2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- És akkor kivel kötnéd le az unalmas perceid? - vágok vissza halk nevetéssel szavaira. Egy pillanatra se vettem komolyan, sértődés végképp nincs benne. Hisz csak viccel, tudom. Játszik velem, mintha egy cica lennék, hol a gombolyagot gurítva el előttem, hol végigdögönyözve minden tagom, hogy érezzem, fontos vagyok, figyel rám. És ez nagyon hatásos. Ahogy az apró mozdulatok is, ahogy a hajam simítja el, érintve és még sem, ahogy a kezem fogja, nem lép el, nem enged ellépni, mintha megdelejezett volna. A régi sulimban is voltak srácok, akik próbálkoztak, volt, amelyik tetszett is. De egyik sem tudta elérni ezt a fajta ledermedést, ezt a különös érzést, ami szinte megfagyaszt de úgy, hogy még sem fázom, sőt! - Roppant érdekes módon próbálsz bókolni. Ez eddig bevált - nevetek rá újfent. Igen, ki akar sajátítani, és nem is tagadja. De kitől, ki elől? Hisz rajta kívül szinte senkit nem ismerek. Persze az osztálytársaim, a háztársaim. De egyikkel sem beszélgettem még igazán, egyikőjüknél sem éreztem ezt, hogy csak rám figyel, hogy én érdeklem. És talán pont emiatt veszélyes minden vele töltött perc. - Ez most kérdés volt vagy parancs? - billentem oldalt a fejem, egy röpke pillanatig újra a száját bámulva, mintha csak felhívnám keringőre, vagy inkább tangóra. Hisz az előbb is csak épphogy érintett, még is hullámvasútra ültem. Akkor mi lenne, ha még én is beszállnék? - Ha meghívás volt, örömmel elfogadom. Csak hogy partner nélkül ne maradj - mosolyodom el, majd mintha a varázspálca rám hintett volna, mintha kiszakítottak volna a kábulatból lépek hátrébb, lassan távolodva, elengedve a kezét, mire az enyém azonmód ökölbe is szorul, őrizve az érintés érzését. De mosolygok, talán halkan nevetek is, legalább is azt hiszem, miközben hátrálok, egészen az ajtóig, le sem véve a szemem tőle. Mintha vad lenne, akitől óvatosan kell távolodni, nehogy felkeltsük az ösztönöket. Abban csupán reménykedem, hogy az ajtó zárját feloldotta már, és egyetlen mozdulattal surranhatok ki, mintha ott sem lettem volna. Tanulnom kéne, tudom... De egész délután mást se csinálok, csak az ágyamon ülve bámulok ki a ködös időre. Mintha egy kicsit sütne a nap, mintha utat törne a felhőkön át...
♫ Zene ♫ ♥ Ruha ♥ Mindent a maga idejében: először meghalni, aztán gondolkodni.
A zene lassan elhalkul, és csókban forrunk össze, miközben a tenyereimbe fogom az arcát. Csak mert olykor erélyesebb vagyok vele, még igen is lehetek gyengéd, ez az érintésemből így sugárzik, az ajkára viszont keményen tapadok oda, s noha nem nyitok szét a mézízű húst, forró az érintkezés, ez is egyfajta érzelmi fókusz, s bármennyire is nagy dumás vagyok, az auror feladatok mellett alig van időm bármiféle magánéletre. Már őszintén hiányzott, hogy valakire felfigyeljek, és Alysha igazi csemege a maga törékeny riadtságával, amelyből percről percre oldódni látszik. Tudja, hogy akarok valamit, s nem buta annyira, hogy csak barátkozásnak vélje. Egészséges mértékben tartózkodó, s látom rajta, hogy jólesik neki a figyelem, a közeledés. Teljesen ki van pirulva, s még ha megleptem, valahol mosoly táncol a szemeivel, így hagyok némi időt, mielőtt válaszolnék, hogy legalább levegőt kapjon. Gonoszkodó szurkálódásom sokkal inkább viccnek mondható, mintsem igazi bántás. - Ugye tudod, hogy agyon foglak egyszer vágni...? – Kérdezem félrefésülve sötét hajából egy tincset, amely az arca elé hullott, keresztezve a szemeit. Ez még mindig az a közeli kontaktus, amelyből csak egy fél lépést engedtem hátrahúzódni, a másik kezemmel még az övét fogom. Elmerülünk egymás tekintetében, a csókot azonban nem ismétlem meg, hiszen igenis hiányozzon az a következőig. Ezt most úgy tűnik magamra is értem, hiszen máris ég az ajkam a repetáért, meg kell erőltetnem magamat, hogy ne lendüljek hozzá ismét. Legyen meg a pikantériája az egésznek, hogy felmérje, mennyire akar ellenkezni. Ha nagyon, akkor kénytelen leszek kőkemény ostromnak alávetni, mintha valami bevehetetlen erődítmény lenne. Egy bizonyos szint felett nem fogok azért kétségbesetten próbálkozni, ketten kellünk a dologhoz, jelenleg úgy tűnik valamit nagyon eltaláltam.
- Francokat kislány... Más az, ha nincs önbizalmam, vagy ha nem szánok időt a lányok hajkurászására. Vedd magad kivételezett helyzetűnek. Te érdekelsz... – A mosolya határozottan betalál, természetes, hogy viszonzom, ám csak halványan, évődve, mert van egy olyan érzésem, hogy az incselkedéssel próbálja leplezni a zavarát, amivel végtére is nincsen semmi gond, azért vagyok, hogy bizonyos fokig céltáblának használjon. - Alysha, mit szólsz, ha te leszel a randipartnerem a karácsonyi bálon? – Kérdezem félig komolyan, félig viccelődve, mintha csupán egy volna a sokból. Holott egyértelmű, hogy vele akarok menni, senki mással, ha már ennyi energiát fektettem bele, nem fogom engedni, hogy visszatáncoljon.
//Köszike, nagyon kis édes dög, jöhet a bál, ha úgy jó^^//
Mintha újra tizenhárom éves lennék, mikor a bátyám elvitt a vidámparkba, és felültünk a hullámvasútra. Akkor éreztem ezt, vagy legalább is ehhez hasonlót. Ugrál a gyomrom fel-alá, egyik pillanatban belém akad a szusz, míg a következőben szívem szerint kacagnék örömömben. És közben alig kapok levegőt, összeszorul a torkom, kapkodok, mint aki maratont futott, pedig egy centimétert nem léptünk el. Tudom, érzem, hogy lüktet a vér az ereimben, dobol, mintha újra hallaná a zenét, mintha újra táncra késztethetne, pedig nem hogy zene nincs, légvételeinken kívül nem is töri meg semmi a csendet. Míg meg nem szólal, míg újfent nem kezd incselkedni velem. Megriadok megint? Hagyom? Nem megfélemlíteni akar, ezt érzem, tudom. Miért tenné? Nem, játszik, incselkedik velem. - És az te lennél? - vágok vissza félmosollyal, mintha most lelnék önmagamra, mintha hangommal a merészség is beköszöntött volna testemben. nem is lépek hátrébb, még csak a kezem sem húzom el fogásából. Miért is tenném, mikor élvezem, mikor tetszik az érintés, az, hogy fogja a kezem, hogy itt áll előttem. Hogy tudom, ő van fölényben, sok tekintetben, még sem nyom el. Mintha csalogatva, mintha azt akarná, én magam vessem le magam a szikláról. De mi van alant? A selymes tenger vagy durva kövek? - Lassan bevallhatod, hogy gyenge lábakon áll az önbizalmad. Hisz megerősítésre vársz... Talán csak nem akartam tovább kint lenne.. Lehet csak a borús idő kergetett ide - feleselek incselkedve, egyre inkább élvezve, hogy megingathatom. Persze sejtem, mélyen, mondhatni az okos tudatalattin, hogy nem vagyok rá képes, hogy könnyű szerrel lát át szavaimon, álcámon, amivel az igazságot leplezem. Mert igen is tetszik.. tetszik ő maga, az, hogy vele lehetek, hogy figyel rám, hogy úgy érzem, ilyenkor semmi mást nem vesz észre, csak engem. Mert kell ennél több?
♫ Zene ♫ ♥ Ruha ♥ Mindent a maga idejében: először meghalni, aztán gondolkodni.
Tudom, pontosan tudom, hogy az érintéseimmel, a kezdeményezésemmel örökös megriadásra késztetem, végülis ezt csodálom benne. Hogy képes volt megmaradni ilyen ártatlannak, holott annyi szemétség van a világban, a legtöbben megkeserednek, vagy felvesznek egy bunkó álarcot, mint többek között én, s kiírtják magukból azt a féle érzékenységet, amely Alysha sajátja. Nem csoda, hogy nem tudom levenni róla a szememet. Nyilvánvaló, hogy sokkal kevésbé lennék vele jó fej, ha csak fele ilyen jól nézne ki, erről nem tehetek, logikus, hogy ha vonzódunk valakihez, az kihat a viselkedésünkre. Most éppen kissé öntörvényűen szándékozom elvenni ami a jussom. A tágra nyíló kék szemek pillantását igazi lengerlő mosollyal jutalmazom. Átfogom a kezét, s nem felelek, csak bólintok, megerősítve az előbbi szavaimat. A tánc logikusan az előétel volt, a fő fogás majd most fog érkezni,s ha tippelnem kéne, meglepett lesz, ám ellenkezni nem fog. Hogy visszacsókol-e, azt nem tudom eldönteni. Amilyen kis őzike feje van, szelíd, megilletődött, nem venném készpénznek. Kisimítom az egyik hullámos barna tincset az arcából, majd habozás nélkül az ajkát illetem a csókkal. Nem szándékozom elmaszatolni a dolgot, az ajkát úgy akarom érezni a sajátomon, hogy a szenvedélyünk csak úgy szikrázzon a testünk között. S még alig ismerjük egymást, azt már leszűrhette hogy vele kapcsolatban aligha fogom vissza magamat. Pofon nem érkezik, csak a szokásos riadt tekintet, miután ismét nyitva a szeme. Ám mindez a félénk gesztus nem megy át felháborodottba, igenis érez valamit, még ha a kezdeti fázisban nem tudja komolyabban felülvizsgálni az érzéseit. Nem is folytatom, ennek bőven elégnek kell lennie, kaján mosollyal lazítok a szorításon, elégedett vagyok. Finom volt. - Az egyikünknek legalább illene magabiztosnak lennie. – Nem lépek utána, mint ahogyan ő sem hátrált el, csak a csókot zárta le gyorsan, amit jól tett, ezúttal nem is kapott volna többet. – Lassan bevallhatod, hogy jó velem lenni. – Utalok rá, hogy kint még azt mondta, hogy pocsék, hogy ennyire egyedül van. Hát valamit valamiért, miért is ne lehetne ez csereüzlet? Végtére is nem úgy tűnik, mint aki csak eladja magát nekem? Nem szólalok most meg ismét, végtére is én hoztam ilyen helyzetbe, neki kell eldöntenie, hogy sarkon fordulva itt hagy, vagy megemészti a helyzetet.
Teljesen elmerülök a táncban, a dallamban, annyira, hogy igazából észre sem vesz, hogy a zene véget ért, hogy már csak a magam dúdolta dallamot hallom. Mert hát bennem él a zene, mindig is imádtam táncolni, énekelni, vagy csupán hallgatni. Mintha a szívem, a vérem a muzsika ütemére lüktetne, mintha ebben a kicsiny világban teljesedhetnék ki csak igazán. Egy vagy két mozdulat még, mikor feltűnik, hogy valami változott, hogy más már a helyzet. nagyjából akkor, mikor Dylan megszólal. Meglepetten nyitom ki a szemem, hisz az előbb még a fotelben ült, vagy is hát, az előbb, az álomvilágomban itt sem volt. Erre most előttem áll, keze az enyémre simul és valami fizetségről beszél. ~ Hát nem a tánc volt az? ~ - Hogy mi? - meredek rá döbbenten, ahogy a tudatomig érnek a szavak. Nem igazán ijedt vagyok, azt hiszem, annyira még nem tisztult fel a tudatom, hogy megijedhessek. Inkább össze vagyok zavarodva, ugyanakkor zavarban is vagyok. Mert hát persze hogy értem, hogy mire gondol. Nehéz is lenne másra, mikor ennyire közel áll hozzám, mikor fogja a kezem, mintha csak visszatartani akarna, noha egy centit sem mozdultam el. és közben az arcom nézi, nem, nem is az arcom, a számat. Igen, meg fog csókolni! És mire leesik, már érzem is. Nem puha, nem ismerkedő, mint az eddigi tapasztalatok, de nem is olyan, mint amiket én képzeltem el a könyveket olvasva, vagy a filmekben látva. Nem, határozottan, keményen feszül a szája az enyémre, és még is puhának érzem, édesnek, jónak. ösztönösen hunyom le a szemeim, mert hát csókolózni így illik, nem? És élvezem, még ha nem is igen viszonzom, inkább csak hagyom, hogy elvegye azt, ami szerinte fizetségül jár. Aztán meglepetten kapok levegő után, elhúzódva a csókból. ~Merlinre, megcsókolt!~ - Nem becsülöd túl sokra a társaságod? - kérdem, de hangom inkább csak suttogás, zavart, rekedt, mintha még mindig a hatása alatt állnék, a tánc, a csók hatása alatt.
♫ Zene ♫ ♥ Ruha ♥ Mindent a maga idejében: először meghalni, aztán gondolkodni.
A zavara mégiscsak egyre jobban oszlik, már nem ellenkezik annyira, sőt, mintha megbékélt volna a helyzettel, hogy az én karmaim között kell kilehelnie a lelkét. Ha nem is szó szerint. Inkább arról van szó, hogy már nem érzi magát egyedül, hogy felfigyelt rá valaki. Nem mulasztom el újra és újra megérinteni, hogy tudatosuljon: nem félek kezdeményezni, csupán a tempót csiszolgatom még, hogy a kellenél jobban ne pánikoljon be. A cél, hogy bizonyos szinten nőnek érezze magát. Érintéseim nem tolakodóak, szándékosan kerülöm a bizalmaskodást, a válla a legtökéletesebb erre a célra. - Abszolút. – Bólintok, lényegében ügyes partnert tudok belőle faragni, ha nem riad meg idejekorán. Elismerő vigyorral bólintok a kihívó pillantását, ebből is látszik, hogy a tánc, amibe még az Abszol-úton ketten kezdtünk bele, nem csupán az én hangulatom alapján ring, van beleszólása, csupán a kezemben tartom az irányítást. Elégedetten hátradőlve teszem meg ezúttal mégis, hogy passzivitásba húzódom, s övé a terep. A becsukott pilláit látva mégis izgatottan szorul össze a torkom, ez a kiszolgáltatótt póz az, amelyre leginkább vágyom, s hogy a tudtára adjam, mellettem elengedheti a vágyait. Élvezkedve figyelem, ahogyan ringó mozdulatokba kezd, mentesítve magát a pillantásomtól, így nem is moccanok, nehogy kirántsam a transzból, amelybe a cselem taszította. Ha véget ér a zene, szándékosan nem húzom tovább a dolgot, inkább én zárjam, minthogy ő jönne rá, hogy hirtelen el kell szaladnia. Felállok, és lassú mozdulatokkkal, mint egy hímoroszlán, odasétálok hozzá. - Nagyon jól mozogsz Aly. Élmény volt. Zárszóként, hogy valóban megkapjam a fizetséget a törődésért, nem engedlek csak úgy el. – Vigyorogva hagyom, hogy ráeszméljen, hogy meg fogom csókolni. A dereka helyett ezúttal a kezét fogom meg, amit az imént még oly kecsesen lengetett. Vajon mikre nem lesznek jók még ezek a finom kis ujjak? Hagyom, hogy szüzies riadtsága megnyugodjon, ha netán az előbbi kihívó pillantás csak időszerű fellángolás lett volna, s odahajolva hozzá egyetlen határozott, kemény csókot nyomok az ajkára. Ha lesz is ebből valami, nem gondolom, hogy finomkodni kéne holmi bénázással. Azt eddig is sejthette, hogy nem számmisztikát akarok vele gyakorolni.
Kicsit bizarr, hogy olyan, mintha belelátna a fejembe. Hisz épp csak az előbb gondoltam rá, hogy pont a rámenőssége tetszik. Bár ki tudja, ő már tanulhatott legilimenciát. De nem... az otthoni tanárom azt mondta, azt érzed. Mármint hogy turkálnak a fejedben. Persze meglehet, ha nagyon tehetséges varázsló, akkor nem. De nem hinném, hogy Dylan ennek a fejlesztésével töltené az időt. A cukrászdában inkább az jött le, hogy a párbajok, a harcok állnak közelebb hozzá. Szóval meglehet, pusztán beletrafált. Igen, ez lesz az! És közben már a társalgóban vagyunk, én a filmről habogok, ő kedvesen válaszol, bár talán nem a kedves a legjobb szó, hisz itt is csavar egyet, az utolsó szavakkal téve kétségessé mondandójának rejtett élét. Én pedig csak állok bénultan, mint valami idétlen viaszbábú, és egyre inkább annak is érzem magam. Legfőképp idétlennek, ami, valljuk be, egyáltalán nem tetszik. Még ha igencsak furi a kérés, még ha pokoli zavarban is vagyok... csak nem adom meg magam, azt sugallva, hogy holmi bátortalan kis csitri vagyok? - Tetszik... Mármint hogy zavarba hozható vagyok? - vágok vissza mosolyogva, bár most már inkább kihívón, mintsem ártatlanul. Nem, nem olyan fából faragtak, hogy behúzott farokkal, legyőzötten, megszégyenülten kullogjak el. Még ha ez nem is igazi verseny, sőt, nem is verseny, hisz úgy tűnik, én vagyok az egyedüli induló. Még sem hagyja, belső kis dacos énem ébredezik, nyújtózkodik. És ahogy kissé gyorsul az ütem, úgy csukódnak le a szemeim. Mert mint a gyermekek, úgy most nekem is könnyebb elhitetni így magammal, hogy egyedül vagyok, hogy a szobámban hallgatom a zenét, a bezárt ajtó a többieket rekeszti kint az én kis világomból. És ahogy mindezt elhitetem magammal, hogy rezzennek izmaim, moccan a testem. Előbb csak lassan, ráérezve a ritmusra, szívem felveszi a dobok tamtamját. És engednek kezeim, feloldva a körébbi zavart ölelést, engedve, hogy testem ringani kezdjen, csípőm mozdulhasson. Halkan dúdolom a dallamot, teljesen átadva magam neki, míg végül tényleg megfeledkezem arról, hogy közönségem van, hogy pont _az a srác_ ücsörög itt, és immár csak a zenére figyelek, élvezem, ahogy megmozgatja izmaim, ahogy két karom immár a levegőben, kecsesen lebbennek, mintha betanult tánc lenne, eltervezett koreográfia. Pedig semmi ilyen, egyszerűen imádok táncolni, imádom, ahogy a zene ütemére ring a csípőm, köröket, végtelent írva, miközben a kezeim keretet adnak az egésznek, mint egy remekmű, mint egy mozgó szobor, egy csodálatos életre kelt festmény.
♫ Zene ♫ ♥ Ruha ♥ Mindent a maga idejében: először meghalni, aztán gondolkodni.
- Nagyon. Nálad olykor kivételt teszek a valamit valamiért alapon. – Viszonzom a játékát, tényleg olyanok vagyunk, mint két egymásnak odakapó dobberman, akik még maguk sem döntötték el, hogy mit akarnak egymástól. Hiába tervezek el valamit, teljesen azért nem akarom ráerőltetni az akaratomat Alyshára, hiszen egy idő után erőszaknak venné, így pusztán olyan nyomás alá helyezem, hogy érezze a határozott szándékot, és a lehelletnyi egérutat is, hogy picit mindig el tudjon táncolni, de a fogásomban maradjon. Lemondani nem fogok róla, csak akkor, ha az már nevetséges próbálkozás lenne. - Most ne mondd már nekem, hogy nem ez jön be, hanem ha valaki megszólalni sem tud a közeledben. A cuki srác nem én vagyok. – Tudok én kedveskedő lenni, ha nagyon akarok, most éppen érdekem is fűződik hozzá, de azt tettekkel érem el, hogy a gesztusaim elérjék a hevesen dobogó szívét, amit viszont mondok, az nem merülhet fel, hogy kicsit is gyengének legyen érezhető. Hiszen lássuk be, a lányoknak a biztonság kell, az erő, a fékezhetetlen, zabolátlan őserő. Nem lehet ugyan általánosítani, de még nem nagyon ismertem olyan lányt, aki szerette volna azt, ha valaki nagyon finomkodik, egyikük még meg is jegyezte, hogy neki a minél durvább hatásfok számít, ha már csinálunk valamit, akkor azt úgy tegyük, hogy legyen látszata. Én is pont ezt osztom. - Majd ha tévé elé jutok, megnézem. Szeretem magam alakítani az akcióvígjátékokat. – Nevetek fel, majd bólintok, ahogyan helyet foglalalok, és végtelenül tetszik ez a zavar. Nem csorgatom a nyálamat, nem vártam, hogy kezdje el ledobálni magáról a ruháit. Csak arról szólt az akció, hogy tudatosítsam, nem vagyok az a jófiú, akinek egyébként hihetne, ha egy kicsivel is kedvesebb lennék. - Pont ez tetszik benned Alysha. Zavarba akartalak hozni, most, hogy sikerült, továbbléphetünk. Jó a zene, próbáld meg. – A térdemre fektetem a kezeimet, hogy ne lássa, hogy mennyire rákényelmesedtem a dologra. Kicsit gyorsítok a zenén, hátha a lassút túl andalítónak találná, és most egy pörgősebb, discosabbat kap, hátha a pattogós ütem meghozza a kedvét. Kedvem lenni megnyalni az ajkamat, ám esélyes, hogy pont a rossz irányba taszítanám a vállalkozási kedvét.
- Te ugye rosszul viseled, ha nem a tiéd az utolsó szó? - vetem fel vigyorogva, ahogy az én vétójogom elemezzük. illetve én ragaszkodom hozzá, ő pedig a megkerülés lehetőségeit vázolja. Igen, azt hiszem, Dylan azt szereti, ha az ő döntései a mérvadók, ha a történtek úgy mennek, ahogy ő eltervezte. Kicsit egoista, de ezt már az első pillanattól kezdve éreztem, és nem is nagyon tagadta. De amíg egészséges határokon belül marad engem nem zavar. Sőt, kicsit tetszik is, hogy ennyire igényt tart rám. Persze csak amíg magam is élvezetem lelem a játékban. - Még ez is elég nagyképűen hangzott - vigyorodom el szavaira. Hiába akarja enyhíteni, tényleg arcoskodik kicsit. Bízik benne... Nem a remény vagy a vágy, bízik benne, hogy rá tud venni. Egoista a drága jó nagy adag önbizalommal. De nem pont ez tetszik benne? Vagy az az akaratosság, ahogy magával húz? Mert érzem, ha akarnék, szabadulhatnék, még is annyira süt róla a birtoklási vágy, az irányításmánia, hogy megbéklyózva vele, elveszi még csak a halvány ötletét is annak, hogy másként is lehetne. Aztán a társalgóba érünk, és bár talán halvány reményként élt bennem, hogy az nem lesz üres, neki lett igaza. De csupán akkor döbbenek le, mikor hallom az ajtó záródását, és végignézhetem, miként foglal helyet az egyik fotelban. Mint egy úr, vagy épp pont, mint a film főszereplője. Csak Dylan-nél nem magnó van előre felvett szöveggel, hanem a pálcája, miből édes dallam szökken fel, lassú, ringató, olyan, mire az ember legszívesebben körülölelné a testét a saját karjával, hogy nyugalomba ringatózzon. - Az egy jó akcióvígjáték. Meleg szívvel ajánlom, biztos tetszene - vetem fel zavartan, visszatalálva korábbi kérdésére. Persze ha nem látta, nem is tudja, mire gondolok. Bár azt hiszem, ebben a pillanatban nem is annyira rossz ötlet. Még a végén afféle táncot kérne tőlem. - Ez most komolyan gondoltad? - dadogom egyre zavartabban, miközben ösztönösen magam köré kulcsolom a kezeim, ahogy az előbb az eszembe ötlött. Nem védekezőn, félelem nincs bennem, csak mélységes zavar, így hát ölelem magam, bátorítón. - Nem igazán tudok így táncolni. Zavar, hogy nézel - vallom be pirulva. Persze tudok táncolni, a szobámba gond nélkül riszálom magam bármilyen zenére, a magam örömére. De ehhez sose volt még nézőközönségem, főképp nem egy ilyen nyílt helyen. Mert hát bármikor jöhet valaki, még ha nem is tud azonnal bejönni, csak fura lesz neki, hogy zárva az ajtó.
♫ Zene ♫ ♥ Ruha ♥ Mindent a maga idejében: először meghalni, aztán gondolkodni.
A kezdeti gubancokat leszámítva mindketten tudunk közelíteni a másik felé. Kész vagyok visszavenni az arcoskodásból, igaz, a birtoklási vágyról aligha mondtam le vele kapcsolatban, és ezt érezheti is rajtam, hogy nem csupán az érintéseken túl, amelyben a barátkozáson túl évődő élt is viszek, hogy a pillantásom is vetkőzteti. Azt hiszem ebben kár is lenne visszefognom magam, úgy gondolom a lányok értékelik az őszinteséget, no meg talán hízik tőle a mája is. Ő pedig abban lépett előre, hogy már nem annyira ijedős, kezdi elfogadni, hogy nem bántani akarom. Vagy ha igen, akkor csakis olyan élvezetes módon, amely mindkettőnk számára csakis örömet okozhat. - Ez érdekes kihívásnak ígérkezik. Vagy... átfordítani olyanra, hogy te is akarj valamit, amit korábban nem. – Engem aztán nem zavar, ha lázadó, el tudom képzelni, hogy nem csupán lelki szinten, fizikailag is ficánkol, szabadulni vágyik, talán éppen alattam vergődve, mert túl jó az, amit teszek vele, és könyörög, hogy nem folytassam tovább. Nos igen, van az a szint, amikor az ember már annyira ki van készülve egy jó kis hempergőzésben, hogy már túlzottan kiadná magát, így visszavonulót kénytelen fújni. Aly még nem nagyon lehetett így, biztos tapasztalatlan a kislány, viszont az incselkedésben már kezd komolyabb siznteket megütni. Látom a meglepődést az arcán, ez elégedett mosolyra késztet, mint aki tökéletesen elérte a célját. A játék, amellyel rákényszerítem, hogy eressze el a fantáziáját, előbb visszacsapni látszott, miszerint nekem kéne megfogalmaznom a gondolataimat, ám tudtam olyat mondani, amiért még nem vág képen, de kellően elnyílik tőle az a formás ajka. - Nagyképűség lenne azt mondani, hogy tudom. Így csak annyi; bízom benne. – Ráfogok a kezére, és húzom, de azért gyengéden, bármikor válthatunk irányt, ha azt mondaná, hogy eddig, és ne tovább. - A mit? – Hát persze, hogy nem nézem, mivel brit vagyok, és nem amerikai, ráadásul itt nincsen tévé, otthon meg viszonylag keveset vagyok ahhoz, hogy legyen értelme sorozatokat néznem. Így csak értetlenkedve vigyorgok a kuncogásán, majd benyitok a társalgóba, ahol valóban nincsen most senki. Varázslattal bezárom magunk mögött az ajtót, majd letelepszem az egyik fotelbe, amolyan várakozó állásponton. Előhúzom a pálcámat, s édes dallamot kezdek kicsiholni belőle. Amolyan lassú stílusú számot, ami alkalmas lehet arra, hogy ringatózzon egy cseppet.
Nem bókol, legalább is a szó szoros értelmében nem, sőt, igazából kifordítja a dolgot. És még is bók, dicséret minden szava, még ha első hallásra nem tűnik annak. Mert ezek szerint különleges vagyok, olyan, aki érdekli. De persze szép a szemem, cuki a nevetésem, de nem sarkallja ki ennyire a dolgot, mintegy magasabb szintre emelve az egészet. Mert ha valakinek csak a mosolyom tetszik, vagy az arcom, az csak a külsőt látja, míg Dylan ezzel szemben összefoglalóként adta a bókot. Én érdeklem, nem egy pici szelet belőlem. - Fogalmam sincs.. Kérdezd a süveget - vigyorodom el az apró közbeszúráson. Tényleg nem tudom, miért pont a Griffendélbe osztott. Bár meglehet, még ha vannak is jó perceim, annyira nem vagyok intelligens, hogy a Hollóhát csapatát erősítsem. AMi meg a amardekárt illeti... ahhoz valószínűleg túl barátságos vagyok. Mert hallottam azért kósza suttogásokat, híreket arról a házról. Bár azért akad bennem kétely is, hisz Dylan nem annyira gonosz, mint ahogy a mardekárosokról beszélnek. Sőt, nem is fedeztem fel benne gonoszságot, maximum egy csipetnyi egoizmust. De belátom, ez még jól is áll neki. És ebből azonmód újabb ízelítőt is ad, ahogy fölényét, akaratosságát helyezi előtérbe. Gúnyos-játékos mosollyal ingatom a fejem, egyik kezem csípőre fektetve, de igazából nehezen fojtom el a mosolyom, mit a játék élvezete, apró érintéseinek öröme okoz. - Eddig még senkinek sem sikerült rám erőltetnie azt, amit én nem akartam - vágok vissza incselkedve, mert még mindig játék ez az egész. Ugyanakkor igaz is, senki nem gyakorolt még teljes hatalmat fölöttem, még a szüleim se. Még az ideutazásról is megkérdeztek, bár azt hiszem, ha mindennel tisztában lettem volna, talán valóban használtam volna a vétó jogom. És mintha valóban lenne uralmam a dolgok felett, végül nem nekem kell ötletelnem, behódoltként veti fel a csere tárgyát. Legalább is egészen eddig azt hittem, behódol, de nem. Döbbenten meredek rá, ha kacsa lennék, tuti néma hápogással adnám tudtára meglepettségem. Még hogy egy tánc? Hát jó, mármint persze, menjünk el egy bálba, szívesen táncolok vele. De hogy most? Azonnal? Hogy meg hogyan? Meg mi az, hogy egyelőre vetkőzés nélkül? Egyelőre? - Miből gondolod, hogy valaha is sztriptízelek neked? - firtatom bugyután, hagyva, hogy kezemet fogva húzzon magával. Mintha csak egy tehetetlen báb vagy inkább baba lennék, lábaim követik, pedig igazából fogalmam sincs, mit teszek és hogy jó lesz-e ez így, akarom-e egyáltalán. - Te is a kukkolást szereted, mint a True lies-ban? - jut eszembe apa egyik kedvenc filmje, mire elkap a kuncogás. Mert bármennyire is dermesztő az ötlet, hogy _úgy_ táncoljak, mint a főszereplőnő, de az a pillanat, ahogy elhasal rögvest az eszembe jut és megnevettet, mint mindig.
♫ Zene ♫ ♥ Ruha ♥ Mindent a maga idejében: először meghalni, aztán gondolkodni.
- Végülis igen. Élvezem. A titkok inspirálnak, hogy megfejtsem őket. – Tudom, hogy nem vagyok az az átlag, figyelmes, és gyengéd pasi, aki meghódítja a nőt, ahhoz lényegesen kevesebb lóerővel kéne dolgoznom, visszafogni az érintéseket, a nézéseket, mert a finoman árnyalt csábításból tőlem azt érzékelheti leginkább, hogy máris cipelném, hogy az enyém legyen, s csupán a félénken kitárulkozó stílusa az, ami miatt röpke egérutat adok neki, hogy még tartózkodjon bizonyos tekintetben. - Ha már cimkéznem kéne, hogy mivel fogsz meg, akkor már nem is volnál olyan érdekes Aly. Azt szokták mondani, hogy valami megmagyarázhatatlan plusz, amit még te sem fedeznél fel magadban. Kár lenne olyan klisékkel élni, hogy szép a szemed, vagy hogy olyan cuki a nevetésed. – Azzal bókolok, hogy nem bókolok. Tudom, hogy furcsa ez így, mégis betalálhat, hogy így összességében tud rám hatni, hogy ne menjek el mellette az utcán, vagy a folyosón, hogy ne támadjanak piszkos gondolataim. A beszélgetésünk, közelségünk lassan számára is megszokható, nem veszem észre, hogy mindenen elpirulna, a nevetései is lassan flörtölős mosolyba fulladnak. - Mit keresel a griffendélben? Az ilyen észjárás inkább ránk, vagy a Hollóhátra igaz. Felém meg különben sem. – A pajkos mosolyon jót nevetek, és ismét a vállához érek, valahogy az az pont a derekával együtt, ami már érzékletesebb sejtetése az elképzeléseimnek, mégsem olyan letámadós, mintha a combja belső felét kezdeném izgatni. Akár odahajolhatnék, hogy a válla hajlatába köszönjek be, vagy prózai egyszerűséggel az ajkán húzzam végig az ujjamat, de nem, ha már játék, hát legyen játék. Ahogyan tapasztaltam, ő is szereti a meglepetéseket, ebből azonban csínján kell bánni. Fenn lehet tartani az izgalmat, de mindig arra kihegyezni unalmas lenne. Szépen sorjában, ahogyan majd alakul. Bőven elég, ha jelenleg elméleti szinten sugallok neki a minden valószínűség szerint bennem legbelül lezajló folyamatokról, nyíltan kimondani viszont elég a virágnyelv. - Sosem mondtam, hogy kicsit is önzetlen lennék. Mást nem is biztos, hogy kivittem volna a háborús cukrászdából. Érdekelsz. És nincsen vétójogot, gondoltam ezt jobb, ha mihamarabb tisztázzuk. Én diktálok. – Most tehetnék úgy, mintha elfogadnám a tényt, hogy bizony a nők sok tekintetben a férfiak fölé vannak rendelve, hiszen nekünk kell kiérdemelnünk, hogy elhúzhassuk végre azt a finom csipkét, ám én nem gondolom így. Sok tekintetben kettőn áll a vásár, és a női szeszélyesség, szüziesség nem feltétlenül fog annyira felzaklatni, hogy hagyjam magam visszarettenteni. - Egy táncot. Táncolj nekem. Egyenlőre vetkőzés nélkül. – Ehhez zene is kell, meg némi elvonulás, és mielőtt még fülig vörös lenne, ezért is tettem hozzá, hogy nem stiptízre gondoltam. Csak látni akarom, hogy milyen az, amikor egy kicsit elengedi magát. Ez is intim, és személyes. Viszont egyedüálló is a maga nemében. Ráfogok a kezére, egy pillanatig kivárok, hátha megriad, aztán ha nem, akkor elindulok vele a diáktársalgók egyikébe. Ilyenkor üresek szoktak lenni.
- Szóval ezek szerint élvezed, ha megleplek. Ezt megjegyzem - mosolyodom el talán most először némi kihívó villanással. Annyira azért nem vagyok szendeszűz, elég sok regényt olvastam, anya imádja a romantikusokat. Tehát azért ragadt rám, na meg otthon is voltak fiúk. Még ha azt nem is engedtem, hogy taperoljanak, nem vagyok vak vagy süket. És teljesen hülye sem. - Önzetlenség... Érdekből... És még is, miféle érdek vezethetne téged egy ilyen lánnyal kapcsolatban, mint én. hisz mint a felsorolásom is mutatja, nem sok mindent tudok felmutatni - mosolygok tovább, és láthatja, egy csipetnyi berezelés sincs. Sőt, kifejezetten mintha egyre inkább tetszene ez a játék, a finom utalások, a sejtések, hogy igényt tart rám. Mert mint már említettem, nem vagyok se vak, se hülye. Legfeljebb kissé naiv, félénk olykor, főképp idegenek között. De ha úgy nézzük, Dylan már nem idegen, nem most találkoztunk először és már volt szerencsénk egy neccesebb helyzeten is átlavírozni. még ha a cukrászdába nem is holmi ádáz sötét varázslók robbantak be, akkor is átkok és bűbájok repkedtek a levegőben. - Ez így beugratós. Hisz alapjában véve nem is azt kapod, miket gondolsz szerintem, hanem azt deríted ki, én mikre gondolok. Ez pedig roppant kétélű dolog, és felém ugyanolyan éles, mint feléd - villantok most egy pajkos mosolyt felé, azt hiszem, nagyjából a harmadikfélét eddigi beszélgetésünk óta. De attól még valóban így gondolom. ha esetleg bemondok valami vérmesebbet, olyat, ami az én piszkos fantáziám tükrözi, de neki eszébe se jutott, azzal csak magam égetem, hozom kínos helyzetbe. Már pedig erre nincs igényem, nem szeretek önmagamból bohócot csinálni, legalább is nem így. - Elbújni a külvilág elől. Nem egészen erre vágyom, mint látod, így is igencsak elbújt vagyok. Vagy ezzel most a saját idegenvezetői képességeid fényeznéd? Felajánlkozol? De miért érzem azt, hogy akkor megint kérsz valamit cserébe. Persze csak úgy merő önzetlenségből, nem is érdekből - facsarom a szavait titkolatlan élvezettel. Közben lesiklik keze a derekamról, őszintén szólva nagy sajnálatomra, hisz egyre jobban élvezem ezt az újfajta incselkedést. Ám nem nyúlok utána, ennyire még sem adom ki magam, helyette a nyitott könyvet szorítom magamhoz, érzem, ahogy a belőle áradó napfény a mellkasom melegíti, már-már az is megfordul a fejemben, vajh az a vizes érzés mennyire volt valós és mennyire hat a ruházatomra? - Jobban érdekelne, hogy Te mit vársz cserébe. Én meg legfeljebb megvétózom, ha túllép azon a határon, amit még meglépnék - fordítom vissza a játékot a legnagyobb élvezettel. nem ódzkodom, nem kéretem magam. Inkább incselkedem, talán egy csipetnyi kihívással. Vajon ilyenkor is van akkora arca, mint elhitetni szeretné velem, vagy konkrét dolgoknál már visszakozik?
♫ Zene ♫ ♥ Ruha ♥ Mindent a maga idejében: először meghalni, aztán gondolkodni.
- Oh, nem mondom, hogy nem leptél meg. Ez tetszik... – Kapcsolódom bele a nevetésbe, ahogyan elmerülök az óceánszín íriszekben. Azt hinné az ember, hogy Alysha amolyan lúdbörőző, törött szárnyú kismadár, aki nem csak hogy el van hagyatva a világ másik végén, a végtelenséig naív is. Ehhez képest mintha mégiscsak rávilágítana, hogy tisztában van a szándékaimmal. Valahol így a legjobb. Meg akarom szerezni a félős kislányt, viszont ha az alapfogalmakkal is nekem kéne megismertetnem, az háromszor ennyi időbefektetés lenne. Hát nem mondom, megérné, de jobb, ha bizonyos kapukon nem kell feleslegesen dörömbölni. A visszajelzéseiből pedig az jön le, hogy nem engedi ugyan az ajtóstul ruhanást a házba, de a kopogtatásra már kikukucskál. - Naná. Ne gondoljuk, hogy puszta önzetlenségből vagyok ilyen veled. Érdekből teszem. – Bólintok le rá, egyértelműsítve, hogy ezúttal nem viccelek. A nevetésem ugyan elhalkul, ám a halovány mosoly arra utal, hogy nem bántani akarom, viszont nem is feltétlenül elégedek meg egy köszivel. A hálájának ennél kézzelfoghatóbbnak kéne lennie. Hagyom, hogy elmerengjen a képzelégseiben, az sem baj, ha piszkos gondolatok jutnak az eszébe. - Nem ilyesmire gondoltam, viszont ha találgatni szeretnél, kiváncsian hallgatom, hogy miket nézel ki belőlem. Úgy próbálj meg válaszolni, hogy foglald bele, hogy te meddig mennél el. – Viccelődés, valamilyen szinten, aztán ha találunk közös nevezőt, akkor majd az lesz a megoldás, attól függetlenül, hogy van konkrét elképzelésem a záloggal kapcsolatban. Ha pedig véletlenül meglepne valami nagyon merésszel, akkor legfeljebb gyorsan ugrunk egyet. - Attól ne tarts. Ha sokat leszünk eleget, megmutatom még a kastély olyan sötét sarkait, ahova el lehet bújni a külvilág elől. – Ismét kétértelmű vagyok, s ha picit is eszes, kezdhet már annyira megismerni, hogy ez valójában egyértelmű. A derekáról most visszahúzom a kezemet, hogy találgatása objektív legyen, és ne feltétlenül egyre gondoljunk. Bár ha jobban magamba nézek, Aly el fog magában mindent osztani hússzal, mint ami nekem eszembe jutna.
- Csak azok tagadják, akiket zavarja, hogy van ilyen oldala is - nevetek rá. Lehet naiv vagyok, de én még is így látom. Azt hiszem, az első találkozásunknál alkalmazott macsó duma csak egy felv ett szerep, amolyan berögzült dolog. De valójában kedves, hisz ha nem így lenne, nem hozta volna ezt a könyvet, nem próbálna felvidítani. Mert kétségtelenül ezt teszi, én pedig élvezettel adom át magam a dolognak. Jól esik, hogy valaki velem foglalkozik, figyel rám, incselkedik, és hát valljuk be, az is tetszik, hogy amúgy fiúmód dong körülöttem. Mert azért teljesen hülye nem vagyok, sejtem, gondolom, hogy nem csak tanulópartnert keres bennem. És vajon én? - Cserébe? - pislantok fel értetlenül a könyvbeli merengésemből. Mert kicsit még mindig a tengerparton vagyok, még mindig érzem a napsütést, a tenger illatát. Hát persze, hisz a könyvet nem zártuk be, az továbbra is ontja az otthon-érzését. És mintha csak kedvére akarnék tenni, noha a fejben olvasás még nem megy, még nem tanultam legilimenciát, ráncolom a homlokom, vagy is inkább az orrom húzom kicsit feljebb. Aztán oldalra biccentem a fejem, várakozón tekintve fel rá, ami nem is nehéz, hisz magasabb nálam. - Nekem nincsenek ilyen könyveim, azt meg végképp nem hinném, hogy azt szeretnéd, korrepetáljalak valamiből. Végül is, te vagy az egyetemista - sorolom, de igazából nem esem kétségbe. Úgy sejtem, megint csak viccelődik, húzza az agyam, ami azt hiszem, szokása. - Idegenvezetést pedig végképp nem tudok vállalni. Hacsak nem eltévedni akarsz velem, az iskola ismeretlen zugait felfedezve. Mert azt tuti, hogy meglelem. Illetve eltévedve ott lyukadok ki...
♫ Zene ♫ ♥ Ruha ♥ Mindent a maga idejében: először meghalni, aztán gondolkodni.
- Persze, hogy nem veszem. Másoknak úgysem hagynád... – Kacsintok rá sokat sejtetően, hiszen már többször alkalmam nyílt megérinteni, igaz, nem bunkó módon, de érzékeltetve vele, hogy nem holmi barátkozásban gondolkozom vele kapcsolatban. Sőt, nem is egyszerű udvarlásról van szó, amikor a vállát simítom meg, netán a derekára illesztem az ujjaimat, van benne egy nem titkolt birtoklási vággyal teszem, végighúzva picit a bőrét is, vagy ha ruhán keresztül teszem, némi csiklandozó körzéssel párosítom. A pocsék időjárást, ahogyan ő kezeli, meg tudja majd szokni, az viszont mulattat, hogy ennyire optimistának hisz. Nem vagyok, csak úgy vélem nem az idő az, amely a legnagyobb gondunk lehet. Ehhez alkalmazkodni kell. - Akkor itt az ideje. Egyébként is halvány a bőröd, jól állna valami fekete darab. Amolyan testhezálló, kihozná a szexi énedet. – Búcsúzom el tőle magára hagyva a gondolataival. Talán sok vagyok számára, ám az egyetlen, aki a látottak alapján foglalkozik vele. Ebben a korban talán még rossz érzés újnak lenni, nincsen meg az a kalandvágy, amit az újdonság kihozhat majd belőle, és csak azt látja, hogy minden ismeretlen, bárhová is néz. Azt, hogy, bennem nem egy barátot talált így elsőre, szintén sokként élheti meg, ám ebben a tekintetben már egyre nyitottabb, ahogyan ráhangolódik a dologra, s a pirulásaiból sem az derül ki, nagyon ellene lenne az érdeklődésnek. Az már kiderült a szavaiból, hogy nem hagyott otthon valami pasit, akihez visszahúzná a szíve. Talán túl letaglózó voltam elsőre, amit nem bánok, élvezettel gondolok vissza a megriadt pofijára. Most kedvesnek vél, holott látható a szándék is, okkal halmozom el figyelmességgel, ami nem feltétlenül a romantikáról szól. - Olykor tényleg. Mint most is. Nem vagyok olyan cuki, mint mutatom. – Rázom a fejemet kaján vigyorral, hogy kicsit elővetítsek abból, hogy ennél sokkal keményebb vagyok, a kedves énemet ismerkedésünk talán korai fázisában érdemes ellőni, hogy aztán talán fokozatosan, hol fejest ugorva ismertessem meg a valódi arcommal. Talán nem lesz számára oly meglepő, csakis az, hogy ilyen fiatalon találkozik szembe valakivel, aki így érdeklődik iránta. Most kellőképpen el van varázsolva ahhoz, hogy elutasítsa az ölelésemet, és ez így van jól. Szoknia kell a gondolatot, hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz. - Az egyetemista lét előnyei. És most térjünk rá, hogy mit is várok cserébe. – Engedem el, és fordítom magam felé, a könyvet ellenben nem kérem vissza. Még nem mondom ki az árat, kiélvezem, hogy netán ráncolja a homlokát, szeretem az ilyen hatásszüneteket. Meg kell mutatnom, hogy nem is vagyok annyira önzetlen.
- Már-már sértő, hogy a harmadik lehetőséget számításba se veszed, miszerint én nem engedtem a taperolást - vigyorodom el, egyértelműsítve, hogy nem sértődtem meg valójában. De azért érdekes, hogy meg sem fordult a fejében, hogy mindez saját akaratból volt így. - Kicsit ködös, de nem halálos... Mondod ezt egy olyannak, aki a ködből csak azt ismeri, ami hajnalban a tengerpart felett lebeg. Na igen, a váltás éles, és számomra elég kellemetlen. De azért értékelem, hogy Dylan mindenben észreveszi az apró örömöket, akaratlan csalva mosolyt az arcomra, míg ártatlan érintései szokatlan melegségbe burkolnak, és persze bíborba az arcom. - Sose volt bőrdzsekim - vallom be már csak halkan, hisz ez nem túl fontos infó. Otthon nem igazán volt rá szükségem, az enyhe időben egészen másfajta divatot követtem. De talán épp itt az ideje, hogy beszerezzek egyet. A zárkózottságomra, vagy az ő szavait használva bizonytalanságomra már nem is reagálok. Én ilyen vagyok, nehéz elfogadnom egyszerre a sok újat, ami körülvesz. Csak apránként megy. Előbb a helyet kell megszoknom, hogy ne érezem magam teljesen idegennek, a barátkozás csak utána megy majd. És míg odavan, azon agyalok, miért is az a türelem, mivel érdemeltem ezt ki? Kissé bele is pirulok a gondolatba, hogy nagy valószínűséggel, már ha fogalmazhatok így, tetszem neki. Bár az Abszol úton érdekes mód támadott le, lehet errefelé ez a bevett szokás. Vagy csak neki ez a stílusa, de kétségtelen, hogy utána végig kedves volt. A cukrászdában és a mosodában is. Na meg ma is. Szerencsére a pirosságom enyhül, mire visszatér, és a gondolataim is terelődnek a könyve felé. - Őszintén? Nem... De a látszat olykor csal - nevetek fel, és csak remélem, nem sértem meg vele, hogy nem látom strébernek. Bár igazából a strébereken kívül mindenki sértésnek, azok meg fel sem veszik. Mindegy, úgy hiszem, van humora és átlendül az ilyeneken. Amúgy is ő kérdezte. Aztán már a könyv vonja magára minden figyelmem, mellőzve az összes többi felesleges és ostoba gondolatot. Elámulva simítom végig ujjaim a hullámzó tenger képén, és bár tudom, hogy csak mágia, no meg egy jó adag képzelet, még is mintha érezném az ujjaimon a víz nedvességét. Lehunyt szemmel élvezem az ismerős illatokat, a nap melegét, és így, kizárva minden mást, mintha valóban otthon lennék, mintha valóban a tengerparton állnék, kiélvezve minden jót belőle. Az egyetlen szokatlan, vagy oda ne m illő csupán a derekamat karoló alak, ám most ez az apró ajándék olyan hangulatba hozott, ahol minden ilyen apróság megbocsájtható, sőt, ennyi talán megengedhető azok után, hogy vette a fáradtságot, hogy kikeresse nekem ezt a könyvet, vagy hogy egyáltalán az eszébe jutott a lehetőség. - Jó neked. Nem hiszem, hogy engem is ilyen lazán kezelnének a tanárok, ha kedvem szerint járnék órára - nyitom fel a szemem és mosolygok rá lágyan. Milyen meglepő, hogy egy csipetnyi otthon milyen engedékeny vagy épp könnyed hangulatba tud hozni...
♫ Zene ♫ ♥ Ruha ♥ Mindent a maga idejében: először meghalni, aztán gondolkodni.
- Egyrészt ennek örülök, mert nem kell kifejezetten másokat agyontaposni érted, másrészt csodálom, hogy ennyire vak volt a környezeted... – Talán ezzel ismét kifejezem, hogy igényt tartok rá, és nem túlzottan viselném el, ha mások is megcsodálnák a gömbölyded hátsóját. Igaz, hogy én sem hoztam még olyan szinten vérlázító helyzetbe, hogy megfogdossam. Az nem volna túlzottan elegáns. Úgy gondolom, hogy a csábítás verbális szintjén is lehetek arcpirító, nem kell attól még arrogánsnak, netán letaglózóan szemétládának lenni, hogy a lány érezze, valaki enyhén szólva is gerjed rá. Nem mulasztom el megérinteni, ez hozzátartozik ahhoz, hogy menetrendszerűen zavarba hozzam, főleg a vállát, vagy a csuklóját, netán a kézfejét, ezekben is van annyi ideg, hogy átfusson rajta a nem elrejthető pír, viszont mégsem annyira ajtóstul a házba, hogy rögtön az erényét féltse tőle. - Pocsék lehet az ekkora váltás, viszont az itteni elég következetes. A közhiedelemmel ellentétben nem esik annyit. Kissé ködös, de nem halálos. Végre megtapasztalhatod, hogy mennyire áll jól a bőrdzseki. – Abban aztán nem sül meg senki, ellenben nem is kell vacogni. Jó, ha valaki, mint én itt nő fel, már a mai reggelt is kifejezetten langyosnak éreztem, neki pedig elképzelhető, hogy még átszakítja a pólóját a hidegtől kiálló mellbimbója. Khm.. Jó ez a hideg, nagyon is. Azért őt valamennyire illene megvigasztalnom, ha ennyire egyedül van. Érdekes, hogy nem vagyok túl jó a rábeszélésben, csak ha éppen leimádkozom valakiről a bugyit, kissé szokatlan, hogy figyelmességet kell mutatnom. Nem erőltettem volna Alyshával a dolgot, ha ennyire végletesen mások vagyunk, bár magamat nem kellett győzködnöm, a fogaimmal tudnám leghúzni a melltartója pántját, amiért ennyire törékeny, de a végsőkig nem fogok térdre borulni. Ha észreveszi, hogy dögösnek tartom a cukiságával együtt, akkor jó, ha nem, hát van más hal is a tengerben. - Egen, ezt észrevettem, hogy nem vagy túl határozott. Szerencséd, hogy veled valahogy angyali türelmet tudok gyakorolni. – Félmosollyal simítom félre az egyik tincsét az arcából. Hogy ezzel is oldjam kissé a hangulatát, ám ahogyan megismertem lassacskán, biztosan ezen is stresszelni fog. Pedig ha jobban belegondolunk, ő maga ad táptalajt, magas labdát. Hiszen megfogta a kezemet, kiszedegette a kavicsokat. Foghatnám arra is, hogy egyedül van, és hiányzik neki a társaság, ám nem teljesen mindegy, hogy mivel láncolom magamhoz? Az indok már oly mindegy ha magamra akarom őt hangolni. Összenevetünk, és sietek vissza az áltöltözés kapcsán. A hónom alatt hozott könyvvel kapcsolatban előbb meghökkenek, aztán vigyorogva nyomom a kezébe. - Úgy nézek én ki? – Rázom a fejemet, aztán besorolva mellé átkarolom a derekát, hogy együtt nézhessük a könyvet, ha végre belelapoz. Egy mágikus útikönyv, hiszen aurorként illik világlátottnak lennem, még ha nem is voltam többek között a tengerentúlon. Amerika, azon belül Miami a tartalma. Ha kinyitja, akkor az ottani időjárásra érvényes napsütést érzi az arcán, ottani illatokat. A képek maguktól értetődő módon mozognak, az óceánnak még a szaga is érezhető, ahogyan hullámzik, és fordokat vet a parton. - Nem tartasz fel. Én osztom be az időmet. Ha kihagyok egy órát, majd pótolom, több is van belőlük. Végső soron úgyis a vizsga fontos. Tetszik? – Kérdezem vészesen közel az arcához, hiszen nem engedek a satuszorításból, amely azonban valahol gyengéd gesztus is.
Kissé meglepetten vonom fel a szemöldököm. Tőből tépni ki? Papa szerencsére nem erőszakos fajta, nem hiszem, hogy neki akár csak viccből is megfordulna a fejében ez a szófordulat. Nem hogy tettlegességig fajuljon, még ha csak emberi módon is. - Nem szoktak taperolni - hebegem zavartan, mert hát nem igazán tudom hova tenni ezt a beszólást. Nem ismeri a családom, így nem hiszem, hogy ítélet vagy vélemény lett volna. Legalább is nem olyan. Akkor meg? Saját érzelmekből beszél? Ő így gondolná? Meglepő mód e nm rettent meg a szavak mögött megbúvó erőszak, inkább már-már hízelkedően tekintek rájuk. Lehet egy röpke találkozás, ismeretség mögé efféle érzéseket sejteni? - Talán tényleg csak ez az időjárás lomboz le ennyire. Talán ha megszoktam, már jobb kedvem lesz - sóhajtom egy vállvonás kíséretében. Anyuval sokat beszélgettünk korábban róla, mennyire le tudja lombozni az embert otthon az eső. Talán most azért látom olyan sötéten a helyzetem, mert hét napból haton esik. Lehet ha megszokom, meglátom majd a jobb oldalát az ittlétnék. - Nem barátkozom túl könnyen idegen helyen - vallom be zavartan. Persze otthon más volt, ott születtem, ott éltem, a barátaimat hosszú évek óta ismertem. Ott jóval könnyebben oldódtam, jóval egyszerűbb volt minden. De itt én vagyok a sok őshonos között az idegen. Ez sokkal nehezebb. - Jó vagy sem... nem tudom, még nincs annyi tapasztalatom, hogy erről valós véleményt adjak - nevetek rá, de persze csak incselkedem. Tényleg örülök neki, hogy összefutottunk, hogy van kedve velem lenni. Így talán már is kisütött egy picit a nap, még ha csak képletesen is. És próbálom ezt a valóságban is felfedezni míg odavan, az egyik ablakkiszögellésben állva, kifelé bámulva. Legalább egy apró napsugár bontakozna ki a komor felhők közül, valami pozitív sugallat. De persze mit várok, ősz van, ilyenkor azért még nálunk otthon is borúsabb az idő. Persze nem ennyire. Ám mielőtt felfedezhetném, már jön is vissza Dylan, időjáráshoz megfelelően öltözve, vagy inkább a sulirendhez? Talán ő lenne az én napsugaram? Ugyan már, micsoda idétlen költői hason lat ez? - Ugye nem tanulni akarsz? -bökök ujjammal a karja alatt szorongatott könyvre. Nem mintha én lusta lennék, de azért ha lehet, szabadidőmben kerülöm az ilyen elfoglaltságokat. Stréber sem vagyok. - Vagy valamilyen órád lesz? Ha igen, szólj nyugodtan, nem szeretnélek feltartani - mentegetőzök azonnal, ahogy eszembe ötlik a logikusabb válasz. Persze, meglehet neki más a tanrendje és most is van valamilyen előadása. Azért remélem, legalább azt megmutatja, hogy jutok vissza a szállásomra. Eh, ezek a fránya útvesztők.
♫ Zene ♫ ♥ Ruha ♥ Mindent a maga idejében: először meghalni, aztán gondolkodni.
Na igen, azzal valóban nem számolok, hogy ahhoz, hogy ő elhagyja a Roxfortot, még szülői beleegyezés kellene. És bármilyen szépen mosolyognék én bárkire, aligha hiszem, hogy nem lenne átlátszó, hogy milyen indokkal viszem magammal a lánykát. Félreteszem a kérdést, talán a jövőben mégis meg lehet oldani. Ettől még nem gondolom azt, hogy kicsi lenne. Valóban fiatalka, ám nem lebecsülendő, hiszen nem kezd mindenen vihogni, mint a nála akár egy-két évvel idősebbek. Azt egyértelműen látja rajtam, hogy nem adom fel vele kapcsolatban, legyen szó most még csupán ismerkedésről, de hogy nem barátkozni akarok, az egyértelmű. Nem teszem nyilvánvalóvá, hogy pusztán az ágyamba cipelném, holott nem titkolt mustrával futtatom a gömbölyded formákon a tekintetem, ám nem mulasztom el a tekintetét fogva tartani a pillantásommal hogy érezze, ez nem feltétlenül csakis arról szól. Nem vagyok az az érzelgős típus, végső soron viszont miért ne beszélgethetnénk? Azt mondják a külső megfog, a belső megtart, így valahol nekem is adnom kell magamból valamit ahhoz, hogy ne csupán egy tucat szépfiúként tekintsen rám. Aztán majd elválik, hogy mindez tiszavirág életű láng volt csupán a részemről is, avagy képes vagyok átküzdeni magamat a szemérmes, ezzel együtt ennivaló viselkedésén. Hiszen nem szemforgatok egy pillanatra sem, úgy gondolom, ha velem ezt teszi, máshoz is így állna hozzá, ami nem probléma, sőt. Ha megszerzem magamnak, akkor biztosan csak az enyém lesz. Nem mintha ez afféle egódopping lenne, de mégiscsak... A kis tündér akkorákat pirulgat, mintha nem tudná, hogy ezzel méginkább olajat önt a tűzre. - Nem érzek részrehajlást a részéről. A helyében már most tőből tépném ki annak a karját, aki le mer taperolni. – Nem, nem teszem meg, a pillantásom ennél most sokkal beszédesebb. Ha megtenném, azzal pont, hogy felmutatnám, egy percet sem tudok várni. Így, hogy elmarad az érintés, talán benne is fel tudok némi vágyat ébreszteni, hiányérzetet, hogy vajon miért fogalmaztam így? Ellenben félmosollyal bólintva reagálom le a riposztot, de tovább nem megyek, mert látom, hogy egyébként pocsék a kedve, még ha kissé fel is tudtam vidítani a bénázásommal. - Valahol... megértelek. Egy másik kontinense szakadni a családtól, a barátaidtól... Na igen, az időjárás már csak ilyen, ehhez hozzá kell szokni, nem tudsz vele mit kezdeni, viszont... Ismerkedni, barátkozni lehet. Látod máris nem vagy egyedül. Vagy engem ismerve ez nem is olyan jó hír? – Kérdezek rá hamiskás mosollyal. Találhatott volna magának egy lánybandát, netán bárki más pasit, aki nem néz rá állandóan ilyen pimaszul. Az érdeklődésem lehetne akár bók jellegű is, hogy felfigyelt rá valaki, ellenben én állandósítom a pofiján a pírt. együtt haladunk befelé, mígnem Aly a bejáratot átlépve megtorpan. - Majd megmutatom a kastélyt. Sietek vissza. – Bólintok, és úgy tíz percre eltűnök. Nem csupán pulcsit, hosszú nadrágot is veszek. Igen provokatív jellem vagyok, de ha most a lánnyal akarok foglalkozni, nem kéne, hogy mondjuk az igazgatóhelyettes banya lekapcsoljon, amiért szinte kilátszó hátsóval mászkálok egy ilyen nagymúltú épületben. Aztán már sietek is vissza hozzá, a hónom alatt talán meglepő módon egy könyv van. Várom a rácsodálkozó tekintetetet, mielőtt még átadnám.
A külföldi út, a napfényes hely most roppant csábító, és első blikkre szíves örömest mondanék igent. Azaz úgy értem, indulhatnánk is oda, ahol süt a nap. Ugyanakkor tudom, kizárt, hogy anyáék elengedjenek egy idegen fiúval. Hát ez már csak ilyen egy helyzet. De attól még kedves tőle, értékelem és persze álmodozni szabad, nem? És hát az álmodozásba sok minden belefér, hirtelen gondolataim pedig tovább bővülnek, ahogy a ruházatokat boncolgatja. Nos igen, a fiúk is igen sokat mutatnak a strandokon. Gondolom Dylan azért messze felülmúlja azokat a srácokat, akikkel otthon a parton lógtunk. Ők végül is korombeliek voltak, ő meg... Jaj Merlinre, hát miért kell nekem effélékre gondolnom?! Érzem, ahogy arcom pír lepi el, árulkodó, ahogy próbálom fejben kitalálni, mit is láthatnék azon a strandon. Ezt sürgősen abba kell hagynom, mert a végén még rákérdez, és attól tartok, abból csak csitris habogás lenne. És mintha csak átsegíteni szeretne, vagy pusztán kedveskedni, szüleimet érintő szavai csitítják zavarom, no meg terelik is gondolataim, egy hálás mosollyal köszönve meg kedvességét, még ha az egészet csak az illem diktálta is. - Na igen, ő is sokszor túlzón dicsekedett ezzel családi körben - nevetem el magam, mert azért ez így erős túlzás. Nem vagyok én se jobb vagy szebb, mint a többi lány. De tudom, apának mindig is én leszek papa pici lánya. - Vak... Na ezt nem igen hiszem. Az elbambultat talán még el is hittem volna - fintorgok jókedvűen, ami azonnal lohad is, ahogy kintlétem firtatja. Miért is fagyoskodok itt? - Bántani? Nem... Csak.. olyan idegenül érzem itt magam. Az egész hely olyan.. hideg és morózus. Már bocs - rántom meg a vállam egyrészt érdektelen, másrészt bocsánatkérőn. Végül is, ez az ország az ő hazája, és gondolom ez az iskola jó pár éve már otthon a is egyben. De akkor se tudok sokkal több szépet mondani erről az ókori kőrakásról. Legalább is nekem annak tűnik az otthoni sulihoz képest. Közben persze követem befelé ebbe a morcos épületbe. Illetve enm is követem, mellette haladok, hisz nem kutya vagyok és még csak nem is egy csicskás. Aztán megtorpanok, majd csak zavartan fonom össze a karjaim a mellkasom előtt. - Inkább megvárlak itt. Ma már vagy kétszer eltévedtem - vallom be pirulva. Na igen, ez sem tetté szebbé ezt a helyet. Mármint az a sok mozgó lépcső, a hatalmas folyosók. Megszokom valaha is? Megtanulom mi merre van? Aztán csak nekidőlök a falnak, meghúzódva, nehogy bárkinek is útjában legyek, vagy épp ha akad egy ablak, amin bámulhatok kifelé, hát odafordulok. Addig se kell másokat észrevennem.
♫ Zene ♫ ♥ Ruha ♥ Mindent a maga idejében: először meghalni, aztán gondolkodni.
- Igaz. Ellenben nem akarok itt célozgatni, de gyakran küldenek minket külföldre nyomozni, hát istenem, egyszer magammal vihetlek valami napfényesebb partra. – Ajánlom fel, főleg télen van ennek jelentősége, amikor sokan bezárkóznak a meleg szobákba, és csak a nyárról ábrándoznak. Január környékén ki szoktam lőni magamnak egy három hetet a télből, és többek között a kairói partokon süttetem a hasamat, komoly beadandókon dolgozva. Mondván kell az autentikus környezet, miközben az egyiptomi párbajtant tanulmányozom. Khm... Felvidulva a válaszadásán a vízről most ismét rá vetem a pillantásom. Nem akarok állandóan kétértelműen célozgatni, már nyilvánvalóvá tettem, hogy nagyon kis falnivaló darab, az ismerkedés azon fázisa következhet, amikor eldöntöm, hogy valóban komolyan gondolom-e a dolgot, és hogy ő mennyire is akar ellenállni. Azért azt kizárnám, hogy a barátkozás útján közelítem meg a dolgot, az valahogy gyenge megoldásnak gondolom. Nem, tudnia kell az első perctől kezdve, hogy bármit is szánunk egymásra közös időtöltésnek, annak valami kifutása kell, hogy legyen, különben kár pocsékolni a drága időt. Ha haverkodnék, azt megteszem a srácokkal, akikkel együtt lógok. - Dehogyis messze. Igaz, hogy jobban sejtető, mint a futócuccom, de ha engem látsz majd úszógatyában, akkor aztán semmit sem lehet a fantáziára bízni. – Vonom meg a vállamat, hiszen akkor még az ember gondolatai is látszanak. De ha véletlenül van is önuralmam, akkor is kivehetők nagyjából a formák, ahogyan a lányok gömbölyded részei. Áldom azt, aki az ilyesmit kitalálta. Hiszen nem több, mint egy fehérnemű, amiben a lányok meg szégyenlősek lesznek, hiszen a csipke akár átlátszó is lehet. Na nem mintha egy vizes bikini kicsit is kevésbé lenne gerjesztős. A válaszából kiderül, hogy minimum félig mugli családból származik, még jó, hogy óvatosan fogalmaztam. Hiszen más dolog a flörtölés, és hogy megismerjem őt, a családdal viszont a legtöbben nem viccelnek. Egy képzeletbeli vállonveregetés azért jár nekem az ügyes terelésért. - Az lehet, hogy jól varázsolok, a papád viszont szép kislányt nevelt fel, és máshogyan tudott rád vigyázni. Azt sem lebecsülendő. – Ezt viszont komolyan gondolom, hiszen mugliként egy mágiára éhes lányt a megfelelő úton terelgetni biztosan nem lehetett egyszerű dolog. Ilyenkor is meg kell maradni családfőnek. Az anyjáról még nem beszéltünk, remélem nem halt meg vagy ilyesmi. De nem, nem hiszem, Aly kiegyensúlyozott kiscsajnak tűnik, aki korrekt családmodelt látott, vélhetően minden rendben van otthon. - Persze, én aztán szó szerint tarolok, ledöntöm, akit kell. Vagy csak szimplán vak voltam... – Fenyegetem meg a mutatóujjammal, végre valahára kezd feloldódni annyira, hogy elkezdjen incselkedni, játszani a személyiségével, észrevenni, hogy valaki felfigyelt rá. Az még közel sem biztos, hogy abba belegondolt, hogy mi lehet a kimenetele a dolgoknak, elképzelhető, hogy csupán barátkozna. Hát majd meglátjuk, annyira nem becsülöm le, hogy ennyi célozgatás után azt higgye, hogy majd együtt fogunk felolvasókörbe járni. Ami egyébként nem hülyeség, ha jó sztorikról van szó. Magamon érzem a pillantását, az arca ismét pírba fordul, jó úton vagyok, ha ilyesmit váltok ki belőle sokadszorra, hiszen a viszakozása lassan átcsap az elfogadásba. - Tényleg, meg sem kérdeztem, hogy te meg miért fagyoskodtál itt kint? Bántott valaki, vagy csak egyedül vagy? – Bár fel akartam húzni, előbb pattan fel, így ez most kimarad. Elindulunk befelé, elsőre azt gondolom, hogy mindenképpen jól fog jönni az a pulcsi, így amikor átléptük küszöböt, akkor féloldasan felé fordulok. – Magamra kapok valami bentit, megvársz a diáktársalgóban? – Kérdezek rá, majd ha megkaptam az igenlő választ, leszaladok a tömlőcök irányába, hogy minél hamarabb visszatérhessek. Remélem nem illan el valahova.
- Egy uszoda messze nem olyan - sóhajtok fel szomorkásan. Persze ez nem neki szól, csak a saját honvágy beszél belőlem. Tény, hogy egy zárt medence messze nem ugyanaz, mint a napsütéses floridai partok. - De azért persze szívesen elmegyek egyszer. Imádok úszni - teszem még hozzá, nehogy megint azt higgye, egy nyűgös kislány vagyok, aki csak dacolni tud. Mert hát, eltekintve az ismeretség kezdeti furaságától, valóban örülök, hogy van itt végre valaki, akivel tudok beszélgetni. - Miféle fórt? Azt hiszem, egy fürdőruha ezt messze felülmúlja - teszem hozzá vigyorogva, szinte már megkönnyebbülve, hogy ilyen lazán vette az öltözetére vonatkozó elszólásom. Az pedig, hogy esetleg egy fürdőruhában mutatkozzak előtte egy pillanatnyi megingást vagy zavart sem okoz nálam. Végül is otthon annyi ember előtt strandoltam, barátokkal, köztük jó pár fiúval is. Az is csak egy öltözet, nem? Ezzel ellenben a papára vonatkozó vicces beszólás viszont már némi zavart oldalpillantást eredményez, miközben felszabadult kezeimmel újabb marék kavicsot szedek fel, szinte már gyakorlottan forgatva azokat a kezemben, majd mint holmi különös zuhatag, széttárt ujjaim között pergetem le őket. - Nem hinném, hogy ő olyan ügyes lett volna, mint te - zárom egy apró, félénk mosollyal fordulva ismét felé. A papa varázstalan, de én ellek ellenére szeretem, a hogy a mama is. De tudom, sokan a varázslók világából lenézően pillantanak a hozzá hasonlókra. Pedig ő is okos és nagyon sokat tud, igen érdekes könyveket és tanulmányokat ír. De a többség csak azt látja benne, hogy nincs képessége. - Felkészülni? Mármint a hasra esésre? Vagy ez bevett szokás nálad, hogy elgázolod az ücsörgő lányokat? - incselkedek, immár vigyorogva, már-már hálásan, hogy más téma került terítékre, mint a szüleim. Mert hát, az ő felállásuk igen különös, még a mi világunkban is. Aztán újabb szavak, én pedig önkéntelen mérem végig ismét Dylan-t, hogy aztán elpirulva kapjam el róla a tekintetem, a tóra szegezve, mintha roppant érdekes lenne, mintha most bukkanna fel a Loch Ness-i szörny. Pedig ez egy egészen más tó. De akkor is.. Jó kondiban van. Nagyon... - Bemenni? - pislantok rá csodálkozva, és egy pillanatig megfordul a fejemben, hogy nemet mondok. De miért? Hogy aztán még ő se álljon szóba velem? Hogy itt gubbasszak egyedül ebben a takony időben? Mikor végre akadhatna barát is? - Á, szerintem már annyi követ dobtam a tóba, hogy még egy marék és kiszárad - nevetem el magam és felállok, majd ha ő is leszállt a kabátomról, lehajolok érte és egy mozdulattal kirázom. Nem szeretnék némi potya követ v agy ne adja Merlin, valami csúszómászót felvinni a szobámba. Fel viszont nem veszem, csak a karomra terítem, majd várakozón pislantok Dylan-re. Ő tudja, mire gondolt, amikor a bentet emlegette. Én csak örülök a társaságnak végre.
♫ Zene ♫ ♥ Ruha ♥ Mindent a maga idejében: először meghalni, aztán gondolkodni.
- Egy uszoda messze nem olyan - sóhajtok fel szomorkásan. Persze ez nem neki szól, csak a saját honvágy beszél belőlem. Tény, hogy egy zárt medence messze nem ugyanaz, mint a napsütéses floridai partok. - De azért persze szívesen elmegyek egyszer. Imádok úszni - teszem még hozzá, nehogy megint azt higgye, egy nyűgös kislány vagyok, aki csak dacolni tud. Mert hát, eltekintve az ismeretség kezdeti furaságától, valóban örülök, hogy van itt végre valaki, akivel tudok beszélgetni. - Miféle fórt? Azt hiszem, egy fürdőruha ezt messze felülmúlja - teszem hozzá vigyorogva, szinte már megkönnyebbülve, hogy ilyen lazán vette az öltözetére vonatkozó elszólásom. Az pedig, hogy esetleg egy fürdőruhában mutatkozzak előtte egy pillanatnyi megingást vagy zavart sem okoz nálam. Végül is otthon annyi ember előtt strandoltam, barátokkal, köztük jó pár fiúval is. Az is csak egy öltözet, nem? Ezzel ellenben a papára vonatkozó vicces beszólás viszont már némi zavart oldalpillantást eredményez, miközben felszabadult kezeimmel újabb marék kavicsot szedek fel, szinte már gyakorlottan forgatva azokat a kezemben, majd mint holmi különös zuhatag, széttárt ujjaim között pergetem le őket. - Nem hinném, hogy ő olyan ügyes lett volna, mint te - zárom egy apró, félénk mosollyal fordulva ismét felé. A papa varázstalan, de én ellek ellenére szeretem, a hogy a mama is. De tudom, sokan a varázslók világából lenézően pillantanak a hozzá hasonlókra. Pedig ő is okos és nagyon sokat tud, igen érdekes könyveket és tanulmányokat ír. De a többség csak azt látja benne, hogy nincs képessége. - Felkészülni? Mármint a hasra esésre? Vagy ez bevett szokás nálad, hogy elgázolod az ücsörgő lányokat? - incselkedek, immár vigyorogva, már-már hálásan, hogy más téma került terítékre, mint a szüleim. Mert hát, az ő felállásuk igen különös, még a mi világunkban is. Aztán újabb szavak, én pedig önkéntelen mérem végig ismét Dylan-t, hogy aztán elpirulva kapjam el róla a tekintetem, a tóra szegezve, mintha roppant érdekes lenne, mintha most bukkanna fel a Loch Ness-i szörny. Pedig ez egy egészen más tó. De akkor is.. Jó kondiban van. Nagyon... - Bemenni? - pislantok rá csodálkozva, és egy pillanatig megfordul a fejemben, hogy nemet mondok. De miért? Hogy aztán még ő se álljon szóba velem? Hogy itt gubbasszak egyedül ebben a takony időben? Mikor végre akadhatna barát is? - Á, szerintem már annyi követ dobtam a tóba, hogy még egy marék és kiszárad - nevetem el magam és felállok, majd ha ő is leszállt a kabátomról, lehajolok érte és egy mozdulattal kirázom. Nem szeretnék némi potya követ v agy ne adja Merlin, valami csúszómászót felvinni a szobámba. Fel viszont nem veszem, csak a karomra terítem, majd várakozón pislantok Dylan-re. Ő tudja, mire gondolt, amikor a bentet emlegette. Én csak örülök a társaságnak végre.
♫ Zene ♫ ♥ Ruha ♥ Mindent a maga idejében: először meghalni, aztán gondolkodni.
- Igazán sajnálom kicsi lány. Én itt nőttem fel, már megszoktam. Ellenben itt is vannak benti strandok, ami talán nem ugyanaz, mint a napsütötte. Pedig aztán fürdőruhában megnéznélek, ha már neked ekkora fórt adok. – Huppanok le mellé, hogy ne félig álló helyzetben kelljen kibogarásznia a kavicsdarabokat a tenyeremből. Nem húzom el a kezemet, s a dolgozó lány pofiját figyelem, aki még mindig zavarban van a jelenlétemtől, még ha nem is fejezem ki annyira birtkoklási vágyamat vele kapcsolatban, mint a legelső közös perceinkben. Valahogy érdemes nála megtalálni azt a határmezsgét, amit csak óvatosan léphetünk át. Nem fogom megcsúfolni magamat, hogy finomkodjak egy lánnyal kapcsolatban, mégiscsak én vagyk a pasi, de ha ennyire törékenyen édes, nem fogok csak úgy visszatáncolni. Adtam neki pár napot, úgy vélve, hogy úgyis találkozunk az iskolában, s lám, majdnem el is estem benne. Sorsszerű, ha kicsit is hinnék a sorsban. Egyértelműen csinosabb, másféle arcberendezése van, mint az itteni halovány bőrű brit lányoknak. Hát szó mi szó, Alysha valóban jobban megfog, mint a helyiek, más kérdés, hogy ahogy nézem, én sem maradok hatás nélkül, ami őt illeti. Vagy ez az egész csak részemről ilyen egyértelmű, s azért van zavarban, mert nem szokott hozzá az ilyesmihez? - Köszönöm, figyelmes tőled a segítség. – Bekapcsolódva a nevetésébe, már nem élezem ki arra a dolgot, hogy s legalább volt alkalmunk fogni egymás kezét. Abból ítélve, hogy ennek vége szakad, valahol továbbra is tartaná a távolságot. Sebaj, ez már több, mint a semmi. – Ezen nem csodálkozom, akkor ki védett volna meg? Na nem mintha lebecsülném az atyai varázserőt. Jut eszembe, ő is tud varázsolni, ugye? – Alapból a jót feltételezem, és nem azt, hogy muglik. A végén még ez is rosszul esne neki, holott most arról van szó, hogy meg akarom ismerni, vele tölteni az időmet a saját haveri társaságom mellett vagy helyett. A két végletet tötjük be, én vagyok a tapasztalt vén róla a szakmában, ő pedig a szüzike. Ám érdekes módon mindig az ilyen típusú lányok jöttek be, s nem feltétlenül a kihívás miatt, annyira nem vagyok őrült, hogy feleslegesen nehezítsem a saját sorsomat. Nem, valahol gerjesztőleg hat rám, ha valaki ilyen ártatlan, törékeny, a nagyon magamutogatós, prostis lányokat mindig is gyűlöltem. - Most mondjam azt, hogy fel szoktam készülni az ilyesmire? Rád éppenséggel nem. Futni jó, kondiban kell maradnom. Csak éppen nem kéne megállnom, mert akkor tényleg megfázok. Bemegyünk valahova, vagy elvagy most egyedül? – Simítok végig a karján, egyértelműsítve, hogy melyik megoldásnak örülnék jobban. Ha be is megyünk, nyilván magamra kapok legalább bentre majd egy pulcsit, mert még rámszólnak a tanárok, hogy miért lazázok fedetlen ruházatban egy angolszász, évszázados hagyományokra visszatekintő épületben.
