2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Ezért is nem ellenkeztünk, mert elég veszélyes volt akkoriban, de legalább már jó a helyzet. - igen megoldódott a nagy rémség és remélem, hogy nem is lesz újabb vész. Már amúgy se játszhatnánk meg újra ugyanazt, főleg mert egyszer már voltunk mély mágikus álomban, ha megint megtennénk annak félő, hogy akár még következményei is lennének és azt azért nem szabad megkockáztatni. Nem biztos, hogy újra magunkhoz térnénk mondjuk utána, vagy... bármi történhet. - A családi birtok, egyébként se hagynánk el semmi pénzért, ne aggódj. - hát persze, hogy várunk, mert a szüleink bármikor előkerülhetnek, én azért még mindig nem adom fel a reményt, hogy ez megtörténjen. Talán tényleg minket védtek valahogy és már sose látjuk őket többé, de... azért én akkor is remélem, hogy életben vannak, csak valami miatt most még nem jöhetnek haza. David szavaira csak hümmögve bólogatok. Szó se róla, érdekes lehet azért a Roxfortban ez az egyetemi élet, majd ennek is utána nézek idővel, csak hát most még a saját életünkre kell koncentrálnunk, rendbe tenni, munkát találni. Visszailleszkedni olyan emberek közé, akik jó eséllyel már régen eltemettek minket magukban. - Érdekesen hangzik. - jegyzem azért meg mosolyogva, habár most tényleg nem ez az, ami leginkább leköt, hanem hogy velünk mi lesz. Nem mondanám magamat önzőnek, egyszerűen csak épp elég nehéz lesz most még visszailleszkedni a jelenlegi életünkbe. - Valami oka biztosan volt annak, hogy végül legyőzte, de talán ez nem is számít, csak az hogy megtörtént. - igen ez a fő, hogy a Nagyúrnak vége és végül béke lett a varázsvilágban. Mind erre vágytunk, de sajnos sokáig nem adatott meg, most viszont igen és ez a fő. Remélhetőleg még nagyon sokáig tartani is fog. Arra viszont tényleg nem látok indokot, hogy bemenjünk a Szent Mungóba. Jól vagyok és Conall ért a bűbájokhoz, kétlem, hogy bármi bajunk lenne, legalábbis remélhetőleg nem. Talán megfogadjuk a tanácsát és majd... mondjuk pár nap múlva, vagy ha már rendben vannak a dolgok, netán ha a szüleink is előkerültek, de egyelőre még nem kell sietni sehová sem úgy gondolom, maximum ha tényleg lenne valami jele annak, hogy gond van. - Mindenképpen jó lenne és írok, ha tudok valamit. A címedet megadod még? Ha bármi gond lenne, vagy fejlemény... és remélem előkerülnek a szüleink. - elmosolyodom azért és még várok egy kicsit, hogy megadja mondjuk a címét. Ha az már meg van, csak akkor állok fel, megvárva míg ő is megteszi. Nem hezitálok, hiszen ő a kis David, maximum már azóta... nem kicsit megnőtt. Megölelem és még két puszit is kap az arca két oldalára. - Örülök, hogy találkoztunk, hiányoztál... mindenki. - még egy mosoly, csak aztán köszönök el, hogy eltűnjek a tömegben. A bátyám már biztosan aggódik, nem maradhattam volna eleve sokáig és egy kicsit így is elhúztam a dolgot. Meg aztán tényleg hamarosan jön majd az eső, arra is gondolnom kell, ha nem akarok nagyon megázni amíg hazaérek.
//Szuper volt, köszönöm szépen a játékot! Mindenképpen kérek folytatást majd! //
- Ennyiből megértem apudat, mert akkoriban mindenki a legrosszabbra gondolt – jelentem ki Prim válaszára, miközben gondolataim akörül jártak, vajon merre lehetnek a nő szülei jelen pillanatban. A jobbik verzió az, hogy még mindig alszanak. Elvégre, nem talált senki sem olyan holttesteket, melyek hasonlítanak a LaFayette-család tagjaira. Annak csak híre ment volna, nem? Azonban, ha náluk is véget ért volna a bűbáj hatása, akkor nagy eséllyel már rég felkerestél volna a gyerekeiket, hiszen csak ők tudják, hol vannak. - Egy ideig szerintem ne hagyjátok el azt a helyet, ahol eddig voltatok. Bár, ha el is mentek valamerre, akkor valaki mindig legyen otthon, rendben? Ki tudja, lehet a szüleitek nemsokára felkeresnek titeket. Nem igazán hiszem, hogy Primék annyira óvatlanok lennének, hogy ennyire gyermekes hibát vétenének, hiszen ők is abban a korban nőttek fel, mint amelyben annak idején én is éltem. Ráadásul, nekik dupla annyira kellett figyelniük, mint egy közönséges embernek. Csak megtanulták azóta kiaknázni a lehetőségeiket... Jól tudták már akkor is, kiben bízhatnak, és ki az, akitől óvakodniuk kellett.
- A diákok többféle szak közül választhatnak, amikor elvégzik a hetedik évüket – magyaráztam a lány kérdésére. Fura, hogy nekem erről kell mesélnem neki, de a legfurább ebben az egészben az, hogy egyáltalán itt ül velem szemben, és él. Persze, reménykedtem abban, hogy semmi komolyabb bajuk sincs, és csupán egyéb okok miatt nem adnak magukról semmiféle életjelet sem, de az évek múltával be kellett látnom magamban, hogy ilyesmiben csak egy bolond ember hisz. Nyilván meg tudták volna találni annak a módját, hogy szóljanak, ha minden rendben, ez nem valami nagy ördöngösség. - Van, aki aurornak megy pl. A legtöbb ottani tantárgy már csak erre az egyre fókuszál, ami azt illeti. Nagy könnyebbség, hogy immár a Roxfortban is van egyetemi szak, hiszen eddig minden diáknak külföldre kellett mennie, aki kissé jobban el akart mélyülni egy adott irányágban. Nem sok embernek volt erre pénze, így néhány igazán nagy tehetség kezdett bele egy teljesen más szakirányba, amiben aztán nem bírt annyira kibontakozni, mint szeretett volna. Ez mondjuk érthető is, mindenki azt szereti vizsgálni, ami különösen vonzó számára.
- Nem – csóválom meg a fejem Prim kérdésére, miközben megpróbálom felidézni magamban mindazt, amit az évek folyamán sikerült megtudnom erről a dologról. - Sokféle teória létezik ezzel kapcsolatban, talán a szülei halála miatt menekülhetett meg. Mindenesetre, nem mondanám, hogy bármiféle különleges adottsággal bírna, ugyanolyan tanuló, mint minden más gyerek az iskolában. Egyedül a kviddics az, amiben kiemelkedőt alkot. Mondjuk, annak idején nem egy cikesszel győzte le a Nagyurat. Való igaz, az már aligha lett volna elég a dolog végbeviteléhez. A Sötét Nagyúr elbukott egy gyermek jóvoltából, aki azóta sem alkotott más kiemelkedőt a mágusok világában. Akkor legalább lett volna valami magyarázat a dologra, így azonban csak a sötétben tapogatóztunk. Idegesítő volt, ez tény és való. Elvégre, melyik bolond nem szeretné tudni, mi lehetett a Nagyúr gyenge pontja? Jelentek meg ugyan cikkek az újságokban ezzel kapcsolatban, de valamiért annyira gagyik voltak, hogy néha már csak nevetve félretoltam, és kész.
- Hát, ha Conall ezt mondta, akkor nem vétózom meg a szavait – jelentettem ki, noha korántsem lettem nyugodtabb. - Azért szerintem nem ártana, ha bemennétek a Mungóba egy kis állapotfelmérésre. Természetesen álnévvel... Mostanában nem adnak annyit a biztonságra, szóval nem fognak utánatok nézni. Persze, csak akkor, ha nem vagytok kirívóan gyanúsak... Nyilván még Prim is emlékszik azokra az időkre, amikor még aurorok tucatjai vegyültek el a betegek között, hogy megtalálják a halálfalókat, akik Százfűlé-főzetet alkalmazva akartak bejutni a Mungó kórtermeibe. Erre főképp azért volt szükség, mert sok olyan embert ápoltak az ispotályban, akiket súlyosan megsebesítettek, de mivel nem haltak bele a sérüléseikbe, meg volt az esélye annak, hogy beszélni fognak. Olyankor belopóztak, és végeztek velük. Annyira nagy volt a pánik, hogy mindenki adatait szigorúan ellenőrízték, bármilyen nevet is mondott. Ráadásul, próbálkoztak egy olyan főzettel is, amely semlegesíti a Százfűlé hatását, mivel azt tervezték, hogy mindenkinek innia kell belőle, aki átlép a kapunk. Nem lett volna hülyeség a dolog, csak sajnos nem jött össze. Túl bonyolult volt előállítani, ráadásul olyan növények kombinációja alkotta, melyek csakis veszélyes helyeken teremnek és élnek meg. Annyit nem tudtak volna készíteni, amennyi több száz embernek elég lett volna naponta.
- Nem tudom – fűztem össze gondterhelten az ujjaimat. Azt már életem során megtanultam, hogy a történelem nem ismeri azt a szót, hogy HA. Mi lett volna, ha... Fel lehet ugyan vetni a kérdést, de hiába boncolgatjuk a dolgot, akkor sem jutnánk végig rajta. Ami történt, megtörtént, nincs HA. Primék álomba merültek. - Tény, hogy nekünk nem esett semmi bajunk... De tény az is, hogy a Nagyúr emberei sokáig rajtunk tartották a szemüket, erről apám nagyon jól tudott. Elvégre, a mi családunk Franciaország legnagyobb aranyvérű családja, a szavunknak vétójoga van. Ha nyíltan szembementünk volna a tanaikkal, akkor nagy eséllyel most nem ülnénk itt, és beszélgetnénk. Rég végeztek volna velünk, ebben teljes mértékig biztos voltam. Hiszen, szinte mindenki tudni akart a LaFayette-famíliáról, ebben a tekintetben olyanok voltunk, mint a brit királynő a mugliknál. Újságok cikkeztek rólunk, lesifotósok lihegtek a nyakunkban. Bosszantó volt. Amikor Angliába költöztem, megszűnt ez a dolog. Szerencsére, csak Franciaországban voltak ránk kíváncsiak. Nyilván ott még mindig érdeklődésre tarthatnánk számot, itt azonban békén hagytak minket.
- Sajnos, minden lehetőséggel számolnunk kell – sóhajtottam fel. Semmire se mennék azzal, ha elkezdeném azzal nyugtatni a lányt, hogy nincs semmi bajuk. - Nos, akkor... Azt hiszem, most elbúcsúzunk. Egyszer azért bejöhetnél a Roxfortba körülnézni. Kis nosztalgia sosem árt...
Végül is, ha azt nézem egészen ügyes volt, még csak nem is sejtettem, hogy mire megy ki ez az álinterjú. Egészen hihető sztorit sikerült kitalálnia, csak egy idő után volt furcsa, hogy elmaradtak a várt kérdések és úgy már egyre kevésbé volt hiteles ez az egész. Na, de az, hogy ő David... a kis David... na erre sose gondoltam volna. Tudom, hogy nehéz lehet ez az egész neki most, hiszen nem mondhatja el mindenkinek, hogy jól vagyunk, mert veszélyes lenne és most még titokban kell tartani, hogy a birtok előkerült. Nem tudjuk nincs-e valaki, aki ártani akar a családnak és azt sem tudjuk hol vannak apáék, addig nem szabad nagy dobta verni, még ha ez nehéz is most. - Vannak miértek, amikre még mi se tudjuk a választ. Apa egyszerűen csak bejelentett és nem igen volt beleszólásunk. Úgy gondolta így lesz a legjobb. Azt hiszem ő a legrosszabbra számított, de végül nem így lett. - azért elmosolyodom, hiszen tényleg nem lett olyan rossz a világ, amint amit apa gondolt. Persze nem tudhattuk, hogy egy csecsemő fogja legyőzni a rettegett nagyurat, mert egyszerűen lepattan róla a támadás. Igen azért ezt azt már hallottunk, csak elég foghíjas és hiányos infokat. Az volt az első, hogy legalább valamennyit megtudjuk erről az új világról. - Tényleg? És az milyen? - na igen a Roxfort oktatási rendszerének változásáról nem sokat tudok, nem pont ez volt az elsődleges info, viszont Harryről már hallottunk egy mást, de így David kicsit most kiegészíti legalább a hiányos infokat. - Róla hallottunk foszlányokat, de tényleg nem tudni mi történt? - mások is ezt mondták, hogy nem tudni pontosan hogyan is győzte le Tudjukkit valaki, aki még csak varázsolni se tud igazán, legalábbis biztosan nem tudatosan. Mégis sikerült és mi nem ébredtünk fel, amikor mindez megtörtént, mert... no egyelőre még erre se tudom a választ, még ennek is utána kell járni. Nem tudjuk, hogy pontosan mitől függött meddig tart az alvás. Valamihez biztosan kötötte apa, csak egyelőre még nem jöttünk rá, hogy miért pont most ébredtünk fel. - Nem tudom... de nem hiszem. Conall ért ehhez és nem mondta, hogy lehetnek következményei, szóval... nem hiszem. - tétován rázom meg azért a fejemet. Na jó erről lehet, hogy meg kellene majd kérdeznem a bátyámat, úgy lenne a biztos, mert egyelőre még én sem tudom száz százalékra, hogy egy ilyen hosszú álomban töltött időnek, amikor nem is öregedtünk nem lehetnek-e komoly következményei, amik mondjuk csak lassabban bukkannak fel. Megértem Davidet, hogy aggódik, ahogyan én is a szüleimért. - Igen, bár az álom előtt néhány nappal volt, aki azt mondta kicsit talán paranoiás, de nem ellenkeztünk, amikor így döntött. Ki tudja, talán tényleg rossz vége lett volna, ha nem ez lesz. - azért lássuk be, még mindig jobb 25 év álomban sínylődve, mintha meghaltunk volna, mert nem voltunk elég nagy védelemben. Nem tudhattuk, hogy mi történik, ahogyan apa sem tudta és ő inkább úgy döntött, hogy a lehető legerősebb védelmet választja, még ha ez jár egyben a legnagyobb áldozattal is. - Talán, apából kitelne, de... ezzel azt is mondod, hogy lehet, hogy veszélyben vannak, vagy már meg is... - megrázom a fejemet és csak összeszorítom a számat. Nem, ebbe nem akarok belegondolni, mert nem lehet. Apa képes lenne rá, de csak nem csalta el azokat, akik ártani akartak a családunknak, hogy mi arra ébredjünk, hogy a szüleink meghaltak. - Lassan mennem kellene azt hiszem... valamikor eljöhetnél hozzánk, akár most is. - nem tudom, hogy van-e kedve, bár azt hiszem csak Conall van otthon, Ellie érthető módon minél előbb meg akar tudni legalább pár infot a vőlegényéről, de értem meg aggódni fognak, ha sokáig nem megyek haza. Így se hiszem, hogy a testvéreim értékelnék, hogy egyedül jöttem el otthonról, amikor még nem tudjuk, hogy veszélyes-e egyáltalán a világ jelenleg ránk nézve.
- Igen, tisztában vagyok vele – sóhajtok nagyot gondterhelten, miközben eszembe jut az a bizonytalanság, ami akkor fogott el, amikor közölték velem, hogy Prim családjának nyoma veszett. Akkoriban nem igazán értettem a helyzetet, hiszen gyermekként nekem nem volt akkora teher a vállamon, mint a családom felnőtt tagjain. A családomén, akik nyíltan szembementek a Sötét Nagyúr elveivel, és akik arra kényszerültek, hogy bújkálniuk kellett. Azokban az időkben nem értettem, miért dönt valaki úgy, hogy mindenkivel megszakítja a kapcsolatot, és elhagyja azt a helyet, amit évekig az otthonának mondhatott. Gyermekfejjel azt hittem, talán minket nem kedvelnek, és előlünk menekülnek. Amikor azonban a Roxfortban feljebb kerültem, rájöttem, hogy ebben nem volt igazam. Sok évfolyamtársam menekült annak idején, és kényszerült bújkálásra. Akkor jöttem rá igazán, miért döntött is így Prim családja. Az életük forgott kockán, semmi más. - Nehéz lesz az a pár nap, kedves cousin. Azt a röpke 25 évet is csak azért sikerült átvészelnem, mert azt hittem, meghaltatok. De most, hogy tudom, nem ez történt, minél hamarabb szeretnék választ kapni a kérdéseimre. Kiváltképp izgatnak a miértek. Nem voltak ugyan szoros kötelékek a két család között, de mégiscsak rokonok voltak. Márpedig, ha a család egyik ága egyszerűen felszívódik, akkor mindenkiben felbukkannak a kérdések, teljesen mindegy, ki milyen viszonyban volt a másikkal. Apámat pedig igencsak lázba hozta a dolog. Kutatott, bár nem sok sikerrel járt. Mára pedig már kinőtte a dolgot, szépen megült otthon, és intézte onnan a munkáját. Úgy tűnik, a kíváncsiság génjét főként én örököltem tőle.
- Azt hiszem, a legnagyobb újdonság számotokra az, hogy van egyetemi képzés a Roxfortban – vakartam meg mosolyogva az állam. - Ó, és Harry Potterről hallottál már? Nem, nyilván nem, ti már sehol sem voltatok, amikor ő megszületett. Alig múlt egy éves, amikor sikerült legyőznie a Nagyurat. Megfosztotta minden hatalmától, habár a mai napig nem tudni, miként tette. Na, igen, talán ez a legnagyobb újdonság Prim számára. Hiszen annyi felnőtt varázsló nem bírt el a Nagyúrral, még a LaFayette-család sem volt elég ahhoz, hogy összefogjon, és legyőzze őt. Erre egy másfél éves gyermek intézi el a világ problémáját.
- Nem csoda, hogy hősként tisztelik ebben a világban – szólalok meg ismét elgondolkodva. Amikor pedig Prim közli a jó hírt, nagyot dobban a szívem. - Jaj, de jó, hála az égnek... Remélem, hosszabb távon se lesz semmi bajotok, és tényleg csak annyi a gond, hogy kissé le vagytok maradva a világ dolgairól... Mert azért valljuk be, ha valaki ilyen hosszú időt tölt mágikus álomban, az korántsem veszélytelen dolog. Nem véletlen az, hogy nem sokan, vagy csak nagyon kevesen folyamodnak ilyesféle módszerhez. Ez is volt az egyik oka annak, hogy erre senki sem gondolt Priméket illetően. Kegyetlenül veszélyes, és talán még az a legjobb opció, ha az ember fia fel sem ébred az álomból. Sokan megőrülnek, mert azt hiszik, még mindig álmodnak, és nem tudják eltalálni, mi az álom, és mi a valóság. Megint mások elaludni sem mernek, mert félnek, hogy ismét nem ébrednek fel. Akadnak olyanok is, akik felébrednek ugyan, de öregen és ráncosan. Úgy tűnik, a LaFayette-rokonság jól viseli az ehhez hasonló dolgokat.
- Biztos nincs semmi bajuk – felelem a lány aggodalmát hallva, majd szabad kezemet most én is a kézfejére helyezem. Fura érzés, meg kell hagyni. - Mondjuk, ennyiből megértem az aggodalmát. Annak idején még az iskola sem volt biztonságos, mindenki félt. Sokan voltak olyanok, akik halálfalók gyermekei voltak, és információt szállítottak másokról, de nem tehettünk mást, akkoriban számunkra az volt a legbiztonságosabb hely. Dumbledore miatt. Apád mindig körültekintő volt, nem igaz? Már amennyire én emlékszem rá... Nem sok emlékem maradt vele kapcsolatban, de apám mindig mesélte, mennyire szigorúan vett mindent. Mindent alaposan megvizsgált, amit ajándékba kaptak, nehogy később kiderüljön, hogy átok ül azon a tárgyon. Akkoriban szinte mindenkit így átkoztak meg.
- Elhiszem – nyugtatom meg a lányt, majd körülnézek, nincs-e itt véletlenül valami gyanús személy. Voltak már olyan eszközök, melyekkel elég jól lehetett hallani mások magánbeszédet. Gondolok itt a Telefülre, Fred és George Weasley találmányára. Mint ember, elismertem a dolgot, tanárként is jót nevettem rajtuk, de ebben a helyzetben nem különösebben hiányzott.
- Nem lehet, hogy az esetlegesen utánatok kutató embereket szerették volna elcsalni tőletek? - vetem fel összevont szemöldökkel. - Lehet, szándékosan több nyomot hintettek el, hogy ezek hozzájuk vezessenek, ti pedig átvészeljétek azt az időt, amíg alszotok. Persze, mindez csak teória, semmi több. Én viszont mindenképp így tettem volna a helyükben. Lettek volna nyomok, persze korántsem annyi, hogy mások gyanút fogjanak. Épp csak egy-kettő, ami rést hagyhatott a szerkezeten. Persze, a családom többi tagját igyekeztem volna patyolattisztán elrejteni. Nem bombabiztos módszer, de sokkal jobb, mintha mindenki egy helyen lett volna.
Igaza van, és én már azt sem tudom, hogyan keveredtünk ide, hiszen nem ilyen szomorú témákról kellene beszélnünk, hanem erről a vásárról, hisz e miatt akart interjút készíteni velem. Most mégis a helyett arról diskurálunk, hogy ki kit veszített el és hogy ez mennyire érinti fájdalmasan. Furcsa egy helyzet, ha jobban belegondolok. - Igen, ezzel is tiszteletben tartjuk az emléküket. - tökéletesen egyetértek vele, épp e miatt is tudok elmosolyodni annak ellenére, hogy ilyen rossz dolgokról beszélünk és hogy én még csak azt sem tudom, hogy a szüleimmel mi a helyzet most, élnek-e, vagy halnak. Nagyon remélem, hogy előkerülnek majd és kiderül, hogy csak valami félreértés történt, de ők azért mégis csak jól vannak. Félek, hogy nem így lesz, de ettől még nem adom fel a reményt. Jól kell lenniük! Ezek után már csak még meglepőbb, hogy bár a szüleim nincsenek meg, de itt ül előttem egy unokatestvér, aki egészen kicsi volt, amikor legutóbb találkoztam vele, most pedig talán még időseb is nálam. Az biztos, hogy már egyértelmű miért nem voltak olyan konkrét kérdései az interjúval kapcsolatban. - Nem szeretem a vitrineket. - halkan felnevetek, annak ellenére, hogy tudom nem vicces a helyzet és megértem őt. Óvatosan ugyan, de végül mégis csak kinyújtom a kezemet, hogy az övére fektessem az enyémet. - Ha bajunk lenne mégis, akkor felesleges volt ez a huszonöt év, tudod igaz? Talán pár napot még kibírsz, amíg kiderül, hogy mi is a helyzet most. Alig tudunk valamit a világról. - és persze nem tudom, hogy nem vagyunk-e veszélyben, vagy hogy mi történt Eleanor vőlegényével, hogy hol annak a szüleink. Azért ez elég sok kérdés és elég jelentősek ahhoz, hogy ne kapkodjunk. - Eleanor és Conall is jól vannak, egyszerre ébredtünk fel, de a szüleink nem tudom, hogy hol vannak. Nem voltak a szobájukban, ahogyan mi, de... de mi jól vagyunk és remélem, hogy ők is. - nem akarom, hogy feleslegesen aggódjon, azt sem, hogy netán tényleg hangosabb legyen a kelleténél. Azért elég sokan kapnák fel a fejüket, hogy előkerültünk, hiszen voltak barátaink, ismerősök, akik most szintén jó eséllyel döbbenten állnának az ügy előtt, teljesen érthető módon persze. - Nem tudom David, komolyan. Apa... azt hiszem túlságosan félt és nem volt benne biztos azokban az időkben, hogy az apám meg tud védeni minket Tudjukkitől és így látta jobbnak. - nem azt mondom, hogy bennük se bízott, de nem volt olyan mély a kötelék a költözés után, hiszen inkább csak nagyobb ünnepekkor találkoztunk. Persze ez lett volna a kézenfekvő, amit mond, de mi még sem ellenkezhettünk apa tervével. Ha ő így akarta, akkor így lett, nem nagyon volt beleszólásunk. - Hidd el... nekünk se volt ez könnyű. - hiszen mindent félre kellett dobnunk, ami eddig a miénk volt, ami az életünket alakította. Eleanor még... Halkan sóhajtok csak egyet, hiszen ő veszítette a legtöbbet ezzel az egésszel, hiszen talán a jegyese már nem is él, vagy mát vett el, bármi történhetett ilyen sok idő alatt. - Arra is gondoltam, hogy ők máshol aludtak el és még alszanak, csak nem tudom, hogy hol és nem értem miért külön, de... erre próbálunk rájönni és ezért kell óvatosnak lennünk, mert talán veszélyben vannak. - nem tudom azt sem, hogy ennek az egész félelemnek volt-e alapja. Mi van, ha volt? Ha nem csak apa paranoiája volt, hanem valami sokkal komolyabb? Ha okkal rejtőztek el és rejtettek el minket is. Akkor nem szabad nagy dobta verni, hogy itt vagyunk, bár sokáig nem titkolhatjuk, hiszen a birtok nagy idővel úgyis belebotlik valaki és akkor minden kiderül. Ezért lenne jobb még előtte kideríteni, hogy mi történt pontosan és hol annak a szüleink.
A véletlen műve csupán, hogy pont a nővére vőlegényének halála érint meg mélyebben, ennek pedig két oka is lehet. Az egyik nagy eséllyel az a tény, hogy gyermekkoromban valamiért úgy képzeltem, hogy a vörös démonnak csúfolt lány szíve senki számára sem megközelíthető. Olyan rideg és távolságtartó volt – velünk szemben legalábbis -, hogy senki sem állt vele szóba szívesen, így hát nem is tettünk. Különben sem volt egy korosztály velünk. A másik természetesen az, hogy jómagam is hasonló helyzetben találtam magam annak idején, és tudtam, milyen érzés. Vajon a lány miként viselte?
- Tény, hogy nehéz továbblépni – bólogatok helyeslően a nő szavait hallva. - De, ha meg szeretnénk őrízni szerettünk emlékét, akkor fel kell állnunk, és tovább kell mennünk azon az úton, melyet eleinte közösen terveztünk megtenni. Azon a gyakran rögös úton, melynek még együtt építgettük az alapjait. A gyász a legnehezebb dolog a világon, főleg akkor, amikor az ember olyasvalakit veszít el, aki ennyire közel áll a szívéhez. Persze, egy szülő halálának feldolgozása sem könnyebb, inkább másabb. Arra lélekben készülünk valamennyire, számítunk rá, hogy egyszer be fog következni. Heathernél még csak eszembe sem jutott, hogy egyszer ott találom magam a sírjánál, és virágot helyezek el rajta. Még egy röpke pillanat erejéig sem villant be ez a kép.
- Óvatosnak? - bosszankodok némileg, miközben legszívesebben világgá kürtölném a dolgot. Annyira hihetetlen, annyira álomszerű... Prim ül velem szemben, a maga valójában, és semmit sem változott abban a 25 évben, ami eltelt azóta. Nem érti, nem értheti, miért szeretnék felpattanni, és megölelni, és mindenkinek elmondani, ki is ez a lány, fiatal nő velem szemben, az asztal másik végén. Vajon akkor is ilyen körültekintő lenne, ha ő lett volna az én helyemben? Kétlem, hiszen neki is eszét venné az öröm. Mindenesetre, erőt veszek magamon, és a székemen maradok. Nem akarom bajba sodórni, semmiképp sem, ha már egyszer visszakaptam családom ezen ágát. - Te ezt nem érted, Prim... Nem tudod, milyen érzés valakit elveszíteni, és évek elteltével visszakapni. Fogalmad sincs... Legszívesebben egy vitrinbe zárnálak, és ott tartanálak, hogy soha többé ne tudjatok eltűnni... Természetesen lehalkítom a hangom, nehogy olyasvalaki fülébe jusson a dolog, aki visszaélhetne ezzel az információval. Azért némi neheztelést még így is felfedezhet Prim a tekintetemben, de megértheti, hiszen 25 éven át nem tudtunk róluk semmit sem. Semmit az égadta világon.
- A bátyádról jut eszembe – szólalok meg ismét, miután végighallgattam unokatestvérem mondandóját. - Mindenki jól van? Mindannyian előkerültetek? Egytől-egyig? Remélem, ez a helyzet, és nincs egy olyan családtag sem, akinek bármi baja is esett volna a bűbáj alatt. Hiszen ez annyira hihetetlen.... Még mindig. Álomkép csupán, semmi több. Valaki szórakozik az elmémmel, de nem bántam, hadd tegye. Ennél jobb dolgot el sem tudok képzelni a világon. Pedig nem is volt olyan szoros kötelék köztünk.
- Miért nem kérték a szüleid apám segítségét? - tettem fel a következő kérdést, miközben töprengő tekintettel pillantottam az ujjamon lévő pecsétgyűrűre. - Voltak kapcsolatai, tudott volna segíteni, mindent megtett volna annak érdekében, hogy ne essen bajotok. Mégis miért nem éltetek ezzel a lehetőséggel? Kérdőn pillantottam Primre. Tudom, hogy annak idején mekkora hatalma volt a Nagyúrnak, de minket sem kellett félteni. Apám jó mágus volt, jó kapcsolatokkal, melyeket bármikor tudott kamatoztatni. Ez pedig ilyen alkalomra jó ötlet lett volna. Persze, minél több ember tud a dologról, annál nagyobb annak az esélye, hogy megtalálják őket, de végül mégsem történt semmi baj. De azért nyugodtabb lett volna a családom, ha tisztában van azzal, merre is tekeregnek a többiek.
- Fogalmam sincs – csóválom meg a fejem lemondóan, habár igen esélyesnek tartom, hogy elkapták, majd megölték őket. De tényleg nem tudom. - Talán apám tud róluk valamit, ő tájékozott ezekben az ügyekben. Annak idején minden újságot átnézett, ahol ilyen hírekről számoltak be. Mondjuk, a LaFayette-család fejeinek halála nem csak egy részlet lett volna egy vasárnapi ebédrecept alatt. Elhívnám Primet magunkhoz, hogy körbekérdezze atyámat, de nagy eséllyel még szeretné kissé elkerülni az ilyen jellegű dolgokat.
Meglep azért, hogy pont erre kérdez vissza, pont Eleanor vőlegényére. Nem értem az okát, de végül csak lassan bólintok. Na igen az ilyen dolgokról tényleg nehéz beszélni, ahogyan neki is, nekem is épp úgy, a nővérem pedig még jobban szenvedhet, hiszen az ő vőlegénye halt meg, mert ha nem halt volna meg, akkor valószínűleg nem szűnik meg ez a varázslat, ami miatt aludtunk olyan sokáig - Nem, elveszíteni valakit, aki fontos soha sem könnyű, de ezt már mindketten tudjuk. - még ha talán az én szüleim nem is haltak meg, hiszen ezt nem tudhatom. Remélem, hogy életben vannak, csak nem tudom hol és miért nem aludtak velünk. Annyit nem öregedhettek, hogy esetleg már e miatt ne legyenek az élők sorában és talán nem történt velük semmi, csak... Valami magyarázatnak lennie kell, ami miatt nincsenek velünk, ennyi a lényeg, én pedig azért még reménykedem, hogy minden rendben van velük és majd felbukkannak és megmagyarázzák, hogy hol voltak eddig és mit csináltak ott. - Tudja, amit más nem tudhat csak David és amit más nem mesélhetne el ugyanúgy. - hiszen ez is számít. Előadni egy történetet más, ha átélted és más, ha csak hallottál róla. Azért lehet különbséget tenni és én biztos, hogy figyelni is fogok rá, hogy hogyan meséli el. Hitelesnek tűnik, de mégis olyan hihetetlen ez az egész, bár azt hiszem jó eséllyel neki hihetetlenebb, mint nekem, hiszen neki kell engem sok-sok év utána ugyanúgy látnia, hogy nem változtam az ég világon semmit sem. - Azért még óvatosnak kell lennünk, tudod ez még... Nem annyira nyílt titok, vagy hogy mondjam. - persze a család előtt más, előttük nem feltétlenül kell titkolózni, de ettől még óvatosnak kell lennünk, hiszen senki se tudja, hogy élünk, hogy előkerült a birtok, egyelőre legalábbis nem nagyon. Tudom lassan úgyis kiderül, vissza kell majd térnünk a rendes kerékvágásba, a normális életbe, csak hát mindemellett óvatosnak is kell maradnunk, mert ki tudja nincs-e olyan, aki ártani akarna a családnak. - Azt hiszem volt az 25 is, a bátyám szerint legalábbis és ő ért hozzá. Amikor ez az egész elkezdődött apa úgy döntött, hogy el kell rejtőznünk. Létrehoztak egy erős bűbájt anyámmal, amitől álomba zuhantunk és a birtok is eltűnt mindenki elől. Úgy volt, hogy a nővérem vőlegénye ébreszt fel, ha vége a vésznek, de... valami félresikerült. - hát igen valószínűleg meghalt, de esélyes, hogy csak nem régiben, mert hát azóta még nem derült ki, hogy mi történt vele, bár nem hiszem, hogy a nővérem sokáig a hátsóján maradna, úgyis ki akarja majd deríteni, mégis csak a szerelméről van szó. - A szüleink viszont nincsenek a birtokon... nem tudom hová tűntek. - sóhajtok egy hatalmasat. Na igen, elég sok minden történt amíg aludtunk és most el kell fogadnunk egy új világot, meg kell találni anyáékat és valahogy vissza kell térni a normális kerékvágásba. Bár ebben talán David segíthet, aki már cseppet sem az a kisfiú, akire emlékszem.
- Hát, mi tagadás azért eltelt már azóta pár év - válaszolok magamban somolyogva a nő kijelentésére. Az akkori arcok némileg már megfakultak, valamiért nem voltam képes teljesen élesen felidézni az osztálytársaim képét. Voltak ugyan, akikkel még tartottam a kapcsolatot, de akadtak olyanok is, akik azóta messzire költöztek, és még baglyot sem küldtek a hírrel, hogy mi történt velük. Sőt, volt egy olyan osztálytársam is, akit halálfalók öltek meg az első aurori küldetése alatt. Szerencsétlen eset volt, túl zöldfülű volt ahhoz, hogy ilyen feladatot bízzanak rá, csak hát gondolom az emberhiány miatt nem volt más esélye a Minisztériumnak. Túl sok volt a halálfaló, és kevés az ember. Valakit ki kellett küldeniük erre a hálátlan feladatra. Persze, szinte azonnal végeztek is vele... Mindannyian megjelentünk a temetésén. Sose láttam még valakit annyira összetörni, mint amennyire akkor az anyja magába zuhant.
- Én is sajnálom - jegyeztem meg Prim kijelentésére, amikor a szüleiről beszélt, és valóban együtt éreztem vele. Ismertem a szüleit, jó emberek voltak, én legalábbis mindenképp kedveltem őket. Nem sok emlékem volt velük kapcsolatban, de azok egytől-egyig pozitív tartalommal bírtak. Szomorú, hogy az ilyen embereknek kellett szenvedniük a Sötét Nagyúr rémuralma alatt. Olyanoknak, akik semmit sem ártottak másoknak, de az általuk vallott eszmék miatt mégis arra kényszerültek, hogy bújkáljanak. - A nővére vőlegénye? Fura kérdés lehetett ez egy olyan ember részéről, aki elvileg nem ismeri azt az embert, akivel beszélget, de valamiért nem tudtam megállni, hogy ne szólaljak meg. A vörös démonnak volt vőlegénye? Nem igazán emlékeztem a lányra, de nekem gyermekkoromban elég ellenszenvesnek tűnt. El sem tudtam képzelni, hogy lenne olyan ember, aki képes eljegyezni őt. Abszurd gondolat, de ezek szerint mégis akadnak a világon ilyen elvetemült emberek. Persze, gyermekként máshogy éltem meg a dolgokat, mint felnőtt fejjel. Lehet, nem is olyan vészes, mint annak idején hittem. Mindenesetre, egyelőre nem tudhattam, hogy valóban jól sejtem-e a dolgokat.
- Részvétem - szólaltam meg faarcot vágva, miközben gondolataim még mindig a gyermekkorom körül forogtak, amikor még nem volt semmi gond az égadta világon. Számunkra legalábbis semmiképp. Akkoriban még a szüleink vállát nyomta ama teher, hogy megóvjanak minket. - Gondolom, senkinek sem volt könnyű a dolog. Az ilyesmi sohasem könnyű. A gyász feldolgozása a legnehezebb dolog a világon, még akkor is, ha az ember családja a közelben van. Néha még úgy sem működik. Tapasztalat.
- Emlékek? - némileg habozva meredek a nőre, hiszen az emlékek többsége olyasmi, amihez más is hozzájuthat. Mégis honnan tudhatná biztosra, hogy én nem akarok neki semmi rosszat? Mondjuk, akkor már rég ártottam volna neki, de akkor is... A legtöbb pedig homályos és felszínes volt, az azóta eltelt sok év miatt. Mindenesetre, igyekeztem felidézni a lehető legmegbízhatóbbat, amire tényleg csak mi emlékezhetünk, és közben olyannak is kellett lennie, amely nem olyan emlék, ami fordulópontot jelentett volna annak idején az életünkben. A halálfalók ugyanis annak idején az ilyen emlékek után kutattak áldozataik elméjében, a többit békén hagyták. Egyszerűen csak átsiklottak felette.
- Te meg semmit sem változtál az évek alatt - mosolyodok el, immár teljes nyugalommal. Szóval mégis ő lenne Prim... Igaz ugyan, hogy amikor utoljára találkoztam vele, sokkal fiatalabb volt, de eltelt 20 év, és mégis, még csak a huszas éveiben jár. Én pedig itt vagyok harminc évesen, és az, aki eredetileg előttem született, az a fiatalabb. Ez még a varázslók világában sem mindennapos. - Istenem, ha ezt a többiek is megtudják! Apámnak le fog esni az álla... Semmit sem tudtunk rólatok, tényleg semmit az égadta világon. Fogalmam sincs arról, indult-e utánuk kutatómunka annak idején, de esélyes, hogy igen. Jó atáym nem olyan ember, aki az ilyesmit annyiban hagyja, főleg nem abban az időben. Ráadásul, a családunk Franciaországban a legnagyobb, még a mágusvilág lapjai is azzal foglalkoztak egy időben, hogy merre tűnhetett Prim családja. Fényképeket közöltek róluk, szinte minden más háttérbe szorult akkoriban. Semmi sem volt ennél fontosabb.
- 20 év... Mit csináltatok addig, Prim? Merre voltatok? Szinte az egész ország titeket keresett, a legjobb aurorok indultak el, hogy megtaláljanak, mégis szinte üres kézzel tértek vissza. Azt hittük, végzett veletek a Sötét Nagyúr. Akkoriban szinte mindenkiről azt hitték, akinek nyoma veszett. Lehetett varázsló, de akár mugli is, akivel csak játszadoztak a halálfalók.
- Annyira azért csak nem volt az régen. - halványan elmosolyodom, hiszen nem tűnik olyan idősnek, de tény az ember könnyen hajlamos elfelejteni azt, hogy milyen is volt gyerekként, hogy neki milyen élményei, rosszaságai voltak. Talán vannak dolgok, amiket szándékosan felejtünk el, csak hogy ne nyomják a lelkünket, mint valamiféle teher, amivel aztán nem tudunk elszámolni se magunknak, se másnak. így könnyebb rosszakat mondani a fiatalokra, pedig valamikor mi is lehet hogy hasonlóak voltunk, bár persze tisztelet a kivételnek, ez se mindenkire igaz szerencsére. A szomorú témára persze nem tudom, hogy mit mondhatnék. Illik azért ilyenkor valamit, de nehéz szavakat találni, főleg hogy egy részvétnyilvánítás nem elég arra, hogy a másik jobban érezze magát. Ezen maximum csak az idő segít, gyakorta sajnos még az sem. Így aztán csak pár szót teszek még hozzá. Én is tudom, hogy milyen a gyász, bár a szüleim nem haltak meg talán, de nem tudom hol vannak, az is lehet, hogy már nem élnek és az is, hogy valami rosszabb történt velük. Elkapták őket, ártanak nekik most is, mi pedig nem tudjuk mit tegyünk és hol keressük őket. - Tudja az én szüleim is... nem tudom mi történt velük, de nem régiben a nővérem vőlegénye meghalt, tudom milyen lehet elveszíteni azt, aki fontos. - én nem is tudom, hogy mi lenne velem, ha tényleg kiderülne, hogy a szüleim meghaltak, vagy ha valami baja esne a bátyámnak, netán Eleanor... Nem, nagyon remélem, hogy ilyesmire nem kerülhet sor. Természetesen tovább nem faggatom őt, főleg hogy a váltás olyan, amit nem is tudok egy könnyen kezelni. Van hasonlóság annyi biztos, de ettől még nem lep meg kevésbé, hogy azt mondja ő... a rokonom, a kis David, akire tökéletesen emlékszem, de ő valószínűleg már csak halványan rám. - Emlékekkel leginkább. - amire emlékszik még és én is. Mással nem. Egy ékszer még nem jelent semmit sem, azt bárki megszerezheti, úgyhogy nekem ennél valami konkrétabbra lesz szükségem, ami tényleg jelent is valamit számomra, amire emlékszem és ami bizonyítja, hogy ő az unokatestvérem. Várok, amíg emlékeket bogarászgat ki az elméje mélyéről, én pedig pörgetem a számomra sokkal frissebbeket. Várok, amíg végül megszólal, türelmesen, csendesen, hogy elhangozzon pár szó, amire szükségem van és végül meg is érkeznek. Az arcomra mosoly költözik és egyre meglepettebben nézek rá. A kezemet emelem, de talán furcsa lenne, mégis erős a késztetés, hogy megérintsem az arcát. - Nagyon... megnőttél. Ez olyan furcsa. - olyan sok minden változott azóta, hogy álomba merültünk. Tényleg ő lenne az? Olybá tűnik, hiszen az arca is ismerős nekem, a vonásai, a szeme és az emlék... tökéletesen emlékszem, hogy megijedt, amikor a lap felrobbant és persze tiszta korom maradt utána az arca, de nem sérült meg, ez a játék azért annyira nem veszélyes. Furcsa érzések kavarognak bennem és biztos vagyok benne, hogy rengeteg kérdése lehet, hiszen én nem igen öregedtem sokat azóta, hogy legutóbb találkoztunk, ő viszont felnőtt lett, amit még mindig nehéz elfogadni.
- A koromnál fogva én erre már nem igazán emlékezhetek – legyintettem Prim szavaira, miközben visszaemlékeztem a tanuló éveimre. Más volt, az igaz, de valamiért nem rémlett, hogy valaha is így viselkedtünk volna a tanárokkal szemben. Nem szájaltunk, mert elég hamar büntetést kaptunk. Fricsnek sosem volt ennyi dolga, mint a mostani generációval, legalábbis a gondnok saját elmondása szerint. Ő pedig csak tudja... Persze, szeret túlózni, ezt a saját bőrömön is tapasztaltam már egy kisebb incidens után. Épületromboló huligánnak nevezett, pedig akkor semmit sem tettem. Még elsős voltam, és egy kötekedő kedvű felsőbb éves diák nekilökött a falnak, én pedig levertem kissé a vakolatot. Ennyi, semmi több. Ennek ellenére azonban oda lett csődítva a házvezetőm, és az igazgató is. A srác, aki ezt tette velem, hamar eltűnt, de Argus Friccset csakis én érdekeltem. Elkényeztetett ficsúrnak tartott akkoriban, és talán még ma is ez a véleménye rólam, hiába nem mondja már ki nyíltan. Bizonyára bántja a származásom, csak ez lehet az oka.
- Köszönöm – szólaltam meg kissé feszengve, noha nem igazán voltam biztos abban, hogy mit kellene mondanom ebben a helyzetben. Heather temetésén is ugyanez állt fenn velem kapcsolatban... Mindenkinek megköszöntem a részvétnyílvánítást, noha nem tudtam eldönteni, jó úton járok-e. Mindenesetre, senki sem csodálkozott akkoriban a viselkedésemen. Utána pedig kifejezetten menekültem a hazámból... Túl sok emlék, mindenhol a múlt nem kívánt foszlányai emlékeztettek arra a nőre, akit valaha szerettem, és aki a közös gyermekünket hordta a szíve alatt. Feldolgozhatatlan, a mai napig az volt.
- Nincs semmi gond – nyugtatom a nőt, miközben láthatóan nehezére esik feldolgozni az előbb hallottakat. Nem találkoztam még ilyesmivel soha életemben. Akinek csak említettem, kinyögött egy szavacskát, majd elsiklott a dolgok felett. Nem faggattak. Az a pár ember, aki mégis megpróbálta, csak a pletyka miatt esett neki a dolognak. Ez pedig egyáltalán nem hiányzott számomra. Aki ismerte a családom, azok a tiszta vér mániát okolták. Heather aranyvérű volt ugyan, de akkoriban nyílt titok volt, hogy a szüleim nem nézték jó szemmel a feleségem munkáját. Pénztáros egy mugli boltban? Apám szerint akkor inkább az éhhalál... Túl büszke voltam ahhoz, hogy pénzt fogadjak el tőle, de ahhoz nem, hogy a feleségemet elengedjem egy legalja helyre dolgozni. Aki házasság révén bekerül a LaFayette-famíliába, annak csakis irigylésre méltó élete lehet. Márpedig az hogy az én fizetésem nem volt elég a gazdagsághoz, nem számított ilyesminek. Az pedig, hogy Heather ott dolgozott, ahol... Nos, sok vita robbant már ki akkoriban ebből.
- Mi mással tudnám bizonyítani a dolgot? - Jó, gondolhattam volna, hogy egy gyűrű bedobása nem lesz elegendő a nő számára. Én se hinnék neki fordított esetben. Emlékeim viszont alig voltak akkoriról, főleg azért, mert még gyermek voltam, amikor elhagyták az országot. - Alphie nagybácsi? Mindig elegánsan öltözködött, volt egy sétálóbotja. Szigorú ember volt... kívülről nézve. Ez az, ezt a családunkon kívül senki sem tudhatta. Alphie nagybácsi mindig a legdrágább ruhákban járt, kocsi helyett hintóval közlekedett, akár a régi gazdagok, és cselédek hada leste minden kívánságát. Szigorú ember volt, akitől minden alkalmazottja, és üzleti partnere tartott. Amikor azonban velünk, fiatalokkal volt, egyből bohóccá változott. Viccelődött, csattanós meséket mondott nekünk, és állandóan kedveskedett valamilyen ajándékkal.
- Emlékszel, amikor mi ketten a hatalmas panoráma ablakban ültünk, és azt vártuk, mikor bukkan fel a hintaja? - Esős nap volt, én és Prim pedig felmentünk az emeletre, ott pedig a leghatalmasabb ablakba másztunk, és onnan lestük szeretett nagybátyánk érkezését. Robbanós snapszlival töltöttük el az időt, és én vesztettem. - Apám nevetett az ügyetlenségemen, amikor ijedtemben a földre estem, mert felrobbant a lapom... Prim is nevetett rajta, és szinte mindenki más is. Ez maradt meg bennem a legjobban. Talán azért, mert akkor az ő családja minden tagja is jelen volt a birtokunkon. Ritka alkalmak egyike volt az.
Csak bólintok a szavaira, hiszen igaza van mindenki tart Tudjukkitől, de azért akadnak, akik jobban. A mi családunk bátran indulhatna a paranoiások versenyén a győzelemért. Jó persze ez főleg a szüleimre igaz, de azóta, hogy magunkhoz tértünk lényegében azért ránk is jobban. A bátyám valahogy jobban viseli, ő olyan laza, az én életemet viszont még megnehezíti az is, ami az álmaimban zajlott le. Furcsa volt és meglepetősen... nem, csak szimplán furcsa, ez a legjobb szó rá. Nem értem még most sem, hogy miért nem Eleanor, vagy apa, anya jelent meg az álmaimban és miért pont a bátyám és főleg miért csak ő. - Ez igaz, de ön is volt tanár, biztosan tudja, hogy van, amikor nehezebb együttműködni a tanárral. - mosolyogva vonom meg a vállamat. Már-már én is mondhatom magamat felnőttnek, bár néha nem érzem úgy, főleg hogy én vagyok hármunk közül a legfiatalabb, de tudom jól, hogy az ember ahogy felnő valahogy elkezdi elfelejteni, hogy milyen volt kölyökként és megváltozik a gondolkodásmódja is, no meg másképp kezd visszanézni a múltjára is. Na én eddig még nem jutottam el, főleg hogy jelenleg sokkal jobban foglalkoztat a jelenem, mint a múltam, vagy akár a jövőm. - Oh... sajnálom. - pedig milyen fiatal! Nem gondoltam volna, hogy volt már felesége és meghalt. Tudom nem szép tőlem, hogy azt feltételezem valakiről, hogy elvált, vagy csak valami időszaki fellángolásról volt szó, de hát na az embernek általában azért vannak előítéletei, főleg ha jóképű, aki vele szemben ül és még ilyen nyitott beszélgetésre hajlamos is. Nem is tudom hirtelen, hogy mit mondjak a történetére. Nehéz ilyenkor megszólalni. Az valahogy nem tűnik elégségesnek, hogy részvétem, vagy jobbulást, főleg hogy múltidőről van szó, tehát már nincs rá olyan hatással, mint akkor, amikor történt. - Igen, az legalább valami, hogy nem lett még komoly utóhatása is a dolognak, de... tényleg részvétem, ez... - tényleg nem tudok mit mondani, főleg ha arra gondolok, hogy fogalmam sincs róla hol van apa és anya, vagy hogy mi van velük. Gőzöm sincs, hogy jól vannak-e, hogy megtaláljuk-e őket, hogy... élnek-e és ez finoman szólva is félelmetes. Az viszont még jobban letaglóz, hogy azt mondja a rokonom, még hozzá nem is távoli. Ha jobban megnézem talán igen van hasonlóság, de mennyi lehetett, amikor én ismertem? Nyolc, tíz? Régen volt már, bár számomra nem annyira, de ő közben felnőtt és azért csak-csak megváltozott. Előkerül a gyűrű, mint bizonyíték, de még mindig kétkedve nézek rá. - Ez csak... egy gyűrű. Tudja, hogy bárki megszerezhette. Mondjon valamit... bármit, amit más nem igazán tudhat, ami tényleg bizonyíték. - mert egyelőre ez még nem elég nekem, egy gyűrű semmi, azt lehet készíteni és én még csak ellenőrizni se tudom, hogy valódi, arról már nem is beszélve, hogy el is lophatta akár. Persze fogalmam sincs, hogy milyen példát tudna felhozni, talán valami régi családi eseményt, amire még emlékszik, hiszen ez neki nehezebb. Nekem még frissek az emlékek, nekik viszont... már valószínűleg nagyon megfakultak.
- Mindenki családja tart Tudjukkitől - biccentek a nő szavaira, noha magamban tisztában vagyok azzal, hogy még így is vannak olyan emberek, akiknek okuk volt rettegni annak idején a Sötét Nagyúrtól. Sokan bújkáltak, elmenekültek az országból, vagy választották inkább az öngyilkosságot, semmint a Halálfalók kezeire kerüljenek. Talán csak a halál volt az, amely garantálni tudta számukra a biztonságot. A menekülés semmit sem ért Tudjukkivel szemben... Egyszerűen semmit. Mindenhol voltak hívei, és besúgói is, Európa-szerte akadtak olyan, embernek nem nevezhető lények, akik örömmel árulták el, ki merre lakik. Hiába az inkognitó, teljesen mindegy volt az álnév, vagy a kinézet, akkor is lebukott az illető. Még élénken él bennem apám arca, aki újságolvasás közben egyre komorabb, és komorabb lett, miközben tekintete csak úgy falta a sorokat. Annak idején szinte egy egész oldalt megtöltött a Nagyúr áldozatainak száma, és még mennyi emberről nem tudtak semmit sem!
- Nem is volt az - bólogatok bőszen a nő kijelentésére. - Szeretek tanítani, de ha a diák nem működik együtt a tanárral, akkor mindenképp lehetetlen a dolog. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy jól kijövök a gyerekekkel. Nem tudom, mi lehet ennek az oka... Talán a korom, hiszen némileg közelebb állok hozzájuk korban, mint a tanáraik többsége. Természetesen, nem vagyok már tinédzser, de mégis... Valamiért úgy tudom visszaadni számukra a tananyagot, mint ahogy senki más. Néha még én magam is jót nevetek velük az ostobának hitt csínyeiken. Ott volt például az az eset a Weasley-ikrekkel... Petárdákat gyújtottak a folyosókon, melyek ide-oda cikázva vicces szövegeket írtak a levegőbe. Tetszett. Ott csapkodtam a térdem a diákok között, miközben már majdnem sírtam a nevetéstől, amikor felbukkant a többi tanár, a hangzavart hallva. Sose felejtem el Piton nézését... Nem voltunk túl jó viszonyban, gyerekesnek tartott már akkor is, és úgy tűnik, ez az eset még meg is erősítette a dolgot. Dumbledore professzor csupán csak mosolygott a szakálla alatt, én pedig McGalagony professzor torokköszörülése hallatán tértem végleg magamhoz. Kínos helyzet volt, meg se próbáltam kimagyarázni magam belőle.
- Én így emlékszem - erősítem meg magamban ama hitet, hogy mintagyerek voltam, de azért némileg eltöprengek a nő kérdésén. Erről talán az akkori tanárokat kellene megkérdezni... Én ugyan biztosra vettem, hogy nem voltam olyan szemtelen, mint a mostani diákok többsége, de ki tudja... Sokat lógtunk az órákról, ittunk a folyosókon, amíg Fricsnek el nem sikerült kapnia minket, és amíg büntetőmunkára nem küldtek. Jó kis banda volt a miénk, annyi bizonyos. Még most is hiányzik az a társaság, és hiába vannak rendszeres osztálytalálkozóink, az már nem ugyanolyan. Udvariasan beszélgetünk egymással, hiszen többségük már komoly ember, és családjuk van. Én pedig csak várok a csodára, és reménykedem. Hátha egyszer minden jóra fordul.
- Meghalt - szólalok meg némileg komor hangon, mely teljesen ellentétben áll az eddigi közlékeny énemmel. Nem szívesen emlékszem vissza a történtekre, noha már évek elteltek azóta. Heather valamennyire még mindig az életem része volt. Gyakran nézegettem azt a képet, mely a halála előtt nem sokkal készült róla. Azon még önfeledten nevetett. Hiányzik. Mindig. Nem tudom, leszek-e még annyira boldog, mint amilyen akkor voltam, de igyekszem. - Nem varázslat, nem átok, és nem mágia okozta a halálát, hanem egy mugli. Részegen ült be az autóba, és nem állt meg, amikor a zebrához ért. Heather ott volt, a kocsi pedig elgázolta. Az egyetlen szeréncses ebben a dologban az, hogy nem voltam ott, így nem tudtam semmi hülyeséget sem tenni. Nem rángattam ki a sofőrt a járműből, és nem átkoztam szét mindenki szeme láttára. Akkor már rég az Azkabanban lenne állandó pihenőszobám. Ha ott lettem volna, nyilván megtettem volna a dolgot, de nem voltam ott. És ezért adtam hálát az égnek. Akkor minden sokkal rosszabb lenne. Prim következő kérdése váratlanul ért. Mivel tudom bizonyítani? Istenem, David, hogy pont ilyenkor nem gondolkodsz előre! A zsebembe nyúltam, majd előhúztam egy pecsétgyűrűt, mely apámé volt, és melyet én kaptam meg tőle. A családunk címere ékeskedett rajta, melyet a nőnek mindenképp fel kell ismernie. Ez ugyanis nem változott, és ha annak idején figyelt valamennyire, láthatta apám ujján is, aki szinte sosem vette le a kezéről. Az asztallapra helyeztem, majd a címeres oldalát fordítottam a nő felé. A vésett apró volt, de kivehető.
- Apám gyűrűje - szólaltam meg. - Nemrég kaptam tőle, és noha én nem használom, mindig magamnál tartom. Magam sem tudom, miért teszem ezt.
Az az igazság, hogy alapvetően szimpatikus a fickó, pont e miatt nem hagytam faképnél még, pedig tudom, hogy baj lehet belőle, ha véletlenül elszólom magamat. Veszélyes, mert bár igaza van Tudjukki már elbukott, mi is ezeket a híreket kaptuk meg, de vannak még az árnyak között bujkálva segédei, hívei, akik veszélyesek lehetnek és épp e miatt óvatosnak kell lennünk, nagyon óvatosnak. Sose lehet tudni, hogy ki veszélyes a családomra nézve és nem tehetem meg, hogy butaságól veszélybe sodrom a nővéremet és a bátyámat is, arról nem is beszélve, hogy sejtelmem sincs hol vannak a szüleim. Talán elrabolták őket, vagy valami nagy baj történt... épp e miatt kell nagyon óvatosnak lennünk. - Igen, így van, akkor hát megérti a bizalmatlanságomat, főképp hogy... a családom fokozottan tart Tudjukkitől. - ezzel még nem árulok el azt hiszem igazán nagy dolgot, legalábbis remélem, hiszen nem gondolok arra, hogy ismerhet engem, vagy sejti, hogy ki vagyok. Ő még egészen kicsi gyerek volt, amikor én ismertem. Ismerősek lehetnének esetleg a vonásai, de csupán ennyi, de már az is annyira régen volt, hogy nem emlékszem már rá. A szeme ismerős, de ez olyan apróság, hogy nem foglalkozom vele különösebben. - Oh hát megértem, biztosan nem lehet könnyű. Ha így jobban érzi magát, akkor persze ez a fontos, biztosan jól mutat az önéletrajzában az is, hogy a Roxfortban tanított, hiszen ez mindig kiváltság. - legalábbis az én időmben is így volt, nem hiszem, hogy ez sokat változott volna. - Ezt a vérkérdést én se értettem soha. - rázom meg a fejemet, hiszen tökéletesen egyetértek vele. Az én családom ugyan aranyvérű, de ettől még nem értem miért kell valakit lenézni csak a miatt, hogy honnan és kiktől származik. Senki se lesz e miatt rosszabb ember, netán gyengébb varázsló, vagy boszorkány, butaság így állni másokhoz. - Biztos ebben? Tudja... az ember mindig másképp emlékszik vissza a gyerekkorára, mint a körülötte élők. - nem akarom én megbántani, épp ezért mosolyodom el, de hát így van. Hiába hisszük, hogy jó gyerekek vagyunk, ha mások ezt aztán nem így gondolják, akár a szüleink, akár mások, akikhez közünk volt. - Így már világos és... sajnálom, ha már nem házas. Fiatalnak tűnik ahhoz, hogy máris... elváljon? - persze a hangsúly a végén kérdőn felfelé szökik, hiszen ki tudja valamilyen családi tragédia is lehet a háttérben nem pedig válás, az pedig biztosan nem olyan téma, amiről szívesen beszélne, én pedig nem is erőltetném a dolgot. Viszont az interjúval mégis csak haladni kéne, ha már e miatt vagyunk itt és nem azért, hogy az életünkről beszélgessünk. Várom hát a kérdést, de helyette kijelentést kapok, amitől rendesen sikerül ledöbbenni. Elkerekedik a szemem és hirtelen fogalmam sincs, hogy felpattanjak, vagy elhiggyem neki azt, amit mondd. És ha tényleg a rokonom, ha tényleg David az honnan tudhatom, hogy nem valaki úgy küldte-e ide. Az elég rossz ómen, hogy hazudott, bár érthető, valószínűleg fogalma sincs róla, hogyan lehetek életben és még ilyen fiatalon. - Mivel... mivel tudja bizonyítani, hogy tényleg David? - azért látszik rajtam, hogy azonnal megváltozik a tartásom és tényleg nem sokon múlik, hogy nem választom mégis csak a menekülést. Talán igen, halványan most hogy jobban megnézem tényleg emlékeztet Davidre, de azóta sok év telt el, idősebb lett jóval, már nálam is idősebb és ez... azért így elsőre elég furcsa és ki tudja, hogy nem valaki küldte-e. Nem ismerem már régóta, sok ember változik, nem tudhatom, hogy nem hatott-e rá valaki negatívan, vagy esetleg befolyásolták és most rosszat akar.
Eszembe sem jutott, hogy talán gyanús lenne a viselkedésem a Primnek hitt nő számára, így nem is nagyon erőltettem magam a kérdéseket illetően. Pedig ha gondoltam volna a beadott mesémre is, és a célra, mellyel eredetileg erre a helyre jöttünk, akkor talán kissé jobban igyekeztem volna. Engem azonban teljes mértékben lefoglalt az, hogy rájöjjek a titok nyitjára. Elvégre, nem mindennap találkozik az ember a 25 éve elveszettnek hitt unokatestvérével, esetleg annak kiköpött másával, vagy egy Százfűlé-főzetet felhajtó halálfalóval. Nos, akármelyik változat is volt érvényben ebben a pillanatban, akkor is számtalan kérdés merül fel az ember fiában. Teljesen érthető hát, hogy nem gondolok mindenre. Én legalábbis teljesen megértettem volna a dolgot a magam részéről.
- Ha szükség van rá, segítek – mosolyodok el barátságosan, miközben akaratlanul is eszembe jutnak a diákjaim. Nekik szoktam ezt mondani, amikor elakadnak a tananyagban, és hozzám fordulnak segítségért. Nem mindegyik, de azért akad pár elvetemült, aminek általában igazán örülni szoktam. Olyankor még a túlóra sem zavar, hiszen látom rajtuk, hogy valóban érdekli őket a téma. Összeszedek pár tanulót, és délutáni plusz órákat adok nekik. Több munka, de legalább ezzel is telik az idő. Már eléggé megszoktam a Roxfortot, és hiába a sok varázslat, kissé unalmassá vált a kastély falain belül eltöltött idő. Tanárként természetesen bármerre mehettem a birtokon, bármilyen időpontban, de ez felnőtt fejjel már nem volt igazán izgalmas. Így hát maradtak a túlórák. - A Sötét Nagyúr elbukott már, de érthető, hogy sokan bizalmatlanok az idegenekkel szemben, tekintettel arra, hogy még nagyon sok halálfaló mászkál szabadon az országban. Azt pedig senki sem tudja, mikor botlik bele egybe... Mondjuk, az azért elég abszurd gondolat lehetett, hogy pont egy interjúval tudnék nekik ártani, de valamit akkor is mondanom kellett, ez pedig elég jó kifogásnak tűnt. Köztudott ugyanis, hogy a halálfalók előszeretettel vegyültek az emberek közé ama célból, hogy információkat csikarjanak ki belőlük. És igen, volt már olyan eset, akit egy újságíró faggatott ki. Az interjú elég gyanús volt az alany számára, tekintettel a sok személyes kérdésre... Egy idő után már csak vonakodva válaszolgatott, később pedig ki is derült, hogy az írónak álcázott férfi egyike volt Voldemort híveinek, aki felkutatta, és megölte azokat az embereket, akik leginkább a saját bőrüket mentették ahelyett, hogy az Azkabanba mentek volna. Az alany annak idején ugyanis követte a Nagyúr eszméit, amikor azonban az elbukott, több társát is feladta annak érdekében, hogy ne kelljen börtönbe vonulnia.
- Kevés fizetés, sok túlóra, pimasz diákok – felelem a nő kérdésére, miközben még szélesebben elmosolyodok. Persze, nem kapok olyan sokat, de nincs az az isten, ami miatt otthagynám a munkahelyemet. Szeretek tanítani, szeretem a diákokat, hiába próbálnak meg menőzni a különféle beszólásaikkal. A legtöbbel szerencsére jóban vagyok. - Főleg a mardekárosok készítettek ki... Az a sok aranyvérű mind azt hiszi magáról, hogy többet ér másoknál. Pedig volt egypár olyan tanítványom, akik mit sem sejtettek a mágiáról, mielőtt levelet kaptak volna a Roxfortból, és mégis jobban teljesítenek, mint az aranyvérű társaik. Hazugság, színtiszta hazugság. Természetesen vannak ilyen esetek, de a legtöbb sárvérű – a saját megfigyeléseim alapján – ügyetlen. Nincsenek előítéleteim velük szemben, tanárként nem is lehet, de kétségtelen, hogy aki mágusok közül jött, az rendelkezett azzal az előnnyel, hogy tudta az alapinformációkat. Ezzel szemben a mugli felmenőkkel rendelkező diákok csak ide-oda kapkodták a fejüket a sok újdonság láttán. Jó, egy idő után belejöttek a dologba, de addig sem voltak képesek teljes mértékben koncentrálni arra, amire kellett volna.
- Én is a mardekárba jártam annak idején, kár lenne tagadnom, de mi nem viselkedtünk ilyen szemtelenül a tanárokkal. Dehogynem... Annak idején volt hatalma teljében a Sötét Nagyúr, és ennek hatására az aranyvérű tanulók magas lovon ültek. Én is. A családomnak ugyan nem sok köze volt azokhoz az eszmékhez, melyeket ő vallott, azonban még így is befolyással volt a mindennapi életemre. Az eszme, a társaim szövege, hogy mi sokkal többet érünk a többieknél... Mit ne mondjak, jócskán a fejembe szállt.
- Volt egy pár csinos hölgyemény, de én akkoriban házas voltam, nem igazán hatott meg a dolog. No meg a Beauxbatons azért is volt olyan híres Európa-szerte, mert az ott tanuló lányok nagyon jó neveltetésben részesültek. Minden szigorúan meg volt szabva, még a tanárok is csak meghatározott viseletben mehettek be tanítani. Ott még sosem fordult elő az, hogy egy tanár szemet vet az egyik diákjára. Megnéztem őket természetesen, de nem jobban, mint más nőket.
- Ó, az interjú, hát persze... - zavartan pislogtam a nőre, és hirtelen teljesen leblokkoltam. Most mit kérdezzek? Nem vagyok újságíró, nem értek én ehhez. Előbb-utóbb úgyis lebukok, úgyhogy sóhajtottam egyet, majd Mindent vagy semmit alapon szólaltam meg: - Hazudtam. A nevem David LaFayette, és van egy olyan sejtésem, hogy maga az unokatestvérem, Prim. Kérem, javítson ki, ha tévednék, de annyira hasonlít rá... Csak reménykedni tudtam, hogy a nő nem pattan fel, és rohan el felháborodva. Mindenesetre, ugrásra készen ültem az asztalnál, készen arra, hogy bármikor a nyomába eredjek, amint szükség lesz rá.
Kicsit azért megemelkedik a szemöldököm, de nem akarok eleve gyanakodni rá, hogy esetleg valami turpisság van itt a dologban és azért hezitál, mert igazából nem is újságíró, inkább csak arra gondolok, hogy esetleg még nem olyan gyakorlott, hiszen túl sok kérdést sem tesz fel, pedig azt hinné az ember, hogy folyamatos beszélgetésből áll majd ez az egész, ha már annyira akarta ezt az interjút. - De, ha ön segít, nem leszünk túlságosan hitelesek nem igaz? Egyébként rémes, hogy ilyen bizalmatlanok az emberek és nem vesznek részt egy ilyen interjúban. - hiszen az alapján amit mond úgy fest, hogy nem érdekelt-e nagyon az embereket a dolog, vagy csak idejük nem volt rá, pedig pár percet rászánni azért csak nem olyan rémséges dolog, főleg, ha az ember kikapcsolódni jön egy ilyen helyre, akkor biztosan nincs időhöz kötve, hogy nagyon rohannia kelljen. Én is maximum a közeledő eső miatt kell, hogy igyekezzek, mert megázni nem akarok, meg hát elszólni se lenne jó magamat véletlenül. - Pedig nem lehet rossz a Roxfortban tanárkodni, miért nem tetszett önnek? - nem tehetek róla, azért csak-csak előbújik belőlem az újságíró, pedig elvileg neki kellene kérdezgetnie, mégis kezdem úgy érezni, mintha én tennék fel több kérdést. Tudom... fura dolog, de ez nem olyasmi, amit befolyásolni lehet. Az embernek csak úgy jön ösztönösen és kész, mármint maguk a kérdések. Egyébként se hallottam még olyanról, aki tanárként kezdte és kíváncsi vagyok hogy miért hagyta ott. Bár én is elég rossz csont diák voltam anno, megértem, ha vannak akik az ilyen kiképzést nem nagyon bírják. - Végül is lehet, belőle még ki is nézem! - nem tehetek róla itt azért felnevetek, pedig az én időmben a javasasszony még kimondottan fiatal volt, de már akkor is nagyon szigorú tudott lenni a kis betegeivel és szerintem nagyobb betegeivel is pont ugyanúgy viselkedik. Komikus helyzet lehet, ha mondjuk tényleg leszidja az... igazgatót. Ez is fura, olyan sok minden változott és nekem nem szabad elszólni magamat, hogy véletlenül kiderüljön, hogy nekem még csak halvány sejtésem sincs ezekről. Arra azért majdnem elkerekedik a szemem, hogy Scottnak már két gyereke is van, de inkább csak szótlanul bólogatok, hiszen ki tudja, hogy ez mennyire korrekt info. Egyelőre úgy vagyok vele, hogy biztosan ő tudja jól és a végén még elszólom magamat, hogy nekem aztán erről fogalmam sincs. - Pedig remekül ír! - ezzel nem lóhetek mellé, ezért marad a megfontolt bólogatás és persze dicsérhetem az írástechnikáját, hiszen az régen is jó volt és biztosan most is ugyanolyan jó, én pedig sajnos nem vagyok tisztában vele, hogy mik változtak meg az újságnál, pedig tudom, hogy majd annak is utána kell néznem, főleg ha netán meg akarok próbálni visszamenni melózni. - Akkor szerencsés és gondolom kellemes is volt olyan sok lány között, de mit szólna, ha elkezdenénk azt az interjút? Tudja tényleg jól az eső lába és nem akarok megázni. - mosolyogva noszogatom kicsit, hiszen úgy fest eddig nagyon kimaradtak az érdemi kérdések. Kissé elkalandozott, vagy tudom is én, de lassan el kellene kezdenünk, hiszen ha nem tesszük akkor is elindulok, mert a végén tényleg meg fogok ázni.
- Öhm... - A nő hirtelen jött kérdésére köpni-nyelni sem tudok, ezzel most jól megfogott, ami azt illeti. Zavartan pislogok, miközben minden erőmmel azon vagyok, hogy mosolyt erőltessek az arcomra zavarodottság helyett. Nem lenne szerencsés lebuknom, habár sok következménye nem lenne a dolognak. Legfeljebb csak a nő hagyna faképbél, de azt nagyon nem szerettem volna. Istenem, David, miért nem gondolkodsz néha? - Azt hiszem, igen. Oké, még maga a válasz is hülyeség volt, ami kifejezetten zavart. Azt hiszem, igen? Hülye! Hát nem újságíró vagy ebben a pillanatban? Tudnod kellene, mit szeretnek az olvasók, hiszen az a célod, hogy eladd azt a nyamvadt lapot! Képzeld már magad egy olyan ember helyébe, aki szerkesztőségben dolgozik...
- Vagyis nem tudom, ezzel kapcsolatban nincsenek információim - válaszolok végül némi töprengés után. - Általában több embert megkérdezünk az ilyen és ehhez hasonló rendezvényeken, és később szemezgetünk a válaszok közül. De mivel most senki sem volt hajlandó nyilatkozni, nagy eséllyel az Ön verziója fog a lapba kerülni. Mondjuk, nem kell megemlítenie, hogy már rég volt ilyen vásáron, majd segítek, miben változtak a dolgok. Mert változtak, annyi biztos. Nem sokat, de ha a nő valóban Primrose, és tényleg rég járt ilyen rendezvényen, akkor annak meg kellett lennie a maga okának. De mégis mi lehetett olyan nyomós ok, hogy ne menjen emberek közé? Azalatt a jópár év alatt, amióta eltűnt, csak volt lehetősége kimozdulni, nem? Esetleg elrabolták volna? De akkor miért nem szól? Vagy itt lenne az, aki elkövette a dolgot? Esélytelen... Bármerre néztem, egy gyanús alakot sem láttam a nő közelében ólálkodni.
- Valóban? - kérdem immár valódi érdeklődéssel, miközben ismét a nőre pillantottam. Nem tudom, mivel foglalkozott annak idején Primrose, hiszen mire odaértünk, megszakadt vele a kapcsolatunk, ahogy a család többi tagjával is. Fogalmam sem volt arról, milyen képesítést szerzett a későbbieknben. Talán annak idején leveleztek a szüleimmel, de ezt képtelenségnek tartottam... Csak mondtak volna valamit régebben róluk. - Körülberül három éve. Előtte a Roxfortban tanítottam, de valamiért nem jött be a dolog. Azért dolgozok még mindig ott... Mindenesetre, valamit akkor is mondanom kellett. Ha valóban újságíró, elég hamar feltűnhet neki egy általam elkövetett baki, és akkor szükségem lesz egy alibire. Ez pedig a lehető legjobb kifogásnak minősült. Jó, a három év elég ahhoz, hogy az ember belejöjjön a dolgokba, de véthet mellette kisebb hibákat.
- Igen, Dumbledora nagyon édesszájú - jegyzem meg, miközben visszaemlékszem az évnyitó vacsorára. Mit ne mondjak, az igazgatónak tényleg nagyon bejönnek a különleges desszertek. Habár, állítólag a mugli édességekért is odavan, de én eddig csak olyasmit láttam enni, ami a varázslók világában számított nagyon népszerűnek. - Csoda, hogy még nem lett cukorbeteg. Habár, sose lehet tudni... Lehet, Madam Pomfrey titokban azzal kezeli, és mindig leszidja, amikor valami olyasmit eszik, amit nem lehetne... Ez a betegség ugyanis a mi világunkban is elég ismert volt, habár mi valamivel nagyobb sikerrel tudtuk kezelni, mint a muglik. Bár, az édességevés még így is tiltott volt a varázshasználóknak is.
- Ó, Scott! - csillan fel a szemem hirtelen, hiszen nagyon jól ismertem a férfit. - Neki van az a két tündéri kislánya, nem igaz? Bár, mostanában fontolgatja, hogy otthagyja az újságot, mert szeretne kissé több időt a családjával tölteni. Az újságírás nem egy kemény munka, inkább csak azzal van a gond, hogy sokat kell utazgatni ide-oda. Annak ez nem jelent gondot, akinek nincs családja, azonban a gondok akkor jönnek, ha a két dolog, munka és család, ütközik. Kellemetlen érzés lehet, amikor az asszony otthon egy sodrófával várja az urát.
- Ott fekete mágiát oktatnak - bólogatok bőszen. - Érthető, hogy másabb a hangulata, mint az itteni iskolának. A Beauxbatons egy arisztokrata hely szerintem... Gazdag családok gyermekei járnak oda, olyasmi, mint egy nagyon elit magániskola... Ami azt illeti, annak is számít. Az épület is gazdagon van díszítve... Sok szökőkút, márványpadló, aranyozott lépcsőkorlátok. Mindenre van pénz. Normális esetben úgy néz ki, mint a Roxfort kidíszítve. A követelmények is teljesen mások. Tudom, mert volt már szerencsém ott is tanítani. Még egy boldogabb élet küszöbén állva.
Fogalmam sincs, hogy ki ő, talán könnyebben megbarátkoztam volna azzal a ténnyel, hogy mondjuk fel akar csípni, mint azzal, hogy interjút akar készíteni velem, főleg hogy annak azért megvannak a buktatói, ha netán olyasmibe kérdez, amire nem tudok válaszolni, vagy véletlenül valami olyat bökök ki, amit nem szabadna, mert lebuktathat. Óvatosnak kell lennem és abban sose voltam valami profi. Lehetséges, hogy mégis csak rossz ötlet volt eljönni csak úgy egyedül a faluba, hogy körülnézzek kicsit? De vágytam a társaságra, nem tehetek róla és a nyüzsgésre, de... lehet, hogy pont ebből lesz majd a baj. - Szóval szívesen olvasnának arról, hogy másnak is ritkán van lehetősége ilyesmire? - végül is van ebben ráció, lehetséges, hogy igaza van benne, bár azért ettől még ugyanúgy oda kell figyelnem, főleg hogy egyből kap az alkalmon és belekérdez az újságíró múltamba is, ami határozottan rossz hír, hiszen... nem vagyok benne biztos, hogy fogok tudni rá válaszolni. Még se mondhatok olyan kollégákat, akik huszonöt éve dolgoztak ott, mert ki tudja, hogy ott vannak-e még. - Nagyon úgy tűnik, de tudja én egy ideje sajnos már nem tevékenykedhettem a munkámban, de mindig szerettem. Ön mióta újságíró? - egy kérdés talán tőlem is belefér. Persze csak óvatosan, hogy még véletlenül se legyen semmi gond, mert a végén még tényleg bajba kerülök. Ezért próbálom az esőre fogni, hogy sietős a dolgom. Jó lenne tényleg nem megázni, amíg hazaérek és őszintén szólva nem merek hoppanálni, hiszen a birtok még mindig rendesen le van védve, csak a védőmágiák határáig juthatok el. Látszik már, de nem mehet be csak úgy bárki, hiszen ki tudja, hogy nem akarna-e nekünk ártani valaki. - Köszönöm, tudja nem szeretnék azért megázni. - bár gondolom ő sem, de azért neki könnyebb dolga van. Visszahoppanál Roxmortsba és már meg is van, megússza az itteni esőt, nekem viszont vissza kell jutnom a birtokunkra első körben. A kis elszólását nem veszem észre, vagy csak annyira koncentrálok arra, hogy én ne mondjak semmi meggondolatlant, hogy az sokkal jobban leköt, mint hogy ő miket monda, amik esetleg gyanúsak lehetnek. - Oh hát... persze Dumbledore sok mindent szeret még mindig, gondolom. - még mindig... ez még nem furcsa igaz? Hiszen én is oda jártam, most úgy fest pár éve, de persze igazából nagyon régen volt, és akkor ő még nem volt igazgató sem, csak egy szimpla tanár. Arról sem tudok még, hogy az lett, pedig igen az ilyen alapinfokkal tisztában kell lenni, de mivel ő is azt mondta, hogy tanárok, mint Dumbledore, arra következtetek, hogy bizonyára még mindig taníthat. Végül pedig csak megérkezik a nem várt kérdés is, amire válaszolnom kellene valahogy... csak még fogalmam sincs hogyan várjam ki magamat. Kicsit megköszörülöm a torkomat és próbálom a karamellizált almámmal elvonni a figyelmemet, hátha az segít. - Hát tudja... ott van például Scott... Scott Winfrey, ha esetleg ismeri. - azt tudom, hogy akkor még fiatal volt, velem egy idős, amikor ott dolgoztam, talán még fiatalabb is nálam, ez alapján talán még most is ott dolgozik, legalább... nagyon remélem, hogy így van, mert akkor bajban vagyok, ha netán tudja, hogy Scott már jó régóta nem a Reggeli Próféta újságírója, hanem elment máshová. - Épp csak egyszer, és igazából személyesen kell látni, de... sokkal sötétebb és komorabb, mint a Roxfort, pedig néhol mint tudjuk... - elmosolyodom és remélem, hogy azóta se építették át a Roxfortot, mert akkor megint csak bajban vagyok, de remélhetőleg az alagsor és a többi megmaradt olyannak, amilyen volt. - Mondjuk egyszer a Bauxbatons-be mennék el szívesen. - csúszik ki a számon, hiszen arra sose volt lehetőségem, pedig nem sokon múlt, hogy oda járjak iskolába, de végül eljöttünk a szülőföldemről és itt kezdünk új életet. Máig sem tudom eldönteni, hogy jó ötlet volt, vagy sem.
- Értem, így már teljesen másként állnak akkor a dolgok - jegyeztem meg együttérző arccal a nő szavait hallva, noha néhány gondolat azért szöget ütött a fejembe. Mi bizonytalanította el időközben? Mi oka lett később kételkedni az emberekben? Ma már nem sok olyan embert lehet látni, akinek felnőtt korában megváltozik a világról alkotott véleménye, hacsak nem éppen olyan helyzet áll elő, ami sok-sok ember életét veszélyezteti. Ő Prim, ebben mostanra már teljes mértékben biztos voltam. Ő az a lány, akivel annak idején annyit játszottam a birtokunkon, de még mindig volt bennem kétség, nem is kevés. Elsősorban a fiatalsága volt az, ami gyanút keltett bennem. Százfűlé-főzettel természetesen fel lehetett venni másnak az alakját, ez nem vitás, de nem a 25 évvel ezelőtti Prim jelent volna meg előttem. Mégha a hajszál el is áll annyi ideig, akkor is komoly mellékhatásai vannak a dolognak, legalábbis a mágiatudomány mostani állása szerint nem lehet egy évnél öregebb alapanyagot a főzethez tenni. Az akkor fellépő hatások olyanok lesznek, mint amikor valaki egy állat alakját próbálja felvenni. Valami összejön, de az illető a Szent Mungóban köt ki, ráadásul nagy eséllyel komoly büntetésre is számíthat.
- Mint mondtam, feltüntetem a cikk elején - jegyeztem meg barátságos képet vágva, ezzel is azt sugallva felé, hogy rám mindenben számíthat. - Semmi gond, ha nincs friss emléke a vásárokat illetően, az olvasóközönség elég megértő ebben a helyzetben. Sok embernek nincs ideje kimozdulni, még szimpatizálnak is azokkal, akik hasonló cipőben járnak. Igazán óvatos vagy, ugye drága Prim? Világos, hogy azért sem akar mélyebben elmerülni ebben a témában, mert tényleg nagyon régen volt ilyen helyen. És valljuk be, a vásárok sokat változnak az idők folyamán. Minden generáció mást és mást talál izgalmasnak, ha kimegy oda. Ha a nő valóban Prim, akkor könnyen lebuktathatja magát. De mégis, merre járt 25 éven keresztül? Miért nem tudja, milyen egy mostani vásár? És ha mégsem ő Prim, akkor kicsoda?
- Csak nem egy kollégához van szerencsém? - Mosolyom még szélesebb lett, noha azért kissé rámjött a lámpaláz is. Ha ő is újságíró, akkor buktam a dolgot. Rég volt már, hogy szerkesztőségben jártam, azóta a technika is változhatott valamennyit, könnyen lebuktathat, ha esetleg ez a célja. Lassan kezdtem érteni, milyen nehéz helyzetben lehet a Primnek hitt nő. Magamban én is azért könyörögtem, hogy egy komolyabb kérdést se érintsünk az újságírással kapcsolatban. Ha a szakmában van, akkor egy rossz szó, és mindennek vége. - Valóban jön az eső, de majd igyekszünk gyorsan végezni, rendben? A sötét felhők lassan, de biztosan borultak a vásár helye fölé, és ránézésre épp csak egy negyed óránk volt az ál-interjúra. Kifejezetten kevés. A nő figyelmét aligha fogom tudni elterelni a kinn szakadó esőről, nyilván ideges is lesz, hogy el fog ázni, de ha sokáig elhúzódik az égszakadás, akkor talán magam mellett tudom tartani azzal az indokkal, hogy nem szeretném, ha elázna. Szépen elüldögélünk majd odabenn. Fogalmam sem volt arról, mennyi eső is várható a mai nap folyamán, de ha már 10 perccel több időm lesz kifaggatni, akkor azt már félsikerként fogom magamban elkönyvelni.
- A mai napig sem - jegyzem meg, és különösebben nem akadok ki a nő mondatán. Na, igen, a mostani felnőttek kedvence ez a mai napig, minden átlagosnak mondható mágus ismerte, és szerette ezt az édességet. Talán ő is ebbe a táborba tartozott. Hülyeség lenne részemről minden ilyen ártatlan megjegyzésre felkapni a fejemet. Ez csak gyanút válthat ki a nőből, mást semmiképp sem. - Én is egy éve jártam errefelé utoljára, Roxmortsban valamiért sosem rendelnek belőle... Talán a mostani diákok körében nem olyan népszerű, mint a mi időnkben. És lássuk be, nem sok felnőtt megy mostanában az ottani édességboltba. Általában csak a roxforti tanárok, mint pl.... Itt gyorsan az ajkamba haraptam, mert majdnem elszóltam magam. Óvatosabbnak kellene lennem, hányszor kell ezt még az eszembe vésnem?
-...Dumbledore professzor - fejezem be végül kissé bizonytalanul a mondatomat. Remélem, nem veszi ki magát furcsán a dolog.
- Nem, ahhoz én még nagyon kezdő vagyok - hazudom szemrebbenés nélkül, miközben én is helyet foglalok. - Ó, igen? És kit, ha szabad kérdeznem? Tudja, nagyon sok embert ismerek onnan, még a gyakorlati éveimből. Sokan még tanítottak is engem... Na, most vagy én bukok le, vagy ő. Ez a mondatom kivételesen igaz is volt. Régebben nagyon sok, a Reggeli Prófétánál dolgozó járt a Roxfortba elméletet tanítani azok számára, akiket ez a pálya vonzott. Délutáni szakkörnek volt mondható, de azért elég sűrűn megjelentem én is azokon az előadásokon. Pluszban, megismertük az ott dolgozó embereket is, hiszen nagyon sok híres újságíró is tevénykedett ott, és mi persze rájuk voltunk kíváncsiak, nem a száraz elméletre.
- Volt már? - némileg csodálkozva engedtem le a kezemben tartott pennát és jegyzettömböt. Ritka, hogy olyan emberrel találkozok, aki járt már Közép-Európa leghíresebb mágusiskolájában. - És milyen volt? Egyszerűen csak érdekelt a dolog, ezzel semmi hátsó szándékom nem volt. Puszta kíváncsiság, semmi több.
- Volt, amikor hittem benne, de már nem vagyok olyan biztos magamban, mint akkor. - tétován vonom meg a vállamat, hiszen... tény és való régebben azért másképp gondolkodtam, de azóta aludtam 25 évet és láttam, hogyan változtatta meg a világot és az embereket a kezdődő háború. Nem tudok már mindenkire ugyanúgy nézni, még ha még most is igyekszem hinni benne, hogy azért vannak jó emberek, ahogyan ő is bizonyította azzal, hogy utánam hozta a pénzt, amiről azt hitte, hogy az enyém. Már csak a kérdés, hogy vajon akkor is megtette volna, ha ezt nem csak azért teszi, hogy szóba elegyedjen velem, amiről persze nem tudok. - Esetleg régebbit igen, de... tudja viszonylag régen voltam ilyen helyeken. - na igen és ezt nem tudnám neki úgy megmagyarázni, hogy ne nézzen rám furán. Fogalmam sincs, hogy mennyit változtak az efféle vásárok ahhoz képest, mint amikor én jártam még ilyenekbe, de azért sejtem, hogy azóta nem keveset és pont e miatt nem szeretnék olyat mondani, ami lebuktathat. Egy rövid beszélgetés talán beleférhet, de tényleg csak egy rövid, hogy segítsek neki. Tudom, hogy milyen ez a munka, hiszen én magam is újságíró voltam. Talán afelől is érdeklődhetek nála, hogy mi a helyzet most a szakában, persze csak nagyon óvatosan. - De csak, mert ilyen szépen kérte, és tudom, hogy nem könnyű ez a munka időnként. - saját tapasztalat és ezt talán a pillantásomból is sejtheti, mármint hogy e miatt mondom és talán még emlékszik rá, hogy akkor 25 évvel ezelőtt én magam is újságíró voltam. Na persze arról nem tudok, hogy ő valójában nem az, de ha nem ért eléggé a szakmához, akkor a végén még az is kiderülhet, ha esetleg elkotyog valamit... bár lehet hogy csak úgy értelmezem majd, hogy azóta változott a világ és e miatt változott meg a szakmám is, ami persze elég kellemetlen lenne, hiszen szeretnék újra elhelyezkedni benne, ha lesz rá lehetőségem és remélem, hogy lesz. - Főleg ebben az időben, esőre áll, de azért remélem, hogy nem ázom meg majd visszafelé. - az azért nem lenne ínyemre, főleg hogy nem merek csak úgy akárhol varázsolni, hiszen mint tudjuk a mágia lekövethető és még mindig nem tudjuk, hogy van-e esetleg olyan, aki figyel minket, vagy figyel arra, hogy a birtok újra előbukkant. Az orra alatt mormogott visszakérdezésre nagy a késztetés, hogy rákérdezzek, de végül csak nem teszem meg. Amúgy is az a célom, hogy hamar szabaduljak. Inkább szépen helyet foglalok, amikor megtaláljuk a tényleg közel lévő kis kávézót és kíváncsian várom, hogy milyen kérdésekkel rukkol elő. - Én már elég régen ettem ilyesmit, de ezek szerint még nem ment ki a divatból. - talán elszólásnak is vehető, vagy csak egy megjegyzés egy gyerekkori édességre, amit már jó ideje ne volt lehetőségem újra megkóstolni, bármelyik lehet. - Tehát nem a Reggeli Prófétánál. Kár ott sokakat ismertem rége... az apám révén tudja, ő ott dolgozott évekkel ezelőtt. - viszont ha nem ismeri a Prófétát annyira, akkor legalább nem tudja, hogy kik dolgoztak ott, főleg évekkel ezelőtt, hiszen elég fiatalnak tűnik, kétlem, hogy tudja huszonöt éve milyen újságírói voltak a nagy hírű lapnak. - És mióta dolgozik újságíróként? - egy kérdés azért tőlem is belefér, mert miért is ne? Nem tűnik a fickó gyanúsnak, vagy veszélyesnek, de azért még sem tudok csak úgy megbízni benne, hiszen nem ismerem és nem tudhatom, hogy kik veszélyesek ránk nézve. - Oh én... nem szeretnék részt venni rajta, voltam már a Durmstrangban, de köszönöm, megadom inkább másoknak a lehetőséget. A nevem pedig már úgy is meg van. - elmosolyodom és inkább a közeledő pincért lesem a tekintetemmel, hogy mihamarabb ideérjen és kimentsen, ha esetleg mégis erősködni akarna és megtudni az adataimat. Nem készültem rá, hogy ki kell találnom most hirtelen ezeket, a rögtönzött név is már nagy teljesítmény a részemről.
- Ó, hát nem hisz az emberek jótét lelkében? - mosolyodom el, de magamban egyetértek a nővel. Valóban kevesen tették volna ugyanezt a helyemben, és én is csak azért tettem meg a dolgot, mert valami fontosat szerettem volna kideríteni. Mindenesetre, tartanom kellett az eddigi álláspontomat, nem mondhattam hirtelen azt, hogy igaza van... Vajon más mit tenne a helyemben? Egy reálisabb David, aki felismeri ugyan az ismerős arcot, mely után nemrég kutat, de mégsem szólítja meg... Vagy megszólítja, csak neki lenne bátorsága feltenni a mindent eldöntő kérdést. Miként reagálna a nő, ha nem ő Prim? Hülyének nézne? Esélyes, habár a mi világunkban semmi sem lehetetlen. És mi lenne, ha valóban ő Prim? Vajon örülne nekem ennyi év után? Talán. Tény, hogy régebben jóban voltunk, ez azonban változhatott az évek során, még ha nem is tudom, mi lett velük. Voltam ugyanis a birtokon, mindegyiken, ahol laktak, még itt, Angliában is, de egyikben sem volt semmi nyom. Az angliai pedig egyszerűen köddé vált, mintha sosem lett volna a helyén. Rendben, vannak varázslatok, melyekkel lehet épületeket elrejteni, de nem hiszem, hogy egy akkora böhöm nagy birtokot bárki el tudna tüntetni.
- Nem jártas? - kissé megrándul a szám széle, de igyekszem nem furcsálló képet vágni. Magamban azonban biztosra veszem, hogy bárkit megkérdezhettem volna, mindenki örömmel állt volna a rendelkezésemre. Az emberek szeretnek panaszkodni, főleg, ha nyilvánosan tehetik azt, és még a nevüket sem kötelező megadniuk. Ez a nő azonban nem él a lehetőséggel, ami az ölébe hullik, inkább elutasítja azt. Valamivel azonban akkor is be kell csalnom egy nyugodt helyre, ahol kényelmesen elbeszélgethetek vele. - Hölgyem, az emberek többsége imádja az ilyen rendezvényeket, ha nem is állandóan, de azért egyszer-kétszer kimennek. Régebbi tapasztalatait sem tudná megosztani az olvasóközönséggel? Legfeljebb, feltüntetjük a dátumot... Tudja, ez amolyan nosztalgia rovat lenne akkor. Eszem ágában sem volt másik alanyt keresni, nekem arra volt szükségem, hogy Primmel beszélgethessek, az én legszeretettebb unokatestvéremmel. Vagyis, az annak hitt nővel.
- Nem ön az első, akit megkérdeztem a mai nap folyamán - hazudom szemrebbenés nélkül, majd körülnézek a tömegben, mintha csak rá akarnék mutatni a nem létező riportalany-áldozataimra. - Ők nem vállalták... Az egyik a gyerek miatt sietett, mert hisztis. A másiknak kedve nem volt a dolgohoz. A harmadik meg jóban van az árusok többségével, senkinek sem szeretne bajt. Ha hallotta volna, hogy elküldött melegebb éghajlatra! Ön az utolsó reményem, csak magában bízhatok. Lehet, ennek hallatán csak még jobban elriasztom a nőt, de kockáztatnom kellett. Zsenge hazugság volt ez, de valamennyire hihető. Mondjuk, hogy miért menne oda egy újságíró egy olyan nőhöz, aki éppen a hisztis gyerekével küzd... Nos, nem tudom, de reménykedtem abban, hogy ez nem fog szöget ütni a másik fél fejébe.
- Na, látja! - Hatalmas kő gördül le a szívemről, amikor Prim igent mond. - Egy kávé mellett minden sokkal kellemesebb... A nő karját továbbra sem engedem el, és gyengéden magam után vonom. Valahol a közelben láttam egy kis kávézót, ahol nem sokan üldögéltek. Az megfelelő lenne. Talán az a hely kissé megoldja a Primnek gondolt nő nyelvét. Esélyes, hogy tévedek a kilétét illetően, de nem akartam ebbe belegondolni. Elvégre, ki más lenne, ha nem ő?
- Emmaline, mi? - morgom az orrom alatt. Úgy tűnik, Prim is óvatos, ami érthető. Nem tudom, mi lett velük az elmúlt évek alatt, miért tűntek el, miért nem öregedtek, de úgy tűnik, az óvatosság igencsak fontos volt számukra. Rendben, akkoriban igencsak tombolt a háború, sokan használtak álnevet, lehet ez maradt meg bennük. De mégis, merre bújkáltak, és miért nem adtak magukról semmiféle életjelet sem?
- Nos, Emmaline, megérkeztünk - állok meg egy helyes kis ajtó előtt, melynek üvegfelületén ki vannak írva az aktuális akciók, és a nyitvatartási időpontok. Amikor az ajtó elé lépünk, a betűk helyezkedni kezdenek, majd a következő felirat lesz olvasható: Üdvözöljük Maria kávézójában! A legjobb olasz kávék nálunk kaphatók. Emmellett árulunk robbanó cukorkát, pattogó golyót, sikító gumicukrot. Gyermekét se hagyja kinn.
- De muris! - nevetem el magam a felirat láttán. - Imádom a sikító gumicukrot, a mai napig nem nőttem ki belőle. Jöjjön-jöjjön! Elengedem a nő kezét, majd kinyitom az ajtót, végül félreállok, és előre tessékelem Primet. Végül becsukom az ajtót, és csak utána válaszolok a kérdésére:
- A Mágusvilágnál dolgozom - bököm ki az első újságnevet, ami eszembe jut. Nem túl ismert, így nem nagy az esélye, hogy a nő olvasgatja. - Kis, helyi lap, Roxmortsban ügyködünk leginkább. Időközben helyet foglalunk a legközelebb eső asztalnál, míg tekintetem kifelé réved. Úgy néz ki, a muglik nem látják ezt a helyet. Legalábbis, páran elsétáltak mellette. Persze, még mindig nem tudtam, hogy a nő mágiahasználó-e, így eléggé megfeledkeztem magamról, ami azt illeti, de úgy tűnik, az. Hiszen látja a kávézót, úgyhogy nem kell aggódnom effelől.
- Felvehetném az adatait? - kérdem, miközben egy kis jegyzetfüzetet és tollat húzok elő a táskámból. Még szerencse, hogy mindig hordok magamnál ilyesmit, így tényleg újságírónak látszom. - Tudja, sorsolásunk is van, a főnyeremény egy egyhetes látogatás a Durmstrangban. Csak a neve kellene, meg a születési ideje, és az aktuális lakcíme. Várakozva meredek a nőre, miközben abban reménykedek, hogy elfelejti minden óvatosságát, és kiböki a valódi adatait, vagy egy teljesen másik nevet mond, mint amit ezelőtt. Időközben a pincér is észrevesz, majd szlalomozva elindul felénk az asztalok közt.
A legtöbb holmink azért nagyjából ellenállt az idő vas fogának, főleg mert azok is varázslattal voltak védve attól, hogy ne menjenek teljesen tönkre. Persze ettől még valamelyest látszik rajtuk, hogy régiek, mg aztán hogy kissé ódivatúak is, de talán nem annyira, hogy ez feltűnő legyen. Ezért is merészkedtem ki a faluba, mert reméltem, hogy nem fogok különösebben senkinek se feltűnni. Mégis úgy fest, hogy tévedtem talán, mert ez a fickó észrevett és nem úgy néz ki, mintha annyival, hogy a pénz nem az enyém el tudnék slisszanni mellőle, pedig az lenne a célom. Nem ismerem. Annyi már biztos, hogy már nincs háború a varázsvilágban, de még mindig nem tudjuk miért csak most tértünk magunkhoz és hol vannak a szüleink, úgyhogy jobb óvatosnak lenni. És egyelőre még az is jó kérdés hogyan fogunk beilleszkedni a világba, amit nem ismerünk és ahol sok minden megváltozott azóta, pedig idővel állás kell, mert másképp nem fog menni. - Én ebben azért nem lennék annyira biztos, de becsülendő, hogy így gondolja. - alapvetően én is pozitív szemléletű vagyok és persze bátor is, de ez most nem olyan bátor időszak. A magabiztosság nem árt a bátorsághoz és magabiztosságom az nem sok van. A kérdése viszont pont e miatt nagyon is meglep, főleg mivel mellé még meg is ragadja a kezemet. Kész csoda, hogy nem rántom ki azonnal, csak elképedve nézek rá és kissé talán szúrósan is a hirtelensége miatt. Ami a legfurább az egészben, hogy amikor tudatosul benne, hogy kávézni hív és nem bántani akar, akkor valahogy a bátyám arca ugrik be, amit gyorsan igyekszem is kiverni a fejemből. - Oh hogy... úgy. Tudja én nem vagyok annyira járatos az efféle rendezvények terén és ide is épp csak most jöttem. - a fenébe is valahogy fura dolog, de talán megnyugtatóbb lett volna, ha randiféleség céljából hívott volna kávézni. Én meg a kérdezz-felelek... mi van akkor, ha kicsúszik valami olyan is a számon, aminek nem kellene? Mi van, ha véletlenül elmondom, hogy huszonöt évet aludtam és most tértem magamhoz a testvéreimmel, szóval gőzöm sincs a mostani kor mulatságairól. Kellemetlen lenne. - Biztosan jobban járna, ha inkább valaki mást kérdezne meg, aki többet tud segíteni. - igen igyekszem hárítani, mert a végén még tényleg valami olyasmi csúszna ki a számon, aminek nem szabadna és abból baj lenne. Óvatosnak kell lennem, még ha ez alapvetően sajnos nem is igazán jellemző rám, de ezúttal mégis muszáj lenne jobban átgondolnom, hogy mit teszek. De mi van akkor, ha ez tényleg afféle randimeghívás, csak nem akarja nyíltan kimondani? Bár akkor nem kacsintgatna így. Egyébként is muszáj lenne valahogy többet megtudni a mostani világról és majd nagyon odafigyelek arra, hogy mit mondok és akkor nem lesz gond. - Jól van... végül is egy kis időm van és egy kávé jól esne. - és amire nem gondoltam a név... ki kell találnom valamit, ami elég jó és hihető, hogy ne kérdezzen rá, viszont ne gondolja, hogy kitalált név. Az igazit még se mondhatom csak úgy ki, ki tudja hogy nem keres-e minket valaki, aki nem tudja hogyan nézünk ki, de mondjuk a nevünket ismeri. Óvatosság Prim, óvatosság! - Emmaline Hobbs, örvendek David. Ezek szerint ön újságíró, melyik újságnál? - vajon a régi helyemet valahogy visszakaphatnám? A kollégák emlékezni fognak rám, vagy élnek még? Oh jó lenne tudni, hogy esett-e baja azok közül valakinek a harcok közepette, akiket ismertünk, akikkel jóban voltunk, vagy mondjuk a rokonaink Franciaországban... de csak türelmesen. Idővel ez is kiderül majd, reméljük.
Mondjuk, valamiért igencsak élt bennem ama gyanú, hogy a nő nem igazán fogja elhinni ezt a gyermeteg mesét a pénzről. Valamit azonban akkor is ki kellett találnom, hogy megszólíthassam, mégsem jöhettem volna csak úgy ide hozzá, mindenféle mondandó nélkül. Elvégre, mennyire lenne gyanús, ha azzal kopogtatnám meg a vállát, hogy: Szia, bocsi, ne haragudj, nem te vagy véletlenül a gyermekkoromban elveszett unokatestvérem? Ugyan már, ez hülyeség lett volna részemről. Ahogy azonban az arcát szemlélem, teljesen bizonyossá válik bennem az a gyanú, hogy igenis ő az. Egy percet sem öregedett, semmi nyoma rajta az időnek, még mindig ugyanúgy nézett ki, mint gyermekkoromban. Legalábbis, a kevéske emlékem, mely róla maradt, mind-mind ezt támasztja alá. Nem is igazán az arca az, amiről bevillan Prim, hanem a mozdulatai. Semmit sem változott ebben sem, még felnőttként is megtartotta a régi szokásait.
- Nos, akkor elnézést... Ezt mondva zsebre rakom a pénzérmét, de időközben tekintetem a nő által előhúzott tárcára esik, melyet olyan figyelmesen vizsgálgat, hogy nagy eséllyel észre sem veszi, én is így teszek. Elég ütött-kopott tárgy, normális ember már rég kicserélte volna. Főleg, ha nő az illető. Nem voltam ugyan nagyon otthon a témában, de az eddigi barátnőim aligha járkálnának ilyen pénztárcával a zsebükben. Esetleg nem találná a sajátját, és csak ez akadt volna otthon a kezébe? Fogalmam sincs, lehetséges... Agyam azonban mindenáron magyarázatot szeretett volna kapni a dologra, így inkább nem is hagytam annyiban ezt az egészet.
- Nincs mit, bárki ezt tette volna a helyemben - jegyzem meg, habár ebben azért nem vagyok annyira biztos. Sokan zsebre teszik mások pénzét, ha elszórják, és nagy eséllyel én is ezt tette, volna bármilyen más esetben. Nem akarok hősködni, nem vagyok álszent, és bármikor jól jön a pénz, hiszen a tanári szakma nem fizet a legjobban. Persze, a családom gazdag, minden bizonnyal kapnék is tőlük anyagi támogatást, ha arról lenne szó, de harminc évesen már éppen ideje a saját lábamon megállnom. Egy kisebb házban laktam Roxmortsban. Közel van az iskolához, napi szinten járok be oda, és számomra ideális is. A Roxfortban is lett volna ugyan hely részemre, de azt elutasítottam.
- Elnézést, nem lenne kedve beülni velem egy kávéra? - Lágyan megragadom a nő kezét, amikor észreveszem, hogy már állna tovább. Nem hagyhatom csak így elmenni, addig nem, amíg magyarázatot nem kapok azokra a kérdésekre, melyek érdekeltek. Még ha nem is Primrose, de tudnom kell. Nem lehet, hogy ő legyen az... Két évtized is eltelt, mióta utoljára láttam. Hamar rájövök azonban, hogy mennyire kétértelmű ez a dolog, így gyorsan kijavítom magam: - Mármint, ez nem randi vagy ilyesmi... Én egy újságíró vagyok, és szeretnék kissé konkrétabb képet kapni arról, hogy miféle hiányosságokkal rendelkezik egy ehhez hasonló rendezvény... Sok olvasónk írt a szerkesztőségünkbe panaszlevelet, miszerint nem elég kedvesek az árusok, drága az árucikk, és ehhez hasonló dolgok... Na, tessék, teljesen elkapott a gépszíj, csak úgy ömlik belőlem a szó, mintha nem is én lennék? Újságíró? Jó, voltam szerkesztőségben nyári gyakorlat alatt, de csupán egy hétig. Egyébként is totális hülyeségnek gondoltam, hiszen mire jó ez az egész? Tanárnak készülök, nem nyomdásznak! Most azonban csak ez jutott eszembe.
- Van itt egy kis nyugodtabb hely, ismerem a tulajt, talán még kedvezményt is kapunk tőle - mosolyogva kacsintok a nőre, majd bemutatkozom: - A nevem David Grant. Önben kit tisztelhetek?
A legfontosabb, hogy ne nagyon hívjam fel magamra a figyelmet, mert netán valaki, aki idősebb a végén még felismer és az kellemetlen lenne, főleg úgy, hogy még nem tudjuk pontosan mennyire veszélyes ez az új világ, amibe sikerült csöppenni, vagyis amire ébredtünk. Ezért is nem nagyon pillantok sokakra, ezért van a kalap is, hogy ne legyek túlságosan feltűnő, és ha netán valaki észre is vesz, hát a karimának hála ne lásson sokat az arcomból. De ettől még muszáj kimozdulnom, muszáj kicsit legalább körülnéznem és muszáj egyedül is lennem, mert túl sok gondolat és kétség kavarog most a fejemben, amiket egyszerűen képtelen vagyok hová tenni. A bátyám, ez az egész hirtelen jött változás és ébredés... olyan dolgok történtek, amiket egyelőre még nem tudtam felfogni sem, épp e miatt jobb kicsit nem is nagyon gondolni rájuk. Az viszont nagyon meglep, amikor valaki megérinti a vállamat, főleg hogy nem csak megkocogtatja. Megrezzenek, még az almám is majdnem kiesik a kezemből, de a végén csak sikerül megtartani és nem végzi a földön a porban. Szomorú lettem volna, mert amúgy nagyon finom. Nagyot nyelek hát és megfordulok, hogy megnézzem, hogy ki az. Épp elég sokan vannak most itt, nem tudna tenni velem semmit sem. Talán mégis csak rossz ötlet volt eljönnöm? Lehet, hogy igen, talán felismert, talán valamiféle rosszakaróm... és akkor most nagyon-nagy bajban vagyok. - Hogy... hogy én? Nem... én figyelek a pénzemre és mindenem meg van. - rázom meg a fejemet, bár kissé elbizonytalanodom, hogy netán mégis csak tévedek, de nem rémlik, hogy elejtettem volna bármit is. Épp annyival fizettem, amennyi kellett és a pénztárcám bár régi, de... Azért csak előveszem és megnézem, de nincs rajta lyuk, vagy szakadás, olyan nagy nyomot nem hagyott rajta az idő vas foga, tehát nem én hagytam el. - De köszönöm, hogy utánam hozta, mert azt hitte az enyém, mégis másé lesz, aki talán már rég tovább állt. Tegye csak el szerintem. - elmosolyodom és persze fordulok is, hogy induljak, hogy újra elvegyüljek a tömegben. A szívem így is, már csak a meglepetés miatt is magasabb fokozaton ver, mint ahogyan eddig, szóval meg kell nyugodnom és tovább kell állnom, mielőtt még feltűnik neki, hogy ideges vagyok és netán gyanús körülményként értékeli. Jól van, nem kell mindenkiről egyből rosszat gondolni, de az én helyzetemben azért... nem árt elővigyázatosnak lenni.
Hétvége volt, ami számomra egyet jelent a kikapcsolódással. Nincsenek ostoba kérdések, idegörlő dolgozat-osztályzások, semmi sem, ami el tudná rontani a mai napomat. Szándékosan is tettem félre a papírmunkát, nem sok energiát éreztem magamban ahhoz, hogy azokkal kínlódjak. Jó, persze Dumbledore, vagy épp McGalagony professzor zaklatni fog hétfőn a dolgok eme részével, de azon ráérek akkor rágódni. Majdcsak megoldom valahogy, a tanárság pedig egyébként sem volt egyenlő a rabszolgák sorsával. Még a hét elején olvastam az újság Szórakozás-rovatában erről a kis vásárról, amely a muglik által igen közkedvelt összejövetel, és ami azt illeti, jó pár olyan varázsló is akadt, aki csupa pozitív dolgot mesélt róla. Tény, ami tény, a muglik szeretnek szórakozni, kikapcsolódni, én pedig elhatároztam: ellátogatok ide. Fiatalabb koromban nem volt alkalmam ilyesmin részt venni, hacsak nem számoljuk azokat a vásárokat, melyet apám mágus ismerősei rendeztek, de azok korántsem voltak ilyen nagyok. Nem volt ennyi ember, és ennyi portéka. - Jó napot! - intek fülig érő mosollyal egy idősebb ismerősömnek, aki a feleségével pont egy fura pavilon előtt álldogált, melyen fényes, kereng korongok hevertek. Tudtommal, zene van rajta, de hogy miként megy rá... Hát azt el sem tudtam képzelni. A férfi varázsló volt ugyan, de ő muglik közt nőtt fel, így számára nem jelentett gondot az ilyesmik beazonosítása. Visszaintett, én pedig továbbverekedtem magam a tömegben. Ma nem volt kedvem leállni beszélgetni, hiszen felfedezni jöttem. A mugli holmik elég érdekesnek ígérkeztek, jó lesz azt találgatni, miként is működnek. Egy fiatal nőt majdnem fellöktem a vállammal, de szinte figyelemre sem méltattam. Egy másik, némileg ismerős arcot pillantottam meg a tömegben, amely teljesen magára vonta a figyelmem. Az érzés, mely hatalmába kerített, elég erősen lüktetett az elmémben: én ismerem ezt a nőt! Halványan ugyan, de derengett az arca, viszont nem tudtam hova tenni a kirakós darabkáit. Barna haj... Világos bőr... Zöld szemek... És az a mosoly! Istenem, de ismerős valahonnan! De honnan? Egy pillanatra meg is torpantam, hogy előrángassam a nő arcát valamelyik emlékemből, ez azonban nem ment olyan könnyen. Egy olyan pillanat sem rajzolódott ki bennem, melyre teljes bizonyossággal azt mondhatom: igen, ismerem! Az érzés azonban továbbra sem szünt meg, én pedig utána indultam. Furcsa dolgok ám az emlékek... Tréfáltak már meg, ezt beismerem, már nem is egyszer. Én pedig épp emiatt döntöttem úgy, hogy most az egyszer nem égetem le magam. Nem fogok egy vadidegent letámadni valami képtelen hülyeséggel. Persze, bocsánatot is kérhetek utána, de azokat a lenéző pillantásokat, melyeket ilyen esetben mindig kaptam, sosem felejtem el. Valami kell, valami indok, amivel leszólíthatom. Ki kell találnom valamit.
- Elnézést! - szólalok meg, kezem lágyan a nő vállára helyezve, majd megvárom hogy felém forduljon. Amikor meglátom az arcát, immár közelebbről is, a vér szinte megfagy az ereimben, de ezt kívülről teljesen jól leplezem. Ő kell, hogy legyen az! Primrose! Csakis ő lehet az, de mégis miért nem öregedett? Az agyamban csak úgy kavarogtak a kérdések, én pedig eldöntöttem magamban: hiába a viszontlátás öröme, óvatosnak kell lennem. Hiszen olyan világban élünk, ahol egy főzet segítségével bármikor felvehetjük más alakját. És mi van akkor, ha ez a nő fekete mágiát űz? Primnek már öregebbnek kellene lennie. - Ezt Ön ejtette el? Szabad kezemmel egy pénzérmét nyújtok felé, melyet a zsebemből húztam elő nemrég. Nem olyan személyes, mint más dolog, és épp ezért volt tökéletesen alkalmas arra, hogy beszélgetést kezdeményezzek a Primnek hitt nővel.
Tudom-tudom a testvéreim nem lesznek majd oda az ötlettől, hogy csak úgy leruccanok a faluba, de egyszerűen muszáj! Felébredtünk, eltelt pár nap és nincsenek meg a szüleink. Meg kellene keresnünk a rokonainkat, de a jó ég tudja, hogy merre vannak, hogy hisznek-e nekünk, hogy egyáltalán akarnak-e beszélni velünk. Aztán persze meg kellene találni a nővérem vőlegényét is, bár... valahogy attól tartok, hogy ha meg is találnánk akkor már elég idős és talán családja is van, azt hiszem Eleanor pont e miatt nem erőltette annyira még ezt a keresés dolgot. Meg tudom érteni. Elég pocsék lehet ez az egész neki, még ha nem is mutatja ki, hogy mennyire rosszul érinti, de én biztos vagyok benne, hogy nincs jól. Kénytelen lesz idővel úgyis kiadni magából azt, amit érez, ha nem is azonnal, de... annak semmi értelme, ha csak elfojtja, attól még nem fogja magát jobban érezni. A faluban már nem igazán ismernek fel sokan, maximum az idősebbek, éppen a miatt azért a fejembe nyomtam egy viszonylag széles karimájú kalapot, amit a szemembe tudok húzni annyira, hogy ne tűnjek fel. Úgyis rájönnek majd, hogy előkerült a birtok csak úgy hirtelen, szóval sokáig nem rejtőzhetünk, de annyi már biztos, hogy jelenleg béke van. Elült a vihar, ami miatt apa kitalálta ezt az egészet, sőt nagyon úgy néz ki, hogy az a vihar már jó rég elült. Az csak a kérdés, hogy vajon miért nem tértünk magunkhoz. Most mégis inkább kikapcsolódnék. A kis vásár, ami miatt eljöttem, hogy csak legalább pár órát ne gondoljak semmit, erre a sok zűrre, hogy hol lehetnek apáék, hogy miért álmodtam folyton újra és újra a bátyámmal, hogy az álmaimban miért csak ő volt ott, a nővérem miért nem és hogy... miért töltött el a jelenléte olyan hatalmas és kitörő örömmel. - Egyet kérek, köszönöm! - megállok a fiatal lány előtt, aki karamellbe mártott almákat árul. Van nálam pénz, még ha régi is, de szerencsére a varázslók pénze időt álló, nem megy ki mondhatni a divatból, ahogyan a mugliké, így nem tekint rám furcsán, csak odaadja és tovább állhatok a forgatagban. Szándékosan mentem oda fiatal árushoz, mert talán egy idősebb megismerne és azt így egyedül nem kockázatom. A testvéreim úgyis rájönnek hamarosan, hogy eljöttem, de addig van egy kis időm, hogy magam legyek, kicsit elszakadjak ettől az egész huszonöt évet aludtunk dologtól és kész. Ha mázlim van, akkor még vissza is érek az előtt, hogy keresnének, de nincsenek illúzióim, ez azért nem holt biztos.
//
