Laura P. Patris

Tárgy: Laura P. Patris 2015-06-08, 16:16

Laura P. Patris

[You must be registered and logged in to see this image.]
"Úgy gondolom, a legtöbb ember, akit nagy veszteség, akit igazán hatalmas tragédia ér életében, keresztúthoz érkezik. Talán nem azonnal, de amikor a sokk elmúlik, akkor mindenképpen; lehet, hogy hónapokkal, lehet, hogy évekkel később. Ekkor a tapasztalataik hatására vagy többé válnak, mint amik addig voltak, vagy összemennek.
(Stephen King)"

Főkarakter: Carmen Wilkes
Teljes név: Laura Pearl Patris
Születési hely és dátum: Wales, Tywyn - 1972. 05. 27.
Csoport: Ex-Halálfaló
Patrónus: Réti nyúl
Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Eltartott, munkát keres.
Képesség: Bejegyzett animágus (Homoki macska)
Kiemelkedő tudás: -

Jellemed kifejtése

Hát, mit mondhatnék magamról? Halálfaló vagyok, vagy talán inkább voltam, nem tudom a többiek még munkálkodnak-e, de én letettem a pálcámat. Na de, a jellemem: nem tudom mit mondhatnék magamról. Én szerénynek tartom magam, csendesnek, alattomosnak. Mindig is szerettem a háttérben munkálkodni, ilyesmi feladataim voltak, még a Nagyúr idején is, nem is lettem volna hajlandó gyilkolni. Tiszteltem őt, vagy inkább féltem. Féltem a hatalmától, féltem, hogy a markában tartott családomat esetleg megölné. Nem akartam kockáztatni, így mindent megtettem értük. Talán ezt hívják szeretetnek, gondoskodásnak és hűségnek. Igen, ilyen vagyok én. Szeretek gondoskodni másokról és éreztetni velük, hogy szeretem őket. Nem voltam talpnyaló, csak tettem, amit tennem kellett. Nem hiszek az igazságban, mert ha létezne, nem lenne ilyen gonosz a világ. A jóságban sem hiszek, hisz mindenki szívében ott lakozik a sötétség, ezt már észrevettem saját magamon is. Persze lehet tévedek és létezik jóság és igazság, régen erősen hittem benne, én magam is Griffendélbe jártam, de túl korán kerültem bele ebbe az egészbe. Mindössze 17 évesen ragadtak el a halálfalók a családommal együtt az élettől és tett minket a szolgáivá. Többet nem tudom mit mondhatnék magamról, talán azt, hogy egy egyszerű életre vágyom, egy másik, ugyanolyan átlagos emberrel magam mellett, mint én.

Megjelenés

A külsőm... A legjobban egy szóval tudnám elemezni: egyszerű. Nem szeretek kitűnni a tömegből, jól érzem magam elvegyülve, bár ez még kicsit nehéz, így az Azkaban után, a lila karikák sajnos nem tűnnek el egyszerűen. Hajdan élénk, enyhén barna arcom még kissé beesett és sápatag, régen alig látszódó szeplőim, most talán rikítanak róla. Tengerkék szemeim mintha megkoptak volna és már nem ragyognának úgy, mint 2-3 éve. A hajam. Nos, az nem változott sokat, sosem volt szép. Vékony szálú, vállig érő, bár most már jóval lenőtte azt a hosszt, és egyszerű barna, csak most kezdett el töredezni, ezalatt a pár év alatt, a fogságom idején. Mondhatni magas vagyok, 178 cm, és e mellé kissé vékonyka, de kellően nőies. Azt hiszem modell alkat vagyok, persze nem a mai csontvázakra célzok, hanem a magas, vékony, de nőies modellekre, azokra, akiken van mit nézni. Csak én nem emelem ki az előnyeimet. Tényleg nem akarok kitűnni, inkább csak el.

Életed fontosabb állomásai

Az én történetem 1972. május 27-én kezdődik, Walesben, egy tengerparti városban. Édesanyám aranyvérű, édesapám pedig mugli, én, jó sejted kedves olvasó, félvérnek születtem. Sajnos nem született testvérem, akármennyire is szerettem volna, édesanyámnak egy betegségből kifolyólag nem születhetett több gyereke. Engem természetesen hatalmas családi szeretetben neveltek fel, mindenki szeretett mindenkit és hatalmas bizalom övezte az egész családot.
Egy egyszerű család voltunk, nem a pórnép, de nem is a gazdagok. Pont a kettő között. Volt egy kis házunk Tywyn-ben, nem messze a tengertől. Kiskoromban gyakran lejártunk oda fürdeni, csak mi hárman, esetleg még néha a nagyiék is jöttek velünk, néhány unokatestvéremmel együtt. Minden idilli volt, számomra oly' kedves és szeretetteljes. Amikor pedig megkaptam a levelemet a Roxfortból, édesanyámék melle dagadt a büszkeségtől. El sem tudtak képzelni nagyobb megtiszteltetést, mintsem, hogy én is odajárhattam, pont úgy, mint ők hajdanán. Nem sokkal a levél megérkezése után szinte rögtön elindultunk az Abszolútra. Baglyom már volt, talán a szüleim előre gondolkodtak. Ha jól emlékszem akkor vehették, amikor először megmutatkoztak a varázsképességeim. Talán ők még jobban várták ezt a levelet, mint én magam. Hát, de az is egy vicces történet volt, de talán majd később térek rá vissza, most ugorjunk csak vissza az Abszolútra!
Tehát az utunk rögtön Mr. Ollivander varázspálcaboltjába vezetett, természetesen az én erősködésemre. Édesanyám inkább Madame Malkin Talárszabászatába ment volna először, de túlságosan is örült és szeretett, hogy ellentmondhasson az én akaratomnak, ha pedig apa itt lett volna, ő is mellettem állt volna ki, de csak mert nem szeret ruhákat vásárolni. Tipikus férfi.
Benyitottunk, és Mr. Ollivander egy kedves mosollyal fogadott minket. Én rögtön odaszaladtam hozzá és csillogó szemekkel figyeltem az éppen a pulton tornyosuló pálcadobozokat.
- Jó napot, Mr. Ollivander, végre eljött az én időm, egy pálcát szeretnék!
Az öreg csak mosolygott, talán mindennap ilyen szeleburdi, kíváncsi és lelkes fiatalok jönnek-mennek a boltjában, így már meg sem lepte az én viselkedésem. Oh, ártatlan gyermekkor, milyen szép is volt! Édesanyám érdeklődött, hogy mi ez a rendetlenség - oh igen, az én drága jó édesanyám és a rendmániája! -, csak nem új pálcákat készített, mire az öreg Ollivander csak fellelkesedett és taglalni kezdte neki, hogy milyeneket is készített és, hogy éppen most frissítette a készletet, csak még nem volt ideje elrakni a helyükre. Azt hiszem mutogatni is kezdte neki szépen sorban a pálcákat, nem teljesen láttam a kupac ezen végéről az öreget. Én kutakodni kezdtem. Túlságosan is fellelkesültem ahhoz, hogy kivárjam, amíg ők ketten befejezik a beszélgetést, és ez a türelmetlenség és rendetlenség az, aminek köszönhetem a pálcámat.
Talán már túl voltam a negyedik pálcán is, amit megnéztem, amikor közelíteni kezdtem az egyik dobozhoz a kezem, mire annak lerepült a teteje és egyenesen elém csusszant egy pálca a dobozával együtt. Édesanyám és Mr. Ollivander egyszerre kapták fel a fejüket a kisebb csattanásra, amikor a doboz teteje földet ért valahol a pult túloldalán. Én nem figyeltem rá, máris a kezemben tartottam a jövendőbeli kis szerelmemet.
- Ő az!
Mosolyogtam, miközben egy kicsit magamhoz öleltem. Akkor még nem tudtam mennyi bajban is fog kitartani mellettem, de már akkor is éreztem, hogy milyen mély kötődés is van köztünk. Olyan volt ez az egész pillanat, mintha éppen most találtam volna meg a lelkem másik felét. Nem ölelgethettem sokáig a újdonsült társamat, mivel édesanyám sürgetett, hogy próbáljam ki az egyik polcon. Megtettem. Szinte rögtön összeforrt a fa, én pedig sikítani tudtam volna örömömben, és ahogy elnéztem, édesanyám is ugyanúgy érzett. Gyorsan távoztunk az öregtől, nem lelkendezhettem neki sokat, de lehet hálás is volt érte anyámnak, hogy kirángatott onnan. Most viszont egyenesen Madame Malkinhoz mentünk, hogy talárt készíttessünk nekem. Ezt már annyira nem élveztem, de hát mit tehettem volna? Muszáj volt ezt is végig szenvednem. Persze édesanyám itt is lelkendezett, bár most már inkább a ruha mániája miatt, mintsem a büszkeségtől. Bár az is ott csillogott a szemében. Amint végre meg tudtunk venni mindent, olyan büszkén mentem haza, mint még soha. Alig bírtam kivárni a nyár végét, hogy végre elindulhassak a Roxfortba. Abban a két hónapban, szinte csak azon járt az eszem, a pálcával való gyakorláson kívül, hogy vajon melyik házba kerülhetek. Édesanyám Hollóhátas volt, édesapám pedig Hugrabugos. El sem tudom képzelni, hogy vajon én hová kerülhetek! Mennyit izgultam ezen, bár abban biztos voltam, hogy a Mardekárba nem kerülhetek. Az lehetetlen lenne. Édesanyámékat, akármennyire is szerettek, sikerült teljesen kiidegelnem ezalatt az idő alatt. Szinte minden nap megkérdeztem tőlük, hogy szerintük vajon melyikbe kerülhetek. Lassan már talán jobban várták, hogy elmenjek végre a suliba, mint én magam. Bár, meg tudom érteni őket, én sem szívesen lettem volna összezárva az akkori önmagammal, aki éppen készül élete legnagyobb kalandjára.
És eljött! Ott álltunk a King Cross pályaudvaron - 9 és 3/4-dik vágányán. Édesanyám könnyes szemekkel búcsúztatott és az égvilágon világon mindent megígértetett velem. Édesapám alig bírta visszatartani a könnyeit és úgy búcsúztatott el. Én sírtam, mind a kétszer, amikor megöleltem őket, majd a nagy családi ölelés alatt is. Talán furcsa látvány lehettünk másoknak, viszont mi sohasem szakadtunk el egymástól. Ez pedig egy nagyon fájó pillanat volt a számunkra. Még egy utolsó ölelés mindenkitől és mennem kellett. Indult a vonat.
A vonaton egy darabig egyedül utaztam, majd bevetődött mellém egy fiú és egy lány, talán félúton lehettünk akkor. Idegenek voltak, de kedvesnek tűntek. Sokat beszélgettünk és ez alatt megtudtam, hogy ők testvérek, a lány, az idősebb, már másodéves és Barbarának hívják. A fiú velem együtt gólya volt, bár ő nem izgult annyira mint én. Az ő neve amúgy Eric. A Teszlek Süveg végül is egy házba osztott minket. A Griffendélbe, persze ez csak jóval később derült ki, amikor sorban álltunk, hogy beosszanak minket. Ő utánam jött, a testvére pedig integetett nekünk a Hollóhátasok közül. Talán ő izgult Eric helyett is.
Leültem a kis székbe és alig bírtam nyugton maradni, minden idegvégződésem megfeszült az izgalomtól. A kalap sokáig hümmögött a fejemen, már gondolkoztam rajta, hogy csak szórakozik velem és rég kitalálta, hogy hova akar beosztani, csak húzza az agyam, mert látja, hogy izgulok. Aztán pedig kimondta! Kimondta és én majdnem leugrottam a székről és a sarokba hajítottam a Süveget örömömben! Persze nem tettem, McCalagony még időben lekapta a fejemről és örömmel szaladtam az asztalomhoz, ahol már integetve vártak. Nem ismertek, de rögtön befogadott a közösség, az idősebbek és a velem egykorúan szintúgy. Amint leültem, Eric szinte azonnal csatlakozott hozzám. Csak rajtam gondolkodott ennyit ez a nyamvadt Süveg? Na mindegy, túlságosan is örültem, hogy most ezen morogjak és a vacsora is túl ízletesnek tűnt ahhoz, hogy mással foglalkozzak.
A vacsora után is Eric mellett maradtam, vagyis inkább ő mellettem, amíg felkísért minket a Prefektus és elmondta a jelszót. Mintha csak az árnyékom lett volna, úgy követett engem, de be kell, hogy valljam, nem zavart. Bírtam őt, aranyos volt és jó volt a humora is.
Az évek gyorsan elrepültek, és sok mindenről szóltak. Diákszerelem, barátság, veszekedés, ellenségesség, irigység, kalandok és persze a folyamatos veszedelem hírek a Tudjuk kiről. Azok elkerülhetetlenek voltak. Ez volt az első kapcsolatom vele, amivel elégedett is lettem volna. Soha nem akartam őt megismerni, elégedett lettem volna, ha csak az újságból néz vissza rám a ronda, lapos feje, de sajnos nem így lett.
A problémák talán akkor kezdődtek, amikor elkezdtem tanulni az Animágiát, és majdhogynem hihetetlen mód, sikerrel. Sokakat megleptem ezzel, köztük magamat is. Elképesztő volt. Édesanyámnak már az este megírtam egy levélben és már másnap reggel megkaptam a válasz levelemet. A megszokott érdeklődés volt benne, na meg, hogy már egyre büszkébbek lesznek rám. Hihetetlen elégedettséggel töltött el. Az elkövetkezendő napokban pedig Eric egyre furcsábban kezdett el viselkedni velem. Mintha, nem is tudom, megszállottá vált volna. Sehová sem engedett el egyedül és amikor megkérdeztem tőle, hogy mégis mi a baja, csak annyit felelt, hogy nem árulhatja el miért, de vigyáznia kell rám. Kicsit megijedtem. Gondolkoztam rajta, hogy szólok McCalagonynak, hogy Eric-kel valami baj van és talán meg kéne nézetni a gyógyítókkal, esetleg elvinni a Szent Mungóba, de lebeszéltem róla magam azon indokkal, hogy biztosan megvan rá az oka. Viszont ez az ok nem derült ki, egészen a hetedik évfolyam végéig.
Amint befejeztem és megkaptam a képesítésemet, erősen gondolkoztam egy aurori állásban, igazán érdekelt a dolog. Viszont előtte még haza akartam látogatni a szüleimhez, Londonba. Amíg én iskolába jártam, addig ők ideköltöztek, hogy a szünetekben ne kelljen olyan sokat haza utaznom hozzájuk.
Amikor beléptem a házba, furcsán nagy csend fogadott. Már az is túl furcsa volt nekem, hogy nem jöttek le elém, de hogy még itthon sincsenek, az még jobban meglepett. Gondoltam rá, hogy esetleg csak elkerült egymást, bár a szívem mélyén éreztem, valami megsúgta, hogy nem erről van szó. Mindenesetre felindultam a szobámba, hogy kipakoljak. Ahogy felértem, szinte rögtön a falnak csapódott a bejárati ajtó, én pedig ösztönszerűen kaptam a csizmám szárába rejtett pálcámhoz kaptam. Nyeltem egyet és a szívem majd kiugrott a helyéről. Fogalmam sem volt róla, hogy mi történhetett a földszinten, de csak a szobám ajtajáig jutottam, és hatalmas meglepetésemre Barbarával és Eric-kel néztem szembe. Megnyugodtam és leengedtem a pálcámat, az arcomra egy barátságos mosoly ült ki. A szívem még mindig zakatolt, a fejemben vagy ezer kérdés fogalmazódott meg, hogy mit kereshetnek itt, miért néz ilyen szomorúan és bűnbánóan Eric, de valami elterelte a figyelmemet. Barbara szinte azonnal rám szegezte a pálcáját, amint én magam mellé engedtem a kezem.
- Ezt mégis mire véljem Barbara?
Néztem rá értetlenül, de a mosoly az arcomra fagyott, ahogy a Petrificus totalus átok elhagyta az ajkait. Kegyetlen volt a tekintete, Eric pedig rám sem nézett, viszont láttam a szemébe, hogy ő nem akarta ezt az egészet. A lépcső ismét megnyikordult, az én szívem pedig ismét egyre hevesebben vert. Aztán megláttam őt. Nem tudnám leírni azt a látványt, ami akkor elém tárult. Elképesztő volt, és nem a jó értelemben. Ki akartam törni Barbara átkából, de nem tudtam, az szorosan a helyemen tartott. Ahogy a régi újságokból visszasejlő ismerős arc megállt előttem, Barbara és Eric meghajoltak előtte, Barbara csillogó és áhítozó tekintettel nézett rá, Eric pedig mint a legsötétebb lelkű gonoszra. Elképzelhetetlen volt az ellentét, ami akkor meglátszódott köztük, de nem is volt időm ezen gondolkozni, mert a hatóságok által ugyan ártatlannak nyilvánított halálfaló már egyenesen engem nézett. Átható volt a pillantása, a szavai pedig vérfagyasztóak. Sokkal ijesztőbb volt, mint aminek fiatalabbként elképzeltem. Szinte őrjítő volt, a mai napig nem tudom kiverni a fejemből. Fenyegetett. Nála voltak a szüleim és a markában tartotta az életüket. Azt akarta, hogy csatlakozzak hozzájuk, én ellenkeztem. Olyan erővel, amivel csak tudtam, de ő sokkal erősebb volt nálam, azt hiszem manipulált engem, mert végül is beleegyezésemet adta. Mintha elvette volna bátorságomat, úgy éreztem magam, mint egy szelíd kis bárány, akinek folyton rettegnie kell a gonosz, véres fogú farkastól. Már nem tudom, hogy csak illúzió volt-e az is, hogy elfogta a szüleimet, mint ahogy beleültette a fejembe a rettegés magját. Nem tudom, csak annyit tudok, hogy ezután már nem volt visszaút. Nem emlékszem, hogy ezután mi történt, csak annyit láttam, hogy Barbara ismét felemeli a pálcáját, majd a közeledő padlót. Elájultam.
Amikor kinyitottam a szemem, egy sötét szobában ébredtem. Tudni akartam, hogy mégis mi történt, miért volt ott Barbara és Eric és... Igen, egy halálfaló. Vagy, hogy egyáltalán ez igaz volt-e, vagy csak egy álom. Fogalmam sem volt róla, hogy mi történhetett. Nagy nehezen felkeltem a földről és csoszogva indultam meg a legközelebbi ajtó felé. Tudtam, hogy nem lehet vicc ez az egész, a végtelenül nehéz végtagjaim, az égő bal karom és lábam, amire estem, valamint az eltűnt pálcám elég bizonyíték volt a számomra, hogy tudjam. Ez nem lehet vicc, vagy csak valakinek nagyon rossz a humora. Mielőtt még az ajtóhoz érhettem volna, Eric benyitott. Igyekeztem minél több megvetést sűríteni a tekintetembe, de azt hiszem nem jött össze. Eric szinte azonnal hozzám rohant és minden szó nélkül átkísért egy másik szobába. Ahányszor csak meg akartam szólalni, ő leintett, hogy hallgassak. Úgy éreztem nem hazudik, tényleg jobb, ha befogom a számat és majd egy békésebb helyen uszítok minden vádat a nyakába.
Így is tettem. Ő átkísért egy normális szobába, ággyal, ablakokkal, a bőröndömmel és a pálcámmal. Szinte ellöktem magamtól és rohantam a pálcámért. Ugyanolyan szeretettel öleltem magamhoz, mint a legelső napon, amikor megkaptam. Eric csak csendben figyelt a háttérből, majd amikor elengedtem a pálcámat, akkor beszélni kezdett. Mindent elmagyarázott, hogy mégis mi köze van nekik a halálfalókhoz - mert sajnos nem csak egyről volt szó -, hogy a családjuk már a kezdetek óta örök hűséget fogadott Neki és ő csak kényszerből van benne ebben, ellentétben a nővérével, aki váltig hisz abban, hogy Tudjuk ki még visszatér - pedig már akkor szemernyi esélyt sem láttak rá -, szinte már szerelmesen.
Nem tudom, hogy hogyan nézhettem ki akkor, de láttam Eric arcán azt a komoly aggodalmat, mint amikor a Roxfort Expressen megkóstoltam a csokibékát, az pedig kiugrott a számból, engem pedig a hányinger kerülgetett a jelenettől. Ő persze jól körberöhögött akkor és csak után kezdett értem aggódni. Most viszont kimaradt a nevetés és csak az aggodalom maradt a helyén. Valahogy sikerült lenyugtatnia, sokat beszélgettünk még, és segített átlátni ezt az egész helyzetet. Világossá vált előttem, hogy a jövő, amit elképzeltem magamnak, egyszeriben reménytelenné vált. A szép gyermekkornak és a felnőtt kornak, ami még csak most kezdődött volna, pár órával ezelőtt nemet intettek...
Aztán teltek-múltak a hónapok és mintha belerázódtam volna a szerepembe. Inkább kényszerből, mint sem élvezetből, de mi mást tehettem volna? Így is tudtam, hogy meg vannak számlálva a szüleim napjai, csak szerettem volna, ha minél tovább élhetnek, és ezért megtettem mindent, amit csak tudtam. Auror lettem, pontosabban kém, egy beépített ember. Utáltam, utáltam, amivé lettem.
Sok mindent kellett csinálnom, míg, hát ki kell mondanom, halálfaló voltam. Sokáig nem kellett ölnöm, de egyszer mindent el kellett kezdenem. Hamar el lettem távolítva a Minisztériumból, mert terepre küldtek, hogy iktassunk ki pár embert. Csoportokba lettünk osztva, én legalább is két emberrel dolgoztam együtt. Egy bizonyos Nott-tal és egy másik fickóval, aki nem akart személyeskedni. Sok mindenre nem emlékszem a feladatokból, soha nem is akarnék visszaemlékezni rá, de Mr. Nott sokat segített nekem, igyekezett átvállalni az én feladataimat is, amennyire lehetett. Nem tudom, hogy a bizonyítási vágy, vagy a sajnálat munkálkodott-e benne, de én mindig is hálás voltam neki ezért. Megkönnyítette az én dolgomat is.
Aztán eljött a végső nap. Az a pár halálfaló, akik vezettek minket, lebuktak, értünk pedig az Aurorok jöttek. Sokan értetlenül néztek rám, felismertem néhányat azok közül, akikkel sokáig együtt dolgoztam beépített emberként. Én nem ellenkezdtem, rögtön megadtam magam, amint felbukkant az első Auror. Nem kellett sok és jött a hír, hogy már mindenki feladta. Sokan közülünk, halálfalók közül, sírtak, volt aki nevetett, én örültem. Mindennél jobban örültem. Hatalmas megkönnyebbülés futott végig rajtam és szinte boldogan mentem a tárgyalásokra, ahol vissza kellett hallanom az összes bűnömet.
Sírtam, mit tehettem volna? Én minden bűnömet bántam és hiába derítették ki, hogy manipuláltak, így is bekerültem az Azkabanba egy évre. A megtorlás elkerülhetetlen volt, még ha számomra nem is véges. Csak pár évre ítéltek, de nem voltam benne biztos, hogy kikerülök élve.
Kész kínszenvedés volt az az egy év, amit ott eltöltöttem, olyan volt, mintha fél évszázad lett volna. Rémes volt, még a legrosszabb ellenségeimnek se kívántam volna soha, azaz egynek igen. Aztán egy nap két Auror állt meg a cellám előtt, hogy kivigyenek. Tényleg vinniük kellett, már lábra állni sem bírtam. Amint kikerültem onnan, hosszas orvosi vizsgálatok vártak rám és a felépülésem, amit egy közeli kórházban töltöttem el. Nem volt a legkellemesebb hely, de örültem, hogy végre kikerültem onnét. Semminek sem örültem még ennél jobban.
Amikor ismét visszakaptam a pálcámat, megint sírva fakadtam, mint a kikerülésem óta, már vagy százszor. Elmondhatatlanul boldog voltam, amikor ismét visszakaptam a másik felemet, bár emésztett a bűntudat, hogy mit kellett miattam átélnie... Ezután átszállítottak Londonba, majd annak a bizonyos jótevőmnek köszönhetően, aki kihozott az Azkabanból is - felgyorsítva az esetem kivizsgálását -, átkerültem Londonba és jelenleg itt tengetem az életem, igyekszem felépülni az ismeretlen jótevőm támogatásával. Na meg persze lelkesen kutatok utána és munka után is. De hát hova is kellene egy bűnbánó ex-halálfaló?

Tárgy: Re: Laura P. Patris 2015-06-11, 08:42

Elfogadva!

Hát ez nem lett rövid, annyi biztos. Very Happy

De amúgy nagyon jó lett, szépen kidolgozott és jól megrágott előtörit rittyentettél össze. A pici logikai bakikat köszönöm, hogy javítottad, így már tényleg nincs semmi időrendbeli probléma sem. Mondjuk ennél a csinos kis arcnál először rendesen meglepődtem, hogy hogy lesz belőle halálfaló, de aztán csak kiderült, hogy szegényt milyen csúnyán csőbe húzták, aztán még az Azkaban is... kész csoda, hogy nem tört teljesen össze. Ha nincs a jótevő, akkor nem is tudom, hogy mennyire lenne még életképes szegény lány. Shocked

A lényeg, hogy imádtam olvasni a szövevényes sztorit és nem hagytál ki egyetlen részletet sem, tökéletesen végig lehetett követni a leányzó életét egészen a születéstől napjainkig. Látszik, hogy nem egy összecsapott kariról van szó, hanem sok energiát fektettél bele. Smile

Nem is húzom tovább a dolgot, menj foglalózni, ha netán még nem tetted volna meg, aztán suhanhatsz is játszaniii! nagyszemu

[You must be registered and logged in to see this image.]

A dolgok, amiket elvesztettünk, visszatalálnak hozzánk,

ha nem is mindig úgy, ahogy gondoljuk.