2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Csak hümmentve bólintok, hiszen sokmindent tudok már Philip életéről, de azért mindent nem volt még lehetősége elmesélni a lányáról, vagy a múltjáról és ez nem is pont a legmegfelelőbb pillanat erre, hiszen így is épp elég feszült az egész helyzet ahhoz, hogy most hosszan csevegjünk a konyhában. Kitudja, hogy addig a két lány mit kezdenek egymással, hiszen eléggé ellentéteseknek tűnnek már elsőre is. Azt pedig egyébként is átérzem, hogy milyen, ha az embernek nem egyszerű a gyerekkora, mert hát az enyém nagyon távol állt a felhőtlentől lássuk be. De mindenki máshogy viseli a nehézségeket. Leticia ezek szerint bezárkózik és ellenségessé válik, én pedig... nem voltam jobb azzal, hogy megteremtettem akaratlanul is Alicet. Végtére is az ő helyzet azért mégis csak jobb. - Oh igen, ez már felmerült. Itt egyébként is nagyon kicsi a hely, a boltomhoz pedig nem túl jó emlékek kötnek. - bólintok egy aprót, de nem is tudom, hogy hirtelen mit is mondhatnék még. Az este további része jó eséllyel beszélgetéssel telik, legalábbis amennyire lehetséges egyáltalán ez közöttünk. Egy biztos, nem lesznek hosszú és bonyolult témák, az is kész csoda, ha Leticia nem távozik gyorsan és hirtelen, amikor úgy dönt, hogy megunta a dolgot.
//Én itt zárnám, ha nem gond, nagyon nehezen írok, valszeg úgyis lelépne Leticia lassan. //
- Mondanám, hogy én már megszoktam.. Tudod az anyja halála után nem a legszerencsésebb döntéseket hoztam.. Szeretném, ha egyszer végre visszatérhetne, ha boldog lenne.. – Megrázom a fejemet, erősen kétlem ugyanis, hogy a fiúja képes volt bármire, amivel bánthatta Leticiát. Nem szerette, nem támogatta, ez nyilvánvaló, de a lány egyrészt erős, másrészt már senkitől nem hagyja, hogy hasson rá. Ám nem erősítette a lelkivilágát, az biztos. Leticia manapság egy teljesen elvadult életet él, nem tudom, hogy csináljak, és ez az egész családi ebéd sem éppen halad úgy, ahogy terveztem. Reméltem, hogy ha Letty kap maga mellé egy vele egykorú lányt, akkor javulhat a dolog, de ez is csak hiú ábrándnak tűnik. Meglep ugyanakkor, hogy Eleanor nem válaszol az összeköltözős kérdésre, mintha tőlem, a férfitől várná el, hogy döntsek. Igaz, a baba témában is nekem voltak felvetéseim, ráadásul ha kapok egy birtokot, akkor az az én nevemen lesz, így ha nem mondom ki, Ellie nem költözik oda. -Igen, Alison karatézik. Én magam is becsülöm azt, ha valaki nem csupán a mágiára támaszkodik. – Teszem hozzá a magam igazát, hiszen nekem vívótőröm és pisztolyom van, a mágia úgymond csak másodlagos dolog az életemben. Nem lebecsülendő, hiszen az a kobold segített megszabadulni Ellie-nek Alice-től, de.. jobban bízom a pisztolyban a pálca helyett. Az még sosem mondott csődöt. Összekulcsolt ujjakkal hallgatom Leticiát, aki legalább válaszol a körkérdésre, így még enni is elfelejtek. Igaz, hogy most is van egy stílusa, de mindenképpen fejlődésnek tudom be. – Igen, jól emlékszel. A lovagi címet nem szándékoztam használni, az olyan felvágós lenne. Ám tekintve, hogy az auror fizetés nem a legnagyobb, úgy döntöttem, a birtokot elfogadom. Ott természetesen neked is lehetne állandó szobád, ha úgy szottyanna kedved, hogy beugrasz. Az pedig magától értetődő, hogy Ellie drága, ahogyan már beszéltük korábban, megtisztelnél vele, ha mostantól a saját otthonodnak is tekintenéd. – Terjed ki a figyelmem Alisonra is. Biztos vagyok benne, hogy Leticia ezen is csak duzzogni fog, de én tényleg próbálkozom, viszont szeretnék már boldog is lenni. Viszont buzgón lapátolom tovább az együtt főzött tésztát a raguval, ez a többieknek egy pár pillanatos lehetőséget ad, hogy reagáljanak. A mai beszélgetést igazából ezen bejelentésre fűztem fel, nem cél, hogy hosszú órákra összezárjam őket, inkább a fokozatosság elvét lenne jó követni.
Lehet, hogy akad olyan, akinél ez hatásos lenne, de az én jelenlegi élethelyzetem más. Egyszerűen dühvel reagálok a dolgokra és hát már bőven van a hátam mögött olyasmi, amire így lehet. Próbáltam én már elfogadni, kimászni a gödörből, nem negatívan állni a dolgokhoz, de ehhez a nagy családi idillhez most egyszerűen nem megy. Itt egy lány, akinek első ránézésre gőze sincs a világról. Oké egy másik család nevelte fel, de gondolom jólétben, talán nem szeretetben, tudom is én. Nem mondom, hogy nem történhetett vele soha semmi rossz, de nem látta meghalni az anyját az apja által, akit megszállt egy banya és nem halt meg ő maga is majdnem, sőt még a pasija se volt annyira perverz, hogy kiderüljön totál hasonlítson a srác anyjára. Az egész már túl abszurd ahhoz, hogy azt gondoljam idővel majd minden jó lesz és legalább érdemes reménykedni. - Tudod mit érdemes? Élvezni az életet és nem foglalkozni semmivel, de álmokat meg terveket szövögetni... na az rohadt nagy baromság. - vonom meg a vállamat. Végétére is igaza van, megtehetném, hogy fogom magamat, aztán lelépek, de abban nincs semmi izgalmas. Ők is unatkoznának valami nyálas családi vacsi keretein belül és hát talán attól, hogy épp rühellem a világot, mégis csak ragaszkodom az apámhoz. Az utóbbi időben egészen normális lett a kapcsolatunk, csak hát nem igazán számoltam vele, hogy bejön a képbe valami pótanyuka, meg egy mostohatestvér is és ez lehet, hogy csak a kezdet. Aztán majd ki tudja, hogy ki fog siratni kit, amikor az egésznek vége szakad. Egyszerűen nem szabad túl komolyan venni a dolgokat és akkor sokkal kevésbé fáj az elvesztésük. - Karate? Mármint a küzdősport? - vágok egy meglepett fintort, mert hát nem igen néztem volna ki a csajból, hogy karatézik. Lehet, hogy unalmában valami ütöget és a pénze miatt tovább tolják, vagy elviselik, de elég nehéz elhinni róla, hogy fullba nyomja a Jacki Chant, vagy ilyesmi. Mindenesetre leülök az asztalhoz és elkezdek enni. Azért a kaját nem hagyom ki, de hogy nem fogok itt átvedleni rendes kislánnyá, az is biztos. Az apám meg egyelőre láthatóan lenyeli a békát, na nem mintha sokat változtatna bármin is, ha nem így lenne. Maximum akkor tényleg elhúznék. - Szeptembertől visszamegyek a suliba, úgyhogy én a magam részéről addig kiélvezem a nyarat. Utazgatok, dolgozom, ahol sikerül és szórakozom. Még hogy tábor... - forgatom meg azért kissé a szememet most már, de ezt inkább csak magamban dünnyögöm, még ha amúgy hallható is. Eléggé dedós dolognak tartom, hogy valaki táborozni megy, de gondolom gazdagéknál egy nagyobb divat. Arra azért én is felfigyelek, amit Alison kérdez. Hallottam a díjról és mintha... - Jár hozzá valami kéró is nem? - célozok itt újra a díjhoz, és ha jól tudom, akkor már technikailag együtt élnek, mert az utóbb időben az apám nem sok időt töltött az itteni lakásban. Én legalábbis ritkán láttam, pedig Jensen tahósága után visszajöttem egy időre, a suliban pedig még csak felzárkóztató órákra járok, majd rendesen szeptembertől folytatom, hiszen a kóma gyakorlatilag fél évet elvett az életemből.
Miután a szüleink kimentek, megpróbálkozom valamivel, legalább a lelkére beszélni, de nagyon nem megy. A saját szüleimmel, mármint nem a vérszerintiekkel én sem voltam sosem kibékülve, amióta pedig kiderült, hogy egész életemben titkolták az igazságot, csak hogy legyen egy örökös.. Hát szinte alig szólok hozzájuk, de még nem volt merszem valami provokatív szembesítéshez. A vér szerinti pedig még annyira idegen, hogy csak ismerkedünk, de ő legalább elmondta az indokokat. Megértem, mert teljesen logikus, és egyben érzelmi döntés is volt. Nem tehetett róla. Ráadásul rá külsőleg és belsőleg is hasonlítok. Nem akarom, hogy ez a lelkironcs lány mindent elrontson. És mégis, őt is meg lehet valahol érteni, noha az ő történetét még nem értem, de az látszik, hogy valami belső feszültség dúl köztük az apjával. Aki próbálkozik istenesen, s Eleanor is igyekszik a tüzet oltani. Melléjük állok hát. – Figyelj… Senki sem mondta, hogy boldogok leszünk, de nem törekedhetünk rá? Nem tudom, hogy mi történt veled, de össze kell szedned magad! Nem az apád kedvéért, magad miatt! Ha nem is tetszik, ami történik körülötted, hát vedd a kezedbe az irányítást. Ha nem akarsz itt lenni, akkor miért nem mész el? Félre ne érts, nem elküldelek, csak mi értelme, ha nem érzed jól magad? – Mivel úgysem nekem fogja elmondani, hogy mi bántja, kár is úgy tennem, mint aki valami legjobb barátnőként meg akarja hallgatni. Én csak nem akarok feszültséget, abból volt részem bőven otthon is. Hozza meg a döntést, ami lehet, hogy az lesz, hogy marad, és fancsali fejeket vág továbbra is. Megjön az apja, én pedig máris asztalhoz ülök. Valami szalvétát tűrök a blúzomba, mielőtt még leenném magamat. Úgy látom valami tészta van raguval, az biztosan nyomot hagyna, aztán lehetne kivarázsolni belőle. – Én egy karate táborba szeretnék eljutni, ha elengednek a Fawley-k. – Szándékosan nem azt mondom, hogy a szüleim, hiszen az már Eleanor, de azért még mindig a kúriában kell laknom, hiszen érdemben nem történt változás. – És te.. anya? Hogy álltok? Összeköltözés? – Kissé talán direkt kérdés, de szeretnék tiszta vizet önteni a pohárba, amúgy is egyenes jellem vagyok, a sport meg pluszban erre nevel. Érdeklődve pillantok a felnőttekre, hogy vajon milyen díjátadóról lehet szó, ez még nekem is új
♬ Brave ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
Felettébb bizonytalan vagyok, hogyan fog alakulni ez a mai nap, mert eddig elég nagy a feszültség, én pedig sose voltam jó az efféle családi dolgokban, hiszen nem volt lehetőségem gyakorolni és igazából sejtelmem sincs, hogyan működhet ez jól egyáltalán. Nagyon igyekszem, de nem tudom, hogy menni fog-e, vagy hát azt hiszem ez most nem rajtunk múlik. - A lányod... mindig ilyen nehéz eset? - kérdem végül óvatosan, és persze nagyon halkan, miközben a tésztára lapátolom a szószt. Nem akarom én megbántani és főleg nem akarom, hogy a lány hallja, de hát a stílusa finoman szólva is hagy kívánnivalót magaután, pedig úgy tudtam, hogy mintha jobban alakult volna a kapcsolatuk az utóbbi időben. Ez a vacsora viszont nem a legjobb hely arra, hogy megkérdezzük mi történt, mert hát biztos, hogy valami volt, amit átbillentette ebbe a kellemetlenkedő stílusba a lányát. Azért persze nem akarok kellemetlenkedni a kérdéssel, de még sem tudom megállni, hogy egyáltalán ne szólaljak meg. Még ha nincs is most időnk ezt érdemben kitárgyalni. - Az a fiú bánthatta? - hiszen nem rég még tudom, hogy volt róla szó, hogy együtt vacsorázunk velük, és most pedig Leticia azt mondta mintha semmiség lenne, hogy szakítottak, pedig egy összeköltözés azért nem apróság. Talán nagyon megbántotta az a Jensen, hogy ennyire megroppant és most mindenkit bánt, aki csak az útjába kerül. Ha ezt előre tudjuk talán nem kellett volna erőltetni a mai vacsorát. - A díjátadóra te is eljössz majd Leticia? - kérdem óvatosan, mert bevallom sejtelmem sincs, hogy Philip mennyit mesélt a lányának arról, hogy milyen jutalmat kapott, meg a birtokról, meg úgy általában. Lehet, hogy nem volt rá alkalom, vagy ez most egyáltalán nem jó téma, de én azért büszke vagyok rá, hogy elérte és talán még ez is jobb téma, mintha csak némán eszünk. Valahogy kétlem, hogy most hosszú és bő beszámolók jönnek. Alisont úgy sejtem nem sok helyre engedik el a szülei, Leticia pedig a jelenlegi állapotában kétlem, hogy komoly nyári szórakozást tervezne, vagy pont azért akar kirúgni majd a hámból, hogy jobban érezze magát? Bár lehet, hogy az meg az apját nem fogja különösebben érdekelni, hogy egy húsz éves lány hogyan tombol, ha el akarja felejteni a bánatát. Nem mintha erről túl sok információm lenne, hiszen nekem sosem volt lehetőségem effélére.
[You must be registered and logged in to see this image.]- Letty, kérlek.. Legalább próbáld meg. – Teszem hozzá Eleanorra ráerősítve. Teljesen megértem, hogy a lányom ennyire a vad korszakát éli, eleve rossz szülő voltam, hogy azzal, hogy védeni akartam, eltaszítottam, elrejtettem őt a világ elől, de ezzel utólag már nem tudok mit kezdeni. Sajnálom, egyértelműen sajnálom, de én csak jót akartam. Most viszont teljesen olyan, mintha szemrehányó lenne, hogy szeretnék boldog lenni, valaki más oldalán, aki nem az anyja. Érthető, hogy így reagál, de muszáj volt megpróbálnom, most pedig csak reménykedhetek, hogy az idő majd gyógyír erre is. Nekem már az is elég lenne, ha csak semleges maradna, nem kell kedvelnie Eleanort, vagy éppen Alisont. Látom, hogy Leticia mennyire kiábrándult, felháborodott, ezért most nem is erőltetem még jobban a dolgot, inkább megérintem Ellie vállát, hogy viszamenjünk a konyhába tálalni. Ennek megvan az a kockázata, hogy a két lány esetleg szó szerint hajbakap, de ezt vállalnunk kell. Alison is már felnőtt, az iskolában is lehetnek ellenségei, Ellie úgysem védheti meg. Pláne az én lányomtól bízom benne, hogy nem is kell. Talán Leticia most nem lesz még bántóbb. – Igen, és ezt is kell sugároznunk. Mindketten felnőttek már, a toleranciát nem most kell tanulniuk. – Biccentek, miközben szűröm a tésztát, s elkezdem kitenni a tányérokra. Közepes, felnőtt adagokat teszek, az nagyjából mindenkinek fogyasztható. Levessel nem készültünk, mert nem az volt a cél, hogy egész nap itt legyünk valami többfogásos lakomán, már egy főétel közös elfogyasztása is kihívást jelenthet. Van azért még boltban vett aprósütemény, ha csillapodnának a kedélyek, és mégis mindenki maradna. A mindenki alatt nyilván Leticát értem. Várom, hogy Ellie kiszedje a tésztára a feltétet, hogy aztán a konyharuhát átdobva a karomon több tányért is szervírozom befelé. – Ahogy jövünk befelé, érzem én a feszültséget, ehhez még látnoknak sem kell lenne. Leteszem a tányérokat, hogy aztán kihúzzam a széket Ellie-nek. Intek a lányoknak, ha még nem mozdultak volna meg, majd én is helyet foglalok. – Jó étvágyat! És lányok, ki hová megy a nyáron? – Dobok fel egy ártatlan témát, lévén március van, a tanév vége lassan belátható. Igyekszem megőrizni a sztoikus nyugalmamat, ami a mindennapi életben is jellemez, tekintve a lelkierő komoly fegyver bármilyen helyzetben. El is kezdek falatozni, s kiváncsian várom a válaszokat.
Nem sok kedvem van a jópofizáshoz. Persze megtehetném, hogy úgy teszek mintha, de minek? Az egész úgyis tönkremegy majd nem, mint mindig minden. Akkor meg mi értelme tettetni? Értem én, hogy apa boldog akar lenni, de tényleg azt hiszi, hogy sikerülhet? A dolgok úgyis elszaródnak, csak idő kérdése. Vagy a banya toppan be, vagy valami más. Egyébként is, auror, aki vállalta a veszélyt, tehát igazából sosem lehet nyugodt és békés élete. Nem tehet úgy, mintha a múlt meg se történt volna. Nekem meg nincs szükség valami új anyukára, hiszen eddig is megvoltam nélküle. Igazából sokáig megvoltam egyedül, hiszen apa bevágott a spanyol suliba, hogy ott majd biztonságban leszek, most meg, amikor már úgyis felnőttként a saját lábamra állok, tegyünk úgy, mintha mindent onnan lehetne folytatni, ahol abbahagytuk sok-sok éve? Képtelen vagyok hinni ebben. Azért megrázom ennek az Eleanornak a kezét, de eszem ágában sincs nyakba borulni és simán oda-odaszúrok mindenkinek és a keresetlen stílusomat se fogom különösebben vissza. - Persze, biztosan, mint a mesékben és boldogan étek, amíg... - vonom meg a vállamat, bár látszik rajtam, hogy nagyon nem hiszek ebben az egészben. Tényleg úgy érzem, hogy ilyesmi csak a mesékben van, az élet pedig maga a tömény szívás és nem szól semmi másról. Csak, mintha apa ezt nem akarná elfogadni, pedig ő az idősebb, neki kellene, hogy több esze legyen és belátni, hogy ez az egész nem úgy megy, ahogyan elképzeli, vagy szeretné. Úgyis jön majd valami, vagy valaki, aki beleköp a levesébe, aztán jön majd az én megmondtam. Amikor aztán a leendő mostohatestvérem nekem szegezi a kérdést eléggé szkeptikusa nézek rá, mint aki minden bizonnyal eddigi életében burokban nevelkedett és gőze sincs róla, hogyan is működnek a dolgok. - Jah frankó lenne, de ez csak önámítás. Úgyse lesz boldog, az nem divat a mi családunkban. Valami szar majd úgyis beüt, mint mindig. - nézek rá elég flegmán, mint aki kb. totál idiótának nézi, hogy egyáltalán ilyesmit kérdez. Az élet nem habos torta, bár egy gazdag kislánynak bizonyára az lehet. Gondolom mindene meg volt egész életében. Gőze sincs, hogy milyen egy lányiskolában az élet, vagy arról, hogy milyen amikor az anyád meghal, az apád meg úgy érzed, hogy félredob. Az életemben eddig elég kevés dolog sikerült értelmesen és egyre inkább úgy érzem, hogy esélyem sincs rá, hogy a dolgok működjenek. Még a familiárisom is teljesen bolond, azért is döntöttem úgy, hogy erre a rövid kis találkozóra inkább a a ház előtt kikötöm az egyik oszlophoz. Még a végén feldúlná az egész lakást és őszintén arra ki a francnak van szüksége? Szóval, ha még egy normális familiárist se tudok megidézni, csak egy bolond kutyát, akkor mégis mi a jó francot várhatnék az élettől?
Egyelőre csak ácsorgok, nem vetem le magamat a kanapéra, mint Leticia, türelmesen hallgatom, ahogyan a szüleink eltervezik a mai napot. A szakítás kapcsán nem is tudom, hogy mit illene mondani, annyira más világ vagyunk, ő meg én. Én még mindig igyekszem kimászni abból a skatyulyából, hogy Noah Jenkins barátnőjeként tipikus mardekáros vagyok, aki másokon nevet, ezért aztán eléggé rácsodálkozom, ahogyan megkapom tőle a strébert. Valóban jók a jegyeim, és aranyvérű vagyok, legalábbis ami a nevemet illeti, de hogy stréber lennék? Pont, hogy az iskolában próbáltam meg egy kicsit lázadó lenni, ha már otthon esélytelen. Elkapom végül a pillantásomat, nem akarok a szüleink előtt belemenni valami hajtépésbe. – Menjetek csak. – Hagyom helyben, hogy Philip és Eleanor távozzon a konyhába, aztán már szemlélgetem magamnak az étkezőasztalt, ahol már meg van terítve. Továbbra sem ülök le, csak rászorítom az ujjaimat az egyik szék támlájára, akkor szólalok meg, amikor a felnőttek már remélhetőleg hallótávolságon kívül vannak. – Mondd már meg, hogy mi a bajod velem..! Nem szeretnéd, ha az apád boldog lenne? – Ez nem számonkérés, nyilván nem látok bele a kapcsolatukba, de hogy valaki nem tud végigülni egy családi ebédet? Lehet, hogy a külsőmet illetően valami porcelánbabának tűnök. Nagy tévedés! Legbelül tudok én forrongani, és ezt most csak a karate tudja lekötni, de hogy fizikailag is nekimenjek, ahhoz komoly sértéseket kéne a fejemhez vágnia. Annál azért türelmesebb vagyok. Nem hiába voltam jó párszor a fő, hugrabugos Fawley rokonoknál, akikkel amúgy egész jól éreztem magamat. Akkor még azt hittem, tőlük örüköltem a stílusomat, de mint kiderült, inkább Eleanortól. Az igazi apám hogy milyen lehetett, azt végképp nem tudom. Beleszagolok a levegőbe, nagyon finom illat van, direkt nem reggeliztem, hogy jó étvággyal tudjak enni, és esetleges elkerüljem a feszengős témákat, mert teli szájjal nem beszélünk, de Leticia viselkedése nekem jobban szemet szúr, lévén nem ismertem korábban, csak ezt a negatív oldalát látom most. Remélhetőleg nem borítja fel senki programját valami hisztis veszekedéssel, amire a szüleink most még egész diplomatikusan nem reagáltak érdemben.
♬ Brave ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
Egyáltalán nem zavar, hogy nem szólít anyának. Azt hiszem nekem is furcsa lenne. Ez majd idővel kialakul, de talán inkább csak akkor tud, ha több időt tuduk együtt tölteni, ami pedig úgy nehéz, ha az ideje nagy részét az iskolában tölti, a maradékot pedig a családjával, vagy hát a nevelő szüleivel. Én meg idővel lehetséges, hogy elköltözöm Londonból, ha Philip kap egy nagy birtokot. Talán a boltot is eladom és hátha van ott egy közeli kis város, vagy falu, ott akár nyithatnék is egy másikat, vagy mindig is érdekelt a kertészkedés. Termelnék ezt-azt és eladnám egy helyi kispiacon. Biztos, hogy bele kellene tanulnom, de érdekel, hogy menne-e és ha már nem kell tartani a banyától biztos, hogy kellően nyugodt életet biztosítana. - Igen, egyelőre még nem ismerjük egymást olyan jól, mint te édesapáddal. - felelek Leticiának, bár talán az utolsó szavak részben visszavágásnak is minősülnek. Talán annak is szánom és azért jelentőségteljes pillantást vetek Philipre. Ha jól sejtem nem akar gondot, de azért a lány viselkedése egyelőre határozottan érdekes és csak ha nem akarja, akkor nem hallja az ember, hogy milyen hangsúllyal szólogat oda Alisonnak is. Bár nem ismerjük egymást rég, de mégis ott kezd motoszkálni bennem, hogy illene megvédenem és nagyon is úgy érzem, hogy Leticia igyekszik belékötni. - De azt hiszem akár tálalhatunk is. - köszörülöm meg kicsit a torkomat és vetek egy hátraarcot, hogy kifaroljak a konyhába. Azért egyelőre érdekes a légkör és most úgy érzem nagyon is volt okom aggódni, hogyan alakulnak majd a dolgok. Leticia nem valami kedves, és úgy tűnik Philip egyelőre próbálja ignorálni a megjegyzéseit, de olyan érzésem van, hogy a provikáció nem marad ennyinél abba nála. Tudom, hogy milyen volt Alice, bár nem volt beleszólásom sosem a tetteibe, de mint valami külső szemlélő néha engedte, hogy lássam, ami történik és bizony nem egyszer ő maga provikálta ki a balhékat. - Szerinted menni fog ez? - súgom halkan Philipnek, amikor ő is reményeim szerint megérkezik a konyhába, amíg a lányok mondjuk asztalhoz ülnek. Nem nagy a hely, de azért annyi van, hogy a konyhában kicsit külön tudunk vonulni, ha csak néhány szó erejéig. Láthatja rajtam, hogy azért kezdek feszült lenni, elsősorban Leticia viselkedése miatt. Félek, hogy ha tovább folytatja akkor csak egyre kellemetlenebb lesz a helyzet. Alison pedig csendes, jól nevelt lány, de attól még biztos, hogy nem buta, hogy ne érzékelné a piszkálódást. Nem szeretném, hogy kellemetlen élményként élje meg végül ezt a kis családi ebédet, de hát én még se vonhatom felelősségre az ő lányát.
[You must be registered and logged in to see this image.] Siettetni sem akarom, hogy esetleg közös családot alapítsunk, babát vállaljunk, lehet, hogy ez csak én álmom. Tényleg ott van még a banya, akivel nem számoltunk le, addig Ellie sem tud semmivel tervezni. Aztán lehet, hogy tényleg idősnek érzi már magát nem csak egy csecsemő kihordásához, hanem még fel is kell nevelni. Én valahogy erősnek érzem magamat, hogy új életet kezdjek, de tekintve, hogy Leticia mennyire marakodó tud mostanság lenni, lehet, hogy ezzel is csak fogást adnék magamon. Mindenesetre most félreteszem a témát, hogy a közös vacsorára, és az ismerkedésre koncentráljunk. Nem hagyom, hogy átragadjon át Eleanor bizonytalansága, én vagyok most a kőszikla, aki véghezviszi a terveit, ha már így képzelte el. Ahogyan a lányok érkeznek, igyekszem őket nem összehasonlítani, de azért látszik a különbség. És mégis, úgy érzem, hogy van bennük hasonlóság. Leticia tőlem távol, szülők nélkül nőtt fel, Alison pedig szigorú neveltetésben, de nem az igazi szüleivel, még ha ezt csak most tudta meg a közelmúltban. – Leticia, ő pedig az én kedvesem Eleanor. Ellie, ő a lányom, Letty. – Mutatom most én be őket egymásnak, beleszámolva, hogy nem várható senki részéről azonnal nyakbaborulós örvendezés. Ez egy hosszú folyamat, és főleg nekem kell türelmesnek lennem, hiszen nálam a labda, hogy összehozzak magányos embereket. Én, aki pár évvel ezelőtt még arra gondoltam, ebben az életben ennyi volt. Amikor Eleanor felhívja Letty figyelmét a Jensenes ügyre, azért kissé elhülök, lévén én is tudom, hogy milyen csúnya vége lett a dolognak, főleg, hogy az illető apját én öltem meg. Azért Alison előtt ezt ne forszírozzuk. – Mindensetre most sikerült összehozni, és ez a fő. – Rázom meg Alison kezét, és állom a pillantását. Nem tudom, hogy mit keres bennem, lévén Eleanor már mondta neki, hogy meghalt az apja jó régen, velem meg csak most ismerkedett meg a közelmúltban. Még az őskorban együtt jártunk iskolába, de olyan távolba vész már az az időszak.. – Köszönjük a hozzávalókat. – Veszem át a bort, és lassacskán elindulok, hogy kibontsam. Mindkét lány nagykorú már, bár Alison esetében szerintem éppenhogy. Amerikában huszonegy alatt nem is lehet inni, na de azért most valamilyen szinten családi körben vagyunk. Leticia gúnyos megjegyzéseire igyekszem csak vállat rántani, nem egy délután alatt fogom tudni őt megnevelni, még az is csoda, hogy eljött. A szavaira viszont még a borral a kezemben válaszolok. - Nem az a cél, hogy bármit erőltessünk Leticia. Szeretnénk boldogok lenni, igen. Bízom benne, hogy ez sikerülhet. – Nem fejtem ki, hogy ez csak kettőnkre, négyőnkre, vagy egy esetleges babával még inkább kibővítve értendő. Inkább elsietek egy kicsit, megkavarom a mártást, mielőtt még leég. Lassan lehet tálalni, úgy időzítettem, hogy szinte pont az ebédre érkezzenek, hogy elejét vegyük az esetleges feszültségnek. Tele szájjal hátha kevésbé szól be bárki.
Kínos, ahogy egy kicsit mindenki feszeng, de őszintén szólva ez igazán nem az én gondom. Nem én találtam ki ezt a családi összeröffenést. Amúgy se tudom, hogy pontosan mit is akarnak ezzel elérni. Már nem igazán élünk együtt, bár az is tény, hogy jelenleg nem is tudom, hogy hol élek. Kellemetlen mi? Már nem lakom Jensennel, viszont igazából apától is elcuccoltam, szóval ott a suli leginkább, de mondjuk a nyári szünetig még ki kell találnom, hogy mi legyen. Egyelőre bevallom ennyire még nem gondolkodtam előre. Inkább majd csak lesz valami alapon élem a mindennapjaimat. Az is lehet, hogy keresek majd valami melót, ahol szállást is biztosítanak, vagy elindulok egy hátizsákkal és bejárom Európát. Azt mondják, hogy az El Camino segít megtalálni önmagad. 5-6 hét túra, megismersz egy csomó embert és az egész majd úgy alakul folyamatában. Igazából nem is hangzik olyan rosszul, lehet hogy ez kellene nekem. - Jah Jensen? Vele már szétmentünk, szóval jobb is, hogy nem került sor arra a vacsira. Egy bunkó, pont mint az apja. A családjukban az őrület úgy fest örökletes. - vonom meg a vállamat, mintha a világ legnormálisabb dolga lenne, hogy a srácot, akiért oda voltam és akivel még össze is költöztem miután az apja fél évre kómába taszított, simán őrültnek nevezem. De kívülről tényleg úgy fest, mintha semmiség lenne a dolog, bár a hangomból azért, aki figyel érezheti, hogy úgy istenesen süt a harag annak ellenére, hogy Jensen ocsmány húzása óta már hónapok teltek el. Egyébként is ott van most Misha. Jó fej és igazán ügyes, bár remélem, hogy nem fogja túlzásba vinni a lelkizés részét, ha már gitározgat. Az biztos, hogy ha nekiáll feszegetni a lelki részét az időnkénti kis légyottjainknak, annak nem lesz jó vége. - Stréber... - morranok fel igazából csak magamnak egy köhögéssel álcázva a dolgot, amikor meglátom a bort és a sütit, amit Alison hozott. Amikor odajön azért megrázom a kezét egy elég látványosan túljátszott bájmosollyal és mézesmázos hanggal. - Rettenetesen örülök! - erre a belga gofri dumára, meg mini palacsintára már csak magamban forgatom a szememet. Totál úgy fest a csaj, mint valami igazi kis királylány, akit a toronyba zárva neveltek és még Mardekáros is, ami azért sokat elmond róla, vagy a családjáról. Ha meg még azt is tudnám, hogy azon agyal, hogy mi van, ha az apám az apja, akkor végképp képen röhögném. Még csak nem is hasonlítanak! - És mi a terv? Beszélgetünk, ismerkedünk, mint egy boldog nagy család? Igaz, hogy ti még csak egymást sem ismeritek ugye? - mutatok előbb Eleanorra, majd Alisonra, hiszen épp elég kényelmetlen lenne nekik a szitu még úgy is, hogy csak ketten vannak, erre egész kis családi bulit csaptak a dologból. Nem tudom, hogy kinek pattant ki a fejéből ez az eszement ötlet, de nem volt százas az fix!
Elsőre elkezdem a sálat megbontani, és levenni a sapkámat, hogy kicsit megrázzam a fejemet, a szőke, göndör tincsek alaposan össze tudnak gubancolódni, de még mindig jobb, ha szétfújja a szél. Anyám lép elém, azt utánzom le, amit kapok, ha kézfogás, ölelés, vagy puszi. Ez afféle automatikus viszonzás a részemről, nem pedig az érzelmeim kimutatása. Tartom még a távolságot a legutóbbi megható ölelés ellenére. Most nem ketten vagyunk, betekintést enged az életébe, nekem pedig alaposan emésztenem kell az új helyzetet. Kiváncsi vagyok, az otthoniakkal szemben pedig még inkább dacos, szeretném végre a saját életemet élni, noha belementem az eljegyzésbe Corvus-szal, hogy ne bántsam meg őt, és hát ki tudja, bármi kisülhet a dologból. Azért az ember közel húsz évnyi Fawley-létet nem tud eldobni. – Szia Eleanor. Anya. – Teszem hozzá szinte rögtön, mert nehezen jön ugyan a számra, de szeretnék ezen dolgozni. Nem tudok csak úgy kilépni a mardekáros neveltetésből, de ha ő lehet a kapocs egy érzelmesebb élet felé, kivánom ezt a lehetőséget. A következő állomásom Philip, az a férfi, akit anya a párjának nevez. Alig titkolt pillantással vizslatom. Nem úgy tűnik, mintha régi lenne az ismeretség, vagy.. Csak ügyesen titkolják! Méretegem az illetőt, mi van, ha ő az igazi apám, csak nagyon elsodródtak egymástól, mert anyám túl fiatal volt, hogy felvállaljon engem? Nem sok hasonlóságot vélek felfedezni, hiszen anyám lánya vagyok, ám ki tudja, egyszer talán rákérdezek. – Nagyon örvendek. Alison Fawley. – Pillantok anyámra, remélem nem sértődik meg, hogy a viselt nevemen mutatkozom be, és ha a másik lány is felemelkedik, neki is kezet nyújtok, remélve, hogy Philip vagy anyám elveszi a sütit és a bort. Némi feszültséget vélek felfedezni Leticiában, mintha az egész világot utálná. Hát nekem is volt már ilyen időszakom, most éppen a békés korszakomat élem, noha cseppet sem nyugodt mindaz, ami körbevesz. – Szia! Én vagyok a másik lány. – A kérdésre rögtön visszakapom a fejemet. – Nem, dehogy, mindenevő vagyok. Otthon nem lehet válogatni! A desszertek a kedvenceim, belga gofri, mini palacsinta. – Beleszagolok a levegőbe, tényleg finom az illat, de csak toporgok még a helyemen, hiszen nem kínáltak hellyel, és egyébként sem mernék valaki más helyére ülni.
♬ Brave ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
Amíg nem rendeződött az életünk addig biztos, hogy nem lenne okos döntés kisbabát vállalni. Túlságosan nagy lenne a kockázata és nem merném vállalni, meg egyébként is nem vagyunk már túlságosan idősek ehhez? Mire elkedzi a Roxfortot már azt hiszik, hogy a nagyszülei vagyunk. Bár az igaz, hogy az átlag varázshasználó azért tovább él, mint egy mugli, de nem is tudom. Azt hiszem ezt ráérünk akkor megbeszélni, ha kiderült a lányaink hogy viselik ezt az egész családosdit, no meg, ha már nem kell attól félnünk, hogy felbukkan a banya és újabb gondokat és problémákat okoz. - Próbálok bizakodni, tényleg igyekszem! - mosolyodom el halványan, de idegesen. Tényleg nehéz ez most. Mégis csak a lányainkról van szó és hát Alisont még én sem ismerem igazán. Az cseppet sem lep meg, hogy elsőként érkezik és illedelmesen kopogtat, de azt hiszem az már inkább, hogy Leticia úgy robban be, mint aki otthon van és még csak egy rendes köszönésre se futja neki. Alison pedig olyan illedelmes! Tudom, hogy jó nevelést kapott, de talán túlságosan is keretek közé szorították ezzel és ki tudja, hogy mennyire mer majd megszólalni egy ilyen új közegben, amit most a nyakába zúdítok. Nem tudom, hogy tényleg jó ötlet volt-e, bár valószínűleg ha később se lenne jobb és talán tényleg ideje lenne mindenkinek mindenkit megismerni. - Szervusz drágám! - lépek oda egyből Alisonhoz, amíg Philip próbálja rávenni a lányát, hogy ne csak szétdobja magát a kanapén, hanem meg is moccanjon. Ha megteszi, akkor felé a kezemet nyújtom, hiszen még nem találkoztunk, csak egyszer majdnem. - Úgy hallottam lett volna egy közös vacsora a fiatalemberrel, akivel összeköltöztél, de aztán nem került sor rá, ezért most már épp itt az ideje. Igazán örülök, hogy találkozunk. - azért az meglep, hogy mintha szőke lenne a lány és most olyan élénk vörös a haja, hogy ihaj, de egyelőre ezt nem teszem szóvá. Kissé hivalkodó, de ha neki ez tetszik, akkor persze szíve joga. Alison rendezett világos tincsei sokkal jobban tetszenek, szó se róla, vagy ez csak valamiféle anyai elfogultság? - Azon tanakodtunk, hogy mindketten esztek-e húst. Mármint te tudom, hogy igen, de a te ízlésedet még sajnos nem ismerem. - pillantok ezúttal újra Alisonra, ha sikerült a bemutatkozás Leticia felé. Azért bőven van egy adag feszengés mindenkiben, ahogy látom. - Oh igen, ő a párom, ahogyan mondta is és a Philip névre hallgat. - egészítem ki gyorsan még a bemutatkozást, hiszen arra még nem volt lehetőségünk, hogy meséljek róla Alisonnak. Még mi magunk se találkoztunk sokszor, alig ismerjük egymást, nem gondoltam, hogy azzal kellene kezdenem, hogy kicsoda a jelenlegi párom, vagy hogy milyen zavaros úton kerültünk össze. Azt hiszem ezekhez a történetekhez jóval több ismeretségre lenne szükség, meg aztán nem is akarom, hogy e miatt kellemetlenül érezze magát, netán sajnáljon.
Mindenképpen úgy gondolom, hogy egy próbát megér, hiszen a felnőtt lányainkat nem mellőzhetjük, ha egy család szeretnénk lenni. Igen, tartom, hogy babát szeretnék, de nyilván nem én vagyok ebben a döntéshozó, hiszen azon túl, hogy le kéne vadászni a banyát, és nyugisabb munkakört kéne vállalni, Eleanor már nem huszonéves, egy kicsit kihordani még a boszorkányok között is lényegesen komolyabb teher, így rá bízom a döntést. Ő már tudja, hogy mit is gondolok, Leticia és Alison viszont önálló felnőttek már, noha még iskolába járnak, de nem igazán kötelezhetjük őket semmire. Látom, hogy Ellie mennyire be van feszülve, én azzal próbálom oldani a stresszt, hogy sütöm a borjút, annak még Letty sem tud ellenállni, málnamártás lesz rá, ez amolyan édes-savanyú költemény a részemről. Alisonról senki nem tudja, hogy mit szeret, az anyja még nem jutott odáig, hogy kifaggassa. Az édességet talán igen, hiszen a Zonkóban találkoztak, ennyi még nekem is rémlik. Ha véletlenül nem enne húst, akkor össze tudok ütni valami húsmentes fasirtot, van hozzá alapanyagom, és a sütő elbírja. Lettyvel talán sosem fog rendeződni a viszonyunk, és ezt el kell fogadnom, de talán még ellenséges is lesz, hogy rögtön nem is egy, hanem két nőt hozok az életébe. Fel vagyok készülve erre is. – Ez most mindenkinek sok lesz, elismerem. Nekünk is, látom rajtad. Bizakodjunk! – Minden út az első lépéssel kezdődik, s úgy vélem, hogy ragaszkodnunk kell a saját elképzeléseinkhez. Én ugyanis úgy vagyok vele, hogy nem csak a lányaink lelkivilágára kell tekintettel lenni, néha felmerülhet fordítva is. – Letty nem. – Rázom a fejemet, a spanyoloknál nőtt fel, a mediterrán népek nem éppen zöldségimádók. Minden ételükben ott van a virtus, amit természetesen a hús testesít meg. Kopogást hallunk, mivel én vagyok a konyhában Ellie-re bízom, hogy nyitogassa az ajtót. Hallom, hogy üdvözlik egymást így én magam is kijövök, konyharuhában a vállamon, de frissen mosott kézzel, hogy kezet nyútjsak Alisonnak, na meg lehajoljak a kanapéra ledobódott Leticához egy puszira. – Mindenki tegeződjön mindenkivel. Üdvözöllek Alison, az édesanyád, azaz Eleanor.. párja? – Pillantok kérdőn a szöszimre, illetve intek Leticiának, hogy emelkedjen fel, hogy megejtsük a bemutatkozást. Bennem fel sem merül, hogy a lányom kéretlen stílusát számonkérjem, remélhetőleg Eleanor és Alison sem teszi meg. Nem akarok már az este kezdetén szappanoperát.
Kínos, ahogy egy kicsit mindenki feszeng, de őszintén szólva ez igazán nem az én gondom. Nem én találtam ki ezt a családi összeröffenést. Amúgy se tudom, hogy pontosan mit is akarnak ezzel elérni. Már nem igazán élünk együtt, bár az is tény, hogy jelenleg nem is tudom, hogy hol élek. Kellemetlen mi? Már nem lakom Jensennel, viszont igazából apától is elcuccoltam, szóval ott a suli leginkább, de mondjuk a nyári szünetig még ki kell találnom, hogy mi legyen. Egyelőre bevallom ennyire még nem gondolkodtam előre. Inkább majd csak lesz valami alapon élem a mindennapjaimat. Az is lehet, hogy keresek majd valami melót, ahol szállást is biztosítanak, vagy elindulok egy hátizsákkal és bejárom Európát. Azt mondják, hogy az El Camino segít megtalálni önmagad. 5-6 hét túra, megismersz egy csomó embert és az egész majd úgy alakul folyamatában. Igazából nem is hangzik olyan rosszul, lehet hogy ez kellene nekem. - Jah Jensen? Vele már szétmentünk, szóval jobb is, hogy nem került sor arra a vacsira. Egy bunkó, pont mint az apja. A családjukban az őrület úgy fest örökletes. - vonom meg a vállamat, mintha a világ legnormálisabb dolga lenne, hogy a srácot, akiért oda voltam és akivel még össze is költöztem miután az apja fél évre kómába taszított, simán őrültnek nevezem. De kívülről tényleg úgy fest, mintha semmiség lenne a dolog, bár a hangomból azért, aki figyel érezheti, hogy úgy istenesen süt a harag annak ellenére, hogy Jensen ocsmány húzása óta már hónapok teltek el. Egyébként is ott van most Misha. Jó fej és igazán ügyes, bár remélem, hogy nem fogja túlzásba vinni a lelkizés részét, ha már gitározgat. Az biztos, hogy ha nekiáll feszegetni a lelki részét az időnkénti kis légyottjainknak, annak nem lesz jó vége. - Stréber... - morranok fel igazából csak magamnak egy köhögéssel álcázva a dolgot, amikor meglátom a bort és a sütit, amit Alison hozott. Amikor odajön azért megrázom a kezét egy elég látványosan túljátszott bájmosollyal és mézesmázos hanggal. - Rettenetesen örülök! - erre a belga gofri dumára, meg mini palacsintára már csak magamban forgatom a szememet. Totál úgy fest a csaj, mint valami igazi kis királylány, akit a toronyba zárva neveltek és még Mardekáros is, ami azért sokat elmond róla, vagy a családjáról. Ha meg még azt is tudnám, hogy azon agyal, hogy mi van, ha az apám az apja, akkor végképp képen röhögném. Még csak nem is hasonlítanak! - És mi a terv? Beszélgetünk, ismerkedünk, mint egy boldog nagy család? Igaz, hogy ti még csak egymást sem ismeritek ugye? - mutatok előbb Eleanorra, majd Alisonra, hiszen épp elég kényelmetlen lenne nekik a szitu még úgy is, hogy csak ketten vannak, erre egész kis családi bulit csaptak a dologból. Nem tudom, hogy kinek pattant ki a fejéből ez az eszement ötlet, de nem volt százas az fix!
Ez a meghívás most komolyan váratlanul jött, nagyon keveset találkoztunk még a vér szerinti anyámmal, még nekem is el kell mindent rendeznem, főleg hogy itt a küszöbön az eljegyzés. Vagyis már magunk mögött hagytuk, hivatalosan is menyasszony vagyok, noha cseppet sem vagyok biztos benne, hogy végigcsinálom. Ha igen, akkor csakis Corvus kedvéért, de rémesen fiatal vagyok a házassághoz, főleg nem egy olyan esetében, amelybe belekényszerítenek. Az más kérdés, hogy ettől függetlenül nagyon egymásra hangolódtunk, ezt vehetjük úgy, hogy minden rosszban van valami jó. Na de vissza a mai ebédhez. Eleanor szólt, hogy meghívna, és bemutatna a párjának, vőlegényének, tudomisén milyen kapcsolatban vannak, és az illető lányának is, aki velem lehet egykorú. Ez komoly lépés a kapcsolatunkban, hogy már családként vagyunk kezelve, de én még mindig Fawleyként gondolok magamra, nem hánytam a szüleim szemére az igazságot. Pedig lassan nem ártana. Na de inkább megnézem, hogy mi sül ki ebből a mai napból. Üres kézzel nem akartam jönni, sütni viszont nem tudok, a házimanóinkat kértem hát meg, hogy üssenek össze néhány teasüteményt, linzert, amit el tudok hozni, na meg a pincéből hoztam fel egy lövésem sincsen milyen évjáratú lőrét. Annyit közöltem otthon, hogy egy karatés mugli ismerős szülinapjára megyek, és végül nem kérdeztek semmit. Az eljegyzéssel együtt betöltöttem a tizenhetet, nincs rajtam nyomjel, háhá!! Mondjuk a szüleim ugyanúgy gyerekként kezelnek, kész csoda, hogy elengedtek gardedám nélkül. A keresett címet gyorsan megtalálom, Alison ügyes a tájékozódásból, főleg mivel a számmisztika a mániám, már az utcában indiánszökdelve adogatom össze magamban a házak számtábláit. A toronyházban lift jár, ami még kicsit furcsa, de nem az első eset. Felérek a kívánt emeletre, ügyesen megtalálom a folyosón a lakásajtót, és kopogtatok. Nem öltöztem túl, inkább az időjárásnak megfelelően rétegesen de csinosan. Nagyon szolid, szinte semmi smink. Kopogtatok, enyhe izgatottsággal toporgok az ajtó előtti lábtörlőn. A kezeimben ott a becsomagolt sütemény, és a bor.
♬ Brave ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
Még mindig nem vagyok benne teljesen biztos, hogy jó ötlet ez az egész. Persze tudom idővel azért mégis csak össze kell ismertetnünk a lányokat, de hát én még a sajátommal sem vagyok épp tökéletes viszonyban. Mármint nem tudom pontosan, hogy mi játszódik le a fejében, hogy mennyire akarja ezt az anya-lánya dolgot. Még abban sem vagyok teljesen biztos, hogy eljön! Nem csoda, ha kissé feszült vagyok és nem sokon múlt, hogy odapiruljon a köret, vagy hát mondjuk ki az igazat leégjen mint a fene. Az a mázli, hogy a mágia segít sokmindenben és azért elég nagy gyakorlatom van már a konyhában, de ettől még ideges vagyok és ezt Philip nagyon jól érzi is rajtam. Csodálom, hogy ő nem az! Mégis csak akár rosszul is elsülhet ez az egész, hiszen a lányaink már nagyok, nem formálhatóak, és lehet, hogy ki nem állhatják majd egymást, vagy minket... vagy épp mindenkit. - Jó, hogy te ebben ennyire biztos vagy, de én még azt sem tudom Alisonnal hányadán állunk. Talán túl sok lesz neki most hirtelen ez az egész még veletek is. - sóhajtok egyet, aztán persze leesik, hogy ez így talán nem volt túl kedves, ezért egy pillanatra elfordulok a hústól és megsimítom az arcát, hiszen olyan ügyesen szorgoskodik. - Mármint nem azért, mert bármi gond lenne veletek, csak... leht, hogy ez így egyszerre tényleg hirtelen neki. - próbálom kijavítani magamat, mert hát nem velük van baj, Leticia is aranyos lány lehet, bár még csak hallottam róla. A közös vacsora, ami felmerült a párjával együtt még nyáron, végül nem jött létre, úgyhogy még csak hírből ismerem Philip lányát. Aztán ki tudja, hogy nem lesz-e majd benne bármi gát, amiért nem olyan vagyok, mint az anyja. Nem akarom átvenni a helyét, vagy ilyesmi, ahogyan Alison esetén sem akarok a szülei helyébe lépni, akik felnevelték. Valójában talán mindenki szemében én vagyok a plusz egy fő, hiszen Leticia már régóta ketten van az apjával, még ha nem is tökéletes a viszonyuk, Alisonnak pedig ott a gazdag és befolyásos család a háta mögött. A bizonytalanság pedig csak úgy mar belülről és a kis hang, ami hajlamos az embert lehúzni, folyton suttogja a fülembe, hogy úgy se vagyok erre elég, hogy úgyse leszek jó, hogy az egész nem sülhet el másképp csak rosszul. De tudom, hogy muszáj megpróbálni, másképp nem lehetünk egy család, vagy legalábbis valami olyasmi, ha még csak nem is ismerjük egymás lányait. Csak hát az én lányomat még én sem ismerem igazán. Abban sem vagyok biztos, hogy... - Szerinted ízleni fog nekik? Nem is ismerem Alison ízlését és Leticia? Remélem egyikük sem vegetáriánus. Erre nem is gondoltunk! - kerekedik ki kissé a szemem, ahogyan egyre több probléma forrás kezd előjönni. Azért az mégis csak nagyon kellemetlen lenne, ha csak köretet tudnánk adni egyiküknek. Talán van valami zöldség Philip hűtőjében, amiből összelehetne dobni valami vegetáriánus kaját is, de már nem tudom lenne-e rá idő egyáltalán.
Tudom én, már azért valamelyest értem, hogy nem azért nem volt ott velem, mert nem akart, hanem mert engem védett, de attól még most sem látom ezt teljesen jó megoldásnak. Elzárt magától, kizárt az életéből azért, mert nem akarta, hogy bajom essen és nagyon nehéz volt ezt megbocsátanom neki és elfogadni, hogy nem akart rosszat, csak... úgy gondolta, hogy nincs más választása. Nem tudom, hogy ha lesz gyerekem másképp látom-e majd, de most úgy érzem a felnőttek a koruk jogán mindig kicsit úgy gondolják eldönthetnek mindent a védelem jegyében a gyerek helyett, akkor is, ha már esetleg idősebb és magának kellene döntéseket hozni. - Köszi Apa! Igazából én is rád. Biztos nehéz lehetett felállni... azok után. - azért mégis csak elveszítette anyát, sőt gyakorlagilag ő ölte meg, még ha már csak a teste létezett is és a lelke már nem volt ott. Attól még csoda, hogy apa tovább tudott lépni, vagy legalábbis mostmár próbál és én egyáltalán nem bánom, hogy talál maga mellé valakit. - Jajj Apa miért lenne idétlenség? Mintha egy kor után már nem lehetne senkid. Azért tény, hogy meglepne, ha látnám Dumbledoret valakivel randizni, de te nem vagy olyan öreg. - vigyorodom el, de inkább csak cukkolom és viccelek, miközben kipakoljuk a kaját. Azért lássuk be az öreg varázsló már vagy háromszor annyi lehet, mint az apám, vagy még több is, sose számolgattam. És hogy az én esetemben is szerelem-e? Nem is tudom, hogy ezen illik-e gondolkodni. Nem is teszem sokáig, csak egy kis mosoly kíséretében bólintok. Azért egy kicsit el is pirulok. Mégis csak az apámról van szó, és ha arra gondolok, hogy mégis hogyan lett a mi barátságunkkal Jensennel több... hát az nem olyasmi, amit az pámmal megbeszélhetnék. - Igen, sőt már nem is mostani. Tudod évekkel ezelőtt Spanyolországban találkozunk egy nyáron, csak akkor nem tudtam, hogy még valaha találkozunk-e. Aztán olyan bizonytalan volt itt minden, amikor átjelentkeztem, de most végre minden lecsendesedett, hogy az apja... - elhallgatott. Azért az nem jó érzés, hogy az apja halálára volt szükség ahhoz, hogy végül köztünk legyen valami és arra, hogy majdnem meghaltam én is. De így volt és most már minden rendben van úgy gondolom. Na persze én a csúnya részletről nem tudok, hogy az anyja lelke hol is van jelenleg... de addig jó, amíg nem tudok erről. - Ilyesmit nem is ér mondani, jó? Az még tényleg nagyon soká jössz. Eljöttök vacsira hozzánk, megismerem én is ezt az Elliet és minden rendben lesz. - mosolyodom el bizakodóan. Tudom, hogy még ott a banya, de apa egyszer már legyőzte, még ha csak részben is, de akkor sikerülni fog szépen újra, én bízom benne. Szeretném, ha végre minden rendben lenne és jól alakulna. - Tudom, de remélem nem így lesz. Szeretném, ha ez működne, Jensen... azt hiszem régóta vár rá, hogy eldöntsem mit akarok. - és tudom, hogy nem volt könnyű dolga, főleg hogy szembe ment a Mardekáros barátaival is miattam. Ezek után mégis mi állna közénk? Naiv gondolat, hogy semmi igaz? Hiszen valami mindig jön, mert az élet hajlamos folyton új akadályokat gördíteni eléd, mintha csak unalmas lenne, ha nem történik semmi baj épp.
//Köszönöm a rövid betekintést, vacsi és filmnézés következik. //
Természetesen mikor Letty a spanyol iskola védelmében lakott én akkor sem éltem világomat mert másoknak segítve nem mint nap az életemet kockáztattam. Ám tekintve hogy még mindig milyen fiatal, ezt nem most fogja megérteni. Leginkább akkor ha már neki is gyerekei lesznek. Amit tulajdonképpen várok. Na nem azt mondom hogy máris és lehet hogy majd mást talál mint ez a Jenssen de fiatalabb már nem leszek. Hátha még láthatok unokákat is. Legalább egyet. Letty nagyon hasonlít Annára, gondoskodásban, figyelmességben, ezért máris jó anyaként könyvelem el. - Többé nem fogunk. Megígérem. Már látom, hogy meg tudod védeni magadat. Büszke vagyok rád, kicsim! -Elhiszem és megértem hogy bizonyos tekintetben sosem lesz a régi a kapcsolatunk de még lehetőségünk van új alapokra helyezni. Mint két felnőtt. - Úgy találod? Elsőre azt hittem, hogy ciki lesz. Idétlenségnek gondoltam. Aztán rájöttem, hogy ha kiszemelt áldozat is olyan vén mint én akkor semmi jelentősége a kornak. Akkor mint két hülye kölyök. Mármint nem rátok gondoltam na.. Fogalmazni tudok. A lényeg hogy nagyon kedves vagy hogy jót akarsz nekem. Azt hiszem mindketten felnőttünk. - Nyúlok előre, hogy apukásan megfogjam a kezét. Hosszú évek maradtak ki. Ám egyúttal továbbfűzve a szót, visszakérdezek. - Te is boldognak tűnsz. Ez is szerelem? - Nincsen rossz válasz, biztató pillantásomból érezheti, hogy nem vagyok uralkodó, sem pedig féltékeny. Felnőtt, saját döntéseket kell hoznia , s a legbölcsebb amit tehetek, hogy teljes mellszélességgel kiállok érte. Ezzel tudjuk megalapozni a következő tíz évet. Aztán hallgatom is a csacsogását, pont azt erősíti meg amire én is gondoltam. Az benne a nehéz számára hogy nem láthatott igazi kiteljesedő kapcsolatot. Ösztönből kell próbálkozni.- Talán korai de nagyon szeretném, ha lenne melletted valaki, ha én már nem leszek. Bízzunk benne hogy ez minél később jön el. Jól hangzik ez a duplarandis ötlet. Erős lány vagy szívem. Tudod hogy mit akarsz. Együnk akkor aztán jöhet az utolsó filmmarathon. S tudd hogy bármikor visszajöhetsz. Akár csak látogatóba akár végleg. - Átragad rám Ellie finom gyengédsége. Képes vagyok értékelni a pillanatot. A jelent. S kifejezni amit érzek. Tudom hogy ezt az estét egyikünk sem felejti majd el.
Azért nekem volt időszakom, amikor nagyon haragudtam rá, hiszen nem volt elég, hogy elveszítettük anyát, én még őt is elveszítettem, hiszen alig találkoztunk, csak bedugott abba a spanyol suliba, hogy ne essen bajom, ő pedig élte az életét. Én legalábbis gyerekként így éreztem, és ezért lázadoztam annyit, jöttem végül a tudta nélkül a Roxfortba. Végülis, ha azt nézzük igaza lett, mert nem végződött jól a dolog, bár nem a banya miatt, hiszen épp Jensen apja volt az, aki majdnem eltett láb alól, azóta az is kiderült, hogy a bosszún túl más oka is volt rá, de egyelőre nem hiszem, hogy ezt elmerném mesélni apának. Nem tudom, hogyan kezelné, ha elmesélném, hogy mit találtunk abban az alagsori szobában és hogy McKinney gyakorlagilag általam akarta újra életre kelteni a feleségét, aki a tetejében hajszálra úgy nézett ki fiatalkorában, mint én. Mindezek még nekem is túlságosan kuszák és zavarosak, hogy jobban belegondoljak azt hiszem. - Tudom apa és nem is akarom, hogy eltávolodjunk. Így is.. elég ideig volt így ugye? - mosolyodom el finoman. Talán a kis tüskék örökre megmaradnak, de mégis próbálunk az elszúrt családi helyzetből valami értelmeset építeni már évek óta és azt hiszem jó úton haladunk. Ami Mr. McKinneynek nem sikerült, túllépni a felesége halálán az apának igen és én örülök neki, hogy van valakije és nem folyton egyedül van. - Jót tesz neked, hogy szerelmes vagy, apa. Igazán jól áll, máshogy festesz tőle. - mosolyodom el kicsit még fel is kuncogva. Hát no az ember lehet, hogy nehezen beszél a szülei szerelmi életéről, de miért is ne lehetne ebbe belegondolni? Apa se lehet egész életében egyedül, anya pedig már régen meghalt. Nem tudom, hogy azóta ő egyáltalán volt-e bárkivel is akár csak rövid ideig, de hogy most szerelmes azt csak a vak nem látná. - Mert így van ugye? Szerelmes vagy? - mintha a többi részletet meg se hallottam volna, úgy könyökölök fel még jobban a kanapé háttámlájára, hogy amíg az utolsó keveréseket végzi a vacsin, addig is még jobban odafigyelhessek rá. Én már tényleg érzem egy ideje, hogy másképp viselkedik, mondtam is Jensennek, hogy olyan sejtésem van, hogy van valakije, de nem akartam én kihúzni belőle ezt az infot, sokkal jobb, hogy ő maga mondta el. Aztán én magam is végül felállok, hogy segísek a tálalásban és leülhessünk enni lassacskán. - Csodás az illata! - hogy én mennyire örültem volna egy-egy ilyen estének mondjuk öt évvel ezelőtt, de akkor még sajnos nem volt rá lehetőség. Örülök neki, hogy sikerült rendezni a dolgainkat, még ha nehéz menet is volt. - Oh igen, csodás a ház! Már be is bútoroztuk és azt hiszem a mugli környék is megszokható. Jensen nagyon cuki, mert a mugli dolgokkal nehezen boldogul, de szerintem bele fog jönni. Apropó, ha már szerelem... Nálunk ez kicsit nehezebben indult, mint nálatok, de azt hiszem rendeztük végre az érzéseinket és már egy pár vagyunk. Azt szeretné, ha valami nálunk vacsorázná és hozhatod Elliet is, ha szeretnéd. - dobom be, ha már úgyis itt tartunk az ötletet. Tudom, hogy kényelmetlen lesz talán elsőre, végülis lássuk be összességében apa volt az, aki végzett Jensen mindkét szülőjével mostmár, még ha az egyik eset baleset is volt, a másiknál pedig nem volt más választása miattam, de mégis csak valahogy meg kell próbálni rendezni ezt és eltölteni együtt egy estét nyugalomban. Jensen lelkesnek tűnik.
Tulajdonképpen én sosem haragudtam Lettyre, inkább szégyeltem magamat, hogy nem tudom másképpen megvédeni. A saját szüleim már régen meghaltak, mint ahogyan Annáé, hiszen nem vagyunk már mai csirkék. Már akkor idősek voltak, amikor szembe kerültünk a banyával, ezért nem volt senki, akire felelősen rá tudtam volna bízni az egy szem lányomat. Most annyit tehetek, hogy megélem a mindennapokat, elkényeztetem, s hagyom, hogy ő is boldog legyen. Ha azzal a Jensennel, hát vele. Az apja nem volt éppen egy pozitív lélek, de a fiú nem felelhet ezekért a bűnökért, az esély neki is jár. – Ne is, legalább tartunk egy utolsó filmmarathont. Utána úgyis akkor jössz-mész, amikor csak akarsz. – Azért ez nem teljesen igaz, nem várhatom el, hogy itt lógjon nálam, ha költözésre adta a fejét, ráadásul ha én is össze akarom fűzni az életemet Ellie-vel, nem igazán szerencsés, ha Leticia csak úgy betoppan. Bár kétlem, hogy Eleanor zavartatná magát, hozzám hasonlóan ő is tartalmas életet akar élni, ha egy szinte felnőtt lányt kap velem, talán számára is egy új korszak kezdete lenne. Aztán azt meg még csak magamban mertem megfogalmazni, hogy mi lenne, ha nem éreznénk magunkat idősnek a gyerekvállaláshoz? Előbb talán el kéne intézni a gonosz öregasszonyt, hogy ne hagyjunk árvát magunk után, de most mégsem ez az elsődleges, hogy bosszúhadjáratot folytassunk, sokkal inkább netán az, hogy kiélvezzük egymás társaságát. Nem is kell ide házasság, egyikünk sem pazarolná az idejét és a pénzért egy lazgi kedvéért, talán barátaink sincsenek, akikre tartozhatna. – Más a munka, és a magánélet. Nem is akartam túlzottan titkolni. Emésztgettem, ez igaz, de azon kívül, hogy neked nem akarok kellemetlenséget, nem szól semmi ellene. – Adok igazat a lányomnak, mintha az Ellie-vel való szerelmünk holmi pro-kontra összevetésen alapulhatna. Ha szerelmes vagyok, szólhat minden ellene, akkor sem biztos, hogy a józan eszem dönthetne. – Fütyürészni.. Nahát, azt még én sem vettem észre. Igen, valami történt. – Jegyzem meg megkönnyebbülten, mégpedig azért, mert a kislányom nem aggódik, nem kezd el hisztizve féltékenykedni, elfogadja, hogy az anyja már olyan régen meghalt, hogy a gyásznak értelme sincsen, sem pedig a bezárkózásnak érzelmileg. Gyorsan megkeverem még a hagymás babot, aztán leveszem a tűzről, addig együk, amíg meleg. Addig intek, hogy kezdje meg a tálalást. A konyha afféle étkező is egyben, majd később átvonulunk a nappaliba. – Kedves tőled, mertem remélni, hogy vagyunk ilyen kapcsolatban. Be szeretném mutatni. Még nagyon friss a dolog, de.. mégis nagyon komoly. Nem akarom édesanyáddal összehasonlítani, hiszen rá alig emlékszel. Eleanornak hívják, nagyon kedves, figyelmes nő. Nem mellesleg gyönyörű. Annyi idős, mint én, özvegy, van egy kis boltja, és egy cipőben járunk, őt például maga a banya nevelte fel, ellenem akarta fordítani. Nem, nem vagyok bajban, már kiiktattuk, akivel folyamatosan sakkban tartotta, de a veszély még nem múlt el. – Jó kis család vagyunk, hogy egy apa-lánya vacsorán halálos fenyegetésről beszélgetünk. Ám vagyunk akik vagyunk, ezzel nem is lehet mit kezdeni. – Inkább te mesélj szivem. Jó helyre mész? – Ha tálalt, akkor kiszedem a vacsorát, hogy nyissak hozzá egy üveg fehérbort, ma már úgysem megyünk sehova.
Azért jó hazajönni és hogy már nem vagyunk annyira fasítban apával, mint pár évvel ezelőtt. Azt hiszem veszély ide, vagy oda akkor is tudja, hogy nem ér vele semmit, ha a banya miatt teljesen elvon az életemtől és ketrecbe zár. Lehet, hogy úgy biztonságban leszek, de mit érünk vele, ha utálom őt miatta és persze, ha nem élhetek. Lássuk be a banya nélkül is elég nagy bajba kerültem, hónapokig tartott a kóma is utána és csoda, hogy élek egyáltalán. Nem lenne értelme, ha nem csinálnák semmit és nem mennék sehová, hiszen a baj akárhol megtalálhat. - Nem gondoltam rá, de végül is miért ne? Éjszaka nem szeretek annyira hoppanálni és a környék, ahol a házunk van muglik lakta, úgyhogy ott nem is lehet igazán. - azért még kicsit lehet hogy megrágom az öletet, de alapvetően nem hangzik rosszul. De azért persze küldök majd egy baglyot Jensennek, hogy számítson rá, mert neki nem mondtam ezt, amikor eljöttem a cuccaimért. Azzal persze számolta, hogy leülök valamennyit, de nem akarom, hogy esetleg aggódjon, ha nem érek haza késő estig sem, hogy mégis hol vagyok. Ledobom hát magamat egyelőre, amíg ő még a kajával foglalkozik, hogy aztán meglepetten pillantsak fel. Na jó, talán kicsit túlzásba is viszem a meglepetést, hogy érződjön, hogy eléggé rájátszom a dologra. - Tudom, hogy kiváló auror vagy, de... azt hiszem ezúttal nem leptél meg. - mosolodom el megvonva a vállamat, hogy tudja azért sejtettem. Vagy csak én örököltem jó auror ösztönöket tőle és ezért sejtettem meg könnyebben, hogy valami van a háttérben. - Az utóbbi időben máshogy viselkedtél. Elejtett szavak, több mosoly... egyszer még fütyürészni is hallottalak! Az pedig nem gyakori nálad. - szélesedik ki mostmár a mosolyom egész komoly vigyorrá, ahogyan felteszem az állam a kanapéra, ahová felcsúsztattam az egyik kezemet is már, hogy onnan figyeljem, ahogyan befejezi a vacsit. - Na és mesélj róla. Azt hittem anya után már sose leszel szerelemes. Mármint nem zavar, tényleg. Ő már régen... - elakadok, hiszen bevallom már alig emlékszem rá és ez mindig pocsék érzéssel tölt el. Szerettem, de olyan rég meghalt, hogy lassan már többet éltem nélküle, mint vele. Alig rémlik halványan az arca, csak képek miatt, de már nem emlékszem a hangjára, az illatára, apró részletekre. - És mi köze a banyához? Ugye nem vagy bajban? - azért egy kis aggodalom is kiül mostmár az arcomra. Apa tudom, hogy elég kemény és eltökélt, hiszen már sokmindenen ment keresztül, sokakat mentett meg, vagy küldött Azkabanba, de az ő szerencséje, tudása se tarthat örökké és úgy tűnik, hogy az a banya se adja valami könnyen magát.
Bármit is mondott Leticia, legbelül sejtem, hogy ez valami pasi ügy. Nem akarok beleszólni, a lányom már felnőtt, csak akkor szándékozom tanácsot adni, ha direkt kikéri, vagy netán úgy érzi, hogy összetörték a szívét. Már túlléptünk azon a ponton, hogy rám szorul, nélkülem is megállja a helyét, kész szakma van a kezében. Ha elröpül felettem az élet, ő még hosszú évtizedekig élni fog, így nem szabhatom meg, hogy mit tegyen. Nem túlzottan ismerem a barátját, hiszen még Spanyolországban sem folytam bele a mindennapjaiba, ha pedig a közelemben van, még zavaróbb lenne, hogy rátelepszem. Végre megérkezik, fel is pattanok, hogy segítsem átvenni a böröndjét, noha az most még üres. Viszonzom a puszikat, s az ölelést, kisegítem az esetleges kabátjájából. Nyár van, de London most szokatlanul szeles, én is egy vékonyabb átmeneti felsőt szoktam húzni az elmúlt napokban. – Letty, kislányom, gyere csak. – Lépek azért még vissza a konyhába, mert a hagymásbabot még kevergetni kell kicsit. Semmi bonyolult, konzerv az alapja, csupán serpenyőbe töltöttem ki, s adtam hozzá a hagymán kívül némi őrölt borsot, hogy még intenzívebb legyen, meg valamennyi darált húst. – Reméltem, hogy itt töltöd az éjszakát. Ki tudja, hogy mikor lesz részünk hasonlóban ismét. – Ez amolyan búcsúest, ha nem siet nagyon. Ha pedig mégis, akkor legalább vacsorára maradjon. Leticia azon kevesek egyike, akik kalap nélkül látnak. Annyira hozzámnőtt, mint másnak a szemüveg, alig szoktam levenni még zárt terekben is, legfeljebb köszönéskor. – Közepesen, de úgy összességében jól. Beszélni is akartam veled. Úgy fest, hogy annak, ami anyáddal történt, még nincs vége. Akitől óvtalak, ismét képbe került, viszont.. úgy fest, szerelmes vagyok. – Pillantok fel a kavargatásból. A szigorú pillantást ezúttal mellőzöm, rá vagyok kiváncsi, hogy hogy fogadja a híreket. Felesleges számunkra a bemelegítő kör. Az élet rövid, mindent meg kell osztani, ahogy lehet. Kár udvariskodással pazarolni azt a keveset, ami még maradt. Még nem kérdezek vissza, először emésszük csak meg az én témámat.
Maradt még pár cuccom, mert eredetileg nem tudtam, hogy mennyit vigyek át Jensenhez. Apa elég jól fogadta, talán azért is, mert azt mondtam ez csak baráti összeköltözés, mert aggódom miatta? Mondjuk, ha elmeséltem volna apának azt is, ami a birtokukon történt... hogy láttam azt a fotót az anyjáról, aki szakasztott úgy nézett ki ennyi idős korában, mint én, vagy hogy elájultam egy időre és ott volt az a rettenetes szoba, ami alapján már egyértelmű, hogy az apja fel akarta támasztani az anyját, akkor nem biztos, hogy értékelte volna. Ezért is van, hogy erről nem beszéltem, mert bár apa már nem annyira szigorú, de még mindig az apám és tudom, hogy bőven van, ami a lelkét nyomja, kezdve azzal, hogy majdnem meghaltam és hogy mintha lenne még valami a háttérben, amiről nem tudok. Már Jensennek is meséltem, hogy valahogy olyan érzésem van, hogy apának barátnője van, de nem vagyok benne biztos és nem kérdeztem még rá nyíltan. Megtehetném, de ez olyan ciki téma apa és lánya között nem? Meg hát gondolom, amikor már el akarja mondani, akkor majd megteszi, ahogyan talán nekem is be kellene számolnom róla, hogy ez a baráti összeköltözés a nem régi házavató bulin kicsit másba csapott át, de... a jó ég tudja, hogy erre megint mennyire lesz vevő, szóval csak szépen sorjában és szépen óvatosan. - Szia apa! Megjöttem! - lököm be az ajtót, egy bőröndöt húzva magam mögött, amibe még a maradék cuccomat majd összeszedem. Én magam sem voltam teljesen biztos ebben az egészben, ezért is lehetett, hogy nem vittem át elsőre mindent, még ha hely bőven volt is. Most viszont már úgy érzem, hogy érdemes ezt véglegessé tenni és legalább akkor apa sem azon filózik, hogy nem jövök-e vissza csak úgy valamikor. Persze szeptembertől könnyebb lesz annyiban, hogy folytatom majd a sulit, de most a nyáron még akármikor kitalálhatnám, hogy hazaköltözöm mégis. Behúzom hát magam mögött az ajtót, leveszem a cipőt és a bejáratnál hagyom a bőröndöt, hogy egyből az illatokat követve a konyha felé vegyem az irányt és két puszival és egy öleléssel nyissak. A kapcsolatunk fenemód viszontagságos volt, de most már úgy érzem, hogy rendeződött, még ha tudom is, hogy az, ami miatt a spanyol suliba száműzött nem oldódott meg teljesen, de valahogy erről sose beszélünk. - Nem tudtam, hogy vacsi is lesz, de kösz! Hogy vagy? - dobom le magam a kanapéra. Nem túl nagy a lakás, gyakorlatilag a nappali egybe nyílik a konyhával, úgyhogy innen is hallok mindent, ha még keverni akarna raja egyet, vagy amíg tálal mondjuk.
Mindig is azon problémáztam, hogy ha valakivel véletlenül megismerkedek, akkor hogyan fogja azt kezelni Leticia. Annak idején Agnese esetében sem sült el túl jól, s csak azért hagytam futni a boszorkányt, mert úgy véltem, hogy a körülmények áldozata, nem veléjéig romlott gonosz. Ám az, hogy Leticiával kapcsolatban is voltak fondorlatos tervei, meg még a Roxfortba is befurakodott, mint tanár.. Nem, nem folytathattam azt a kapcsolatot. Azóta évek teltek el, s ismét magányra kárhoztattam magamat, hiszen mindig Anna marad az örök szerelem. Nem számoltam azzal, hogy egykori griffendéles háztársammal találkozom, akivel olyan új szerelem éled, amely talán mindent megváltoztathat. Idősnek véltem már magamat, akinek egyetlen feladata, hogy felnőtt lánya útját egyengesse, s lassan átadja a stafétát a fiatal generációnak. Eleanor mellett viszont újra fiatalnak érzem magamat, a kezdeti bénázások is ugyanúgy megvannak, s ő a példa, hogy soha nem késő megnyitni a szívünket. Leticia viszont egy ideje elköltözött ahhoz a sráchoz, akinek likvidáltam az apját, ennek ellenére nem gondolom, hogy lenne beleszólásom, hogy mihez kezd az életével. Oly sokáig védtem a saját döntésem alapján, magányosan nőtt fel, s a legtöbb amit tehetek, hogy rá bízom a sorsfordító cselekedeteket. Az utolsó csomagjaiért jön még vissza, aztán ismét szétválunk, noha a lakás nélküle már szinte üres, mint előtte. Katonás rend ugyan nincsen, de aurorként szeretem átlátni a dolgokat, s főleg mióta Ellie is olykor itt alszik, cikinek is érezném, ha netán a dohányzóasztalon felejtek napokig egy dobozos sör maradékát. Még talán korai lenne bemutatni egymásnak szívem két hölgyét, de Leticiával már beszélni akarok róla, hogy ha úgy alakulna, hogy komolyabbra fordul Eleanorral, akkor hogyan fogadná. Nem akarok gonosz mostohát, de talán ez fel sem merül. Egyszerű hagymásbabbal fogadom, amit bármikor el tudok készíteni, de mázlimra sosem volt komoly elvárása ami a háziasságomat illeti. Leülök a kanapéra, lassan tálalok, amint megérkezik, jobb ezt valami estebéd közben megvitatni. Hátha most eleve itt alszik.
//
Ruci 