Átkötő folyosó

Dale & Savannah

Ritkán járok Londonban és újfent megbizonyosodtam róla, hogy jól is teszem, de persze pont akkor talál meg a baj, amikor itt vagyok. Szemtanú... talán megtehetem volna, hogy annyiban hagyom, de miután ismertem azt, akit megtámadtak és még elképzelésem is van róla, hogy ki tette... mégis csak kivételesen bátorságot kell gyűjtenem ahhoz, hogy ne hátráljak meg. Világ életemben ezt tettem, könnyebb volt meghúzni magamat, meghunyászkodni és pont e miatt nem sikerült soha semmi és most az egyszer nem tehetem meg ezt. Hiszen Tiffany meghalt, még hozzá szinte biztos, hogy Ryan volt a tettes. Meg is érdemelné, hogy börtönbe kerüljön, főleg ha azt nézem az egész varázsvilágról azt hittem semmit sem tud, míg végül ki nem derül, hogy ez távolról sincs így. Veszélyesebb, mint amilyennek akkor tűnt, amikor együtt voltunk. Az a csoport... vagy mi, aminek a tagja lehet, legalábbis az alapján, amit hallottam... Ha nem megyek el Lexi cuccaiért és nem próbálok persze titokban belopózni értük és nem hallgatom ki, amit azzal a talán... Carl fickóval beszélt és nem tudom hová tartanak... Nem mondom, hogy Tiffany a legjobb barátnőm volt, de ismertem és még annak is látom esélyét, hogy azért halt meg, mert Ryan rólam akart kiszedni belőle valamit, hiszen felszívódtam egy szó nélkül és az is kész csoda, hogy jó pár hónapja el tudtam hozni tőle Lexit.
És most itt vagyok, a Minisztériumban, amitől feláll a karomon a szőr is, mert hát túl sok komoly és túl sok erős ember van itt, ami csak még inkább arra mutat rá, én mennyire nem vagyok ilyen. Idegesen szorongatom a táskám pántját, ahogyan keresgélek. Találnom kell valakit, akivel beszélek, hiszen láttam mindent az újságban és szóltam is, hogy jövök, de senki sem jött elém, így aztán fogalmam sincs, hogy mégis hová kellene mennem. Bizonytalanul állok meg a folyosón, hezitálva, hogy vajon a három nagyon komoly illetőhöz menjek oda, akiken látszik, hogy még az sem biztos, hogy komolyan vesznek majd, vagy a finoman szólva is problémás külsejű alakhoz, aki már így hátulról nézve sem valami megnyerő. A félhosszú haj, a felgyűrt ingujj és persze ahogyan azzal a géppel bánik... Mégis még mindig megnyerőbb számomra, mint a másik három, így nagy levegőt veszek, továbbra is a táskámba kapaszkodom, hogy megcélozzam az illetőt. Halkan megköszörülöm a torkomat, amit talán meg sem hall. Van rá esély... tényleg halkan teszem, ő pedig éppen az automatával harcol.
- Elnézést... elnézést uram! - kicsit azért csak megnyomom a hangomat, hogy hallani is lehessen belőle valamit és ha megfordul végre akkor nagy levegőt veszek, hogy elhadarjam, hogy miért is vagyok itt. - Savannah Elinor Harper vagyok és ha minden igaz akkor beszéltem valakivel... innen és egy gyilkosság ügyében érkeztem, szemtanúként... és valakivel beszélnem kellene. - végre fogjuk rá csak megtalálom a hangomat, vagy legalábbis nagyjából és el is mondom mit akarok, csak a mondat végén kezdem el kissé ráncolni a homlokomat, mert a fickó kicsit ismerős nekem, sőt... nem is kicsit. A szeme, igen, főleg a szeme.