Főkarakter: Titkos karakter
Teljes név: Yngrid Osborne
Születési hely és dátum: 1984.06.20., London
Csoport: Hugrabug
Patrónus: Ismeretlen
Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Negyedik évfolyam
Képesség: Akkor töltsd ki, ha már dobtál a [You must be registered and logged in to see this link.] alapján és ide írd be, mi jött ki.
Mágikus adottság: Akkor töltsd ki, ha már dobtál a [You must be registered and logged in to see this link.] alapján és ide írd be, mi jött ki.
Kiemelkedő tudás: Nincs.
Kihez tartozol?: Carol Smith
Jellemed kifejtése
A roxfortos társaim szerint bonyolult ember vagyok. Lázadó természet, aki semmit sem vesz figyelembe, és szeret a középpontban lenni. Olykor ügyetlen, kétbalkezes, csetlő-botló lányka, megint máskor határozott fellépésű, tekintélyt parancsoló megjelenésű hölgy. Sosem tudják eldönteni, aznap melyikre is számítsanak részemről. Én viszont szeretek számukra meglepetést okozni, így mindig azt az oldalamat kapják, amelyre egyáltalán nem számítottak.
Születésem óta kíváncsi természetem van, ami mit sem változott azóta, hogy ide kerültem. Szeretek kérdezősködni, és felfedezni. Talán ezért is hoznak vissza oly gyakran a Tiltott Rengetegből... Hm, ki tudja.
Imádom a kalandokat, a nem mindennapi dolgokat, melyek még a mágusvilágban is ritkaságszámba mennek. Számomra a Misztériumügyi Főosztály maga lenne a szentély, ha egyszer sikerülne bejutnom oda. Ez azonban sajnos lehetetlen.
Otthon példásan viselkedem. Segítek a házimunkában, és mindig a szüleim kedvére teszek. Titkolom előttük a Roxfortban történt eseményeket, noha ők sem kérdeznek sokat róla.
Nem igazán veszem a szívemre a dolgokat, megpróbálok mindent reálisan szemlélni.
Megjelenés
Szeretek csinosan öltözködni, noha a magassarkú tiltólistán van nálam, hiszen egyszer akkorát vágódtam benne, hogy utána még napokig szidtam azt, akinek eszébe jutott ilyesmit kitalálni. Legnagyobb büszkeségem a szőke hajkoronám, mely egyenes szálakkal ér le egészen a derekamig. A szemem világosbarna, noha mindig is kéket szerettem volna, de azok a fránya gének nem engedik. Mások állítása szerint szép vagyok, én azonban nem látom magam annak. Fura arcszerkezetem van, véleményem szerint, így csak akkor nézek tükörbe, ha nagyon muszáj. Sokat mosolygok, még büntetőmunka alatt is képes vagyok fülig érő vigyorral ülni a helyemen.
Életed fontosabb állomásai
Gyermekkorom óta gyakran próbálkozom azzal, hogy sikerül-e elképzelnem a születésem pillanatát. Olyankor lehunyom a szemem, és megpróbálok visszaemlékezni... Egyszer sem sikerült még a dolog, de nem adtam fel a célomat. A célt, hogy megismerhessem édesanyám arcát. Tisztában vagyok vele, hogy képtelenség visszaemlékezni ilyesmire, de akkor is... Soha életemben nem ismertem az igazi családomat, csupán ennyi kapcsolatom volt velük. A szülőszoba.
Nevelőszüleim elmondása szerint tizennégy évvel ezelőtt láttam meg a napvilágot, pontosan akkor, amikor beköszöntött a nyári napforduló. Az igazi helyet ők sem tudhatják, hiszen anyám egy küszöbön hagyott annak idején, majd elment. Ki tudja, ott születtem-e valójában... Lehet, hogy a vér szerinti szüleim még utaztak is egy keveset annak érdekében, hogy megszabaduljanak tőlem. Mindenesetre, az anyakönyvi kivonatomban London szerepel, mint szülőváros.
Kerek három évig éltem egy árvaházban, mielőtt örökbefogadtak, de én nagyon szerettem ott lenni. Az emberek többsége negatív véleménnyel van az ehhez hasonló helyekről, de egy kisgyereknek, akinek nincs senkije, az árvaház maga a csoda, és maga a család. Szeretet vett körbe a társaim részéről, és a nevelők is mindent megtettek annak érdekében, hogy jó sorunk legyen. Voltak veszekedések, gyerekes kibékülések, összetűzések a homokozólapát miatt, és fergeteges nevetések... Imádtam.
Épp betöltöttem a harmadik életévemet, amikor két, számomra teljesen ismeretlen emberek léptek abba a terembe, amit mi csak jáccócobának hívtunk. Sosem rajongtam az ilyen felbukkanásokért, hiszen olyankor mindig elvittek valakit közülünk. Mindig. Ráadásul, egy Brandon nevű gyerek azt mesélte nekem, hogy ezek a felnőttek azért jönnek, hogy megegyenek minket. Huss! elragadnak egy gyereket, és később, ünnepélyes keretek között elfogyasztják. Amint pedig újra megéheznek, visszatérnek az újabb áldozatukért. A sarokba iszkoltam hát, hogy én legyek a legkevésbé feltünő egyén, majd lehunytam a szemem, és megpóbáltam láthatatlanná válni. Sikertelenül. Ezzel az akciómmal ugyanis az ellenkező hatást értem el az ismeretleneknél... Egy kéz nehezedett a vállamra, én pedig rémülten fordultam meg, hogy szembenézzek a szörnyeteggel. Ennek ellenére egy nő mosolygott rám, kedves arccal, kék szemekkel és szöke fürtökkel.
Sírtam, amikor elvittek. Igaz ugyan, hogy elbúcsúzhattam a többiektől, mégis rossz érzés volt az egész hercehurca... Féltem, hiszen még mindig hittem abban a szörnyes legendában, amit Brandon adott be nekem. Meg fognak enni. Most csak álcázzák magukat, hogy nyugodtan velük menjek, de később átalakulnak, és felfalnak. Könnyes szemmel, és szomorú arccal szálltam hát be a kocsijukba, amikor elindultunk. Nem néztem vissza az árvaházra... Nem szerettem volna látni a többiek arcát, amikor tudtam, hogy soha többé nem lehetek velük.
Végül nem ettek meg, hanem tisztességesen felneveltek a nevelőszüleim, akik származásukat tekintve németek voltak. Így esett hát, hogy volt szerencsém anyanyelvi szinten beszélni a németet, mivel a házban csak ezt a nyelvet használtuk. Nem szerettem a hangzása miatt, de a nevelőszüleimet imádtam, így mindent megtettem annak érdekében, hogy büszkék lehessenek arra a kislányra, akit annak idején pityergések kellő közepette hoztak el az árvaházból. Ők pedig teljes mértékben büszkék is voltak rám. Az iskolai eredményeim szín ötösök voltak, soha nem kaptam ennél rosszabb osztályzatot. Iskolaelső voltam kilenc éves koromban, megelőzve ezzel több felsőbb évest is. Ennek okán pedig nem voltak barátaim, így túlságosan sok időm jutott a tanulásra. Senki se jött hozzánk, hogy elhívjon játszani... Senki. Míg mindenki más azt tervezte, hogy kivel merre mennek délután, addig én a könyveimmel töltöttem a szabadidőmet. Magányos voltam, de nem mutattam ki. Nem, hiszen nem szerettem volna szomorúságot okozni azoknak, akik felneveltek, és törődtek velem, miközben a vér szerinti szüleim magukra hagytak. Sokkal tartozom nekik.
A tizenegyedik születésnapomon tört meg végleg a jég... Épp a gyertyákat fújtam el a tortámon, és valami teljesen lehetetlen klvánságra készültem, amikor kopogtattak az ajtón. Anyu nyitotta ki, és egy elég arisztokratikus külsejű ember foglalt helyet a másik oldalon. Köszönt, beljebb lépett, végül egy levelet nyomott a kezembe. Ismeretlen volt a rajta szereplő pecsét, és az is furcsa volt, hogy a nappali van feltüntetve rajta, mint tartózkodási hely. Mindenesetre kinyitottam, de ahogy elolvastam, el is dobtam a kezemből, majd rémülten rohantam fel az emeletre, és zárkóztam be a szobámba. Ez csak egy idióta vicc, igaz? A hülye iskolatársaim eszelték ki, hogy lejárassanak engem, ugye? Pluszban, még egyikük apját is sikerült bevonni a bohózatba. Hát gratulálok!
Órákon át tartó hitetlenkedés következett, de végül beadtam a derekam... A férfi ugyanis olyan varázslatokat hajtott végre, melyeket látva nem sok okom volt a kétkedésre. Végül elvitt pár olyan helyre Londonban, melyeknek létezéséről még csak nem is tudtam. Élveztem azért a dolgot. Egy vonatjeggyel a kezemben búcsúztam el az ismerőstől, majd hazamentem.
Az indulás napján izgalom lett úrrá rajtam, hiszen azért még mindig kételkedtem némileg a férfi szavaiban. Boszorkány? Hogy lehetnék az? Hiszen olyasmik csak a mesében léteznek, ezt minden ember tudja! Ennek ellenére hajtott a kíváncsiság. Összepakoltam, a szüleim pedig elvittek a vasútállomásra. Az a tömeg! Soha életemben nem fogom elfelejteni. Szerencsére, az én iskolámból senki sem volt jelen, ennek révén pedig rájöttem, hogy talán mégis igazat mondott a férfi. Könnyes búcsút vettem hát a szüleimtől, majd némileg feszengve szálltam fel a vonatra, és indultam el a Roxfort felé.
A Süveg a Hugrabugba osztott be, noha egyáltalán nem éreztem magam olyan pipogyának, mint a háztársaim többsége volt. Lázadó lettem a Roxfortban, mely éles ellentétben állt eddigi életemmel. A legjobban tanuló kislányból egy visszabeszélő, pimaszkodó, bajt okozó tizenéves lett, aki ott rúgta fel a korlátokat, ahol csak alkalma nyílt rá. Ami pedig duplán olaj volt a tűzre: Brandon, régi cimborám is levelet kapott a Roxfortból. Persze, arcról nem ismertük fel egymást, pedig egy kabinban ültünk a Roxfort Expresszen. Csak a vacsorán szólított meg, amikor véget ért a beosztás. Hallotta a nevem, és úgy gondolta, megkockáztatja a dolgot. Be is jött. Noha, ő a Griffendélbe került, folyamatosan együtt lógtunk. Amióta pedig tudok seprűn repülni, mindig beszökök a hálótermébe, egy kis éjféli csevegésre. Buktunk már le párszor, de nem érdekel a dolog. Szeretek vele lenni, ez van. A régi emlékeket hozza vissza.
Sokszor kerülök büntetőmunkára, mely nyilván annak a következménye, hogy a különleges emberek között is különleges szerettem volna lenni, és kitűnni a tömegből. Ez pedig csak a lázadásom útján ment. Tanultam a régi hibámból, volt eszem, de egyáltalán nem akartam kiemelkedő tanuló lenni. Barátokat akartam. Ez pedig csak akkor megy, ha más vagyok. A rossz jegyeim ellenére azonban mindig tökéletes vizsgákat sikerült beadnom, amin a tanárok csak hüledeztek. A lány, aki szinte csak Trollt vagy B-ét kap év közben, hogy lehet képes K-át leadni? Hiszen látszólag nem is figyel az órákon!
Anyu és apu szerencsére elfogadta a dolgokat, én pedig mindig boldogan repülök haza hozzájuk. Az év közben szerzett jegyeket sikeresen eltitkolom előlük, és csak a vizsgajegyet mutatom meg nekik. Így a szemükben megmaradok az a kislány, aki mindig jól viselkedik, és jeles eredményekkel emelkedik ki az emberek soraiból.
Mindenesetre várom az első találkozást a karik között, kapod a színedet is és vár a játéktér! 
