Bonci & Sili - Minden megváltozott...

Bonci & Sili

Az ő köszönésén meglepődtem, ugyanis nem ezt szoktam meg tőle, de hát… mindegy is ez, én is változtam, talán ő csak alkalmazkodni próbál a helyzethez. Bár nem muszáj neki. - Vicces mondhatom. – mosolyodom el halványan és becsukom a szememet. - De nem. Csak most ilyen hangulatom volt. Baj? – kérdezem tőle érdeklődve, mert tényleg kíváncsi vagyok, mégis mit gondol erről az öltözködésről. Mert igazából az ő véleménye számít a legjobban most nekem. Aztán mikor hazamegyek, akkor persze kapok egy alapos fejmosást az apámtól, utána meg Jean is tuti ki fog akadni, hogy a színes, vidám egyéniségű lányból mi lett. De attól még tudok nevetni és mosolyogni, nem erről van szó, csak ez most jobban tetszik. Majd biztos elnövöm, mint más rossz szokásom.
Kijelentésére én is kuncogni kezdtem. - Tíz éve jársz ide, mégsem tudod, hol van a fa? Lehet, ha még lenne pár éved, megtanulnád. – mondom mosolyogva, de amint ráeszméltem mit mondtam le is hervad. Ő már nem marad itt. Én meg még három évig tanulok, aztán mehetek csak el. Teljes három év a legjobb barátnőm nélkül. Hogy fogom én ezt kibírni? Hiszen már most hülyét kapok, ha hosszabb ideig nem láthatom. Ez a világ legrosszabb érzése. Mikor tudod, hogy nem lesz ott neked senki, akivel beszélgethetnél majd.  - Hmm? Ja, persze. Minden okés. – Mosolyt erőltetek az arcomra, de ahogy már mondták nem tudok hazudni, így nem hiszem, hogy beveszi.
Azt hittem meg fog lepődni, hogy nem mentem le, de vagy tudja, hogy valami nincs rendben megint a háztársaival, vagy szimplán nem érdekli. Mikor a vállamra teszi a kezét és azt mondja, bármit elmondhatok, neki a szememre húzom a sapkám. - Olyan szerencsétlen vagyok. Mindenki utál a suliban, te vagy az egyetlen barátom és mikor próbálok újakat szerezni, mindig feldühítenek vagy egy idő után megváltoznak és piszkálni kezdenek. Vagy mikor már elhiszem, hogy talán tényleg jóba lehetünk, azután adnak egy övön aluli ütést. – panaszolom el neki, majd dühösen felülök. -Miért Ebony? Miért? Nem hiszk el, hogy én nem olyan vagyok, mint amilyennek mások elhordanak. Lehet, hogy utálom a Mardekárt, de már nem piszkálom őket, és nem azért mert annyira rettegnék tőlük, mert tudod, hogy nem, hanem azért mert ígéretet tettem. Az is hülyeség volt így utólag. – Mély levegőt vettem, hogy lenyugtassam. Most, hogy végre kidühönghettem magam egy kicsit jobban érzem magam. Ez már úgy hiányzott. -  De ami a legrosszabb, hogy pont az bántott meg a legjobban, akitől nem szerettem volna. – kezdem, és a mellkasomhoz húzom a térdem. - Azt mondta önző vagyok, mert csak magamra gondolok. Aztán mégis bocsánatot kért, pedig nem szokott. És még meg is ölelt. Ilyenkor nem tudom, mit higgyek. Hogy kedvel, hogy utál, vagy hogy ő maga sem tudja? – Ismét a barátnőm felé fordulok és várom tőle a választ. - Miért történik ez velem Ebony? Talán nem volt elég, hogy a nagyapámat elvesztettem, meg hogy évekig egyedül voltam még ez is kell nekem? – érzem, hogy könnybe lábad a szemem, de visszatartom. Nem fogok sírni, pedig szeretnék. De akkor sem fogok. Nem szabad. Megígértem magamnak, hogy emberek előtt többé nem sírok.

Silent & Ebony

Bonci & Sili

Mostanában egyre kevesebbet mozdulok ki az ismerőseimmel. Mondjuk ennek is megvan a maga oka. Amióta utoljára beszéltem Juliannel , megváltoztak a dolgok. Nem is tudom miért, talán azért mert néhány dologban igaza volt. Sose szabadott volna elkezdenem ezt a gyerekes viselkedést, de akkor sem érti meg a helyzetem, ami miatt nem is foghatja fel miért döntöttem így akkor. Most már igaz, hogy nem szívatom a házát, de már nem is akarom. Csak egyszerűen ki akarom bírni azt az időt, ami még hátra van a suliból és utána végre szabad utam lesz. Szerzek valami munkát, lesz házam és a többi.
De most egyáltalán nem érzem úgy, hogy bárki számára jó társaság lennék, mégis igent mondtam Boncinak, mikor mondta, hogy találkozzunk. Vele mindig szívesen beszélek, főleg mert most nagyon is kell a segítsége. Nem tudom, mit kezdjek magammal és tudni akarom, hogy az, amit mondanak vajon tényleg igaz-e rám. Valóban önző lennék, és nem törődök magamon kívül senkivel? Mikor ezt mondták azonnal letagadtam, hogy ez igaz lenne, de most már félek talán mégis tévedtem.
Kelletlenül kászálódtam ki az ágyból és öltözködni kezdtem. Egy sötétkék ujjatlant vettem föl, hozzá pedig lila miniszoknyát és egy fekete övet. A kezeimre fehér és fekete csíkos kesztyűt húztam, aminek az ujjai le voltak vágva és egészen a könyökömig ért. Ezen kívül még egy sötét árnyalatú rácsos harisnyát és a szoknyámhoz passzoló színű tornacipőt rángattam magamra, majd a tükör elé álltam és elkezdtem jó vastagon, feketével kihúzni a szememet. Aztán a hajamat két fonatba fogtam, amikben néhány vékony kék tincs látszódott. Nem, ez nem festék, csupán hajszínező. Néha ezt használom, mert tetszik. De azért tanításkor nem szoktam. Az ágyamhoz sétáltam, ahol a táskám nyugodott. Ez is olyan sötétkék volt, mint a pólóm és a hajam, és kitűzők díszítették. Felkaptam a vállamra és már indultam kifelé az szobámból, mikor gyorsan visszafutottam és a cuccaim között kezdtem kotorászni. Hamar meg is találtam a sapkámat, ami megint csak fekete volt és két oldalán egy-egy macskafül szerű kiálló rész. Miután azt is feltettem a fejemre kimentem a szobámból és szépen lassan lesétáltam az Udvarra. Normálisan biztosan az Alaksorban találkoztunk volna a barátnőmmel, de most még csak véletlenül se akartam onnét senkivel sem összefutni. Főleg nem azzal az egy emberrel.
Miközben sétálok kifelé, igyekszem senkinek sem a szemébe nézni és minél gyorsabban elmenni mindenki mellett. Nem akarom, hogy bárkivel is szóba kelljen elegyednem, vagy bárkinek legyen ideje úgy beszólni a szerelésemre, hogy azt halljam is. Semmi kedvem sincs most kritikákat hallani arról, hogyan nézek ki. Nekem jól esik így öltözködni, és majd ha én akarok, akkor változtatok, addig meg tartsák meg maguknak az emberek a véleményüket, mert senki sem kérdezte.
Mikor kiértem az udvarra egyből a találkozási ponthoz mentem, ami nem messze a fúriafűznél volt. Azt hiszem késtem, vagy a barátnőm jött előbb, mert ő már ott várt rám, így mikor észrevettem felgyorsítottam a lépteimet. - Csá. – köszönök oda neki, majd ledobom a táskám és elterülök a füvön. Kíváncsi vagyok, hogy mit fog szólni mindehhez. Hogy vajon tesz-e megjegyzést arra, hogy rémesen festek ebben a ruhába, vagy, hogy milyen unott a stílusom. De nem tehetek róla. Sajnos ezt váltja ki belőlem az, hogy annyian utálnak. Örülök, hogy ő még itt van nekem és remélem, hogy nem egyből azzal fog kezdeni, hogy legyek olyan, mint régen, mert az nem fog menni. Ebben az évben sok minden megváltozott és biztos, hogy semmi sem lesz ugyan olyan, mint előtte. - Bocs, hogy késtem, kerülő útón jöttem. – teszem hozzá pár perc múlva, miközben még mindig az eget bámulom. Valóban hosszabb utón jöttem, mert igyekeztem minél előbb elkerülni a Mardekárosokat, meg úgy a legtöbb embert, aki szóba állna velem. -  Gondolom, szeretnéd tudni, hogy miért nem mentem le eléd a klubhelyiségedhez. – mondom most már rá nézve. Semmilyen érzelem nem ül ki az arcomra, csak nagy szemekkel bámulok rá. Nem tudom, hogy más, hogyan dolgozná azt fel, hogy a legjobb barátnője ilyen nagy változáson megy keresztül, de bízom benne, hogy ő jól fogja viselni. Most nincs is másra szükségem, csak valakire, aki támogat, vagy legalábbis ott van mellettem, mert egy ideje úgy érzem, hogy mindenki ellenem fordult. Mintha egyszerűen csak én egymagam lennék mindenki más ellen, és nem tudok győzni és újra meg újra vereséget szenvedek. Rémes egy érzés, az biztos. Lehet, hogy mindez csupán azért van, mert Julian kiborított, meg azért, mert Ebonyval keveset találkoztam mostanában, de a tanulás mellett nem is csodálnám, hogyha még nem hagyta volna el a fejét. Bár ahogy látom, még a helyén van, szóval ettől nem kell tartanom.
Remélem ő nem olyan lesz, mint a többiek, akik csak azt hiszik, hogy menőségből és különcködésből lettem ilyen, hanem ő meglátja a bennem dúló csatát és meghallja a hangtalan sikolyomat.