2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.]Most, hogy Leo mindezt elmondta nekem, úgy érzem, hogy talán segíthetnék neki vagy legalább egy próbát megérne, így a beszélgetésünket ebbe az irányba vezetem, így kerülök közelebb hozzá, mindenféle hátsó szándék nélkül és kezdem el elétárni a nagy tervet. Én… látnék benne lehetőséget, szerintem ez sok mindenen segítene, az emlékeket végre a felszínre hozhatnánk, látná azt, amire nem emlékszik. Látom, hogy mintha zavarná valami, ahogy ajkába harap, ahogy feszültté válik, így csak picit hátrébb lépek tőle, nem akarom zavarni. - Leo… minden rendben? – kérdezek rá halkan, de szavaimra válasz nem érkezik, egyáltalán nem mond semmit, mintha… mintha máshol járna. De miért nem figyel rám? Miért nem koncentrál eléggé? Mi lehet ilyenkor a fejében? De nem, én nem kutakodok, nem próbálkozom meg ismét ezzel, talán… talán jobb lesz így, hagyni most, így amikor kikerül és folytatja útját úgy, mintha ott se lennék, csak lassan fordulok utána, szemeim értetlenül figyelik lépteit, melyek oly sietősek. Teszek egy lépést, majd még egyet, végül megállok… Nem, Leo nem akarja, hogy utána menjek, azért hagyott itt, azért nem felelt nekem, pedig én annyira szeretnék segíteni neki, de ha nem hagyja, nem tudok, nem fogok az akarata, a beleegyezése nélkül ilyesmit tenni, hiszen nem is ismerem. Talán el kéne engednem, hiszen ő senki a számomra, eddig még csak nem is beszéltünk, így hajtom le fejem, miközben szőke tincseim is helyt változtatnak csinos pofim körül. - Hát szia… - motyogom halkan, de inkább nem követem. Hagyom hát menni, így hátat fordítok neki, majd inkább az ellenkező irányba indulok meg, folytatva egyedül roxmorts-i utamat.
//Köszönöm a játékot! //
Cameron Caster
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Astrid & Cameron 2015-02-24, 11:36
Kérdésére kissé zavartan sütöm le a tekintem, hogy miért nem próbáltam segítséget kérni? Most komolyan mit gondolna ha azt mondanám nem hiszem el ezt az egészet? Eztán csak sodródok az eseményekkel, hallgatom Astridot de az egész olyan távolinak tűnik. Érzem, hogy be kéne húznom a féket. A szavai pedig mintha csak benyomnának abba a bizonyos verembe ahonnan az egész életemet valamiféle ködfátyolon keresztül szemlélem. Astrid közelsége a szokásos érzések helyett valamiféle furcsa félelmet vált ki belőlem. Amikor a szemembe néz szinte észre sem veszem, hogy jóval szaporábban szedem a levegőt. Alsó ajkamat fájdalmasan harapom be s feszülten morzsolgatom az ujjaimat. Soha nem éreztem még ilyet, azthiszem... vagy mégis? Csak nem emlékszem rá? Mintha valaki a mellkasomra ült volna s így képtelen vagyok levegőt venni. Közben ez az egész belülről nyomaszt olyan intenzitással, hogy úgy érzem mindjárt összeaszalódik a mellkasom. Kénytelen vagyok elkapni a tekintetem s szó nélkül folytatni az utamat a sikátorban. Nem tudom meddig csörtetek a kihalt utcán, talán túl messzire megyek s Astrid már nem is követ ám végül csak megtorpanok. - Mi van ha? - kezdem ám a szám úgy kiszáradt, hogy kénytelen vagyok szünetet tartani. Nehézkesen nyelek egyet, furcsán remegnek a végtagjaim. - Ha... olyasmit tudok meg amit jobb lenne ha nem... ha nem tudnék? - teszem fel végül a kérdést remegő hangon. Fogalmam sincs róla, hogy Astrid hallja e vagy itt van e egyáltalán? Az egész jelenet, az érzések olyan szürreálisan másvilágiak és ismeretlenek, hogy képtelen vagyok felmérni a körülöttem lévő anyagi világot. Az egyik részem szeretné ha segíteni míg a másik legszívesebben elrohanna messzire befogva mindkét fülét, dalolva valami kellemes megnyugtató dallamot. Lehunynám a szemeimet és ugyanúgy nem vennék erről az egészről tudomást ahogy eddig is tettem - ahogy eddig mindenki tette körülöttem. De mi van ha majd Abinek fogok ártani? Mi van ha bántom őt vagy mást aki fontos nekem? Nem akarok senkit sem bántani... Jobb kezemmel a hajamba túrok és mély levegőt veszek hátha az segít némileg kitisztítani a fejemet. Alig érzem a végtagjaimat csak látom valahonnan messziről, abból a bizonyos veremből - remegnek az ujjaim. Hallom az érthetetlenül szapora szívverésem, azt ahogy összekoccannak a fogaim. Bárcsak tudnám miért van ez.
[You must be registered and logged in to see this image.]Igen, mindketten nyíltak vagyunk, mégis, akadnak rejtett dolgok, amiket nem tárunk csak úgy mások elé. Nekem leginkább azóta vannak titkaim, amióta Perselussal vagyok, azóta, nos… minden megváltozott. Nem bánom, jó nekem ez így, bár azért hiányzik az, hogy valakinek elmondhassam, főleg azt, ami Londonban történt. De nem, nem tehetem, hiszen a fenyegetés valós, ő pedig képes lenne betartani, amit mondott, tehát hallgatnom kell, ahogy eddig tettem. - Értem, amit mondasz és ebben igazad van, de attól még mások is lehetnek ártóak. – de igen, azok a legveszélyesebbek, akiket közel engedünk magunkhoz. Én is tudom ezt, mégis, nyílt ember vagyok, olyan, aki könnyen barátkozik, könnyen enged közel magához szinte bárkit. De talán idővel én is tanulok a hibáimból, fene tudja. És hogy nevetséges lenne az, hogy szeretethiánya van? Bár furcsállom és nem reagálok mondatára, mégis, magamban egyáltalán nem tartom annak. Lehet, hogy csak a külvilág felé mutatja azt, hogy kemény, de valójában akad egy rejtett énje is vagy egy olyan, aki más. Nem is tudom még, hogy mennyire valóságosak gondolataimat. - Ha tényleg szeretnél, akkor meg fogsz. – pillantok oldalasan fel rá mosolyogva, amikor meghallom, hogy szeretne megismerni, és remélem, hogy ez tényleg így is van. Nos, itt a lehetőség, hogy ezt megkezdjük, én pedig… ahogy abba a szűk utcába érkezünk, bizony szóba hozom azt, hogyha szeretne, hát beszélhet arról, amiről szeretne, úgyse nagyon hiszem, hogy pont itt hallgatnának ki és pont minket. Arra viszont nem számítok, hogy mint valami villámcsapás, oly hirtelen kezd bele abba, ami nyomasztja, de természetesen a teljes figyelmem most az övé. Amit viszont mond, teljességgel megdöbbent és félelmetes lehet átélni mindezt. Emlékek, amelyekre nem emlékszik, mégis, ő élte meg őket. - Ez egy nagyon komoly dolog Leo, miért nem próbáltál meg még segítséget kérni? Biztos van tanár, aki segítene… - kezdek bele, de lassan egy ötlet fogalmazódik meg bennem, mégse mondom még ki, még egyelőre nem említem meg neki, inkább hagyom, hogy tovább meséljen. Még most mondja, amíg benne van, amíg akarja mondani, nem szeretném, ha félbe maradna a történet. - Cameron Caster? – kérdezek rá meglepetten és most megállok, nagyjából a fiúval egy időben. – Tudod, amikor bemutatkoztál, kissé meglepődtem, mert én eddig azt hittem, hogy a vezetékneved Caster, de gondoltam lehet, hogy én tudom rosszul. Ez az egész nagyon úgy hangzik, mintha két személyiséged lenne és ez megmagyarázná, hogy miért nem emlékszel dolgokra… - emlékek… Hirtelen kapom el a fiú alkarját, majd nézek körbe, hogy biztosra vegyem, senki se hall minket, majd ez után hajolok kissé közelebb hozzá, egyáltalán nem félreérthető módon, mivel füle közelében van ajkam, nem pedig máshol. - Te is tudod, hogy képes vagyok a legilimenciára. Ha… ha nem ellenkeznél, hanem engednéd, hogy bejussak a fejedbe, minden emlékedet kideríthetnénk. Megtudhatnánk, hogy mi történik akkor, amikre nem emlékszel, összeállhatna a kép teljesen, de ehhez neked is segítened kell. – ha ellenkezne, nem biztos, hogy sikerülne. Bár Perselus tanít, egy nagyon erős legilimentor, még nem olyan régóta, hogy Leo engedélye nélkül tehessem ezt meg. Ez csak egy lehetőség, semmi se kötelező, hiszen nem ismer, így pedig bejutnék a fejébe, de… nem látok más megoldást. Én nem féltem az emlékeimet, Piton két falat is felhúzott elmémbe, így ha véletlenül ő hatolna be az én fejembe, akkor nem láthat semmit, túl erősek a falak, és nem is látszódnak. Egyen esetleg áthatolhatna, de a másodikon lehetetlenség, így a titok titok marad. Eleresztem, majd egy picit távolodom, úgy nézek ez után a szemeibe. - A te döntésed, de szívesen segítek, ha igényt tartasz rá. – akkor elkerülhetetlen lenne az, hogy időnként együtt mozogjunk, hiszen nem egy vagy két alkalom alatt derülnének ki a dolgok és bizonyára eleinte lassan menne, de érzem, hogy sikerülne.
Cameron Caster
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Astrid & Cameron 2015-02-13, 13:36
- Nyílt személy vagyok, annak tűnök ahogyan te is - dobom vissza a képzeletbeli labdát óvatosan majd felhajtva a vajsörömet magam is kikászálódok ültömből. Felöltve a kabátomat zsebrevágom a kezem s a fizetést követően Astriddal együtt távozunk a helyről. - Igen, ez szerintem is egy roppant nevetséges feltétlezés - legyintek a szeretehiányra majd zsebrevágom a kezeimet. - Óóó nem, félreértesz Astrid. Igazából arról van szó, hogy azt gondolom csak azok az emberek árthatnak nekünk akiket közel engedünk magunkhoz. A többiek krákogása csak valamiféle háttérzaj vagy szemétszerű recsegés életünk főcímdalában - itt vállat rántok s felvonva szemöldökömet a lányra pillantok. - Szeretnélek megismerni, természetesen - jelentem ki mosolyogva, ekkor kanyarodunk be az egyik szűkebb utcába s egy időre csend telepedik közénk. Aztán Astrid töri meg a csendet s amit mond rendkívül meglep. Nem nézek rá csak az előttünk lévő utat kémlelem és egy kínosan hosszúra nyújtott válaszmentes perc után sóhajtok egyet. Mesélek, nem találok rá okot miért ne tenném? - Néha nagyon zavaró, hogy nem emlékszem dolgokra. Van, hogy csak perceket, máskor órákat, napokat de olykor még heteket is elvesztek az életemből. Vannak személyek és események amelyeket teljesen vagy csak részlegesen felejtek el. Emlékezetkiesés ha úgy tetszik. A legrosszabb, hogy nem tudom, hogy miért van? Nem szenvedtem balesetet, nem köthető ilyesmihez a dolog. Mióta csak az eszemet tudom elfelejtek dolgokat de nem úgy mint a normális emberek egyszerűen csak... nincsenek meg az emlékek - összeszorítva ajkaimat megköszörülöm a torkom. - Azt mondják ilyenkor rossz dolgokat teszek, gonosz vagyok... kiállhatatlan. A húgom az egyelten aki tud erről a dologról és állandóan azt meséli, hogy ennek az állapotnak neve van. Úgy hívják Cameron... Cameron Caster - oldalra pillantok egyenesen a lány szemébe, hogy megtaláljam benne az ítéletet. Még nem tudom őrültnek titulál e és elrohan, hogy az egész iskolának szétkürtölje, hogy egy gumiszobába való őrültel vannak összezárva. Vagy a lapokhoz szalad szenzációjával? Egyszerűen csak innentől kerülni fog? Össze-összesúg majd a hátam mögött? Azthiszem nem igazán érdekel, jól esett elmondani a számomra is zavaros dolgaimat - na nem mintha ez segített volna a kép kitisztításában. Visszahallva a dolgot ez egyszerűen őrület, téboly. Hát még ha tudná magam sem tudom ki vagyok s honnna jöttem...
[You must be registered and logged in to see this image.]Hogy jutottunk mi el idáig? Nem gondoltam volna, hogy majd pont Leo lesz az, akivel ilyen komollyá válik rövid idő alatt a beszélgetésünk, de nagyon úgy tűnik, hogy most ő is úgy döntött, megmutatja nekem a normális oldalát. Igen, mindkettőnknek vannak barátai és milyen jól is mondja. Vannak titkok, amelyeknek titoknak kell maradniuk. - Érdekes. Nem gondoltam volna, hogy neked ennyi titkod lenne. Olyan nyílt személynek tűnsz. – ahogy persze én is. De hát igen, akadnak dolgok, amelyeket mélyen magamban őrzök és se a testvéreim, se Quinn nem tudhatja meg. A fenyegetés valós, nekem pedig tartanom kell a számat, ebben biztos vagyok és így is teszek, nem viselném el, ha bajuk esne. Na de most nem is kéne erre gondolnom, inkább kikapcsolnom vagy nem is tudom, így hozom szóba a sétát, ha már kint olyan kellemesnek tűnik az idő és a hóesés is széppé varázsolja a varázslófalut. - Szuper! – és mivel láthatóan Leo lehúzni kívánja az italát, majd már valószínűleg indulna is, így én is megiszom a maradék vajsörömet, miközben azért figyelek ám rájuk. Tényleg jó lesz kimozdulni, most valahogy elég volt az itt ücsörgésből. - Szeretethiányod? Neked? – lepődöm meg igen csak látványosan, miközben tovább beszél és őszintén szólva fogalmam sincs, hogy ezeket most komolyan mondja vagy sem, de… szerintem inkább hülyéskedik. Elég csal ránézni, meg amit az üveggel művel ez után, áh, tuti csak szórakozik. - Áh! Szóval azért, mert nem ismersz, már nem is árthatnék neked? Ez nincs teljesen így, de ha megnyugtat, nem szeretnék neked ártani, te pedig ezek szerint nem akarsz engem megismerni. – én erre a következtetésre jutottam szavaiból, miközben az üres üvegem leteszem az asztalra, majd felkelek és nemsokára már magamra is igazítom világoskék színű sálamat, majd jöhet a kabát is. Nem árt rendesen felöltözni télen, én pedig még csak véletlenül se szeretnék megfázni. Ha Leo is kész van, akkor bizonyára együtt hagyjuk el a Három seprűt, hogy a falu utcáin kezdjünk el sétálni. Egy kis ideig hagyom, hogy a csend ránk ülepedjen, majd végül csinos pofimat felé fordítom. - Azért, ha szeretnél valakivel beszélni a gondjaidról, nekem beszélhetsz. Esküszöm, hogy senkinek se mondom el. – nem vagyok olyan, sose tennék ilyet. Hiába nem ismerem, de miért ártanék neki, ha ő se árt én nekem? Most se ártott azzal, hogy bepróbálkozott, és még azt se vitte túlzásba. Talán… talán tényleg beszélni szeretne, olyasmiről, amiről mással nem tud, a lehetőség tehát adott, majd eldönti, él-e vele.
Cameron Caster
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Astrid & Cameron 2015-02-04, 12:47
Mikor a rengeteg barátról beszél csak keserűen mosolyodom el - barátok akik valószínűleg még az igazság ellenére is a barátaim maradnának. Pontosan tudják milyen kiszámíthatatlan vagyok, talán az sem verné ki náluk a biztosítékot, hogy őszintén magam sem tudom ki vagyok - és ez egy kissé furcsa. Egyszerűen tudják és elfogadják, hogy én vagyok a legfurcsább ismerősük. Mégis visszatart valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan erő. Valami ami nem engedi, hogy ezt elmeséljem nekik. Talán csak az, hogy tudom kinevetnének majd legyintve nevetgélnének. "Megint beszívtál?" - kérdeznék. - Igen, rengeteg barátom van. Ahogy neked is akadnak barátaid de azthiszem mindketten tudjuk, hogy vannak dolgok amiket nem mondhatunk el másoknak. Titkok amelyek olyan zavarbaejtőek és felfoghatatlanul szokatlanok, hogy mindannyiunknak jobb ha nem kerülnek nyilvánosságra - mondom miközben ritka komoly pillantással fürkészem a lány tekintetét. Meglepő vagy sem, én sem vigyoroghatok 0 - 24. Csak 0 - 23,5... a maradék 0,5 óra meg általában kiesik. Vagy inkább több... napok.... néha hetek. - Séta, benne vagyok - itt megragadom az asztalon előttem heverő üveget majd a magasba emelem és meghúzom. - Azért őszintén szólva néha már bąszottul elegem van ebből. Azt mondta egyszer egy agyturkász, hogy gyermekkori szeretethiányom van ezért ez a... feltűnési viszketegség, hiperaktivitás és megállíthatatlan hódítani akarás - a végén elnevetem magam majd a hajamba túrok. - Nevetségesen abszurd - rázom meg a fejem miközben megpördítem az előttem heverő üveget. Előrehajolok és keresztülnézve a vajszínű üvegen befókuszálom Astridot. Na így már nem is annyira csinos, valljuk be. De nem is annyira elutasító. - Nemtudom miért mondom el ezeket neked, talán pont azért mert nem ismerlek. Ergóóó...- itt ismét kihúzom magam és immáron az utamba álló üveg nélkül fúrom sötétkék tekintetem a lányéba. -... nem árthatsz nekem - kihívó mégis jókedvű vigyorom szürreálisan abszurdá teszi az iménti mondatot. Eldönthetetlenné válik, hogy ezt mennyire gondoltam komolyan ahogyan az is, hogy hogyan érint ez a dolog.
[You must be registered and logged in to see this image.]Oké, lehet, hogy tévedtem, de én nem gondoltam volna, hogy valakinek az a természetes viselkedése, hogy ahogy meglát egy egyedül ücsörgő lányt, azonnal elkezd rá nyomulni. Valahol ezek szerint lemaradtam, fene érti ezt, mindenesetre némileg zavarba hoz azzal, amit mond, ahogy ez után kezelni szeretne. - Miért kezelnél úgy, mint egy srácot? Nem vagyok az. – nem értem. Azért, mert lány vagyok, még nem kötelező úgy is néznie rám, mint egy bombázóra mondjuk, vagy mint egy trófeára, lehet normálisan is kezelni a dolgokat, vagy neki nem? Lehet, hogy ez nála máshogy működik? Egyelőre még elég nagy rejtély a srác, de azért tisztázom a szabályokat. - Talán nem véletlen jövünk mindig ezzel. – mosolyodom el most már kissé, majd ez után hallom meg az őszinte szavakat. Igen, élvezi, és el is hiszem neki, de ezt a lányok kevésbé, hiszen ha mindenkivel kikezd, ők pedig reménykednek… Én ezt nem bírnám elviselni Perselusnál, ha ő másokkal is kikezdene, mert nem, ő csak az enyém és ez így is van jól. Hogy birtokolni akarnám őt? Talán… de ő is azt teszi velem. Tekintetem ez után a cigarettára vetül, de egy szót se szólok, inkább csak elmondom azt, ami bennem van, bár talán Leot ez pont nem érdekli. Amikor viszont megszólal, kissé fürkészően tekintek arcára. - Megértesz? – kérdezek rá hitetlenül, hiszen ez olyan meglepő a számomra. – Ahogy néztem, neked rengeteg barátod van, nem tűnsz olyannak, aki ne tudná megbeszélni a dolgait másokkal. – persze ez rólam is elmondható, hiszen nekem is akadnak bőven barátaim, ahogy van négy testvérem is kapásból, mégis, nem mindig teheti azt az ember, amit akar. Bár az is előfordulhat, hogy az a sok srác csak haver, nem olyanok, akikben megbízna a velem szemben ülő, bár nem hiszem, hogy pont nekem akarná kiönteni a lelkét, meglepődnék az biztos, de… nem mondanám el senkinek. Viszont nem ismerjük egymást, ő se tudja rólam, hogy bízhat-e bennem, így nem hiszem, hogy lenne oly hülye, hogy mégis így tenne. - Nem azért kérdeztem, mert el akarnálak küldeni, inkább azért, mert… mert örülnék, ha maradnál és ha van kedved, sétálhatnánk is majd egyet. – tekintek ki az ablakon, így szemeim elé tárul a gyönyörű látvány, ahogy a hópelyhek egyre inkább kezdik elönteni Roxmorts utcáit. Egyébként én se tudnám megmondani, hogy miért szeretném még, ha maradna, de jól esik, hogy itt van, még akkor is, hogyha nem tudom kiismerni egyelőre, de nem adta fel a próbálkozást, ennyit megérdemel. A vajsörös üveget eztán ajkamhoz emelem, majd iszom is néhány kortyot belőle, miközben most azért rendesen odafigyelek arra, hogy ajkam még csak véletlenül se legyen habos. - Néha én is szeretem a carpe diem dolgokat, nem kell mindig tervezgetni. Egyébként azt hittem, hogy vissza akarsz térni a haverjaidhoz, azért se voltam biztos benne, hogy velem maradnál. – teszem ezt még hozzá előbbi szavaimhoz, majd ismét iszom egy kortyot, nem kéne, hogy felmelegedjen, úgy már nem az igazi.
Cameron Caster
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Astrid & Cameron 2015-01-23, 11:35
- Természetesen? – vonom fel a szemöldököm majd elmosolyodok. - Nos el kell, hogy szomorítsalak Astrid. Nekem ez a természetes de akkor megpróbállak úgy kezelni mintha egy öhm… mitn egy velem megegyező neműt - fogalmazom meg viszonylag emészthetően. Legalábbis szerintem. Csak bólogatok miközben kortyolok egyet a sörömből. Egy szál cigarette kerül elő a zsebemből amit az ujjbegyeimmel kezdek el sodorgatni. - Trófea? Mindig ezzel jönnek a lányok – itt lemondóan megrázom a fejem majd tekintem elszakítva a blázról Astrid szemeibe nézek. - Nem mindenkinek a hencegésről szól ez a dolog. Persze, arról is de én egyszerűen csak élvezem – itt megrántom a vállam miközben ismét a cigarettát figyelem. Megpöckölöm a végét majd a fülem mögé rakom elhatározva, hogy amint kilépek innen rágyújtok. Bár lehet most kéne de Astridot nyilvánvalóan ez igencsak zavarná. Nem tűnik valami elfogadó típusnak. Amikor kijelenti, hogy egyszerűen vannak dolgok amiket nem tud másokkal megbeszélni együttérző, keserű mosolyra húzódnak ajkaim. Hátradőlök a szék támlájának s felpillantok a lányra. Nocsak, nocsak. - Fogalmad sincs mennyire megértelek - sóhajtok s azon kapom magma, hogy ujjaimmal fejtetőmön hosszabra hagyott, sötét bozontomba túrok. Meglepő de úgy érzem szeretnék erről beszélni, végre elmondani valakinak aki talán nem néz hülyének ezért. Pedig biztosan annak nézne. A mai programomat illető kérdésére felvonom fél szemöldökömet. Ez aztán éles témaváltás – vagy egyszerűen csak azt szeretné ha maradnék. Csak nem? - Nos… úgy terveztem lejövök ide a haverokkal, iszogatunk és értelmetlenül idióta dolgokról beszélünk. De aztán megláttalak téged és… őszinte leszek nem tervezek. Soha. Hirtelen kedvfüggő elhatározások irányítják az életem – jelentem ki majd megrántom a vállam. - Ha elküldesz elmegyek viszont ha nem, akkor még maradok – jegyzem meg mindenféle célozgatás vagy flörtöléssel egybeköthető mozdulat, mimika nélkül. Elvégre Astrid most egy férfi, megbeszéltük.
[You must be registered and logged in to see this image.]Oh, ha Leo ismerne engem, akkor tudná, hogy milyen sűrűn is jövök én zavarba. Elegendő ehhez bármi kis dolog is, de Perselus példának okáért folyamatosan zavarba hoz és most már Daniel is képes erre, főleg amióta tudom, hogy mit érez irántam. Nem a legjobb ez így, de sajnos nem tudok mit kezdeni vele, a szívem már más birtokolja. - Akkor viselkedj természetesen, ne pedig úgy, ahogy másokkal szoktál. – jelzem is felé, de ez után történik meg az a bizonyos próbálkozás a másik elméjének felkutatására, de a probléma az, hogy olyan falba ütközöm, amelyen nem oly egyszerű áthatolni és talán most nem is kéne. Miért tenném? Végülis, csak beszélgetünk, bajom ebből nem származhat, főleg, mert nem fogom csak úgy beadni neki a derekam, de talán már erre ő maga is rájött. - Igen, igazad van. Egyébként nem szoktam biztosra menni, de valamiért nálad úgy éreztem, hogy így jobb lenne. – vonom meg finoman vállaimat, de ő is tudhatja, hogy miért tettem azt, amit. Ahogy hozzám jött, ahogy megszólított, majd pedig a haverjai… Szerintem minden épeszű lány ezt tette volna a helyemben, ha ért legalább egy kicsit is a legilimenciához. Az más, hogy most nem értem el vele sokat, de a jövő kifürkészhetetlen. - Nem érzem úgy, hogy ne kéne válaszolnom, amíg normálisan teszed fel a kérdéseidet. Nem titok az, hogy miért vagyok itt. – tényleg nem az, néha én is vágyom az egyedüllétre és vannak dolgok, amiket nem beszélhetek meg akárkivel. És hogy milyen pletykákat? Én se hallottam ám oly sokat, de azért pár apróság nem kerülte el a figyelmemet. - Nem is tartalak annak. De én se vagyok hülye és nem is trófeának való, szóval beszélgethetünk, de mással hiába próbálkoznál. Így is maradni akarsz vagy inkább tovább állsz? – őszinte kíváncsisággal teszem fel kérdésemet, mivel amikor ideült hozzám először, sokkal másképp nyitott, de ha képes normálisan is kommunikálni, akkor maradhat, egyébként nincs bajom vele, csak a nagy nyomulást nem csípem, általában ott pofáraesés lesz a vége, a másik félnek természetesen. - Nem tudom, hogy nagy-e vagy baj-e, de vannak dolgok, amiket nem tudok megbeszélni senkivel se és ez nem mindig egyszerű. – vajon ő is így van ezzel? Neki is vannak dolgai, amiket nem mondhat el senkinek se? Persze eszem ágában sincs pont őt a bizalmamba fogadni, főleg így, ismeretlenül, de mennyivel könnyebb lenne. De mégis kinek árulhatnám el? Piton is megfenyegetett rendesen, hogy bizonyos dolgok közöttünk kell, hogy maradjanak, én pedig tartom a számat, még a testvérem és a legjobb barátom előtt is, ezt így kell tennem. Iszom én is pár kortyot, majd végül szép szemeimet a másikra függesztem. - Mi a mai programod? – kérdezek rá kíváncsian, finoman érdeklődve és talán kiérzi szavaimból, hogy talán szívesen lennék mégis vele egy kicsit. Fura ez a fiú, de tényleg nem ismerem, nem kéne máris elítélnem és ki tudja, talán még szimpatikus is lehet a számomra. Nem vagyok amúgy se egy bunkó lány, szóval most se értem magamat hirtelen, ideje visszább vennem, elüldözni valahogy mégse szeretném.
Cameron Caster
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Astrid & Cameron 2015-01-11, 10:45
- Tudod nem feltétlenül az a célom, hogy zavarban legyél. Sokkal inkább az, hogy jól érezd magad - jelentem ki úgy mintha csak az időjárásról beszélnénk. Sz@r taktika lenne ha az lenne a célom, hogy ilyen érzéseket váltsak ki a csajokból. Mármint persze ez hízelgő ha úgy vesszük de jobb szeretem ha egyértelműen pozitív érzéseket kötnek hozzám. Astrid bocsánatkérésére csak vállat rántok. - Azért abban is valami valami varázslatos ha nem tudod mi fog következni. Ne mond, hogy te mindig biztosra mész? - pillantok rá viszonylag hitetlenkedve. Ezután persze tisztába teszi, hogy nekem sem érdemes próbálkozni mire elmosolyodok. - Nos tekintve, hogy válaszoltál a kérdésemre inkább igazán meg sem próbáltam. Na meg időközben ugye kiderült, hogy ezzel egyikünk sem érne el semmit tehát...- megköszörültem a torkom - ... nem tudom milyen pletykákat terjesztenek rólam de h"lye azért nem vagyok - jegyzem meg kissé epésen majd kortyolok az italomból. Mikor azt mondja nem tudott kihez fordulni felvonom a szemöldökeimet, nocsak. Meglepően őszinte. - Hogy érted, hogy nem tudtál kihez fordulni? Tán valami nagy baj van? - pillantok rá ismét kérdőn, nem mintha elvárnám, hogy őszintén elmondja nekem a bajait. Pont nekem. De hát ő mondta, hogy kérdezzek. Érdekes, hogy pont neki nincs kihez fordulnia. Ez olyan mintha ezt én mondtam volna. Mármint igazából mindketten népszerűek vagyunk, lehet ő nem tud róla, hogy az - de az. A baráti körömben nincs olyan ember aki ne tudná, hogy kicsoda Astrid McCain... úgy általában elég informáltak vagyunk a McCain lányokkal kapcsolatban. Például ott van Lioneah is - na mindegy róla inkább ne beszéljünk. Nehéz eset, nagyon. Csak remélni merem, hogy Astriddal azért nem fecsérelem annyira az időm. Ha mégis hát tudom hova soroljam a McCain lányokat. Azonban egyelőre tartózkodnék a láttatlanban ítéléstől - nem úgy mint Astrid aki az első pillanattól kezdve bizalmatlanul fordul hozzám.
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem igazán értem hirtelen, hogy Leo miért tűnik el, azt pedig még kevésbé, hogy vissza is tér hozzám, azok után, hogy a haverjait elküldte, mert hát… hát eléggé úgy jött le, mintha ő mondta volna nekik, hogy lépjenek le. Furcsa ez a viselkedés, de a válaszára némileg mégis csak elpirulok. A franc, hogy ennyire kiszámítható vagyok. - Nem is tudtam, hogy érdekel Téged az, hogy zavarban vagyok-e vagy sem. – jegyzem meg és próbálok határozottságot és magabiztosságot erőltetni hangomba, csak az a baj, hogy nagyon nem vagyok az. Nem értem Leot, nem értem, hogy mit akar, de jobbnak látom vigyázni vele, így némileg megpróbálok elméjébe férkőzni, de meglepő dolgot tapasztalok. Egy pajzs, mely bár Perselusénál logikusan gyengébb, de elég erős ahhoz, hogy ezzel a gyenge próbálkozással ne érjek el vele semmit. Mást viszont nem vethetek be, nem kéne, és azt se szeretném, ha ő észrevenné, így inkább az italra kérdezek rá. - Én nyugodt vagyok, csak… érdeklődtem, ha már így ledobtad magad hozzám. – mosolyodom el, de ekkor már meg is jelenik a pultos és letesz a srác elé egy korsó italt, mire csak finoman biccentek. Így már értem. De akkor térjünk rá arra, hogy miért van pont itt, pont velem, amikor más lánnyal bizonyára jobban járna, de amikor válaszolni kezd, automatikusan sütöm le szemeimet és inkább a kezeim között lévő üveget kezdem el vizslatni, mintha olyan érdekes lenne az alakja vagy az, ami rá van írva. - Sajnálom! – kérek bocsánatot tőle az előző tettem miatt, hiszen érezhetően lebuktam, tudja, hogy mit csináltam és bizonyára okkal tudja. Lassan felnézek végül a szemeibe, de azért én is figyelek elmém védelmére. – Csak nem bízom benned és szerettem volna biztosra menni, de úgy tűnik, hogy hiába próbálkoztam. – döntöm oldalra cseppet fejem és bár ki nem mondom, egyértelműen jelzem, hogy tudom, hogy ő is képes arra, amire én. Ha nem így lenne, akkor már minden információt tudnék és ő se jegyezte volna meg a dolgot. Nocsak, kezd érdekesebb lenni ez a beszélgetés. - Nem, nem sűrűn, csak most valahogy nem tudtam kihez fordulni, úgy döntöttem, hogy jobb lesz most egyedül, aztán ha a Sors úgy hozza, majd úgyis ide téved valaki, bár nem gondoltam volna, hogy az te leszel. – nem hazudok neki, ez az őszinte igazság, viszont az én elmém is rendesen védve van, tehát ő is érzékelheti, hogy csak szavaimat hallja, nem fogja tudni máshogy kideríteni a gondolataimat. Perselus maga tanít engem, szóval igen, egészen ügyes vagyok már most. Azért érzékelem, hogy mit akart tenni, így most én hajolok előrébb, de azért odafigyelve a megfelelő távolság megtartására. - Ha valami érdekel, kérdezz, ne próbálj bennem kutakodni, mert beletörik a bicskád. – kedves mosoly, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk, majd ez után dőlök hátra inkább és iszok még pár kortyot az italomból. Nem fenyegetem, egyáltalán nem, nem szokásom olyasmit tenni, főleg egy ismeretlennel szemben, mivel Leoról tényleg nem tudok még túl sokat. Több lánnyal látni, az tény, ahogy az is, hogy hatodikos, na meg van egy bizonyos kisugárzása, de ez még kevés… és azzal se vagyok sokkal előrébb, hogy rájöttem, ő is legilimentor.
Cameron Caster
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Astrid & Cameron 2015-01-09, 09:58
- Nem akartam, hogy zavarba hozzanak - jelentem ki megrántva a vállam - mármint téged, nem engem - mosolyodok el. Asszem nekem volt időm ezt megszokni. Astrid végül beleegyezik a dologba így vele szemben helyet foglalok. Úgy mered rám ahogyan nem sokan szoktak, ez nem amolyan szerelmes kislány pillantás sokkal inkább fürkésző. Homlokráncolva vonom fel a szemöldököm. Kérdésére a pult felé pillantok majd vissza rá. - Nyugi, mindjárt én is iszok - mintha csak az elmémben olvastak volna megjelent a csapos és lerakott elém egy korsó mézsört, mire mosolyogva biccentek neki. Azért az utánpótlásról nem feledkeztem meg, a fiúk lelkére kötöttem, hogy fizetés után rendeljenek nekem még egy italt. Cserébe persze megígértem, hogy ügyes leszek. - Hogy miért keresem a társaságod? Például azért mert így még egyetlen nő sem nézett rám, csaknem valami rosszaságban töröd a fejed? - kérdezem ismét felvonva a szemöldökömet. Muszáj volt rákérdeznem. - És mi a helyzet ezzel a magányos akcióval? Gyakran ücsörögsz egyedül az ilyen helyeken? - hajolok előre alkarommal az asztallapra támaszkodva, sötétkék tekintetem az övébe fúrva. Igen, szándékomban áll megtudni az igazságot - akkor is ha nem mondja el.
Astrid McCallie
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Astrid & Cameron 2015-01-07, 22:05
Cameron & Astrid
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem veszem jó néven, hogyha csak úgy játszadozni szándékoznak velem, és mivel elég egyértelmű volt Leo érkezése, így szépen le is próbálom koptatni, minél előbb. Amúgy semmi gondom sincs a sráccal, tényleg, de mégis, mit várt? Majd mosolyogva az ölébe dobom magam, amikor a haverjai így szurkolnak a háttérben? Nem egy darab hús vagyok. Ahogy nézem, már fel is kel és itt hagy, ami azért egy picit mégis meglep, azt hittem, hogy kitartóbb, de aztán mégse. Ez is egy remek nap, úgy hiszem… A sörömbe kortyolok, miközben azért fél szemmel figyelem a kis társaságot, de egyre inkább feszengek, ez annyira kínos. Hallom az ordítást is, mire most már elpirulok némileg úgy fordulok, hogy arcomat véletlenül se láthassák, mégis, amikor látom, hogy összehajolnak, már sejtem, hogy nem úszom meg ennyivel. ~ Nyugi Astrid, biztos más lányhoz megy majd oda.~ - bárcsak… bárcsak így volna. Az viszont tényleg meglepő, hogy a fiúk lelépnek, így csak utánuk nézek, majd ez után az ismét mellém érő Leohoz, aki úgy tűnik, hogy most már máshogy indít. Nocsak… tanul a fiú? - Szegény srácokat elküldted miattam? Igazán nem kellett volna… - kezdek bele, de végül finoman biccentek és a velem szemben lévő székre mutatok. – Ülj csak le, úgy sincs más választásom. – mosolyodom el végül, de eközben szemeibe tekintek és bizony próbálok behatolni elméjébe, hogy kiolvassam, hogy mégis mi célja van velem. A legilimencia jó dolog és valószínűleg észre se fogja venni, hogy mit csinálok, úgy tudom meg a kis titkát. Nem hiszem, hogy ő is legilimentor lenne, áh, biztosan nem. - És miért keresed a társaságomat? Na meg… te nem iszol semmit? –ahogy nézem, most nincs nála semmi és így, hogy ide ült hozzám, én pedig iszogatok mellette, ismét furcsa ez a helyzet, szóval jobb lenne, hogyha akkor már normálisan csatlakozna.
Cameron Caster
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Astrid & Cameron 2015-01-07, 11:00
Ahogy sejtettem nem lesz egyszerű menet, elég konkréttan elkűldött a frąncba. Persze ez engem cseppet sem lombozott le. Komoly ábrázattal hallgattam végig a mondandóját olyannyira öszpontosítva, hogy még bólintottam is jelezve: értem. Megvárom amíg Astrid elhelyezkedik s már mennék is ha nem nyitná szólásra a száját. - Rendben, ha csak ez zavar - szorítom össze az ajkaimat majd felkelek a padról és megtorpanva a lány mellett biccentek neki. - Elnézést a zavarásért - mondom még majd sarkon fordulok és visszasétálok a többiekhez. Amit én a fejemre kapok nagy hurrogva meg nevetgélve azt senkinek sem kívánom. '- Mivan befuccsolt a Miller varázs? - ordította a viszonylag már ittas haverom. Ilyenek ugye a jóbarátok. - Nyugi, nyugiiii...- emelem fel a kezem visszafogott hangerővel kommunikálva majd intek nekik mire szinte egy emberként hajolnak közel hozzám. Némi sugdolózást követően rám merednek majd összeszedik a cuccaikat, fizetnek és távoznak. Jómagam kiiszom a sörömet majd ismét felkelek és odasétálok Astridhoz. - Kezdjük elölről kedves Astrid. Megengeded, hogy csatlakozzak hozzád? Tekintve, hogy jómagam is egyedül maradtam örülnék egy ismerős arc társaságának - mosolyogtam a lányra a legmegnyerőbb mosolyommal.
[You must be registered and logged in to see this image.]Mivel még mindig tart a karácsonyi szünet, ezért nem érzem úgy, hogy feltétlenül az iskolában kellene maradnom. Persze nem ment haza minden barátom és én is elég időt töltöttem már távol az intézménytől az utóbbi napokban, de most mégis úgy érzem, hogy jól esne egy kis séta, majd talán egy vajsör a Három seprűben. Ki tudja, talán még néhány ismerőssel is összefuthatok ma. Jelen pillanatban tehát egyedül ücsörgöm, de ez engem nem zavar, úgyis feltalálom magam és ha így marad ez az egész, hát hamar továbbállok, az édességbolt egyébként is vár. Mivel a kabátom és a pulóverem a székem támláján pihen, így jelenleg egy hófehér pólót viselek, fekete nadrággal és szintén fekete csizmával, kezeimen és nyakamban pedig némi ezüst ékszer található. Kiegészítők, de szépek, én legalábbis szeretek ilyesmiket hordani. Hajam kibontva, most egyenesen omlik végig hátamon és előre vállaimon át, szemeim körül pedig kevéske, ezüstös smink található. Két kis kezemben fogom az üveget, úgy nézek körbe, egészen addig, amíg hirtelen le nem dobja magát velem szemben egy srác. Meglepetten pislogok rá, de természetesen a fütyülések és a hajrázás se kerüli el a figyelmemet, így enyhén felszalad szemöldököm, miközben előbb a srácok felé sandítok, majd a velem szemben ülő Leo felé. - Hello! – nem több most tőlem se a köszönés, miközben meglátom arcán a helyes mosolyt. Tény, hogy nem csúnya ez a srác és van benne valami, de elég sok lánnyal látni és úgy tűnik, hogy most én volnék a következő áldozat. El is érkezik a bemutatkozás, amire finoman biccentek és mivel nem vagyunk egy bunkó lány, azért én is elárulom neki a nevemet, hiszen miért kéne tudnia? Nem egy évfolyamba járunk, úgy tudom, hogy ő hatodikos. - Astrid McCaine vagyok és igen, tudom. – bár a nevében nem voltam biztos. Nekem valami más rémlett, de aztán én is tévedhetek. Ez után viszont finoman emelem fel kezem, jelezve, hogy ne folytassa, nincs értelme, hiszen ez a duma, amibe belekezd, nos… rettentően átlátszó. - Figyelj, lehet, hogy ez másnál beválik, de én nem vagyok éppen olyan lány, aki arra vágyik, hogy meghódítsák. Szóval nyugodtan megkímélheted magad ettől az egésztől és visszatérhetsz a barátaidhoz, mert ahogy látom, nagyon figyelik, hogy miként ügyeskedsz. – eléggé egyértelmű, én pedig ennyire már nem vagyok naív. Na meg, mindenképpen oda kell figyelnem a dolgaimra, így jobb biztos távolságban tudni magam tőle. Nem mintha aggódnék azon, hogy mondjuk sikerül a közelembe férkőznie, de nem szeretem az ilyen nyomulásokat, és még mindig zavar az, ahogy ide ült hozzám, ahogy a barátai bíztatták. Olyan, mintha valami játékszer lennék, egy kis ereklye, akire egy időre szükség van. Nos, én csak egyetlen ember játéka vagyok, másnak ezt nem engedem meg. Lazán iszom ez után néhány kortyot a finom italomból, majd úgy dőlök hátra és túrok bele szőke hajzuhatagomba. - Egyébként mindenkivel így szoktad kezdeni a beszélgetést? – kérdezek rá, ha még nem ment volna el, hisz ki tudja, hogy máris feladja-a vagy sem. Vannak kitartó egyének, bár nem hiszem, hogy én olyan hűde nagyon érdekes lennék a számára, hiszen nincs bennem semmi extra se, tök átlagos vagyok, nem is értem, hogy miért pont hozzám ült most le és nem valaki máshoz. Danielt se értettem mondjuk a múltkor, de mintha… mintha kezdenének észrevenni a fiúk, ez pedig valahol belül azért mégis csak jól esik, főleg úgy, hogy Perselustól ritkán kapok kedvességet és odafigyelést.
Cameron Caster
Reveal your secrets
Tárgy: Astrid & Cameron 2015-01-06, 17:05
Astrid & Cameron
A sors cseppet sem kreatív fintora, hogy pont ide tévedtem be. Istenemre esküszöm csak lazítani akartam a skacokkal. Ám amint helyet foglalunk egy ragacsos asztalnál megpillantok egy 100 karátos bombázót. Nem röhögni, fogalmam sincs melyik a csúcs karát úgyhogy a zsázalékolós rendszerből kiindulva valasztottam ki a hegy csúcsát. Mondhatnám úgy is, hogy tíz pontos. Életemben egyszer majd biztosan sikerül türtőztetnem magam - mindenesetre ez nem az a nap. Azért még egy kicsit kivárok hátha valami szőrös, 2 méteres favágóval nyomul. Egy kis mézsör meg két kör bagó után visszatérva úgy döntök, hogy lecsatlakozom a csapatról. Nincs híre a favágónak. A fiúknak csak intek, ugyanis amint megérkezek a célállomáshoz ők már úgyis tudni fogják mi a helyzet. Úgy huppanok le az ismerős szőkeséggel szemben lévő padra mintha csupán rég látott ismerősömmel szeretnék váltani néhány szót. Füttyögés a haverok felől, némi hajrá Leo kíséretében. - Hello! - köszöntöm őt sziporkázva bevetve hófehér, hibátlan fogsorom adta csábos mosolyom. Nem, ennyi nem lesz elég. Ez a nő nem egyszerű eset és ettől máris egy újabb löket moticávió tódul a tagjaimba. - Leo vagyok, Leo Miller. Egy iskolába járunk - jegyzem meg. Láttam már őt párszor bár fogalmam sincs mi a neve. Jó, oké hazudtam. Astrid McCain a hatodévesek szent grálja. Persze, hogy tudom ki ő és megfogadtam addig nem kerülök a hideg anyaföldbe amíg nem sikerül legalább egy kis elalélást kicsikarnom belőle. - Csak nem egyedül bulizgatsz itt? Akkor fel a fejjel mert itt van neked Leo, hogy szórakoztasson - vonogatom fel fél szemöldökömet sunyi, csibészes mosollyal.
//
