2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Úgy mondod mintha kellett volna. – pillantok rá mosolyogva. Kötelességem lett talán volna elhitetni vele, hogy bízhat bennem? Aligha, sőt, jobb ha inkább nem bízik bennem, sokkal inkább kiszámíthatóbb, mintha bizalmat szavazna nekem, és elvégre pont azt akarom, hogy így cselekedjen. Nem lenne jó, ha a szülei után ő is elhullna. Bár ez csak tőle függ. – Sem az idő, sem a hely nem alkalmas, hogy megmutassam. De ne félj, megfogom. – ha ő is úgy akarja, bár természetesen ez sincsen ingyen, de… majd úgyis meglátja, hogy mivel kell ezért megfizetnie. Semmi rosszra nem kell gondolnia, nem fogom tőle azt kérni, hogy öljön meg valakit, vagy bármi egyéb. Értelmetlen lenne. - Ebben biztos vagyok. – mosolygok rá. Ha tudná… vajon miként cselekedne? Itt helyben megpróbálna megölni? Kíváncsi vagyok rá, hogy miként is érezné magát. Megkérdezném tőle, hogy milyen megvezetve, tudatlanságban élni, miközben minden a szeme előtt zajlik le. A válaszokat nem kell feltétlen tőlem megtudnia. Sőt… - Megvezetni? – nevetek fel a szavai hallatán. – Mi okom lenne megvezetni téged? Miért bajlódnék veled ennyit? – ez sántít valahol, nem igaz? Nem megvezetni akarom őt, pont ellenkezőleg, rá akarom őt vezetni az igazságra, nincs itt semmiféle hazugság, csakis az, amit ő mond magának, vagy amit másoktól hall, de én… jelen pillanatban még én vagyok a legőszintébb vele. - Lásd. – rántom meg a vállamat. – De ne felejtsd el, hogy nem áll örökre nyitva az ajtóm előtted. – ha túl sokat vár, vagy ha más segítségét kéri, akkor az enyém semmissé válik, pedig tényleg csak a jóindulat vezérel engem, de… talán titkon remélem is, hogy mástól kér segítséget. Sokkal … hatásosabb lenne úgy az, amit elterveztem. De persze mindez a jövő zenéje, természetes, hogy nem bízik meg bennem, de feltehetné magának a kérdést, hogy… mégis ki az, aki először említette ezt meg neki? Mert a reakcióiból tökéletesen lejött az, hogy még senki nem említett neki semmit sem a szülei haláláról. - Örültem, Astrid! – pillantok utána mosolyogva, de még nem indulok el, inkább kérek magamnak egy kört, aztán ráér majd elindulni. Van még dolgom, de egy ital igazán nem okozhat még gondot. Astrid pedig… majd dönt. Végül is, akármelyik utat válassza, azzal én csak nyerhetek.
// Én is köszöntem a játékot! //
Astrid McCallie
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Astrid & Rasmus 2015-04-11, 17:35
Rasmus & Astrid
[You must be registered and logged in to see this image.]Azt hiszem, hogy más a véleményünk az emberekről, én nem hiszem, hogy mind vágyna a szerelemre, míg Rasmus igen. Igaza lenne? Talán... de nem érdemes nekem ismét ellent mondanom, más vélemény, talán egyszer egyforma lesz. Na de nemsokára ez a téma átvált egy sokkal nehezebbre, méghozzá a szüleim halálára, én pedig egyre inkább összezavarodom. Tudni akarom, hogy mit akar tőlem Rasmus, hogy miért űzi velem ezt a gonosz, érzéketlen játékot, de csak megremegek kérdései hallatán. - Igazad van. Nem adtál okot arra, hogy higgyek neked... - csak egy pillanatra nézek a közelben ülőre, majd pedig ő rá, de értem, hogy mire akar utalni. Szóval megmutatná, rendben van! - Akkor mutasd! - nem mintha feltétlenül hinnék neki, hiszen akár egy Imperio átokkal befolyásolhat bárkit, hogy mondja azt, ő volt a gyilkos. Nehéz ez a téma, nem tudni, hogy az ember kinek higgyen vagy kinek nem, de egyszer ki fogom deríteni az igazságot, bízom magamban, hogy képes leszek rá. - Az majd idővel elválik. - nem várhat rá választ, hiszen magam se tudom, ezt érzékelheti. Talán Perselus... ő talán majd elárulja nekem az igazságot, hiszen mindent megteszek, amit csak akar, én szeretem őt, tiszta szívemből, talán ez elég lesz ahhoz, hogy segítsen nekem, neki megvan hozzá a kellő befolyása. A téma rá is terelődik, én pedig tagadom az igazságot. Soha, senki se tudhatja meg azt, ami kettőnk között van, főleg nem egy idegen férfi egy ilyen helyen, ahol még a falnak is füle van, de nem pirulok bele szavaira, csak komolyan nézek rá, nem engedve, hogy arcom eláruljon. - Nem, inkább te nézel engem vaknak, ha azt hiszed, hogy megvezethetsz. - ideült hozzám, idegenként, majd ilyen témákról beszélget velem, mégis mit gondol? Majd pont neki fogok hinni kedvesemmel ellentétben? Naív elgondolás... Viszont, ha már annyira felajánlja, hogy segít, akkor miért utasítsam vissza? Vesztenivalóm nem igazán van, egyébként is érdekel, hogy mit szeretne és igazán viccesnek tartom azt, amit mond. Ha információkat akart volna, az hihetőbb, mint az, hogy tartsam mindezt titokban, de rendben van, belemegyek a játékba. - Még meglátom, miként döntök. - nem mondok se igent, se nemet, bár jelenleg egyértelműen elutasítom az ajánlatát, de talán alszom rá egyet. Mindenesetre nekem bőven sok volt már ez a beszélgetés, felkavart és fájdalmas pontokat érintett, képtelen vagyok tovább Rasmus társaságában maradni. - Gondolom még úgyis találkozunk, Rasmus! Viszlát! - biccentek neki és bizony elhagyom ezt a helyet. Ha megakadályozna benne, az nem lenne túl jó ötlet, hiszen mégis csak a Három seprűben vagyunk, ha nem akar bajt, nem teszi, én pedig amint kiérek innen, visszahoppanálok a Roxfort bejáratához, tényleg sok volt számomra ez a nap.
//Köszönöm szépen a játékot! //
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Astrid & Rasmus 2015-04-03, 13:33
Astrid & Rasmus
Az élet olyan, mint a viharos tenger, melyben csak dolgozik az ember. S ha egyszer céljára talál, csónakját felborítja a halál.
- Dehogynem. Egyesek csak annyira rettegnek tőle, hogy nem mernek élni vele. De ha egyszer megérintené őket… - akkor nincs olyan, hogy nem akarnák. Minden szív vágyik rá, mindenki fontos akar lenni valakinek, a szíve mélyén, valahol a legmélyebb bugyraiban vágynak erre, szeretve akarnak lenni. Ezek az emberek azt hiszik ez elgyengíti őket, és amint ezt a téves megítélést félredobják… megértik. A szavaira csak bólintok, ahogyan elmosolyodom. Persze, hogy így lesz, fiatal még, keresi ezt az érzést, az embert, akiben megtalálja, és még ha ez nem is a jó ember, a lényeg, hogy megérti mit jelent szeretni. Hogy viszonozást nyer-e? Az már nem olyan biztos. - Hogy miért? Lássuk be, hogy nem igazán adnál a szavamra, bármit is mondanék, ugye? Nehéz így az igazságot elmondani. Ha azt mondom, hogy ő volt, elhiszed? – bökök a fejemmel a mellettünk ülő férfira. – Na és ha azt mondom, hogy én? – fordítom oldalra a fejem kérdőn. – Inkább megmutatnám, semmint az igazságot, mit szólsz? – látnia kell, hiszen csak úgy értheti meg, nemde bár? Válaszokat akar, és meg is fogja kapni őket tőlem, ha ezekre annyira vágyik. Viszont jól tudom azt is, hogy nem bízik bennem vakon, és nagyon okosan is teszi azt, de… így igen nehéz bármit is mondani neki az igazságról. - Hát akkor kitől fogod? – pillantok rá kíváncsian. Perselustól? Tudja, hogy ki végzett velük, mégsem mondott semmit, és még véletlenül se higgye azt, hogy az ő lelki békéjéért tette. Ugyan már, Perselus nem ilyen, ő kihasznál és felhasznál embereket, nem pedig segít rajtuk. Szegény lány megérti ezt, csak… fel kell nőnie. - Persze, hogy nincs oka, miért lenne? – a tanári kötelesség… szörnyű, hogy ennyire védi ezt az embert, ennyire nem kéne. Mégis ki védené a tanárát? Oh, tényleg, elfelejtettem, hogy ő neki az egyik kedvence, igaz? A kedvenc tanár… de még így sem kéne ennyire vehemensen védenie. - Én meg azt, hogy vaknak nézel. – mindketten ununk valamit, mégis tit vagyunk, igaz? Én azért, hogy válaszokkal szolgáljak, ő pedig, hogy feltegye az ezekhez szükséges kérdéseket. De nem mondhatom el csak úgy, muszáj… más módon megközelítenünk ezt az egészet. Tartozom annyival - Nagyon egyszerű. Azt, ami ma történt, ezt a kis beszélgetést, megtartod magadnak. – se a testvéreinek, se a barátainak, se a kedvenc tanárának ne szóljon egy szót sem arról, hogy mi ketten találkoztunk. Nincs itt az ideje, és talán Astrid örökölt annyit a szüleitől, hogy legyen benne annyi tartást, hogy amit mond, azt be is tartsa. Tehát… - Ha beszélsz erről, tudni fogok róla, és a válaszaid… – szavak helyett inkább a kezemmel mutatom azt, hogy csak úgy elúsznak. – A szüleid ritka jó emberek voltak, mennyiben hasonlítasz rájuk? Megmutatom neked a szüleid gyilkosát, ha semmit nem szólsz erről a beszélgetésről senkinek sem. Persze, a gondolataidra is ügyelj, ezt talán mondanom sem kell. Vagy akár kiadhatod magadból, de akkor én, és a válaszaid szertefoszlanak. – fordulhat a mi Perselus barátunkhoz is, de valljuk be, ha eddig titkolta előle a dolgot, akkor mégis mi oka lenne rá, hogy pont most elmondja? Bármit hazudhat, Astrid pedig észre sem venné azt. – Nos, kedves Astrid? Hogy döntesz? – nézek rá kérdőn, de mosolyogva. Mennyire fontosak neki azok a válaszok?
Astrid McCallie
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Astrid & Rasmus 2015-04-02, 23:36
Rasmus & Astrid
[You must be registered and logged in to see this image.]Már nem is tudom, hogyan keveredtünk erre a témára, hogy a szeretetről és a szerelemről beszélgetünk, de őszintén meglep mindez, főleg úgy, hogy elég csak ránéznem Rasmusra, róla mégse feltételezné ezt senki se szerintem, hogy ő ilyesmiket mond. - Úgy beszélsz, mintha tapasztaltad volna, de... nem hiszem, hogy így lenne. Nem minden szív vágyik a szeretetre. - sóhajtok fel szomorúan, mivel valahol tényleg így gondolom. Akadnak emberek, akik még csak nem is ismerik ez az érzést és tartózkodnak is tőle, bár hogy miért jó az nekik, arról fogalmam sincs. És hogy Perselussal mi lehet a helyzet? Ő szerintem... szerintem ő vágyna rá, csak valamiért tesz róla, hogy ne kerülhessek túl közel hozzá, én mégis remélem, hogy ez változni fog, hogy Rasmusnak igaza lesz, így mosolyodom el a bíztatásra, ami igazán jól esik. - Remélem, hogy így lesz. - bólintok rá, de ezt majd a jövő dönti el úgyis, addig pedig várnom kell. Mégis, én egyetlen férfi szeretetére, szerelmére vágyom, vajon megkapom valaha? Na de nemsokára a hibák után rátérünk a szüleimre is, a halálukra, ami eléggé felkavar. Miért célozgat rá? Miért emlékeztet a múltra, mely így is, mint hatalmas kráter, úgy tátong szívemben? Nemsokára viszont némileg idegessé válok, nem vagyok képes tovább nyugton ülni a fenekemen, de a velem szemben lévő még mindig oly nyugodt marad, miért teszi mindezt? - Nekem igenis számít, hogy ott voltál-e. Miért titkolod el előlem az igazságot? - mert azt teszi, minden egyes szavával újabb földet dob a koporsóba, így temetve el egyre jobban. Nem tetszik nekem az, ahogy a szüleiről beszél, ahogy folyamatosan támadja őket, már biztosra tudom, hogy nem bízhatok benne, hogy nem volt oly jóban a szüleimmel, így jobb lesz óvatosnak lennem, vigyáznom vele. Igen, a szüleim is emberek voltak, de akkor se kéne most így emlegetnie őket, hiszen mi mégis csak idegenek vagyunk egymásnak, ő viszont meglehetősen merésznek tűnik. - Igen, az igazságot akarom hallani, de kezdem úgy érezni, hogy tőled nem fogom ezt megtudni! - készen állok, ez csak természetes és egyre erősebb leszek. Látnom kell azt, hogy ki végzett a szüleimmel, tudnom kell, hogy ki volt az, mert vár ránk egy nagyon is kemény beszélgetés, még mielőtt végeznék vele, mert a vér vért kíván. De vajon, ha eljön a pillanat, képes leszek megtenni? Egyáltalán lehet esélyem ellene, ha a szüleimnek nem volt? Bár fogalmam sincs a haláluk körülményeiről, simán tőrbe is csalhatták őket, a részleteket még nem tudtam kideríteni, de hiszem, hogy ami késik, az nem fog múlni. Nemsokára viszont Perselus is szóba kerül, én pedig természetesen letagadom azt, hogy bármi közöm is volna hozzá, bár nem tudom őszintén szólva azt se, hogy ezt egyáltalán honnan veszi, de az biztos, hogy Rasmussal nem fogok bizalmaskodni. És hogy hisz nekem? Nem tudom, de nem is számít igazán, az viszont annál inkább, hogy honnan tudja a velem szemben ülő, hogy Piton tisztában van a szüleim gyilkosának a nevével. Ha tudná, elmondta volna, ebben szinte biztos vagyok, mégis, egyre inkább összezavar ez az egész. - Nem hiszem, hogy oka lenne ilyesmit eltitkolni előlem, bár csak a tanárom, nem is kötelessége elmondani. - igen, ki kell tartanom az álca mellett, de akkor talán Rasmus most elmondja az igazat, én pedig majd Perselusnál rákérdezek, mert azt már biztosra veheti, hogy szóba fogom hozni nála a dolgot. És ismét rátér az utalásra... - Már miért tudnék többet róla? Nem értem, hogy honnan veszi, nem ismerem őt, de már unom a célozgatásait. - durcás pofit vágok, mely egyben igazán aranyosan is áll nekem, de már kezdem unni ezt a gonosz játékot, igazán kibökhetné, hogy mit akar. Nem is kommentálom már azt, amit mond Pitonról, mondjon, amit csak akar, csak térjen már rá arra, ami engem érdekel... és ahogy szeretném, meg is teszi ezt. - Milyen szívességről lenne szó? - kérdezek rá, hiszen biztosra veszem, hogy valami információra van szüksége, de az alku jónak tűnik, én pedig nem vagyok hülye, nem fogom hagyni, hogy teljesen ő irányítsa ezt a dolgot. - Mit kéne tennem azért, hogy eláruld nekem, ki volt a szüleim gyilkosa? - bár már érzem, hogy nem biztos, hogy valóban segítségre lelhetek nála, mégis, érdekelne, hogy mit akar és az is, hogy kire fogná rá, hogy a szüleim gyilkosa. De... talán igazat mond majd, mindenképpen beszélnem kell Perselussal, ez nem maradhat titokban előtte, mert én nem tudok másra támaszkodni ebben a témában, csakis ő rá.
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Astrid & Rasmus 2015-03-27, 22:40
Astrid & Rasmus
Az élet olyan, mint a viharos tenger, melyben csak dolgozik az ember. S ha egyszer céljára talál, csónakját felborítja a halál.
- Nem csak a fiatal vágyik erre. Az öreg is, mindenki, akit nem szeretnek, vagy aki soha nem szeretett. Egyesek nem merik bevallani még maguknak sem, de… a leghidegebb szívet is meglehet érinteni, hatni lehet rá. – nem féljen, tudni fogja milyen érzés szeretni, szeretve lenni…akár egyszer, akár többször, de tudni fogja, látom rajta, hogy akarja, hogy szerelmet akar, egy életre szólót. – Ne félj… te megfogod ezt tapasztalni. Talán nem abban a formában, ahogy számítasz rá, de érezni fogod. A többi már csak rajtad múlik. – hogy él-e vele, vagy hagyja elveszni. Az élet nem old meg mindent, lehetőséget ad amivel élhetünk, ha úgy akarjuk. - Oh, hát reméljük, hogy így lesz. A te érdekedben is. – ne akarja elkövetni újra ugyanazokat a hibákat, tanuljon a múltból, de ne csak a sajátjából, mert az kevés. Ott vannak a szülei, miért haltak meg? A semmiért, mennyivel lett jobb világ ez a haláluk után? Hát erről van szó, nemde? Semmivel sem. - Arra, ha te ezt hallod bele. – mosolygok rá. Hát persze, hogy arra gondolok, a halálukra, az életükre, amely megrontotta őket. A vágy, hogy legyőzzenek mindent, hogy jobb hellyé tegyék a világot… a világ rossz, nem jobbá kell tenni, hanem élhetőbbé, és ezért vagyok én, hogy ezt megtegyem, hogy adjak a népemnek egy esélyt, egy lehetőséget, hogy éljenek, úgy, ahogy kell! - Na és ha ott voltam? Na és ha nem? Mit számít az? Ne hidd, hogy oly tökéletesek voltak. Emberek voltak, akárcsak te, akárcsak én. Éppoly esendőek, épp oly halandók, mint mi. – mondom neki, nem zavartatva magam az előbbi kis kirohanása miatt. Fiatal még, érthető, ha így reagál dolgokra. Azonban most kicsit közelebb hajolok hozzá, csakhogy hallja a szavaimat, mert most csendesebben szólalok meg. – Azt hittem az igazat akarod. Azonban… elgondolkodtál már azon, hogy mivel jár az? Hogy az igazság néha fáj, megsebez, tönkretesz, lerombol benned egy világot. Készen állsz-e erre? – kérdezem tőle, és pillanatok múlva hátradőlök a székembe, kérdően nézve rá. Ezt akarja, ugye? Válaszokat a kérdésére melyek oly régóta kínozzák őt, és én adhatok is rá választ, de csakis akkor, ha hallja azt, mert mint mondtam, nem azt fogja hallani, amit hallani akar majd. - Ennyi…értem, nem vonom kétségbe a szavad! – mosolygok rá. Hát rendben, legyen így, ha így akarja, előbb-utóbb minden kis titok a felszínre kerül, és a legrosszabb, hogy kontrollálhatatlan lesz, hogy ott pusztít majd, ahol csak tud, és nem lesz kíméletes. Az eltitkolt hazugságok fájnak a leginkább. - Miért ne lehetne? A barátunk imád titkolózni és nem foglalkozni magán kívül senkivel sem. Olyan okosnak hiszi magát, hogy az már önveszélyes. Bár… érthető. Titeket fiatalokat nem nehéz becsapni, ez is jól bizonyítja. – hát erre lenne oly büszke Perselus? Hogy megvezet néhány diáklányt? Fura, de csinálja csak, játsszon kénye kedvére, ha ez boldoggá teszi, csak ne legyen útban. - Minden bizonnyal… kicsit többet tudsz Perselusról, mint a legtöbb diák, igaz? Tudod, a múltunk árnyékként követ minket, őt is utolérte. Csak már nincs abban a helyzetben, hogy tegyen ellene bármit is. Mondhatni… az elkötelezettsége igen ingatag… de nem titkolhatja, hogy ki volt. – egyikünk sem. Mi egy eszme képviselői vagyunk, Perselus pedig szembeköp mindent, amire vágyik a népünk, ha képtelen belátni ezt. – Mit szólnál, ha javasolnék egy megoldást? Teszel nekem egy apró kis szívességet, én pedig… a válaszokhoz vezetlek. Megmutatom az embert, aki árvává tett. – na, korrekt? Szerintem igen. Valamit valamiért, hiszen semmi sincsen ingyen.
Astrid McCallie
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Astrid & Rasmus 2015-03-21, 22:00
Rasmus & Astrid
[You must be registered and logged in to see this image.]Lehetséges, hogy vannak dolgok, amikben naív vagyok, de mégse érzem azt, hogy ez mindig így volna, így nem is értem most, hogy vajon miért voltam, hogy mire gondolhat a másik, de hamarosan megtudom, hogy nem a mostani helyzetre utal, hanem úgy általánosságban és ahogy beszél… képes vagyok azonosulni mindazzal, amit mond. - Szerintem minden fiatal a szerelmet keresi, azt akarja, hogy boldog legyen… - kezdek bele, de kissé elgondolkodom azon, hogy tudom-e, hogy mi az. Igen, most úgy érzem, hogy tudom, én… én szerelmes vagyok Perselusba, a szívem az övé és szerintem bármire hajlandó lennék érte… szinte bármire. Bizonyára ez naívság, én magam is tudom, de… szeretnék szeretni, még akkor is, hogyha mindez nincs viszonozva, én mellette mégis boldog vagyok. - Igen, de még van időm, ahogy te is tanultál az életed során a hibáidból, úgy én is fogok. – legalábbis nagyon remélem, hogy nem fogok minden hibába ismét fejest ugrani, ennél azért jobbnak érzem magam, de aztán ki tudja, talán 20 év múlva kiderül, hogy Rasmusnak volt igaza. Na de térjünk át egy fontosabb témára, olyasmire, mely jobban felkelti az érdeklődésemet a jövő gondolatainál, a szüleimre, kikhez köze volt ennek a férfinek, de oly sejtelmesen beszél… - A halálukra célzol? – hangom kissé megremeg, amikor felteszem a kérdést, de láthatóan minden rezdülését figyelem a másiknak, minden egyes szava érdekel, hiszen nem gondoltam volna, hogy valaki majd erre tér rá, főleg egy idegen, aki csak úgy leült mellém az asztalomhoz. Ahogy viszont tovább beszél, rátérve arra, amire már Perselus is utalt, hogy a szüleim se voltak ám olyan jók, úgy pattanok fel hirtelen, két kezem pedig az asztal lapján pihen. - Hagyd abba! Nem hagyom, hogy bemocskold a szüleim nevét és emlékét a feltételezéseiddel! Honnan tudod, hogy elvesztették azt, akik voltak? Talán ott voltál a halálukkor? Talán… talán közöd van hozzájuk? – buknak ki belőlem a kérdések, de olyan dühös vagyok, hogy szó szerint remegek az idegtől és hangom is kissé hangosabb, talán páran felénk is fordulnak. Nehezen tudom rávenni magam, hogy ismét leüljek, de láthatóan most már nem tudok lenyugodni, még a legilimenciát is bevetem, de túl sokra nem megyek vele legnagyobb sajnálatomra, így felfogom, hogy tudnom kell a saját határaimat, mégis, egyre rosszabbul érint Rasmus társasága. Az pedig, hogy Pitont is szóba hozza, főleg úgy, hogy kicsit több közöm is van hozzá, mint a tanáromhoz, egészen hihetetlennek tűnik. - Több? Már miért lenne több? Tény, hogy én nem gyűlölöm úgy, mint a legtöbb diák, de a tanárom, ennyi! – állok is ki ez mellett nagyon is magabiztosan, talán túlságosan is meggyőzően, de tudom, hogy nem hibázhatunk és nem fogunk, nem árulom el magunkat, semmi pénzért. De mégis van valami, amit ezek szerint Perselus nem mondott el, mert… meg akart óvni? Mitől? Ez tényleg így volna? Tudnom kell a válaszokat! Ahogy viszont kibuknak azok a velem szemben lévőtől, arcom fehérré válik, úgy merevedek meg. - Te… tessék? Hogy tudja a… nem, az nem lehet… - mondta, hogy megpróbálja kideríteni, de ha tudná, akkor elmondta volna nekem, ebben biztos vagyok, hiszen megígérte. Miért tartaná hát titokban előttem? Ő is pont ugyanerre a következtetésre vezet, ahová már én is eljutottam, de… - És te ezt honnan tudod? Honnan tudod, hogy ő tudja? És te is tudod? Áruld el nekem, hogy kik tehetnek róla, hogy már nem élnek a szüleim! – most már ne játszadozzon velem, ha ennyi mindent tud, hát mondja, Perselussal pedig majd én beszélek, de talán jobb, ha nem azonnal töröm rá a szobája ajtaját, le kell nyugodnom, na meg, Rasmus is hazudhat. Nem kell hinnem egy idegennek.
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Astrid & Rasmus 2015-03-20, 21:41
Astrid & Rasmus
Az élet olyan, mint a viharos tenger, melyben csak dolgozik az ember. S ha egyszer céljára talál, csónakját felborítja a halál.
- A kérdés nem az, hogy most miért. A kérdés itt csak a miért. Fiatal vagy, szerelmet akarsz, olyat, ami felemészt, ami szenvedéllyel tölt el, amit egy hosszú, gyönyörű, kalandos utazás kezdeteként élhetsz meg. Ez veszélyes. Honnan tudhatná az ott, - bökök itt a szíve felé - hogy mit akar, mikor még csak meg sem tapasztalta milyen érzés az, amire úgy vágyik? – döntöm oldalra a fejemet őt kérdezve. Ez a korosztálya, ez az ember élete ezen szakaszának egyik nagy kérdése. Ki ne lett volna már szerelmes, akarva-akaratlanul? Nincs ember, aki ne tapasztalná meg ezt az érzést, mindegy milyen formában köszön az rá az életben. – Az ösztöneid becsapnak, az érzéseid elárulnak, és te újra meg újra elfogod követni azt a hibát, hogy hinni fogsz. Az idő az egyetlen dolog, ami megmenthet ettől. A tapasztalat. – maga az élet. Mert ellentétben azzal, amit sokan hisznek, az élet nem segít nekünk. Az élet megöl minket, megfojt szép lassan, a kérdés az, hogy meddig bírjuk. - A szüleid nem ismerték a határaikat. Vaksötétben jártak, egy gonosz, sötét, magányos úton, mely elvezette őket a gonosz szívéig. Azonban az utolsó, a végzetes csapás elmaradt. Tudod-e miért? – pillantok rá kérdőn, de meg válaszolom a kérdést pár pillanat múlva. – Mert már nem ugyanazok voltak. Nem az a két jószívű, önzetlen auror volt ott, a gonosszal szemtől szemben. Az út, a tetteik, amik elkövettek rajta, a döntéseik melyeket meghoztak, megváltoztatták őket, és a jó, elveszet velük egy valahol útközben. Ahogy végül is. Így vesztetted el őket. Így lett két jó emberrel kevesebb a világon. – én láttam őket, éreztem a fájdalmukat, láttam a szemükben, hogy mit éreznek, éreztem az elégedetlenségüket, a veszteség érzését, láttam,ahogy kihuny az élet fénye a szemükből. - Remek! Ez esetben jól kifogunk jönni! – villantok meg felé egy mosolyt, ahogy hátradőlök a székemben. Fura érzés itt ülni vele egy asztalnál, a szülei minden bizonnyal forognak most a sírjukban, hogy a gyilkosuk így közel ül az egyik gyermekükhöz. Egy karnyújtásnyira… tudom milyen az, ha az ember félti a gyermekét, meg tudnám őket érteni, ha… élnének. De halottak,mert nem hallgattak rám, mert hiába figyelmeztettem őket. Kihívták maguk ellen a sorsot. - Én úgy tudom, hogy annál egy kicsit több. – rántom meg a vállamat. Talán nem vagyok ott a Roxfortban, de épp elég ember van ott, hogy tudjak mindenről, amiről tudnom kell. Ez lenne a dolgom, tudni mindenről, amiről szükséges, változást hozni, felszabadítani a népemet. Jövőt alkotni, biztonságot teremteni. – Azon kívül, hogy a szüleid gyilkosának neve a birtokában van? Nem tudom, biztos van még bőven mit elmondania neked. –rántok egyet a vállaimon mosolyogva. Mégis hogy akarja ezt a lányt megvédeni, ha sötétben tartja, mintha valami állat lenne, akit ketrecbe kell dugnia? - A válaszoktól! Bár szerintem mindketten tudjuk, hogy ha ő elhallgat valamit, azt soha nem másért, csakis magáért teszi. Azt hiszi az ember,hogy van szíve, de nincs, az ő szíve nem képes szeretni. A szavai, mint a méreg, beléd isszák magukat, elhiszed, hogy számítasz, de a döntő pillanatban majd körülnézel és azt látod, hogy egyedül vagy. Tedd fel magadnak a kérdést! Egy ilyen embernek mi oka van rá, hogy megfosszon attól, amit jogod van tudni? Mi jogosít fel egy ilyen embert, hogy a szüleid gyilkosának kilétét megtartsa magának? – ez itt a kérdés, nemde? Mi oka van rá?
Astrid McCallie
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Astrid & Rasmus 2015-03-17, 20:00
Rasmus & Astrid
[You must be registered and logged in to see this image.]Figyel rám vagy mégse, talán direkt mond olyasmiket, amik bizonyos reakciókat váltanak ki belőlem, fogalmam sincs, nem ismerem ezt a különös és egyben különleges férfit, mert nem mindennapi, az biztos, tehát talán jobb lenne még inkább észnél lennem, okkal ült ide hozzám, ezt biztosra veszem. - Most miért voltam naív szerinted? – mert egyébként igaza van, naív vagyok, méghozzá nagyon is, tudom jól, mégis, folyamatosan hibákba botlom. Na de ahogy a szüleimre térünk rá, már nem is foglalkozom tovább saját magammal, inkább arról kezdek el kérdezősködni, de nem érzem úgy, hogy teljes választ kapok, nekem ez nem elég. - Ez nem volt túl sok válasz, fejtsd ki bővebben. – tudni akarom azt, amit ő tud, mondja hát el. Miért nem teszi? Miért húzza az időt? Hiszen láthatja rajtam, hogy mennyire vágyom a tudást, ezért is vetem be a legilimenciát, hogy végre megtudjam azt, hogy miről akar beszélni velem, hogy mit akar tőlem, de a helyzet az, hogy nem alakulnak a legjobban a dolgok, nemsokára kicsúszik az irányítás a kezem közül, így szinte azonnal visszaveszek, nem akarom megégetni magam. - Nem fogok! – felelem halkan, hiszen nem szándékozom kivívni magam ellen a sorsot, sokkal erősebb nálam és nem akarom ismét az erdőben találni magam, Perselus se védhet meg mindig, mindenkitől. Na de Rasmus szavai egyre inkább felkeltik az érdeklődésemet, valaki nem beszélt nekem valamiről és mindjárt megtudom azt is, hogy kire utal, pont rá, aki oly közel áll szívemhez, mégse árulhatom ezt el, nem szabad. - Őt nem mondanám közös barátnak, hiszen a tanárom. De mégis miről kellett volna nekem beszámolnia? – kérdezek rá megdöbbenten és itt semmi tettetés sincs. Ez furcsa, felettébb furcsa, én pedig tényleg válaszokat akarok, hát mondja is el őket, ne csak beszéljen a nagy semmiről, mert nekem ez nem elég. - De mitől megóvni? Rasmus, mondd el, hogy mit kéne tudnom! – végre megtudhatom, hogy miért ült ide, és érzem, hogy ez az információ fontos lehet a számomra. Perselus tényleg eltitkolt volna előlem valamit? Nem, nem hihetek egy idegennek, bár London után tudom, hogy mire képes az a férfi, akit oly nagyon szeretek, akár képes lenne megölni engem és a családomat is, ha úgy alakul, de remélem, hogy nem fog, hogy nem válunk egyszer ellenségekké.
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Astrid & Rasmus 2015-03-06, 14:45
Astrid & Rasmus
Az élet olyan, mint a viharos tenger, melyben csak dolgozik az ember. S ha egyszer céljára talál, csónakját felborítja a halál.
- Oh, én aztán figyelek rád, de… tudod ti fiatal lányok nagyon gyakran vagytok képesek végtelenül naivak lenni. – rántom meg a vállamat mosolyogva. És szerintem ő sem kivétel, de fiatal még, hinni és bízni akar, szeretni és szeretve lenni, de… az élet nem egy kedves dolog, nem segít, sőt, sokkal inkább szeret minket hátráltatni, és egy idő után az ember megfogja tanulni, hogy… nem lehet mindenkiben megbízni, és igen, néha fájhat a tudat, hogy ennyire bizalmatlan világban élünk, de… ilyen az élet, ez van. Felkészít minket a nagy csalódásokra melyek érni fognak, mert biztos, hogy lesznek még csalódásai neki is, és nekem is. - A gonoszt, ahogy ők hívták és ahogy te is hívnád. A gonoszt keresték és a megoldást az elpusztítására. – de nincs megoldás, mert nem lehet minket elpusztítani, mert többek vagyunk, mint amiknek hisznek minket az emberek. Mi vagyunk a szükséges rossz, ha így jobban tetszik és könnyebb elfogadni. Mi megtesszük azt, amit mások nem mernek, harcolunk helyettük, létrehozzuk azt a világot,melyben a varázslók úgy élhetnek, ahogy azt megérdemlik. Egy világot, ahol nem kell attól félni mi lesz, ha a muglik rájönnek arra, hogy mit tudunk. Eljött az idő, hogy… színre lépjünk. Hogy megmutassa magát a… gonosz, ahogy hívnak minket. - És ilyen is marad. – adok neki igazat. Újra és újra elköveti sok hibáját az ember mire tanul belőle, vagy… fel nem adja a dolgot. Akárhogy is dönt, a végeredmény ugyanaz. Megoldódik valami, bár egyesek,köztük én is, nem szeretnek feladni semmit sem. Harcolnak, küzdenek, mert… hisznek. És ez életben tartja az embert. - Nem kétlem. De ilyennel ne próbálkozz megint! – mert nem fog jól járni, mert nagyon kedves tudok lenni, ha akarok, de … én sem kutakodom az ő fejében, hát ő se akarjon az enyémben kutakodni! Utálom mikor egyesek ehhez folyamodnak, miért nem képesek csak egyszerűen… belemenni a játékba? Mindegy, akárhogy is, nem különösebben érdekel, hogy mennyit tanulja a képességét, amíg nem próbálkozik újra ezzel, addig nem hinném,hogy baj lenne ebből. Mert egyikünk sem akarja azt, igaz? Ez egy békés kis hely, kár lenne feldúlni. Nem kívánok semmiféle fájdalmat okozni neki, és remélem, hogy nem is akarja ezt kierőszakolni. - Arra aki nemcsak nevében egy kígyó. A drágalátos professzora, aki még tanít is téged. – választ akart, hát megkapta. Legközelebb kérdezze meg a professzor urat, hogy miért hallgat el olyan dolgokat,amelyeket joga lenne tudni. Rossz érzés az, mikor mások kezeiben van a döntés arról, hogy mit tudhatunk és mit nem. – Bizonyára csak megakart téged óvni, bár…igazán meglepne a dolog. Ő nem igazán szeret senkit sem megóvni. – ő az egyik legnagyobb szószólója annak, hogy az érzelmek elgyengítenek, igaz? Ha nem mesélt Astrid-nak arról, hogy… mi is történt a szüleivel, erősen kétlem, hogy annak oka a lány lelki békéje lett volna. Perselust az ilyenek nem érdeklik.
Astrid McCallie
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Astrid & Rasmus 2015-03-05, 13:21
Rasmus & Astrid
[You must be registered and logged in to see this image.]Meglehet, hogy igaza van, tényleg jókat lehetne filozofálni az életről és annak dolgairól, én mégse érzem úgy, hogy minden gondolatomat meg szeretném osztani vele, ahogy azt se, hogy pont ilyesmire térnék rá jelenleg, majd talán egy közvetkező találkozás alkalmával, ki tudja… Következő kérdése viszont meglep, így azonnal nemet intek csinos buksimmal, így szőke tincseim is édes táncba kezdenek arcom körül, majd végül tekintetem rajta állapodik meg. - Ezt meg mégis miből szűrted le? Én ezt egy szóval se mondtam, éppen az ellenkezőjét fejtettem ki, ha figyelnél rám. – nem fogom elismételni, ha nem képes felfogni azt, amit mondok vagy csak a saját véleményét mondogatja, azzal nem fogunk előrébb jutni, de nem, nem bocsátanék meg sok embernek azért, mert hirtelen megváltozik, ahhoz ennél sokkal több kéne, de nem mondom azt, hogy lehetetlen, mégis, az emlékek megmaradnának. A szüleim is szóba kerülnek, akiket Rasmus ezek szerint ismert, én pedig kíváncsi vagyok, hogy honnan, hiszen ki tudja, talán régi barátjuk ez a férfi is, bármily különc is a kinézete. - Amit kerestek? Mit… mit kerestek? – egyre kíváncsibb vagyok, így érdeklődöm tovább és remélem, hogy felel is majd nekem a férfi. És hogy tanulunk-e a saját hibáinkból? Én úgy érzem, hogy igen, mindig, de lehet, hogy igaza lenne Rasmusnak, talán néha megismételjük azokat? Végülis… igen, akadnak helyzetek, ahogy ő is felhozza a szerelmet példának, így bólintok rá végül. - Igen, valóban, de ilyen az ember. – mert mindannyian emberek vagyunk, ez közös bennünk. Na de idejét látom a beszélgetésben tovább lépni, de elkövetek egy hibát a legilimencia használatával. Óvatosabbnak kellene lennem, úgy tűnik, hogy nem mindig aratok sikert és amikor elkapja karom, majd kérőre von, én bennem is tudatosul ez. - Sajnálom, tényleg nem volt hozzá jogom! És magamtól fejlődött ki, azóta pedig gyakorlok. – valóban magamon érzékeltem, hogy mire vagyok képes, az más, hogy van tanárom is, de azt soha se fogja kiszedni belőlem, még elmémben is mélyen el van rejtve és egy született legilimentornak is meggyűlne vele a baja. És hogy Pitonnal a kapcsolatom esetleg látható volna? Ugyan… mindketten remekül titkoljuk ezt, szóval nem hiszem, hogy ez kitudódható dolog volna, nem véletlenül figyelünk erre oly nagyon, mindent azért nem lehet észrevenni. - Közös barátunk? Kire gondolsz? – vonom fel szemöldököm értetlenül, mert tényleg fogalmam sincs, hogy kire gondolhat, de itt az ideje, hogy végre elmondja világosan, hogy miért van itt, mert ki kéne találnia, hogy mit akar tőlem, különben nem maradok a társaságában, kezd számomra negatív lenni ez a beszélgetés, érzem, hogy valami nincs rendben.
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Astrid & Rasmus 2015-02-24, 16:04
Astrid & Rasmus
Az élet olyan, mint a viharos tenger, melyben csak dolgozik az ember. S ha egyszer céljára talál, csónakját felborítja a halál.
- Nagy kár, az életről mindig jókat lehet vitatkozni. – bár, igaz, ami igaz, egy ilyen fiatal lánynak, mégis milyen tapasztalatai lehetnének? Persze, a szülei meghaltak, magára maradt a testvéreivel, a világ gonosz, de ennél sokkalta többet vesz el tőlünk. Megfoszt mindentől, kilátástalan helyzetbe hoz és nem enged, amíg meg nem tör, hacsak nincs elég erőd, hogy kiszabadulj a szorításából. – Bár illúzióromboló egy ilyen helyen megtenni. – célzok itt arra, hogy bár nagyon közkedvelt hely ez a diákok körében, de mégiscsak egy fogadó, és bár van, hogy itt találkozgatok egy-két emberrel, de inkább elkerülöm azt, hogy itt intézem az ügyeket. Otthonosabban mozgok a Zsebpiszok közben. - Ezek szerint csak úgy megbíznál abban, aki egyszer elárult, vagy ártott neked, mert hirtelen…megváltozik? – ugyan már, ezt szerintem ő sem hiszi el, hogy is szokták mondani az emberek? Oh, igen, az ember megbízhatatlan… nos, ez egy elégé sarkalatos vélemény, de igaz, ami igaz, ritkán változunk. Fiatalság, bolondság… a számlájára lehet ezt írni, de én a helyében nem ringatnám magam abba a tévképzetbe, hogy bárki megváltozik és az bizalmat érdemel. Nem, korántsem, mert sok számító ember van, akik pont ezt használják ki, hogy közelebb kerülhessenek hozzánk és egy váratlan pillanatban hátulról vájják belénk a késüket. Bizalom… törékeny dolog. - A munkájuk során. Tudod, besegítettem nekik néha, közelebb kerültek általam ahhoz, amit kerestek. – megtalálták, de nem hagyhattam, hogy úgy menjenek el, hogy ennek tudatában is vannak és hát… mint tudjuk, egyetlen biztos dolog van, ami biztosítja, hogy nem beszél a másik. A halál. Egy halott ember nem beszél. Okozhat gondokat, de… ugyan már, annyi embert öltem már meg, hogy nem tud érdekelni ez, erős vagyok, tudom mire vagyok képes, és éppen ezért vagyok most is életben, ezért fogom összefogni azokat, akik osztoznak a nézeteimben, vagy bármilyen más okból csatlakoznak is hozzám, de… a lényeg, hogy összefogom őket, és egy olyan ajtót nyitok meg előttük, ami után mindig is sóvárogtak. – A lányok közül… népes kis család. – mi tagadás, sokan vannak, de hát egy gyerek mindig áldás, igaz? Megértem, és pont ezért nem értettem a szüleit. Szóltam, hogy árván maradnak a gyerekeik, ha a munkát választják helyettük. Én szóltam. - Azért nem mindenki. Szeretjük megismételni a hibáinkat…gondolj csak a szerelemre, hogy egy egyszerű példával éljek. Azt mondják, hogy csak egy igazi van… ami igaz is, de vajon egy ember hányszor csalódhat míg azt az egyet meg nem találja? Ezt a hibát pedig önként követik el újra, és újra. Tanulunk belőle, de… nem eleget. – sokan legalábbis nem, de én már csalódtam és hibáztam éppen eleget, hogy tudjam: tanulnom kell belőlük és meg is tettem, bár a szerelem, mint példa, pont rám nem igaz, mert a szerelmet én soha nem kerestem, és nem volt tucatnyi csalódásban részem. Hogy is szokták mondani? Egyszerűen csak… rám talált, Sheskában. - És ez máris feljogosít téged arra, hogy a másik fejében akarj kutakodni? Ki tanította ezt neked? – tudom, legalábbis sejtem, hogy ki, mert én talán nem vagyok ott a Roxfortban, de vannak épp elegen, hogy meglássák azt, amit kell és… elmondják nekem. Ettől függetlenül még ő, és minden más legilimentor társa tanulhatna egy kis illemet. – Még magam sem tudom, hogy mit akarjak tőled. Tudod, az ember csak látni akarja, hogy… mire számíthat a jövőben. Okos lánynak tűnsz, bizonyára tisztában vagy azzal, hogy a világ könnyen változik, és ezt nem lehet megakadályozni. Tudni akarod, hogy miért pont ide ültem le? Meglep, hogy a közös barátunk nem beszélt még róla… pedig te minden bizonnyal jobb kapcsolatot ápolsz vele, mint én. – igazából a legkevésbé sem lep meg az, hogy nem mesélt róla Piton, de… itt az ideje annak, hogy a drága Astrid bizalmát megpróbáljuk megingatni egy kicsit… már ha volt olyan naiv, hogy bizalmat szavazott egy kígyónak.
Astrid McCallie
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Astrid & Rasmus 2015-02-22, 18:42
Rasmus & Astrid
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem érzem úgy, hogy mindenkihez bizalmatlanul kéne hozzáállnom, attól semmi se lesz se jobb, se pedig könnyebb és ezt nemsokára Rasmusnak is elmondom. Attól nem lehetne normálisan élni, egyszerűen… megőrülnék, de nem csak én, hanem más is, aki így vélekedne. A nagy kérdés hallatán viszont csak megcsóválom a fejem, majd ismét azokba a mélykék szemekbe nézek. - Nem hiszem, hogy filozofálni volna kedvem. – nem, se a hely, se pedig az idő nem alkalmas arra, hogy én majd az élet értelméről kezdjek el beszélgetni egy vadidegen férfival, ezt talán ő se várja el, ha pedig mégis, akkor majd meglátjuk, hogy belemélyedünk-e vagy sem, de én egyelőre inkább megkímélném mindkettőnket ettől. A tanács viszont meglep, így értetlenül pislogok felé, miközben őt hallgatom. - Nem mondtam, hogy bármilyen vétket megbocsátanék, feledni pedig végképp nem fogok. Addig bízom meg valakiben, amíg nem tesz érte, hogy ez megváltozzon. – ismétlem el azt, amit nem is olyan régen mondtam. Igazából elgondolkodtat az, amit mond. Vajon meg tudnék bocsátani annak, aki ártott nekem? Attól függ, hogy mekkora a bűne… a szüleim gyilkosának szerintem soha se lennék képes. A szüleim viszont nem csak gondolataimban kerülnek előtérbe, hanem a beszélgetésünk során is és mint hallom, ismerte őket Rasmus is. - Oh értem. Akkor hol ismerte meg őket? – érdekel minden, ami a családommal kapcsolatos, régi ismerősök, barátok. Christ is örültem, amikor ismét láttam, hiszen ő is apámék barátja volt, és jó volt ismét beszélgetni vele, bár azóta se láttam őt viszont sajnos. – A lányok közül igen, de van egy fivérem is. – biccentek végül, hiszen majdnem tökéletes az elgondolása. Na de ideje róla is beszélgetni, nem csak én rólam, hiszen engem is érdekel a másik, ha már így helyet foglalt az asztalomnál. - Igen, tudom… Az élet még előttem áll, de mindenki tanul a saját hibáiból. – bólintok rá arra, amit mond és bele s merek gondolni, hogy vajon mennyi csalódás érthette már a másikat. De tényleg sajnos az élet ilyen, nem könnyű senkinek se. Viszont lassan egyre gyanúsabb lesz számomra a másik, tudni akarom, hogy miért ült ide hozzám, így egy hirtelen, nem túl meggondolt lépésre szánom rá magam, így vetem be ellene a legilimenciát, nem gondolva most bele abba, hogy esetleg ő többet használta már, mint én. Lehet, hogy mostanság sűrűn használom és tanulom is, de nem kezdtem el túl régóta ezt az egészet, így kissé meglep, amikor Rasmus először tekintetét kapja el tőlem, majd pedig kezemet is és némileg magához húz. Nem sikoltok fel, de azért némi ijedelem megjelenik tekintetemben, ahogy a másikat fürkészem, majd aprót nyelve maradok közel hozzá, nem támadva vagy próbálva menekülni. - De hát azt tettem! Akkor válaszolj őszintén a kérdésemre. Mit akarsz tőlem és miért vagy itt? Nem véletlenül ültél pont le hozzám, mondd el, hogy mit akarsz! – ismétlem meg most már határozottan, bár azért érzem én is, hogy veszélyes lehet rám nézve, tehát jobb lenne észnél maradnom. Amint elenged, visszahuppanok a helyemre, de nem támadok rá és el se futok, nem, most nem fogok menekülni, mivel tudni akarom a kérdéseimre a válaszokat. Talán most már megkapom.
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Astrid & Rasmus 2015-02-13, 21:30
Astrid & Rasmus
Az élet olyan, mint a viharos tenger, melyben csak dolgozik az ember. S ha egyszer céljára talál, csónakját felborítja a halál.
- Hát ez az örök kérdés, nem igaz? Erre keressük a választ oly rég, de… egyáltalán mitől élet az élet? – remélem nem a szokásos, sablon szöveget akarja nekem elmondani. Szerelem, boldogság, család, jólét…ez mind szép, és nagyon fontos, ezt belátom, ez kell az embernek, de nem ez teszi az életet életé. Van, aki erre nem vágyik. Az élet attól lesz egész, hogy úgy éljük, ahogy akarjuk. – Szép dolog ez, szívből remélem, hogy nem fogsz csalódni. De ha megengedsz egy tanácsot! Bocsáss meg az ellened vétkezőknek, ha úgy ítéled meg, de soha ne feledd tettüket. – higgyen csak az emberben, de ne felejtse el, hogy ez mivel jár. Csalódással, és összetört reménnyel. - Mondhatni, hogy ismertem őket, láttásból, nem beszélgettem el velük soha sem úgy igazán. – dehogynem, csak nem volt valami kötetlen hangulat, és arról volt szó, hogy mit kell tenniük, hogy ne haljanak meg. Családjuk volt, én lehetőséget kínáltam nekik, de ők… ők vakmerőek voltak. – Az egyik… gondolom te vagy a legidősebb, nemde? – valójában pontosan tudom mennyien vannak, ahogy azt is, hogy Astridnak van egy bátyja, ha minden igaz, akkor ő a legidősebb a népes kis családjukban. Nagy kár, hogy elvesztették a szüleiket, tényleg, szívből sajnálom a dolgot, de tettem, amit tennem kellett. - A kor teszi. Tudod, ahogy idősödsz, belátod, hogy mi mindent tehettél volna máshogy, ha bátrabb, ha okosabb vagy... és talán így elkerülhetted volna azt, hogy olyanokban csalódj, akikbe amúgy bizalmat fektettél. Te is fogsz még csalódni, sajnos mindenkinek kell. – nem élet az élet, ha nem csalódsz. Ez tanít minket, a hibáinkat az orrunk alá dörgöli, majd mint egy tört, megforgatja a szívünkben, hogy tanuljunk belőle, hogy következőleg már ne bakon bízunk abban, akit először megpillantunk. Fiatal még, talán nem csalódott annyit, de fog, vagy ha már érték csalódások, hát még több fogja őt érni. Az élet nem kivételez. Igazságos. - A kíváncsisság. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Kíváncsi voltam mi lett velük… nem mintha úgy érezném, hogy az ő sorsuk most már az én vállam nyomja, csak mert megöltem a szüleiket. Nem… de érdekes látni azt, hogy hova jutnak, és hogy hova fognak még jutni. Ráadásul az is érdekelne, hogy mégis mit lát ez a lány a világból? - Hát persze… nem vagy. – pillantok rá halovány mosollyal az arcom felett. Csak azért, mert sokan állják körül, még lehet magányos, sőt, általában akkor a legmagányosabb az ember. Esetleg egy viszonzatlan szerelem… sok minden miatt érezheti magát egyedül az egyén, holott sokan vannak ott neki. Képzett vagyok, tanultam okklumenciát, így képes vagyok a gondolataim, az érzéseim egyfajta…holttérben tartani, és így megérzem azt, ha valaki kutakodik a fejemben. És már másodjára teszi rövid idő alatt ezt valaki, ez pedig szörnyen idegesítő. Elszakítom a tekintetem a lányétól, majd a vajsörét markoló kezét elkapom és magam felém húzom a lányt. – Még egy ilyen, és nem csak a válaszokat fogod elveszteni! – nem kutakodhat csak úgy a fejemben, Perselus sem tehette meg, bár ő végül úgy döntött, hogy inkább gyorsan távozik, a vérem véve, de ezzel leginkább a…dühömet szította csak fel jobban. – Ha akarsz valamit, tedd fel a kérdést, így csak annyit érsz el, hogy magad ellen hangolsz. Az pedig nem szerencsés dolog. – nem kívánok még valakit megölni a családjukból, de ha nagyon viaskodnak,akkor muszáj lesz. Közben elengedem Astridot, hogy a dolog ne legyen feltűnő, és szívből remélem, hogy észhez tér.
Astrid McCallie
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Astrid & Rasmus 2015-02-10, 18:49
Rasmus & Astrid
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem értem. Először azt mondja, hogy nincs ártó szándéka, de amikor kijelentem, hogy tudom, nem is feltételeztem ilyesmit, akkor pedig olyasmit mond, ami miatt meginogna az ember. Most vajon valóban önmaga ellen beszél vagy ő se tudja pontosan, hogy mit mondjon vagy hogy mit miért tesz? - De ha mindenkiben a rosszat látom, akkor mégis milyen élet lenne ez? Örök félelem és rettegés… nem, én erre nem vágyom. Amíg nem játsszák el a bizalmamat és nem adnak okot gyanakvásra, addig próbálok megbízni az emberekben. – érezheti rajtam, hogy próbálok pozitívan állni az élethez, mert tényleg nem akarok mindig attól rettegni, hogy ki akar engem is megölni, akár csak a szüleimet. Én még nem ártottam senkinek se eddig, de nem is kell mindig indok a kegyetlenségre, aznap az erdőben se kellett, amikor megtámadtak. Nem ismertek, mégis úgy gondolták, hogy eljátszadoznak velem. Mindenesetre nem ragadok le most ennél, inkább jelzem, hogy már van italom és miközben azt kortyolgatom kerül szóba a nevem, így pedig a szüleim is. - Igen. Talán ismerte őket? – kérdezek rá kíváncsian, majd finoman biccentek a következő megállapításra. – Igen, az egyik lányuk és köszönöm! – erre mást nem nagyon lehet mondani, bár egy idegentől furcsa ez, mégis, nagyon úgy tűnik, hogy ő is azok közé tartozik, akik tudják, hogy mi lett a McCaine családdal. Azt viszont nem mondanám, hogy azért, mert ide ült hozzám, én máris ismerem, így ezt finoman azért a tudtára is adom és mintha egyetértene velem. Tényleg furcsa, egyszer ezt állítja, másszor azt, ki tud kiigazodni rajta? Amit viszont állít, az nagyon is igaz és most nem tehetek róla, de Perselus jut eszembe. Amióta együtt vagyunk, több időt töltök vele, engedi, hogy megismerjem néhány oldalát, mégis, már megmutatta azt az arcát, amely elborzasztott. A pofon akkor kijárt neki és a fenyegetésem is, hogyha árt a családomnak, én magam fogom megölni őt, de… remélem, hogy ilyesmire nem kerül sor. Mégis, bízik bennem, hiszen közel kerültem hozzá, bármikor végezhetnék vele, de a teljes bizalmát nem kaptam meg, ahogy ő se az enyémet. Vajon fog ez változni valaha? Jó kérdés… én szeretném, ha változna, bár London után azért sok minden kavarog bennem. - Nem egyszerű az élet, de úgy beszél, mint akit sokan elárultak már. – ha már ő ismerkedni szeretne, hát én is, de ne csak rólam essen szó, ez oda-vissza működik. De úgy tűnik, hogy ő mégis csak okkal jött ide hozzám, egy olyan okkal, amit eddig titkolt előlem, de most már érzem, hogy talán ki fogja bökni. Nem lehet egész végig ambivalens a beszélgetésünk. - Akkor mi vezérelte ide hozzám? Őszintén! – nézek bele mélyen szemeibe, jelezve, hogy tényleg őszinteséget várok. Ha már itt van, mondja el, hogy mit szeretne tőlem, és nemsokára kiderül, hogy akadnak bizonyos kérdések, melyek megválaszolásra várnak. - Egyedül? Miért érezném? Négy testvérem van és szerencsére sok barátom, nem vagyok egyedül. – szemöldököm gyanakvóan feljebb vonom, tényleg nem értem ezt a kérdést, miért tette fel? Mire akart utalni? És hogy én is kérdezzek? Mely kérdés kínoz a leginkább? Nem, azt egy idegennek nem árulhatom el, de miért utal ennyire? Talán tud valamit rólam? Lehet, hogy az egész eddig csak színjáték volt? - Mit akar tőlem? – más is kínoz, ez csak természetes, de mégis, most némileg sikerül lefagynom. Akar tőlem valamit, méghozzá nagyon, de akkor mondja el… Továbbra is a szemébe nézek és bizony most a legilimenciát is használom, így nemsokára Rasmus köteles lesz felelni nekem a kérdésemre. Hiába tanult ő is esetleg, egy legilimentor erősebb, főleg, hogy én mostanában már folyamatosan fejlesztem a tudásomat és ebben Perselus is a segítségemre van. Elég volt a zsákbamacskákból, őszinte feleletet akarok.
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Astrid & Rasmus 2015-01-31, 00:09
Astrid & Rasmus
Az élet olyan, mint a viharos tenger, melyben csak dolgozik az ember. S ha egyszer céljára talál, csónakját felborítja a halál.
- Nem ártana. Gonosz hely a világ,sok rossz ember él benne,és megtalálják a módját annak, hogy ártani tudjanak a másiknak. – ez így van, erre nem árt, ha felkészül,mert az élet nem tartogat mást a számára,mint csalódást és fájdalmat. Minden bizonnyal majd arra az útra akar lépni, amit a szülei is jártak. Bosszút esküdött, ez aranyos, és tisztelendő is, egy gyermek dolga az, hogy megbosszulja a szüleit, ha azokat elvették tőle, azonban nem kívánok több McCaine vért ontani, mint ami szükséges. A szüleiket figyelmeztettem, de nem hallgattak rám, ne akarjanak ők is a szüleik sorsára jutni. Inkább éljenek, élvezzék, amíg lehet. - Igazán nincs mit! – biccentek az irányába, ahogy helyet foglalok mellette. Nem zavar, hogy elutasítja a meghívásomat, felesleges is lenne meghívni, ha már ott pihen az itala az asztalon. Én magam azonban nem kérek semmit sem,ez nem az a nap,mikor inni kívánok, az még odébb van,de… én már látom milyen lesz. - Mintha két auror neve lett volna… talán egy házaspáré? – pillantok rá kérdőn. Természetesen tisztában vagyok én ezzel, én öltem meg őket, de nem árt az, ha ezt a lányuk még nem tudja, mert nem kell neki tudnia. Nem azt mondom, hogy terveim vannak vele, csupán csak… mondjuk úgy, hogy látok benne esélyt. – Igen, azt hiszem egy házaspáré. Minden bizonnyal a lányuk vagy, igaz? Részvétem. – az arcomra most együttérzés költözik. Nem nehéz ezt mutatni a másik felé, nem különösebben ráz meg amúgy a családi tragédiája. A szülei túlságosan kíváncsiak voltak, én szóltam nekik, hogy megüthetik a bokájukat és végül igazam is lett. - Nem, nagyon ritka az, hogy ismersz valakit. Éveket tölthetsz valakivel, éjszakákat, azt hiszed közel van hozzád, de nem ismered őt meg soha, mert az ember, olyan, mint a Hold. Van egy sötét oldala, amit nem enged látni másnak. Ezért olyan nehéz dolog megbízni másokban. Honnan tudod, hogy nem árulnak el téged? – amilyen közel van hozzá valaki, annyira nagy az esélye annak, hogy el is árulja. A bizalom egy nagyon értékes dolog, amit nem szabad csak úgy osztogatni, mert könnyedén el lehet veszteni,míg felépíteni… egy élet is kevés olykor hozzá. Ő kiben bízik? Van egyáltalán ilyen ember? - Egy szóval sem mondtam, hogy a véletlen vezérelte volna a lépteimet. Ráadásul nem hiszek a véletlenekben. – szerintem a véletlen nem létezik, minden valami okkal történik meg, és nekünk ezt nem kell kiderítenünk, mert mégis ki érheti meg az életet? Ki tudná kitalálni, hogy mit hoz a következő perc? – Reméltem is, hogy válaszolni fogsz rájuk, köszönöm. Mondd csak, nem érzed magad egyedül ebben a csúnya nagy világban? – ez egy teljesen ártalmatlan kérdés, nem akarok vele semmiféle állóvizet felkavarni. – Nézz magadba Astrid, és tedd fel a kérdést, ami a leginkább kínozz téged. A legjobb tudásom szerint adok rá választ.
Astrid McCallie
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Astrid & Rasmus 2015-01-29, 23:56
Rasmus & Astrid
[You must be registered and logged in to see this image.]Egyelőre nem érzem úgy, hogy bármi problémát jelentene számomra az idegen, ki tudja, hogy mit szeretne és hallottam már olyan pletykákat, hogy még jól is járhat az ember, ha bizonyos kocsmákban ismerkedik és társalog egy picit. Persze nem pont a Három seprűre gondoltak, de úgy tudom, hogy még Hagrid is szerzett annak idején néhány érdekes állatot bizonyos helyekről, szóval… szóval optimista leszek, kész, ezt eldöntöttem. Viszonzom mosolyát, miközben figyelem, ahogy leül velem szemben és nemsokára már azt is a tudtomra adja, hogy nem szándékozik bántani. - Nem is aggódtam ilyesmi miatt. – jelenleg tényleg nem, meg itt azért elég sokan vannak, talán még tanárok is, tehát mondhatjuk úgy is, hogy biztonságban érzem magam, nem úgy, mint azon a napon az erdőben, amikor az a két halálfaló elkapott és meg akartak erőszakolni, na meg megölni. Szerencse, hogy Perselus akkor arra járt... - A legérdekesebbnek? Hmm, köszönöm. – biccentek felé, de azért ez a bókféleség most igen csak furcsa. Egyébként nem lenne gondom a meghívással abban az esetben, ha már nem lenne itt pontosan előttem a vajsöröm, amit alig pár perce vettem, most mégis mit kezdenék két adaggal? Szóval csak reménykedni merek, hogy nem tart majd ez miatt udvariatlannak. A kézfogás is hamarosan megtörténik, miközben én is bemutatkozom ő neki, ha már Rasmus megtette, majd amikor a nevemet dicséri, már nem lepődöm meg, nem ő az első, aki ezt teszi, de mindig jól esik. - Köszönöm! Ismerős? Honnan? – kérdezek rá kíváncsian és talán nem meglepő, hogy a szüleimre gondolok először. Ők ismertek voltak, ahogy talán már Nic is az, de én még egyáltalán nem, szóval maximum a McCaine lehet ismerős a számára. - Én azért ezt így nem mondanám. Ahhoz, hogy megismerjek valakit, nem elég két perc beszélgetés. Inkább úgy fogalmaznék, hogy egymás nevét már tudjuk, de a többi még titok a számunkra. Meg akar ismerni? – döntöm oldalra picit a fejem, mert valamiért ez az érzésem, de nemsokára tovább kezd el beszélni, én pedig mintha gyanút éreznék. Kérdései vannak és úgy érzi, hogy akadnak válaszai is a számomra. - Most valamiért nem úgy érzem, hogy véletlen foglalt velem szembe helyet. Mire gondol, mit akarok tudni? És milyen kérdései vannak? Ha tudok, válaszolok rájuk. – nem ígéret, egyszerűen csak mondom, de… ha tényleg normálisak, miért ne felelnék neki? Persze lehet, hogy nem így lesz, most már gyanúba keverte magát, bár nem vészesen. Halljuk tehát, hogy mit szeretne, miben tudna nekem segíteni és miben kéne neki pont az én segítségem.
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Astrid & Rasmus 2015-01-24, 21:30
Astrid & Rasmus
Az élet olyan, mint a viharos tenger, melyben csak dolgozik az ember. S ha egyszer céljára talál, csónakját felborítja a halál.
Nap, mint nap többen vagyunk, és még csak észre sem veszi ezt a drágalátos Minisztérium. Annyira leköti őket a saját népük kisemmizése, hogy észre sem vesznek minket. Na nem mintha annyira szem előtt lennénk… ez az egyetlen előnye annak, hogy így élünk. Megtanultunk az árnyak közt élni és mozogni, ott lenni mindenhol, de mégsem engedni látatni magunkat.. mert legyél szem előtt, ha elakarsz bújni, nemde bár? Azok a bolondok még azt sem veszik észre, ha az ajtajukon kopogtatok. Mennyien vannak körülöttük, akik valójában nem hozzájuk, hanem hozzám hűségesek. Szörnyű mire képes az,ha az ember biztonságban érzi magát… ez a világ gonosz, ezt ideje lenni elfogadni. - Örömmel hallom! – mondom mosolyogva, ahogy helyet foglalok vele szemben. Ezzel meg is lennénk, szerencse, mert sokkal nehezebb úgy valakivel kötetlenül beszélgetni, ha már az elején vannak súrlódások. Én ide leültem volna mindenképpen, de jóval könnyebb az nekem is, ha a másik nem tart tőlem. – Biztosíthatlak, hogy semmi ártó szándékom nincsen! Pusztán csak.. te tűnsz itt a legérdekesebb embernek.– ő McCaine, az ő szüleit megöltem, a többiekét nem, vagy legalábbis nem tudok róla, mert könnyen megeshet, hogy az övéikkel is végeztem, de nézzék el nekem, ha nem emlékszem rá, elvégre nem tudhatom mindenkinek a nevét, akit megölök. - Ha nem, hát nem. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Nem erőszakoskodom, teljesen felesleges lenne, nem magamra haragítani akarom, menni fog az nélkülem is, bár… ez sem olyan biztos. Elvégre honnan tudhatja, hogy valóban én vagyok az, aki a drágalátos szüleit megfosztotta az élettől? Nem szeretem a szemtanúkat, hacsak nem üzenni és példát statuálni akarok, de mivel ezen egyikek célját sem szolgálta a haláluk…attól tartok a beismerésem nélkül inkább csak sejtené az igazságot. Nem is baj, ráér még megtudnia és belenyugodnia a tudatba, hogy az élet milyen kegyetlen, és milyen kicsi a világ, hogy pont azzal ül egy asztalnál, akit talán a legjobban utál a világon. - Astrid McCaine… - ízlelem kicsit a nevét a kézfogás után. – Szép név, és ismerős is. – ráncolom a szemöldökömet, mintha nagyon erősen gondolkodnék, hogy honnan is ismerős ez a név. Nem árt egy kis színjáték, abba még senki nem halt bele, igaz? – Nem hinném, de most már ismerjük egymást, igaz? – nem, a legkevésbé sem, de nem kell, hogy ismerjen, és én is elég, ha annyit tudok róla, amit Sheska elmondott. Így is igazán érdekes dolgokat hallottam, Sheskának ehhez mindig is kitűnő szeme volt…én pedig bízom az ösztöneiben. Ez a lány még csak nem is sejti, hogy mibe keveredhet. – Azt hiszem segíthetünk egymásnak. Én sok mindent tudok, amit te tudni akarsz, te pedig… elég ha válaszolsz egy-két kérdésemre cserébe. – ez egyáltalán nem hangzik rosszul, igaz? Válaszokat akar? Hát megkaphatja őket, én elvezethetem őt oda, ahová jutni akar, a kérdés csak az, hogy… vajon kivé válik mire megérkezik oda?
Astrid McCallie
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Astrid & Rasmus 2015-01-24, 16:02
Rasmus & Astrid
[You must be registered and logged in to see this image.]Ismét egy újabb hétvége, én pedig ismét Roxmortsban vagyok. Hogy miért járok ennyit át a varázslófaluban? Talán magam sem tudom igazán, de szeretek kimozdulni és mindig bennem van a remény, hogy valamikor esetleg Perselus jelzi, hogy menjünk el egy kis időre innen. Szeretek vele lenni és akármilyen szemét is időnként, sokat jelent nekem túl sokat is. Most egyébként egyedül ülök a Három seprűben és csak reménykedni merek abba, hogy Leo megint nem jár erre, se pedig más, aki megpróbálna felszedni. Nem is értem manapság a fiúkat, minden megváltozott. Amióta kapcsolatom van, azóta… mintha vonzanám őket, pedig én nem teszek semmit se, de tényleg. Jó is most kicsit egyedül, majd nemsokára úgyis találkozom a barátaimmal az utcán és elmegyünk együtt vásárolni, de talán egy vajsör nem lenne rossz választás, így a pulthoz visz először az utam, majd nemsokára már az egyik másoktól távol eső asztalnál foglalok helyet. A fekete szövetkabátom most a mellettem lévő széken pihen, így nincs rajtam más, mint egy hófehér pulóver és kék színű sál, lábaimon pedig fekete bakancs és sötétkék színű farmernadrág. Arcomat kevés, kellemes smink borítja, szőke hajtincseim pedig kissé hullámosan omlanak előre vállaimra. Nincs bennem most úgy igazán semmi különleges se, talán csak az, hogy idebent a társaság helyett inkább egy kisebb könyvet tanulmányozok, melyről hamar feltekintek, ahogy asztalom mellé kerül egy idegen férfi. Ahogy megnézem hát… külseje cseppet se nevezhető átlagosnak, de engem az ilyen soha se zavart. Perselus se éppen átlagos, és nem az a jóképű férfiember, így ugyanúgy nézek fel tehát a mellettem lévőre, mintha bárki más állna mellettem. - Jó napot! Öhm… nem, dehogy, de… mi célból? – miért pont mellettem foglalna helyet? Hiszen akad még itt szabad asztal, ő mégis inkább az enyémet választotta, én pedig nem vagyok már annyira naív, hogy ne gondoljak ez mögé semmit se. Picit kíváncsian fürkészem a másik arcát, miközben az oldaltáskámba csúsztatom a könyvecskét, arra valahogy úgy érzem, hogy most nem lesz szükségem, sokkal inkább leköt az, hogy mit szeretne tőlem ez az idegen. Csak úgy mégse szoktak leülni hozzám olyanok, akik nem a Roxfortba járnak. - Nem köszönöm, már van vajsöröm, de… igazán kedves. – biccentek felé, ahogy azt illik, miközben némileg megemelem a vajsörös üveget, ami még szinte teljesen tele van. Nem ittam még túl sokat belőle, de most akkor már ha kezem ügyében van, iszom egy kortyot és ekkor hallom meg végre a bemutatkozását. Az asztalon át nyújtom az üveg elengedése után vékony kacsómat Rasmus felé, miközben szemeibe tekintek. - Én pedig Astrid McCaine. Tudja, nem mintha bánnám a társaságát, de szokatlan, hogy valaki ok nélkül üljön le hozzám. Ismerjük egymást valahonnan? – kérdezek rá, majd ha megtörténik a kézfogás – ha nem, mert esetleg visszautasít -, akkor is utána ismét hátradőlök, egyik lábamat átvetem a másikon és úgy fürkészem tovább a másik tekintetét. Nem vetek be semmiféle legilimenciát se, tényleg csak érdeklődve figyelem, egyelőre nem sejtve semmi negatívumot se, talán nem is kéne. Nem akarok mindig félelemben élni és mindenkit gyanúsítgatni, szóval próbál letenni erről.
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Astrid & Rasmus 2015-01-24, 15:32
Astrid & Rasmus
Az élet olyan, mint a viharos tenger, melyben csak dolgozik az ember. S ha egyszer céljára talál, csónakját felborítja a halál.
Nevetségesen sokat járok ide. Nem mintha ezzel gond lenne, így találkozhatok a családommal, megnézhetem magamnak a jövő generációját, és meg kell mondjam, igazán vegyes érzések kavarognak bennem mikor rájuk pillantok. Ők lesznek azok, akik majd dönteni fognak, hogy mellettem, vagy ellenem harcolnak-e, ők fogják átvenni a világot, amit rájuk hagyunk, de mégis úgy érzem, hogy… kevés az, amit nyújtanak. Vannak köztük igen tehetséges nebulók, látom bennük a lehetőséget, az erőt, hogy elhozzák, amit el kell, de sokukban látom a félelmet,a naivitást, a felesleges biztonságérzet, hogy itt nem érheti őket baj… hát tévednek, bárhol érheti őket baj, a halál mindig a nyomunkban jár. Nincs éppenséggel jó idő, de ezt már megszoktam, ahonnét én jövök, ott ez még nyári időnek számít, így hát nem is igazán kellett túlöltöznöm. Egyszerű öltözékben vagyok, legalábbis én ezt hívom az egyszerűnek, más minden bizonnyal furcsállná, hogy bőrvértben vagyok, de én harcos vagyok, nem csak a pálcám forgatom. Ez elegendő védelmet nyújt és nem lassít le. Azonban mindezt eltakarja az utazóköpeny, amit a vállamra kanyarintottam, és a csuklyát is csak akkor vetem hátra mikor már átléptem a küszöböt. Ismerős a hely, bár én a Szárnyas Vadkant jobban szívelem, de a legtöbb diák általában ide jár… a legtöbb, de mos inkább csak egy érdekel. - Nem bánod, ha társaságodnak ajánlom magam? – kérdezem a fiatal szőke lányt mosolyogva, amint mellé lépek. Igazából a választól függetlenül leülök vele szemben az asztalhoz, de mégis csak úgy illendő, ha előbb engedélyt kérek, igaz? Még ha semmibe is veszem azt, ha megtagadja. Mesélt már róla a lányom, ő lenne a legidősebb McCaine nővér… érdekes, tudtam róla, hogy vannak gyermekei az auror párnak, de nem különösebben izgatott a dolog. Én figyelmeztettem őket, hogy csúnyán ráfázhatnak arra, ha olyanba ütik az orrukat, amihez semmi közük nincsen, de hát nem hallgattak rám… bátor emberek voltak, és erős varázslók, tisztességesen és bátran küzdöttek, harcoshoz méltó halált haltak. – Kérhetek neked valamit? A vendégem vagy. – ha kér valamit, akkor intek a pincérnőnek, hogy jöjjön ide és máris tolmácsolom felé a kérésünket, ha nemmel felel, akkor pedig marad minden a régiben, én magam nem kívánok most inni, amúgy is ritkán teszem. – Oh, nézd el nekem, hogy ilyen faragatlan vagyok! A nevem Rasmus, örülök, hogy megismerhetlek… - Astrid. Tudom a nevét, de tőle akarom hallani, mégiscsak feleslegesen sok kérdés merülne fel benne, ha kiderülne, hogy tudnám a nevét, igaz? Márpedig sok mindent hallottam róla, Sheska igazán sok mindent mesélt nekem az elmúlt időben…igen érdekes dolgokat is.
//
