2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Kezdetben bár csak a hang-, és a rúnamágia erejét kértem segítségül, most már a dalmágia is csatlakozott hozzájuk. Talán éppen ez volt az a bizonyos hiányzó rész, hiszen a számmisztikában is jelentős szerepe van a háromnak, ennek következtében sokkal mélyebb, ősibb erőket lehetek képes megmozgatni. A mardekáros férfi láthatóan minden tehetségét hozzáadja a próbálkozáshoz, így nekem sem szabad lemaradnom. A hangok a közös varázslás következtében rezonálni kezdenek, egyre szélesebb skálát lefutva. A kezemen lévő ékszer egy idő után reagálni kezd a rezonálásra, átvéve szinte a gitár húrjainak és a hangszálaim rezgésének tempóját. Ez számomra kifejezetten fájdalmasnak bizonyul, egyszerre égető és szúró érzés, de ennek ellenére sem hagyom abba a rítust. Erős önkontrollra van szükségem, hogy a zavaró tényezők ellenére is pontosan tudjam előadni a rúnákból készített dalt. A varázslat végéhez közeledve a karkötő vörösen elkezd izzani, majd végül az utolsó dallam elhangzásakor, egy vakítóbb vörös villanás kíséretében lepattan a csuklómról. Ezt a fájdalmat már képtelen voltam csendben elviselni, így hangosabb sikoly kíséretében rogyok össze a padlóra. Nem tudok hirtelen semmire sem gondolni, a fejemben a dalmágia visszhangzik, az egész karom pedig sajog a fájdalomtól. El kell telnie néhány percnek, míg kezdek visszatérni a valóságba és a hangokkal együtt is a kellemetlen érzés kezd eltűnni. Óvatosan nyitom ki a közben szorosan lehunyt szemeimet, hogy szemügyre vegyem az eredményt. Az ékszernek semmi nyoma, valószínűleg a varázslat hatására teljesen elporladt. Bár súlyos sérülésre számítottam, ennek ellenére csak egy enyhe, kör alakú égési sérülés és a gyengén fénylő aurám fogadott. - Sikerült… - mormogom magamnak, mintha még én magam sem hinném el. Kell még néhány másodperc, míg felfogom a bennem végbement különös változásokat. A következő pillantást már Hiro felé intézem, hiszen rendkívül kíváncsi vagyok az ő véleményére is. – Sikerült! – ismétlem el most már sokkal hangosabban és határozottabban. Az égési sérülést valószínűleg egy tapasztaltabb medimágus gond nélkül el tudja tüntetni, de ha nem is így lenne… akkor is teljes mértékben elégedett lennék. - Nagyon szépen köszönöm! Szavakkal ki sem tudom fejezni, hogy ez számomra mennyit jelent… - s közben próbálok felállni, bár a varázslat annyi erőt leszívott belőlem, hogy elsőre nem is nagyon akar összejönni. Lányos zavaromban pillantok fel Hirora, hogy nagyon szívesen vennék még egy kis segítséget. Amennyiben segít felállni, nekitámaszkodok az asztalnak amin a könyveim vannak és szépen lassan elkezdek összepakolni. – Azt hiszem jó lesz, ha mára visszavonulok a szobámba és kialszom magam. Se a testem, se az elmém nem bírja már sokáig. Úgy érzem bármelyik pillanatban elájulhatok… - nevetem el magam halkan, bár egyelőre még a nevetés is fáj, a kimerültségnek köszönhetően.
Őszinte örömömre, miközben a kezével matatok nem bámul meg. Kifejezetten hálás vagyok érte. Nem ismerkedős estre jöttem. Csak bevonzott az ének. - Ha megtöröd. Azzal első körön bizonyítasz inkább magadnak. Az ő orruk alá onnantól bármikor alá dörgölheted már. - úgy szép a bosszú ha teljes pompájában izzik de el nem ég! Feltéve, hogy ezt amolyan elégtételnek, bosszúnak szánja a szabadsága mellett és nem kiatalkori csitris lázadásnak. Amit azért kötve hiszek. Kezembe veszem a kottát amit felém nyújt és hamar sikerül memorizálnom. Az ilyen varázslatok dallama általában egyszerű, hogy könnyű legyen mantra szinten ismételni a kívánt hatásig. Megállok hát vele szemben, biccentek egyet - Kezdhetjük! - és bele kezdek a kísérésébe. Viszek bele némi erősítést, amit hangmágiáról elevenítek fel. Hat segítse annak az átoknak a megtörését! Had segítse és erősítse Lumiére énekét! Őszintén kíváncsi vagyok hogy mi fog történni! Van egy olyan határozott érzésem, hogy egyfelől sikerülni fog, másfelől némi járulékos veszteséget el fog szenvedni ezért. Bár igyekszem úgy összpontosítani a tárgyra, hogy neki csak az énekkel kelljen foglalkoznia és a lehető legkevesebb károsodást okozza miközben megsemmisül. Elképzelhető, hogy meg fogja égetni, de egy körkörös égésnyomot viselni a csuklóján, emlékeztetőül a pillanatra mikor szabadult, egészen kis ár. Bár lehet, hogy valami olyasmi történik, amire nem számítunk. Se én se ő...
A helyzet egyre intimebbé válik, ugyanis a következő pillanatban már az érintést is megengedi magának Hiro, mely bizonyos szinten zavarba is hoz. Nem szoktam én hozzá az ilyen dolgokhoz, főleg nem ilyen gyorsan. Persze nem azért különös, mert prűd nő vagyok, egyszerűen csak idegen tőlem a testi érintkezés. Kíváncsi vagyok, hogy ez mennyiben fog megváltozni, ha a véla énem is a felszínre tör. Mindenesetre nem ellenkezek, egyszerűen csak hagyom, hogy megnézze magának azt, amit akar. Más lányok talán egy ilyen helyzetben jobban megbámulnák a másik felet, én inkább igyekeztem minél kevesebbet pillantani rá, amennyiben ez lehetséges volt. Az érintkezés után kifejtette a véleményét a témával kapcsolatban, mely viszonylag teljesen jogosnak volt tekinthető, azonban ennyi év után én már minden lehetőséget levezettem a fejemben. Minden lehetséges végkimenetellel. A jelenlegi döntésemnek pedig oka van. - A saját erőmből akarom legyőzni ezt az átkot. Ezzel is bizonyíthatok nekik és… bizonyos szinten magamnak is. A járulékos veszteséget pedig büszkén viselem. De azért igyekszem elkerülni, természetesen. – magyarázom meg neki az álláspontomat, mely talán így érthetőbbé teszi számára a helyzetet. Végül beleegyezik még egy próbálkozásba, amelynek következtében felcsillan a szemem. Egy bólintással jelzem, hogy készen állok, hiszen a könyv közben kinyílt a megfelelő oldalon. A régi, poros lapokon ősi kották találhatóak, mellette egy tekercsen pedig rúnaírással lejegyzett szöveg foszlányai rajzolódnak ki. A kottát odanyújtom Hironak, én már bememorizáltam az egészet, nekem már csak a szövegre lesz szükségem, hogy a dallamhoz illeszthessem. - Akkor… kezdhetjük is. – állok végül fel a székből, hiszen mégiscsak jobban lehet énekelni így, mint ülve. Néhány torokköszörüléssel felkészítem a hangomat, majd a fiú jelzésére várok és elkezdem.
Sosem voltam jó az érzelmek területén vagy az érzékeny témák megközelítésében így csak figyelmesen hallgatok és figyelek. Sejtem én, hogy valami varázslényi vér van a dologban. Utóbbi időben megszaporodtak errefelé a varázslények, különösen azok akik faji adottságaikat egy bűvölt tárggyal elnyomva megpróbálnak integrálódni egy olyan társadalomba ami talán mindig ferde szemmel fog rájuk tekintetni. Nem is értem. Ezúttal azonban épp az ellenkezőjére hoz példát az élet az előzőknek. Egy vélavérű tünemény akit megbillogoztak. Az ilyesmitől mindig is a gyomrom forgott. Felállok ültömből, mind a magam majdnem két méteres magasságával közelebb lépek és lehajolva Lumi csüklójához, valóban szemügyre veszem az ékszert. Tulajdonképpen kézbe is fogom, a csuklójával együtt, hosszú ujjaim és vékony mégis férfias kezeim vannak. Az érintésem megtévesztően meleg. Bár miért lennék hideg? Nem vagyok halott. Megszemlélem mit is találok a karkötőn rajta és hogy is néz ki aztán eleresztem a kezét. - Igen elég. Én a helyedben hivatalos segítséget kérnék hozzá. Mert ha a valami rosszul sül el, lehet elveszted a kezedet is. Noha kiváló gyógítóink ismeretében, lehet a helyeben én már rég össze törtem volna a kezemet és lenyúzom magamról ezt a vackot. Persze a műtéti eltávolítás csak egy gondolat. És minden bizonnyal a drasztikusabb.. - összegzem a véleményemet. - De tehetünk vele még egy próbát. Hátha szerencsénk lesz.
Nem bőbeszédű a zenei kísérőm, de ez talán nem is akkora baj, hiszen nem beszélgetni jöttem, s nem is szeretném jobban megismerni a kelleténél jobban. A neve hallatán felcsillannak az elmémben az emlékképek, egy-két óra még kisiskolás korunkból, valamint néhány korábbi arckép és megjelenés Hiroról. Talán annyira nem is rossz a memóriám ilyen dolgokkal kapcsolatban, csak kellenek azok a bizonyos kulcsszavak és momentumok, amik elősegítik az dolgok elindulását. Továbbra is biztos vagyok benne, hogy még különösebb, maradandóbb közös élményünk nem volt, talán nem is lesz, de ez egyáltalán nem okoz gondot. A hangomat közben dicséretekkel illeti, amelyre csak egy bájos mosollyal reagálok, azonban a következő kérdését már nem tudom némán megkerülni. - Látod ezt a csili-vili ékszert? Elnyom bennem egy olyan dolgot, amit nem kellene. Nevezhetjük átoknak, vagy szükséges rossznak… mindenesetre meg szeretném törni, s talán erre a hangmágia és a rúnamágia a legmegfelelőbb. – emelem fel a kacsómat, mintha egy bilincset mutogatnék. Igazából úgy is gondolok a karkötőre, mint valami tárgyra, ami megfoszt a szabadságomtól és a valódi önmagamtól. Gyakran gondolok arra, hogy vajon megváltoznék-e, ha megtörném a tárgy erejét. Vajon a bennem szunnyadó vélavér kihozna belőlem olyan dolgokat, amelynek nem örülnék? Ez a sok kérdés csak jobban késztet arra, hogy kiderítsem, hiszen én pont egy olyan ember vagyok, aki inkább szembenéz a kegyetlen igazsággal, minthogy a kényelmes bizonytalanságba kapaszkodjon. - Nyugi, nem vagyok semmiféle ijesztő szörnyeteg vagy hasonló. Gondolom, úgysem hagynál békén addig, míg el nem mondom szóval… az édesapám véla, az édesanyám pedig ember volt. A vélafelmenőim nem igazán szerették volna, hogyha visszavezethetnék hozzájuk ezt a „korcs” származásom, a szavukkal élve. Ez a karkötő gondoskodik arról, hogy minden faji adottságom teljes egészében megszűnjön. Mondhatni önmagam másik felétől fosztanak meg, ami ugyanúgy hozzám tartozik és engem illet. Semmi joguk nem volt erre… s éppen ezért is akarom minél előbb visszacsinálni. Ennyi felvezetés gondolom elég lesz egyelőre, ugye? – csapom fel a következő tankönyvet és el is kezdem kikeresni a következő ősi szöveget, melynek köze lehet az átkok vagy varázstárgyak erejének megtöréséhez.
Csak miután teljesen elhallgat, hallgattatom el magam is a gitáromat. A bemutatkozásra kihúzom magamat és szembe nézek vele. Ültömben sem vagyok alacsony, a szemeim pedig pillanatra megvillannak. Semmi különös, csak egy játszi' fénytörés árnyék és fény határáról.. Meg talán némi éhség. Persze egyenlőre belátható kereteken belül. Holnap ejtem meg a szokásos látogatásomat a Zsebkosz közbe a heti adagomért. Biccentek egyet. - Hiro. - érkezik a rövidebbnél is rövidebb bemutatkozás. Általában nincs mit mondanom az embereknek. Másfelől nem sok Hiro nevű tanulója volt, van a Roxfortnak. Hét év alatt pedig kellő hírnévre tettem szert. Amit persze az egyetemi éveim alatt igyekeztem bizonyos mértékig kikoptatni. Hiszen ki venne komolyan a felnőttek világában egy áskálódó kis pöcst? Persze idő közben minden be is érett. Talpra esett egy rohadék lettem. A sors fintora, hogy mégis a parancsnokság felé kacsingatok a hivatalos utak felé, mint elemista csatamágus. - Sosem késő elkezdeni... Egyébként nem. Nem sértetted. Igazából megihletett. - na igen, nem vagyok a terjedelmes mondatok és a biztatás embere sem. Mikor megkérdi van-e kedvem még betársulni, csak megkérdem tőle - Mi a cél?
A rúnajelek hangként születnek újjá a hangszálaim segítségével, melyet a hangmágiából ismert hangtónusokkal és hanglejtésekkel színesítek. Eredményre várok, de az első próbálkozás után nem történik semmi, így szünet nélkül azonnal újra is kezdem, s egy külső szemlélő számára talán észre sem vehető, ismétlést hajtok végre. A második próbálkozásomat azonban kíséret övezi, mely egyrészt kifejezetten meglep – s ez meg is hallatszik az enyhén megbicsakló hangomon – másrészt hozzáértő zenészről tanúskodik, hiszen a hangszerkezelés is lenyűgöző, épp úgy, mint a dalmágia ritmusát felvevő varázsló tudása. Nem hagyom abba, legalábbis egészen a dal végéig. A karomon található karkötő a dallam elhalkulása után sem hajlandó reagálni semmire, így az arcomra egy pillanatra ki is ül a csalódottság, de hamar észhez kapok, elvégre most már nem vagyok egyedül. Megfordulva ismerős vonások fogadnak, azonban nem annyira ismerős, hogy egy nevet is társítsak hozzá. Sajnos a hetedik évfolyam után igyekeztem minden kellemetlen alakot elfelejteni az iskolai éveimből, s a felsőoktatásba bekerülők már valamivel elviselhetőbbek voltak, azonban mégis megesett, hogy néhány tantárgyamat olyan személyek is felvették, akik nem hagytak bennem az évek során pozitív nyomot. A fiú… aki igazából már határozottan férfinak nevezhető, mardekáros volt és talán hang-, és rúnamágián szoktam vele találkozni. Nem gondolom azt, hogy ő ismerne engem, igyekeztem én is mindig az árnyékban meghúzódni éppen úgy, mint ahogyan most ő teszi. - Remélem, hogy nem sértettem meg a füledet ezzel a tapasztalatlan énekhangommal. Néha bánom, hogy nem jártam el az iskolai énekkarba. Sok dolog könnyebben menne most a dalmágia órákon. – kezdem meg a bájcsevejt, ugyanis a jelenlegi helyzetben másra nem vagyok képes. Esetleg még kérhetek tőle segítséget, vagy bevonhatom a kutatásaimba, hiszen a hangmágiához a hangszer mindig remek katalizátornak bizonyult, s azt most valamiért mégsem hoztam magammal. - A nevem Lumiére Étoiles. – nem állok fel az asztaltól, nem nyújtok feléje kezet. Egy könnyed intéssel letudom az udvariassági formákat, elvégre nem tűnik olyan típusnak, aki ezt kifejezetten elvárná. - Van kedved még betársulni esetleg néhány próbálkozásomhoz? – teszem fel végül a kérdést.
Csak egy helyet keresek ahol kedvemre és mindenkitől távol, sötét magányomban pengethetek. Basszus gitárom a tokjában, a tokja a vállamon keresztbe vetve. Hangtalanul lépdelek az éjszakai kihalt folyosókon. Érzékeny füleimet egy másik kóbor kísértet hangja csapja meg hamarosan. Mégpedig azt is sikerült kihallanom, hogy valami nagyon más ebben a tónusban mint az összes többiben. Kiüresedett mételyes lelkemet valamiért magához hívja én pedig engedek neki és arrafelé is veszem az irányt. A rúna rajzterem. Hümmenek egyet némán magamban. Hangtalanul lépek a terembe és meghúzódom egy árnyékosabb rész takarásában. Hallgatom őt. A Hollós lány pedig hamarosan arra lehet figyelmes, hogy valaki a dallammal együtt penget kísérődallamot. Nem zongora és nem is hegedű. De kellemesen ércesen, mélyebben egészíti ki a szopránját. Nem szoktam ilyet csinálni, de most valami megbabonázott. Noha mivel magam is értek a dalmágiához, azért egyértelműen kihallok ezt azt. De ameddig meg nem szólít, nem fogom le a húrokat, hogy elhallgassanak.
A nagyanyám és a nagynénéim erőteljes boszorkányok, megvan a maguk tehetsége az átkokhoz és az ereklyékhez. Épp egy ilyen relikvia az az ékszer is, melyet nem jószívűségből adtak nekem, hanem a családi büszkeségük fenntartásának érdekében. Egy egyszerű ékszer, melyet soha nem tudok levenni még egy pillanatra sem, s teljesen megszünteti a bennem lévő véla vér minden egyes cseppjét. Úgy gondolták, ha annyira az édesanyámra akarok hasonlítani, hasonlítsak csak rá… mint egy szánalmas halandó. De ezt nem tehetik meg velem, az édesapám is éppen ugyanannyira a részem, mint bármi más. A legjobban még mindig csak az fáj, hogy ő… az apám… aki egy szintén tehetséges varázsló csak úgy hagyta, hogy így bánjanak velem. Rá kellett egy idő után eszmélnem, hogy az egyetlenegy személy, akire számíthatok, az csak saját magam, senki más. Így hát elhatároztam, hogy meg fogom törni az erőmet és természetfeletti szépségemet visszafogó átkot. Bár már tíz éve vagyok a Roxfort diákja, de még mindig nem találtam meg a megfelelő módot erre. A lelkesedésem nem gyengül egy szemernyit sem, azonban az előttem álló lehetőségek annál inkább. Az újabb próbálkozásom egy elég merész vállalkozás… két tantárgyam kombinációja. A rúnamágia és a hangmágia két olyan dolog, melyeket ha először megpillantjuk nem vesszük észre a hasonlóságot, de az én esetemben, mint végzős szimbolisztika szakos hallgató, ez már sokkal egyszerűbb. Sok varázstípus kioltja, míg sok azonban felerősíti egymást. Én most éppen az utolsó lehetőségben reménykedek, ezért is jelentem meg a Rúnarajzteremben egy adag hangmágia tankönyvvel és tekerccsel. Talán a rúnák segítenek megtalálni a tökéletes strófákat és rímképleteket az átoktörő dalokhoz. Három lehetőség van. Az első, hogy sikeresen megtöröm az átkot és nyerek. A második, hogy nem történik semmi. A harmadik pedig, hogy valami nagyon félresikerült dolog fog életbe lépni, ami… hát… az én esetemben elég gyakori, de a kutatás és a felfedezés mindig is áldozatokkal járt, s aki nem mer az nem nyer. Leülök egy asztalhoz, kiterítem a tekercseket és neki is kezdek az első dallamnak, melyet rúnanyelven éneklek fel. – Egy.. két.. há.. – s fel is csendül a hangom.
Azt hiszem elmondható, hogy senki nem ismeri annyira az apám hanghordozását, mint én. Régen szinte olvastam a tekintetéből, és elég volt megéreznem a hangja tónusát, már tudtam, hol a helyem. Most viszont bánt, hogy fogalmam sincs mi járhat valójában a fejében. Mit gondolhat, mit feltételezhet rólam? Persze Hogy nem volt otthon megengedve a szájalás, feleselés, flegmázás. Ez tény. Anyámmal soha nem is viselkednék így. Még ha az őrületbe kerget is időnként a mániákus túlféltésével. Na persze érthető miért ilyen. Miért akar még a tavaszi szellőtől is megóvni. Most viszont ő nincs itt, csak az apám. Igazából, meg sem mondtam anyának, hogy itt tanít. Hogy láttam őt. Fogalma sincs róla. Nekem pedig arról, hogy mit is kezdjek ezzel a helyzettel. Valahogy mégis sikerül kiéreznem, abból a "rosszul hallottam"-ból, az "Ez volt az utolsó dobásod"-at is. Csak valahogy nem érdekel. Ha az apámat akarná játszani, akkor azt eddig kellett volna, nem? Nem érzem úgy, hogy le kéne másolnom a megjelenő rigmust. Még csak pennát se veszek elő. Elég jó vagyok ebből a tárgyból, majd ha érdekel utána nézek magam ennek a rigmusnak. Inkább a héber nyelvkönyvembe bámulok, és csak, hogy úgy tűnjön értelme is van lapozok egyet. Nyilván megszokásból nem a megfelelő irányba. Na nem mintha ez Grayen kívül bárkinek feltűnhetne. Aztán persze jön az angol válasz, az olasz beszólásomra. Amire igazából csak a szemöldököm szalad fel, egy amolyan "Chööhh" hang kiadása mellett. Van ebben valami meglepett "Ezt pont te mondod nekem?" él. Szinte biztos vagyok benne, hogy gyűlöl. Gyűlöl, mert én vagyok itt, és nem Ő. Én élek, és Ő meghalt. És bár ez mindkettőnknek egyformán fáj, biztosan ezért lépett le. Nem bírt tovább elviselni Nélküle. Biztos azt kívánja, bár én haltam volna meg. Aztán persze jön az a jól ismert szigorú hanghordozás, amitől már gyerek koromban is mindig apróra szerettem volna zsugorodni, és máshol lenni. Amivel most a kis "seggfej"-ezős játékomat zárja rövidre. Persze, hogy nem süket. Sőt. Valahogy mindig nagyon jó hallása, érzéke? volt hozzá, hogy abban a pillanatban megjelenjen, ha a húgommal összekaptunk, és nem a megfelelő módon kezdtünk beszélni egymással. Vagy ha csak éppen valami rossz fát tettünk a tűzre, és ezért voltunk feltűnően csendben. Egyszer úgy öt évesen emlékszem valahogy sikerült beterelnem a kb. két és fél éves húgomat apa dolgozószobájába - pedig jól tudtam, hogy az a szabály, hogy csak akkor mehetünk be, ha apa is ott van, és megengedi- és persze jó nagy felfordulást csinálni. Szétszórtunk egy csomó papírt az íróasztalról, amit a húgom nagy szorgalommal elkezdett összenyálazni, és megenni, én a magam részéről csak a zsírkrétáimmal rajzolgattam arra, ami a kezembe került... Fogalmam sincs mért juttatja eszembe a hanghordozása, azt az emléket, vagy hirtelen mért érzem úgy, hogy csakúgy mint akkor, most is az lenne a helyes válasz "Bocsánat apa, ne haragudj rám, és Húgira kérlek". Valahogy mégis amikor meghallom a "ma délután" "büntetés" szavakat, és ahogy tudatosodik bennem, hogy egy bizonyos valakinek tóparti pikniket ígértem délutánra, egész más szavak hagyják el a szám. Egyszerűen összecsapom a könyvem, és levágom az asztalra, miközben felpattanok, hogy szembe nézek Vele. - Neked nincs jogod büntetést kiosztani! Nem fogom veled tölteni az időm, amikor randim van! Tudod mit, csinálj úgy, mint az aranyhal 3 másodperc után, és felejts el! Az nagyon megy neked!- hogy miért kiabálok? Talán mert olasz vagyok, és az olaszok hangosan adnak véleményt, ha haragszanak? Bár továbbra is tartom, hogy olaszul kiabálok vele. Nem tudom miért. Aztán egyszerűen bevagdosom a cuccaim a táskámba, és kiviharzok a teremből, meg sem várva bármilyen reakciót. Még a szerencsétlen terem ajtót is úgy vágom be magam után, hogy csak nyekken. Persze valahol tudom, hogy jogos lenne a büntetés, én kerestem ezt. De talán mégsem készültem fel rá teljesen...
"Azt mondják, nem védelmezhetjük örökké a szeretteinket, szerintem pedig ez hülyeség. Mi másra való a család?"
Grayson Paisley
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Rúnarajzterem 2019-03-03, 10:10
Mindkettőnknek van min szégyenkezni. Egyikünknek a múltbéli, másikunknak a jelenbéli viselkedése miatt. Szívesen mondanám, hogy nem erre tanítottam. Lenne is olyan nyelv, amelyen megszólalva tudathatnám vele, s tippre megint csak ő értené ezen a kurzuson, de nem, nem akarom. Először is azért nem, mert ez itt egy rúnaismereti óra, melyet meg kell tartanom szakszerű helyettesítéssel, hogyha már megígértem. Másodszor is pedig nem vagyok készen arra, hogy belemenjünk olyasmibe, amifelé halad ez az egész. Értem a haragját, de ettől nem lesz kevésbé tény: a tanárral való szemtelenkedésnek következményei kell legyenek és nem szólhat bele ebbe mindaz a misztikus jelentéssel bíró kifejezés, hogy „család” (mert Dany mindig a családtagom marad, sosem űztem ki a lelkemből és nem is akarom, nem is fogom, bármennyire is hiheti rólam ennek az ellenkezőjét). - Akkor bizonyára rosszul hallottam. – próbálom elengedni a témát, de úgy, hogy nagyon is jól tudja meg belőle mindenki, hogy nem vagyok hülye és a süketet is legfeljebb tettetem. Hanghordozásom szigorúságában benne van egy „ez volt az utolsó dobásod” is, de egyelőre még nem jutunk el a fenyegetőzéshez és annak lehetséges beváltásaihoz sem. De tartok tőle, hogy ami késik az nem múlik. Észreveszem a diáklány arcára kiülő zavarodottságot, s megint a nyelvem hegyére tolul egyfajta nevelő célzatú megfeddés, mellyel Danyt illetném, de ahogy az előbb is lenyeltem a „nem szeretem azt, hogy káromkodsz fiam”-ot úgy ezt sem mondom ki. Nem vagyok arra jogosult, hogy viselkedésmódból kioktassam, s bár nem tetszik ahogy a lánnyal bánik betudom a stílust a felspannolt idegállapotának. Utóbbiért nem is hibáztatom. - Másoljátok le a rigmust, s következő órán beszámoltok belőle. – lendítem meg pálcámat a tábla felé, amin is kirajzolódnak egy vers strófái. Azé a versé, amit az előbb emlegettem, s aminek a bjarkánhoz és Lokihoz van köze. Remélhetőleg hogyha lekötöm őket pennát és pergament illetőn, akkor megszűnik ez az elkezdett, egymás közötti ellenségeskedés. Az kéne még, hogy az irántam érzett gyűlöletét másokon verje le Dany továbbra is. - Tedd is azt még vagy kilencven évig. – válaszolok angolul Dany olasz flegmaságára. Szívesen sétálnék be az utcájába, hogyha fiatalabb lennék és a kortársa, de így van már épp elég magamhoz való eszem s nem teszem. Nem táplálok hiú reményeket a befejezést illetőn. Sejtésem szerint Dany folytatja majd a szájalást, mert ahogy eddig észrevettem, úgy gondolja hogy megteheti. Következmények nélkül. Mert meghunyázkodnom kell előtte, hiszen hibáztam. Utóbbi igaz, de az előbbi kapcsán tévedésben van. Vagyis lehet, hogyha úgy gondolkodik, ahogy azt feltételezem róla. - Lehet, hogy én seggfej vagyok, de nem süket seggfej. – zárom szigorúan rövidre a játékot. Egyszer már belementem, másodjára nem fogok. Nem hiheti azt, hogy neki mindent szabad. - Madame Pomfreynak bizonyára van gyógyszere erre a kóros köhögésre. Mielőtt jelentkezik az irodaszobámban ma délután a büntetésre Mr. Paisley, be is ugorhat érte. A szavak tekintélyparancsolón sorjáznak elő belőlem. Nem lépem át a hatásköröm, tanárként jogomban áll – és a viselkedése alapján jogos is – a büntetés kiosztása. Az csak mellékes, hogy ezt a hangsúlyt Dany otthonról is ismerheti. Mindig ilyen dombok-lejtők színezték hangomat akkor, amikor megszidtam valamiért. A pimaszkodás és szájalás nem volt megengedett sem velem, sem az anyjával szemben és így szóltam rájuk akkor is, ha a húgával összevesztek valamin. - Minek az istene Loki és melyik mitológiának alakja? – veszem fel újra – mintha mi sem történt volna – a tanóra és a tananyag fonalát. Az utolsó pár percbe még belefér ennyi kérdés mielőtt megkapnák a házi feladatukat. Azt legalább tudom, hogy mi lesz. Dany büntetéséről fogalmam sincs. Bármennyire volt helyénvaló a kiosztás, utólag átkozom magam miatta. Nem ez volt az évszázad ötlete, annyi szent. De ő kereste magának. És nekem is, ami azt illeti.
Vajon ki ismerhetné nálam jobban az apám orrakoppintásait, szóvirágait, nevelő célzatú hanghordozását, a mély vesébe látó tekintetét? És most? Talán szégyellnem kéne magam, amiatt a szó miatt? És neki nem kéne szégyellnie magát nagyon sok más miatt? Ez így nem fair. - Semmit.- morgom dacosan a kérdésre, amiben a nevem, nevünk is elhangzik. Inkább tovább bámulom a könyvem, mielőtt olyat is mondanék, ami miatt minden bizonnyal kiérdemelnék egy kiadós nyaklevest a nagymamámtól, akinek a szigorától ha lehet, még Grayénél is jobban tartottam. A többiek is úgy fest vették a lapot, mert a pusmogás, és mutogatás ugyan teljesen megszűnt, de ezzel együtt is minden szem kettőnkre tapad. Mintha csak némán várnának valami újabb fejleményt. Végül egy hollóhátas barna hajú lány bátortalanul csak jelentkezik, a beálló feszült csendben, és kísérletet tesz Gray újabb kérdésének megválaszolására. Sajnos csak fél sikerrel jár, és gyorsan meg is akad, így tőlem szokatlan, még a jó öreg Binns professzort is megszégyenítő unottsággal vágok közbe, és intem le a lányt, kijavítva, és kiegészítve a mondandóját. És akivel rendszerint nem szoktam ennyire bunkó lenni. Tulajdonképpen egész rendes lány, csak túl sok időt tölt a könyvtárba, és túl keveset emberek közt. Alkalomadtán majd bocsánatot kérek tőle. Tulajdonképpen ez az egész nem is neki szól. Mondandóm végére azért még becsúszik egy teátrális ásítás is, mint aki roppantul unja ezt az egész témát. Na nem mintha tényleg így lenne. Amúgy tényleg érdekel, és egész izgalmas téma lehetne, ha nem pont Gray tartaná az órát. Aztán persze jön az apámtól az a bizonyos mozdulat, amivel megfordítja a könyvem. Persze. Tudhattam volna. Lüke izraeliek. Minek kell nekik mindent fordítva csinálni, még a könyveket is? De ami ennél is bosszantóbb az a mondat, ami ezt kíséri. Persze, hogy emlékszem. De akkor is, hogy van képe most egy ilyet a fejemhez vágni. Szerintem nem én vagyok itt az egyetlen, akire igaz ez a mondat. - Nem érek rád, lélegzem.- váltok át tökéletes olaszságra, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. Persze nem biztos, hogy túl jó ötlet volt, mert bár az osztályban rajtam, és az apámon kívül senki nem beszél olaszul, de Gina igen. Így szinte biztos, hogy valaki már megbűvölte a pennáját, hogy írjon le minden szót, amit aztán szünetben a kis vörös lány elé tolhatnak fordításra. Az pedig teljességgel kiszámíthatatlan, hogy Gina mit fog tenni, és mit mond nekik. A fene se érti azt a lányt. Egyszer olaszul küld el melegebb éghajlatokra, tüskésen, és durván, aztán meg csak úgy szó nélkül egy gyengéd mozdulattal gyógyítja be a zúzódásaim. Teljesen érthetetlen. Minden esetre talán most először fordul elő, hogy ennyi szemtelenséggel, flegmatikussággal feleseljek vissza az apámnak. Már csak azért is, mert pontosan ez volt az a tiszteletlen hangnem, ami soha nem volt otthon megengedve, se nekem, se a húgomnak. Következetesen. És ha ugyan azt nem is értette rajta kívül senki, hogy mit mondtam, de a hanghordozásomból, azért mindenkinek könnyen leszűrhető volt, hogy nem kedveskedni akartam. Ami persze újabb döbbent csendet von maga után a teremben. - Khmmrr... seggfej... khhmmrr...- ismétlem még meg a végén ugyanazt a köhögéses, torokköszörüléses mutatványt, mint az imént. Úgy, hogy még csak hátra se pillantok Gray felé. Viszont a most beálló csendbe senkinek se lehet kétsége a szó jelentése felől... Ha eddig volt is ilyen... Ha senki nem akarja kihúzni azt a bizonyos gyufát, akkor majd én! Éppen ideje lesz már!
ϟ”Eszetekbe jutott valaha, hogy ahol nincs harag, ott szeretet sincsen?”ϟ
"Azt mondják, nem védelmezhetjük örökké a szeretteinket, szerintem pedig ez hülyeség. Mi másra való a család?"
Grayson Paisley
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Rúnarajzterem 2019-02-02, 21:11
Olyan érzésem van, mintha a Gringotts csillepályája lenne bensőmben, s azon utazgatna le meg fel az idegesség torkomból gyomromba majd onnan vissza. És közben a bűntudat kis mocskos kalauza kiáltozik diadalmasan mindehhez, míg a csillét irányítja hevesen. Nem volt arról szó soha, hogy úgy véltem a távozásom jó ötlet lesz, de jobbnak láttam a maradásnál, s ha visszagondolok ez ma sincsen másképp. Valószínűleg a jellememből fakadóan döntenék ugyanígy ismét, ám nem minden aspektusból szemlélve ismételném a múltamat. Már az elején meg kellett volna mondanom az anyjának, hogy nem titkolózom Dany előtt. Akkor és ott aláásta a büszkeségemet a szerelem és a rajongás, hagytam neki, hogy helyettem döntsön. Nem volt jó. A lényegen nem változtatott volna tán, de most legalább csak a metsző haragjával kellene szembenéznem amiatt, mert elhagytam, s nem vethetné rám a "hazidtam neki" követ is. Egymás mozdulatait tükrözve kövülünk bele a pillanatba, s bár kesernyés, de mégis mosolyféle kóborol szám bal szegletébe, amidőn realizálom ezt. Hiába, az idő nem mosta el a berögződéseket. És ha szeretné így látni, ha nem, ha van jogom hozzá, ha nem, ő mindig a fiam marad. Lelkemben még ma is az. - Tudtommal jelentkezni így kell. - emelem fel jobb kezem a fülem mellett nyújtva. Megjegyzésem nem titkoltan célzatos a mutogatók felé, rájuk is nézek míg beszélek. Hangom nem dörgedelmes, sokkal inkább pimasz, s kis mértékben becsmérlő is. Amolyan nem titkolt orrokra koppintás ez a részemről, közbevetve szóvirágokba csomagoltan azt, hogy egyrészt láttam a mutogatást, másrészt sejtem a pusmogás tárgyát és harmadrészt jobban járnak, ha nem húzzák ki a gyufát. - Így igaz. - bólintok Dany válaszára. Csak magamban szalad fel a szemöldököm a köhögős torokköszörülős tudomisénminek álcázott megjegyzésén. Egyébként helytálló, de nem hagyhatom, hogy a többi diák előtt köszörülje rajtam a nyelvét. Ha nehéz is feldolgozza, akkor is tény: amíg a katedrán állok, addig a tanára vagyok. Utána pedig az a férfi, aki mindennél jobban bánja, hogy évekkel ezelőtt eldobta a lehetőségét magától annak, hogy apjának nevezze magát. - Az álmok után nem hallottam tisztán. Mit is mondott még, Mr. Paisley? Mintha egy skandináv istenség neve került volna szóba. - tettetem, hogy nem értettem, de ha még emlékszik a nevelő célzatú hanghordozásomra, mely vesébe látással párosult, akkor nagyon jól tudhatja, hogy hiába teszek úgy, mintha Lokiról beszélt volna - akinek a rúnaversekben van közös strófája a bjarkánnal -, mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. - Hány féle néven emlegetik a különböző nyelvek ezt a rúnát? És mely nyelvek ezek? - kérdezek közben a csoporttól ismét, mert hiába a személyes íze az egésznek, az órának mennie kell tovább. S ha már a nyelveket ide tudtam keverni a rúnákhoz, akkor otthonosabban is mozgok a sorok között. A tanári asztalra ülök teljes testsúllyal az eddigi nekidőlésből változtatva pozíciót. Szeretem ezt a fajta kaza hanyagságot a munkában és a magánéletben is. Emiatt nem vágatom katonásan rövidre a hajamat és ezért nem zavar, ha lényegében állandóan borostás vagyok. Míg látszólag a többieket is figyelem, valójában Danyre fókuszálok, s a cselekedeteire. A pad alatt olvasás tüntetőlegessége olyan emlékeket csal elő belőlem, melyeken muszáj vagyok jóízűen elmosolyodni, de szigorúan csak a felszín alatt. Mert amennyire fáj, annyira jól is esik. És hogy mit olvas? Kicsit magaménak érzem, kapocsnak kettőnk között. - חי בסרט ('cháj beszeret'). - lendülök le az asztalról, hpogy odasétálva Daniel padja mellé - mintha csak a teremben szeretnék korzózni, miközben tanítok - megforgassam a könyvet a kezében a helyes irányba. S közben mintegy cseppet sem véletlenül egy olyan héber mondást használok, melynek jelentését a helyzethez illőnek vélem. Nem egyetemisták, nem kell érteniük. De feltételezem, hogy Dany emlékezni fog még rá, hiszen gyakran használtam ezeket a mondásokat, hogyha olyan élethelyzettel találkoztam, melyre nem volt jobb szavam, vagy melynek kapcsán nem akartam, hogy Danielen és az anyján kívül más is értse a véleményemet.
Eltelik néhány kínosan csendes perc, mire észlelem, hogy Gray ugyanazt a mellkasa előtt összefont karos testtartást vette fel mint én a padban. Vagy én vettem át tőle. A fene se tudja. Meglehet túl sokáig éltünk egy fedél alatt. De az a múlt. És nem Gray az egyetlen itt a teremben, akinek a másik látványa mélyre fúródó tüskét jelent. És bár eddig ügyesen elkerültem, hogy kettőnkről szóló pletykák árasszák el a folyosókat, úgy fest a szerencsénk ezzel kapcsolatban kb. idáig tartott ki. A hátsó padokban máris sutyorgás vette kezdetét, egyesek még mutogatnak is felénk. Akik pedig előrébb ülnek mind felém fordulva látványosan engem bámulva néznek. Valahonnan mögülem nógató bökdösés is érkezik, hogy válaszoljak a Gray által feltett nem túl nehéz kérdésre. Na igen, elég szokatlan, hogy összeszorított ajkakkal, némán ülök ezen az órán. Máskor bezzeg az okostojások panaszkodnak is, hogy nem hagyom őket szóhoz jutni. Na most itt lenne a lehetőség, most bezzeg kussolnak. -Bjarkán. A látomás, a kinyilatkoztatás, és az álmok rúnája. - adom meg a tömör választ. Na nem mintha nem tudnám bővebben is kifejteni, csak nem akarom. Már ebben is van egy nagy adag unott megvetés, ahogy kiejtem ezeket a szavakat. - Khmmrr... seggfej... khhmmrr...- morrantom még utána köhögésnek álcázva. Bár nem igazán érdekel, hogy Gray a szuper hallásával kivette-e. Minden esetre ez a tőlem szokatlan rosszindulatú viselkedés jócskán ad találgatásra, és újabb folyosói pletykák születésére okot. A másik fele meg, hogy rég elmúltak azok az idők, amikor minden vágyam az volt, hogy figyelmet, és dicséreteket csikarjak ki az apámból. Persze nem váltottam nevet, hisz milyen másikat vehetnék fel? És dacára a múltnak, életem egy szakaszában mégis az apám volt. Volt idő, amikor minduntalan a nyakában lógtam, és könyörögtem, hogy meséljen, vagy én árasztottam el a kérdéseimmel, és csacsogásommal. Amikor számított a véleménye. De már nem. Bánt, hogy csak keresztül néz rajtam, mint egy idegenen. Én pedig nem fogok utána rohanni. Azért sem. Nem fogok könyörögni, hogy szeressen, ha sosem tekintett igazán a fiának. Ha képes volt elhagyni. Egyszerűen benyúlok a padba, és kiveszek egy héber nyelvkönyvet, amit tegnap szereztem a könyvtárból, és tüntetőleg nyitom ki valahol középtájt, és bámulom az ismeretlen írásjeleket. Mert hogy ez az alap abc-től kezdő nyelvkönyv, de még az írásjeleket sem tanultam meg, tekintve hogy nem volt rá időm. Így igazából fel se tűnik hogy fejjel lefele bámulom a könyvet. Talán erről az egészről Graynek is felsejlik egy régi emlék, amikor ha kicsi koromban megszidott valamiért, akkor mindig az ágy közepén törökülésbe ülve durcásan, tüntetőleg hátat fordítva azt a mesekönyvet bámultam, amiből Gray épp esti mesét olvasott fel. Pedig még olvasni se tudtam. Valahol ironikusan hasonló a helyzet. Most is sértett, és durcás képet vágok, és az apámnak mindig jó érzéke volt ezt kiszúrni... Csakhogy ezúttal nem fogok könyörögni a figyelméért, a dicséretéért, a jó pontokért. Pedig néha jó lenne segítséget kérni a nyelvtanulásban, na de hát pont azért csinálom, hogy az egyetemen ne kelljen bejárnom az óráira...
ϟ”Eszetekbe jutott valaha, hogy ahol nincs harag, ott szeretet sincsen?”ϟ
"Azt mondják, nem védelmezhetjük örökké a szeretteinket, szerintem pedig ez hülyeség. Mi másra való a család?"
Grayson Paisley
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Rúnarajzterem 2019-01-08, 23:11
A mugli iskolákban a helyettesítés olyasmi, ami megosztó tud lenni a tanárok között. Van olyan, aki kifejezetten csak erre szakosodott és iskolák között korzózik (na azt mondjuk nem csípném, mert szeretek a legalább a folyosóról már ismert diákokkal dolgozni) és van olyan, akit a saját intézményében rántanak be különböző órákat megtartani. Persze ez itt a Roxfortban szakszerű helyettesítésnek sok esetben nem tekinthető, hiszen például nem sokra mennének velem, hogyha valami egzotikus bájital készítését kéne megtanítanom a kollégám helyett és azt sem hiszem, hogy ad abszurdum hindiül meg tudná tartani helyettem a nyelvórámat valaki. Ettől függetlenül mindent bele szoktam adni, hogyha felkérnek helyettesítésre. A rúnákat szeretem. Messze nem vagyok profi belőlük, de azért tudok egyet s mást, amivel újat tudnék mondani a gyerekeknek. Fejben már készen is vagyok az óratervvel, nagy lendülettel vágódom be az ajtón, de az összeszedettségem csak addig tart, amíg szembe nem fordulok az osztállyal és észre nem veszem az első padban ülőt. Tudom a nevét és bár tettethetném magam hülyének és tehetnék úgy, mintha tengernyi Paisley szaladgálna a Roxfort falai között, nem teszek így. Pontosan látom benne az anyja vonásait minden egyes alkalommal, amikor rátekintek és ettől minduntalan összefacsarodik a szívem. Emlékszem, amikor először szembejött a folyosón még nem tudtam a nevét. Ismerős volt az arca, de nem akartam tudonást venni róla. Nem akartam, mert túl mélyre vágódó tüske az, ami a szívemben van miatta, s nem, ez nem lehet ő! Aztán persze utána kiáltott valaki, a nevén szólította és nekem kétségem nem maradt. Valahol jólesőn dobogtatta meg a szívemet, hogy megtartotta a nevem, ugyanakkor mélységesen elszomorít és idegessé is tesz az, hogy itt van most. Azért kerültem eddig, mert nem tudtam volna mit is mondjak neki. Hogy magyarázhatnám meg azt, hogy bár leléptem tőlük, de nem őt akartam elhagyni. Hogy az anyja tudta mi vagyok és engem vádolt a húga halála miatt nekem pedig nem volt több erőm elviselni? Semmiképpen sem hiszem jónak és becsülendőnek a cselekedetemet, de egy részem vágyik arra, hogy bocsánatra leljek. Épp csak nem hiszem magam sem, hogy méltó vagyok rá. Megacélozom vonásaimat, felveszem a szokásos, rezzenetlen maszkomat és lazán a dolgok közepébe vágok. Elvégre azért vagyok itt, hogy órát tartsak. Nem igaz? - A mai első rúna, melyről szót kell ejtsünk, az a bjarkán. Tudna róla mondani valaki valamit? - dobok fel egy kérdést, s miközben a tanári asztalnak döntöm magam háttal állva annak, szemben az osztállyal, mellkasom előtt keresztbe fonom kezeimet metaforájául annak, hogy lakat alá zárom a szívemet. Nem kerülöm direkt azt, hogy Danielre nézzek, de mégis szinte félem az időt, mikor tekintetem akaratlanul is az övébe akad.
Egész vidáman és jól indult ez a ragyogó napsütéses késő tavaszi nap. Mágiatörivel kezdtünk, most pedig dupla rúnaismeret lesz. A két kedvenc tantárgyam egymás után. Szeretem a csütörtöki napokat. A hét fénypontjai ebben a felállásban. Arról persze fogalmam sincs, hogy ez a csütörtök, pont az a csütörtök lesz, amikor minden csütörtököt mond körülöttem. Szó szerint. Vidáman nevetgélve, egymáson évődve, viccelődve a szokásos komolytalan hangulatban telik a szünet, és ahogy becsengetnek várjuk, hogy elkezdődjön végre az óra. Pedig, ha tudnám, hogy kivételesen ki fogja tartani, és a legkevésbé sem a megszokott módon fog történni a dolog, mert a tanárunknak éppen valami dolga van, vagy tudja a fene, akkor elhiheted, hogy nem ücsörögnék itt békés, vidám vigyorral az arcomon. Inkább passzolnám az órát, megkímélve magamat az osztályt, és Grayson-t is egy családi jelenettől. Már ha kettőnket családnak lehet nevezni. Te hogyan neveznéd azt, aki 9 éves korodig nevel, majd lelép otthagyva téged, és az anyád a legnagyobb fájdalom közepén, amikor leginkább szükség lenne rá? Hogy neveznéd, azt akit 7 év után először látsz, és még csak hozzád sem szól. Egyszerűen ignorál, mintha nem is léteznél, és léteztél volna soha. Mintha egy közönséges idegen lennél a számára? Én megmondom. Egy gyáva, gerinctelen alaknak, akivel a legkevésbé sem akarsz egy teremben lenni. Egy percet sem. Nem hogy egy dupla órát. Még a szünetben fel kellett volna mennem a gyengélkedőre, valami kitalált nyavalyával, hogy elkerüljem ezt az egészet. Elég jó vagyok rúnaismeretből, ahhoz hogy ne okozzon gondot egy kihagyott dupla óra. De sajnos becsengettek, és már késő. Amikor belép, és meglátom Őt... akkor leírhatatlan érzés kerít hatalmába. Az arcomról gyorsan eltűnik a vidám vigyor, hogy valami sajátos kesernyés dolog költözzön a helyére. Szinte észre se veszem, ahogy a padtársam a vállamba öklöz, egy "Mi van haver?" kérdéssel. Még reagálni is elfelejtek rá. A tekintetemmel Őt követem a tanári asztalig. Ami elég nagy pech, hogy a kedvenc órám lévén az első padban ülök, egyenesen szemben a tanári asztallal. Végre nagy nehezen magamhoz térek annyira, hogy rendezzem valamelyest az arcvonásaim, felvéve valamiféle dacos, haragos kifejezést, amivel igen csúnyán méregetem Őt, de megszólalni képtelen vagyok. Pedig nekem elhiheted, hogy belém igen nehéz, belém fojtani a szót. Most is lenne tengernyi mondandóm, vagy inkább kikiabálni valóm. Tudod, olyan heves olaszos stílusban. Mert hát mégis csak olasz vagyok vagy mi. Egyszerűen összefonom a karjaimat a mellkasom előtt, és hátra dőlök a padban, egy mérges fújtatással, és várom, hogy Grayson keresztülnézzen rajtam újfent, csakúgy mint az elmúlt években....
ϟ”Eszetekbe jutott valaha, hogy ahol nincs harag, ott szeretet sincsen?”ϟ
"Azt mondják, nem védelmezhetjük örökké a szeretteinket, szerintem pedig ez hülyeség. Mi másra való a család?"
Luna Lovegood
Reveal your secrets
Tárgy: Rúnarajzterem 2019-01-08, 19:40
Rúnarajzterem
Szimbolisztikus szakos tanulók tanterme ez, ahol leggyakrabban ők járnak órákra, de előfordul, hogy egy-egy ereklyevadász óra is itt kerül megtartásra.
Folyt. köv. a büntin 
ϟ 
