2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Hogy rosszul esik-e, amikor azt látom, hogy Blake távozóra fogja a dolgot? Eléggé. Talán ostobaságnak tűnhet, de tényleg nem értem, miért fél ennyire az apjától, miért hagyja számára, hogy így a befolyása alatt tartsa... Mindenesetre, ettől még nem ment el a kedvem a vele való ismerkedéstől, ő ilyen és kész, nem lehet mindenki olyan, mint amilyennek előtte elképzeltük, olyan a világon nem létezik. Blake számára pedig a családja a kereszt, ez innentől kezdve elég egyértelműnek tűnik számomra. Ettől azonban nem változott meg róla a véleményem, még mindig ugyanúgy tetszik, mint előtte, egyáltalán nem gondolom úgy, hogy ennél a pontnál szinte rögtön fel is kellene hagynunk a dolgokkal. Ezért húzom hát fel magam az első döbbenetem után és némileg mérges tekintettel pillantok a srác hátára. Még csak meg se próbál jobban megismerni! Komolyan olyasvalaki lenne, aki már az első véleményeltérés után annyiban hagyja a dolgokat és inkább elmegy? Nem tudom, mik is az elképzelései a jövőre nézve, de annyi bizonyos, hogy egy olyan lányt se fog találni maga mellé, aki elnézné, ahogy az apja kiszipolyozza. Mindenki szembe fog szállni ezzel, senki se fogja tudni elfogadni, ha egyszer az önálló életre kerül sor. Azért nem menne neki, mert ….? Nem tudja, amíg nem próbálja, nem igaz? Talán nekem van igazam és az apja tényleg nem olyan ember, mint amilyennek Blake szeretné látni. - De igenis félsz! - vágom vissza, hiszen Blake távozása pont ezt támasztja alá a szememben. Nem kezd önálló életet, mert úgyse menne számára az apja miatt. Nekem ugyan nem ezzel van a bajom, hiszen az a fiú döntése, hogy külön szeretne-e költözni vagy sem, egyszerűen csak nem értem a dolgait. Nem fél az apjától? Ha így lenne, akkor nem tartana attól, hogy még akkor is lenne beleszólása az életébe, ha már nem találkoznak napi szinten. Mégis miként tehetne meg ilyesmit? Elvégre, úgy tudom, Blake családja nem befolyásos, vagyis nem hallottam még a Flynn családnevet, amíg meg nem ismertem őt. - Sajnálom, de... - egyértelműen lejjebb veszem a hangom, hiszen csak ebben a pillanatban jövök rá arra, hogy mit is követtem el valójában. Jómagam nem érzem bűnnek, de Blake számára megrázóak lehettek a szavaim, még akkor is, ha nem bántásként mondtam ki őket. Igaza van, nem tudom, milyen számára az élet, nem ismerem az apját, nem tudom, mikre lehet képes az életének megkeserítése érdekében, de én akkor is hiszek abban, hogy csak ő túlozza el ezeket a dolgokat. Nyilván, ha ehhez hasonló viszonyban vannak egymással, akkor még azt is meg merem kockáztatni, hogy az apja igenis örülne annak, ha Blake kereket oldana otthonról. De hogy rögtön elmeneküljön, ha nem egyezik a véleményünk... Ezt azért már túlzásnak érzem, szóval egyértelműen az jut eszembe, hogy mindez csak ürügy, van valaki más is a képben, Blake pedig csak azért vállalta el a velem való randit, mert nem szeretne megbántani. De akkor most miért fordít hátat nekem? Na igen, a pasik túlnyomó többsége bunkó, még ő is. Megpróbál úgy tenni, mintha én bántottam volna meg, pedig ő a hunyó. Az elutasító szavai rosszul esnek és a lelkemre telepednek, úgyhogy megállok egy helyben, majd egyre könnyesebb szemmel figyelem, amint távozóra fogja a dolgot. - Jó, legyen úgy, ahogy szeretnéd. Békén hagylak. Nehéz szívvel mondok le ugyan róla, de azt belátom magamban, hogyha ennyire érzékeny az ilyesmire, akkor igazán kár erőltetni kettőnk között ezt a dolgot. Blake és én más világ vagyunk, ezt pedig el kell fogadnom, habár igenis nehezemre esik. Reszketeg sóhajjal dobom hát le magam az asztal mögött álló székre, miközben eszembe jut, hogy erre az egészre inni kellene valami igazán ütőset. Nincs szerencsém a pasik terén, ez immár nyilvánvaló...
Csak csendben hallgatom a szavait. Jó lehet, ha valakinek fontos vagy és akar is gondoskodni rólad. Ezt nekem sajnos nem sikerült megtapasztalnom már jó ideje. Maximum amíg még anya élet és az apám hagyta is, hogy mellettem legyen. De mostanra... Nem mondom, hogy irigykedem mert annak nem lenne értelme és egyébként sem voltam soha sem az az irigykedős fajta. Egyszerűen csak jó lehet neki és megértem, hogy fel akarja menteni a bátyját idővel a kötelezettségei alól és a saját lábára állni, de azért nem rossz, ha az után is fordulhat hozzá bizalommal. Az én életem nem ilyen és ahogyan beszél sejtem, hogy úgy sem értené meg, sőt nem is igazán érti, hogy az apám hogyan működik. Ő... nem olyan, mint Sam bátyja és bár nem hiszi el, de tényleg így van, nem fogja hagyni, hogy azt tegyek az életemmel, amit én akarok, legalábbis könnyen nem és nem szeretném Samet is bajba sodorni, hogy netán ő is hasonlóan ne érhesse el az álmait, csak azért mert köze van hozzám. Ezért állok fel végül és fogom távozóra. Megpróbáltam nem igaz? De az ég világon semmi értelme az egésznek, akkor meg minek erőltessem mégis? - Nem félek tőle! Te nem ismered őt, én viszont igen. Én nőttem fel vele, neked... neked fogalmad sincs milyen az! - nem kiabálok, de megemelem a hangomat, amikor még utánam is jön. Faképnél akartam hagyni, de még ezt sem engedni. Pedig ez az én döntésem, akkor is, ha netán nem jó döntés, de akkor sem értheti meg az életemet és a helyzetemet, ha egyszer nem neki kellett ezeket átélnie. Nem is értem, hogy milyen jogon szól egyáltalán bele. Amikor pedig még mással is vádol, hogy nem is erről van szó és lenne hová mennem megkövülten meredek rá és egyértelműen egyre pirosabbá kezd válni az arcom. Nem szokásom hagyni, hogy erős érzelmek uralkodjanak el rajtam, de ez most egyértelműen düh. Vádaskodik, amikor nem is ismer? Most már biztos, hogy ez az egész értelmetlen volt. Neki valami olyan valaki kell, mint a bátyja, nem olyan, mint én. - Nem is ismersz! Ahogyan az életemet sem, erre olyasmiket mondasz, amiről fogalmad sincs! Hagyj békén Sam... hagyj békén! - igen, a végén már határozottan megemelem a hangomat és ezúttal határozottabban indulok meg előre, még akkor is, ha minden erősebb lépésnél olyan fájdalom nyilall a lábamba, hogy csak összeszorított fogakkal bírom elviselni, de így legalább a fájdalomra koncentrálok és nem a vádaskodó szavakra. Mégis mit képzel rólam, amikor semmit sem tud rólam? Sem az életemről, sem a nehézségeimről. Elveszítette a szüleit. Na és? Nincs egy apja, aki terrorizálja, nem kell minden nap elviselnie a fájdalmat, amit a kígyóharapás okoz. Nem gúnyolják a sántasága, vagy épp az éltanuló mivolta miatt és képes engem minősíteni, mintha bármi joga is lenne hozzá?
- Azt hiszem, igen... - biccentek bizonytalanul, habár még mindig maradnak bennem függőben lévő kérdések az apjával való viszonyát illetően, de ezeket inkább nem teszem fel. Nehéz számomra elhinni, hogy ennyire képtelenség lenne elmenekülnie az apja elől, vagy nem tudna megélni miatta, ha máshova költözne, de hát az én rokonaim se voltak sokkal jobbak, igaz? Szerencsére nekik sem érdekük, sem szándékuk nem volt arra, hogy mindent lehetetlenné tegyenek számunkra. Talán Blake okkal tart attól, hogy az apja mindent megtesz annak érdekében, hogy ha elkerülne otthonról, akkor sehol se tudjon elhelyezkedni, esetleg egyedül talpra állni. Nehéz lehet egy olyan apa mellett az élet, aki ennyire igényli, hogy irányíthasson valakit. Nem firtatom hát tovább a dolgot, nem áll szándékomban ilyesmiről beszélgetni, én szeretném, ha jól érezné magát velem és legalább ilyenkor ne gondolna ehhez hasonló dolgokra. - Hát, néha elég rossz tud lenni a gondolat, hogy olyan hamar fel kellett nőnie, én pedig nem igazán ismerhettem a szüleimet – vonom meg a vállam, hiszen tény és való, hogy így is rossz, de én azért igyekszem nem túl gyakran gondolni erre, hiszen még így is sokkal jobb, mint lehetne. Nagyon úgy néz ki azonban, hogy Blake – velem ellentétben – leginkább pesszimista alkat, aki nem örül semminek sem. Számomra ez nem gond, hiszen az ilyesmin lehet változtatni, ha elég türelmes az ember és nem kenődik el minden apróságon. Én lehetnék a támasza, sőt, szeretnék is az lenni, ha már az apja ennyire ellene van mindenben. - Igen, tuti segítene benne, de igazság szerint pont azért szeretnék elköltözni otthonról, hogy ne neki kelljen állandóan engem pátyolgatnia – vallom be, végül folytatom: - Meg szeretném mutatni neki, hogy sikerül egyedül is helyt állnom. Hát igen, soha életemben nem szerettem másokra támaszkodni, Blake azonban már évek óta segít nekem, otthon voltaképp ő a család feje, ennek fényében pedig minden felelősség az ő vállát terheli. Ez úgy se kellemes, ha egyedül van az ember, abban az esetben azonban, ha mindezek mellé egy testvér is társul... Hát, nem irigylem, annyi szent. Nem igazán szeretnék a helyében lenni, viszont igyekszem legalább némileg megkönnyíteni a dolgát. Ha pedig sikerülne végleg elköltöznöm otthonról, akkor máris jobb dolga lenne. - Tessék? - nyílik el a tekintetem, amikor Blake szavai eljutnak a fülemig, majd valami hatalmas csörömpöléssel törik össze bennem. Azt mondta, ez nem fog működni? Most mégis miről beszél? Mi köze az apjának ahhoz, hogy kivel van együtt a fia? Miért állna érdekében bármit is tönkretenni? Nem, ezt nem hagyhatom, nem engedhetem csak úgy elmenni, kisétálni az életemből, mert már egy jó ideje ezt a pillanatot vártam, és most, hogy eljött... Semmi sem teheti tönkre, Blake nem menekülhet el innen, mert hát ő is benne volt a dologban, nem igaz? - Nem félhetsz ennyire az apádtól! - emelem fel a hangom, immár a fiú hátának címezve mondanivalómat. Nem érdekel, ki hallja a szavaimat, nem érdekel, ki figyel, akkor is tudnom kell, hogy miért nem képes randizni velem. - Minden rajtad múlik, tudod jól, ő se mindenható, lenne hova menned, de más van a háttérben, nem igaz? Nem vágok elé, nem lenne tisztességes, hiszen rossz a lába, de az, hogy meghallgat-e vagy sem, az már csakis rajta múlik, az ő döntése. Visszafojtott lélegzettel várom, hogy mit reagál a szavaimra, hogy egyáltalán megtorpan-e, vagy továbbmegy, ügyet se vetve rám. Nem hiszem el, hogy az apjának olyan kapcsolatai lennének, hogy akár a világ végére is követni tudná őt, ez nem így működik. Nem, mindennek más oka van...
- Tudod az apám... hogy is fogalmazzak, nem csak hogy nehéz eset, ő... egyszerűen bármire képes, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan ő eltervezi. Tehát, ha nem azt teszem, amit akar, elintézi, hogy ne csinálhassak semmi mást. Így már érted? - nem lefitymálóan kérdezek rá, de azért mégis csak meg kell értenie, hogy ez nem úgy megy, hogy ellentmondok neki is kész. Fel kell építenem az egészet, meg kell alapoznom és még akkor sem biztos, hogy bármit is elérek vele, mert az apám még akkor is keresztbe tehet és minden jövőbeli próbálkozásomat egyszerűen semmivé teheti. Könnyen lehet, hogy mondjuk sehová nem vesznek fel dolgozni akármit is teszek, vagy akármennyire is tehetséges vagyok, ha közben ez neki nem tetszik és ő nem így gondolta a jövőmet, már pedig ő biztos, hogy nem azt szánja nekem, hogy egy kis hátsó raktárban bájitalokat kevergessek, miközben nekem ez tökéletes elfoglaltság lenne távol az emberektől, távol minden zűrtől és persze távol az apámtól is. - Végül is igen, lehetett volna rosszabb is, de gondolom így sem valami kellemes. - na igen nem lehet egyszerű neki és valahogy mégis képes jóval pozitívabban állni az élethez, mint mondjuk én. Csodálatra méltó és... valahogy azt hiszem pont e miatt nem is passzolunk nem? Mármint neki céljai vannak, és reményei a jövőre nézve, én pedig semmi ilyesmivel nem rendelkezem, még csak távolról sem. - Végül is biztosan és elég eltökélt vagy, úgyhogy csak sikerül. Netán, ha rendes a bátyád, akkor ő is tud segíteni nem? - ha már örökbe fogadta, meg minden. Bár gondolom pont hogy nem akar egész életében a nyakán lógni, és mindig az ő segítségét használni, hogy elérjen dolgokat, ez is egyébként teljesen érthető, de legalább az esély meg van, hogy segítsen neki valaki, ahogyan esetemben ugye erre semmi esély sincsen. Leginkább csak akadályokra számíthatok a jövőm tekintetében, segítségre nem igen és egyébként se rántanék magammal senkit sem. - Ez... nem így működik Sam. Te nem ismered az apámat, egyáltalán. Nem tudod, hogy milyen ember és mik a céljai. Ő... - csak megrázom a fejemet és végül felhajtom a poharam tartalmát inkább. - Ennek így... Sajnálom, de tudod az apám és érthető, ha nem érted, de ha arról van szó neked is keresztbe tehet és akkor annyi az álmoknak. A tieid megvalósulhatnak, az enyémek... de nem teszem tönkre a tieidet is. Sajnálom. - állok fel, na nem hirtelen, hiszen a sétabotot is el kell kapnom. A zsebembe túrok és az asztalra teszem a két ital árát. Nem is tudom, hogy mit gondoltam, már jobb lett volna az elején megmondani neki, hogy ennek úgy sincs semmi értelme. Ő más, mint én, másképp nőtt fel, más elveket ismer, mint amiket az apám vall. Aztán sietősen távozom, ha csak meg nem próbál megállítani. Gyorsabb nálam persze, ez evidens, de magamhoz képest azért igyekszem.
[color=silver] - Nincs értelme? - vonom fel a szemöldököm, mert hát nem igazán értem ennek a kijelentésnek a hátterét, habár lehet, hogy Blake is ugyanúgy van ezzel a dologgal, mint én. Talán számára is mindig közbejön valami más, ami megakadályozza a tervezésben, emiatt pedig fel is adta a dolgot. Nekem ilyen szempontból szerencsém van, hiszen otthon a bátyám mindenben támogat, vagyis majdnem mindenben. Ha eldöntöm, hogy ilyen-olyan különórára szeretnék járni, akkor az anyagiakat nem kell figyelnem, mert bőven van a családi kasszában. Persze, azért nem költekezünk ész nélkül, ezt nem úgy kell venni, de ha fontos valami, akkor fontos. A tanuláson pedig nem lehet spórolni, mert az idővel meghálálja önmagát. - Hát igen, bedughatott volna egy árvaházba is, vagy otthagyhatott volna a rokonainknál is és simán élhette volna a saját életét – vonom meg a vállam, miközben eszembe jutnak a régi emlékek. Mi is teljesen átlagos testvérek voltunk, előfordult párszor, hogy összekaptunk valamin, de amióta anyuék meghaltak, azóta igazán összetartóak lettünk. Igyekszünk elkerülni a felesleges vitákat vagy legalábbis leülni és normális hangnemben megbeszélni mindent. Eddig működik a dolog, de szerencsére nem túl gyakran kell ilyesmihez folyamodnunk. - Annak idején, amikor a rokonainknál voltunk, gyakran vigasztaltam magam azzal a gondolattal, hogy lehetne rosszabb is. Például én is bennéghettem volna a házban vagy más hasonló szörnyűség. Attól, hogy volt pénzük, nem volt egy leányálom az ottani életünk, mert szinte kötelességüknek érezték, hogy mindent behajtsanak rajtunk. Állandóan azt hangoztatták, hogy hálát adhatnánk az égnek, amiért ott vagyunk meg, ha ők nem lennének, akkor már rég az utcán végeztük volna. Végül a bátyám bebizonyította, hogy mindez nem igaz. Évek óta külön élünk, mindezt pedig úgy tesszük, hogy nem szorulunk rá a segítségükre. Semmilyen tekintetben sem. - Idővel az is sikerülni fog – jegyzem meg. - Nem egyik napról a másikra akarom megnyitni, ne aggódj, tisztában vagyok azzal, hogy ez nem lehetséges, de pár év múlva. Kemény munkával mindent el lehet érni, nem? Mondjuk, ez se hozza meg állandóan a gyümölcsét, mint sokan hangoztatják. Ismerek pár embert a tanárok közül is, akik keményen dolgoznak, mégsem jutnak egyről a kettőre, hacsak nem jó anyagi háttérrel rendelkeznek. Hatalmas mákom van a szüleink vagyonának köszönhetően. Nem mi vagyunk ugyan Nagy-Britannia leggazdagabb családja, de nyilván helyet kapnánk a listán. - Ennyire rossz? - nyílik el kissé a tekintetem, hiszen igaz, hogy Blake csendes és zárkózott, de ezt nem az apja hatásának tudtam be. Vannak hozzá hasonló emberek más családokban is, jó háttérrel, ez leginkább csak személyiség kérdése. Én is ilyen vagyok például, pedig a bátyám ritka jó fej. - Mármint, ennyire rossz apa lenne? Csak nem kívánna neked rosszat, ha elkerülné otthonról... Talán még örülne is annak, hogy már nem kell veled élnie, ha már ennyire nem kedvel téged. Vagy csak szigorúan veszi a dolgokat? Lehet, hogy azért kemény veled, mert úgy gondolja, így boldogulni fogsz az életben... Oké, talán nem kellene ennyire védelmembe vennem az apját, ha nem is ismerem, de hát képtelenség számomra elhinni, hogy egy szülő szándékosan okozzon kárt a saját gyerekének. Elvégre, akkor miért hozta a világra őt az anyja? Akinek nem kell gyerek, az nem vállal, szóval talán Blake apjának a keménysége mögött is van valami, amit ő nem vett még észre. Talán jobban szereti, mint hinné. - Engem nem zavar – csóválom meg a fejem. - Minden randi téma, mert meg szeretnélek ismerni, ezért vagyunk itt. És ha ehhez hozzátartozik ez is, akkor nem bánom. Elmosolyodom, mert tényleg ez a helyzet, fel se merült bennem az, hogy nem szeretnék vele ilyesmiről beszélgetni.
- Akkor ebben hasonlítunk, mert én sem, bár esetemben nem is igazán van értelme. - vonom meg a vállamat, hiszen ott az apám, aki gond nélkül bármit megvétóz és akármikor keresztbe tesz, úgyhogy nem sok értelem van nagyon előre terveznem az életemet. Egyébként sem tudom, hogy mik a következő lépések. Vannak gondolataim, de tudom, hogy azért nem lesz egyszerű összehozni őket, sőt az apám ha nem azt teszem, amit akar, jó eséllyel minden erejével azon lesz, hogy akadályozzon. - Oh, sajnálom, de rendes a bátyádtól, hogy így vigyáz rád. - mosolyodom el legalábbis halványan a magam módján. Igazából gőzöm sincs, hogy mit is kellene mondanom. Rendes lány, tényleg és biztosan elég pocsék lehet, hogy meghaltak a szülei. Én már csak tudom, mivel az anyám szintén, csak épp esetemben valahogy kicsit mégis csak más a helyzet, mert az apám még életben van, viszont nincs értelmes rokonom, aki mellettem állna. - Az elég sokba kerül... mármint konkrét üzletet nyitni. - nem fogom persze faggatni, hogy van-e rá pénze, mert lehet gazdag családi háttere, akik révén megteheti ezt, nem tudom, de én nem tudnék belevágni az biztos, bármennyire is jó vagyok bájitalok terén. Mondjuk az is tény, hogy nem lennék valami jó üzlet vezető. Én inkább bedolgozni tudnék valakinek valami háttérben lévő csendes irodában, ahol nem sok vizet zavarok. Mást valahogy nem tudok elképzelni. - Látszik, hogy nem igazán ismered az apámat. - vakarom meg kissé feszengve a tarkómat. Na igen, az én esetem nem túl egyszerű és nem hiszem, hogy van róla akár csak sejtése is, hogy milyen lehet az apám fiának lenni. Biztosan egészen más szülei voltak, mint nekem, sőt jó eséllyel értelmes szülei voltak, gőze sincs, hogy milyen olyan valaki mellett felnőni, mint az apám. - Ő... eléri, amit akar és képes lehetetlenné tenni, hogy bármit is elérjek az életben, ha ő nem úgy akarja. - na igen elköltözöm és miből élek vajon? Azért ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Ha nincs pénzed nincs lakásod és ha az apád megakadályozza, hogy munkád legyen, akkor nem is lesz, tehát eléggé zsákutca szagú a dolog, ezért kell minél előbb kialakítanom valamit, mielőtt még vége lesz a sulinak, hogy valahogy képes legyek normális életet kezdeni. Olyat, ami az apámtól lehetőleg független. - De ez nem olyan randi téma nem? Mármint nem valami vidám. - teszem még hozzá, mert igazán nem akarom, hogy kellemetlenül érezze magát a társaságomban, vagy hogy folyamatosan kellemetlen témákat hozzak fel, mert egyszerűen nem is nagyon van más.
Hála az égnek, hogy Blake is hozzám hasonlóan izgul, mert így legalább nem vagyok egyedül ezzel a nyavalyás érzéssel. Semmit, de tényleg semmit sem szeretnék elrontani, voltaképp a mai napnak kellene a legtökéletesebbnek lennie egész életemben, csak hát sajnos hajlamos vagyok elbénázni a dolgokat. Amikor izgulok, akkor meg pláne, szóval egy olyan fiú közelében, aki ráadásul tetszik is nekem egy pillanatra sem vagyok biztonságban. Blake nagyon helyes és rendes srác, nem kellene pont őt elszalasztanom, mert nem biztos, hogy a közeljövőben lesz lehetőségem mással is megismerkedni. - Én nem igazán szeretek előre tervezni – vonom meg kissé bizonytalanul a vállam, miközben visszagondolok arra, mi lett akkor, amikor utoljára szépen elterveztem magamban mindent. Vámpírrá változtam ugyan, de szebb egy fokkal se lettem, mint azt hittem, szóval a csalódás elkerülése végett inkább tartózkodom a dologtól. - Valami mindig közbejön, meg hát teljesen értelmetlen is... Legfeljebb egy-két héttel megyek előre, nem többel. Barátaim pedig nincsenek, úgyhogy a programokkal nem vagyok elhavazva. Hogy zavar-e a dolog? Kissé. De, ami az igazat illeti, annak azért kifejezetten örülök, hogy nem kell azon agyalnom, mikor merre menjünk és mit vegyek fel a következő alkalomra. Az idióta szobatársaim mindig ezen pörögnek, fel-alá mászkálnak a szobában, miközben a sminkkészletüket keresik, én pedig unott képpel hallgatom a monológjukat, miszerint olyan rossz a társasági élet eme formája és hogy mennyire jó dolgom van, amiért nekem sehova se kell mennem. Tisztában vagyok azzal, hogy ezt enyhe sértésnek szánják, de teljes mértékben lepereg rólam a dolog. Buta liba mind és jövőre talán külön szobám is lesz. Addig meg már bőven kibírom, nem igaz? - Igen, tizenhét éves kora óta – biccentek Blake kérdését hallva. Nagyon úgy néz ki, hogy máris találtunk egy jó kis témát, amit egyáltalán nem bánok, mert jólesik végre megosztani valakivel az eddigi életemet. - Tudod, leégett a házunk és a szüleink meghaltak, mi pedig rokonokhoz kerültünk. Ők azonban nem láttak minket szívesen, szóval Blaine pakolt és elköltöztünk. Azóta ő nevelt és a mai napig ő az, aki legfőképp eltart mindkettőnket. Én is segítek neki, de az ő vállán van a súly jelentős része. Mert persze otthon mindent megteszek, amit csak tudok. Főzök, mosok, mosogatok, takarítok, szóval minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy Blaine szívesen jöjjön haza. Azt azonban belátom magamban, hogy a bátyám dolga nem pont a legkönnyebb, semmilyen esetben sem. Ezért is szeretnék elköltözni tőle. Egy kis súlyt ezzel is leveszek a válláról, még ha ő nem is mondja majd ki nyíltan a dolgot. - Hááát, ezt még nem tudom – vonom meg kissé bizonytalanul a vállam, miközben gondolkodóba esem. De tényleg, mivel szeretnék foglalkozni? Igaz ugyan, hogy méregkeverő-szakra járok, ez azonban nem jelenti azt, hogy ebben is szeretnék elhelyezkedni. - Talán elmegyek az Abszol útra és nyitok valami üzletet. A kereskedelem érdekel kissé, de nehéz lesz belevágni, ha közben a lakásomat is fizetnem kell. Sóhajtok egyet, miközben belekortyolok az időközben kihozott italomba. Tudom jól, mennyire nehéz bármit is elérni, ha az embernek egyedül kell boldogulnia, de meg kell próbálnom, nem igaz? Nem szeretnék örök életemben Blaine nyakán élni, ez nem így megy. - És hogyan tudná megakadályozni, hogy elköltözz? - merül fel bennem a kérdés, amit gyorsan fel is teszek, mivel tényleg érdekel a fiú válasza. - Csak pakolsz és lelépsz otthonról, ha pedig olyan rossz a viszonyotok, akkor talán az lenne a legjobb, ha nem is szólnál neki a terveidről. Vagy nincs igazam? Esélyes, hogy már megint ostobaságokat beszélek, azt viszont szinte észre se veszem, hogy már nem izgulok annyira, mint eleinte. A félelmem teljesen elmúlt, hiszen Blake rendes srác, nem kell attól tartanom, hogy kinevet. Mintha kezdeném magam jól érezni a társaságában...
Persze elsőre arra gondolok a miatt, hogy nem szeretne enni semmit sem, hogy biztosan máris elszúrtam valamit, de talán valahol sejti, hogy így sem én vagyok a világ legmagabiztosabb embere és talán e miatt teszi hozzá, hogy miért elég neki a vajsör, így már zavart tarkóvakarás kíséretében bólogatok kicsit. Összeáll a kép még nekem is, főleg ha rendesen a számba vannak rágva a dolgok. Az azért nem árt. - Végül is igaz, azt hiszem nekem sem. - viszont ha ennél legalább a kínos csend evésnek lenne álcázva, hiszen nekem egyelőre gőzöm sincs, hogy miről is beszélgessünk, mivel nem is tudom az én érdeklődési köröm nem valami tág és nem hiszem, hogy a legjobb beszélgetési téma a bájitalok lennének, meg a suli. - Igazából magam sem tudom, külön óra, vagy ilyesmi. Vannak akik egészen részletesen megtervezik az évüket, meg a programjaikat... nem tudom, hogy megy ez. - mivel én főleg a tanulással foglalkozom, meg ugye bedolgozom kicsit a bájitalboltba is, hogy legyen valamennyi bevételem és ne függjek teljes mértékben az apámtól, hiszen az apámat nézve ez nem a legjobb dolog egy embernek sem. Csak ugye nem is egyszerű feladat, hiszen nem szokása hagyni, hogy valaki a saját életét élje, főleg én nem. Gőzöm sincs, hogy miért nem, hiszen egyébként is ki nem állhat és folyton azt akarja, hogy más legyek, mint amilyen vagyok, akkor meg miért nem engedi, hogy külön utakat járjunk? Úgy sem tud megtörni, már próbálta elég drasztikusan és az sem sikerült neki úgy, ahogyan szerette volna, csak megnyomorított lényegében egy életre. - A bátyád nevel? - na igen itt mutatkozik meg az, hogy nem igen tudok Samről semmit sem, hogy vannak-e szülei, vagy milyen a családja, bár az már egyértelmű, hogy szülei nincsenek, ha egyszer a bátyja neveli és persze érthető, ha a saját lábára állna, főleg ha netán nincsenek elég jóban, bár nem ismerem a bátyját, szóval nem tudom, hogy milyen a viszonyuk. Sam elég kedves lány, tehát nem hiszem, hogy valaki ne jönne jól ki vele, de a bátyja ettől még lehet undok. - És azt már tudod milyen munka érdekelne, ha végeztél? - lehet hogy már erre irányuló tervei is vannak esetleg és már gondolkodott rajta, hogy miből szeretné azt az albérletet fenntartani. Nekem se lenne rossz, de valahogy úgy érzem nincs elég bátorságom hozzá, hogy megpróbáljam. Magam sem tudom, hogy miért, pedig tudom, hogy kellene, akkor tudnék igazán elszakadni az apámtól. - Az lenne a végcél, de ez nem valami egyszerű. - inkább kortyolok egy nagyot az italomból és persze akaratlanul is felmerül bennem, amikor ugyanígy iszogattam a tanárnővel és ott az iszogatás elég furcsa eseményekbe torkollt ugye. - Az apám eléggé... nem is jó szó, hogy ragaszkodó típus, de nem tudom, hogy engedné-e egyáltalán és tudja hogyan kell megakadályozni a dolgokat. - na igen és tudja, hogyan kell jól keresztbe tenni az embernek és nem is fogja vissza magát, ha arról van szó. Ha nem azt teszem, amit akar egy életre elvágom magamat akár mindentől, mert elintézi könnyedén, hogy utána semmi se jöjjön össze. A fene se tudja, hogy mi is lenne a jó döntés, mindig inkább halogatom a dolgokat a helyett, hogy valamit megpróbálnék lépni, azért is maradok még a Roxfortban, pedig már akár végezhettem volna is.
Nem indul valami látványosan a dolog, hiszen a filmekben mindig minden olyan király tud lenni, a valóságban viszont... Egy szót sem ejtenek arról, hogy mi van abban az esetben, ha nem te vagy a bálkirálynő és a kiszemelted sem pont a focicsapat legnépszerűbb tagja. Nem, ha két hozzánk hasonló alak randizik egymással, abból minden filmben csak valami paródiás jelenet lehet, semmiképp sem egy sikertörténet. Talán ez is az egyik oka annak, hogy annyira féltem a mai naptól. Mi lesz abban az esetben, ha elrontom és Blake soha többé nem áll szóba velem? Annyit álmodoztam már erről az egészről, kár lenne, ha már az elején minden vágyam elbukna, az egyszerűen nem történhet meg! - Igen, a mézsör nekem tökéletes – bólogatok hevesen, kissé talán szorgalmasabban is a kelleténél, majd mindketten leadjuk a rendeléseinket. Nem szoktam inni, fogalmam sincs azt illetően, mennyire bírom az italt, de igazán reménykedem abban, hogy nem fogom kellően gallyra vágni a mai estét az idióta viselkedésemmel. - Tudod, jelenleg egy falat se menne le a torkomon, kissé izgulok... Lesütöm a szemem azért ennél a mondatnál, hiszen nem igazán szerettem volna ebbe beleavatni a fiút, mert hát ez azért elég ciki, lássuk be. Bőven benne vagyok már ugyanis abban a korban, amikor az ember már megtapasztalt ezt-azt érzelmi téren és némileg bátrabban vág neki az ehhez hasonló helyzeteknek, de na... Blake azért talán mégis megérti a gondomat, mellyel ebben a pillanatban is küzdök magamban. Elvégre, ő sem pont egy társasági ember, a beszélgetés sem az erőssége, hozzám hasonlóan kellemetlenül érezheti magát ebben a szituációban is. Mindenesetre, igyekszem mégis őszinte lenni vele, mert azért ez is egy jó pont, ha az ember ismerkedik valakivel. Mardekáros vagyok, bennünk pedig talán kissé nehezebben is bíznak meg mások. Kínos, de ez van, alapja is akad a hírnevünknek, ezt még nekem is be kell látnom magamban. - Tervem? - kissé elnyílik a szemem a kérdés hallatán, nem pont az iskoláról állt szándékomban csevegni, sokkal inkább szerettem volna a közös jövőnket tervezgetni, de nem, az talán túlzás még akkor is, ha úgy érzem, minden jól alakul. Csupán tanácstalanul megvonom a vállam, majd kissé bizonytalanul szólalok meg ismét: - Oh, hát... Tudod... Talán egy-két tantárgyból javítanom kellene, ami az igazat illeti. Úgyhogy lehet, egy kicsivel több időt fogok tölteni a könyvtárban. Vagy esetleg nem erre voltál kíváncsi? Mert hát nem csak az iskola létezik a világon, ő pedig nem úgy tette fel a kérdést, hogy van-e tervem az idei tanévre vonatkozóan, talán én értettem félre ezt az egész témát. Lehet, hogy azt szeretné, meséljek magamról, a céljaimról. Szóval, még mielőtt válaszolhatna az általam feltett kérdésre, folytatom: - Igazság szerint eszembe jutott, hogy albérletbe költözöm... Nem Londonba, mert az elég drága hely, annyi félretett pénzem meg nincs, de egy kisebb település is megtenné. Tudod, engem már régóta a bátyám nevel, lassan ideje lenne talpra állnom, mert nem szeretnék örökké a terhére lenni. Nem mintha említette volna, hogy ez lenne a helyzet, de akkor is... Lassan, de biztosan betöltöm a huszadik évemet, befejezem az iskolát és bármennyire is szeretek otthon lakni, mégis tehernek érzem magam. Blaine nem panaszkodik, de minden bizonnyal vannak olyan helyzetek, amikor szívesen venné, ha övé lenne az egész lakás és nem lennék én a képben, hogy boldogítsam a jelenlétemmel. - És veled mi a helyzet? - teszem fel a kérdést, miközben kihozzák mindkettőnk italát. Akaratlanul is észreveszem, hogy miközben elfordulok, hogy átvegyem az italt, Blake pillantása lejjebb siklik, így agyam leghátsó zugában egy halk sikkantást hallatok. Tetszem neki! Komolyan tetszem neki! Annyira abszurd ez az egész, hogy szinte hihetetlen. Mindenesetre, igyekszem leplezni az örömömet, így – miután visszafordulok – komoly érdeklődést színlelve folytatom: - Nem szeretnél még elköltözni otthonról? Óóóó, mehetnénk közösen egy lakásba, ha összejönnénk... Könnyebb is lenne anyagilag, meg hát egy érett, társas kapcsolattal kezdenék rögtön az elején. Blake ideális partner lenne, akárhányszor rápillantok, valami furcsa érzés kap el, amely egyszerre boldogság és szorongás.
Őszintén szólva gőzöm sincs, hogy ez az egész randi dolog, hogy fog nekem menni, vagy fog-e menni egyáltalán. Nem vagyok jó az effélében és akkor még finoman fogalmaztam. Igazából gőzöm sincs, hogy mit csináljak és arról se nagyon, hogy Sam mit szeretne. Vannak vajon kötelező elemek, mint hogy együtt kellett volna jönnünk inkább? Vagy majd a helyzet adja magát és elég ha beszélgetünk? A nagyobb baj az, hogy igazából a beszélgetés se kimondottan az én asztalom, tehát itt már kissé megbukott a dolog. Tanácstalan vagyok, nem kicsit, és valahogy nehezen tudom elképzelni, hogy kettőnk közül ő legyen az ügyetlenebb. De könnyen lehet, hogy legalább hamar rájön, hogy nem sok értelme van erőltetni ezt az egészet, mert én úgy se nagyon vagyok alkalmas az ilyesmire. És ha erre időben rájön, akkor talán neki is jobb lesz és nem erőlteti a dolgot, hanem keres valaki mást, aki képes kezelni egy randit és nem makog csak, amikor gőze sincs, hogy mi a fenét mondjon. - Csak egy ital? Öhm... persze, akkor mondjuk nekem egy vajsör jó lesz, te mit szeretnél? - na jó, nem tagadom ezzel azért most kellően összezavar. Mindig azt hallottam, hogy a lányoknál figyelni kell a jelekre, meg a rejtett tartalomra és ez mi lenne, ha nem rejtett tartalom? Csak egy italt szeretne és lássuk be az gyorsan elfogy, tehát gondolom nem szeretne túlságosan sokáig maradni, legalábbis mi mást szűrhetne le ebből az ember? - Akkor egy vajsör lesz és egy mézsör. - adom le a rendelést a pincérnőnek, amikor végre sikerül megtalálni a hangomat és persze a tekintetét. Sam mondjuk azt is észreveheti, hogy azért esetében is időnként lejjebb kalandozik a tekintetem. A fenébe is, ez az egész mell kérdés azért baromira összezavart, most nem csoda, ha nehezen tudok bármire is koncentrálni. A pincérnő távozik, számomra pedig mard a kényelmetlen fészkelődik, hiszen tudom, hogy beszélgetnünk is kellene valamiről, csak hát az a helyzet, hogy egyelőre gőzöm sincs, hogy milyen témánk lehetne, vagy egyáltalán mi lehetne jó téma. - És öhm... van már valamilyen terved az évre? - igen ez jó beszéd téma lehet, mert hát biztosan jól átgondolta, hogy milyen tantárgyai lesznek ,miből szeretne jobban teljesíteni, mi fontosabb neki és mi kevésbé. Na persze nem tudom, hogy a suli jó beszéd téma-e egyáltalán, de fogalmam sincs, hogy mi lehetne ezen kívül még jó beszéd téma. Az a helyzet, hogy tudja jól, hogy beszélgetés termén nem én vagyok a legjobb alapanyag, na nem mintha sok minden más téren én lennék az, de hát... mégis velem akart eljönni randizni, szóval valamit muszáj lesz kihozni ebből az egészből, legalább addig amíg el nem fogynak az italaink, hogy ne legyen annyira kínos, vagy kellemetlen az egész.
Nem várom el Blake részéről, hogy mindenben tökéletes legyen, ahogy azt sem, hogy mindenféle íratlan szabályt betartson a fiúknak szóló illemkönyvből. Az igazat megvallva én se igazán vagyok jártas a randizásban, velem szemben nem szoktak udvariasak lenni a srácok, inkább csak megalázni, szóval nekem már az is nagy öröm, hogy Blake tényleg eljött. Valamiért bennem volt a félsz, hogy átejt, megviccel, kinevet... Igen, voltam már ilyen helyzetben, nem is ritkán, szóval teljesen érthető, hogy valahol mélyen igenis számoltam ezzel is. - Hála az égnek! Tényleg bántott volna, ha esetleg megvárattalak volna... - itt azért gyorsan elharapom a mondatot, mert hát már megint fecsegek, ami igazán szokásom, ha zavarban vagyok, most pedig abban vagyok, nem is kicsit. Észreveszem én Blake-en, hogy időnként nem ott van a tekintete, ahol annak lennie kellene, de hát ez egy randi, mégis miért háborodjak fel? Igazság szerint kissé még legyezgeti is az egómat a dolog, hiszen tetszem valakinek, ami – mit ne mondjak – nem szokványos dolog az én esetemben. Úgy döntök hát, hogy nem teszem szóvá a dolgot, helyette inkább szemügyre veszem a helyet, mintha életemben nem láttam volna még eleget. - Ó, nem, szerintem te nem vagy olyan ügyetlen, mint én – nevetem el magam kissé idegesen, majd amikor Blake az étlap után nyúl, én is ugyanúgy teszek, majd elveszem a másikat. Egyelőre még én sem tudom, mit szeretnék, habár talán az étel kissé túlzás lenne, mivel nem sok menne le a torkomon, meg oldódnunk kell még egymás előtt, talán majd a következő alkalommal... Remélem, nem megy el Blake kedve a velem való újabb találkozástól. - Szerintem én csak egy italt rendelek, mit szólsz? Kérdőn pillantok a srácra, hiszen azért ha nagyon ragaszkodik hozzá, hogy együnk, akkor a kedvéért leerőltetek pár falatot a torkomon, de ha benne lenne a sima italban, annak azért még jobban örülnék. Még a számlát illetően sem vagyok biztos a dolgomban, hiszen a lányok által megírt etikett úgy kívánja, hogy ezt a fiú rendezze a randin, de mi van abban az esetben, ha az a bizonyos randi rosszul sül el? Akkor is neki kell fizetnie? Nem, szerintem az lenne a legtisztább, ha mindenki a saját részét fizetné ki, egyébként is kínosan érezném magam, ha Blake miattam menne anyagi csődbe. Soha életemben nem értettem azokat a libákat, akik egyenesen azon versenyeztek, hogy melyikük pasija fizetett legtöbbet az első randijukon. - Igen – biccentek egyet, miközben magamban úgy döntök, hogy a számla ügyét ráérünk később eldönteni, kár is lenne egy ilyen alkalmat ehhez hasonló butasággal kezdeni. Várom hát a pincért, majd amikor felbukkan, enyhén szólva is felszalad a szemöldököm, mert hát pasiszemmel nézve nem néz ki rosszul, és ha tetszem Blake-nek, akkor ez a csaj is tuti tetszik neki, amit szinte azonnal le is szúrok a tekintetéből. Most őt bámulja és nem engem, úgyhogy kissé elkap a féltékenység, amit azonban sikeresen leplezek azzal, hogy magam elé húzom ismét az étlapot, mintha csak a rendelésemet szeretném ismét átfutni, majd megszólalok: - Egy korsó mézsört kérek. Mire felpillantok Blake tekintete már ismét rajtam van, szóval hamar megnyugszanak a kedélyek, na nem mintha eddig olyan ideges lettem volna, de azért mégis... Legszívesebben megtépném a csajt, vagy legalábbis elbeszélgetnék vele arról, hogy jó lenne, ha azt a lenéző arckifejezést letörölné a képéről, meg azt a beképzelt pillantást is elfelejtené. Nem szimpatikus, tipikus hülye liba, aki csak a seggét képes riszálni, de azt hiszi magáról, hogy belőle jött ki a spanyol viasz. Várok hát, hogy Blake is leadja a rendelését, majd Miss Perfect elhúzza maga után azt a tömény illatfelhőt és végre ismét kettesben lehessünk.
Azon tanakodom, hogy vajon amikor ideér fel kellene pattannom és köszönni neki, vagy inkább egyszerűen csak inteni, netán puszit illik adni? Kihúzni a széket és betolni alatta? Nem tudom, hogy mi az ideális egy randin, főleg hogy nem vagyunk felnőttek és tudja jól, hogy én még csak gyakorlott sem, bár nem tudom, hogy Sam mennyire az egyáltalán. Elég zavaros egyelőre és amikor megérkezik továbbra sem tudom, hogy mit is tegyek és mire döntenék már húzza is ki magának a széket, így marad a zavart pislogás csak részemről és a torokköszörülés, ebben legalább már jártas vagyok. - Szia! Ja nem gond, én is csak nem rég jöttem. - pillantok fel rá. Elég sokan vannak és még azt sem tudom ilyenkor úgy illik ha vele szemben ülök, vagy mellette. Azért így jobban lehet beszélgetni, meg tartani a szemkontaktust, bár hát azért időnként nem sikerül tartani azt a bizonyos szemkontaktust, mert csak-csak lejjebb téved a tekintetem, pedig ő nem az a mélyen dekoltált típus, csak hát ez egy randi, én meg nem tudom, hogy mit csinálok és ő meg egy lány és nem régen sikerült letapiznom a tanárnőt, úgyhogy kissé most sok zavaros gondolat kavarog a fejemben. - Öhm... hát persze! Vagy én nem égetem le magamat annyira. - vonom meg a vállamat az étlap után nyúlva. Azt sem tudtam eszünk-e, vagy csak iszunk, ezért egyelőre megnézem mit választok, de majd annak fényében adok le rendelést, hogy ő mit kér, mert akkor már fogom tudni, hogy ő hogyan szeretné. Teljes alkalmazkodás, most az az egyetlen út, amivel nem nagyon lőhetek mellé, legalábbis azt hiszem. A kérdés mégis érkezik, én pedig úgy érzem eléggé meg vagyok lőve, de végül csak egyszerűen bólintok, hátha az is elég lesz. - Azt hiszem meg van, szólok a pincérnek rendben? - és persze engedem, hogy ő rendeljen először és akkor én már tudok ahhoz alkalmazkodni majd. Meg is teszem, de ezúttal nem az előbbi fickó, hanem egy magas, karcsú nő érkezik, igen szép idomokkal. Bennem pedig enyhén szólva is kissé benn ragad a szó. Mi a fene van velem? Végre csak sikerül feljebb emelnem a fejemet, na persze pont akkor durrantja ki a rágóját, amiről nem pont az jut eszembe, amit látok, ezért gyorsan Samre pillantok, hogy rendeljen. Rendeljen mielőtt felpattanok és bár elrohanni fizikailag képtelen lennék, de most úgy érzem talán még az is lenne.
Életem legelső randijára készülődök és ez valamiért sokkal nehezebb dolog, mint elsőre hittem... Elsősorban nincs senki sem a közelemben, akitől tanácsot kérhetnék azt illetően, hogy mit vegyek fel, mivel szinte abban a pillanatban kinevetnének, elvégre én vagyok az évfolyamon az egyetlen olyan lány, akinek még soha senkije sem volt. Nem, még randi szinten sem. A srácok közelében egyenesen zavarba jövök, csak hebegni-habogni tudok, semmi mást, ez pedig rettentően ciki helyzet tud lenni, főleg ha nagyon jól tudom, hogy rajtam nevetnek. A bénaságomon. Ennek ellenére azonban sikerült egész csinosra felöltöznöm, szóval most kifejezetten elégedett vagyok az összképpel, amit a külsőm nyújt számomra. Soha életemben nem foglalkoztam még annyit magammal, mint a mai napon és a kitartó munka meg is hozta a gyümölcsét. Persze, a sminkem nem pont mestermunka, habár nyilvánvaló, hogy Blake annyira nem ismeri ki magát a dologban, szóval aligha fog sikítófrászt kapni a túl halovány szemfesték miatt. A ruhát illetően viszont én se estem túlzásba, hétköznapi viselet van rajtam, épp csupán egy fokkal csinosabb, mint egyébként. Nem sok ötletem volt arra vonatkozóan, hogy ezen az alkalmon mit is illik felvenni, hiszen ez nem kimondottan randi, de közben meg mégis az... Na jó, oké, egyszerűen csak nem szeretném Blaket a kelleténél jobban zavarba hozni. Szeretnék egy jót beszélgetni vele, ez pedig nem igazán lehetséges, ha közben azt hangsúlyozom felé, hogy dicsérgetnie kell. A bókok persze mindenkinek jól esnek, de semmi jó nem sülhet ki belőle, ha azt kényszerből teszi az ember. - Szia! - köszönök Blakenek, amikor végre nagy nehezen átverekszem magam a tömegen és sikeresen odajutok az asztalához. Asztalunkhoz. Sajnos, én se igazán tudom, mi ilyenkor a szokás, szóval egy pillanatig csupán zavartan pislogok, magamban azt latolgatva, vajon meg kellene-e várnom, amíg kihúzza a széket számomra, de némi töprengés után úgy döntök, hogy a lábára való tekintettel ezt most nem erőltetem, úgyhogy lehuppanok vele szemben, majd elmosolyodok: - Remélem, nem késtem sokat, vagy legalábbis semennyit, tudod, egy kicsit elment az idő a készülődéssel... Márpedig, egy hozzám hasonló lánynak időbe telik rendbe hoznia annyira az arcát, hogy az vállalható legyen, úgyhogy gondoltam arra is, hogy emiatt talán késni fogok pár percet. Fogalmam sincs, mennyi az idő, hiszen annyira lefoglalt a randi gondolata, hogy elfelejtettem az órára pillantani, szóval csak reménykedni tudok abban, hogy nem bőgtem le rögtön a legelső alkalommal. - Legközelebb jöhetnénk kettesben is, nem gondolod? - nyúlok az étlap után, miközben az arcom pipacsvörösbe vált attól a gondolattól, hogy Blake és én kéz a kézben vesszük célba Roxmortsot. - Persze, ha ma nem égetem le annyira magam, hogy ne akarj velem találkozni... Itt azért kissé meglököm kezemmel a poharat, mely az asztalon áll, de még idejében utána nyúlok és elkapom, szóval semmi baja nem lesz, aminek én kifejezetten örülök. Van valami mugli legenda, mely szerint, ha eltöröm az üveget, akkor hét év balszerencse ér, ezzel azért randin indítani nem sok jót ígér számomra. - Bocsánat – egyenesedem ki, majd visszateszem a poharat a helyére, végül folytatom: - Sikerült már választanod valamit? Én ugyan még ki se nyitottam az étlapot, de mivel egész héten a randimat terveztem gondolatban, volt annyi időm, hogy kitaláljam, mit is rendeljek ma. Elvégre, már betéve ismerem a Három Seprű menüjét, szóval nem is igazán van szükségem a menüre ahhoz, hogy választani tudjak.
Gőzöm sincs, hogy miből áll egy ilyen randi és igazság szerint azt sem tudom, hogy kellene-e hoznom valamit, ajándékot, vagy tudom is én. Nem tudom, hogy szokás-a, de végül arra jutottam, hogy ez végülis egy első randi, vagy mi fene és azért itt csak nem kell még meglepni a másikat valami különlegessel, főleg hogy számomra már az is valami különlegesnek számít, hogy egyáltalán eljöttem, mert mint tudjuk nem igazán vagyok hozzászokva az efféléhez és még csak gyakorlatom sincs benne. Azt sem tudom, hogy Sam-nek van-e, de valahogy nagyobb esélyét látom rá, hogy neki igen, mivel bár tény, hogy bátortalan volt, de azért mégis csak elhívott randizni és akkor talán már más esetén is tett hasonlót. Na e miatt nem érzem magamat különösebben rosszul, csak talán akkor nagyobb tapasztalat van a háta mögött, mint nekem és talán majd jobban ki tudja találni, hogy mit érdemes tenni és mit nem. Az jó lenne, mert nekem egyelőre gőzöm sincs. Beszélgetés terén sem vagyok valami profi, mint tudjuk, meg úgy más téren sem. - Egyelőre még nem, köszönöm, várok valakit. - pillantok fel egy zavart torokköszörüléssel a pincérre, aki azért érdeklődik, hogy szükségem van-e valamire, rendelnék-e már. Egyelőre viszont nem, hiszen itt találkozunk Sammel, úgyhogy úgy illik, hogy szépen megvárom őt. Elég jól látható asztalt választottam és persze figyelem a bejáratot, hogy lássam, hogy mikor érkezik. Mondjuk azt sem tudom, hogy akkor mi lesz, kellene-e mondjuk puszival nyitnom, ha már ez egy randi, vagy majd kialakul a dolog szépen fokozatosan, netán ő majd jelzi nekem, hogy mit kellene tennem? Végül is, ha megáll mellettem és nem ül le, akkor sejteni fogom, hogy illendő lenne felpattanni és adni két puszit, bár én nem vagyok profi felpattanásban a lábam miatt, de azért felállni csak fel tudok, hogy megtegyem, amit illik egy ilyen helyzetben. Ha már volt olyan merész, hogy elhívott, nem akarom én már a legelején elszúrni a dolgot.
Aktuális viselet 
