2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Jah, ha van mire fogni, akkor miért is ne, nem igaz? - vonom meg a vállam fapofát vágva. Annyira azért nem vagyok ostoba, hogy ne legyek tisztában azzal, miszerint a Paulóhoz hasonló figurák nem csupán a társadalmi elvárások miatt vannak együtt a szép és csinos hölgyecskékkel. Nekem ezt ne akarja lenyomni a torkomon, mert a mesékből már réges-rég kinőttem. Mindegy, ha valaki ostoba, mint a föld, ha szép a mosolya és tökéletes az alakja, bájos az arca, máris megfelelő partner bármire. Ismerek én is ilyen lányokat, még abban az esetben is, ha egyikkel sem vagyok különösebben beszélőviszonyban. Látom, amikor az órák előtt, ostobán vihogva mutogatják egymásnak, mit kaptak legutóbb a pasijuktól. És ez - véleményem szerint - szánalmas. Pont annyira, mint azok a srácok, akik hagyjuk magukat az orruknál fogva vezetni. Gyenge jellemre utal ugyanis, ha valaki pénzzel szeret egy nőt. Látom én rajta, hogy nem hiszi egy szavamat sem, de egyelőre nem izgat a dolog különösebben. Nem, amíg kommentár nélkül hagyja a mesémet. Csupán annyit szeretnék elérni, hogy ne próbálkozzon nálam, ha nem muszáj. Ugyanis nem ismerkedni jöttem és totál hidegen hagynak a fiúk. Ráadásul, teljesen más feladatom van jelenleg. Hector megfigyelése nem valami nagy munka, boldogulok vele, hiszen - látszólag - nem több egy szimpla diáknál. Nem okoz számomra különösebb nehézséget. Mindez azonban megspékelve holmi szerelmi románccal... Köszönöm, de nem kérek belőle. Az életem még a fiúk nélkül is túl van bonyolítva. Nemrég jöttem rá, hogy a szüleim nem a szüleim és az igazi családomat esélyesen megölték, abban az esetben pedig én se vagyok teljes mértékben ember, ami baromira zavar ebben az egészben. És amíg nem jövök rá, ki és mi is vagyok valójában, addig mellőzöm az életem további bonyolítását. - Azt hiszem, ehhez tényleg semmi közöd sincs - komorul el hirtelen a tekintetem és automatikusan ejtem ujjaim arra a pontra, ahol a noteszkémet tartogatom, mintha attól félnék, hogy bármelyik pillanatban elveheti tőlem. - Nem szükséges elmagyaráznod, mivel nem érdekel - szögezem le. - Ismétlem: az ügyfeledet semmiféle kellemetlenség sem fogja érni. Ha ennyire bele vagy szerelmesedve, akkor miért nem jöttél még össze vele? Határozottan kezd felbosszantani az, hogy a közelemben van, ezért is váltottam át sértegetésbe. Ez a srác még csúnyán beleköphet a levesembe, aminek csak az lesz a vége, hogy a szüleim alkalmatlannak fognak tartani még az ilyen könnyű munkákra is és kivesznek a Roxfortból. Ami viszont az én szemszögemből nagyon nagy hátrány lenne. Csak a családomtól távol deríthetek ki dolgokat a múltamról, ez otthon nem menne. Ha a szüleim bármit is megneszelnének belőle, abból még elég komoly bajom származhat... Pedig néha annyira jó lenne eléjük állnom és kerek-perec kifaggatnom őket. - Még soha életemben nem hallottam ilyesmiről és nem is ismertem becsületes ügyvédet - vallom be töredelmesen. Oké, még egyszer sem találkoztam ügyvédekkel. Mi leginkább kerüljük őket. Vagyis, nem én, hanem a szüleim. Nem kockáztatják a lebukásukat. Túl jól megy a szekér ahhoz, hogy csak úgy túladjanak rajta. Talán, ha én adnám fel őket... De nem, nem tehetem, hiszen minden múltbeli bűnük ellenére is elképesztően ragaszkodom hozzájuk. Hiszen éveken keresztül a családomnak hittem őket és ez nem múlik el csak úgy nyomtalanul. Még mindig anyának és apának szólítom őket és továbbra is hozzájuk járok haza. - Ez is egyfajta haszonlesés, hiszen itt is csak a jövendőbeli megítélésedre gondolsz - mutatok rá a tényekre. - Minél többen bíznak benned, annál nagyobb lesz a vendégköröd, ha ugyan ezt a kifejezést használjátok ebben a szakmában - bizonytalanodom el egy pillanat erejéig. Mi otthon így nevezzük a megbízóinkat, habár a többség nem tér vissza egy alkalom után. Leginkább a gyűjtők azok, akik újra és újra felkeresnek minket egy-egy megbízással. Ők a törzskör, ha szabad ezzel a kifejezéssel élnem. És még jól is fizetnek. - Ismétlem: semmi közöd hozzám - csusszan ki ingerülten a számon a válasz, amikor a munkámról kezd el faggatni. Nem érdekelnek a pletykarovatok, de ha gondolja, nyugodtan maradjon meg ebben a hitben, engem aztán nem zavar a dolog. Inkább erre gyanakodjon, semmint a valódi kilétemre. - Esetleg burkolt fenyegetés, miszerint értesíted a dologról - jegyzem meg komor képet vágva. Igen, esélyesen meg fogja tenni, a fenébe is! Valamilyen úton-módon el kell érnem tehát nála, hogy ne tegye ezt meg, még abban az esetben se, ha ezt az ő érdekei kívánják. Talán nem ártana összehaverkodnom vele... Mégis, a képmutatás valahogy nem az én asztalom. Előbb-utóbb úgyis kibújna a szög a zsákból. - Nem vagyunk barátok - Oké, ezzel a kijelentéssel talán magam alatt vágom a fát, de na állítson már valótlanságokat, ha nem muszáj. Nem ismer engem és én sem őt, ezt aligha nevezhetjük barátságnak. Lehet, hogy szimplán csak jót akar, de akkor is... Akkor mondja ki azt, hogy szimpatikus vagyok számára és kész. - Hálás köszönet ezért a kis csevejért - pattanok fel a helyemről. Nem szeretnék a kelleténél több időt eltölteni itt, ennek a ficsúrnak a társaságában. - A további viszont nem látásra! - vetem még oda enyhén felpaprikázva, majd veszem is az irányt a kijárat felé. Csak szabaduljak innen, méghozzá minél hamarabb, annál jobb...
Mint mondtam egészen üdítő ez a fajta őszinteség. Nem szoktam hozzá ehhez a stílushoz. Persze Dany és Guido időnként nagyon is tudja hozni a hétköznapi emberek, hétköznapi gondolatvilágát, és akkor én is jobban elengedhetem magam. De azért az más tészta, amikor Dany bácsikájának szőlős kertjében mulatjuk az időt, és csak magunk vagyunk. A társaságok, és a társadalmi elvárások béklyói, viszont nem olyasmik, amik gyakran engednének a szorításukon. - Meglehet, de mit tehetnék, ha társadalmi elvárásoknak és kötelezettségeknek kell eleget tennem. - kuncogok fel a cicababás, teázgatós megjegyzésre. Nos, igen a külsőségek fontosak. De nem a legfontosabbak. Be kell látnom magamban, hogy eddig javarész csak üresfejű, biodíszletnek való lányokat szedtem fel, az alkalmi megjelenések, és alkalmi együttlétek okán. De velük nem lehetett komolyan beszélgetni az élet komoly dolgairól. Nem úgy, mint mondjuk Guido, vagy Dany társaságában. Nem érték, csak élvezik a politikai hatalom diktálta előnyeiket, és hozzá vannak szoktatva, hogy bármit, és bármikor megkapnak. Az egyetlen fontosabb kapcsolatot Alex jelentette. Azt hiszem őt tényleg szerettem a maga szeleburdi módján. De Alexet hozzászoktatta az elviselhetetlen hisztérika anyja, hogy a jövendőbeli pasijának kell minden szeszélyét állni. Ez pedig nem ilyen egyszerű dolog. Persze, a családom elég gazdag. De a pénzt nem lehet két marokkal meggondolatlanul szórni, mert akkor ez az állapot nagyon hamar megváltozhat, és hozzánk képest a templom egere lesz az Úr. Alexnek még meg kell tanulnia a határokat, bármennyire is nincs ez ínyére. Dany se véletlenül szajkozza azt a sok "sületlenséget", amit Alex igyekszik ignorálni. Sajnálom, hogy nem én vagyok a megfelelő személy számára, aki megfelelő módon tud rávilágítani arra, hogy miben kellene változnia, és mihez kéne felnőnie, és felelősséget vállalni. Na, persze még a saját húgomat sem vagyok képes irányítani. Hogy tehetném meg Daniel húgával. Tiszta mázli, hogy Guidonak nincs húga. Az már tényleg sok lenne a jóból. - Persze. Hogyne. - mosolygok sejtelmesen, és eléggé tenyérbemászó módon. Nehéz lenne megmondani, hogy most arra reagáltam, hogy véletlen volt itt, vagy arra, hogy van valakije, akivel alakulnak a dolgai. Inkább, csak a "nem hiszem egy szavadat sem, de jótékonyan úgy teszek mintha" hangsúly érződik ki belőle. Köszönöm, de nem most jöttem le a falvédőről. Az a munkám, hogy kiszúrjam, mikor füllentenek a közelemben. Mellesleg van egy húgom is, mondtam már? Más szóval edzésben vagyok. - Az attól függ, hogy miket jegyzetelt a kis fekete noteszkába, és mi okból. Ugye nem kell elmagyaráznom, hogy miféle kellemetlenségekhez vezethet az ilyesmi. Az én dolgom pedig, hogy megakadályozzak, minden nemű kellemetlenséget, ami az ügyfeleimet érheti. - a hangom ellenben most teljesen komoly. Bár a tekintetemben inkább, amolyan kíváncsi fürkésző jelleg van. Nem hiszem, hogy véletlen hallgatózott, és hát, ha tippelnem kellene, azt gondolnám, hogy a kisasszony a helyi sulis pletykalap egyik túl kíváncsi, és túlbuzgó tagja. Sajnos, én viszont nem engedhetem meg, hogy ostobaságok jelenjenek meg az ügyfeleimről, akik fizetnek azért, hogy helyettük gondolkozzak, és intézkedjek szükség esetén. Ez pedig akkor is áll, ha az ügyfél csupán egy jelentéktelen ficsúr, aki csak társasági belépőnek kell. A kisasszonynak meg van mit tanulnia még az őszinte mimikája elrejtésében. Persze senki nem szereti a kioktatást, vagy kéretlen tanácsokat. De ha valaki lebukik, hogy sántikál valamiben, akkor el kell viselnie. Ha úgy tetszik ez is egyfajta élet lecke. - Én inkább úgy fogalmaznék, hogy ambiciózus, gazdag ficsúr. - közlöm szórakozottan. Én is hallottam a házak közti versenyről, de talán mert én nem ide jártam elsőtől, így ez nem is érint meg különösebben. Amúgy is a két legjobb barátom Hugrabugos, és Hollóhátas. Ami pedig azt illeti a Süveg nagyon is sokat gondolkozott, hogy hova tegyen. Hollóhát mert hozom a maximalista, polihisztor strébert, vagy Mardekár, mert mindenben igyekszem megfelelni a családi ambícióknak. Nos végül az utóbbi győzött. Aranyvérűnek meg aztán távolról sem mondhatom magam. Köszönő viszonyban sem vagyok velük sajnos. De ez talán hamarosan megváltozhat, ha Hectoron keresztül sikerül beédesgetnem magam a társaságukba. Szintén a szakmai ambícióim okán. De a kishölgynek erről mit sem kell tudnia. - Még akkor sem, ha 10, 100, vagy 1000 millió galeont fizetnél érte. Tisztázzuk. A becsület, és a szakmai etika nem pénz kérdés. Meglehet, hogy azt gondolod, hogy egy minden hájjal megkent, aljas alak vagyok, akit csak a maga haszna érdekel. De még ha ez részben igaz is, az ügyfeleim iránti lojalitás legalább ilyen fontos. Egyéb iránt ki bízna meg bennem, és az adott szavamban a jövőben? Nos, akár hiszed, akár nem, van amit nem pénzért, vagy haszonlesésből csinálok. - nem tudom, hogy utóbbi mondatot, miért is fűztem hozzá. Nem szokásom felvágni vele, hogy egyébként mások tandíját is én állom, néha pedig csak azért segítek embereknek névtelenül, láthatatlanul, és arctalanul, mert így érzem helyesnek. Láttam Guidot egy koszos viskóban, aminek még ablaka sem volt, csak egy szemeteszsákkal letakart lyuk. Láttam Danielt véres könnyeket sírni a húga sírja felett. Egyikük sem érdemelte ezt. Ez pedig bennem is nyomokat hagyott. Még ha az áltökéletes világomban nem is mutathatom ki. - Mi a munkád? Te írod a helyi pletyka rovatot? Nem számít. A válaszom nem marad. - Hector talán nem túl éles szemű, és nem túl okos, de fizet azért, hogy én legyek az helyette. Más szóval, nem áll módomban információt adni az ügyfeleimről, és nem áll módomban szótlanul hagyni, hogy kéretlen információk kezdjenek keringeni róluk. Pláne ha azok igazságtartalma megkérdőjelezhető. - Ez csak annyiban igaz, ha az illető nem szúrja ki az "Ártalmatlan érdeklődést" és nem jelent fel zaklatásért, ne adj Merlin becsületsértésért, ha valami kéretlen információ is kiszivárogna mellé. Szóval én a jövőben óvatosabb lennék ezzel. Ez csak egy ingyen ügyvédi jótanács, mert kedvellek. - adok egy újabb jó tanácsot. Nem akarom, hogy kellemetlenségei legyenek a jövőben. Ha pedig tudnék a szülei foglalkozásáról... nos erősen javallanám, hogy szálljon ki, és szakítson meg velük minden kapcsolatot, amíg nem késő, és amíg nem rántják magukkal. Ha ugyanis kiderülne, hogy ő informálta őket, és együtt működött velük, hogy sikeres vadászatokat szervezzenek, akkor még egy apámhoz hasonló dörzsölt ügyvédnek is nehéz dolga lenne, ha ki akarná mosni ebből a szószból. Az egyetlen kiút talán az lenne, ha bizonyítja, hogy minden a saját akarata ellen, szülői kényszerből tett. De szerencsére fogalmam sincs a múltjáról, és az életéről, így efféle tanácsot sem adhatok. Legalábbis, amíg nem avat be. - Nem. A legkevésbé sem. Ez a baráti énem, aki pusztán szépen kér. - nem, még távolról sem mutattam meg a veszélyes énem. Azt aki egy szavával képes manipulálni az embereket. Azt, aki könnyen eléri, hogy mások piszkolják be a kezüket helyette. Azt, aki nem válogat a módszerekben, hogy rendet tegyen a háza táján. Remélem, hogy azt az énemet nem is kell felfednem soha előtte. - Ez roppant megnyugtató. - biccentek egy apró mosollyal. - Ez egy szabad ország. - válaszolom, bár nekem valamiért nincs ellenemre a lány jelenléte. De ha távozni óhajt, akkor nem fogok az útjába állni. Szabad ember, önálló döntésekkel, melyeket tiszteletben kell tartanom.
- Gratulálok. Talán nem cicababákkal kellene teapartiznia - csusszan ki a számon a megjegyzése hallatán. A hozzá hasonló srácok általában mindig a csinos, nagy igényű lányok társaságát keresik, utána pedig csodálkoznak, ha a pénztárcájuk üres marad. - Ha a külső helyett néha csupán a belső értékekre fókuszálna, akkor máris gyakrabban hallana ilyesmit is - fintorodom el egy pillanatra. Nem, nem áll szándékomban azt sugallni számára, hogy például engem kellene elhívnia randira. Isten ments! Egyszerűen csupán túl sok ilyen kapcsolatot láttam már az iskola folyosóin. A tökéletes pár egymás szájában hetyeg, miközben a csajon a legdrágább és legújabb ruhák virítanak. Persze, a boldogság itt is csupán addig tart, amíg apuci fizeti a fiacskája kiadásait. Ami ilyenkor azért elég szépen megugrik. Amint a pénzforrás elapad, a lányok elhagyják a süllyedő hajót és átugranak egy másikba. Naná, hogy ilyenkor jönnek a jól ismert szövegek, miszerint "nem benned van a hiba, hanem bennem" vagy "te jobbat érdemelsz nálam", esetleg "oké, be kell látnunk, hogy ez már régóta nem működik köztünk". Fogalmam sincs azt illetően, hogy ez a figura eddig milyen kapcsolatokat is élt meg, de gyanítom, hogy nem sokáig gyűrte csak egy lány a lepedőjét a szobájában. Ő az a tipikus mindent, ami mozog és nem fut gyorsabban nála-típus lehet. - Azt azért tisztázzuk, hogy véletlenül voltam itt és eszem ágában sincs ismerkedni - szögezem le gyorsan, amint előrántja a zsebéből az agyonjáratott mondatot. Nem, ilyesmit nekem még soha életemben nem mondtak, azt meg kell hagyni és talán kissé meg is hökkenek, de ezt semmiképp se mutatom ki a fiú irányába. - És amúgy is van alakulóban valami valakivel - füllentem a mosolya láttán, hiszen a fenének se hiányzik, ha pont velem állna le flörtölni. Igazság szerint, nem tudom, miként reagálnám le a helyzetet, hiszen ebben valóban zöldfülű vagyok, de nem is áll szándékomban megtapasztalni. Fiúmentes-zónának tartom magam, egyedül a VMS volt tagjainak ellenkező nemű egyénjeivel állok szóba szívesen ilyen téren is. Dehát, amilyen mákom van, mindegyik párkapcsolatban él valami szépségkirálynővel. Na, majd pont egy hozzám hasonló kolduskirálynőre van szükségük... - Kellemetlenséget? - nevetek fel hirtelen a szavai hallatán. - Mégis miféle kellemetlenséget okozhatnék én egy nagy nevű ügyvédi iroda tagjának? Nem, nem fogok számára gondot okozni, ez biztos. Az én feladatom csupán a megfigyelés, nem a közbeavatkozás. Kellemetlenség itt akkor lesz csupán, ha a srác neve a szüleim elé kerül és ők valamiféle kivetnivalót találnak a származásában. Abban az esetben ugyanis előbb-utóbb jegelve lesz. Apámat ismerve inkább előbb, mint utóbb. Marha gyorsan dolgozik és egy roxforti diák nem jelent túl nagy kihívást számára. Ez a selyemfiú pedig esélyesen talál majd más pancsert magának, ebben teljes mértékben biztos vagyok. - Köszönöm a tippet - rándul meg az arcom. Mosolyogni próbálok, de helyette csupán félresikerült vicsorra telik tőlem. Nem szeretem a kritikát, ő pedig kéretlenül oktat ki engem. Mindenesetre, nem áll szándékomban vitatkozni, szóval inkább elharapom a nyelvem hegyére tóduló szavakat. Hiszen mégis csak egy ügyvéd lenne a vitapartnerem... Ebből aligha kerülnék ki győztesen. - Mardekár! Mily meglepő - biccentem félre a fejem egyfajta negédes mosollyal, habár a hangomból süt az irónia. - Egy minden hájjal megkent, aranyvérű ficsúr - toldom még meg a mondatomat. Általában nem élnek bennem előítéletek a különböző házak tagjaival kapcsolatban, de ő kiérdemelte az iménti tanácsaival. És különben is: egy szava se lehet a kijelentésem ellen, hiszen ez az igazság. A Teszlek Süvegnek könnyű dolga volt az ő esetében. - Jah, persze, a becsületrend - forgatom meg a szemem bosszankodva. - És egy kis pénzért cserébe hajlandó lennél csöpögtetni némi információt számomra? - veszem elő a kedvesebbik énemet, majdhogynem észre sem véve, hogy a példáját követve én is átváltottam tegeződésbe. - Talán segíthetnénk egymás munkáját, nem gondolod? Információcsere. Bármennyire is tartasz ügyetlen megfigyelőnek, Hector nem ennyire éles szemű - osztom meg vele az eddigi észrevételeimet. A zsebpénzem összege láttán csupán elzokogná magát, szóval remélem, nem a lefizetést választja. Mégis, valamilyen szinten hasznos lehet számomra a srác, még ha nem is kerül a gyanús személyek listájára. - Jó, oké, igazad van - fújtatok egyet bosszankodva. - De a megfigyelés még nem bűncselekmény tudtommal - jelentem ki magabiztosan. - Ártatlan érdeklődés, semmi több. Maximum, ha rákérdez a miértekre, kitalálok valami hihető magyarázatot és kész. Elvégre, azt csak nem oszthatom meg vele, hogy a megfigyelt alany esélyesen valami veszélyes lény és a szüleim utasítottak arra, hogy nézzek alaposabban a körmére. Vajon mit lépne abban az esetben? A vadászat egyébként is illegális munka, pont emiatt nem verem nagy dobra a dolgot. Nyilván rövid idő alatt az Azkabanban találnám magam, családi körben. - Vagyis jelenleg a veszélyes éneddel váltok szót - állapítom meg. - Ne aggódj, nem köpök a levesedbe, de csupán abban az esetben, ha ez kölcsönös részedről is. Az én üzletpolitikám az, hogy hagyok mindenkit érvényesülni... Az már megint egy más kérdés, hogy a leendő ügyfele megéli-e a következő évet, de ez már tényleg nem rajtam múlik. Soha, senkinek se kívántam a halálát, bármilyen lény is volt az illető, de vannak dolgok, amikor az ember csakis ezzel a módszerrel érheti el, hogy mások biztonságban alhassanak. És ha Hector esetleg valami vérszomjas teremtmény, jobb mindenkinek, ha a föld alól szagolgatja az ibolyát. - Most már mehetek? - teszem fel a kérdést, na nem mintha az engedélyére lenne szükségem bármiben is. Mégis, ha valamit mondani szeretne még, akkor talán nem ártana minél előbb kinyögnie...
Nos, nem barlangban nevelkedtem, és vak sem vagyok. Tehát meglátásom szerint minden hölgynek jár ez a megszólítás. Bármit is - hmm... nevezzük erős jóindulattal ruhának - aggatnak magukra. Ezt diktálja az illem. És egy magamfajta embernek mindig a kínosan ügyelnie kell a megfelelő formaságokra. Még, ha ezt mások nem is tartják ennyire fontosnak. Akkor is. Nem mindegy a tálalás. Szívesebben fogyasztod el azt az ételt, ami szemre is jól néz ki, mint azt, amiről az a benyomásod, hogy egy kósza kóborkutya hányta éppen ide. Nemde? De. Na ugye. - Na, ezt a mondatot sem hallottam még! - nevetek fel, és a hangomban mintha tényleg valamiféle könnyed vidámság vegyülne. Bár valóban, az olyan mondatokat, sokkal többször hallom a lányoktól, mint "Paulo, olyan jól állna nekem az a ruha, nem gondolod?" "Paulo, olyan szép az nyaklánc, igazán illene ehhez a ruhához..." "Paulo, mért nem megyünk el egy wellness hétvége Toszkánába" és a többi, és a többi... és tudjuk mit jelentenek az ilyen mondatok a nők szájából. Szóval, igen, ez egy elég üdítő fordulat. Valami más ebben a kislányban. Ez pedig valamiért tetszik nekem. Bár a vámpírság feltételezésén is igen jót kellene nevetnem, ha rájönnék, hogy ilyesmin kattog a lányka agya. Vélhetően a szenteltvíztől csak vizes lennék, és hát az egy született vízipólós számára nem éppen tekintető hátránynak. Viszont ahogy farkasszemet néz velem, abban van valami kihívó. Ez pedig már önmagában is olyan dolog, ami felkelti az érdeklődésem. Nem szoktam hozzá ilyen reakciókhoz. Márpedig én jó megfigyelő vagyok emberi reakciók tekintetében. Minden esetre az már jó jel, hogy mégis lehuppan velem szembe. - Valóban. De ez olyasmi, amin könnyen változtathatunk. Mármint azon, hogy mennyire ismerjük meg egymást. Nekem egyébként sincs ellenemre a gyönyörű és okos nők társasága. - mosolyodom el egy kissé hamiskásan. A legtöbb lány ettől a kis csibészes mosolytól máris szinte elájulna. De valami azt súgja, hogy nem ez a lány. Nem. Őt keményebb fából faragták ennél. Kicsit emlékeztet egy volt általános iskolás osztálytársnőmre. Az apjának autószerelő műhelye van, most pedig ő is ott dolgozik. Tulajdonképpen az egyik legjobb szerelő, akit ismerek. Ha baja lenne a kocsimnak, akkor tuti hozzá vinném. Akkor is, ha általában nem tartják túl lányos szakmának az autószerelést. Nos, valami ilyesmi érzetem van, ezzel a lánnyal kapcsolatban is. - Komolyra fordítva a szót, csak meg szeretnék bizonyosodni róla, hogy nincsenek olyan szándékai, amik később kellemetlenséget jelenthetnek számomra. Egy baráti tanács. Ha legközelebb ekkora érdeklődést mutat valaki iránt, akkor nem éppen jó álcázási taktika felváltva bámulni ugyanazokat az édességeket, majd árgus szemekkel az illetőt. Pláne nyíltan jegyzetelni is róla. Egyszerűbb lett volna elfoglalni a mögöttünk lévő asztalt egy napilappal, és néhány kipróbálásra váró édességgel. - nem tudom, hogy ezt miért is osztom meg vele. Általában nem szeretek tanácsot adni annak, akiről úgy sejtem később még sok gondot okozat. De van ebben a helyzetben valami rendkívüli. Ahogy Miss Thompsonban is. Meg kell hagyni, elég aranyos, ahogy bemutatkozik, és az a kis zavar is az arcán. - Mardekár, nyolcadik évfolyam, tanár szak. Ettől persze, az előbbiek is állnak még. - mosolyodom el, bár nem volna szükség rá, hogy ezeket az információkat eláruljam, de így talán kevésbé érzi nevetségesnek ezt a szituációt. És hát lényegében nem hazudtam, vagyis hát, tekinthetünk engem az iroda új jövendőbeli, tökéletes örökösének, így csak éppen kiterjesztem a jövendőbeli praxisom. - Ugye megérted, hogy erre nem válaszolhatok. Ha akarnám se tehetném meg. - ezt viszont már nagyon is komolyan veszem. A szabály, hogy sose adj ki semmit, az ügyfeleidről. Így kívánja a tisztesség. - Bűnt? Szó sincs róla. De kérlek, hogy ne is találgass ezzel kapcsolatban. - nevethetnék is a butácska felvetésen. De vannak dolgok, amiket nagyon is komolyan veszek. Például, a hivatali diszkréció. Az emberek azért fordulnak hozzám, mert nálam biztonságban van minden titkuk, és én megoldom azt is, amit ők nem tudnak. Ezt írja elő a hivatali etika. Egy cserfes, túl kíváncsi hatodikos kislány miatt pedig nem fogom ezt felrúgni, akármennyire is szórakoztat a jelenléte. Ami pedig azt illeti, akár zokon is vehetném, hogy a vezetéknevem nem mond sokat neki, de ez nem Róma. Itt éppen csak megpróbálom kiépíteni a kapcsolatrendszerem, és hírnevem. A dolgok elején járok. Ámbár, ha tudnám, hogy a kisasszonynak segítségre van szüksége bizonyos hivatalos iratok alapján való nyomozáshoz, minden bizonnyal ajánlanám magam számára. Nem. Nem feltétlen pénzért. Van amit az ember nem ilyen megfontolásból tesz. - A véletlent már tisztáztuk. - billentem félre a fejem kissé, ahogy fürkészően nézek rá. Végül egyszerűen, gyorsan felhajtom a kávém. Még a végén túlságosan kihűlne, és elvesztené a kellő aromáját. Azt pedig nem engedhetjük meg, nem igaz? - Általában nem is vagyok az. Legfeljebb, ha munkáról van szó. - tudom, hogy Hectorra értette. Én viszont szándékosan vonatkoztattam magamra a megjegyzést. Ahogy egy ideje szándékosan alattomos módon váltottam tegezésbe is. Talán fel sem fog tűnni neki. De ha mégis, akkor sem hiszem, hogy pont ezt kérné ki magának. Talán, anélkül vált ő is tegezésbe, hogy észre venné a dolgot. Vagy egyszerűen csak kényelmesebb lesz így mindkettőnknek a továbbiakban. Mert valahogy biztos vagyok benne, hogy itt lesznek még továbbiak.
Hát igen, ami az igazat illeti, nem túl gyakran hallom mások szájából a felém intézett kisasszony-megszólítást. A stílusom inkább fiús, semmint lányos, jelenleg is vörös-fehér kockás ing, fekete rövid ujjú, világoskék kopott farmer és tornacsuka foglal helyet rajtam. Csak semmi francolás, kérem szépen! Inkább veszek részt csulázó versenyben, semmint előkelő rendezvényeken. Ez pedig azért a külsőmön is elég szépen kiütközik... Mintha már maga az anyatermészet is megérezte volna, hogy nem száz százalékban vagyok lány. Az arcom helyes, de a mellem lapos, szóval, ha levágatom a hajam, hamarabb néznek lányos fiúnak, semmint lánynak. Erre pedig még én magam is előszeretettel dobálok rá néhány lapáttal, szóval nem igazán szokott megbántani az, ha az ellenkező nem tagjaival kevernek össze néhanapján. Főleg, ha még a fejemen egy sapka is helyet foglal, amely elég szépen elrejti a hosszabbacska tincseimet. - Nyugodjon meg, rám aztán egy lyukas pennyt sem kell költenie, ezt garantálom - fintorodom el enyhén bosszankodva, hiszen nincs az az isten, hogy egy - feltételezett - vámpír meghívását elfogadjam. A magázódás pedig egyelőre marad részemről, habár a srác nem sokkal lehet idősebb nálam első ránézésre. Mégis, a vámpírok elég sokáig elélnek, nem igaz? És ezzel kimondatlanul is azt üzenhetem felé, hogy tudom, mi is ő valójában. Ó, igen, nem vagyok én vak, engem nem ver át! Ha lenne a közelemben szenteltvíz, még jól arcon is locsolnám, hadd érezze a törődést... Amikor leveszi a napszemüvegét, azért egy pillanatra megrándul a szám széle, de szerencsére sikerül uralkodnom magamon és nem teljes egészében elengedni azt a fintort. Remek, mégse vámpír. Akkor mégis mi a fene ő? Egy röpke pillanatig farkasszemet nézek vele, végül kissé lazítok az eddigi merev testtartásomon. Talán csak egy szimpla ember és semmi több... Mindenesetre, a gyanakvásom továbbra is fennmarad irányába. Elvégre, mégis valamiféle kapcsolatban áll az általam megfigyelt célszeméllyel, nem árt hát kissé a körmére néznem neki is és minden eshetőséggel számolni. - Na és ugyan miről? - huppanok le végül, majd dőlök hátra a székemben, miközben keresztbe fonom a karjaim magam előtt. Ha otthon lennék, még a lábaimat is habozás nélkül feldobnám az asztalra, de itt esélyesen kihajítanának innen, mint macskát szarni... - Nem ismer, én se magát, szóval nem értem, mi megbeszélnivalója lenne pont velem - fejtem ki alaposabban a véleményemet, habár nem hagyom faképnél, szóval azt elég könnyen levághatja magában, hogy valamilyen szinten azért mégis érdekel a mondanivalója. Az idegesítő kis taknyos időközben ismét előkerül, én pedig rezzenéstelen arccal nézem végig, amint leteszi a srác elé a kért kávét, de inkább nem kommentálom a dolgot. Mondjuk, arra azért baromi kíváncsi lennék, hogy mégis mivel érte el azt nála, hogy ennyire engedelmes legyen, de egyelőre magamban tartom a kérdéseimet. Gyanítom, a pénzével... - Aha... - kommentálom a bemutatkozását, miközben a titulus hallatán bambán pislantok párat. Elég ismeretlen számomra a DiNardi név. Bár, ha nem lennék ennyire csóró, bizonyára egy ügyvédet kérnék meg arra, hogy derítse ki a hivatalos iratok alapján, hogy mégis miként kerültem a szüleimhez, de ez sajnos tárgytalan. A zsebpénzem nyilván még azt se fedezné, hogy egy ilyen figura rám köszönjön az utcán. - Miley Thompson - mutatkozom be én is, ha már az illem ezt diktálja, de azért nem pattanok fel a székemből, hogy egy elegánsat pukedlizzek előtte. Abból esélyesen úgyis pofára esés lenne. - Griffendél - nyögöm ki azért, hiszen én aligha mondhatok magamnak bármiféle menőn hangzó státuszt. - Hatodik évfolyam - toldom még meg, majd zavartan köhintek egyet. Hát ez nevetséges! - És szabad esetleg megtudnom, hogy mi dolga egy ügyvédi iroda képviselőjének egy roxfortos diákkal? - térek rögtön a tárgyra, mintha amúgy csak baromira kíváncsi lennék arra, hogy mégis miként kapcsolódik össze a kettő egymással. - Hector talán bűnt követett el? - tippelgetek. Az általam megfigyelt fiút ugyanis Hectórnak hívják. Nem irigylem szerencsétlent... - Véletlenül meghallottam a beszélgetést és... nem tűnik veszélyes alaknak - harapok bizonytalanul az ajkamba, miközben igyekszem úgy tenni, mintha tényleg csak véletlenül csíptem volna el egy-két foszlányt a kis diskurzusukból. De ha már egy ügyvéddel van dolga a gyereknek, akkor tényleg lehet némi vaj a füle mögött, nem igaz?
Ha tudnám, hogy van valaki akinek nem vonom fel a figyelmét, az talán sértené a férfi büszkeségem. De minekután én is pusztán a magam dolgával tőrődök így azt hiszem ezt el is engedhetjük. A gyerekkor meg olyasmi, ami azt hiszem mindenkin más nyomokat hagy. Engem apám véget nem érő -egy gyerek számára végtelenül unalmas - kötelező társasági eseményekkel kínzott. Arról meg inkább ne is ejtsünk szót, hogy mi történt, ha valamiért nem tudtam megfelelni az általa támasztott követelményeknek. Vagy csak szimplán több alkohol csúszott le a torkán a kelleténél az est alatt. Szóval, azért talán még sem annyira írigylésreméltó a helyzetem. De erről ennyit. Ami pedig az öltözékem illeti, nos ezt hívják tökéletes eleganciának a legdrágább római divat szerint. Gyanítom, hogy a személyre szabott Armani ingem többet érhet még használtan is, mint ez az egész üzlet mindenestül. De térjünk is vissza a saját üzletünkhöz. Elsőre minden úgy tűnik, hogy simán és könnyedén fog menni. Elég egyértelmű itt a szereposztás kérem szépen. Ez pedig a kedvemre való. Nem szeretem a felesleges köröket. Egészen addig, amíg fel nem tűnik, hogy a noteszes lányka túl gyakran nézeget az irányunkba. Ami azért felvet néhány kéretlen kérdőjelet. Nem vagyok ugyan teljesen biztos benne, hogy engem vagy az ügyfelem figyeli ennyire árgus szemekkel, de jelenleg ez nem is számít. Ha engem, akkor ideje színt vallani, mi is az érdeklődés tárgya bennem. Ha srác az oka, nos akkor elvonom a lehetőségtől, hogy tovább játsza a pincsi kutyust. Ráadásul ebben az esetben kiszedhetem belőle mi dolga az ügyfelemmel. Tiszta haszon. Mondjuk. Ezért tökéletes időzítéssel szólítom meg. Noha ezúttal a lány felé a hangom inkább lágyan kérő, mint parancsoló. De így is kellően határozott. A visszakérdésre könnyeden bólintok, igen őt szólítottam meg. Ámbár, ha most olvasnék a gondolataiban hangosan felnevetnék? Vámpír? Én? Remek vicc. Nem. Nincs szó ilyesmiről. A napszemüveg meg... nos kint eléggé vakító fényviszonyok uralkodnak. Idebenn meg, hát ez egy elég fatális dolog. Egyszerűen megfeledkeztem róla. Na, de kivel nem esik meg ilyesmi? - Ahogy óhajtja. De az ajánlatom továbbra is áll, ha meggondolná magát. - felelelem könnyed mosollyal a meghívás visszautasítására. A kölyök pedig eliszkol a kávémért. Azért a következő szavakra akaratlanul felkuncogok, és végre észbe is kapok, hogy mi nem stimmel azóta, hogy beléptem az üzletbe. Így egy könnyed mozdulattal helyezem le az asztal lapjára a napszemüveget. A lányka pedig élénken és vidáman csillogó égkék szempárral találhatja szembe magát, ami immár leplezetlenül is őt fürkészi. - Eszembe se jutott ilyesmi. Csak beszélgetni szeretnék. Kérem. - emelem fel megadóan mind a két tenyeremet, majd mutatok ismét a székre. A kissrác pedig nagyjából ezen a ponton érkezik vissza a kávémmal. Gyors volt. Remek. Azért pislog párat a feltartott kezemre, de nem mer semmit szólni, csak lerakja a feketét az asztalra és rövid úton tovább áll elkölteni a frissen szerzett pénzét. - Kérem bocsássa meg az udvariatlanságom. Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Paulo DiNardi. A legendás Római DiNardi Ügyvédi Iroda képviseletében. - hajolok meg egy kissé teátrális mozdulattal. A képpel jelenleg csak annyi baj van, vogy jelenleg fekete elegancia ide vagy oda, jelenleg inkább tűnök kajla kölyökképű egyetemistának, mint komoly felnőtt, minden hájjal megkent védőügyvédnek. Na de hát a lányok szeretik a költői túlzásokat. Ez pedig nem is annyira nagy. Elvégre én vagyok a jóképű, tökéletes gazdag örökös. Már csak az hiányzik, hogy a kisasszony is helyet foglaljon és bemutatkozzon, mielőtt a tárgyra térünk. És talán csökkenthetem valamelyest a kezdeti ellenszenvet is. Nem, ez sem kerülte el a figyelmem.
Nem igazán vonja magára a figyelmemet az újonnan érkezett figura, hiszen sokkal inkább leköt az iménti lehetséges szívrohamom és annak a kölyöknek a helyrerakása, aki ezt képes volt elérni nálam. Pedig nem vagyok egy ijedős figura, sok mindent láttam már, rengeteg olyan dolgot is, amelyekkel a hozzám hasonló korúak csupán a tankönyvek lapjain találkoznak... Éles vadászaton ugyan még nem volt alkalmam részt venni, de a vérlények olyasvalamik, amiket páran szeretnek ketrec mögött tartani. Apám egyes "beteg" kliensei ugyanis gyűjtik az ehhez hasonló "trófeákat" és a gazdagabb körök néhány szűk kis rétege igazi ínyencségként tekint arra, ha sikerül élve "elszállásolnia" magánál egy-egy példányt a különböző fajokból. Engem pedig drága jó felmenőm még egészen kiskoromban elvitt egy olyan helyre, ahol a pince egészen más dolgokat rejtegetett, mint amelyet volt alkalmunk megszokni. Vérlények minden mennyiségben... Biztonságos körülmények között ugyan, számtalan védőbűbájjal és folyamatos védőfelügyelettel, de egy hét éves kislány, aki csupán a csattogó fogakat látja a ketrecét széttépni készülő vérfarkasból, ezt nem igazán képes értékelni. Apám pedig sikeresen elültette bennem a gyűlölet egy apró szikráját eme lények iránt. Igen, akkoriban kezdődött minden... A kölyök tehát eliszkol, én pedig olyan büszke vigyorral a képemen húzom ki magam, mintha pont az imént produkáltam volna ki a spanyol viaszt. Újfent a megfigyelt páciensemre terelődik tehát minden figyelmem és nagyjából ez az a pont, amikor szemet szúr számomra, hogy társasága akadt. Gyanakodva vonom tehát össze a szemöldököm, hiszen ezt az alakot még nem láttam a közelében. A tiszta fekete öltözéke már nem sejtett semmi jót se számomra, hiszen - eddigi tapasztalataim szerint - csak azok járkálnak ilyen göncökben, akik készülnek valamire. Itt pedig láthatóan készül valami... Figyelemmel követem tehát minden mozdulatukat, arra azért gondosan ügyelve, hogy ne vegyék észre, miszerint csakis őket figyelem. Így néha-néha érdeklődést színlelve fordulok az édességek irányába, esetleg csupán jól láthatóan belemélyedek a tájékoztató prospektusokba, de azért elég élénken fülelek. A kis szaros, aki az imént a közelemben petárdázott, máris úgy ugrál az ismeretlen srác körül, mint valami idomított pincsikutya... Aha, akkor ezek szerint van pénze... Na, nem mintha nem tűnt volna már fel abból kifolyólag, hogy totál nem illik ide, ebbe a környezetbe. Ahogy kiveszem a szavaikból, valamiféle üzletről van szó... A rendezvényről szóló mondatot tehát szépen el is raktározom magamban, miközben eldöntöm, hogy ennek azért alaposan utána fogok járni. Ezek szerint nem magát a srácot kell megfigyelnem, hanem a kapcsolatait, hiszen esélyesen ott lesz a kutya elásva. Áldom tehát a szerencsémet, hiszen, ha ez az alak nem toppan be a Mézesfalásba, akkor több heti kemény munkám veszett volna kárba, amit azért nem vettem volna valami jó néven. Nekem sincs ugyanis ínyemre, amikor a hosszú megfigyelés nem hoz semmi eredményt sem számomra. Pont csukom is be a noteszkémet, amelybe azért még gyorsan felfirkantottam a rendezvény helyét és idejét, majd vágnám is zsebre azt, amikor meghallom a "kisasszony"-megszólítást. Elsőként nem is veszem magamra, helyette jobbra, majd balra is kíváncsian elfordítom a fejem, hátha van még mellettem valaki, akit megszólíthatott volna, de nem... Kettőnkön kívül már csak kíváncsi alsósok lézengenek itt-ott, tátott szájjal bámulva az önadagoló cukorkás csomagokat. - Igen? - lépek végül kíváncsian közelebb, de nem ülök le, nem én! A srác elég kétes alaknak tűnik a szememben, az ilyenektől pedig jobb távol tartani magamat. Azért alaposabban is szemügyre veszem, mintegy azt fontolgatva, vajon vámpír-e, hogy idebenn is napszemüveget hord. - Köszönöm, de nem kérek semmit - fintorodom el, miközben ő néhány pénzérmét ejt a kölyök kezébe. - Csak mondja el, amit szeretne és már itt se vagyok - ajánlom fel számára nagylelkűen és némileg burkoltan a "nemakaromhogybármiközömlegyenegyilyenalakhoz"-lehetőséget. - De azt előre leszögezném, hogy nem vagyok se személyi postagalamb, takarítónői ambícióim pedig még annyira sincsenek és a házimanók szerepkörébe se szeretnék belekóstolni - pillantok, mintegy célzásként a távolodó kölyök után, aki már el is iszkolt, hogy kiszolgálhassa urát és parancsolóját. Legalábbis a srác baromira olyan hangnemben beszélt vele, mintha egy kiskirály lenne. Bizonyára számomra is talált volna egy megfelelő feladatot, de abból nem eszik.
Szülők. Velük azt hiszem mindenkinek megvan a maga keresztje. Az én apám például megszállott munkamániás, és csak a sikerek érdeklik. Az anyám pedig zugalkoholista. Néha, a rosszabb napokon már délelőtt 11-kor sem lehet vele értelmesen beszélni. Csoda, hogy olykor igen fullasztónak érzem az olasz előkelő társaságok zártkörű rendezvényeit? Na, meg persze a tényt, hogy mindenki engem, a tökéletes örököst figyel, minden pillanatban. Olyankor pedig a mosolyom éppolyan hamis, mint Mrs. Ricci "igaz"gyöngysora a vaskos nyakában. Többnyire ilyenkor érzem azt, hogy be kell ülnöm az Alfa Romeoba, és elhúzni a gyönyörű olasz tengerpartra. Imádom a tengert, és az utánozhatatlan sós illatát. De olykor az is megteszi, ha a barátaimmal kapcsolódhatok ki. De ez nem mindig ilyen egyszerű. Főleg, mert Guido állandóan melózik, hogy segítse a szüleit, és a lehető legkevesebb terhet jelentse számukra. Mármint anyagi értelemben. Elképzelni sem tudom, hogy milyen nehéz lehet számára. De túl büszke is hozzá, hogy tőlem pénzt fogadjon el. Pedig nekem lenne miből adni. Elhiheted. Daniel pedig a sportnak és a barátnőjének él. Alig lehet nyakon csípni. Nekem pedig ide a Roxfortba kellett jönnöm, hogy ne legyek tovább az olasz előkelőségek figyelmének középpontjában. De itt sem tehetem szabadon, amit akarok. Ó nem, ne hidd ezt, egy másodpercig sem. Tartanom kell a színkitűnő átlagot, egyetem ide vagy oda. Apám csak a tökéletes eredményekkel elégszik meg. Ezen felül, hogy ne kelljen visszatérnem Olaszországba, ahol túlságosan is szem előtt vagyok, itt kell felépítenem a karrierem, és megfelelnem a saját ambícióimnak. Mert mégis csak az apám fia volnék, vagy mi. Ennek érdekében pedig minden esélyt meg kell ragadnom, mindenre. Éppen ezért is lépek be ebbe a túl émelyítő üzletbe, akárcsak egy sötét, komor felhő, a szivárványos égen. Fekete makulátlan öltönyben, hosszú fekete szövetkabátban, fekete bőrkesztyűben és napszemüvegben. Odakint a hó még mindig túl sok fényt ver vissza. Na, nem mintha meg kéne magyaráznom az öltözetem bárkinek is. Ahogy belépek valahogy éppen szemet szúr a jelenet, amikor egy lány nem túl nőies szóhasználatban kerget el egy taknyost. Szórakoztathatna is éppen, de nem ezért jöttem. Így elhaladok a lány mellett, talán éppen csak centikre tőle, egészen a kiszemelt srácig, aki eddig a kis haverjait szórakoztatta. Most viszont, hogy szerény személyem is megjelent ezt már nem teheti csak úgy. Most már rám kell figyelnie. És meg is teszi. Azonnal egy félreeső asztalra mutat, és elindul felé otthagyva a társaságát. Én pedig követem. Puszta véletlenségből arrafelé, amerre a felrúgással fenyegetett kissrác is menekült. Akit puszta véletlenségből már beidomítottam arra, hogyan kell viselkednie és mit kell tennie a jelenlétemben. Így azonnal hozzám lép, és elveszi a kabátomat, amit igyekszik egy félreeső sarokban álló fogasra akasztani, cserébe néhány csillogó érméért. - Utána néztem. Nem lesz túl nehéz elsimítani az ügyet. Már csak a fizetségem a kérdéses. - mondom csendes, nyugodt hangon, ahogyan helyet foglaltam, és összefűzőm az ujjaimat magam előtt. Nem vesződőm kerteléssel. Főként, ha üzletről van szó. Az időm drága játék, még egy olyan kis elkényeztetett ficsúrnak is, mint ez. - Adok 10 galeont. - vékony, bizonytalan hang. Ilyeneket eszek reggelire. Remek. - Legyen 20. Vagy van egy másik lehetőséged. Tekintsd ezt a szerencse napodnak. - mosolyodom el. Ellenben a fiú lesápad. Nyilván túl sok számára a 20 galeon. A 10-et valahogy összeszedné, de a duplája vélhetően már apucinak is feltűnne. Azt pedig nem akarjuk, nem igaz? Na, de hát ha valaki butaságot csinál, annak meg kell fizetni az árát. - Milyen más lehetőség? - bizonytalanság, és remény keveréke. Irányítható. Remek. - Biztosan hallottál a jövőheti zártkörű jótékonysági bálról Royal Albert Hallban. Nem? Sebaj. A szüleid biztosan ott lesznek. Elengedek 10 galeont az árból, ha szerzel egy névre szóló meghívót számomra, és a kísérőm számára. Gondold át, és jelentkezz, ha kész vagy fizetni azért, hogy megoldódjon ez a kis kellemetlenség. - a szavaim hűvösek, és komolyak, mint a jég. De nincs bennük semmi, ami arra emlékeztetne, hogy lehetősége van választani. Mindketten tudjuk, hogy a választás lehetőségét elvettem tőle, és helyette szabtam meg a nekem kedvező árat. Teszek egy könnyed elbocsátó mozdulatot a kezemmel, amit akár arrogánsnak és lekezelőnek is nevezhetnénk. A srác pedig visszaiszkol a haverjaihoz, és olyan gyorsan hagyják el a boltot, amilyen gyorsan csak lehet. Ám mindeközben nem kerülte el a figyelmemet még valami. A káromkodó lány. És az, hogy nagyobb figyelmet szentel a kis noteszének, és az ifjú befolyásolható ügyfelemnek a kelleténél. Ami hát finoman szólva is felveti az érdekütközés lehetőségét. - Kisasszony! Egy pillanatra! Kérem, foglaljon helyet. - mutatok a velem szemközti székre, megszólítva a bizonytalanul ácsorgó lányt, még mielőtt az ügyfelem után fordulhatna. Ha pedig felém néz, azzal bizony jó eséllyel a tömegben el is veszti az iszkoló srác csapatot. Közben pedig intek a harmadikos, még nézelődő srácnak, akinek nyilván feltett szándéka a frissen szerzet érméket elverni, hogy jöjjön közelebb. - Hozz egy csésze fekete kávét. Már ha árulnak itt ilyesmit. És hölgynek, amit kér! - ejtek nagylelkűen néhány érmét a kölyök kezébe, ami bőven túl van a rendelés vélt összegén. A gyerek meg előbb megbűvölten a pénzre, majd Miley felé pillant, várva, hogy esetleg ő is rendel-e valamit, majd eltűnik a sorban, hogy minél fürgébben teljesítse a kapott feladatot. Én pedig várakozóan, egy kedves mosollyal nézek a lányra.
Utálom a szüleim által küldött leveleket. Szinte már ki se bontom őket, de máris sejtem, hogy egy újabb feladatot sóznak majd a nyakamba. Semmi "szia szívem, hogy vagy?". Egyszerűen nem érdeklem őket. Számukra az a fontos, hogy egy jó vadászt neveljenek belőlem, semmi több. A kiképzések, a tanulmányaim... Mind-mind arra irányult, hogy én lehessek a megfelelő utánpótlás a családban. Egyszer se kérdezték meg tőlem, hogy én mit szeretnék. Miért is tették volna, amikor ez nem számít? Ez volt tehát az oka annak, hogy a Roxfortba menekültem. Távollétre vágytam és reméltem, hogy itt nem sóznak újabb és újabb feladatokat a nyakamba, de tévednem kellett. Mert mindig van valaki, aki gyanús a szemükben... Ezúttal pont az egyik diáktársam az. A srác édességet jött le venni Roxmortsba és egyelőre - ahogy én látom - semmi különleges sincs benne. Szimpla kamasz, semmi több. Egyáltalán nem tűnik egy veszélyes alaknak, de követem az apám által adott utasításokat, mert az ő játékát kell játszanom, amíg rájuk vagyok utalva. Nincs hova mennem, ha beütne a krach, pont emiatt nem osztottam meg velük, hogy mindent tudok. Nem vagyok a vérszerinti lányuk és esélyesen nem is a hivatalos úton fogadtak örökbe. Csak hát az a lehetőség, miszerint végeztek az igazi szüleimmel és úgy vettek magukhoz, egyáltalán nincs ínyemre. Ugyanis a tudat, miszerint én is valami más vagyok, nem pedig ember, finoman szólva is kiborít. Nap mint nap keresem magamon a másságomra utaló nyomokat és képességeket, de egyelőre semmi. Talán tényleg csak szimpla, hétköznapi lány vagyok, semmi több. Legalábbis igyekszem ezzel nyugtatni magam. A szüleim aligha neveltek volna fel egy olyan gyereket, aki varázslényektől származik... Egyelőre tehát a Mézesfalás kellős közepén álldogálok és megbűvölten meredek a srácra, miközben észre se veszem, hogy azért elég szépen tátom a szám. Komolyan, mintha rajonganék érte. Erről azonban szó sincs, szimplán csak baromira el vagyok merülve a gondolataimban, ennyi az egész. Kurva bonyolult az életem, meg kell hagyni... - F*szom! - ugrok hirtelen egy hatalmasat, miközben a lehető legnőiesebben kiáltom el magam és kapok a karomhoz egy pillanatra. Egy taknyos kis harmadikos ugyanis úgy gondolta, jó móka lesz, ha a közvetlen közelemben gyújt meg egy robbanós cukorkát, amely tűzijátékot eregetve lő ki mellőlem a levegőbe. Az instant szívrohamom után olyan arcot vágva fordulok felé, amely minden tervemet elárulja irányába. - Felrúgjalak, te kis csíra? - förmedek rá a lehető legszigorúbb hangnemben, melynek hallatán elsápad és szó nélkül szedi a sátorfáját majd költözik a bolt lehető legtávolabbi sarkába előlem, amely cselekedetét füstölögve nyugtázom. Még egy ilyen húzás és bizisten Föld körüli pályára állítom... Ismét a feladatomnak szentelhetem hát minden figyelmemet és húzok is elő egy kis noteszt, majd kezdek el jegyzetelni. Egy kívülálló számára csupán egy egyszerű, fekete kézikönyvecskének tűnhet, tele az én furcsa ákombákomjaimmal, de igen fontos információkat tartalmaz. A fiú órarendjét, étkezési szokásait, haveri körét, stb... Igazság szerint olyan, mintha egy fülig szerelmes, elvakult lány lennék, aki a távolból gyönyörködik kiszemeltjében és már-már beteges módon rajong érte...
Tényleg nem értem ezt a lányt, hogy mindenkiben ennyire csak a csalárdságot látja. Biztosan olyan körökből származik, ahol a többség helyezkedik, átveri a másikat. Én túlságosan is természeti gyermek vagyok, lehetőség szerint igyekszem segíteni, ahol tudok, de nyilván a magam dölyfös stílusában. Érdekel a tudás, na meg a hatalom, de nem szoktam másokon átlépni. A szüleim sokkal szigorúbbak, érzelemmentesebbek, azért ennyire mégsem vagyok hideg, valahogy pont az ő példájukból kiindulva, de nem vagyok meglepve, hogy Brienna miért lát minden bokorban ellenségeket. – Nos nem, valóban nem szoktam bálokra, esélyekre járni túl gyakran. Előfordul, de nem napi, heti szinten. – Értek vele egyet, sőt, kicsit büszke is vagyok arra, hogy nem az úri slepphez tartozom. Nálam a pénz nem jelent mindent, bizonyos tekintetben még értékelem is a kétkezi munkát, amit most Brienna végez. Legalább kicsit megtanulja, hogy nem mindig esik a szájába a sült galamb. Pláne nem repül. Nem fogok belegondolni, hogy milyen veszteségei vannak a szülei ostoba lépéseiből, mert nem az én dolgom. – Tárgyalni azt tudok. – Kap egy halvány mosolyt, nem szokásom fenyegetőzni, vagy ultimátumot adni, és láss csodát, így szoktam tudni érvényesülni. Csak mert mardekáros vagyok, nálam ez afféle becsületbeli ügy. Csupán attól tartok, nehogy Briennát találja meg az a trió, aki elől megvettem a birtokot. Mintha valami személyes érdekük fűződne a helyhez, és mivel nem tudták megkaparintani.. Oda kell erre majd figyelem. – Helyes, akkor megállapodtunk. Reggelre fogd össze a hajadat, a levegőben fogunk utazni. Ne úgy érj földet, mint egy madárijesztő. - És ismét csak a halovány mosolyt csatolom a mondandómhoz, aztán érdemi elköszönés nélkül távozom is, a lány addigra majd összeírja a rendelést is, amit illő módon előre kell fizetnem. Biccentek még a tulajnak, ha ott lenne, és kifizetem a tévedésül kapott kék italt, nem kicsi jattal, jelezve, hogy feltartottam a hölgyet. És ha már az enyém, akkor fel is hajtom. Érdekes íze van. Remélhetőleg nem vízfesték!
Oh hát ki tudja az olyan körökben, ahol én mozogtam eddig. Talán akadnak, akik csak kárörvendeni akarnak, nézni, ahogyan szemezgetek a családi vackokból, hogy aztán jól a képembe röhögjenek. Talán... vannak is olyan tetteim, amikért megérdemlem, hiszen én is volt, hogy hatalmas gőggel áltam másokhoz és úgy beszéltem azzal, aki nem valaki volt, ahogy nem szégyelltem. Nincs mit tenni, ez most már bizony így marad és kénytelen leszek alkalmazkodni az új helyzethez, de ettől még nem mondhatom, hogy könnyű menet lesz. - Gondolom nem ismered elég jól a társaságot, ami kilökött magából. - vonom meg a vállamat, hiszen tudom én, hogy milyen lenézni másokat, én is megtettem már. Azt, aki újgazdag, vagy nincs nemesi vére, csak harácsolt magának vagyont. Ahogyan Ansley is a családja is igen nehezen törtek be a társaságba, sőt a mai napig van, hogy összesúgnak a hátuk mögött, csak azért nem a szemükbe, mert elég vagyonosak ahhoz, hogy hasznos ismeretség legyenek. Ha jól sejtem, akkor ez a srác sem úri körökben mozog, mert akkor már ismerném, tehát bizonyára csak pénze lehet sok, bár a birtokunkat nem volt annyira nehéz gondolom megvenni az árverezésen. Finoman szólva is a szüleim elherdálták az örökségemet, hogy kilegyen fizetve minden adósság. A megjegyzéseire ezért inkább nem is mondok semmit, csak megvárom, hogy valami használhatót is mondjon, hiszen nem tudok innen csak úgy lelépni napokra ezt azért igazán megértheti. - Ez már jó alkunak tűnik, rendben van. - bólintok végül, hiszen úgy fest, hogy mégis csak képesek leszünk dűlőre jutni egymással. Körbevezetem, ő pedig szépen kifizeti a fáradozásaimat, és nem esik ki az itt töltött idő sem. Ez azért már egészen elfogadható alkunak tűnik. - Maximum tíz perc és készen is lesz. Nem olyan nagy itt a felhozatal, hogy bonyolult legyen. - én pedig bevallom elég sokszor ettem itt és hivattam meg magamat, hogy ismerejm a helyet annyira, hogy ez gyorsan menjen. Na igen akkor is igyekeztem másokról lehúzni a pénzt, hiszen nekünk sosem volt sok, csak úgy tettünk mintha. A szüleim már évek óta ügyesen rohantak a csőd felé, hogy végül el is érjék a félresikerült házasságnak hála. Bánom-e? A jó ég tudja, a pénz miatt igen, de valahol mélyen azt hiszem fellélegeztem, hogy nem a száraz és hűvös Aliothtal kell leélnem az életemet. A szüleim házassága cseppet sem olyan példa, amit igazából követni akartam, csak hát elfogadtam a sorsomat. - Ha megfelel akkor akár holnap indulhatunk is. Vasárnap van, nem lesznek óráim. - teszem még hozzá, hiszen akár megfelelő is lehet számomra, ha most hétvégén intézzük, bár ha nagyon siet akkor akár még a mai délután is beleférhet. Nem tudom, hogyan tervezte, vonat Londonig, ami elég hosszú, vagy zsupszkulcs. Mivel gondolom ezek alapján pénzes alak, bizonyára gond nélkül ki tudja perkálni a drágább, de gyorsabb és zökkenőmentesebb utazást is.
Nem várom el, hogy azonnal szembeforduljon a korábbi megszokott életével, nyilván ehhez idő kell, de ezt nem nekem kell majd kivárnom. Most csak egy rövid időről, esetleg egy-két napról van szó, amit simán eltűrök a megpróbáltatásai miatt. Én magam is gőgös alak szoktam lenni, ezúttal lepereg rólam a sértődöttsége, hiszen abba nem szokásom belerúgni, aki már eleve a földön van. – Csapda? Üldözési mániád van? – Ugrik fel a szemöldököm már csak az aljas rágalomra is. Csak mert aranyvérű vagyok, még nem szokásom csak úgy átverni másokat. Üzletelni, megvenni egy birtokot, igen, a sajátom, de méltóságon aluli lenne, ha teszek egy felajánlást, ahhoz társítok valami cserét, alkut. Vagy ha meg is teszem, az vállalható, mint hogy kicsit körbekalauzol a rossz emlékek ellenére is, vagy hogy megmutatja a zárt folyosó nyitját. – Téged aztán nem halmoztak el eddig emberséggel. – Csóválom a fejemet, nem akarom kifigurázni, de megsérteni sem. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy miért kéne megalázni egy lányt, netán úgy kezelni, hogy aki ilyen sorsra jutott, annak már úgyis mindegy. Nem is tudnék tükörbe nézni, de legalábbis anyám elém kerülni. Apám sem rossz ember, csak véglegekig munkamániás, és szigorú, de neki aztán mindegy, hogy én mit teszek. – Nos rendben, akkor tegyük fel, hogy rendelek tőle egy látványosan nagy adag édességet, tegyük fel, hogy a következő időszakban lesznek vendégeim, fogyni fog. Hozzácsapok egy komoly jattot, így áthidaljuk, hogy nem vagy itt pár napig. Nem mondom, hogy pénzen mindent el lehet intézni, de ezt igen. A te munkaóráidat pedig komoly túlórapótlékkal én fizetem. – Fonom karba a kezeimet, nem akarom megmentőnek tűnik, egész egyszerűen megfizetem az idejét. Vélhetően azért furcsa ez neki, mert eddig nem kellett dolgoznia, nem érti, hogy hogyan működik, engem meg számon kér. Nyilván szólnom is kell a tulajnak, hogy addig ne vegyen fel mást, noha Brienna nem illik egy ilyen helyre, de az biztos, hogy keményen kell dolgoznia, ha boldogulni akar. – Ez a beszéd. Akkor első lépésnek állíts össze egy olyan rendelést, amelyben vendégek számára nassolnivaló, üdítők találhatóak. Több alkalomra szóljon. Én felveszem a kapcsolatot a Mézesfalás tulajdonosával, leegyeztetem vele amit megbeszéltünk. Mikorra tudsz kész lenni? – Részemről elmondtam mindent, ha más kérdése nincsen, én már mennék is, hogy elrendezzem addig, hogy útra kelhessünk.
Talán Aliothnak igaza van és lejjebb kellene adnom a büszkeségemből, de ez nem megy egyik napról a másikra. Nem tudom csak úgy levetkőzni az elmúlt húsz év berögződéseit és a szüleimnek is pont ez a gondjuk, csak esetükben még nehezebb lesz változtatni. Lehet, hogy ez az alak pont azért is fordult hozzám, mert az anyám kiakadt volna, az apám ellenben megpróbálta volna lehúzni róla, amit csak lehet, hogy valamennyit visszaszerezzen abból, amit elbukott. Én sajnos elsőre az anyám útját választom és fennhordva az orromat szólok oda, pedig ki tudja talán tényleg elhozhatnék ezt-azt, csak mennyire megalázó már megpróbálni eladni pár ruhát, vagy értékes tárgyat, ami esetleg ott maradt. Egyébként is miért adná oda őket? - És hol van ebben a csapda? Azokkal együtt vetted meg a birtokot. Miért adnád oda a helyett, hogy pénzzé tennéd? - mérem végig még mindig kissé gyanakvóan, lejjebb adva az első felcsattanásból. Nem, még mindig nehéz elhinnem, hogy csak úgy odaadna ezt-azt, hiszen mindent elveszítettünk. Azt mondták a kiköltözéskor, amikor elkobozták a házat, hogy nem vihetünk sokmindent, csak amire feltétlenül szükség van, ruhákat, alapszükségleteket. Az anyám persze megpróbált pár ékszert kicsempészni a ruhái között, ami nem lepett meg egy cseppet sem, de nekem annál nagyobb a büszkeségem, mint hogy lényegében a saját holmijaimat próbáljam meg ellopni. Persze ezek után nem meglepő, hogy zokon veszi a stílusomat, de megalázkodni eszem ágában sincs, addig még nem jutottam el. - A tulajnak? Úgy látom nem tudod pontosan, hogy hogyan mennek a dolgok itt. Ha nem leszek pár napig, akkor neki munkaerő kell majd helyettem, nekem meg kiesés a fizetés hiánya. - magyarázom, mert nagyon úgy fest, hogy ezzel nincs tisztában. Nem tudom hogyan kárpótolná a tulajt, na nem mintha amúgy olyan hasznos munkaerő lennék még gyakorlatilag kezdőként, akit most tanítanak be. De attól még nekem is pénzbeli kiesés, ha nem jövök be dolgozni és nem tanulok be, vagy ha netán e miatt keresnek valaki mást a helyemre. A birtok pedig nincs annyira közel, hogy elég lenne egy délelőtt hétvégén, mert hát egyébként meg tanulok a Roxfortban hétközben. Hétvégén pedig egyébként is komoly tud lenni a forgalom, tele a hely egyetemistákkal. Remélem ezt azért megérti, mert már igyekszem egy fokkal higgadtabban mondani, hogy ne legyen a kelleténél morcosabb. - Jól van, ha vállalod a kiesésemet, akkor elmehetek segíteni és megmutatom a folyosót is. - bólintok végül, de azért a jelenlegi munkámat nem szándékozom elveszíteni, még akkor sem, ha elhozhatok netán még pár plusz holmit, aminek értelme lehet. Ruhák nem kellenek, hoztam, amennyi kell és kétlem, hogy idén bárki elhívna a karácsonyi bálba, egyedül pedig eszem ágában sem lenne elmenni, úgyhogy nincs szükségem komolyabb ruhákra sem, azért nem hoztam el egyet sem, amikor bepakoltam.
Ismerem az úri köröket, valahol én magam is hozzájuk tartozom, csak éppen én jobban kedvelem a természetben mászkálást, a fizikai munkát, amit sokan lenéznek. Én aztán nem esnék kétségbe, ha anyámhoz hasonlóan a vadon gyermeke lennék, mindent kezdhetnék előről. Amikor apám megtudta, hogy jelenleg még nem szándékozom nősülni, akkor alig adta ki az örökségem töredékét, mondván, hogy családalapítás nélkül nekem minek annyi pénz. És mégis, nem zavart a dolog, boldogulok, ahogy sikerül. Annak ellenére, hogy mardekáros vagyok, rengetegen kedvelnek, a kemény stílusomat pedig elfogadják. Brienna hátteréről nem sokat tudok, vagyok olyan tapintatos, hogy rá sem kérdezek, hogy mi történt. Lehetett szó rossz befektetésről, és bármi egyébről is. A lány még mindig a múltban él, mert bár dolgozik, a stílusa maradt úrikisasszonynak, én ellenben nem koppintok az orrára, hogy máshogyan kéne. A saját tapasztalat a legjobb tanító. - Nekem nincsen szükségem a holmijaitokra, a személyes tárgyaitokhoz pedig nektek fűződik emlék. Gondoltam jól esne, ha ezeket mégis vihetnéd, vihetnétek. – Ebben semmi önzetlenség nincsen, porfogónak felesleges, és az úri női ruházattal vajon mit kezdenék? Nem csak bálba lehet az ilyesmit felvenni, de gondolom Brienna is örülne, ha valami emlékeztetné egykori helyzetére. Aztán lehet, hogy nem így van, mert valamihez ragaszkodni nem a legjobb megoldás. Ezt döntse el ő. Jelenleg úgy érzem, a háta közepére sem kívánja, hogy visszatérjen, engem pedig azzal azonosít, aki kidobta onnan, felrúgta az életét. Megtehetném, hogy simán kidobok mindent, velük pedig nem is találkozom. A felcsattanására megkeményedik a pillantásom, csoda, hogy nem pattanok fel, s hagyom itt. Kiabálni nem fogok vele, hiszen azzal nehéz helyzetbe hoznám a vendégek, na meg a munkadója előtt. Fojtott hangra váltok, de látszik rajtam az indulat. Lehetnék lovagias, aki csak mentegetőzik, úgy állítja be, hogy mindössze kölcsönös szívességről van szó, de ez a lány nem lát a dölyftől. – Nem tudom, hogy mi történt veletek, őszintén szólva ezek után már nem is érdekel. Baráti jobbot jöttem nyújtani, és segítséget kérni. Talán azt várod, hogy fizessek az útmutatásodért? Arra várhatsz. – Emelem fel dacosan az államat, de állom a pillantását. A tekintemből az sugárzik, hogy bele szoktam állni a vitákba, nem hátrálok meg. Engem nem érdekel, hogy mások hogyan bántak vele, bántották, én nem tettem, de mégis rajtam vezeti le. – Az lehet, de te voltál az örökös, téged hoztak ilyen helyzetbe, hát logikus, hogy veled tárgyalok. Ha emiatt időbe telik, amit távol töltesz innen, állom a kiesésedet a tulajdonosnál, aki foglalkoztat. – Nem, neki természetesen nem fogok fizetni, ha velem jön, legalább egy ideig még ott lehet, de győzködni biztosan nem fogom. Pedig kéne. Nem fogok a szüleivel tárgyalni, mert vélhetően az apámhoz hasonlóan vaskalaposak, és nyilván ők szúrták el a lány életét. – Mondjuk úgy, hogy méltóságból. Addig sem itt mosod az asztalokat, és igazán hasznossá tehetnéd magad, hogy meg tudjam, mit rejt a lezárt folyosó. Könyörögni, alkudozni természetesen nem fogok. – Fonom most én is karba a kezeimet, előtte még a levegőben egy elutasító intést teszek. Most nála van a döntés. Noha fogalmam sincsen, hogy mihez kezdek, ha nemet mond.
Karbafonom a kezeimet, amikor azt mondja, hogy ő tudja, hogy ki vagyok és hogy konkrét céllal keresett meg. Azóta, hogy lecsúsztunk őszintén senkitől semmi jóra nem számítok. Volt pár kellemetlen megkeresésem, akik jól szórakoztak azon, ami történt és nem átallották ezt a tudtomra adni. Az emberek gyarlók, ezt eddig is tudtam, talán én is voltam az másokkal régebben, de attól még nem kevésbé pocsék, hogy most velem történik meg. Intek hát az idegennek, hogy térjen a lényegre, és amikor kiderül, hogy ő vásárolta meg a birtokunkat azért rendesen leesik az állam, hogy aztán még gyanakvóbban nézzek rá, hogy mi a fenét is akar. Az orrom alá dörgölni, vagy mi? - Áh, már értem. Nem hiszem, hogy marad ott olyasmi, ami még kellhet és azt mondták nem hozhatunk el semmit, ami komoly érték, hogy fedezze a... - összeszorítom a számat, mert még kimondani is fáj, hogy tartozást és persze az is, hogy a birtok bizonyára áron alul kelt el minden értékesebb holminkkal együtt. Én még a ruháim egy részét is ott hagytam, mert őszintén szólva mit kezdtem volna velük? Persze megpróbálhattam volna eladogatni egyesével, de mégis kinek? Úri körökben úgyse lett volna keletje, annak, akinek meg nem telik ilyesmire mégis mi értelme lett volna? Csak lealacsonyítanám magamat még jobban és már így is épp elég szánalmasnak érzem jelenleg az életemet. - Szóval jól értem, hogy idejöttél az orrom alá dörgölni, hogy megvetted áron alul a birtokunkat és hogy ha akarok elhozhatok onnan olyat, ami még fontos, mint valami alamizsnát? - szökken fel a szemöldököm. Még, ha nincs is a srácban valójában rosszindulat, nehéz pozitívan állnom hozzá, hiszen kaptam már másoktól eleget az utóbbi hetekben. - Miért nem a szüleimhez fordultál? Végülis az övék volt a birtok és az apám jelenleg biztosan jó pénzt alkudna ki azért, hogy körbevezessen. - teszem hozzá egy kis fintorral, mert én legalább elkezdtem dolgozni, még ha szájhúzva is, de az apám azóta is próbál kalapolni és visszakönyörögni magát azok kegyeibe, akiket eddig a barátainak hitt és most persze már nem kíváncsiak rá. Az emberek felületesek, mint mondtam. - Szóval mi okom lenne segíteni? - teszem fel mostmár konkrétan a kérdést. Ki tudja talán egy kis motiváció esetemben is számítana valamit, még ha ezt így pocsék is lenne kimondani. A srác bizonyára eléggé pénzes, ha egyszer megvette a birtokot, bár ha olcsón adták... Persze az is egy lehetőség lenne, hogy megpróbálok a kegyeibe férkőzni, elcsábítani, hogy visszaszerezzem azt, ami a miénk volt, de magam sem tudom még sem vonz ez a lehetőség. Épp elég kínos volt Aliothtal, amikor aztán úgy oktatott ki, mint aki mindent is jobban tud. Meg aztán gondolom eléggé átlátszó lenne, ha most hirtelen kedves lennék vele és megpróbálnám levenni a lábáról. Egyébként is jelenleg a hátam közepére se kívánok egy pasit sem Ansley bunkósága után.
Látom rajta, hogy furcsálkodik a stílusomon, amiben valóban van egy egyedi jelleg, én nem szoktam senki kedvéért változtatni. Neki viszont érdemes lesz, mert ha elveszítette a vagyonát, azzal a cím is ment a kukába, akkor pedig nem játszhatja tovább ezt az úrikisasszonyt, akit nem tud elengedni. Mindenesetre miután lekezeltem a kellemetlenkedő vendéget, akinek vélhetően igaz is volt, közlöm, hogy nekem is beszédem van vele, és különben nem nagyon izgat, hogy mikor van a következő szünete. Csak egy-két percről van szó, nem fogok azért órákig várni. Esetleg visszajöhetek, de azt is egyeztetni kell, ennyire azért vagyok udvarias. – Eddig nem különösebben. Én már tudom, hogy ki vagy, és konkrét céllal kerestelek meg. – Biccentek, hogy esetleg menjünk arébb. Nem akarok én leülni, mert akkor biztosan leszúrja a főnöke, hogy munkaidőben lazsál, így vehető úgy, mintha egy vendéggel egyeztetne. Az más kérdés, hogy mit diskurál egy pincérnő egy nagyjából vele egykorú ellenkező nemű idegennel. – Aiden Burke vagyok, a birtokotok új tulajdonosa. Olyan sebtiben zajlott ez az árverés, hivatalosan nem is tőletek kaptam meg a záloglevelet, hanem valami hivatalnoktól. Biztosan maradt ott még némi holmitok. – Nem akarok én fájó sebeket feltépni, viszont ha tényleg célzattal jöttem, azt illendő legalább pozitívan felvezetni. – Örülnék mellesleges, ha körbe tudnál vezetni, lenne néhány kérdésem. Többek között van a nyugati szárnyban egy folyosó, ami kulccsal van lezárva, nem is tudom, hogy hová vezet, de nem akartam mágiával feszegetni. Ennek a kulcsa is kellene, amikor jössz. Már ha jössz. – Nem akarom én erőltetni, de jó lenne, ha mielőbb sikerülne teljes mértékben átvennem a birtokot, mert ha nincsen kezelve, csak amortizálódik. A három sötét alak végül feláll, összesúgnak, és távoznak, én látványosan, elég kihívóan figyelem őket, erre már Brienna is felkaphatja a fejét. Ám szavakkal nem fűzök hozzá magyarázatot.
Nincs épp a legjobb kedvem, hiszen valahogyan el kellene fogadnom a kialakult helyzetet, de kétlem, hogy gyorsan fog menni és ebben nem sokat segít az sem, hogy a jelenlegi felettesem totálisan kihasználja a helyzetet, hogy ugráltathat. Szerintem kifejezetten élvezi, hogy van egy kis hatalma végre az életben. Baromi szánalmas. Első blikkre, amikor feltűnik a magas idegen azért meglepetten pillantok rá, hogy mit szeretne és még majdnem el is mosolyodom, hogy úgy fest rendes, mert kimentene ebből a pohárszín problémából. Aztán viszont bedobja, hogy váltana velem pár szót és nem igazán tudom, hogy kicsoda, micsoda és miért. Ráncolom kissé a homlokomat, próbálom hová tenni az ábrázatát, hátha emlékszem rá valahonnan. Ismerném? Esetleg egy bálról, vagy a suliból? Nem rémlik, pedig biztosan eszembe jutna, ha így lenne, aztán lehet, hogy még sem. - Nem tudom, hogy mikor lesz a következő szünetem. - meg ez a ha leszel szíves duma. Nagyon fura egy alak annyi szent. Először kisegít, aztán meg úgy fest akar tőlem valamit. Remélem, hogy nem azért jött, hogy nyilvánosan, vagy akár négyszemközt megalázzon, hogy itt kell dolgoznom és hogy neki meg milyen jó dolga van, mert valami nemesi sarj, vagy tudom is én és hogy ha nem teszem, amit mond akkor mindenkinek elmondja. Nem mintha nem tudná már így is mindenki, hogy a Gilmore család lecsúszott, úgyhogy sokat nem érne a zsarolás végülis. A csaj végül nagy kegyesen bólint egyet és int, hogy mehetek, úgyhogy kitöltöm az italt az idegennek, aztán kilépek a pult mögül és a kezébe nyomom, hogy végül várakozóan tekintsek rá mit akar. Arrébb menjünk-e, vagy sem és a többi. - Ismerjük egyáltalán egymást? - szegezem neki elsőként a kérdést, hiszen a neve nem derült ki számomra, viszont ő úgy jött ide eleve, hogy minden bizonnyal ismer, hiszen szándékosan engem szólított meg és beszélni akart velem. Az lenne a korrekt, ha ő is úgy indítana, hogy szépen bemutatkozik, hogy tudjam, hogy kiféle és hogy honnan ismer. Amennyiben úgy dönt, hogy kicsit húzódjunk arrébb akkor becélzok egy oldalsó asztalt, ami valamennyire azért félreesik, hogy oda letudjunk ülni, már amennyiben úgy látnám, hogy efféle indíttatás van benne, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy olyan hosszan akar beszélni, hogy ehhez érdemes letenni a hátsónkat. Nekem a három alak, akik figyelik őt, egyáltalán nem tűnnek fel. Nem vagyok éppenséggel gyakorlott sötét alakok felismerésében, sosem volt rá szükségem. Most pedig már végképp nem hiszem, hogy bárki betalálna, hiszen elég távol állok attól a gazdag lánytól, akit lett volna értelme kirabolni, vagy bármifel is fenyegetni.
Lényegesen rosszabbul ment az árverés, mint vártam. Sokkal nagyobbat nem akartam ráígérni a kiírt árra, hiszen nem tisztem segíteni azon, aki eladni kényszerül, van máshová tenni a pénzt. Ráadásul ha jól tudom, az a birtok a felesleges fényűzés fényében épült. Ennek ellenére néhány helyi, simlis, rosszarcú alak is részt vett az árverésen, lehet, hogy a Gilmore-ék emberei, hogy felverjék az árát, de nagyon csúnyán néztek rám, amikor végül megadtam mindent, és a legmagasabb áron vittem el. Lehet, hogy a birtok valami erőforrás táptalaja? Engem jelenleg nem érdekel, csak az önállósodás értelmében el akartam már költözni otthonról, mielőtt még a Zöld úrnő annyira rábeszéli apámat a távoli Izlandról, hogy igenis szerezzen nekem valami jóravaló fehérnépet. Engem jelenleg még nem érdekel a házasodás, de ha békén hagynak, csak mert látják, hogy el akarok költözni, azzal is nyerhetek némi időt. A szüleim rendkívül nehéz emberek, nem csoda, hogy egymást sem tudták elviselni, és tőlem függetlenül külön élték le az életüket. Én ennek a két zsarnoknak vagyok a szerelemgyereke, látszik rajtam az egoizmus, ez tény, de lássuk be, van is mire, külsőleg sem vagyok utolsó, sokan adnak a szavamra, és tulajdonképpen nem szokásom hibázni. Nagyon aprólékosan tervezek meg mindent, viszont a spontán dolgokban is remekelek. Kissé utánanézek, hogy a fiatal leány, aki akár afféle kalauz lehetne a birtokon legalább az első napokban, hol van helyileg. Dolgozik? Meghökkentő. Jól lesüllyedt szerencsétlen a mocsárba, hogy be kell piszkolnia a kezét. Ezzel szemben tőlem nem idegen a munka, szokásom az erdőket járni, vadászni, megkeregetni az élelmet, anyám oldalán felnőni önmagában is igen természetközeli volt. De ez a Brienna igazi úrikisasszony lehet. Megérdemel egy esélyt, hogy még búcsút vegyen a birtoktól, és nekem sem szolgáktól kéne megtudni, hogy mi hol van. A három rossz arcú, akik az árverésen is ferde szemmel méregettek, ismét itt vannak a nyomomban, és amint betérek a Mézesfalásba, ide is követnek. Mivel az árverésen is ott volt, arcról már ismerem, talán ő is engem, láthatta, hogy az én ajánlatomnál csapták le a kalapácsot. Nem fogok jópofizni, nem is szokásom. Aprót mosolygok, amint látom, mennyire nem megy ez neki. Gyorsan elrejtem a vonásaimat, direkt bunkó nem vagyok. Beállok a sorba, hagyom, hogy előttem kiszolgálja a kekeckedő illetőt, a gyerekes nyelvöltögetésre azért jó nagyot nézek, valóban fogalma sincsen, hogy milyen helyzetbe került. – Jó lesz nekem a kék, neki töltsd a sárgát. Aztán ha ráérsz, váltanék veled egy pár szót, ha leszel szíves. – Mentem a helyzetet, de közben komoly maradok. Észreveheti, hogy rendkívül magas vagyok, minimum egy fejjel, de többel is fölé magasodok. Talán innen származik, hogy kissé lenézem a többséget. Ami a külsőmet illeti, nem túl változatos, sötét ruhákban vagyok, ezen kevésbé látszik a piszok, megvan a praktikuma. Nehezen tudom megítélni Brienna életkorát, lévén a viselkedése alaposan felülírja azt, amennyinek kinéz.
Az egész életem fenekestül felfordult és egyelőre még nem tudom, hogy képes leszek-e kezelni ezt. Az iskolába egy olyan nyár után kellett visszatérnem, ahol minden elromlott, ami csak elromolhatott és még az az utolsó buta szalmaszál is elszakadt, amibe talán titkon kapaszkodtam. Az én butaságom volt, hiszen tudom, hogy nem szabad hinni semmiben és senkiben, úgyhogy nem is tudom, hogy miért hittem azt,hogy Ansley... Nem is szabad gondolnom rá, hiszen nem is kellett volna odamennem hozzá, hogy személyesen adjam oda a meghívót. A meghívót egy esküvőre, ami végül nem jött össze és nem volt B terve a családomnak. Alioth akármit is mond nem olyan könnyű csak úgy váltani és innentől másképp élni az életedet, mint eddig. Nincs több bál, nincs több szórakozás, nincs több... semmi nincs, amit eddig megszoktam. Alig maradt valamink azután, hogy az apám csődöt jelentett. Eladta a birtokot, ahol a családom már generációk óta élt, eladtak mindent, ami mozdítható volt és őszintén szólva jelenleg gőzöm sincs, hogy hol van az anyám. Azt hiszem az első kiborulása után olyan volt, mintha felszabadult volna, mert eddig csak a pénz és a család neve kötötte az apámhoz. Mindig is távolságtartóak voltak egymással és velem is, de hogy az anyám fogja magát és elhúz ki tudja kivel és hová... Az apám pedig időnkén azért jelentkezik. Azt hiszem jeleneleg Londonban van, kivett valami kis lakást, de őszintén szólva nem sok kedvem volt ott tölteni a nyarat vele. Persze választásom az nem volt, de elég ügyesen elkerültük egymást. Most pedig itt az iskolai időszak és persze nekem egy fillérem sincs nagyjából semmire. Az apám azt mondta, hogy ha kell pénz akkor szerezzek magamnak. Ő is próbálkozik, de nem megy gyorsan és olyan rossz érzésem van, hogy a próbálkozásaiból nem fog jól kijönni, hiszen nincs benne gyakorlata és kétlem, hogy dolgozni menne. Inkább megpróbál az ismerőseinél kuncsorogni, azoknál akiket eddig barátoknak hitt, de hát eddig is csak adósságai voltak. - Jövök már! - lököm ki az ajtót és besorolok a pult mögé. Nem tudom, hogy fogom-e ezt bírni. Hetente 2 délután és minden hétvége munka. Egyelőre még csak betanulok, ez a második napom, de az a stílus, amivel lekezel a csaj, aki betanít... hát őszintén szólva kedvem lenne a fejére borítani az egész kasszát csak úgy a jószándékom jeléül. - Nem azt kértem, hanem a sárgát. - csattan fel, amikor leteszem a poharakat az asztalra, hogy az aktuális vevőnek, aki forrócsokit kér máris tölteni lehessen. - Nem teljesen mindegy, hogy sárga, vagy kék? Tök egyformák. - mormogom, de inkább csak magamnak, amikor sarkon fordulok. Lehet, hogy gyerekes dolog, de látványosan kiöltöm a nyelvemet az idióta hátának. Nem tudom, hogy meddig fogom tudni elviselni, hogy ugráltat és úgy gondolja, hogy végre van egy kis hatalma, akkor azt jó kihasználni.
Miközben beszél, én is rezzenéstelenül figyelem őt. Azért ő is elég korán kezdte a „rossz fiú” életet. Bár nem tudhatom, hogy mi miatt alakult így a helyzete. Nem mintha ítélkeznék bárki felett is. Vagyis nem tudok róla, hogy csinálnék ilyesmit. Jó, talán néha a nővéremmel van ez, de az más, és fordítva is szokott menni. Szóval tök mindegy. -Igen, jó lenne minél hamarabb. - bólintok rá, aztán pedig kicsit felnevetek. -Enrique tanítson? Nem hiszem, hogy összejönne, főleg miután büntető munkába keveredtünk. - rázom a fejemet. Hogy pont ő? Engem? Na nem. -Amúgy sem szeretek szívességet kérni másoktól.- majd amikor azt kérdezi, hogy másban is tudna segíteni, valami kivillan a fejemben. Nem tudom, hogy mennyi esély van rá, hiszen New York mégis csak az óceán túl oldalán van eléggé messze innen, de meg kell ragadni minden esélyt. Megfogadtam, hogy ha törik, ha szakad, akkor is megtalálom azt a mocsadék vámpírt, aki ezt tette velem. -Valójában igen, talán tudsz még valamiben segíteni. - mosolygok rá, de egyáltalán nem az a kedves féle mosoly, mint amit ő küldött felém a bemutatkozásnál. Inkább a sunyi, gonosz féle. -Ismersz olyanokat, akiknek van egy kicsi köze is New York-hoz? Vagy legalábbis jártak arra felé vagy van valamilyen kontaktuk? - nem szoktam általában ilyen beszédes lenni, főleg nem idegenekkel. De ez most fontos. Nagyon. Nem pocsékolom feleslegesen az időmet. Az asztalra könyökölök és kézfejeimet összefogom, majd arra teszem az állam. -Az a rohadék kint New York-ban változtatott át. Nagyjából emlékszem is, hogy hogyan néz ki. Csak fogalmam sincs ki ő és hol él valójában. - sóhajtok fel, majd újra hátra dőlök.
Szeretem a helyet már diákként is ide jártam, kellemes emlékeket idéz fel és a legjobb pékség amit a Roxmorts valaha látott. Tuti még mindig rakatnyi diák van errefelé és valahogy jó látni némi értelmes közeget a Zsebpiszok közön kívül. Azért itt is meg-meg fordul egy-egy alvilági figura, de nem olyan gyakran. Egyik sem akar feltétlenül akár egy Aurorba belefutni. Tehát majszolva a kajámat vártam a lányra. Enrique nem sokat mondott el. Azzal hagyott utamra, hogy majd megtapasztalom és sok sikert. Nem tűnt különösebben lelkesnek, de kire az?! Na azt hiszem mindegy is, hisz megérkezett a várt személy. - Örvendek. – mosolyogtam töretlenül még, ha a kishölgy igen csak morcosnak tűnt is. Ami elég mókás, hisz 17 évesen ki az aki mindenért is haragszik a világra? Példának okáért én is ilyen voltam, de hát az családi dolog okozta. Hallgatom amit mond, de szemem sem rebben. Szóval egy kis vámpír palánta, nem feltétlenül rossz ez. Mármint nehéz, de kezelhető egy idő után. - Nem sok mindent mondott, de sejtettem egy kicsit ilyesmi, de már így minden világos. Talán megtudom oldani, hogy ne kelljen vagyonokat fizetned a vérérét. A bizonyos fafej pedig segíthet megtanulni kordában tartani a dolgot. Nem rossz srác csak túl nagyra nyitja a száját. Még ma beszélek pár emberrel, gondolom minél hamarabb kéne. – vetek rá egy pillantást. Addig meg Mr. Ráunok a világra segíthet a „bajba jutott” hölgyön. - Esetleg kellene még valami más is? Amennyibe n kell bármi más tudok segíteni. – vállat vontam úgy figyelem a vonásait. Fene se tudja mibe ártják bele magukat a mai tinik. Én amennyire példás Griffendéles voltam annyira ártottam bele magamat a fekete alvilágba, de ez is csak jóügyért ment.
Kapucnis felsővel sétálok a Roxmorts utcáján, keresve a mézesfalást. Nem mondom, hogy nem jártam már erre felé egyszer-kétszer, de azért még nem jártam be az egész helyet. Bár nem igazán lenne bíztató, ha úgy ismerném ezt a helyet, mint a tenyeremet, nem? Elvégre ide általában az alvilágiak járnak vagy legalábbis az olyan varázslók vagy akárkik, akik akarnak valamit. Legtöbbször rosszat a másiknak. Legalábbis ezek a pletykák járják, és most vagy hisz ennek az ember vagy nem. Engem pont nem érdekel, meg tudom védeni magam, ha kell, nem vagyok kis beszari alak. És ezt az az Enrique gyerek is tapasztalhatta, szóval nagyon remélem, hogy nem akar átcseszni, mert akkor csúnyán megjárja. Így is kell, majd bűntetőzzek vele a múltkori miatt. Aminek kurvára örülök, pont akkor kellett egy tanárnak észrevennie. Na mindegy, ez most nem lényeg. Végre megtaláltam azt a helyet, ahova megbeszélés alapján küldött az a hülye gyerek. Amint beléptem a helyiségbe, levettem a kapucnimat. Még szerencse, hogy legalább annyit elmondott, hogy kb hogyan néz ki, meg mi a neve. Elindulok befelé és az asztalokat figyelem mereven. Aztán az egyiknél észreveszek valakit, aki hasonlított rá, szóval oda mentem hozzá. -Igen, Briana vagyok. - oké, akkor tényleg ő az és nem lesz kínos a szitu, hogy miért jöttem ide hozzá. Leülök vele szembe és hátra dőlve keresztbeteszem a karjaimat magam előtt. -Nem tudom mennyire részletesen avatott be téged az a fafej, de lényegében olyan vagyok, mint ő. - mondom ki rögtön a dolgot, amire mintha picit kapizsgálná, hogy mire értem én ezt. -Nem tudom még megfékezni rendesen az éhségemet. Otthon is féltem, hogy esetleg édesanyámat megtámadom, de itt a suliba meg még többen vannak. - sóhajtok fel. Azt hittem egyedül meg tudom oldani ezt. De egyre gázabb az egész. És oké, megkérhetnék mást, hogy tanítson meg arra hogyan tudnék uralkodni magamon, de… Inkább az legyen az utolsó dolog. Nem szeretek másoktól szívességet kérni, és ez Enrique-nél is meglátszik. -Vér kell nekem. Nem érdekel honnan és mennyibe kerül. - szögezem le.
Vettem egy-két sütit és nyugodtan várakoztam a megbeszélt találkozóra. Állítólag Enrique irányított hozzám valakit akinek kellene a segítségem. Ez elég tág fogalom és igazából szeretném tudni, hogy mi a fenéről lehet szó. Elég titokzatos volt és nem mondott semmit. Majd a lány elmondja és ezzel le is zárta az egész mindenséget. Nagyon utálom mikor így viselkedik, teljesen kiábrándító és elgondolkodom sokszor, hogy Kit miként viseli el a kölyköt. Na persze én meg sem szólalok, hiszen az unokahúgomért bármire képes lennék főleg most, hogy végre megvan. Kevesen tudják rólam mennyire más is vagyok mint amilyennek mutatom magamat munka közben, de ezt megkövetelik a körülmények. Alvilágiak között az érzelgősség kimutatása nagyjából egyenlő a halállal. Elkezdek enni, hiszen idebent nem gyújthatok rá unalmamban így marad a jó öreg kaja amit majd muszáj lesz ledolgozni. Ha guruló formát veszek fel nehezen fogok meglépni a bajból. Hiszen az én kis magánvállalkozásom nem éppen veszélymentes. A törvény szükséget bontott és ehhez kellett folyamodnom, hogy Prairie-t megtaláljam egyáltalán. Még mindig aggasztott pár dolog ezzel kapcsolatban, féltettem őt és nem akartam, hogy bármi hülyeségbe belefogjon. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem segítek bármiben neki amiben csak lehetséges. Megígértem neki ezt pedig be is tartom, egy család vagyunk akik számíthatnak egymásra. Szemem sarkából látok egy közeledő alakot amire már figyelmesebb lettem. Lány. Oké akkor lehet őt küldte Enrique. Tekintetemben leginkább érdeklődés mutatkozott egyenlőre meg a megfelelő távolságtartás. - Gondolom te vagy akit említett nekem Enrique. Brianna, igaz? – legalább a nevét elmondta az-az idióta amivel azért lényegesen megkönnyítette az életemet. Most nagyjából lutrizhatnék, hogy miként is hívjam szegény lányt. Nem szokásom a nagy találgatás, hogy mire kellhetek egy-egy diáknak. Valaki információt akar, valaki megtalálni egy embert… mindenki más. Intek neki, hogy üljön le és hátradőlök. - A nevem Magor. Szóval miben lehetek szolgálatodra? – harapok bele újra a sütimbe nagy elégedettséggel.
- Nem, valóban nem. Valahogy sosem éreztem azt a bensőséges kapcsolatot, amit kellett volna, a szüleimmel nem találtuk meg a közös hangot. Most már tudom, hogy miért. – Húzom el a számat, hiszen az, hogy örökbe fogadtak, még nem jelenthetné automatikusan, hogy fal van köztünk. Azt hihetném, hogy pont azért akartak ennyire erősen gyereket, mert nekik nem lehetett, ezért minden szeretetükkel elhalmoztak, hogy fel se tűnjön, hogy nem a vérszerinti rokonaim. Nem, az tényleg nem tűnt fel, de most, hogy belegondolok, inkább afféle szolgának, kutyának tartottak, aki csak jelen van, de nem lehet beleszólása semmibe. Kényszer lett volna, hogy ott vagyok? Ha igen, miért nem mondták el? – Ettől még.. nekem is át kell ezt gondolnom. Nem zárkózom el semmitől, csak… Nem is tudom, hogyan beszélhetném meg velük. – Még csak ötletem sincsen, hogy hogyan állhatnék eléjük, hiszen egy kicsit olyan ez az egész, mintha valami elrabolt királykisasszony lennék, aki mindvégig börtönben csücsült, és a szülő valójában az elrabló, börtönőr. Erőt kéne merítenem abból, hogy az igazi anyám keresett meg, de közel húsz évnyi nevelést nem olyan egyszerű lerázni, még ha a Roxfortban egyébként közel önmagam lehettem. – Megpróbálom, de nem ígérek semmit. Szeretnék veled találkozni, megtudni, hogy pontosan mi történt. Írj akkor az iskolába, a bagoly így tudni fogja, hogy hova kell majd vinnie a választ. – Ahogyan megszorítja a kezemet, gondolok egyet, és átkarolva a nyakát, odabújok. Nem, esélytelen hogy csak úgy hirtelen anyának szólítsam, de ez, hogy megkeresett, mintha úgy értelmet adna az életemnek, a gondjaimnak. Ám a mozdulat nem tart sokáig, mégiscsak a mardekár üdvöskéje vagyok, a helyén kell kezelnem mindent. – Jól van, akkor várom a levelet. Otthon pedig.. meglátom, hogy mi lesz. – Intek búcsút, aztán nagy levegőt véve a második pohár kávémmal csatlakozom a többiekhez, igyekszem semlegesnek mutatkozni, hogy még véletlenül se látszódjon, hogy mennyire felzaklatott ez az előbbi.
//Köszönöm én is, szerintem is cukik, indulhat a Szívek Szállodája! Csak mi Bones Girls leszünk^^ //
♬ Brave ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
Tényleg magam sem tudom, hogy mit is vártam pontosan. Azért is nem mertem átgondolni, mert nem tudhattam, hogy hogyan alakul majd ez az egész beszélgetés, hogy nem hagy-e faképnél, vagy szimplán nem hisz majd nekem. Ezért nem mertem azon gondolkodni, hogy mi lesz akkor, ha nem utasít el majd élből. Persze logikus, hogy attól még vannak szülei, van családja, akik felnevelték, még ha az elmondása alapján nem is volt épp a legboldogabb gyermekkora. Viszont most már szinte felnőtt, talán nincs is szüksége ilyesmire, ami pedig már elmúlt, azt úgyse hozhatom vissza akkor sem, ha nem tehettem róla, hogy így alakult az élet. Halkan sóhajtok csak egyet, ahogyan hezitál, majd végül újabb kávéért indul, amivel feladjuk a helyünket. Már biztosan úgy se maradhat soká és végül is amit akartam megtettem. Nem is lehetne nyíltan velem, amíg a banya a nyakunkon van, hiszen akkor egyből kiderülne, hogy valami megváltozott, mert ő úgy tudja én még mindig semmi sem tudok a lányomról. - Az élet nem egyszerű, hiába mondják azt egyeseknek. - mosolyodm el halványan arra, hogy sajnálja, hogy nekem se volt könnyű. Talán azért az mégis egy kis fájdalommal tölt el, hogy nem is akarna kilépni az eddigi életéből, de hát nem csoda és ebbe én nem férek be igazán, maximum titokban. Biztosan nem értékelnék a szülei, ha kiderülne, hogy felbukkant az igazi anyja. - És persze megértem, mégis csak velük nőttél fel. Nem várom, hogy hirtelen felrúgj mindent, én úgy se tudnék olyan életet biztosítani. - teszem még hozzá, habár azt tényleg jól érzékelheti, hogy nagyon is akarnám szeretni őt. Hasonlít rám és persze az édesapját is látom benne és nem hiszem, hogy Philip ebben bármi rosszat látna. Végtére is neki is ott van Leticia, vagy hát neki ott van, de én maximum távolról következem majd Alison életét úgy tűnik. Kár lenne tagadni, hogy ez azért nem érint jól, még ha el is fogadom. Azt viszont látom én is rajta, hogy igenis megérinti ez az egész, így bár ő nem tesz semmit, én mégis csak előre nyúlok, hogy kicsit megszorítsam a kezét. Épp csak egy apró érintés erejéig, mert nem akarok tolakodó lenni. - Oh a öreg McGalagony? Nem hiszem. Talán még emlékszik rám régről, habár akkor még nem volt házvezető, amikor én idejártam. De tudom, hogy hamarosan menned kell. Feltétlenül akkor az iskolába írok majd, most még az én életem is... bonyolult. Próbáld kipuhatolni, hogyan kerültél hozzájuk, a szüleidhez. - pillantok rá újra, bár tény, hogy nem könnyen mondom ki, hogy szülők, hiszen az én lennék mégis csak, ők csak vettek maguknak egy gyereket és biztosan nagy summát fizettek a banyának az én lányomért. Egy pillanatra akaratlanul is megfeszül az állkapcsom, de aztán újra ellágyul a tekintetem, ahogyan ránézek. Olyan komoly a tekintete és ez alapján egyáltalán nem tűnik úgy, hogy boldog élete lett volna, maximum csak semleges. Legalább az elhatározás még erősebb lett bennem, hogy véget kell vetnünk a banya terrorának Philippel. - Igazán hálás vagyok, amiért meghallgattál Alison. Nem akarlak bajba keverni, vagy hogy kérdezgessenek mások, menj nyugodtan. - engedek meg még egy félmosolyt magamnak és próbálok egy mentális fotót készíteni róla magamnak, mert hát egy levél más, mintha bármikor újra találkozhatnánk. Én sem tudom még hogyan alakul majd a küzdelem a banyával és ő sem mehet akármikor oda, ahová akar, főleg hogy láthatóan a szülei is felettébb rövid pórázon tartják. Elköszönök hát tőle, ha távozóra fogja, hogy tényleg ne okozzak gondot. Nagy kő esik le a szívemről, hogy nem volt ellenséges, de közben mégis szorongatják a kellemetlen érzések is, hogy ilyen nehéz élete van a sok szabállyal és nehézséggel. Persze ez még mindig jobb, mint árvaházban felnőni. Legalább, ami a pénzt illeti, mindene meg van. Ez valami talán.
)
Ruci 
