Sheilah & Silent

Sheilah & Silent

Fenyegetőzni akar? Hát csak rajta. Nem ijedek meg holmi mardekáros fruskától. Hiába nevezett senkinek, én épp úgy nem tudom ki ő és mit csinál itt. De gyanítom semmi jót. Az, ahogy a csuklómat szorította valóban fájt volna, de ez most nem érdekelt. Igaz meglepődtem, hogy egy idősebbel akar kikezdeni, de mégis mit vártam tőle? Egyértelmű volt a reakciója. Az meg, hogy nem köszöntem neki… Így járt. Kit izgat, hogy ezzel megsértettem-e vagy sem. Előbb harapnám le a saját nyelvem mintsem, hogy bármiféle kedves szóval illessem. Egyébként ő sem köszönt. Most én is kapjam föl a vizet és kezdjem el fenyegetni, hogy mi lesz, ha nem teszi meg? Nem, nem… Én nem ilyen vagyok. Ez engem teljes mértékben hidegen hagyott.
Bevallom nem figyeltem rá különösebben. Bár a reakciójából azt szűrtem le, hogy eléggé ideges lehetett, amiért nem válaszoltam. Nem is nagyon állt szándékomba. Ha még csak annyira sem művelt, hogy megállapítsa, melyik házba tartozom, akkor komolyan nem tudom, hogy lehet még ő itt. Én már biztosan rég kicsaptam volna. De ebben nem én döntök. Viszont jó volt látni, hogy szimplán azzal, hogy csöndben vagyok, és hogy bután bámulok rá ennyire ki tudtam hozni a sodrából. Azonban a végére talán én is kisé túlzásba estem. Párbajra hívott ki. Már a tekintetében is látszott, hogy nem teljesen épelméjű. Egy picit meg is sajnáltam emiatt. De a kihívást örömmel elfogadtam.
Szinte azonnal egymásnak estünk. Különféle átkokkal és bűbájjal halmoztam el. Igyekeztem nem túl durvákat használni, mert nem nagyon akartam benne kárt tenni. Még a végén én lettem volna hibás azért, mert megsérült. El tudtam képzelni róla, hogy eljátssza a kis ártatlan, hogy végül engem csapjanak ki. Ami természetesen nem történt volna meg, hisz nekem talán jobban hittek volna, mint ennek a bajkeverő lánynak.
Kétségtelenül remekül küzdött. Olyan varázsigéket használt, amelyeket nem is tudtam honnét vehetett. Hisz a legtöbbet én is csak ebben az évben tanultam. Éreztem, hogy itt valószínűleg én fogok veszíteni, de még azt is a saját előnyömre fordíthatom. Hisz ha én sérülök meg, akkor ugyan úgy fel tudom majd őt adni. Az utolsó szó, amit, bár nem igazán hallottam, ki tudtam venni, hogy egy átok volt. Utána már csak sötétség.
Felébredtem. A földön heverve találtam magamat. Megpróbáltam feltápászkodni, de abban a pillanatban iszonyatos fájdalom hasított a lábamba. Mintha ezernyi tűt állítottak volna belém. Közelebbről vizsgáltam meg a sérült testrészem. A jobb lábam felső részét érte az átok. Vérzett, de nem tűnt túl vészesnek. Csupán egy karcolás. Egy nagyon fájdalmas karcolás. Egy pillanatig azt hittem, hogy a lány magamra hagyott, de aztán végül észrevettem.
− Elismerem győztél! Tudom, mikor van vége a harcnak. – mondtam a fogaimat összeszorítva. A lány a fűben ült törökülésben, nem is olyan messze tőlem. Sőt egész közel volt. A következő percben, az ép lábammal egy akkorát rúgtam belé, hogy kisé megdőlt oldalra. – Na, most van vége! – tettem hozzá mosolyogva.
Tényleg legyőzött nem tagadom. De olyan jól esett ez a kis elégtétel. Na persze ez csak egy része volt. Még vissza fogja ezt kapni tőlem egyszer. És nem is olyan sokára. De előbb még…
- Mivel most már kvittek vagyunk… mondjuk… igazán elvihetnél a gyengélkedőre. Vagy esetleg várjuk meg, amíg az egyik tanár éppen erre téved?

Egyre gyakrabban jártam ki a tiltott rengetegbe. Legtöbbször tanórák alatt, amikor egyik tanár sem azzal volt elfoglalva, hogy éppen milyen csínyen töröm a fejemet. Lehet túl sokat lógtam, de ez most egyáltalán nem érdekelt. A pletyka, miszerint tényleg óriáspókok vannak a rengetegben felkeltette az érdeklődésemet. Amikor csak alkalmat találtam, oda mentem egy felfedező útra. A mai nap sem különbözött a többitől. Félelmet nem ismerve törtem be az erdőbe, egy újabb ösvényt kitaposva. Hiába meresztettem a szemem, egyelőre nem láttam semmit. A nap sugarai nem jutottak el teljesen hozzám, félhomályban tapogatóztam.
-  A fenébe ezekkel a nyavalyás nagy fákkal és tüskés bokrokkal! - motyogtam magamnak.
Nem figyeltem, és egy kentaurt pillantottam meg magam előtt. Felhúztam a fél szemöldököm, hogy mégis mit keres itt. Mielőtt még ő is észrevehetett volna egy nagyobb fa mögé rejtőztem el. Fohászkodtam, csak meg ne lásson. Nem mintha féltem volna tőle, de nem lenne valami jó ha megölnék egy kentaurt. Az a pár perc ami eltelt, valóságos órának tűnt számomra. Kikukucskáltam és majdnem felsikítottam...
A kentaur ott tornyosult előttem, az orra szinte súrolta az enyém. Nem úgy nézett ki, hogy bántani akarna, de annyira meglepődtem, hogy köpni-nyelni nem tudtam. Rengeteg bocsánatkérést elhadarva futottam visszafelé, kevésbé kecses módon. A rohanás közben visszafordultam, és úgy tűnt nem követ, csak integet. Várjunk csak... integet? Na, most már végképp összezavarodtam.
Aztán eltűnt a szemem elől, pontosabban én tűntem el előle. Egy kiálló gyökérben elbotlottam és elhasaltam. Így jár a boszorkány, ha nem a lába elé néz. Feltápászkodtam és leporoltam a talárom. Megszemléltem a térdem, és konstatáltam, hogy csak egy egész picit horzsoltam le, senkinek sem fog feltűnni. Hiába volt kicsi sérülés, nagyon égetett. Igyekeztem, hogy minél hamarabb kijussak erről a helyről.
Én is meglepődtem magamon, hogy ennyire megrémisztett egy barátságosnak tűnő kentaur. Talán beszélgethettem volna vele és megtudhattam volna valamit a pókokról. A gyávaságomért átkoztam magam. Egy újabb nap, újabb kudarc. De miért is lennék gyáva? Mások be sem merik tenni a lábukat olyan messzire. Megint kiült az arcomra az önelégült mosolyom.
Ahogy közeledtem a rengeteg széléhez egyre világosabb lett. Végre, egy, az utamban álló bokron keresztülgázolva visszajutottam a kiindulási pontomhoz. Pontosabban, mielőtt teljesen kiértem volna megtorpantam. Egy egyáltalán nem ismerős lányt pillantottam meg magam előtt. Éreztem, hogy ezt még a saját javamra tudom fordítani, ugyanis úgy tűnhetett, mintha én csak követtem volna és az erdőbe nem tettem a lábam. Vagyis, ő volt itt először.
Lassan megfordult és szemügyre vettem az arcát. Tényleg nem tűnt ismerősnek, ötletem sem volt hogy valójában melyik házba is tartozik. Egyet viszont pontosan tudtam, nem a mardekárba. Elfintorodtam, majd rögtön utána gúnyos mosolyra húztam a szám. Ahogy megszólított... éreztem, hogy próbál lenézően beszélni hozzám. Nem hagyhattam annyiban, hogy csak így, semmi köszönés nélkül megszólítson. Szívesen kiütöttem volna azonnal, de előbb még közölni akartam vele néhány gondolatomat.
Mind a ketten csak végigmértük egymást. A hosszú csönd után  pedig egyszerűen ott akart hagyni. Nem, ezt nem fogom hagyni! Utánanyúltam és erősen megszorítottam a csuklóját, talán kicsit túl erősen is. Egy kicsit mintha még jobban elfehéredett volna, így egy kicsit engedtem a szorításból.  
- Nocsak, itt meg egy senki, akiről még sohasem hallottam. - ejtettem ki megvetően a szavakat. - De azért köszönni nem tud... Melyik házba is tartozol?
Láttam a szemén, hogy legszívesebben elrohanna, de erősen tartottam. Kétlem, hogy olyan helyzetben lennénk, amit meneküléssel el lehet rendezni. Szúrósan ránéztem, majd folytattam.
- Mi van, némasági fogadalmat tettél? Vagy kivágták a nyelved?
Továbbra is néma csönd, ez a csaj direkt játszik az idegeimmel!
- Tudod mit?! Itt és most helyben lerendezzük egy párbajjal... és nem ígérem, hogy betartom a szabályokat...
Kit érdekelnek? A diák azért van, hogy ezeket felrúgja. A talárom ujját szépen lassan felgyűrtem és kihívóan néztem újdonsült ismerősömre.

Egyedül voltam a hálóteremben. A többiek mind valahol máshol szórakoznak, vagy tanulnak. Én pedig ismét magányosan ülök a sötétben, és várok, hogy megjöjjön a kedvem a tanuláshoz. Vagy úgy egyébként bármihez. Mert jelenleg nincs erőm semmit sem csinálni. Csak úgy vagyok egymagamba. Semmi izgalmas nem történt mostanában. Az agyam pedig teljesen megtelt, az ez évnyi anyag sokaságával. Muszáj valamit csinálnom. Valamit, ami felpezsdít. Már hetek óta nem volt adrenalin löketem. Biztos vagyok benne, hogy ez a baj. És ha ez így megy tovább, én is olyan unalmas leszek, mint a szüleim. Azt pedig nem akarom. Így is épp elég, hogy hat éve nem bírok egy olyan emberrel összefutni, akivel úgy igazából jóba lennénk. Mert hát persze vannak, akikkel beszélgetek, meg olyanok is, akik kedvesek, de általában csak azért, mert az ő csoportjukba tartozom, vagy, mert akarnak tőlem valamit. Ez pedig nem nevezhető barátságnak. Ha tudnák milyen nehéz így egyedül! De elég az önsanyargatásból! Inkább keresek valami izgalmasabb dolgot, mielőtt még elalszok.
A tiltott rengetegbe mentem. Ez tűnt a legjobb helynek. Itt senki se láthat meg a diáktársaim közül, ugyanakkor kicsit hátborzongató is. De főleg hideg. Még egy ilyen meleg napon is, mint a mai. De nem ez zavart a legkülönösebben. Sokkal jobban féltem az erdőben rejtőző lényektől. Mondjuk azok a rengeteg belsőbb felében élnek. Én pedig csak éppen, hogy a szélén vagyok. Tudom, hogy én akartam ezt, de elég sok hülyeséget műveltem már. Alig lepődőm meg magamon. Gondoltam, hogy ha idejövök azonnal beparázok és legszívesebben visszamennék, de nem fogok. Kijöttem, most itt is maradok. Legalábbis egy órát.
Sejtelmem sincs, mennyi lehet az idő. Olyan lassan telnek a percek. Lehet hoznom, kellet volna magammal egy könyvet. Vagy valami tanulni valót, mert így csak arra bírok koncentrálni, hogy mikor támad meg valami borzalmas lény. Az unalom pedig ismételten elönt. Azt hittem kicsit érdekesebb lesz ez a hely. Elégre olyan sok pletyka kering, hogy milyen szörnyű lények élnek itt, meg, hogy aki ide egyszer beteszi  a lábát az egy életre megemlegeti, hogy ilyet tett. De valahogy most mégsem éreztem ennek a hatást. Már egy picit sem rettegek. Addig, amíg féltem legalább egy kevés adrenalin felszabadult bennem, de most… Csak rosszabb lett.
Pár perccel később zajt hallok. Valaki erre jön. Reménykedtem benne, hogy nem egy diák, de nem volt szerencsém. A bokrok közül egy mardekáros lány lépett elő. Hát igen. Ez nagyon nem az én napom. Hogy miért utálom a mardekárosokat? Jobb kérdés, hogy ki nem utálja őket?  Számomra olyanok, mint a muglik között a beképzelt sznobok, akik azt hiszik, csak azért mert jó sok pénzük van, bármit megtehetnek. Ez a lány viszont ismerős volt. Nem nagyon foglalkozok a mardekárosokkal, de őt mégis ismertem. Igen, már rémlik! Egy évvel utánam jött. Sokszor láttam már bajt csinálni. Rejtély, hogy még hogy nem csapták ki.
− Nahát! Egy mardekáros? Talán meg kéne lepődnöm, hogy itt látlak?—mondtam neki olyannyira lenézően, ahogy csak tudtam. Csak ez után jöttem rá, hogy tulajdonképpen én voltam itt először. De ez most mit sem érdekelt. Igazából abban reménykedte, hogy fel tudom húzni annyira, hogy esetleg megvívjunk egy kisebb párbajt. Ami úgy szintén ellenkezik a szabályokkal, de hát ezt itt ki látná? Azonban a lány nem válaszolt. Csak mosolygott. És azt hiszem, tudom is, hogy miért. Hisz most könnyedén beköphet, amiért persze ő is büntetést kapna, mert különben honnan máshonnét látta volna, hogy ott vagyok.  Szóval csak abban reménykedem, hogy van egy csöpp esze és nem megy mindjárt a tanároknak szólni.
Pár percig még farkasszemet néztünk, aztán már én magam sem tudtam mit csinálunk. Mert igazából, nem is szóltunk egymáshoz, és nem is igazán érdekelt minket a másik jelenléte. Már többször is végig mértem a lányt, és azt állapítottam meg, hogy ebből se lesz semmi. Így elindultam visszafelé a kastélyba, amikor elkapta a csuklómat.