Charity & Jessica

Örülök, hogy a testvérem vagy.

Char & Jess

Csak egy halk sóhaj hagyja el a számat a kaján mosolyára. Ismerem a nővéremet, valamennyire, mondjuk elég távol kerültünk egymástól az utóbbi pár évben, szóval ha ezen változtatni akarunk, akkor bizonyára valamelyikünknek lépnie kell majd. Kicsit úgy érzem mindkettőnk egójába van egy kis rész, ami ezt nem nagyon akarja megengedni, de nekem ez a változások éve, szerintem én leszek az, aki majd igényelni fogja jobban Charity társaságát. Ég és föld kettőnk között a különbség, de szerintem ez is érdekessé fogja majd tenni a kapcsolatunkat. És nem utolsó sorban, hátha egy kicsit tudok rá hatni... mert amit csinál. Úristen.
A Mardekáros tanulótársamról kérdez, mire csak puffogni kezdek és szememet forgatni. Tanácsait... hát, érdekesek, meg kell vallanom, sőt, van amit meg is fogadnék, és meg is fordul a fejemben, hogy nem lenne rossz, de elég gyorsan elüldözöm a gondolatot.
-Char! Prefektus vagyok, rémlik? Ilyet nem tehetek... - Magyarázom tudálékosan, és kérdő tekintettel nézek rá. Nem lehet csak úgy elrontani azt, amiért ennyit küzdöttem. Ez fontos nekem, szeretnék a következő évben is prefektus maradni és tartani magam a megfelelő szabályokhoz. Azért jól esik a védelmező testvér szerepe, ami ez után következik. Elmosolyodom hálásan a végére. - Köszi, de szerintem nem lesz szükség ilyen módszerekre. Annyira azért.. azt hiszem nem vészes. - Húzom el a számat és dőlök hátra a fotelben. Nem is tudom megmondani, hogy mikor hallottam ilyen ajánlatokat utoljára tőle, amit felém intézett. Furcsa, de tetszik. Talán ez egy új előrelépés? Meglátjuk. Persze közben megakad a szemem az öltözékén és az alkohol illatán is. Elég nehéz elkerülni, főleg azt a rövidke szoknyát, amit egyfolytában hord. Én soha nem vennék fel ilyesmit. Nem is hiszem, hogy jól mutatna rajtam. Ha pedig muszáj lenne, akkor biztosan felvennék alá egy harisnyát, ami eltakarja a lábaimat. Nem... soha nem venném fel. A kijelentésére, hogy tágas a klubhelyiség, csak gúnyosan pillantok rá, majd vissza az eredeti, lágy arcformába. Kicsit elbambulok, főleg a kérdésére nehéz megadni a választ, hogy egy skálán ugyan mennyire lenne vészes. Ami azt illeti, nem is nagyon akarok erről beszélgetni, de ha már rákérdez, akkor megadom a választ.
-Bájitaltan. Piton professzor soha nem enged, sajnos. Mostanság nagyon imádja a Griffendéleseket a Mardekárosokkal összeboronálni. Csak hogy minden nehezebb legyen... - Vonok vállat. Természetesen nem megyek arrébb, maradok a helyemen és onnan figyelem tovább a nővéremet. Hogy őszinte legyek, mostanság még azt sem kérdezem meg tőle, hogy hogy van. Eléggé... elkerüljük egymást. Azt hiszem nem direkt. Vagy igen? - Veled mi újság egyébként? Hagyjuk Pitont, eleget fogok még rá gondolni ebben a pár napban.

Sisters

Kaján mosolyra húzom a már koránt sem túlságosan szépen - bár továbbra sem förmedvényesen kopottan - kirúzsozott szám. Ugyan talán gonosz vagyok, de jó érzés, hogy még egy ilyen éjszaka után is képes voltam úgy mögé kerülni, hogy nem vett észre. A legtöbben pár pohár Lángynyelv Whisky után másnap egy hegyi troll ügyességével bírnak a felkelést követő egy órában (minimum!), míg - ha más nem, egy Rókázó Rágcsa hatására - távozik az... anyag belőlük.
Levetem magam a karosszékbe, majd elégedetten teszem fel lábam a karfára és dőlök hátra; félig behunyt szemmel élvezem az ablakon bemosolyogó Nap fényének melegét.
Kérdésére picit felvonom szemöldököm, mert szerintem ő sem gondolta komolyan, hogy felteszi.

A mardekárosok említésére borostyán szemeimben tűz lobban fel. - Jess, Jess... - sóhajtom felcsóválva. - Átkozd meg őket. Vagy ha te nem akarod, akkor kérj meg valaki mást. Nézd őket levegőnek. Tegyél viszketőport a ruhájukba. Mindegy mit csinálsz, csak csinálj valamit. - Miután kimondom, esik csak le, hogy most komolyan valami tanácsfélét adtak a húgomnak. Egy tanácsot, amit én gondolkodás nélkül megfogadnék - a durvábbik részét -, de ő biztosan bele sem fog gondolni. Felesleges szájjártatás volt.
- Ha adsz egy listát, megátkozom őket én. Vagy csak szimplán egyszer megmutatom nekik, hogy mennyire ijesztő is tud lenni a látványmágia, hogyha így jobban tetszik. Ez kevésbé radikális - mondom, majd a végén felnevetek. Igazából azt hiszem, beteg vagyok. Nem tudom, miért ajánlkozok egyfolytában...

Következő mondatával korábbi közvetlenségem és felé irányuló kedvességemet jól összegyűri, megtapossa, majd bedobja egy működő vulkánba. Ugyan tudom, hogy jót akar... De amikor ő megszületett, ő volt az, aki a tyúkanyó kiscsibéje lett, míg engem bedobtak a jércék közé.
- Tágas a klubhelyiség - vetem oda sötéten. Ha nem tetszik neki a szagom - bár tényleg nem vagyok rózsaillatú - vagy a látvány, akkor ne nézzen rám, vagy menjen máshová. Nem mintha nem ő lett volna előbb itt, de akkor is. Amúgy is kikérem magamnak, jelen félig hanyattfekvő pozíciómban maximum a csipkeszegély látszódhat ki a szoknyám alól.

Igyekszem visszatérni egy normálisabb hangnemhez, bár nem könnyű. Hazudnék, ha az lenne. Amennyire szeretem, pont akkora szálka Jessica számomra.
- Amíg nem lesz tízből tizenegyes a gond, az addig megoldható. Milyen tárgy? - kérdezem az asztal felé sandítva. Annyira azért nem érdekel, hogy a fejem is megemeljem hozzá. Hogyha a segítségemet kéri esetleg, segíteni fogok neki. De felajánlani... Biztosan nem. Ugyanígy szívesen beszélgetek vele, de a saját dolgaimról beszélni kezdeni... Képtelen vagyok rá, akármennyire is szeretném, hogy a mellettem ülő vörös hajú lány lehessen a legjobb barátom.

Örülök, hogy a testvérem vagy.

Char & Jess

Tovább duzzogok és magamba motyogok miközben a gondolataimban előpörgetem a lehetséges megoldásokat. Sok minden megfordul a fejemben, még az átokszórás is, de hát az meg már milyen példamutatás lenne egy prefektustól ugyebár, szóval rögtön ki is húzom az elképzelt listámból. Levágom magam az egyik fotelbe és mikor előhalászom az említett pergament, akkor hallom meg a hangot mellettem és mikor odakapom a fejem, látom meg a hozzá tartozó testet is. Igen, egy kissé a szívrohamot hozta rám. Pár pillanatig még zsörtölődöm és most már Charity is a listámra került. Aztán kifújom a fáradt gőzt és a pergament az ölembe teszem. Hátradőlök és végignézek a nővéremen. Már meg sem lepődök rajta, be kell vallanom. Egyre rosszabb. Én megértem, hogy ki akarja élvezni ezt a kort meg minden... de hát ennyire?
-Charity! Te meg mit keresel itt? - Mintha nem tudnám én is a választ. Az ő kijelentésére pedig kicsit összeráncolom a homlokom és megrázom a fejem. Igazából nem sokat beszéltünk mostanában, valóban, nem volt köztünk soha legjobb barátnős kapcsolat, de azért mégis csak megértjük egymást ha azon múlik. Kicsit felsóhajtok. - Nem, nem az. Egyébként bírom, semmi gáz nincs vele csak a hülye mardekáros tanulótársammal. - Rázom meg ismét a fejem. Igazából nem érdekel annyira, hogy Char mit kezd magával, csak engem ne hozzon kínos helyzetbe. Mellém ül, és én ismét végignézek rajta, de gyorsan elfordítom a fejem és kicsit el is fintorodom, majd komoly hangnemben szólalok meg. - Uff, bűzlesz az alkoholtól. És igazán megigazithatnád a szoknyád legalább. Mit csináltál az éjjel? Itt aludtál? - Soha nem szerettem anyáskodni, csak a józan ész beszél belőlem és valójában -nem vallanám be soha- de féltem a testvérem. Egyszer még a végén rosszul sülhet el ez az egész. Amúgy pedig a pletykákból sok mindent lehet hallani. Kérdése nem lep meg, elmerengek rajta, kicsit mérlegelem a helyzetet magamba. Kicsit talán túlvállalom magam és ez is gond lehet, ez is beleszámíthat ebbe a zsörtölődésbe, de egyáltalán nem érdekel. Mert szeretem túlvállalni magam és mindent amit csinálok nem véletlenül csinálom. Vállat vonok.
-Szerintem kilences. Az az egy körülbelül a házi nehézsége. - Sóhajtok fel és egyelőre elteszem a pergament és a táskám is a földre rakom. Talán jó lesz most kicsit pihenni, beszélgetni és lehet, ha megbeszéltük a gondomat akkor utána ki is megy a fejemből ez egy kis ideig. Szuper lenne.

Sisters

Zene. Alkohol. Túlfűtött hangulat. Forró csók. Finoman vándorló kezek. A kemény érzés csípőmnek nyomódva. Képszakadás.
Riadtan ébredek fel, de erről csak felpattanó szempilláim tesznek tanúbizonyságot. Hogy a tegnap este… Passz.
Pislogok párat, ugyanis elsődleges dolog volna az, hogy hol vagyok. Az, hogy mit tettem… Már megtörtént, most nem ez alegfontosabb problémám.
A homályos kép szép lassan összeáll, így rájövök, mit riasztott fel: édes, drága, egyetlen húgom rontott be a Griffendél klubhelyiségébe (mert igen, kivételesen nem valaki más ágyában vagyok, bár sajnos nem is a sajátomban), hogy finoman könyvekkel csapkolódva rázhassa a fejét, mint aki kezd lassan megőrülni. Tényleg kezd lassan megőrülni. Irdatlan hülyeségnek tartom, hogy perfekcionista hozzáállása mellett az RBF évében kezd el énekelni, de… Az ő dolga. Nem kérdezte a véleményemet, így nem láttam okot arra, hogy a tudtára hozzam azt.

Lassan, hang nélkül, a patrónusomat adó tigrishez hasonló méltósággal (kócos hajjal, elfeküdt arccal, kicsit elkenődött szemfestékkel, karikás szemekkel, sápadtan, gyűrött fekete topban és felcsúszott, műbőr szoknyában, kivillanó bugyiban) ülök fel, kisimítva egy elszabadult tincset a szememből. És ja, igen, a földön feküdtem, közel a kandallóhoz, karosszékek takarásában.
Hugicámat hátulról, félprofilból látom, így ajkaimra édes mosoly költözik a gondolatra, hogy lehet ugrik majd egyet ijedtében tőlem. Elvégre nem megszokott, hogy az ember testvére csak úgy random tűnik fel a háttérből…
- Mi a nem, Jess? – kérdezem fejcsóválására utalva. Az első szó megtöri a szoba csendjét, hangomba vidámság vegyül. – Talán Undok Ulrich felkelése? Váá! – borzongok meg a gondolatától is. – Vagy várj csak… Te bírod a Mágiatörténetet, nem? – kérdezem színészkedés nélkül elgondolkodva. Olyan régen nem beszélgettünk egymással (talán sohasem úgy igazán), hogy egyszerűen elhomályosodtak ezek a dolgok. Mit bír és mit nem… Amíg él és szereti a Roxfortot, nagy gond nem lehet.
Feltápászkodok, enyhén szólva magas sarkú csizmámtól pillanatok alatt megszabadulok. Bőröm hálásan, elvörösödve tűnik elő a fűzős szörnyűség éjjeli szorítása alól, majd pont leszarom az egészet. Persze, fáj és kellemetlen, de kibírom. Sokat kibírok.
Lehuppanok Jess mellé, miközben áldom a másnaposságot megelőző bűbáj feltalálójának nevét. Ugyan tényleg csak akkor hatásos, hogyha minimum egy órával az alkoholfogyasztás előtt szórják ki, és tényleg nem tudja akármilyen hülye megcsinálni… De amúgy király dolog. Kicsit érzem ugyan az elfogyasztott Lángnyelv Whiskey utóhatását, de véletlenül sem úgy, mint általában.
- Tízes skálán mennyire szörnyű a helyzeted? – kérdezem hátradőlve, miközben megviselt lábaimat felteszem a mellettem lévő karosszék karfájára. Húgomra mosolygok biztatóan, azzal a „mondd nyugodtan” arckifejezéssel. És hogy miért csinálom? Igazából passz, miért ne. Végül is ő keltett fel, megkímélve attól, hogy az idősebbek szörnyű tréfát űzzenek belőlem. Meg amúgy is... A Látványmágia története című előadássorozatnál még Undok Ulrich felkelése is érdekesebb.

Örülök, hogy a testvérem vagy.

Char & Jess

Utálom a pasikat. Öntelt, nyomorult kis köcsögök, aki azt hiszik magukról, hogy nekik mindent lehet. Hát nem lehet! Egyébként is, Mardekárosok és még tök értelmetlenek is. Az aranyvér így, az aranyvér úgy. Nem vagyok egy általánosító nőszemély, de amikor felhúzzák az agyam, mint például most, akkor robbanok. Rendesen. Nem az a gond, hogy nem akar velem együtt dolgozni az a kis semmirekellő, hanem az, hogy Piton professzor megköveteli a szigorú csapatmunkát. A beadandó lényege pedig az, hogy ketten csináljuk. Persze ő pedig a kisujját sem mozdítja, és még elvárja, hogy én írjam meg helyette, de igazából az sem érdekli, ha nem adjuk be. Persze... akinek nem számít, hogy mit fog majd csinálni a későbbiekben, annak nem fontos az iskola. Nekem az. Nagyon is. Hiszen jó eredményeim kellenek, hogy legyenek ha meg akarom tartani a prefektusi címem. Amiről mostanság majdnem, hogy meg is feledkeztem, hiszen nem voltam éjszakai őrjáraton, mert a listát elfelejtettem megnézni, hogy mikor kell mennem. Olyan szétszórt vagyok! Abban reménykedem csak, hogy nem lesz ismét problémám, ez nem annak az előjele...
Berobogok a klubhelyiségbe és szó szerint levágom a táskát az egyik fotelba én pedig még oda vissza járkálok pár másodpercig, aztán pedig leülök. Próbálom lenyugtatni magam, de egyáltalán nem örülök ennek az egésznek. Hiszen mindjárt itt a szünet, mindjárt itt a határidő vége is. Dühösen, motyogva valamit magamba előkotrom a táskám legaljából a pergamenjeim, amik szintén kicsit megviseltek lettek az utóbbi egy órában. Lehet, hogy igazából az a bajom, hogy lazítanom kellene egy kicsit. Hogy őszinte legyek, már alig várom azt a szünetet. Akármennyire is frissítenek fel a bandával való találkozások, ez nem elég. Túlságosan túlvállalom magam. Egy könyvet is előszedek a táskámból és belelapozok, hátha találok benne valami értelmeset a társam részéről. Persze lapozgatás közben csak rázom a fejem és ami azt illeti, nem is nagyon tudok odakoncentrálni. Istenem! Valaki mentsen meg...