit. Olyan kedvesnek tűnt, hogy gondolkodás nélkül már a barátaim közé fogadtam, így örömmel válaszoltam a kérdésére.
-
Megpróbálom átölelni, a napot. – Mondtam neki egy széles mosollyal, mire csak értetlen tekintet volt a válasz.
-
A napot? De hát olyan messze van. Így hogy tudnád átölelni? – Ezen kicsit elgondolkoztam, aztán hunyorítva újra a nap felé néztem, de sokáig nem tudtam elviselni a fényáradatot.
-
Biztos vagyok benne, hogy még ha messze is van, érzi azt, hogy én megöleltem. – Mondtam végül. Erre elnevette magát, amit nem igazán értettem, de az a hang, ami elhagyta az ajkait, kellemes érzéseket hagyott maga után.
-
Vicces vagy. Kedvellek. – Éreztem, hogy az arcomat elöntötte a vörösség, és úgy kezdtem vigyorogni, mint amikor valami nagyon jó dolog történik.
-
Én is kedvellek. – Mondtam kicsit félénken, mire a fiú játékosan elmosolyodott, megérintette a vállamat és futásnak eredt.
-
Te vagy a fogó! Kapj el! – Felkacagtam és habozás nélkül a fiú után rohantam.
Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mit is éreztem Max iránt. Azt tudom, hogy imádtam vele játszani, hogy szerettem a közelében lenni, hogy hiányzott, ha valamilyen családi dolog miatt nem tudott újra eljönni a játszótérre. Mikor megkérdeztem anyát a dologról, nagyon mosolygott és azt mondta, hogy talán szerelmes vagyok. Akkor nem tudtam, milyen a szerelem, de ha ez az volt, akkor jó érzéssel töltött el. Nem sokkal később, egy olyan gyönyörű nyári napon, mint amilyen akkor volt, mikor megismerkedtem Max-el, felvetettem neki a gondolatot, hogy mi lenne, ha összeházasodnánk.
-
Házasság? Olyan, mint ami anya és apa között van? – Kérdezte kíváncsian, de úgy láttam, nem nagyon ijedt meg az ötlettől.
-
Igen. – Bólintottam kissé bizonytalanul.
-
De hát az szuper. Eddig is játszottunk már olyat, hogy te főzöl vacsorát nekem, mint ahogy anya szokott, apának. – Újra csak bólogattam, de egyből felszökött bennem a remény, hiszen láthatóan ő is örült a lehetőségnek.
-
De hogyan lehet összeházasodni? – Kérdezte gondterhelten, és erre egyből nekem is eltűnt a mosolyom. Hogy is? Fogalmam sem volt.
-
Fogadjunk szerelmet egymásnak. – Böktem ki végül, Max pedig komolyan rábólintott.
-
Odaadom neked a kedvenc gumicukromat. Ez majd azt jelenti, hogy a feleségem vagy. – Mondta, miközben már nyújtotta is felém a zacskót. Meghatódva vettem át tőle az édességet.
-
Várj, én is adok neked valamit. – Gyorsan kutakodni keztem a zsebeimben, míg végül rábukkantam egy régebbi nyalókára, az epresre, ami az egyik kedvencem volt, és odaadtam neki. Max rám mosolyogott, én pedig majd kicsattantam a boldogságtól, hogy összeházasodtam vele. Úgy gondolkodtam, hogy attól fogva, mindig mellettem lesz.
Legalábbis ezt gondoltam, akkor. Egy hétig, tényleg minden nagyon jó volt, csak egymással játszottunk, és semmi sem akadályozhatta meg ezt az idillt. Még a szüleink is örömmel elnézegettek minket, és viccelődtek azon, hogy mennyire összenőttünk. Aztán történt valami. A szomszédba költözött egy új kislány, és amikor lementem a játszótérre, Max már vele játszott. Egyre inkább elkeseredés vett rajtam erőt, amikor láttam, hogy a fiú észre sem vesz, és csak a szomszéd kislányt látja maga elől. A könnyeim potyogni kezdtek, megállíthatatlanul, miközben elővettem a gumicukros zacskót, amit az óta is őrizgettem.
-
Ha ilyen az a bizonyos szerelem, akkor nem kérek belőle! – Tört ki belőlem, miközben a zacskót teljes erővel a földhöz vágtam. A nagy lendülettől a zacskó szétszakadt, a színes cukrok pedig elgurultak különböző irányba. Hátat fordítottam a játszótérnek és még mindig a könnyeimmel küzdve hazarohantam. Azóta utálom a gumicukrot.
„See I'm a young soul in this very strange world
Hoping I could learn a bit 'bout what is true and fake
But why all this hate? try to communicate
Finding trust and love is not always easy to make”
Régebben mindig úgy gondoltam, hogy nem túl jó dolog az, hogy van egy bátyám, aki öt évvel idősebb nálam. Persze, szeretem. Ki ne szeretné a testvérét? De elég sokat csatáztunk, főleg amikor még kisebb voltam. Most már csak poénból szokott ugratni, főleg, amikor felhozza azt a szégyenletes emléket, ami körülbelül nyolc-kilenc éves korom körül történt. Még mindig nagyon ciki belegondolni, ráadásul a drágalátos testvérem, persze minden egyes buliban elő szokta venni a sztorit, amikor tök részeg, szóval valószínű erről a sötét foltról az életemben mindenki tud. Úgyhogy vágjunk is bele. Leonnak hívták. A kék szemei teljesen elvarázsoltak, és amikor csak átjött, mindig a nyomában jártam, mint valami levakarhatatlan pincsi kutya, de igazából ezen mind a ketten jól mulattak és kihasználták a helyzetet. Vegyünk pár példát. Általában én vittem oda nekik az italaikat, amikor megszomjaztak, vagy egy kis rágcsálnivalót, ha megéheztek. Minden kívánságukat teljesítettem, még kézen állni is képes voltam csak azért, hogy lássam Leont nevetni. Imádtam, amikor nevetett.
Az a nap mégis különlegesebb volt a többinél, hiszen Leon nálunk aludt. Igazán izgatottá tett a gondolat, természetesen a legártatlanabb értelemben, hiszen akkor még kicsi voltam. Akkor is egész nap a sarkukban jártam, akkor is ugyanúgy teljesítettem a kéréseiket, és ez az egész csak akkor változott némiképp, mikor leszállt az este, és Leon nem ment haza úgy, mint ahogy szokott. Nem tudtam nyugton ülni. Nekem korábban le kellett feküdnöm, mint a fiúknak, de hiába bújtam be a hűvösnek ható ágyba, hiába próbáltam kiverni a fejemből azt, hogy Leon milyen jól szórakozhat nélkülem, egyszerűen nem ment. Végtelennek tűnő ideig próbáltam elaludni, számolgattam sárkányokat, unikornisokat, és minden más egyéb varázslatos lényt, ami eszembe ötlött, de semmi nem segített. A gondolataim minduntalan visszatértek a szomszéd szobában tartózkodóra. Egy pillanat töredéke volt az egész, csak egyetlen pillanaté. Ha akkor másképp döntök, talán a bátyám soha nem kürtölte volna szét az egész világnak, azt amit műveltem, bár ahogy őt ismerem, ennek nem nagy a valószínűsége.
Mielőtt meggondolhattam volna magam, már éreztem is a talpam alatt a puha szőnyeget. Bátorításként erősen magamhoz szorítottam a párnámat, majd mielőtt bármi is megállíthatott volna, lassan, és a lehető leghalkabban kinyitottam a szobám ajtaját. Egy gyors terepfelmérést követően, miután megállapítottam, hogy a szüleim nincsenek a közelben, gyorsan kiléptem a folyosóra, és máris a testvérem ajtajának a kilincsére fonódtak az ujjaim. S benyitottam. Két értetlenkedő tekintet meredt rám. Még ébren voltak, és úgy tűnt, alaposan félbeszakítottam a beszélgetésüket.
-
Te, mit keresel itt? Menj vissza a szobádba aludni. – Mondta egyből Ned, mire én egyből megráztam a fejem, és becsuktam magam mögött az ajtót.
-
Nem megyek. Itt akarok aludni. Leonnal. – Fogalmam sincs, hogy akkor és ott, mi késztetett arra, hogy kimondjam ezeket a szavakat. A kétségbeesett rajongás? Az, hogy annyira szerettem volna Leon közelében lenni? Talán mindkettő. Erre a kijelentésre először csak összenéztek, és mikor már épp kezdtem volna reménykedni a beállt csöndben, hogy talán azért nem mondanak semmit, mert átgondolják a dolgot… kitört belőlük a nevetés. Mit nevetés? Inkább hasonlított a röhögő görcshöz, ugyanis nem tudta egyikük sem abbahagyni, még annyira sem, hogy megszólaljanak. Egyértelmű volt számomra, hogy rajtam nevetnek.
-
Annyira gonoszok vagytok! – Kiáltottam fel, már sírva, és az után már mit sem törődve azzal, hogy halk legyek, kirohantam a szobából és becsaptam magam mögött az ajtót. De még így is hallottam, hogy ők ketten még mindig nevetnek. Azóta szerencsére rájöttem arra, hogy nem túl szerencsés dolog az, ha a pasik ágyába akarom magam bekönyörögni.
„This is a happy end
Cause you don't understand
Everything you have done
Why's everything so wrong”
Voltam már vele úgy, hogy annyira belehabarodtam valakibe, hogy egyszerűen mindent kizártam rajta kívül a gondolataimból. Az ő gondolatával keltem, az övével feküdtem, és úgy tűnt, hogy viszonzásra is találnak az érzelmeim. Cole is griffendéles volt, mint ahogy én. Már elsősként is felfigyeltem rá, de akkor még túl kicsi voltam ahhoz, hogy ő egyáltalán észrevegyen a sok, félénk kis elsős között. Ez akkor változott meg, mikor már harmadéves lettem. Igaz, mindent meg is tettem annak érdekében, hogy figyeljen rám. Úgy öltöztem fel, hogy biztosan észrevegyen, elkértem az egyik évfolyamtársától az órarendjét és mindig úgy alakítottam a dolgokat, hogy én is pont azon a folyosón sétáljak keresztül, ahol ő is járt abban az időben. Persze ez rengeteg késést okozott nekem a tanórákról, de egy cseppet sem bántam, mert végül a hosszas próbálkozásoknak hála, tényleg felfigyelt rám, én pedig repülni tudtam volna a boldogságtól, mikor már egyre gyakrabban mosolygott rám, és már sokszor a klubhelyiségben is odajött hozzám beszélgetni.
Ezt a boldogság buborékot semmi sem tudta nálam kipukkasztani. Akkor pedig pláne nem, mikor randira hívott. Emlékszem, milyen idegesen válogattam a ruháim között, hogy annyira izgultam, hogy már jóval előbb ott voltam a megbeszélt találkozóhelyen, mint ahogy kellett volna, ahogy arra is, hogy mennyire dadogtam, és milyen nyelvtani hibákat ejtettem a mondataimban, amikor azt mondta, csinos vagyok. De minden bénázásom ellenére, a randi kifejezetten jól sikerült. Még az első csókomat is megkaptam, ami után már tényleg, semmi nem tudott lerángatni a realitás talajára. Úgy képzeltem, hogy Cole-al örökre együtt leszünk, hogy ha végzek majd a Roxfortban, akkor feleségül fog venni. Pár napig meg is maradtam ezekben a reményekben, amikor is, a nagy idillnek vége szakadt, egy hatalmas nagy veszekedéssel. Már pontosan nem is tudom, hogy miből alakult ki kettőnk között a vita. Áh, de, már emlékszem.
Éppen egy házidolgozatot igyekeztem megírni átváltoztatástanra, amikor Cole mosolyogva lehuppant mellém, és az ajkaimra nyomott egy puszit. Ezek után képtelen voltam a tanulnivalómra koncentrálni, helyette Cole ölébe telepedtem és élveztem a közelségét, és a hangját, ahogy a napjáról mesélt.
-
… Az egyik hugrabugos srác azt mondta egy barátjának az órán, hogy nagyon tetszel neki. – Erre elkerekedett szemekkel néztem fel rá.
-
Komolyan? – Kérdeztem döbbenten. Nem vettem észre az intő jeleket, túlságosan boldog voltam abban a szituációban, hogy lássam, megvillan a szemében valami, valami, ami talán a féltékenység kezdeménye lehetett.
-
Igen. Tudod, elég sokan beszélnek rólad. Azt mondják, hogy már nagyon sok szerelmed volt. Ez igaz? – Kérdezte, én pedig nem fogva fel, hogy ez talán egy csapda, őszintén válaszoltam is a kérdésére.
-
Hát… talán, de az érzelmeknek nem igazán lehet parancsolni, nem? – Mondtam mosolyogva, mire szorosabban vette az ölelést.
-
Ezután csak velem foglalkozz. – A fejemben megszólalt a veszélyt jelző csengő, amikor hallottam azt a bizonyos hangsúlyt. Ezt ne. Utálom, amikor megpróbálnak korlátozni, vagy ha nem bíznak bennem eléggé. Márpedig, Cole nagyon úgy mondta, mintha ez lenne a helyzet. S valóban. A beszélgetésből pillanatokon belül veszekedés lett a dologból, én pedig rövid úton a padlón végeztem, miután Cole már nem akart többé az ölében tartani. Hetekig kerültük egymást ezek után, és hát valljuk be, nem volt túlságosan kellemes minden egyes alkalommal felugrani, és elbújni a fotel mögött, akárhányszor csak belépett a portrélyukon. Ezek után, soha nem jöttem össze griffendéles sráccal.
”This is a happy end
Come and give me your hand
I'll take you far away”
Imádom a bálokat. Ilyenkor mindig lehetőségem van gyönyörű, hosszú ruhába felöltözni, lágy hullámokba rendezni a hajamat, és elkápráztatni a környezetemet. Habár szeretek inkább a háttérben maradni, ezek az alkalmak kivételt képeznek ez alól. Így volt ez akkor is, habár tudtam, hogy az este nem lesz felhőtlenül boldog. Hogy miért is? Akkor éppen nem volt senki, aki iránt érdeklődtem volna, így biztosra vehettem, hogy egyedül fogok a bálra menni. Ami valljuk be, egy kicsit azért bántott, főleg annak fényében, hogy azt gondoltam, majd egész este figyelhetem a többi kis párocskát, miközben én olyan egyedül fogom érezni magam. Aztán pár nappal a bál előtt még jobban romlott a helyzet, mert meghallottam egy bizonyos beszélgetést. Két felsőbb éves mardekáros beszélgetett a folyosón, ami engem kifejezetten nem is érdekelt volna, de meghallottam a nevemet, ezért megálltam egy olyan helyen, ahol nem vehettek észre, és kihallgattam azt, hogy miről társalognak.
Egy fogadásról volt szó. Be kell vallanom, hogy elég sokan ismerik a szerelmi ügyeimet az iskolában, főleg azért, mert látják, mennyire ugrálok egyik fiúról a másikra, és általában mindig úgy sikerül szakítani, hogy annak nyoma marad. Ráadásul azok a fiúk, akikkel jártam általában mindig kicsit kiszínezték azt, hogy meddig is mentünk el, ami csak rátett egy lapáttal a nem túl szép „hírnevemre”. Tehát valószínűleg ennek hatására köttetett meg akkor az a bizonyos fogadás, aminek a tárgya én voltam. Meg az, hogy vajon a bálon képes lesz-e az a bizonyos mardekáros elcsábítani. Nyilván nem esett jól a dolog, és amint már mindent megtudtam, amit nem akartam megtudni, el is mentem a helyszínről. Ezek után még kevésbé vártam a bált, főleg annak fényében, hogy tulajdonképpen Lucas, igenis, tetszett nekem. Nem is kicsit. Már egy ideje felfigyeltem rá, talán épp ezért esett még rosszabbul az egész fogadás dolog. A bál pedig eljött, én pedig úgy döntöttem, hogy már csak azért sem fogom kihagyni a lehetőséget, hogy szép ruhába bújjak.
Az este tehát igazán kitettem magamért. Úgy akartam kinézni, hogy senki ne tudja levenni rólam a szemeit, és azt hiszem ez a törekvésem egész jól sikerült, főleg látva Lucas elképedt arcát, amikor észrevett. Azért ez elégedettséggel töltött el. Tudtam, hogy a bál folyamán mindenképpen oda fog hozzám jönni, hogy próbálkozzon, és ebben nem is tévedtem. Alig volt időm egy italt magamhoz venni, már ott is állt mellettem, hogy beszélgetésbe elegyedjünk. Én pedig, amilyen ostoba voltam, belementem a játékba, mert azt gondoltam, úgy, hogy mindent tudok a fogadásról, nem érhet már semmi meglepetés. Azzal viszont nem számoltam, hogy Lucas annyira, de annyira rohadt jól fog kinézni. Felkért táncolni. Igent mondtam. Amikor átkarolta a derekamat és szorosan magához húzott, úgy éreztem, mintha a mennyországban lennék. Képtelen voltam elszakadni a tekintetétől, azoktól a sötét szemektől, amik teljesen megbabonáztak. Nem is beszélgettünk, csak átadtuk magunkat a pillanatnak. Talán pont ezért is történhetett meg az, ami megtörtént ezután. Nem tudom mi ütött belém, de amikor közelebb hajolt hozzám, amikor láttam, hogy meg akar csókolni, egyáltalán nem ellenkeztem. Mintha a fogadás teljesen kiment volna a fejemből, mintha az sohasem létezett volna. Az ajkaink pedig találkoztak. Csak a csók után döbbentem rá, hogy mit is műveltem. Pillanatokon belül ellöktem magamtól, zaklatottan a tudattól, hogy mennyire ostoba is vagyok valójában.
-
Tudok a fogadásról. – Mondtam el neki, mire persze nem tudott mit mondani. Én sem. Helyette inkább elhagytam a bál helyszínét és visszamentem a hálókörletbe, hogy alaposan kibőgjem magam. Újabb tanulság: Soha ne dobd félre a józan eszedet, mikor tudod, hogy valaki csak fogadásból akar veled lenni.
”I'm a new soul
I came to this strange world
Hoping I could learn a bit 'bout how to give and take
But since I came here, felt the joy and the fear
Finding myself making every possible mistake”
Oda vagyok a kviddicsért. Mikor ezt megemlítem másoknak, van, aki teljesen meglepődik ezen a tényen, mert annyira nőies vagyok a hétköznapokban, hogy nem igazán tudják elhinni, hogy ha a pályán vagyok, olyan, mintha egy egészen más személy lennék. Pedig így van. Amikor bekerültem a csapatba, olyan érzésem volt, mintha minden álmom valóra vált volna. Nem érdekelt, ha kemény volt az edzés, nem nyavalyogtam, ha hulla fáradtan kellett még nekiállni, gyakorolni valamelyik órára az edzés után, és amikor játszottam, képes voltam az érzékenységemet is jobban kezelni, mint mikor két lábbal álltam a földön. Szóval, a kviddics nekem szent, és ezt nem is mutathatta meg jobban más, mint ami egyszer történt velem.
Találkoztam egy hollóhátas fiúval, akit Seannek hívtak. Ő is kviddicsezett, ami akkor nekem kifejezetten imponáló volt, mert örültem annak, hogy legalább van egy közös pontunk. Egy ideig valóban jól is alakult minden. Már túl voltunk pár randin, és én, szokáshoz híven, teljesen belehabarodtam. Olyan szinten, hogy amikor csak megláttam a folyosón, vagy bárhol, ahol összefuthattam vele, a szívem a torkomban dobogott, alig kaptam levegőt, a lábaim elgyengültek. Nagyon oda voltam érte, ez az igazság, ez pedig talán kicsit túlságosan is látszott rajtam. Seanról nem tudom megmondani, hogy mit érzett, mert soha sem mondta, viszont kétlem, hogy olyan szintű érzelmet táplált volna irántam, mint ő iránta. De nem is ez a lényeg. Nagyon jól alakultak a dolgaim, Seannel lehettem, kviddicsezhettem, és habár ez egy ideig a jegyeimen meg is látszott, de később ezt sikerült korrigálnom. Aztán eljött az a bizonyos griffendél-hollóhát meccs, ami mindent megváltoztatott.
Tökéletes volt az idő az összecsapásra, a szurkolók hangja betöltötte a területet, én pedig némiképp idegesen sorakoztam fel a többiek mögött, hogy kilépjek velük a pályára, hogy aztán a levegőbe emelkedhessek. Így is tettem. Mint minden meccs előtt, akkor is halálra izgultam magam, de amikor már a levegőben voltam, mikor éreztem, ahogy a menetszél játékosan beletúr a hajamba, egy pillanat alatt elmúlt minden idegességem. Egészen addig, amíg meg nem láttam Seant. Akkor az idegesség visszatért, ahogy azok az érzések is, amik mindig előjöttek, ahányszor csak megláttam. Hiába próbáltam figyelmen kívül hagyni azt, hogy ott van, hogy látom, és a játékra koncentrálni, nem igazán sikerült a dolog. Ezért figyelmetlenné váltam. Rendre elvétettem azt, amit addig játszi könnyedséggel megtettem, és persze minden egyes próbálkozásomat kivédte az ellenfél őrzője. Szánalmasan teljesítettem, és ezt én is pontosan tudtam. Ugyan, a végén mi nyertük meg a meccset, de egyértelmű volt, hogy ehhez én egy szemernyit sem tettem hozzá. Letaglózott ez a kudarc. Amikor leszálltunk a pályára, ezért nem is ünnepeltem együtt a többiekkel. Csalódtam magamban, és talán épp ezért váltottam hirtelen irányt, és mentem oda a hollóhátas csapathoz, egyenesen Seanhoz.
-
Szakítsunk. – Mondtam ki kertelés nélkül, mire a szemei elkerekedtek.
-
De… de hát miért? – Kérdezte meglepetten, hiszen szerinte semmi okom nem lett volna erre a lépésre, főleg nem ilyen hirtelen.
-
Mert nem tudok tőled koncentrálni. – Gondoltam, hogy a legjobb az lesz, ha teljesen őszinte leszek hozzá és, hogy nyomatékosítsam a szavaimat a kezeimmel oda is intettem a pálya felé.
-
De… – Kezdett volna bele némi tiltakozásba, de mielőtt befejezhette volna, belé fojtottam a szót. Így is nehéz dolgom volt ezt tenni, hiszen hiába minden, továbbra is oda voltam érte.
-
Ne haragudj, de nekem a kviddics fontosabb. Nem akarok ezért rosszabbul teljesíteni, mint ahogy szoktam. – Az utolsó mondatnál elcsuklott a hangom, és tudom, hogy már nagyon nehezen tartottam vissza a sírást. Sean csak nézett rám, még mindig ledöbbenve a hirtelen szakítástól, de mielőtt megakadályozhatott volna, vagy elérte volna, hogy meggondoljam magam, én már hátat fordítottam neki, és elrohantam az öltözők felé. Még hallottam, hogy Ginny utánam kiált, hogy mi a baj, de nem fordultam meg. Tanulság? Soha ne kezdj ellenféllel, mert pórul jársz.
”New soul... (la, la, la, la,...)
In this very strange world...
Every possible mistake
Possible mistake
Every possible mistake
Mistakes, mistakes, mistakes...”
Elérkeztünk a múltam legsötétebb pontjához, amiről nem szívesen beszélek, hiszen hiába telt el az óta idő, még mindig sajog az a bizonyos seb. Phillipbe borzalmasan szerelmes voltam. Ha lehet azt mondani, talán ő ütötte az összes eddigi szerelmemet, aki valaha is volt. Itt is megvolt az a bizonyos rózsaszín köd, mikor az ember már gondolni sem tud másra, csak arra a bizonyos személyre. Nála az volt a különbség, hogy vele tényleg komolyan lehetett tervezni. Vele voltam a legtovább együtt. Az addigi kapcsolataim mind rendre véget értek egy-két héten, vagy hónapon belül, de vele egészen más volt a helyzet. Rekordot döntöttem Phillel, és úgy éreztem, hogy akkor, tényleg megtaláltam az igazit, és biztos is voltam abban, hogy nem fogom elereszteni. Akkoriban kicsattantam a boldogságtól. Mindenem jól alakult, jók voltak a jegyeim, elég időt tölthettem a fiúval, akit szerettem, és a kviddicset sem hanyagoltam el miatta. Figyelmes volt, megértő, és mindent megtestesített, amit én kerestem egy párkapcsolatban. Akkor először jutottam arra a gondolatra, hogy ő lehetne az a bizonyos Első, akivel tovább lépek a kapcsolat egy más szintjére. De tévednem kellett, és még az volt a szerencse, hogy még nem követtem el helyrehozhatatlan butaságot.
Aznap is a rózsaszín felhőn lebegve mentem be az óráimra, magamban már a nyári szünetet tervezgetve, amiben természetesen Phil is benne volt. Az álmodozásoknak köszönhetően nem igazán figyeltem oda az órákra, de úgy voltam vele, hogy egy nap figyelmetlenség már nem oszt, nem szoroz, úgyhogy bűntudat nélkül merültem el a képzelet világában. Egészen az ebéd előtti szünetig. Ginnyvel együtt indultunk a nagyterem felé, miközben lelkesen ecsetelgettem neki, hogy milyen terveim vannak a nyárra, amikor megláttam Philt. Persze egyből oda akartam menni hozzá, hogy üdvözöljem, mint ahogy mindig is szoktam, ha véletlenül összefutottunk a folyosón, de amikor közelebb értem, földbe gyökerezett a lábam. Egy másik lánnyal beszélgetett, ami nem is lett volna olyan nagydolog. A téma, amiről beszélgettek, az viszont már nagyon is az volt.
-
Tudod, igazán összejöhetnénk. – Először azt gondoltam, hogy biztos csak félrehallottam Phil szavait. Hogy valamit nagyon félreértek, és csak az a fránya zöldszemű szörny fújja fel a dolgot a fejemben.
-
Úgy tudtam, neked van barátnőd. – Mondta a lány, akit csak látásból ismertem és fogalmam sem volt mi a neve. Mintha jeges kéz szorította volna össze a torkomat.
-
Ő nem számít. Már unom. – Jelentette ki Phil, olyan könnyedén, mintha csak egy eldobható rongy lennék. Nem tudtam elmenekülni, hiába akartam. Mintha kővé dermedtem volna, ott a folyosó kellős közepén, és hiába próbáltam volna nem hallani többet a beszélgetésükből, mozdulni sem tudtam. Ha pedig ez még nem lett volna elég, Phil észrevette azt, hogy a közelben vagyok, és szemernyi megbánást sem mutatott az arca, pedig egyértelmű volt, hogy mindent hallottam.
-
Akkor is, legalább szakíthatnál vele… – Mondta a lány, mire Phil csak elvigyorodott, majd egyenesen a szemembe nézett és csak utána válaszolt.
-
Azt hiszem már meg is történt. Na, akkor járunk? – Fordult vissza újra a lány felé. Ez volt az a pillanat, mikor megmozdult a lábam. Tudtam, hogy minél előbb el kell tűnnöm onnan, hiszen már így is elég kellemetlen helyzetbe kerültem, azt meg pláne nem szerettem volna, hogy Phil, aki mintha egyik pillanatról a másikra egy teljesen más személyiség lett volna, lássa rajtam, hogy mennyire összetört.
Csak lassú léptekkel tudtam elmenni a helyszínről és csak akkor mondták fel a szolgálatot a lábaim, mikor már a lánymosdó biztonságába értem. Nem sokkal később Ginny is utánam jött, és ugyan hálás voltam a vigasztaló szavakért, de mégis tompán hallottam őket. Sírtam. Lassan már úgy éreztem magam, mintha egy élő hisztis Myrtle lennék, ami igazán szánalmas volt. Sőt, ami még szánalmasabb volt, az az, hogy ez után az incidens után olyan lettem, mint valami zombi. A következő napot ágyban töltöttem, mintha halálos beteg lennék, csak hogy valamennyire teljen az idő. Még szerencse, hogy hétvége volt, és nem kellett bemennem az órákra. Üresnek éreztem magam. Semmire sem tudtam gondolni. Semmit sem tudtam csinálni. S, ha ez nem lett volna elég, egyfolytában Phillel álmodtam, mintha az elmém direkt akart volna velem csúfos játékot űzni. Szerencsére nem sokkal később összeszedtem magam, bár még sokáig bennem maradt az a bizonyos tüske. Még sok idő kellett ahhoz, hogy végül már emelt fővel tudjak elmenni Phil mellett, hogy ne szomorodjak el, akárhányszor csak véletlenül összefutottam vele. Már megint abba a csapdába estem, amibe mindig is szoktam. A képzeletemben túl jónak képzeltem el őt, és annyira bebeszéltem ezt magamnak, hogy semmilyen figyelmeztető jelet nem vettem észre. Ez legközelebb nem fog előfordulni. S, hogy ebből mi a tanulság? Lehetőleg soha többé ne legyél szerelmes.
Már a jellem is elmegy egy félkész ET-nek, de nem elégedtél meg ennyivel és jól is tetted mert különben kimaradtunk volna számtalan, mókás és szomorú történetből. Én azt mondom tökéletes, mind a jellem és a külső, abszolút összeszedett és kész egész a fejedben a karakter. meglátjuk hogyan játszod ki a játéktéren de nem hiszem, hogy gond lenne. Kirázod a kis ujjadból, ugye? 
Remek történetek, jól jellemzik szegényke életét, de azt mondják akinek nincs szerencséje a szerelemben....szerintem gyúrj rá a másik lehetőségre 
Ja, és ha ajánlhatom a mindennapokra a térnövelő bűbájt, a táskádnak jót tenne és beletehetnéd az egész ruhatáradat a smink cuccokkal és a cipőkollekcióddal együtt. 
Ha nem haragszol én nem írnék olyan hosszú elfogadó szöveget mint az ET-d, de örülök, hogy ilyen szépen fogalmazott és tartalmas írást olvashattam, Demelza élete mindenki számára nyitott könyv. A későbbiekben óvatosan a fiúkkal 
