2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.] Azt hiszem, néha tényleg nincs érzékem semmiféle emberi kapcsolathoz. Ezt az esetet jól példázza az is, hogy Karennel ilyen szintű beszélgetéseket folytatunk. Mert valószínűleg, ha normális lennék, akkor ő is normálisabb lenen velem, de nem vagyok az, ezért ő is olyan, amilyen. Bravó, Shannon, kitűnő okfejtést mondtál megint. Néha tényleg kedvem lenne véget vetni nyomorult életemnek. - Kedvességed határtalan, de kétségkívül igazad van. – jegyzem meg én is epésen, aztán felnevetek. – Nem, gyanítom ugyanakkora tajparaszt lennék akkor is, mint vagyok most. – mert valljuk be, ez az igazság. Az egyetlen barátom olyankor saját magam, bár annak az embernek, aki saját magát sem képes elviselni, hogy lehet saját maga a barátja? Érdekes kérdések ezek, a válaszok erre pedig még érdekesebbek lennének, mert valószínűleg nem tudnám őket megválaszolni. Néha kevesebbet kéne vedelnem, és többet kéne az emberekkel foglalkoznom. Kedvesebbnek, és normálisabbnak kéne lennem, de egész egyszerűen nem tudok. Magam sem jöttem erre még rá, hogy mi a kénköves úristen okozza ezt, hogy én ilyen vagyok, de erre más nem is jöhetne rá. Magamnak kell megtalálnom a válaszokat, de úgy érzem, hogy képtelen vagyok rá. - Az öngyilkosság a gyáva emberek hasonlóan gyáva módszere arra, hogy még nagyobb hülyének nézzék őket, mint addig tették. Nem vetnék véget az életemnek, akkor már inkább megkérnélek téged, hogy belezz ki. – gyanítom, hogy boldogan megtenné, azonban tény és való, hogy soha nem vetemednék ilyen dolgokra, a gyávák nyírják ki magukat. És én nem vagyok gyáva. – Senki nem mondta, hogy a lelkemre vettem a beszólásaidat. – rándítottam meg én is a vállamat, majd a következő mondatára elmosolyodtam. Igen, én is folyton visszaugatok, mert nem bírom megállni. Tényleg, mi lehetnénk kedvesek is egymással, de ez nekem nem valószínű, hogy varázsütésre menne. Nem vagyok kedves, nem is tudom mi a francot álltatom magam. Ha valaki el akar fogadni, hát fogadjon el úgy, ahogy vagyok. Ha meg nem tetszik annak az illetőnek, számtalan kijárat van, lehet választani az egyiket. – Most mondanám, hogy ilyen, és ilyen problémám van, meg ez, és az nyomja a lelkem, de akkor hazudnék. Az elmondottakon kívül egy deka problémám sincsen. Újabbakat meg nem szándékozok kreálni magamnak. – mosolyodok el halványan, aztán államat megtámasztom a kezeimen, és úgy figyelek Karen-re. - Ne aggódj a szárnyasod felől, nem fogod viszontlátni a baglyomat. – mondom egykedvűen. Ha Karen így óhajtja, ám legyen. Hollókat használni fura, de ő tudja, én nem szólok bele egyáltalán. – Ja, pontosan. – nevettem fel sötéten. Lehet hogy nem volt éppen vicces a helyzet, de jót derültem a saját nyomoromon. - Abszolút balfasz vagyok, igazad van. – bólintottam, aztán a nagy csönd után, ahogy Karen faképnél hagyott, úgy vettem elő ismét az üveget a táskámból, bontottam fel, és iszogattam tovább. Bánkódtam a nyomoromon, bánkódtam azon, hogy minden egyes embert elüldözök magamtól, aki valamennyire is fontos nekem, de főleg az bántott, hogy Karen minden egyes szava igaz volt, és minden egyes szó egy hatalmas döfést jelentett nekem. Gyűlöltem magam azért, amiért ezeket kellett hallanom, gyűlöltem magam azért is, mert minden egyes szónak értelme volt, és igaz is volt rám. De legfőképpen azért gyűlöltem magam, mert nem vagyok képes a változásra. Amilyen gyorsan jöttem, olyan gyorsan távozok hát én is, igaz kicsit imbolyogva. Lehet nem kéne ennyit vedelnem, és akkor normálisabb lennék, jutna időm rendes emberi kapcsolatokra. Változnom kéne. Sokat.
Az arcomon semmilyen érzelem nem tükröződött. Hogy annyira sajnáltam volna, hogy az elmúlt hetekben nem találkozott emberekkel? Nem, cseppet sem zavart. Az inkább, hogy azt hitte, úgy táncolok majd, ahogy ő fütyül. ‒ Igazán megtarthattad volna ezt jó szokásodat ‒ jegyeztem meg epésen. Felvont szemöldökkel pillantottam rá. ‒ Miért, ha társaságban lennél, akkor nem támadnának hülye gondolataid? ‒ Ebben erősen kételkedtem. Elvégre, Shannon egy iszákos pálcakészítő-tanonc volt, aki hírből sem ismerte a mértéktartást. Arra, hogy nekem sem könnyű őt elviselni, határozottan bólintottam. Nem taglaltam, hogy milyen idegesítő vonásai voltak. De azt kifejeztem, hogy csakugyan nem volt könnyű dolgom. A nevetése hallatán összeráncoltam a homlokomat, és megfogalmazódott bennem az a kérdés, hogy nem ment-e az agyára a magány. ‒ Nem szeretném elképzelni, de tudod, ha már annyira nem bírnád elviselni magad, az öngyilkosság is egy megoldás ‒ feleltem szenvtelenül. Annyira nem ragaszkodtam hozzá, hogy krokodilkönnyeket ejtsek a halála esetén. Helyeseltem, hogy az alkoholról áttért valami kevésbé önpusztító dologra, a kérdésére pedig tétován emeltem rá a tekintetemet. ‒ Mindenkinek beszólok, aki idióta. Te gyakran vagy az, hát szokd meg! ‒ rándítottam meg a vállamat, majd oldalra fordítottam a fejemet, és végignéztem az összegyűlt vendégeket, csakis ezután pillantottam ismét Shannon felé. ‒ Te is folyton visszaugatsz, nem értem a problémádat ‒ világosítottam fel. Az egy dolog volt, hogy jelenleg még toleráltam a baromságait, de képes lennék csuklóból pofon vágni, ha nagyon nem bírna magával. A baglyokkal kapcsolatos szavaira sötéten felnevettem. ‒ Tudod, én nem kukkoló bagollyal üzenek másoknak, hanem hollót használok. És, ha egy mód van rá, a saját madaramat küldd vissza, nem akarom a szárnyasodat a közelemben tudni ‒ fintorodtam el. Nem voltam vicces kedvemben, még egy mosolyra se futotta tőlem, bár azt sem tudtam, hogy az utóbbi megjegyzését poénnak szánta-e. ‒ Értem, szóval genetikailag kódoltan tahó vagy. Hát gratulálok hozzá ‒ vágtam a szavába. ‒ Ja, az feltűnt, hogy nem vagy a kedvesség élőszobra ‒ szúrtam közbe, habár én sem voltam szent. Csakhogy én bizonyos személyekkel tudtam kedves lenni. ‒ Igazad van, nem érdekel, szóval ugorjunk ‒ forgattam meg a szemeimet a siránkozás említésére. Még egy ilyen megjegyzést tett volna, és a feje közelebbről is megismerkedett volna az asztallappal. Jól tette, hogy befogta a száját, mert nem akartam még több mártírságot elviselni tőle. Szar napom volt, nem érdekelt a kínja. ‒ Nagyszerű. Ajánlom, hogy valóban megerőltesd magad! ‒ böktem rá fenyegetően, aztán csendesen hallgattam a beszámolóját, bár a rizsálásának a fele nem tűnt hasznos információnak, így például az árvaházas sztori nem érintette meg a kis lelkemet, sőt meg se hallottam. A beszámolója végére már kínomban a homlokomat masszíroztam. Ekkora… Nyomorékot rég nem hordott a hátán a Föld. ‒ Igazad van, egy óriási balfasz vagy ‒ szusszantottam. ‒ És ezek után elvárod, hogy kijöjjetek? Tiszta idióta vagy. Minek kellett összeveszned az első adandó alkalommal? ‒ akadtam ki rá, így aztán a bővebb verzió hallatán csak megráztam a fejemet. Épp elég volt ennyi, máris felbaszott vele. ‒ Idióta vagy ‒ csóváltam a fejemet, de nem mondtam többet. Rajta szerintem még Merlin se tudott volna segíteni. Mivel nem volt kedvem a baromságairól szóló meséket hallgatni, és nekem se jutott eszembe más beszédtéma, így az asztalra könyökölve meredtem rá. Nem szóltam egy szót se, elvégre nem volt mondanivalóm. Reméltem, hogy más indokkal is lerángatott ide, nem csak azért, mert nem csak az asztallappal fog akkor megismerkedni, hanem az öklömmel is. Egy idő után meguntam a várakozást, a mérgemet lenyelve felálltam az asztaltól, jó alkoholizálást kívántam neki, majd visszaindultam a kastély felé. Untam már, hogy mindenki azt hitte, úgy táncolok, ahogy ők fütyülnek. Visszatértem hát a bájitalomhoz, és az emberiség érdekében kívántam, hogy ma már ne történjen semmi, ami felbasz, különben nem állnék jót magamért.
[You must be registered and logged in to see this image.] - Az elmúlt egy-két hétben alig találkoztam emberekkel. Kicsit elszoktam a társaságtól, állandóan magamra maradok a hülyébbnél hülyébb gondolataimmal, és neked sem könnyű elviselni engem... - megvonom a vállam, aztán felnevetek. - Hát akkor most képzeld el azt, hogy nekem milyen nehezemre esik elviselni saját magamat. -sötéten nevetek egyet-kettőt, aztán elhallgatok, és egy utolsót kortyolok a whiskeyből, mielőtt a táskám mélyére süllyesztem, és kérek valami nem töklevet, hanem gyümölcslevet, vagy teát, vagy akármit, ami nem alkohol tartalmú, és mugli ital. Vagy mugli féle. Úgyis, amennyi mugli fogadóban aludtam az elmúlt időszak során, lassan már el is hagyhatnám a pálcámat, és élhetnék mugli életet. Persze nem lennék képes rá, de annyira furcsa életük van mágia nélkül. A mai napig nem tudnám elképzelni az életemet mágia nélkül, de szerintem ez a legtöbb varázslót, vagy boszorkányt foglalkoztatja. Mármint azokat nem, akik mugli családból származnak, hiszen ők egy jó darabig nem is tudhatták, hogy... Na, szóval. Mindenki érti mire akarok gondolni éppenséggel. - De azért nem bírnád ki, hogy ne szúrj oda, igaz? - kérdezem elmosolyodva. Nem bírtam ki én sem, hogy oda ne szóljak valamit, de ha a mi barátságunk... Már ha ez az. Na szóval, a mi barátságunk ettől szép. Hogy állandóan valamit oda-oda mondunk a másiknak. De azt tudom, hogy a Jégkirálynő egyszer fel fog olvadni. Úgy valamikor húsz év múlva, amikor én már egy rozzant öreg muksó leszek, ő meg... Nos ő szerintem ugyanolyan marad, mint most is. És én... Én mondhatnám, hogy meg fogok változni, de huszonöt évem alatt egy dekát sem változtam, se jobb, se rosszabb irányba, így bizony nem kell majd csodálkozni, ha mondjuk negyven akárhány évesen is ugyanekkora tapló köcsög leszek, mint most vagyok. - Rendben. Ha tudsz segíteni, csak küldj egy levelet, a baglyok meg fognak találni, és én meg visszaküldöm az én szerencsétlenemet hozzád, ő meg természetesen megtalál engem. Ha út közben nem talál valami kukkolni valót. De ha igen, akkor megsütöm vacsorára, és megeszem. - ezúttal nem nevetek, inkább csak magamban fortyogok, hogy az én vén, eszelős baglyom még mindig képes ilyen szemtelenségekre. Fogalmam sincs, hogy ki a franc nevelte belé, de hogy nem én... Az hótziher. - Nem stresszelek. Vagyis nem gondoltam, hogy stresszelek, pusztán nem tudok vele kedves lenni, ahogy nem tudok veled sem kedves lenni, vagy senki mással kedves lenni. Nem igazán hiszem, hogy érdekelne a családom története, szóval itt most abba is hagyom a siránkozást, és inkább csinálok valami hasznosat: befogom a pofám. - rántok vállat, de tekintetemet mindig másra irányítom, mialatt a családomról beszélek. Igaz, kényes téma, hiszen nagyon bánt, hogy az anyámat soha nem ismertem, és az apámtól nem örökölhettem ezt a tulajdonságom, hiszen ő egy olyan ember, aki a légynek sem tudna ártani, és mindenkivel kedves, és normális. Így teljeséggel kizárt, hogy rá hasonlítanék. Már csak egyetlen egy ember maradt, akire ez ügyben üthettem. - Rendben, megpróbálok legközelebb a közelében normálisan viselkedni. - ez után egy ideig hallgatok, hallgatom amit Karen mond, majd amikor megkér, hogy meséljek Caitlynről, akkor elmosolyodok, aztán elgondolkodok. Vajon mi a frászt mesélhetnék róla? Na majd út közben kitalálom. - Szóval. Caitlyn Brooks-nak hívják, két évvel fiatalabb nálam. Medimágus, egyik szülőjét sem ismerte, így értelemszerűen egy árvaházban élt. Hollóhátas volt, és még a vonaton botlottunk egymásba, amikor ő elsős volt. Aztán rögtön piszkálni kezdtem mindenféle idióta szarsággal, és ez így ment egészen addig, ameddig el nem jutottunk a hetedikig. Ott ő összejött valami ficsúrral, aztán én meg leléceltem az iskolából, nem láttuk egymás színét cirka nyolc évig, amíg a múltkor találkoztunk. Ott szintén összevesztünk, csak hogy felelevenítsük a régi szép időket, aztán faképnél hagytam. Mert egy balfasz vagyok. Röviden, és tömören ennyi. Hallani szeretnéd a bővebb verziót is? - felnevetek hidegen. A világ nem hordott a hátán akkora balféket, mint... Én.
‒ Nem sok értelmes emberrel találkozhattál ma ‒ húztam el a számat. Bár megint úgy ítélkeztem felette, hogy tulajdonképpen én se tudtam normális ismerősöket felmutatni. A testvéreim? Nem, ők a maguk módján csodabogarak. Az egyetlen barátnőm? Nem, ő idegbeteg vámpír. Egy griffendéles takonypóc, aki a közelmúltban bebizonyította, hogy mégsem olyan nyámnyila? Á, dehogy, sőt egyenesen kizárt. Én sem voltam normális, nem csoda, hogy a hozzám közel állók sem voltak azok. ‒ Nem szükséges gondolkodnom, vagy hallgatnom. Tudom, miket beszélek, ha pedig meg akarnálak bántani, elhiheted, hogy az szándékos lenne ‒ rándítottam meg a vállamat hanyagul. Nem akartam átgondolni a mondanivalómat. Cenzúrázatlanul, kíméletlenül őszintén. Így szerettem. Ha egy pillanatra is megállnék, és eltöprengenék azon, hogy milyen csomagolásban adjam elő a sértéseimet, nem én lennék. Természetesen, képes voltam hideg fejjel gondolkozni. Épp ezért szoktam ridegen sértegetni másokat. ‒ Rendben van, majd meglátom, mit tehetek ‒ bólintottam lassan, majd a bocsánatkérés kapcsán felvont szemöldökkel pillantottam rá. Nem számítottam rá, hogy megteszi. ‒ Semmi gond. Nehezen lehet megbántani, felidegesíteni annál könnyebb ‒ legyintettem. Idővel a fortyogásom elmúlt, a helyét átvette a hűvös egykedvűség. Ha azt hitte, hogy ezzel a viselkedésével a lelkembe gázolt, akkor bakot lőtt. Szimplán felhergelt, de ennek már nyoma sincs azok után, hogy belátta, egy idióta volt. Bárcsak Castiel is ilyen könnyen kezelhető lenne! Bár, akkor meg oda lenne a kihívás, ami miatt elhatároztam magam, hogy mellette maradok. Csendesen szemléltem, ahogy a velem szemben ülő férfi tölt magának, majd kiüríti a poharát. Én most valahogy nem vágyakoztam az alkohol után. ‒ Mondtam már, rástresszelsz, próbálj meg természetesen és kevésbé tahón viselkedni a közelében ‒ vontam meg a vállam egykedvűen azt illetően, hogy attól a nőtől becsavarodik. ‒ Vagy látogass meg egy pszichológust, vagy szerelmi tanácsadót, hátha ők jobb tanácsokkal szolgálnak ‒ tettem hozzá, miközben az asztalra könyököltem. ‒ Tény és való, de nem vagy menthetetlen. Én abban hiszek, hogy minden fejben dől el. Csak arra kellene rávenned magad, hogy ne légy a közelében egy ökör. A többi meg magától kialakul ‒ feleltem, és bár azt is javasoltam volna, hogy szívesen rávarázsolom a homlokára azt a szót, amivel magát illette, ezt a gondolatot inkább megtartottam magamnak. ‒ Ó, hidd el, magam se tudom miért teszem ezt, de nem csak veled fordul elő. Hamarosan pénzt fogok kérni a szolgálataimért ‒ ráncoltam össze a homlokomat, igaz, viccnek szántam. ‒ Nem, köszönöm. Nem vagyok szomjas ‒ ráztam meg a fejem. Még tényleg sok dolgom volt mára, nem akartam iszogatással elütni az időt. ‒ Nagyon reméltem, mert, ha most felcseszel, akkor minimum a falhoz vágnálak, ha nem lennél elég fürge ‒ húztam el a számat kelletlenül. Nem sok kedvem lett volna egy újabb kocsmai verekedéshez, vagy, hogy kitiltsanak innen, mégis szívesen bevertem volna néhány ember képét. ‒ Á, csak azért megyek, mert elhívtak. Különben nem nagy szám, és nem is nekem való ‒ legyintettem grimaszolva. Hát úgy néztem ki, mint aki él-hal a bálokért? Nem, egyáltalán nem. ‒ Bár, fontolgatom, hogy megmérgezem az italokat, vagy legalább is, valami olyan bájitalt kevernék bele, amivel kiboríthatnám a többséget, de még nincsenek konkrét terveim. Jobban lefoglal, hogy a partneremet táncolni tanítanom ‒ ábrándoztam megint arról, hogy milyen szép lenne a többi diákot a gyengélkedőre juttatni. ‒ Amúgy is hányingerem van a nyáladzó pároktól és a giccses dekorációtól, a partnerem se társasági ember, szóval nem hiszem, hogy sokáig maradunk. De térjünk vissza a te problémádhoz. Mesélj a szívszerelmedről! Még semmit nem tudok róla, pedig most már kezd érdekelni ‒ magyaráztam kelletlenül, majd megpróbáltam a témát visszaterelni a titokzatos nőre, aki elrabolta ennek az idiótának a szívét.
[You must be registered and logged in to see this image.] Ha akkora szadista lettem volna, mint amennyire seggfej vagyok, vagy olyan agresszív lennék, mint amekkora köcsög vagyok, már régen megfojtottam volna Karent. Azonban a magam módján én kedvelem, csak nem igazán tudom ezt az emberek tudomására hozni, így inkább leszek velük egy arrogáns, idióta fasz. Ez mégis egyszerűbb, bár ez olyan beszélgetéseket hoz, hogy ilyenekről kell beszélnünk így, ahogyan most én beszélek Karennel. - Látod, ez egy értelmes megállapítás ma... Elcseszett emberi kapcsolataim vannak. - csak éppen azt nem mondtam, hogy te is szerepelsz ezen elcseszett kapcsolataim között. Kedves Karen, nem kéne kihúznod nálam a gyufát. Hidd el, nem láttál te még úgy engem. - Akkor most gondolkodjunk mindketten egy fél percig, még mielőtt olyat mondunk a másiknak, hogy azt esetleg megbánnánk, vagy netalán valami rosszabb dolog is kisülne belőle. - szusszanok egyet, lecsukom a szemeimet, és mindezek után egy fél percet hallgatok. Szerintem ez lenne az első értelmes cselekedetem ma, ahogy hallom a fejemben Karen hangját. Nem mész innen, a murmánc rúgja meg! - Tehát... Tényleg, nagyon hálás lennék, ha kotyvasztanál valamit a kezemre. Nem kérem holnapra, holnap utánra sem, amikor kész leszel vele, írj egy levelet és küldd majd északra, kérlek. Leköteleznél, mert istentelenül fáj a karom. Bocs, ha bunkó voltam, esetlegesen megbántottalak valamivel. - látszik rajtam, hogy nehezen kérek bocsánatot, és ennek köze nincs a férfi büszkeségemhez, vagy valami egyéb más férfi szarsághoz. Egész egyszerűen soha nem voltam rászorulva arra, hogy bocsánatot kérjek. Még mindig nehezemre esik nyugton maradni, és nem úgy viselkedni, mint egy patkány, de megpróbálok uralkodni magamon, és töltök magamnak újra egy kevés italt, azonban nem úgy döntöm be magamba, mint ez előtt, lassan kortyolom. Újra lehunyom a szememet, érzem ahogy a nyugalom átjárja a testemet, és pontosan tudom már, hogy mit is szeretnék. Nyugodtan beszélgetni. - Igazából fogalmam sincs, hogy mi a fenét teszek, és hogy miért teszem. Egész egyszerűen teljesen kifordulok, ha a közelemben van, és hidd el, hogy nem volt ez másképpen tíz éve sem. Vagy később. Egek, akkora egy balfasz vagyok, hogy nyugodtan a homlokomra is írhatnám. - nevetek fel gúnyosan. Mert tényleg, itt az ideje belátni, hogy nálam idiótább embert kevésbé hordott hátán a föld. Az is igaz, hogy nem akarok a szerelmi életemről beszélni, mert tudom, hogy mi lesz rá Karen reakciója. Nem kíváncsi rá. Én sem szeretem, ha más a saját szerelmi életéről regél nekem, szerintem megmondanám neki, hogy húzzon a brébe. Vagy valami ehhez hasonló dolgot. - De nem tudok elég hálás lenni, amiért minden idióta hibám ellenére még eltűrsz. Esetleg egy vajsört? Nem veszekedni jöttem, távol álljon tőlem. - szólalok meg a végén csendesen. Inkább magamnak mondom, mert én is meglepődök azon, hogy tudok rendes is lenni. Néhanapján még ez is sikerül. Valami mosolyfélét is megeresztek, csak még a végén nehogy megártson. - Mondd csak, várod már a karácsonyi bált? - kíváncsian pillantok rá. Valahogy speciel én mindig rühelltem a bálokat, de azért eltoltam rá a képemet, ha másért nem azért, hogy Caitlyn-t el tudjam üldözni a fenébe. Legalább is mindig ezt csináltam. Ugyan egyszer eljött velem, akkor is összevesztünk. A franc egye meg, hogy mindenről ő jut eszembe.
Semmi kedvem nem volt a pasi vergődéséhez. Ha nyűglődni akar, akkor keresse a nőjét, zaklassa Ollivandert, vagy siránkozzon valaki másnak. Nem voltam lelki szemetes, sőt még időmilliomos sem, így aztán, okkal voltam dühös rá. Senkinek nem vagyok a csicskája, és nem lehet ugráltatni, tulajdonképpen most is csak azért jöttem le, mert a hülye madara nem tudott magától elrepülni. ‒ Nagyszerű ‒ morogtam. Még ilyet! Egy perverz madár. Shannont meg nyilván nem feszélyezhette annyira a dolog, ha meg sem próbálta megnevelni. Mindenesetre, mostantól alaposan körül fogok nézni, ha mondjuk zuhanyozni megyek, mert nincs humorom egy kukkoló tollashoz. ‒ Ha ennyire kötődsz érzelmileg egy tollashoz, akkor igencsak elcseszett emberi kapcsolataid lehetnek ‒ rándítottam meg a vállamat egy fintor kíséretében. Nekem is fontos volt a madaram, de csak mert a szüleim által tartott hollók egyik leszármazottja volt. Ellenben, ha kötődne a családomhoz és még gondok is lennének vele, első dolgom lenne megszabadulni tőle. Nekem a családom volt első. Őket helyeztem előtérbe meg még egy-két embert, akiket a Roxfortban ismertem meg. Hozzájuk ragaszkodtam, de Shannon helyében könnyűszerrel megváltam volna a bagolytól. ‒ Mivel te akartál látni seggfejkém, az lenne a minimum ‒ szóltam vissza. Éreztem, hogy a napokban, hetekben felgyülemlett feszültség lassan túlcsordult bennem. ‒ Fel kell, hogy világosítsalak, ha továbbra is ilyen hangnemben beszélsz hozzám, akkor nem a vöröske fog behúzni neked, hanem én. Elmehetsz a Szárnyas Vadkanba, érdeklődj rólam, és majd mesélnek arról miként verekszem. Én nem vagyok a szívszerelmed, én nem tűröm el, hogy idiótán viselkedj, ezt jól jegyezd meg ‒ feleseltem. Eleinte őt idézve gúnyolódtam, majd kicsit előrébb hajolva figyelmeztettem arra, hogy tényleg ne csesszen fel, mert ma különösen szar napom volt. Arra, hogy nem hisztizik elfintorodtam, de nem fűztem hozzá kommentárt. Az arcom mindent elárult. ‒ Ha nem csesztél volna fel, talán még érdekelt volna ‒ forgattam meg a szemeimet a mártírkodására. Komolyan rosszabb volt, mint az öt fivérem együttvéve. Már majdnem megkérdeztem, hogy megsajnáljam-e a sanyarú sorsa miatt, de visszafogtam magam. ‒ Mert, ha lett volna egy kis eszed, akkor megírtad volna. Tudod, ha én sérültem volna meg, de nem engedhetném meg magamnak, hogy megnézzem egy medimágussal, viszont elrángatnám egy kocsmába azt az ismerősömet, aki ért a bájitalokhoz, akkor számomra evidens lett volna, hogy megkérem, hogy hozzon valamit a kezemre is. De ne haragudj, hogy azt mertem feltételezni, hogy az alkohol nem pusztította el az összes agysejtedet ‒ vontam fel a szemöldökömet. Komolyan, mi a franc volt az emberekkel, hogy csesztek gondolkozni?! Mindenesetre minden szavamból csöpögött a gúny és a szarkazmus. Még a leghülyébb ember is segítség kér egy ismerősétől, ha megsérült. Ja, bocsánat. Shannon „férfi” volt. A férfiúi becsületét biztos sértette volna a dolog, így inkább úgy döntött, hogy nyűglődik nekem egy sort. Köszi, Shannon. Nagyon figyelmes vagy. ‒ De tudod mit? Felőlem akár lerohadhat ‒ rándítottam meg közönyösen a vállamat. Ilyenkor szoktam azt mondogatni, hogy aki hülye, az haljon meg. ‒ Ja, persze. Előbb-utóbb rá fogsz unni a gyötrődő hősszerelmes szerepre, de lehet, hogy addigra késő lesz ‒ húztam el a számat. Tényleg nagyon idióta lehetett, ha az első találkozásunk alkalmával ott rinyált, most meg kijelentette, hogy neki tökéletesen megfelel a jelenlegi helyzet. Pasik… Mindegyik egy idióta. Láttam, hogy lezárta az üveget, de ismét nem kommentáltam. Igazság szerint volt már dolgom elég részeg barommal, nem féltem tőle. ‒ Annyira hosszú, hogy napokig taglalhatnám, akkor se értenéd meg, szóval legyen elég ennyi ‒ vontam meg a vállamat. Nem akartam részletezni a dolgot. Semmi kedvem volt kellemetlen emlékekről, vagy épp olyan dolgokról csevegni, amik jelenleg az érzékeny témák közé sorolandók. ‒ Ez az egy szerencséd ‒ dünnyögtem. Tényleg nem sajnálnám fejbe vágni az üveggel. Nem gátolna semmi abban, hogy megtegyem. Azok a falak, amik megakadályoztak abban, hogy ilyeneket tegyek réges-rég leomlottak, amikor még a Durmstrangban tanultam. Még mindig bosszús voltam, így az asztallapon doboltam az ujjaimmal, és nem hoztam fel újabb beszédtémát.
[You must be registered and logged in to see this image.] Utálom, ha egy nő pont olyan, mint én, csak egy picit szadistább. Karen márpedig pont ilyen, és félreértés ne essék, nagyon bírom. Annak ellenére, hogy csak egyetlen egyszer találkoztam vele, de a tököm leginkább azzal van tele, hogy fenyegetőzik. Azt hiszi, hogy mindenki felett áll, és én pedig pontosan tudom, hogy ez attól nincs így, ha keménynek mutatja magát. Pedig belül pontosan olyan kenyérre kenhető, mint bárki más. Bár az utóbbi időben ebben is kételkednék, mert jó emberismerőnek tartottam magam, és megszívtam ezzel is, amint kiderült: egyáltalán nem vagyok jó az emberek kiismerésében. Sőt, szart sem érek. - Nem, legtöbbször nőket szokott kukkolni, mindenféle lehetetlen helyen. Azóta ilyen, mióta megvettem, vagy tíz éve. - rántok vállat, és jó nagyot kortyolok az előttem lévő üvegből. Megtörlöm a számat, aztán felszaladó szemöldököm mutatja csak csodálkozásomat, Karen mondandójára. - A legtöbb szívtelen ember lehet, hogy ezt tette volna, azonban ez a madár többet ér nekem, mint az összes nyavalyás ember élete, ezen a rohadt bolygón. - morranok fel, mintegy jelezve, hogy nem tűröm, hogy bárki is sértegesse a szárnyasomat. Lehet, hogy legtöbbször én is megnyúznám, de az egyetlen élőlény ez a bagoly, akivel jobban bánok, mint saját magammal. Nem tűröm, hogy valaki ócsárolja, akár ilyen, akár olyan formában. - Most repdesnem kéne? -húzom gúnyos mosolyra a szám szélét, de a következő válaszommal sem késlekedem. - Fel kell, hogy világosítsalak: nem azért hívtalak, hogy a felképelésemről társalogjunk. Hagyd meg azt a vöröskének. Nem várom, hogy a nyakamba ugorj, és jegyezd meg... Nem hisztizek. Nem szokásom. - jegyzem meg epésen, aztán húzok még egyet az italból, ami végig égeti a torkom, amint leér a gyomromba. Sajnos túlságosan jól bírom a piát, és még mindig nem érzem hogy nyugodt lennék, így még innom is kell ahhoz, hogy elviseljem Karen stílusát, ami fordítva is igaz, csak ő nem iszik ez mellé. Anyám, lehet hogy tényleg alkoholista vagyok, mint az öregem. Legalább már valamit elérem már az életben. - Panaszkodhatnék, de egy részről úgy is leszarnád, más részről pedig nem fogom elmondani. De mondhatni, hogy az élet nem fenékig Bagoly Berti. - forgattam meg a szemeimet. Ha azért hívtam volna ide, hogy csináljon valamit a kezemmel, akkor azt írtam volna abban a levélben. De tudtommal rohadtul nem azt írtam, így meg fogom nyugtatni, nem kell semmit csinálnia a kezemmel. Majd meggyógyítom valahogy én, fontos kisasszony biztos nem érne rá ilyen... Bonyolult dolgokra. - Ha azt akartam volna, hogy rakd rendbe a kezemet, akkor azt írtam volna. Láttad oda írva? Ha nem, akkor mi a kénköves francnak kérdezed? - felvonom a szemöldökömet. Nem értem minek kérdez olyat, ami nem igaz. Oké, azt hittem van nála valami cucc, de ha nem, akkor bizony nem. Könnyen beletörődő ember vagyok, és őszintén szólva: mogorva kisasszony igazán lehetne egy kicsit nem mogorva, mert minél többet iszok, annál rosszabb leszek, és valahogy meg akarom kímélni attól az énemtől, amit nem ismer. Hiba lebecsülnie engem. Öreg hiba. - Azzal a nővel sehogy nem állok, minekutána úton voltam egészen idáig, és bizony vagyok is... Nem volt időm meglátogatni, szóval ugyanúgy állok, ahogy eddig is. Rohadtul sehogy. És ez nekem pont jó így. - kortyolok egyet, aztán visszarakom a dugót az üvegre, most nem kell több pia, hogy tudjak józanul gondolkozni. Meg akarom kímélni Karent is, és magamat is a részeg Shannontól, mert ismerem annyira magamat, hogy tudjam, nem jó az senkinek, ha én berúgok. Főleg Karennek nem, mert olyat tennék, amit esetleg megbánok... Esetleg. - És hosszabban? Mennyi? - dőlök hátra a székemen, és kezeimet összefűzöm a tarkómon. Azt hiszem, kíváncsi vagyok mi történt vele. Ez a nő kész rejtély, és fogalmam sincs, miért olyan hideg. Persze én úgy tekintek rá, mint a barátomra, nyilvánvalóan, de... Mi a francot gondolkozok én ilyeneken? - Hidd el, az ilyesmi rohadtul nem jutott az eszembe. -
Fáradt és irtó nyűgös voltam. Ezen se segített, hogy egy szuicid bagoly zuhant be a zakkant szellem klotyójába, ahol épp bájitalt akartam főzni. Nagyon örültem neki, legszívesebben egyesével téptem volna ki a tollait, főleg a levél elolvasása után. Nem is akartam lemenni a faluba. Rosszkedvem volt, ilyenkor a hátam közepére nem kívántam az emberiséget, de az a szerencsétlen tollas képtelen volt arra, hogy magától megtegye a visszautat. Szóval mégis csak elmentem, és a Három Seprű előtt bukkantam rá a korábbi üzenet küldőjére. Ő is elég szarul festett. Na, remek, nem elég, hogy pocsék napom volt, de most az ő problémáit is hallgathattam. Félreértés ne essék, nem volt bajom vele azonkívül, hogy többet picsogott, mint a tizenegy éves öcsém. ‒ Ha szerinted a balfaszság nem számít annak, akkor nem ‒ ráncoltam össze a homlokomat. Nem tudtam hova tenni a korábbi riadt képét, vagy hogy épp mire értette azt, hogy a madara perverz. Nem is akartam erőltetni a témát, szóval nem kértem, hogy fejtse ki bővebben. ‒ Akár ‒ rándítottam meg a vállamat, amikor a bagolyképzőt szóbahozta. ‒ Szerintem, ha ennyi probléma van egy madárral, ami lényegében a leveleidért felel, akkor már rég meg kellett volna nevelned, vagy túl kellett volna adnod rajta ‒ mondtam közönyösen. A franc se gondolta volna, hogy szoros érzelmek fűzik ahhoz a szárnyashoz. A panaszkodására, miszerint mennyire nem ér, és csak félnapja van itt, megforgattam a szemem. ‒ Nos, nekem meg ebben a félnapban rengeteg tennivalóm lenne, szóval örülj neki, hogy egyáltalán eljöttem ‒ jegyeztem meg epésen. Nehogy már azt higgye, hogy rajta kívül mindenki olyan rohadtul ráér. ‒ De ha folytatod a hisztizést, akkor vagy lekeverek egyet, vagy faképnél hagylak ‒ tettem hozzá, jelezve, hogy ma tényleg elég frusztrált voltam ahhoz, hogy a duzzogását végighallgassam, vagy legalább eltűrjem ezt a stílust tőle. A következőkre csupán egy biccentéssel reagáltam, az ajtónyitásra meg elmorogtam egy köszönömöt. Követtem őt az asztalához, és helyet foglaltam vele szemben. Némán meredtem az elővarázsolt pohárra, azonban még nem voltam olyan hangulatban, hogy igyak, szóval nem kértem a whisky-ből. ‒ Sanyarú a pálcakészítők sorsa, mi? ‒ mosolyodtam el keserűen, bár azért nem tudtam teljes mértékben sajnálni. Nekem is volt szerencsém testközelből megtekinteni néhány még a Trimágus Tusa idején, igaz, hogy meg voltak láncolva, de szerintem még a hülye is tudja egy sárkány érzékeny pontjait, vagy én csak azért voltam tisztában vele, mert a testvérem ezeket tanulta. Elhessegettem a gondolataimat, nem akartam rá gondolni. Majd amikor megmutatta a kezét, a sérülésről az arcára vándorolt a tekintetem. ‒ Mondd csak, biztos nem azzal a szándékkal hívtál ide, hogy miután kihisztizted magad, csináljak valamit kezedre? ‒ vontam fel a szemöldököm gyanakodva, elvégre tudta, hogy milyen szakon tanulok, ahogy azt is, hogy nem esett nehezemre különfél bájitalok elkészítése. Ha időmilliomos lennék, akkor talán még kotyvasztanék is neki valamit. Most lehetettem érzéketlen tahó, de több problémám is volt, mint egy sérült kéz meg sárkányok. ‒ Ó, nem, nem. Nem akarom, hogy utána visszatérjünk a te problémáidra, szóval gyorsan mondd el, hogy hogy állsz azzal a nővel, aztán majd mesélek ‒ ráztam meg a fejemet. Egyszerre túl akartam esni az egészet. Gyorsan panaszkodja ki magát, utána majd cseveghetünk az én dolgaimról. ‒ Egyébként kösz a bókot ‒ erőltettem mosolyt az arcomra. Nagyon jól tudtam, hogy milyen pocsékul festek, nem kellett még az orrom alá dörgölnie. ‒ Egyébként nem sok. Sokat kell tanulni, az öcsém néha furán viselkedik, a pasimmal szakítottam úgy három-négy után, találkoztam egy kis seggfejjel, aki elhívott a karácsonyi bálra, így szabadidőmben táncolni tanítom, vannak egyéni megbízásaim Londonban, így este keveset alszok. Túlságosan hirtelen pörögtek fel az események az életemben, nem szoktam hozzá. Röviden és tömören ennyi ‒ vontam meg a vállamat. Abba nem is mentem már bele, hogy a rengetegben egy unikornist gondoztam, és a nem létező tököm is tele volt már a világgal. Jelenleg egy csendes helyre vágytam, ahol nem kell törődnöm a világ és a magam gondjával. ‒ Különben is, ha megpróbálnál leitatni az üveget széttörném a fejeden, szóval jól gondold meg ‒ tettem hozzá, és ne gondolja azt, hogy viccelődtem. Simán megtenném. Nem volt kedvem a viccekhez, ahogy az ivászathoz sem. Ha inni akarok, akkor majd így is fogok tenni, talán jobban tenné, ha ebbe nem akarna beleszólni.
[You must be registered and logged in to see this image.] Ha már a szar napok tengerénél tartunk, azóta szenvedek ebben, mióta Karennel először találkoztunk. Az öreg visszajött, és úgy vetett bele engem a munkába, mint még soha. Magyarán körbeutaztam az egész szigetet, ismét ellátogattam északra. Készletbeszerző körút. Szeretem, imádom, de amikor sárkányokkal találkozik az ember fia, azért kétszer is meggondolja, hogy biztos jó döntés volt . Gyűlölöm a sárkányokat. Mondtam már? Szerintem igen. Az a gömblángsárkány egész szép égett sebet rakott a jobb kezemre, ami még mindig füstölög egy picit. Hiába hűtöttem le, hiába csináltam akármit. A gyógyító bűbájokhoz nem értek, bájitaltanból pedig mindig szar voltam, így ötletem se volt mit kezdjek vele, azon kívül hogy néha meglocsoltam vízzel. Még ilyen hűvös időben is. Fene egye meg az összes rohadt sárkányt. - Akkor várj... Ezek szerint egyszer az életben nem csinált semmiféle hülyeséget? - szalad fel az egyik szemöldököm. - Tanítja meg a holdkóros Merlin landolni, mi a franc vagyok én? Bagolyképző? Örüljön neki, hogy nem sütöttem még ropogósra, és ettem meg. És sajnos nincs még egy napnyi szabadidőm sem, most van egy fél napom, egészen addig, ameddig nem állok tovább. - vonok vállat. Nincs jó kedvem, úgy morgok, mint egy dühös kutya. Tekintettel vagyok Karenre, csak azért nem kezdek gúnyosan beszélni, bár hangom néha-néha átcsap olyan mélységekbe, dühöm ellenére mégis hűvös vagyok. Vagyis próbálok az maradni, próbálok nyugalmat erőltetni magamra. Többé-kevésbé még megy is. - Természetesen beülhetünk. És nem kerestelek másért, mert éppen erre volt dolgom, és látni akartalak. - vonom meg a vállam, kinyitom neki az ajtót, előreengedem, és utána megyek be. Az asztalomhoz érve lehuppanok a székre, és hellyel kínálom Karent is. A pálcámmal egy kört írva varázsolok neki egy poharat, először magamnak töltök az italból, mert nem tudom, hogy ő akar-e fogyasztani velem a whiskeyből. - Ollivander. Három hete járom az országot, voltam északon, ezalatt vagy hat sárkánnyal találkoztam. Utálom a sárkányokat, gyűlölöm, felgyújtanám az összes sárkányt. Még mielőtt ők gyújtanak fel engem. Bár azt már megtették. - mutatom meg a csúnya égési sérülést a jobb kezemen. - azóta nem tudom használni a jobb kezemet semmire, bal kézzel kell írnom, ennem, gondolhatod, hogy a pálcám mennyire örül ennek. És nem tudok elmenni a Mungóba sem, mert holnap kell indulnom vissza északra. Így inkább döntöttem az alkoholos fájdalomcsillapítás mellett. - vonok vállat. Tekintetem az arcáról elsiklik, és végignézek rajta. Ez nem az a végignézés. Ez egy olyan állapotfelmérés, hogy mégis hogyan fest, mert érdekel, hogy mi van vele. És ő se fest valami fényesen. Nem tudom, hogy mi lehet az oka, de majd minden bizonnyal ki fogom deríteni. Legalább is remélem, hogy elmondja, ha már én is kiöntöttem a lelkemet neki. Bár ez inkább, olyan... Fene tudja mi volt. - Na de most én elsírtam a bánatom... Egy részét. Te is elég szarul festesz, már bocsánat... Szóval, neked mi nyomja a lelked? - felvonom a szemöldökeimet - És kénytelen leszel válaszolni, vagy addig itatlak, amíg ez meg nem történik. - felnevetek gúnyosan, azonban teljesen komolyan gondoltam.
Myrtle mosdója tökéletes hely volt, ha az ember nyugodtan akart bájitalokat főzni anélkül, hogy bárki is megzavarná. A bájitaltan terem zsúfolásig volt, a Szükség Szobájába meg nem voltam hajlandó visszamenni, mert azon a helyen ‒ még ha máshogy is nézett volna ki a terem ‒ eszembe jutottak volna a Castiellel való táncóráim, és biztos voltam benne, hogy azok az emlékek elterelték volna a figyelmemet. Akkor biztosan nem tudtam volna koncentrálni, így is elég figyelmetlen voltam néha. Állandóan az egyre különösebb viselkedésén agyaltam. Még akkor is, amikor berendezkedtem a hisztérika mosdójában. Persze, megint elárasztotta, ott bőgött nekem, alig bírtam elüldözni a sértéseimmel. Semmi kedvem nem volt még egy bömbölő kísértetet is elviselni. A cipőm vélhetően átázott, ugyanis megint bokáig ért odabent a víz, bár ezt már akkor sejtettem, amikor megláttam a folyosón lévő tócsákat. Azonban tényleg szükségem volt arra a zsugorító bájitalra, és ez volt az egyetlen hely, ahol nyugodtan előállíthattam. Legalább is, én így gondoltam. Épp készültem volna felállítani a holmijaimat, amikor a korábban kinyitott ablakon valami berepült, és mellettem csapódott a vízbe. Megszeppenten ugrottam hátra, mert az első gondolatom az volt, hogy valami edzésen elszabadult egy gurkó, de ahogy jobban szemügyre vettem, rá kellett döbbennem, hogy csak egy kicseszett madár volt. Morcosan halásztam ki a vízből, és már készültem volna szabadon engedni, amikor megpillantottam csőrében tartott, kissé átázott levelet. Elvettem tőle, durcás képpel kibontottam, közben erősen fogtam a baglyot, hogy az ne szökhessen el, és megpróbáltam kisilabizálni a kissé elmosódott írást. ‒ Cseszd meg, hogy a frászt hoztad rám a hülye madaraddal! ‒ szitkozódtam miután többször átolvastam a levelet, és sikerült rájönnöm, hogy ki írta azt. Hát nem meg mondtam neki, időben értesítsen, ha találkozni akar? Nem, nem értem rá. Elfoglalt voltam, annak a bájitalnak pirkadatra készen kell lennie, és nem akartam az estémet arra áldozni… Azonban a bagoly nem úgy nézett ki, mint aki mostanában szárnyra kap, így hát kelletlenül dohogva, de lerobogtam Roxmortsba. Vagyis, hülye lettem volna. Amint olyan környékre kerültem, ahol lehetséges volt a hoppanálás, azonnal a megjelölt utcában hoppanáltam a tollas szörnyeteggel együtt. Na, ezért utáltam a baglyokat: nehezebbek, büdösebbek és nem voltak annyira megbízhatóak, mint az én Rolfom. Amikor észrevettem a pálcakészítő-tanoncot ismét felhúztam magam, elvégre, az ő hibája volt, hogy majdnem szívrohamot kaptam, és ha én is ott leltem volna a halálomat abban a mosdóban, akkor bizony visszajártam volna Shannont kísérteni. Ezt sose bocsájtottam volna meg neki. Dühösen fújtatva torpantam meg előtte, majd szótlanul átnyújtottam neki a madarát. Eleinte úgy terveztem, hogy miután kiszuszogtam magam jól leteremtem, amiért az utolsó pillanatban jutott eszébe üzenni nekem, de a torkomra forrt a szó, amikor idegesen nevetve megszólalt. Homlokráncolva fürkésztem az arcát, és azon töprengtem, hogy mégis mit szívhatott, hogy ilyen hülyén nevetgélt. Épp készültem volna megszólalni, amikor arról kezdett el magyarázni, hogy a baglya perverz. Még értetlenebb arcot vágtam, és csípőre tett kézzel meredtem rá. ‒ Fogalmam sincs miről beszélsz ‒ ráztam meg a fejemet, miután köszöntem neki, majd belefogtam a morgolódásba. ‒ Ellenben, örülnék neki, ha megtanítanád a baglyodat landolni, mert úgy vágódott be az ablakon, mintha valami félreütött gurkó lett volna. Másrészt, értékelném, hogy legalább egy nappal korábban szólnál, hogy szeretnél találkozni, ugyanis elfoglalt vagyok mostanság ‒ tettem hozzá kissé kimérten, mert nem akartam, hogy a hangom hisztérikus magasságokba csapjon át. ‒ Nos, végig itt fogunk ácsorogni, vagy beülünk a Három Seprűbe, és elmondod, hogy miért kerestél egy állítólagosan perverz szárnyas segítségével? ‒ kérdeztem, bár elég nyilvánvaló volt, hogy nem vagyok hajlandó novemberben átázott cipőben meg harisnyában ácsorogni. Átkozott roxforti egyenruha… Miután kihisztiztem magam, alaposabban szemügyrevettem, és hát valljuk be, elég pocsékul festett. ‒ Elég nyúzottnak tűnsz, Mr Ollivander, vagy az a nő készített ki ennyire? ‒ érdeklődtem, bár vélhetően én se festhettem jobban. Az iskola, az öcséimmel való kapcsolatom, a táncórák, a Castielen való merengés, a rengetegben felbukkanó rejtélyes fekete unikornis ápolgatása, a munkáim… Nem volt túl sok szabadidőm, így aztán mindez az alvás rovására ment, de néhány csésze kávé után már nem szoktam magam olyan pocsékul érezni.
[You must be registered and logged in to see this image.] Valami istentelenül szar napom van ma. Nem vagyok sokszor ideges, de amikor az vagyok... És most történetesen az vagyok, akkor nagyon, de nagyon ideges vagyok. Az Öreg engem küldött maga helyett egy kúriára, Merlin tudja, hogy hova, hogy hozzak neki sárkányszívizomhúrt. Nos, hoztam. De akkor kérdené mindenki, hogy hol is itt a baj? Hát ott hogy nekem senki nem szólt, hogy rohadt sárkányok is lesznek ott! Máguscsaládok. Soha nem értem meg őket, mi a fenének tartanak sárkányt, mikor tilos? Piros rohadt betűkkel van bevésve abba a merlinverte törvénybe, hogy a sárkánytartás tilos. Fel kellett volna jelentenem őket? Nem, akkor a munkámat is elfelejthettem volna, hiszen az öregnek az egyik legjobb beszállítója, de akkor sem értem, hogy mi a francért nem figyelmeztetett, hogy sárkányok vannak? Ha visszaérek az abszol útra, én is tüzet fogok okádni, mint az az átkozott gömblángsárkány. Hogy én mennyire utálom a sárkányokat. - Rosmerta, egy üveg lángnyelv-whiskeyt szeretnék! - lépek oda a pulthoz, kérek egy poharat, kicsengetem neki az üveg égetett szesz árát, aztán helyet foglalok egy asztalnál, a sötétben. A táskámból előhalászom a baglyomat, aki a tértágító bűbájnak köszönhetően vígan kuksolhatott bent. Egészen eddig a vállamon ült, de mivel elborult az agyam, és meguntam az eszetlen huhogását, bedugtam a táskába, ott legalább csendben volt. Az tény, hogy felzabálta a kajámat, de legalább addig is csendben volt. Remélem nem piszkította össze a táskámat, mert akkor kénytelen leszek megsütni vacsorára... Bár az utolsó gondolatomat nem igazán mondhattam komolyan, hiszen bármennyire is lökött ez az idióta bagoly, és bármennyire is szereti kukkolni a lányokat... Egészen a szívemhez nőtt. Ki halott már olyanról, hogy egy bagoly nőket kukkol? Biztos képen röhögnél, de így van. Már a Roxfortban is előszeretettel vágták hozzám, valahogy mindig odakeveredett a női fürdőkhöz. Átkozott, perverz, huhogó, semmirekellő tollgombolyag. - Repülj fel a Roxfortba, és vidd el a Mardekár klubhelyiségébe a levelet. Ha kell, akkor repülj be a fürdőbe, ha ott találod Karent, ha a wc-n, ha a szobájában, ha egy férfival, de addig csipkedd a combját, amíg el nem jön ide. Rendben? - nézek rá a kedvenc állatomra, és amint megírtam a levelet, az állat csőrébe adom, akit kiviszek a Három seprű elé, és útnak engedem. Rágyújtok egy cigarettára, és csak remélni merem, hogy nem a fürdőben találja meg Karent, mert az a nő a szemeimet kiátkozza a helyéről, ha megtudja hogy a baglyom perverzebb, mint a világ összes férfitagja... Együttvéve! Egy kis idő múlva azonban gyanúm beigazolódik, hiszen egy nagyon dühös egyént látok egyenesen felém közeledni, valami vizes tollas izével a kezében. Basszus, azt hiszem hogy Rokkó ismét alkotott. Vagyis sajnos alkotott, és úgy néz ki megtalálta Karent. Aki cseppet sem látszik feldobottnak attól, hogy pár perccel ez előtt kukkolhatta meg őt egy bagoly. Bármilyen furán is hangzik, nem az én szemem van az állatban. - Öööö, Karen mindent meg tudok magyarázni... - vakarom a fejem idegesen nevetgélve. Azt hiszem, hogy meg kell nevelnem a baglyomat, akárhogyan is csináljam azt, mert nem kukkolhat... Na senkit, de mégis megteszi. Volt már valaki nálam is nagyobb idióta? Nem, nem, nem. Nem hinném. Még a baglyom is perverz, akkor rólam miért ne hinnék azt, hogy az vagyok?! Pedig esküszöm nem tőlem tanulta. - Fogalmam sincs, hogy miért ilyen... Amióta megkaptam, nos... Nos azóta perverz. - vonom meg a vállam. Tényleg, nem tehetek róla, csak félek, hogy Ő is azt fogja hinni, mint minden női egyed egykor a Roxfortban... Hogy én neveltem a baglyomat perverzre. Pedig Merlinre! Nem én csináltam, na.
