Főkarakter: Silent Zodiac
Teljes név:Miles Bletchley
Születési hely és dátum: Exeter, Nagy Britannia, 1970. április 21.
Csoport: Mardekár
Patrónus: Gila
Évfolyam (szak) / Foglalkozás: 8. évfolyam, szimbolisztikus
Képesség: Vélaszármazék
Mágikus adottság: -
Kiemelkedő tudás:Számmisztika – Kiemelkedő, Seprűlovaglás – Kiemelkedő, Mágiatörténet – Tehetségtelen
Kihez tartozol?: Keresett
Jellemed kifejtése
Kezdésképp lépjünk a tükröm elé, és elmondom mit látok. Előttem egy eszes, céltudatos fiú áll, aki nem retten vissza a veszélytől. Pontosan tudja, hogy mit akar az életben és nem retten meg semmitől, ami megakadályozná azt, hogy véghezvigye a terveit. Makacs, mint az öszvér, ehhez nem fér kétség, de ez benne a figyelemre méltó, hogy sose adja fel. A tanároknál simán kidumálja magát a bajból, vagyis beszédes. Már amennyire persze. Társaságban nem szeret sok haszontalan csevegést folytatni, de ha be kell bizonyítania igazát, nem tudja befogni a száját. Könnyen meggyőzi az embereket bármilyen nagy baromságról. Remekül stratégiázik, szeretik is megkérni az ismerősei, hogy segítsen nekik, ha valami csínyre készülnek. Egyszóval ravasz. Sose jössz rá, hogy mikor füllent, mert nem lehet rajta észrevenni az árulkodó jeleket. Olyan meggyőződéssel beszél bizonyos dolgokról, hogy talán néha még ő maga is elhiszi egy pillanatra. Jó eszű diák ők, csak éppen a tanuláshoz nem fűlik a foga. Ha teheti inkább azzal a tudással boldogul, amiket az órákon beszerez. Egyébként meg a vizsgák se nagyon izgatják. Segítőkész, mivel ha bajban van egy barátja, vagy kedvesebb háztársa, akkor kihúzza őt a büntetés alól, de ahhoz tényleg nagyon jóba kell vele lenni, hogy ilyet tegyen. Ő maga nem bízik az emberekben. Ez még gyerek korában alakult ki benne. Bár a szülei is mindig mondták, hogy vakon sose bízzon senkibe, mert nem tudni, hogy mikor szúrják hátba. Amióta ezt a saját bőrén megtapasztalta, nem is hisz senkinek elsőre.
És te drágám, amit te látsz, az egy kegyetlen álca. Gonosz lennék? Nem hiszem. Időnként talán kegyetlen, mikor leordítok valakit és mindennek elhordom ott előtte. De legalább nem a háta mögött, ezt igazán értékelhetnék egyesek. Hiú? Azt sem gondolnám. Csupán válogatós, ha arról van szó, kinek mit kell kölcsönadnom. Nem szívesen adok valakinek pénzt, akiről tudom, hogy sose fizeti vissza például. Hirtelen haragú? Akkor te még nem láttál igazán mérgesnek, mert akkor nem vagyok az, mikor kiabálok a másikkal. De mikor már a gyengélkedőre juttatok valakit, na, olyankor az vagyok. Magányos? Csupán társaságkerülő. A barátaim olyan emberek, akik nem illenek bele a tömegbe, mint ahogy én sem. És akárhogy is nézzük, ilyen ember kevés van.
Na ez, a különbség a külvilág előítéletei és az én véleményem között.
Megjelenés
Itt nincs szükség arra, hogy kikérjem másvalaki véleményét, hiszen mindketten láthatjuk, hogy helyes vagyok. Rendben, félre az egoizmussal, és jöjjenek a tények. A hajam sötétszőke. Nem barnás szőke, hanem sötét. Hogy miért hangsúlyozom ezt? Mert rühellem, mikor azt mondjuk barnás. Ez nem az az árnyalat. Ez annál sokkal világosabb. Szóval, ha nem akarsz felhúzni, ajánlom, jegyezd meg. A szemem színváltó. Már nem úgy színváltó, hogy tényleg mindig váltogatja, hanem úgy, hogy egyszer zöldnek néz ki, máskor meg kéknek. Azt tudom, hogy gyerekkoromba kék volt. De bevallom, azóta nem ezt nézegettem a tükörbe, és ha valaki megkérdezi, azt mondom, majd lecsekkolom, de egyébként mindig kimegy a fejemből. Nehéz emlékezni rá, ha az ember egy olyan arcot csodálhat a tükörben, mint amilyen nekem van. Na de most tényleg hanyagolom a nagyképű megjegyzéseimet, mert a végén még elhiszik, hogy tényleg az is vagyok. Nem én vagyok a szerénység mintaképe, de azért öntelt mégsem lennék. Azt hiszem, hogy a bőröm kreolnak mondható. Vagy csak a hajszínem tréfál meg, és ezért látom sötétebbnek. Izom, van rajtam bőven, de edzek, így ezt nem mondhatnám meglepőnek. Ha nyeszlett lennék, na az, az lenne. Még szerencse, hogy nem.
Az öltözködésemet illetően, én egyértelműen a két véglet vagyok. Valamikor szeretem magamat elegánsba vágni és akár úgy végigsétálni a folyosón. Ez hangulattól függ. Meg, hogy mennyire akarok jól kinézni, elvégre öltönyben, minden srác jobban fest. Helyesbítek, majdnem minden srác. De ugyanakkor, a sima pólót és a farmert sem vetem meg. Sőt, az a másik kedvenc viseletem. Igazából nem tudom eldönteni, hogy melyiket szeretem jobban, mert nem tudom.
Életed fontosabb állomásai
Mondanám, hogy a álljunk együtt a merengőm elé, de… nincs. Szóval most képzelj el egyet és én egy kivételes betekintést engedek az emlékeimbe. Így van, még a rosszakba is.
*
Hol is kezdjem? Természetesen, mint minden jó Mardekáros, nekem is aranyvérű szüleim annak, akiknek az ősei szintén azok. Milyen meglepő! És miután az egész családom a zöldruhások közé volt beosztva, nyilvánvaló volt, hogy engem is oda fognak. És láss csodát, így lett. Nem volt egy nagy szám, felolvasták a neve, körülbelül úgy tíz másodpercig volt rajtam a süveg aztán elkiabálta magát, hogy Mardekár. Igazán izgi sztori, az irónia pedig már az egekbe szökik. Az első évem jól telt. Lettek barátaim, illetve ekkor még az hittem, hogy a barátaim és aránylag jól teljesítettem. Mindig is szivacs agyam volt. Amit megtanítottak nekünk az órán, az onnantól kezdve a fejemben volt és onnan ki nem esett. A mai napig emlékszem az első Mágiatörténet órámra. Azt az érzés soha többé nem akarom átélni. Konkrétan elaludtam az első húsz percben, aztán a tanár rám kiabált, hogy kelljek fel. És egy szellemmel találtam szembe magam. Hát enyhén szólva is megijedtem. Tudtam, hogy kísértet, de akkor ott helybe rémisztő volt. Örültem, hogy túléltem. Ezek után inkább öt liter kávét ittam, vagy hallgattam az unalmas beszédét, de sose aludtam. Még pislogni se mertem.
*
Három évig minden rendben volt, az én kis elképzelt álomvilágomban, ahol jó tanuló voltam, voltak barátaim, akikre számíthattam és a szüleim is büszkék voltak rám. Mosolyogtam. Nem úgy, mint most, hogy mások karán vigyorogtam, meg nevettem, hanem úgy igazán, szívemből. De aztán… Az ismerőseim bármiféle indok miatt ellenem fordultak. Egyesek kiutáltak maguk mellől, mások pedig össze-vissza hazudoztak nekem. De ami a legjobban fájt, hogy a legközelibb haverjaim átvertek. Képesek voltak egy alattomos tréfát űzni velem, csak azért, hogy valaki mással, menőbbel lógjanak. Engem pedig otthagytak egyedül, hogy egymagamba sírjak és emésszen föl a bánat. Ezután többé nem bíztam az emberekbe. A családom volt utána a biztos pont az életembe semmi más. Most, akiket jó ismerőseimnek nevezek, sem nyerték el a bizalmam. Valószínű senki sem lesz már, aki képes lesz erre. Bármennyire is szeretném.
*
A kviddiccsapatba is beléptem és megválasztottak, mint őrző. Nem azt mondom, hogy nem én akartam lenni, a fogó, mert de igen, de aztán hamar rájöttem, hogy ez a poszt tökéletes nekem. Meg tudom fogni a labdákat és aránylag keveset engedek be. Persze a tudásom, az évek során fejlődött és még ügyesebb lettem, de sajnos az egyetem elkezdésével abba kellett hagynom. Időm biztos akadt volna rá, meg kedvem is volt hozzá, elvégre szeretem ezt a sportot, de volt egy másik kicsi, aki szintén erre a posztra pályázott. Így úgy gondoltam, hogyha egyszer úgyis egyetemre megyek, akkor átadom neki. Úgy gondoltam egyszer az életbe én is lehetek kedves nem igaz? Meg amúgy is jól játszik. Legalábbis azokon a meccseken, amiken voltam jó volt. Nem jobb nálam, de elfogadható, meg majd belejön.
*
Egészen hatodikos koromig rejtély volt számomra, hogy vélaszármazék lennék. Egészen pontosan nyáron derült ez ki. Mondjuk eddig is tudtam, hogy a hölgyek körében igen nagy népszerűségnek örvendek, de aztán már nem is tudom pontosan hogyan került szóba, de elárulták, hogy a családomban bizony voltak vélák. Azt hiszem annak kapcsán jött fel ez a téma, hogy már megint egy sárvérűvel jöttem össze. Nem én tehetek róla, hogy a csaj jól nézett ki, muszáj volt. Ő meg teljesen belém volt esve. Erre mondták a szüleim, hogy nem csoda, hisz ez velem született, hogy vonzom a lányokat. Az viszont, hogy a nagymamám is véla eléggé meglepett. Mármint, szeretem őt, meg minden, de ő sem egy mai csirke ám és közel sincs a bombázó kategóriában nálam. Bocsi nagyi, imádlak, tudod, de azért mégiscsak megöregedtél, ezt meg kell értened. De azért küldhetsz abból a finom karamellás sütidből Karácsonykor, hisz az a kedvencem!
*
-Hogy mit csináljak? – kérdezek vissza felháborodottan.
-Elismétlem, most sokkal lassabban, hogy te is megértsd rendben? – Apám remek ember, hiszen gazdag, aranyvérű, jó kiállású és én vagyok a fia, szóval ezzel már nyert ügye van. Épp ezért pontosan tudta, hogy nem vagyok hülye és nem arról van szó, hogy nem értem, hanem, hogy nem akarom.
– Összebarátkozol szépen a lánnyal, elmész hozzájuk a nyáron, beszélsz az apjával és mindent megtudsz a Halál ereklyéiről. Ez így elég világos, vagy szeretnéd, ha még egyszerűbben elmondanám? – Költői kérdésére gonoszul elmosolyodom és felhorkantok.
-Komolyan azt hiszed, hogy én azzal a Hollóssal fogok majd lógni csak azért, mert az én drága édesapám megkért rá? – Tisztelem a családom, nem erről van szó, de valamit én sem teszek meg, csak azért mert szépen néznek rám. Tizennyolc vagyok amúgy is, igazán nem kell már nekik szót fogadnom. Megvan a magam kis élete.
-Mit akarsz cserébe? – kérdezi szúrós tekintettel, de én állom a pillantást és még mindig vigyorogva közelebb hajolok hozzá.
-Pontosan tudod, hogy mit akarok. – válaszolom sejtelmesen. Mindnekinek van egy álma. Az enyém az, hogy ne kelljen auror lennem, márpedig az ősök annak szánnak. Pedig én nem leszek az. Nem nekem való meló. Túl sokat kéne melóznom, ráadásul vannak éppen elegen, akik annak tanulnak, nem kell oda pluszba még egy. Bár nem tudom, hogy mi szeretnék a közeljövőben lenni, de ez majd még elválik.
-Nem. – szólt szigorúan a ház ura. Csak ez engem egy kicsit sem érdekel. Nagyot sóhajtottam, majd a fejemet kezdtem csóválni lemondóan. Ezután ránéztem a férfira és hátat fordítva neki elindultam az ajtó felé, ezzel jelezve, hogy akkor részemről le van tudva ez az egész és nem vállalom.
– Várj! Rendben, nem kell annak tanulnod. – A szavaira azonnal megpördültem és egy lehengerlő mosolyt küldtem felé.
-Áll az alku. – mondom, majd ismét elindulok a kijárat felé. Most már valóban lerendeztük az ügyet és bármennyire is nem akaródzik ez nekem, megteszem. Elvégre mennyi időbe telhet belopni magamat valakinek a szívébe? Semennyi. Könnyedén elvégzem majd a feladatom.
-De ne feledd, csak kedvesen. -Nyugi apa, Miles a csábító olyan lesz, mint egy kedves és szerény fiú, akiért megőrül majd Luna. – azzal becsapom magam mögött a faajtót és fütyörészve indulok meg a szobám felé, magamban pedig sikerként könyvelem el a beszélgetést. Útközben azonban gyorsan irányt váltottam és szaporán szedtem a lépteimet vissza az irodába.
– Csak egy kérdés. – nyitottam ki résznyire az ajtót.
– Hogy is néz ki a lány? – kérdezem esetlenül és halkan. Igen, ilyenkor elég gáznak éreztem a helyzetet. De ha egyszer nem tudtam.
-Javíthatalan vagy Miles! 
De most gyors volt a rablás és ennek nagyon-nagyon örülök, szóval ezer hálám! *-*
