Főkarakter: Főkarakter
Teljes név: Sadie Henessy-Jones
Születési hely és dátum: Boston, 1979. május 24.
Csoport: Mardekár
Patrónus: Őz
Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Hatodév
Képesség: Akkor töltsd ki, ha már dobtál a [You must be registered and logged in to see this link.] alapján és ide írd be, mi jött ki.
Kiemelkedő tudás: Akkor töltsd ki, ha már dobtál a [You must be registered and logged in to see this link.] alapján. Külön jelez mely tantárgyakból mit tudsz, pl.: Bűbájtan - Született tehetség, Sötét Varázslatok Kivédése - Kiemelkedő, Legendás lények gondozása - Tehetségtelen
Jellemed kifejtése
Személyiség fejlődés (jellem, et-kiegészítő)
Sadie Henessy-Jones, született 1979 tavaszán. Az oly vidám, harsány és csínytevő kislány hamar elveszíti édesapját, rejtélyes körülmények között. Egy napon elhurcolják a férfit családi otthonából és soha többé nem kerül elő. Az édesanya – aki kellően motivált, ha pénzről van szó - megijed , s hogy ne kerüljön utcára két gyermekével és megőrizze méltóságát, szépségét kihasználva azonnal pénzes úriemberek után néz. Akad is egy a horogra, Maximilien Brandström, német származású , aranyvérű varázsló személyében. A férfi bár gazdag, nem olyan nemesi család sarja, mint Astrid Georgine Hennesy-Jones. Éppen ezért kapóra jön neki a hölgy hírneve, s egyben a szépségét is honorálja. Az eljegyzést követően Astrid kúriájában költöznek össze, s mondhatni boldog párkapcsolatban élnek egymással.
Sadienek hiányzik édesapja, nem tudja túltenni magát a férfi hiányán, sokáig hallani sem akar az új betolakodóról. Végül aztán az atyai hiány eluralkodik lelkében, s igyekszik elfogadni a pótapát. Megtalálják a közös hangot, egyre több időt töltenek együtt és Sadie végre úgy érzi, hogy talán visszakapott valamit a sorstól. Gyermekkora mondhatni boldog, míg a nővére váratlanul el nem hagyja otthonukat. Már nem jár haza, levelet is csak ritkán ír, s természetesen Sadie ezt zokon veszi. Úgy érzi, hogy elhagyták, ismét.
Depresszióba zuhan, hallgatag lesz , s ezen a helyzeten még inkább ront a pótapa váratlan közeledése…
Míg Sadie az első három és fél évét mondhatni vidáman és boldogan töltötte el a Roxfortban, a negyedik év elejére személyisége teljesen megváltozik. Míg az első hónapokban a depresszió jelei és zárkózottság jellemző rá, úgy hónapokkal később felszabadultabb, mint valaha. Megszűnik létezni az egykori kedves és vidám lány. A helyére egy számító dög kerül, akinek olyan a szíve, mintha jégből faragták volna. Minden lépésében saját céljai vezérlik, képes átlépni bárkin. Barátokban nem hisz, számára kizárólag érdekbarátságok léteznek. A szerelemben sem hisz, megtanulta, hogyan használja ki a srácokat , ráadásul ezt még élvezi is. Ha hazajár, igyekszik mindent megtenni azért, hogy Maximiliennek visszavágjon, megtanulta megvédeni magát. A legalattomosabb dolgokra is képes lenne azért, hogy mentse az irháját.
S hogy ki lenne a valódi Sadie Hennesy-Jones?
Az majd a játék végére kiderül.
Megjelenés
Sadie egy középmagas, sportos testalkatú, világos bőrű lány. Haja szőke, hosszan, kiengedve hordja, formáján gyakran változtat. Hol egyenes, hol göndör, mikor éppen mihez van kedve. Szemei a zöldeskék árnyalataiban úsznak, ajkai teltek.
Fiatal lányokhoz méltóan a helyi trendeket követi és igyekszik a divatot megtartani. Stílusát tekintve inkább a dekoratívabb vonalat követi, bár ezt mindig meghatározza az, hogy éppen milyen a hangulata, hová megy és kivel. Az iskolában természetesen viseli az egyenruhát, sok háztársával ellentétben még élvezi is. Persze, igyekszik, hogy a szoknyája mindig rövidebb legyen pár centivel, mint a többieké.
Életed fontosabb állomásai
Sikolyom elfojtottan tört felszínre, csuklóim nem szabadultak az erős férfikéz szorításából. Arcom – mely korábban még pofontól sajgott – a hideg és nyirkos pince falához nyomódott, Maximilien teste az enyémnek feszült. Könnycseppek gurultak végig arcomon, s a küzdelmet feladva szenvedtem birtokló mohóságától. Nyögései pengeéllel hasítottak szívembe, alkoholos lehelete facsarta az orromat és nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy megszabaduljak pót apának egyáltalán nem nevezhető moslék karjai közül.
Utolsó morranásait igyekeztem figyelmen kívül hagyni, erősen hunytam le szemeimet, s vágytam a szabadságomat.
Maximilien szorítása enyhült, s miután megkapta azt, amire beteges elméje áhítozott, visszacsatolta övét nadrágján. Aljas, megrészegült vigyor futott végig ajkain, miközben csillogó szemekkel méricskélte romjaimat.
- Ugyan Sadie, előbb-utóbb úgyis túl kellett esned ezen, anyád biztosan talált már neked rangnak megfelelő férjjelöltet. Vedd úgy, mintha ezek lennének az első szárnypróbálgatásaid…és ne feledd, ez a kettőnk titka marad, Édesem. – Reszketve húzódtam a borokat tároló polcrendszer szegletébe, miközben anyám férje ingujjait igazgatta és felém közelített. Újra lehunytam szemeimet, míg csókot nyomott a homlokomra és zokogva törtem fel, mikor megláttam távozó alakját.
Hosszú perceken keresztül rázkódott testem, könnyek áztatták arcomat és próbáltam rájönni arra, hogy miért kellett ennek megtörténnie. Mocskosnak éreztem magam, és bűnösnek. Meg sem akartam mozdulni és azt kívántam, bárcsak ne is léteznék.
A soron következő napokban megszűntem létezni, ha lehet, el sem hagytam a szobámat. Csak őrlődtem, szenvedtem, magamat hibáztattam a történtekért és meg akartam halni. Egy héttel később Maximilien újra rám tört, s játékszerként használt a saját otthonomban. Majd újra és újra, s közben úgy éreztem, hogy eluralkodik rajtam a düh.
Míg az első alkalommal magamat hibáztattam, szenvedéseim közt volt időm gondolkodni. Sírni és gondolkodni. Akkor már egész másokat hibáztattam, többek közt a nővéremet. A nővéremet, akinek hiánya felemésztett. Aki hosszú ideje már nem tért haza, bagolypostát is ritkán küldött. S míg azt gondoltam, engem hagyott el, rá kellett döbbennem, hogy talán Maximilien miatt nem jött már haza.
Viszont, ha ez így volt, akkor miért hagyott magamra? Ha pontosan tudta, mi várhat rám, miért nem védett meg? Miért?
Míg az első fázis az önmarcangolásomról szólt, a következőbe lépve már düh tombolt bennem. Olyan dühödt éreztem anyám férje, s a családom iránt, amit nem lehetett csak úgy elfojtanom. S hiába jöttek a Roxfortos évek, hiába kerültem távolabb tőlük, attól még nekem is meg kellett küzdenem a démonjaimmal.
Míg a többi velem egyidős lány vidáman vonult végig a bársony szőnyegen, addig nekem nem volt olyan pillanat, hogy ne éltem volna újra át álmaimban a szörnyűségeket. Zárkózottságom sokáig jelen volt, míg meg nem ismerkedtem a füvek varázslatos világával. A bódulat kellően elengedett ahhoz, hogy megpróbáljam élvezni az életet. A történtekkor negyedikes voltam Mardekár házában…