2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
‒ Pontosan, valahogy úgy ‒ vigyorodtam el. Én tényleg nem tudtam kielégítő válaszokat adni a kislány kíváncsi kérdéseire, elvégre, nem voltam én zseni, tényleg csoda, hogy eddig egyszer sem buktam meg, bár nem tagadom, voltak tantárgyak, amiknél úgy kellett átrugdosni. Szóval, Katherine tényleg jobban járt, ha olyasvalakit kérdezett, aki értett a dologhoz, mert én nem akartam hülyeségeket mondani neki. ‒ Persze, persze, hogy nem. Vannak itt balhés alakok,aranyosak, lusták, idegbetegek, okosak meg minden, csak na, annak a kölyöknek vág az esze ‒ magyaráztam szórakozottan, majd amikor Kath felhozta Hermionét, halkan felsóhajtottam. ‒ Grangert hagyjuk. Azóta idegesít, mióta betette a lábát a kastélyba. Nem szeretem a tudálékos és parancsolgató embereket ‒ forgattam meg a szemeimet. Elismertem én, ha valaki okos, nem azzal volt gáz, hanem azzal, hogy az én szememben a csaj irtó beképzeltnek tűnt. ‒ Na, az jó. Örülök, hogy azért akad társaságod ‒kócoltam össze a haját nevetve, majd Darius barátnőjére hümmögve feleltem. ‒ Ja, asszem ismerem, nem beszéltem még vele, de az tuti, hogy a tesód él-hal érte. ‒ Legalább is, nekem ez jött le a csomag meg a srác szavai alapján. Ezután Katherine arról kérdezett, hogy nekem van-e valakim, de csak nevetve ráztam a fejem. ‒ Nincs, már egy ideje nincs senkim. ‒ Mondjuk, ez nem jelentette azt, hogy nem is akartam senkit, szimplán nem találtam még olyan csajt, akivel nem mentünk egymás agyára. Nehéz eset voltam, ráadásul mindig hisztérikákat fogtam. Egy ideje már nem is keresek magamnak csajt, elfoglalom én magam mással. Ezután ölelgettem egy kicsit, hogy megnyugodjon meg jobb kedvre derüljön. Hajlamos voltam elfelejteni, hogy mi volt a helyzet a családjával. ‒ Hát, ha olyan nem megy, amihez én értek, akkor szívesen besegítek, de a bájitaltan nekem a halálom. Ne tudd meg hányszor robbantottam fel az üstjeimet hét év során ‒ nevettem fel. Volt egy olyan szériám, amikor minden második bájitaltanon felrobbantottam, vagy meggyújtottam valamit. Piton azóta is imádhatott. ‒ Pedig nem kell annyira félni tőle. Szeret kivételezni a diákjaival, tesz néha gonosz megjegyzéseket, mert egy seggfej, de annyira nem vészes. Csak ne legyél feltűnő az óráján ‒ rándítottam meg a vállamat. Sajnos, én túl feltűnő jelenség voltam. ‒ Ugyan, én hiszek benned ‒ kacsintottam rá, majd érdeklődve felé fordultam. ‒ Madár? És milyen madár szeretnél lenni? ‒ Én mondjuk valami aranyosat, vagy szépet tudtam volna elképzelni neki, dögevőket meg ragadozókat semmiképpen. De egy hattyút, egy cinegét, egy verebet, vagy énekesmadarat könnyen el tudtam volna képzelni a kislánynak. Miután kimagyarázta magát a madarakkal kapcsolatban, csikizni kezdtem. Jól esett végre hallani a nevetését, vele együtt kacagtam, de amikor már azzal fenyegetőzött, hogy be fog pisilni, jobbnak láttam leállni. ‒ Még jó ‒ hahotáztam. Tényleg nem kellett volna a klubhelyiség kellős közepén összepisilnie magát. Nem is tudom, hogy a házimanók, vagy a diáktársak akadtak-e volna ki jobban a folt láttán. Mivel ma nagyon sok mindenen ment keresztül, arról érdeklődtem, hogy nem fáradt-e még el a kis búgócsiga. A kérdésemre ásítás képében jött válasz, ami miatt ismét elnevettem magam. Én már egészen hozzászoktam az éjjeli bagoly létnek, talán majd egyszer ő is jobban bírja majd. ‒ Ó, hát akkor tényleg ideje menni ‒mosolyodtam el szelíden, majd finoman oldalba böktem. ‒ Ha esetleg felrobbanna az üstöd órán, és Piton beszólna, akkor üzenem a vén denevérnek, hogy az én szellemem kísért abban a teremben, és ne felejtsen el ‒ kacsintottam rá. Megnéztem volna Piton képét. Őt ismervén tuti kiakadt volna, én meg milyen jókat röhöghettem volna a pofavágásain. Viszonoztam az ölelését, majd miután nyomott egy puszit az arcomra, én is nyomtam a feje búbjára egy jóéjt puszit. ‒ Ugyan, ne köszönj semmit, tökmag. Jóéjt, aztán holnap csináljátok ki az öreg Pitont ‒ köszöntem el tőle. A tekintetemmel követtem, ahogy felveszi a kabátját, majd megiramodik a lányhálók irányába. Én is felálltam, kidobtam az üres dobozt, majd a vállamra dobtam a pokrócomat, és visszacammogtam a szobámba, remélve, hogy a haverjaim elnyugodtak végre.
//Én is köszönöm szépen a játékot! Nagyon tetszett. Kath még mindig cuki. *-* Kevin meg csak azokkal aranyos, akiket kedvel. //
Katherine Benedict
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kath & Kevin - A rémséges este után 2016-02-19, 19:56
Talán egy bizonyos mennyiség felett sok lehet, ha sokat kérdezek, de ez engem nem különösebben szokott hátráltatni. Szeretek kérdezni, hiába hogy a kíváncsiság mások számára fárasztó lehet, de abból tanulok, ha felteszem a kérdéseimet, másból nem lehet. - Igen-igen! Az nekik is jó, ha kérdezek, legalább van értelme a tudásuknak. - nevetek fel én is vele együtt. Persze érzem én azt, hogy arra céloz, hogy a másiknak fárasztó lehet a sok kérdés, de ettől még nem fogom majd vissza magamat, mert érdekel ez az egész kentaur sztori, meg egy csomó minden. Lássuk be, nekem a varázsvilág új és minél többet szeretnék tudni róla. - Hát lehet, hogy illene Hollóhátasnak is, de nem lehet itt se mindenki egyforma. Az a lány... - elgondolkodom, mert hát hallottam azért én már másokról, sokakról, de azért nem mindeninek ugrik be azonnal a neve. -... Herm... Hermione, ő is elég okos azt mondják. - igen hallottam én, hogy okostojás típus és már hallottam is, ahogy a folyosón, vagy a könyvtárban épp valakinek magyaráz. Na ő is pont olyan valaki, akit elláthatnék a kérdéseimmel, ha épp nem tudom valamire a választ. - Hát persze! Ott vannak a szobatársaim, Mary, Bianca és Poppy. Aztán az évfolyamtársak és Missy, tudod ő a bátyám barátnője. - lehet, hogy ismeri, nem tudom, de ő is ebbe a házba tartozik, szóval végülis van rá esély. Missy is kedves lány és nagyon szép is, megértem, hogy a bátyám úgy oda van érte. - Neked van barátnőd? - talán kissé közvetlen, vagy naiv kérdés, amit nem illik feltenni, de mint már megbeszéltük szeretek kérdezni és most sem merül fel bennem, hogy esetleg nem illene. - Igen anya biztosan azt akarná. - persze azért ezúttal felettébb visszafogott mosolyt ejtek csak meg, hiszen az én anyukám nem fog nekem levelet küldeni és nem is fogja azt mondani, hogy reméli jól alakulnak a dolgaim és már nem is beszélhetem meg vele azt, hogy mik történtek velem, hiszen már nem él. Hiányzik, hiszen nem találkozhatom vele soha többé, akkor sem, amikor majd szünetre megyek. Remélem, hogy nyáron mehetek majd a bátyámékhoz, nem igazán szeretnék Camyék birtokára menni. Persze azért az ölelés jól esik, nagyon is. Kevin nagyon kedves, hogy így vigasztal azóta, hogy visszajöttem. Szinte már el is felejtettem, hogy mi volt a baj... szinte. - Ezzel én is így vagyok. A suliban se ment, amit nem szerettem sosem és itt is... a bájitaltan nagyon nehéz, de nem is nagyon érdekel, gondolom azért is, meg mert Piton professzor... olyan félelmetes. - fokozatosan halkul a hangom, az utolsó szavaknál már szinte suttogok, mint aki igazán nagy titkot ad át éppen a másiknak, és esetleg valaki meghallhatná, pedig Pitontól nagyjából szinte mindenki tart, akit csak ismerek, nem sokan szeretek. Azért remélem, hogy igaza van és hamar eltelik az a pár év, amire én is megtanulhatok ilyen szuper dolgokat, mint a patrónus és az animágia. Állati izgalmas és én is szeretnék benne tényleg ügyes lenni és remélem, hogy menni is fog! - Köszönöm! Magamért akarok és majd, ha animágus leszek, akkor valamilyen madár akarok lenni és akkor repülhetek is! Az annyira jó lenne! - oh ha lehetne most ugrani az időben, akkor már most ezzel foglalkoznék és ezt tanulnám, de sajnos erre nem igen van lehetőség. Addig marad az, ami most van. Próbálok tollpihéket reptetni. Az se megy még valami jól. Remélem, hogy ez nem azt jelenti, hogy az animágia sem az én asztalom. Csak nincs a kettő között túlzottan nagy összefüggés, remélem! Bár ez a vágyakozás hamar elmúlik, vagy legalábbis háttérbe szorul, amikor csikizni kezd, és képtelen vagyok abbahagyni a nevetést. Ellenállni nem megy, ellentámadni pedig nem tudok, mert ő nem olyan irdatlanul csikis, mint én, aki szinte mindenhol. - De, ha nagyon nevetnek, akkor igen, de megúsztam! - széles vigyorral kapkodom a levegőt, és próbálom kifújni magamat, aztán én is hátradőlök mellé. Még a felsőm ujját is felgyűröm kicsit, egészen sikerült kimelegedni, a kandallóban is lobog a tűz, azt hiszem rám fér egy kiadós fürdés, főleg hogy még most is piszkos vagyok és csapzott is az erdei incidensnek hála. A kérdésre szinte azonnal egy ásítást húz elő belőlem. Aprót, amit próbálok elnyomni és azonnal meg is rázom a fejemet, aztán csak sóhajtok egyet és végül mégis bólintok. - De és azt hiszem fürdenem is kellene, holnap bájitaltan lesz és Piton professzor nem szereti a késést. - közelebb húzódom hát hozzá a kanapén és átölelem a derekát, aztán még egy puszit is kap az arcára, csak aztán húzódom hátrébb és mosolyodom el. - Köszönöm Kevin, jó éjszakát! - csak aztán pattanok fel, felkapom a már jó ideje ledobott kabátomat, aztán még intek egyet és futólépésben tűnök el a lányhálók irányában.
//Köööszönöm szépen a játékot, nagyon élveztem! Kevin tök jó fej! //
Katherine lelkesedése miatt akaratlanul is kitört belőlem a röhögés, és a hangos hahotázásom ismét bezengte a klubhelyiséget. Nem is én lettem volna, ha nem csaptam volna ekkora zajt pusztán a nevetésemmel. Még egy-két álmos portré is rám szólt, hogy hallgassak már, de leintettem a véncsontokat, elvégre, ő már meghaltak, és csak egy képben éltek tovább, vagy egyáltalán nem is éltek, szóval… Kérdem én, kik voltak ők, hogy engem leugassanak? ‒ Helyes, nagyon jól teszed ‒ bólogattam serényen. ‒ Biztos nagyon fogja díjazni az illető, aki áldozatul esik majd a kérdéseid tömkelegének, de hát az élet kegyetlen, az okostóniknak meg edződnie kell ugyebár… ‒ tettem hozzá nevetgélve. Elvégre, aki tanári pályára készült, annak még a legzavarbaejtőbb kérdésre is tudnia kéne választ adni, szóval, ha rászabadítom egy-két emberre ezt a csöppséget, örüljön hát neki, hogy egyrészt, őt kérdezik meg, másrészt meg szokjon hozzá, hogy majd az óráin se lesznek másképp, ha netán akadnak még Kath-en kívül ilyen kíváncsi szerzetek. Az emlékeim között kutakodtam, de elsőre csak idősebb Pete-ek jutottak eszembe, majd bevillant, hogy van egy második kissrác, aki néhanapján áldozatul esett Rain terrorjának, és mintha talán őt is így hívták volna. Sőt, jobban belegondolva, valószínűleg ugyanarról az emberről volt szó. ‒ Hm. Asszem így már rémlik. Tényleg rendes gyerek. Nem is értem mit keres közöttünk, hiszen néha értelmesebb megszólalásai vannak, mint nekem ‒ túrtam a hajamba szórakozottan. De amúgy komolyan, a srácot lazán el tudtam volna képzelni a Hollóhátban is, és akkor Rain se cseszegetné állandóan a kölyköt. De ha már egyszer így alakult… Azért örültem neki, hogy a kislány hamar beilleszkedett közénk, és jóval idősebb ismerősei is akadtak. ‒ És mondd csak, Pete-en meg rajtam kívül ismersz még idősebb griffist? ‒ érdeklődtem. Mondjuk, jó lett volna tudni, hogy a kedvenc trollkodó barátnőm zaklatta-e már a hülyeségeivel, vagy sem. Meg azért itt is volt egy-két hülye alak, akiktől jó lett volna távoltartani a kislányt, mint például azt az alkesz srácot, aki múltkor lerészegedett egy csajt, akit állítólag a tizenkét éves öccse csábított el… Na, annak a gyereknek tuti nem engedem a közelébe Katherine-t. ‒ De amúgy tuti nem haragszik meg megbocsájt majd, szóval ettől nem kell tartanod ‒ tértem vissza egy pillanatra Pete-hez, majd vidáman vigyorogva vettem a csokoládéból. ‒ Hát nekem elég hisztis. Néha én felnőttesebb vagyok nála, de az én véleményem miatt ne ítéld el ‒ vontam meg a vállamat, majd eltűnődve pillantottam a kislányra. ‒ Lehet. De nem kell emiatt szomorkodnod. Biztos azt akarná, hogy boldog legyél. Az én anyukám is mindig a legjobb akarja nekem, apámat meg nem ismertem, de annyira nem is érdekel ‒ magyaráztam tétován, miközben alaposan megölelgettem, hogy ne érezze olyan rosszul magát emiatt. Ismét kitört belőlem a röhögés, és a fejemet rázva ellenkeztem. ‒ Helyesbítek: Az iskolai tananyagot lusta vagyok megtanulni, csak olyat szeretek tanulni, ami érdekel, vagy amit hasznosnak tartok. A patrónus idézés ilyen, viszont nem a tananyag része. Ahogy az animágia is ilyen. Valamiért mindig az kötött le, amit nem tanítanak úton-útfélen ‒ vontam meg a vállamat szórakozottan. A mágiatöri speciel nem érdekel, a bájitalok szintén nem izgattak, sőt annak idején a legtöbb tárggyal csak nyűglődöm. Most már csak az elméleti óráimon szenvedek, viszont a gyakorlat nagyon jól megy, és lelkesen is készülök is azokra az órákra. ‒ Ugyan már, az a pár év hamar elrepül ‒ koppintottam az orrára. Ő is sejthette volna, hogy észre sem fogja venni, de néhány év múlva már az RBF-ekkel fog szenvedni, addig meg van a környéken elég újdonság számára, ami eltereli majd a figyelmét az idő múlásáról. Csak mosolyogtam rajta, amikor ügyesnek titulált. Lehetséges, hogy értettem néhány dologhoz, de korántsem voltam olyan tehetséges, mint a nagy Merlin, vagy más híres varázslók. Hozzájuk képest csak egy olcsó bűvész voltam, bár az is igaz, hogy sose voltak ilyen téren nagytörő vágyaim. ‒ Hát, azért remélem, nem maradsz meg a szintemen, és bőven túlszárnyalsz majd. Ne csak bátyádért, vagy értem akarj tehetséges kis boszorkány lenni, hanem legfőképpen magadért. Darius bizonyára mindenképpen büszke lesz rád, akárhogy alakul majd a sorsod, és én is az leszek ‒ jelent meg egy féloldalas mosoly az arcomon. Korántsem voltam most olyan komolytalan, mint általában. Szerettem volna, ha Katherine azon nagy mágusok közé fog majd tartozni, akik közé én sose fogok bekerülni. De a hirtelen jött komolyságom hamar elszállt, és támadást intéztem a kislány ellen, hogy most ne az én nevetésem, hanem az övé miatt bosszankodjanak majd a klubhelyiség portréi. Mivel olyan pici volt, könnyedén megtaláltam azokat a pontokat, ahol nem védte az oldalát, vagy a hasát. Nálam pedig hiába próbálkozott, egyetlen pontom voltam csiklandós, az pedig a talpam volt. ‒ Ugyan már, a nagylányok nem pisilnek be csak úgy‒ vigyorogtam rá, de pár másodperc múlva elengedtem, mert azért mégse lett volna jó, ha netán tényleg bepisilne. A hátamat nekivetettem a kanapénak, majd felé fordítottam a fejemet. ‒ Hé. Nem vagy még álmos? ‒ érdeklődtem. Elvégre, nem tudtam mennyi idő lehetett, de tekintve, hogy mi ketten voltunk odalent, és mennyi mindenen ment keresztül a mai napon, talán nem ártott volna, ha lassan elindult volna a hálókörletbe, hogy alaposan kipihenje magát. Persze, ha nem volt még fáradt, akkor nem űztem el őt, csak aggódtam, hogy esetleg holnap nagyon fáradt lenne.
Katherine Benedict
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kath & Kevin - A rémséges este után 2016-02-12, 14:13
Kérdéseim azok már régen is voltak tömegével. Anyáék alig győztek mindenre választ adni, főleg ha Belle és én együtt lendültünk be és nem hagytuk élni őket, amíg mindent meg nem értettünk. Na most erre belecsöppentem egy varázslatos világba, ahol bármennyire szerezek új ismereteket, ettől még hétről-hétre találok valami újat. Nem csoda, ha alig bírok magammal és özönlenek a kérdések, felvetések és Kevin most még aránylag keveset kap, hiszen eredetileg pocsék volt a kedvem és akkor még nem voltam annyira kérdezősködős kedvemben ugye. - Jó! Nem fogom élni hagyni, amíg nem válaszol mindenre. - igen és ezt akár veheti fenyegetésnek is. Na jó, nem vagyok olyan rémes, inkább csak lelkes, maximum képes vagyok bárkit elbizonytalanítani a vélt tudásában. Rájön, hogy bármennyire is azt hitte magáról, hogy olyan sokat tud, végül csak kiderül, hogy tévedett, mert én olyasmire is simán rákérdezek, amiről senki se gondolta volna, hogy ember fiában akár felmerülhet. - Pete egy másodikos fiú, Griffendéles ő is és... ő nagyon sok mindent tud! - legalábbis hozzám képest mindenképpen. Mondjuk hozzám képest sokan tudnak sok mindent, tehát ez nem mondható olyan kiemelkedő dolognak, de ő nem mugli születésű és az azért nagyon sokat nyom a latba. Még bólintok is egyet a végére. Igen, bocsánatot fogok kérni tőle, ez nem is kérdés. Rendes srác és nem hittem neki, pedig végül is itt aztán elég sok minden van, ami elsőre hihetetlennek tűnik, aztán mégis kiderül, hogy nagyon is igaz. Pedig én elég nyitott vagyok, de ha meg mindent elhiszek, abból is lehet ám gond. - Én nem ismerem, de ha te mondod elhiszem. Lehet, hogy csak hiányoznak neki a szülei. Nekem is hiányzik a mamám. - ezúttal kissé talán esetlenül vonom meg a vállamat. Én is hisztis kisgyerek lennék, amikor nem viselkedem elég jól, mert hiányzik anya és Belle? Lehetséges. A tetejében apa is hiányzik, pedig ő nem is halt meg, de kórházban van és nem tudok vele beszélni. Persze itt van nekem a bátyám, de ő nem helyettesíthet egy személyben mindenkit. - De te tudsz patrónust idézni, biztosan nem vagy lusta. - oh én tudok ám nagyon rajongani. És Kevint kedvelem, szóval ha valaki rosszat mondana róla annak velem gyűlne meg a baja, ahogyan valószínűleg a bátyámért is bárkivel szemben bármikor kiállnék. Egyszer még a suliban is megtéptem egy másik lányt, mert rosszat mondott apára, mert apa... néha kissé szigorú és időnként elkésett, amikor értünk kellett jönni a suliba. Az a lány meg azt mondta nem is szeret minket igazán, én meg... nekimentem. Persze a testvérem segített. Többet nem is csúfolódott, szóval volt értelme. - Két-három év? Az nagyon sok! - persze most annak tűnik, pedig az a pár hónap is gyorsan elszállt, amióta itt vagyok, viszont addig még lesz egy nyár is és én nagyon nem akarok nyáron Camyvel lenni. Talán... megkérhetném a bátyámat. Hátha megtudja oldani, hogy inkább náluk töltsem a nyarat, sokkal jobb lenne. Hátha ő is tud ilyen produkciókat, mint az oroszlánná változás. Ez annyira menő! - De nagyon ügyes vagy, hidd csak el nekem. - egészen komoly pofival bólogatva erősködöm tovább. Áh nem fogja nekem tudni megmagyarázni, hogy nincs így. Hiszen ő még gitározni is tud! Aztán ott a patrónus, meg az oroszlán alak... hát hogy a fenébe ne lenne ügyes? - De majd én is ilyen ügyes leszek. - hát naná. Én is akarok oroszlán lenni, vagy... vagy mondjuk fecske! Madárnak lenni biztosan szuper lehet. Épp ezen merengek, amikor megérzem a támadást az oldalamnál és naná, hogy se perc múlva már az a visítós nevetés uralkodik el rajtam. Próbálok én ellenállni, szimpla ösztönből, de nem nagyon sikerül. Sikítok és igyekszem megvédeni az oldalamat, vagy visszatámadni, de elég nehéz, ha rövidebb a karod. - Neee! Be fogok pisilnii! - na persze nevetek, sikítok, fentről a végén még valaki arra gyanakodhat, hogy itt lent valakit ölnek, vagy... eszméletlenül jól szórakozik.
Eltűnődve hümmögtem, amikor a kislányban újabb olyan kérdés fogalmazódott meg, amire marhára nem tudtam válaszolni. Felhúztam a lábaimat, hogy törökülésbe helyezkedjek, aztán a tarkómat vakargatva így feleltem: ‒ Hm. Fogalmam sincs, de nem hiszem, hogy közös őseink lennének, azért elég para lenne, elvégre, ők félig lovak… De tényleg, majd kerítek valami okostojást, aztán ő majd minden kérdésedre válaszolni ‒ villantottam egy tétova, de annál szélesebb vigyort. Katherine mindig olyan kérdésekkel szokott bombázni, amikre nem tudtam felelni, így gyakran felmerült bennem, hogy talán jobban oda kellett volna figyelnem órákon, továbbá csodálkoztam, hogy miként jutottam el kilencedikig, és Rain miért nem, amikor ő sokkal eszesebb volt nálam. ‒ Ühüm. Bár nemt’om ki az a Pete, de nem hazudott. Hagrid tényleg azért ilyen nagytermetű ‒ mosolyodtam el, majd összekócoltam a lány haját. ‒ Tévedni meg emberi dolog, bocsánatot kérni meg nem szégyen ‒ feleltem szelíden. Örültem, hogy Katherine így állt a dologhoz, és nem ragaszkodott makacsul a nem létező igazához. Valamilyen szinten érett viselkedés volt a részéről. Kuncogva bólogattam. Nem a témán szórakoztam ilyen jól, hanem a kislány reakción. Nagyon aranyosnak találtam, ilyenkor tényleg örültem volna annak, ha a húgom lehetett volna. ‒ Hát én se randiznék velük ‒ feleltem szórakozottan, bár randi alatt ez esetben találkozást értettem. ‒ Igen, megölték őket. Sajnálom is érte, de amúgy szerintem néha eléggé úgy viselkedik, mint egy hisztis kisgyerek ‒ húztam el a számat, a Grangerről való véleményemet meg inkább megtartottam magamnak. ‒ Csak nyugodtan, szerintem értékelni fogja, hogy vannak még érdeklődő diákjai, és nem olyan lusta disznók, mint amilyen én meg a barátaim vagyunk ‒ törtem ki nevetésben. Engem nehezen lehetett rávenni arra, hogy tanuljak, és egészen nyolcadikig a legtöbb órámon olyat fejet vághattam, mint egy mártír. Szóval, nem én voltam a szorgalmas diákok példaképe az tuti. Vigyorogva figyeltem Katherine-t, neki tényleg minden az újdonság varázsával hatott, épp ezért találtam őt aranyosnak. Ez a határtalan lelkesedés még a legrosszabb napjaimon is felvidított volna. ‒ Hát köszi. Irtó sokat gyakoroltam mire sikerült elérnem, hogy állatalakot öltsön, mert amúgy eredetileg ilyen fénycsóva, vagy izé, ilyen pajzsszerű dolog, aztán minél képzettebb vagy, annál nagyobb az esélye annak, hogy alakot ölt. Egy állatalakban lévő patrónussal például másoknak üzenetet is lehet küldeni, bár ezt csak hallottam ‒ meséltem egészen hátradőlve a kanapén, majd az újabb kérdésre elgondolkozva vakargattam az államat. ‒ Hát, talán két-három év múlva esetleg menni fog ‒ saccoltam, de nem tudtam volna biztosra megmondani. Ezután nem sokat beszéltem, oroszlánként nehéz is lett volna. Állatként békésen tűrtem Katherine kitörő szeretetét, de amint megzavartak minket siettem is visszaváltozni. Hálásan pillantottam Kath felé, amiért fedezett engem. Mivel nem voltam animágusként nyilvántartva, azért nem mutogattam úton-útfélen a képességeimet. Halkan felnevetve karoltam át a vállát, amikor hozzám bújt. ‒ Ennek örülök ‒ dünnyögtem, aztán a következő kijelentésével sikerült alaposan zavarba hoznia. ‒ Ó, dehogy vagyok én ügyes. Tudok néhány trükköt meg apróságot, de nálam tehetségesebb emberek bőven akadnak. Azonban, hiszek benne, hogy te is el tudod majd sajátítani ezeket, és drukkolok neked. Egy ideig csendbe burkolódzva ücsörögtem mellette, majd a korábbi tervemhez hűen oldalra fordultam, picit eltoltam magamtól, és a hasánál meg a derekánál kezdtem csikizni. Esetleg, ha sikerült elkapnom a lábát, akkor a talpát se kíméltem. Igyekeztem mindent megtenni azért, hogy később jókedvűen menjen majd aludni.
Katherine Benedict
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kath & Kevin - A rémséges este után 2016-02-05, 18:05
Tétován bólogatok. Igen az anyák már csak ilyenek, anya is mindig el tudta érni, hogy jól viselkedjünk Bellel, csak hát... már nincs és Bell sincs, én meg egyedül maradtam és erre most aztán főleg nem akarok gondolni, mert az valószínűleg nem sokat segítene abban, hogy jobb legyen a hangulatom, pedig Kevin most ezen ügyködik nagy erőkkel. Egészen jól megy neki, ez nem is kérdés, de pont e miatt most nem akarok anyára gondolni. - Az jó lenne, engem érdekel, hogy miért van ló lábuk, hogy vajon mindig az volt, vagy régen emberek voltak... az őseik mondjuk? - félig kérdezek csak, félig inkább kijelentek, hiszen ez olyan téma, amire én sem tudom a választ, ahogyan ő sem. A kentaurok lehetnek ugyanolyan faj, mint a sellő, meg az ember, de az is lehet, hogy valaha emberek voltak és valamiféle mágia eredményezte őket, akár valami félresikerült mágia. Kíváncsi vagyok és ezen elmélkedni mindenképpen jobb ötlet, mint mondjuk anyán gondolkodni. Persze rá is szoktam gondolni sokat, de most ez nem alkalmas pillanat, túlságosan szomorú lenne az egész. - Húú, akkor Pete-nek igaza volt! Azt mondta, hogy a Legendás Lények Gondozása tanár félóriás, de nem hittem el neki. Bocsánatot fogok kérni tőle! - heves bólogatásba kezdek. Szégyellem magamat, mert igazat mondott, de azt hittem csak ugrat, mert hogy én mugli születésű vagyok, ő meg nem és el akart hitetni velem valamit, ami nem úgy van, és közben még is. Nem szép tőlem, hogy nem hittem neki. - Hű! - kerekedik el a szemem, ahogyan tovább mesél. Akiket emleget ismerem névről és már láttam őket a klubhelyiségben is futólag. Róluk sokat beszélnek, de mivel nem ismerek minden sztorit, annyira nem tudok sokat Harry Potterről, csak amit a szobatársaim meséltek. - Akkor nem szeretnék óriást látni! És... az tényleg igaz, hogy az a fiú, Harry Potter olyan rémes dolgokon ment keresztül és, hogy... megölték a szüleit? - egyre jobban halkítom le a hangomat, sőt a végére már szinte csak suttogok, mintha ez olyan téma lenne, amiről nem szabad, vagy nem is illik beszélni. Sok mindent hallottam már az iskolában, de nem hittem el a félóriás dolgot sem. Láttam én már magas embereket is, azt hittem Hagrid is csak nagyon magas, de ha az igaz, akkor... lehetséges, hogy az is igaz, amit Betsy mesélt Harry Potterről? - Akkor majd megkérdezem őt! - igen beszélni fogok McGalagonnyal és megkérdezem, hogy ez az animágia dolog hogyan is működik. Nagyon jó dolog lehet mondjuk madárrá változni. Húú, akkor még repülni is tudnék! Az milyen jó dolog lehet már! Aztán csak egyre jobban kikerekedik a szemem, amikor megidézi a patrónusát és jön a fényes csóva, ami lassan összeáll egy... jaguárrá! Még a számat is eltátom kicsit, ahogyan nagyokat pislogva követem, amint végig siklik a klubhelyiségen. Fordulok utána feltérdelve a kanapéra, majd visszaülök, amikor eltűnik, hiszen minden pillanatát látni akarom. - Ez annyira szép! - lelkesen tapsolom meg a produkciót. Hát lássuk be a csoki finom, de ilyen attrakciókkal olyan, mintha minimum cirkuszban lennék. Tényleg csodaszép volt. - Ezt én is meg akarom tanulni! Mikor leszek elég nagy hozzá? - tudom, hogy az lesz a válasz, hogy még nőnöm kell hozzá, de ha tehetném, akkor hirtelen felnőnék és milyen ilyen fantasztikusat megtanulnék. Mi egyelőre még csak tollpelyheket reptetünk. Persze az is nagy dolog, a mugli barátaim nem tudnak ilyet, de azért egy patrónus egészen más szint. Mint ahogyan az animágia is. Oda vagyok az oroszlán alakjáért, ha tehetném, akkor még dögönyözném egy ideig, csak hát meghallom én is a lépteket. Gyorsan elfojtom a nevetést és az eltűnő oroszlán után pillantok. Hamarosan már Kevin kerül elő megint, aki cinkos mosollyal rántja meg a vállát, ahogyan rám, majd a lányra pillant. - Én se láttam oroszlánt, itt egy sincs. - jelentem ki nagy meggyőződéssel, csak akkor nevetem el magamat, amikor eltűnik a lépcsőfordulóban felfelé. A kérdésére azonnal bólogatni kezdek és széles mosollyal húzódva közelebb ölelem át a derekát és bújok oda kicsit. - Igen sokkal jobb, köszönöm! - már alig emlékszem rá, hogy mi volt a baj. Jó persze vissza tudnám idézni, de nem is akarom most. Jobb a kedvem sokkal. - Ezeket én is meg fogom tanulni, annyira ügyes vagy! - hát igen nagyon tetszett, de ez a lelkesedésemen nagyon jól látszott. Az biztos, hogy a legújabb célom a patrónus és az animágia, valahogyan biztosan elsajátítom majd mindkettőt, ha más nem... hát majd ha nagy leszek.
‒ Az anyák már csak ilyenek. Van egy különleges képességük, amivel elérik, hogy engedelmes gyerekek legyünk ‒ feleltem szórakozottan. Fel sem tűnt, hogy a kislány múlt időben beszélt, vagy éppen lebiggyesztette a száját. Hátradöntöttem a fejemet, és a mennyezetet bámultam miközben csokoládét tömtem magamba. Imádtam anyámat, sőt tiszteltem is. Nem akartam rá szégyent hozni, ezért is jöttem egyetemre. S bár pokolian hiányzott, igyekeztem nem kimutatni ezt. Az viszont eszembe jutott, hogy odafent várt egy levél tőle, amelyre tegnap elfelejtettem válaszolni, na, majd ha Katherine-t sikerült lenyugtatni, az első dolgom lesz majd írni neki. A kentaurokkal kapcsolatos kérdéseire felnevettem. Én még sose tűnődtem el azon, hogy miért olyanok, amilyenek. Vagyis hát, annyira nem érdekeltek. ‒ Furának furák, de fogalmam sincs miért van lólábuk. Nem vagy egy észlény, de ha annyira érdekel, akkor keríthetek majd egy hollóhátast, vagy egy bestiamestert. Ők biztosan okosabbak, mint én. Meg aztán egyesek szeretnek felvágni a tudásukkal ‒ vontam meg a vállamat. Mondjuk, az vicces lett volna, ha Raint toloncoltam volna a kislány elé, hogy adjon valami magyarázatot. Tuti valami eget rengető baromságot talált volna ki, és nem akartam, hogy összezavarja a lányt. ‒ Nem igazán. Hagrid félóriás, azért olyan nagy, mert az egyik szülője az volt. De nekem nem volt hozzájuk szerencsém. Azt mondják, elég vadak és barátságtalanok. Viszont trollal már találkoztam. Egyszer, másod-, vagy harmadéves lehettem, amikor valaki beengedett egy trollt a kastélyba. Az egyik lány vécét állítólag teljesen szétzúzta. De Potter, Weasley meg Granger erről többet mesélni, állítólag ők ott voltak. Én csak futólag láttam, amikor még a folyosókon volt ‒ pillantottam rá vigyorogva. Emlékszem, hogy néhány szobatársaimmal mi is meglógtunk a prefik felügyelete alól meg amúgy is, eredetileg egy mardist akartunk megleckéztetni, csak hát a troll keresztül húzta a számításainkat. Irtó ronda egy dög volt. Akkor talán nem is tudtunk volna elbántani vele, de most simán leverném. ‒ Na, az öreg tanárnő tuti bővebben tud neked mesélni. Csak nem hajt el, mert érdeklődsz valami után. ‒ Az már más kérdés volt, hogy engem elhajtott volna, ha a hülyeségeimmel akartam volna traktálni, sőt, lehet, hogy régen meg is tette. Az biztos, hogy kötélből voltak az idegei, mert nem csak én meg a haveri köröm volt nehezen kezelhető, de a legtöbb griffendéles is ilyen volt. ‒ Picit később, amikor gyakorlottabb kis boszorkány leszel, akkor simán ‒ bólintottam arra vonatkozólag, hogy meg tudná tanulni, ha annyira szeretné. ‒ Hát, nem biztos. Az egyén jellemétől meg belső világától függ ‒ túrtam a hajamba, majd a patrónusom kapcsán elvigyorodtam. Előhúztam a pálcámat, és édesanyám arcát magam elé idézve kimondtam a varázsigét. Eleinte csak egy ezüstös-kékes fénycsóva lövellt ki belőle, majd szép lassan alakot öltött: habár a foltjai alig látszottak, és azok is inkább kékes-szürkék voltak, de egy ragadozó nagymacska, egy jaguár alakja tisztán kivehető volt. Párszor a levegőben körbefutotta a klubhelyiséget, majd szertefoszlott. ‒ Patrónus? Ha vannak olyan örömteli emlékeid, amik elég erősek a megidézéséhez, akkor igen ‒ mosolyodtam el. Nekem szinte az összes anyámmal kapcsolatos emlékem ilyen volt. Ezután átalakultam. Szerettem oroszlán lenni, és szórakoztatott a kislány reakciója. Ilyen gyermeki elragadtatást nem mostanában láttam. Békésen tűrtem a szeretgetését, bár egy valódi oroszlán talán ezt már nem tűrte volna el, engem viszont egyáltalán nem zavart. A sörényemmel csiklandoztam egy ideig, amíg nevetést nem váltottam ki belőle, majd eleget tettem annak a kérésének is, hogy bebizonyítsam, tudok-e üvölteni. A reakcióját és a lelkesedését látván nevethetnékem támadt, de oroszlánként erre képtelen voltam. A tapsolására felfigyelvén előrenyújtottam az egyik mancsomat, és lehajtottam a fejemet. Ez amolyan meghajlásféle akart lenni, majd ezt követően terültem el mellette a földön. Pár pillanatig még ott fetrengtem, de amikor lépteket hallottam, felkaptam a fejemet, talpra ugrottam, és elhúzódtam valami félreeső sarokba, hogy visszaváltozhassak. Pont akkor ért oda az egyik kanapéhoz, amikor megjelent egy lány a lépcsőknél. Arról kérdezett, hogy hallottunk-e valami oroszlánüvöltést. Cinkosan Katherine-re pillantottam, majd megvontam a vállamat. Megnyugtattam a lányt afelől, hogy idelent nincs semmilyen oroszlán, majd miután eltűnt, nevetve huppantam le a kanapéra. ‒ Na, most már jobb kedved van? ‒ mosolyogtam rá a lányra, de lettek volna még ötleteim, hogy miként vidíthatnám fel. Egy kis csiklandozás még talán belefért volna, vagy a díszpárnákkal is csatázhattunk volna.
Katherine Benedict
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kath & Kevin - A rémséges este után 2016-02-02, 20:01
Na igen egy ideig valószínűleg hallgatni fogok azért mások tanácsaira, de valószínűleg nem fog ez annyira sokáig tartani, mert most még bennem van a kezdeti nagy ijedtség, de aztán ez elmúlik és átveszi a helyét újra kalandvágy és a nagy bátorság. Ez van... én mondhatni már csak ilyen vagyok, ahogyan ezek szerint Kevin is, valószínűleg pont e miatt is kerültünk a Griffendélbe. A bátyám nem ennyire kalandozó típus azt hiszem, bár ebben nem vagyok biztos. Azért ő tényleg sokkal komolyabb, de nem tudom, hogy milyen volt pár éve, mivel ugye akkor még nem is ismertem. Az is lehet, hogy ő is bement párszor a Tiltott Rengetegbe, vagy csinált olyat, amit nem szabad, csak az ilyesmit nem nagyon köti az orromra, nehogy kövessem a példáját. - Anyára én is hallgattam azért nagyrészt. - na itt kicsit megint lebiggyed a szám, de csak épp egy pillanatra, hiszen anya még nyáron halt meg, azóta már eltelt egy kis idő és én próbáltam nagyon továbblépni, hiszen azóta lett egy bátyám és egy nővérem és barátaim is, mint Kevin. Ez azért sokat segít, hogy ne szomorkodjak anya és Belle hiánya miatt. Ezért most inkább csak bólogatok a szavaira. Azért Kevin rendes, rá tudnék hallgatni... na jó a bátyámra is, mégis követtem a fényeket. Vannak azért olyan helyzetek, amikor nagyon nehéz hallgatni valakire, aki pont az ellenkezőjét mondja annak, amit nagyon szeretnél megtenni. - És miért van nekik ló lábuk? Elég furák nem? - hát na nem varázslóvilágban nőttem fel, nekem ez azért eléggé új helyzet, a kentaurok, meg a szellemek, meg az összes többi. Persze azért tetszik, naná! Csak hát néha vannak olyan kérdéseim is, amik mások számára evidensek lehetnek, mint amikor Hollin beszélt arról a Sötét Nagyúrról, akiről azt se tudtam, hogy kicsoda. Persze azóta utána jártam, hogy tisztában legyek vele, mégis csak illik. - Te láttál már óriást? - elkerekedik a szemem, hiszen óriásokat is csak a mesében hallottam eddig és ott nem valami kedvesek és szerethetőek általában. Vajon a varázsvilágban más a helyzet? Hiszen én a sellőket pedig kedvesnek gondoltam, aztán kiderült, hogy ez sem így van, mert itt a Fekete tóban egyáltalán nem kedves és mesebeli sellők vannak. - Igen-igen, ő az! Az első óránkon macska volt, láttam! - igen, határozottan sikerült ezzel az animágia témával fellelkesítenie. A rossz kedvemet, mintha a szél fújta volna el, hiszen mégis csak olyan a téma, ami számomra igazán varázslatos. - Szóval, ha én meg tudnék tanulni ilyesmit, akkor én nem oroszlán lennék? Neked mi a patrónusod? Majd nekem is lesz olyan igaz? Ha nagy leszek. - erről is hallottam már, de úgy tudom, hogy ez is csak a nagyoknak lehet. Elég jó lenne már nagynak lenni, ha akkor én is ilyesmikre lennék képes. Oroszlánná változni is nagyon tuti! De akár változhatnék farkassá is, vagy... vagy lóvá! Esetleg lehetnék cica és akkor mindenki simogatnak, vagy egér és mindenhová beférnék... hű! Hamarosan pedig már oroszlánná változik a szemem láttára, az én szemem pedig úgy istenesen elkerekedik, hiszen azért ez nem semmi! Amennyire csak lehet azért megnyomorgatom, hiszen sose láttam még ilyen közelről oroszlánt és főleg nem simogattam, most pedig lehetőségem van rá. A végén még meg is ölelem, mert tényleg nagyon puha és meleg és egyszerűen jó érzés és megnyugtató hozzá bújni. Még a pokrócos ölelgetésnél is jobb, de épp csak egy cseppnyivel. A kérdésem után lelkesen várom, hogy vajon tud-e dorombolni és... üvölteni és hogy baj lenne belőle, mert valaki meghallhatja? Na erre még csak nem is gondolok, túlságosan be vagyok sózva. - Pont, mint a cicák! - a sörénye is csiklandoz kicsit, úgyhogy talán érthető, ha aztán pár pillanat múlva elnevetem magamat kicsit, vagy inkább csak halkan kuncogok, de aztán jön az üvöltés, az én szemem pedig elkerekedik és egy halk "Ó!" is elhagyja az ajkaimat. Hát na egészen belezeng a klubhelyiség, ami nem kis dolog! Rendesen nagy hangja van, hogy mit ne mondjak, már csak a miatt is megéri oroszlánná változni, ha az ember állattá tud változni. Amikor elhallgat még tapsolok is. - Fantasztikus! - a lelkesedésem egyértelműen visszatért, határozottan jobban vagyok, és ehhez csak egy kis csoki kellett és egy valódi oroszlán dögönyözése. Nem is volt olyan nehéz jobb kedvre deríteni engem igaz?
Azért mégse volt olyan hű de nagy gond, vagy legalább is, szép lassan kezdte túltenni magát az eseten. Ennek örültem, mert nem szerettem szomorúnak látni. Bár még mindig azon a véleményen voltam, hogy egy muglik között felnőtt kislányt nem kellene beledobni a mélyvízbe, ahogy Darius tette, de ő a tesója, nem ugathattam bele. Ellenben, megpróbálhattam jobb kedvre deríteni őt. Már ez is egyfajta eredmény volt. A kislány feltételezésén jókat nevettem, majd megráztam a fejemet. ‒ Á, dehogy, mindig is izgága kölyök voltam ‒ vigyorodtam el szélesen, aztán valamivel nyugodtabban hozzátettem. ‒ Anyumra szoktam hallgatni meg egy-két haveromra. Azok közül is komolyabbakra, mert a többségük pont olyan lökött, vagy bajkeverő, mint amilyen én is vagyok ‒ feleltem szórakozottan. Amúgy is nehezen tűrtem meg magam mellett azokat, akik állandó jelleggel parancsolgattak nekem, talán épp ez volt az egyik ok, amiért egy ideje nem volt rendes barátnőm. ‒ Szóval, rám legfeljebb azért hallgass, mert néhány dolgot például én is a saját bőrömön tanultam meg ‒ mondtam. Elvégre, pórul jártam már a mandragórákkal, a fúriafűzzel, a Véres Báróval, a rengetegben is volt szerencsém egy-két dologhoz, de a szurcsókokkal is meggyűlt anno a bajom. ‒ Ugyan, nincs mit. A tanároknak nem árt tudnia erről a növényről ‒ kócoltam össze vigyorogva. Meg aztán, neki elsősként nem kellett volna belekeverednie ebbe a dologba, ha meg kiderülne, hogy a bátyja is benne volt a dologban… Nem tudom milyen balhé kerekedne belőle, de tőlem már úgyis megszokták a hülyeségeket, max kapok valami büntetőmunkát meg levonnak néhány pontot, amiért Granger majd jól cseszi magát, de amúgy nem izgatott a házak közötti pontverseny. ‒ Gondoltam. Elvégre, a kentaurok nem esznek se kislányokat, se orosz-bolgár srácokat, elvannak ők a csillagaikkal meg a rébuszos dumájukkal ‒ vontam meg a vállamat. Egyszer-kétszer volt szerencsém kentaurral találkozni, és nem tudtam eldönteni, hogy ő szívott valamit, vagy én, de marhára nem értettem, hogy miről hadovált. ‒ Na, ugye! Tudtam én. A kentauroknál már csak az óriásoknak van nagyobb feje ‒ mosolyodtam el elégedetten, majd áttértünk az animágiára. ‒ Hát, ha eleget gyakorolsz, és jó tanárod van, akkor igen. De én tényleg nem tudlak megtanítani, meg izé, elég veszélyes, ha rosszul alakulsz át… Az én tanárom meg egy vándorcirkuszban melózott évekkel ezelőtt, azóta nem tudom hol van, szóval nem tuti, hogy megtalálnám. De azt rebesgetik, hogy az öreg MC is animágus. Viszont az sem biztos, hogy oroszlán lennél, ez… Izé, egyénfüggő ‒ magyaráztam, de az animágiáról elméletben legfeljebb csak hülyeségeket tudtam volna összehordani. De abban biztos voltam, hogy ha talál egy megbízható embert, aki tanítja, akkor majd idővel ő is képes lenne elsajátítani, na nem tizenegy évesen, de majd később… ‒ Jól van, jól van, hiszek neked kis oroszlán ‒ nevettem fel, miközben kibugyoláltam magam a pokrócból, és feltápászkodtam. Ezután megkezdődött az átalakulási folyamat, és percekkel később békésen bámultam rá. Azért vicces volt, hogy hirtelen milyen félénkké vált, pedig nem akartam leharapni a kis kezét, vagy ilyesmi. Békésen tűrtem, hogy megsimogassa a fejemet, vagy a sörényemmel szórakozzon. Halkan ugyan morogtam, de nem azért, mert zavart volna, hanem azért, mert szórakoztatott a dolog. A morgások gyakoriságra fokozódni kezdett, amikor a fülem mögötti területet kezdte vakargatni. Elégedetten felmorrantam, lehunytam a szemeimet, és félig-meddig elfeküdtem a szőnyegen. Képes lett volna ezzel simán elaltatni. Csakhogy ezután nem sokkal a nyakamba kaptam a csöppséget, szóval kelletlenül felemelkedtem, hogy jobban tudjon ölelgetni. Ha képes lettem volna emberien lereagálni, akkor most biztosan nevettem volna a dolgot. Még ilyet se mondtak még nekem. Újabb kérdést kaptam tőle. Pár pillanatig hosszasan bámultam, majd előrelendültem a fejemet a vállának dörgöltem, és úgy doromboltam neki, majd elhúzódtam, felugrottam az egyik kanapéra. Igyekeztem nem belevágni a karmaimat a huzatba. Megráztam a sörényemet, majd mély, torokból jövő üvöltést hallattam, amibe az egész Griffendél-torony belezengett. Reméltem, hogy senki nem jön le megnézni, és bíztam, hogy arra gondoltak a többiek, hogy valamilyen hülye megint olyan cukrot eszik, amivel más állatok hangján szólalhat meg. Miután kiüvöltöttem magam, leszökkentem, felterültem Katherine mellett a földön, és tényleg reménykedtem benne, hogy még Granger se lesz olyan kotnyeles, hogy lemásszon az odújából megvizsgálni a hangforrását.
Katherine Benedict
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kath & Kevin - A rémséges este után 2016-01-30, 22:03
Igaza van általában a saját káromon tanulok, pedig ezúttal sokkal jobb lett volna, ha nem így van, hanem tudok kivételesen hallgatni arra, amit a bátyám mond, de hát nem jött össze bármennyire is szerettem volna. Még most is kissé reszketek, de már csak alig. Jó volt, hogy el tudtam mondani mi történt és Kevin nagyon kedves, segít nekem, hogy jobban érezzem magamat a csokival és hogy meghallgat, meg a pokróc és az ölelés... határozottan jó kvartett ez biztos. - Igen... már értem, de akkor te már mindenkire hallgatsz? - mert hát na velem is történtek már rossz dolgok, de sajnos eddig még nem jutottam el addig, hogy mindig hallgassak másokra és valahogy van egy olyan rossz érzésem, hogy azért ez most sem fog gyökeresen megváltozni ,hiszen volt már olyan, hogy igaza lett valakinek, hogy nem kellett volna valamit megtennem és aztán most mégis a fény után mentem, de... nem tudhattam, hogy valaki csőbe akar húzni. Más esetben talán tényleg nem lett volna baj, de hát most ez a vörös hajú lány rosszat akar nekem. Akármit teszek, valószínűleg akkor is ez lett volna a vége nem? - Köszönöm! - egészen meghatottam pillantok rá, hogy még ezt is vállalja csak hogy más ne kerüljön ilyen bajba, mint én. Azért ez nagyon jól esik, tényleg jó érzés, hogy így segít nekem és mellettem van, pedig nem vagyok a húga, de mégis kicsit úgy érzem, mintha lenne még egy bátyám. Ha már a nővérem nem úgy áll hozzám, ahogyan kellene. - Igen, igazából... nem akartak rosszat, csak ijesztgetni é legalább akkora volt! - jól van itt már egészen érzékelhetően mosolyodom el, amikor még nagyobbra mutatja a fejét. Én is valahol tudom, hogy nem lehetett akkora, de azért abban a pillanatban tényleg valami iszonyatosan nagyban tűnt az a fej. A fene tudja, hogy ténylegesen mekkora volt, de a felnőttek feje is nagyobb, mint az enyém, főleg ha közel hajolnak és szigorúan néznek... na akkor még az átlagosnál is jobban meg tud nőni. Így van ez a kentaurokkal is. - És ilyet bárki megtanulhat? Ezt az oroszlánná változást? Akár én is? - rendesen el van kerekedve a fejem, hiszen ez nem kis dolog. Én is szeretnék! Muglik közül jöttem, nekem még minden új is. Hetekbe telt mire megbarátkoztam a mozgó festményekkel és persze a szellemekkel, akik végigsuhannak a folyosókon. Belle nagyon imádta volna őket! Sajnos ő már nem láthatja őket, de... de talán valahol ő is szellem, csak nem itt. Ezen már sokszor gondolkodtam. Ha vannak szellemek, akkor vajon a testvéremmel is találkozhatnék még egyszer valahogy? De valahogy rákérdezni sose mertem, mi van ha nagy butaság, mert nem mindenki lehet szellem, van aki csak meg hal és kész? - Nem ijedek meg becs' szó! - hevesen bólogatok. Lassacskán az előbbi ijedelmem tényleg füstté válik. A csoki és a beszélgetés, az ölelés és az oroszlán téma azért elég könnyen ki tudja verni a fejből a rossz dolgokat. Nem csoda, hogy pislogok mint a fene, amikor tényleg elkezd átalakulni a kis bemelegítés után. Elkerekedett szemekkel figyelem, de nem szisszenek fel, mert rajta sem látszik, hogy fájna neki annyira nagyon, de azért hát na... tényleg elég fura látvány Figyelem, ahogyan megkerüli a kanapét és először alig merek megmoccanni igazából, csak amikor leül velem szemben akkor pár pillanat után nyújtom ki a kezemet hogy megsimogassam a fejét. Először azért legyünk óvatosak, mi van, ha így már nem ugyanaz a Kevin aki eddig volt, hanem kicsit... oroszlánosabb? Jobb óvatosnak lenni, főleg a mai nap után. A szeme viszont mégis ugyanolyan bizalomgerjesztő, úgyhogy nem kell sok, hogy aktívabban kezdjek el a sörényébe borzolni és aztán meg is moccanjak. Leteszem a még mindig szorongatott csokis dobozt a kanapéra, csak aztán csúszom le a szőnyegre, hogy egy szintben legyünk és jobban meg tudjam nézni magamnak, hogy milyen is. Kicsit még oldalra is döntöm a fejemet, miközben picit a füle mögött is megvakargatom, csak aztán jön a megállíthatatlan késztetés, hogy megöleljem - igen egy oroszlánt! - és a puha sörénybe fúrjam a fejemet. Meleg és nagyon finom. - Nagyon szép vagy és puha. - húzódom aztán hátra, bár tudom, ahogyan mondta nem tud válaszolni nekem, legalábbis beszéddel nem. - Tudsz üvölteni is, mint az oroszlánok és dorombolni, mint a cicák? - érteni gondolom ért, meg tudja mutatni, bár remélem nem alszik senki sem, hogy esetleg ebből valami baj legyen.
Sajnáltam szegény kislányt. Én ennyi idősen nem mentem keresztül ilyeneken, oké, nekem se volt aranyéletem, de ami ma történt vele, azt egyetlen elsősnek se kívántam. Azért öleltem szorosan magamhoz, hogy biztonságban érezze magát. Ezen a helyen nem kellett félnie, a vén Dáma anno még Blacket se engedte be a hálókörletbe, így aztán garantálhatom neki, hogy semmilyen ocsmányság nem jön be a bejáraton. ‒ Jól van, na. Ne lógasd az orrod pici lány! Megesik az ilyen, legközelebb már tudni fogod, hogy nem minden fényes dolog jó ‒ nyúltam az álla alá, miközben a hangom is megenyhült. Bár, most meg azt nem értettem, hogy Dariusnak miként sikerült figyelmen kívül hagynia azt, hogy Katherine követte a fényeket, vagy csak miért kapcsolt később. Most már mindegy volt. ‒ Tudod, sokan vannak, akik a saját kárunk tanulnak. Én is ilyen voltam, szerintem te is picit ilyen vagy, de legalább megérted, hogy miért tiltunk el valamitől ‒ magyaráztam el gondolkozva, miközben a jobbommal ismét a hajamba túrtam. ‒ Á, kidumálom magam. Tudod, alvajáró vagyok, vagy ilyesmit mondok nekik ‒ legyintettem vigyorogva. Ha kifogásokról volt szó, akkor elég kreatív tudtam lenni. Nem kellett félteni, a leghülyébb helyzetekben rögtönöztem eddig a legjobb meséimet. ‒ Helyes. Hadd csak ránk a dolgot ‒ biccentettem egyetértően. Először majd felkeresem Dariust, úgyis egy csomó órám közös vele, aztán meg… Ha nem lehet a csajjal zöldágra vergődni, akkor majd kitalálunk valamit. ‒ Furcsa egy népség, nem kedvelik annyira az emberek, de nem kifejezetten rosszak. Azt hiszem, tőlük nem kell félned, legalább is, ok nélkül tuti nem bántanak ‒ feleltem neki, majd finoman megfogtam a kis kezeit, és még nagyobb távolságot mutattam velük. ‒ Biztos nem ekkora volt a feje? ‒ vigyorodtam el, majd nevetve hozzátettem. ‒ Lehet, hogy bolondgombát, vagy valami furát evett, amitől megnőtt neki ‒ viccelődtem, de tudtam, hogy nem lehetett akkora feje szerencsétlen kentaurnak, azonban most nem az volt a célom, hogy valósághű dolgokat mondjak, hanem az, hogy Katherine-t megnevetessem. ‒ Egyébként, a bátyádat én se értem néha, de segáz ‒ legyintettem. Komolyan, még mindig nem vágtam azt a térdkalácsos cuccos, pedig már rengeteg álmatlan éjszakán kattogtam azon. Halványan elmosolyodtam, amikor átölelte a derekamat, és megsimogattam a fejét. Mit meg nem adtam volna azért, ha egy ilyen húgom lehetne! ‒ Nemt’om. A tanárom anno magyarázott mindenféle maszlagot, amiknek a felére se emlékszem, annyi maradt meg, hogy marha sokat gyakoroltam, mire sikerült elsajátítanom. Most meg már, ha átalakulok alakulni, akkor elég elképzelnem a dolgot ‒ válaszoltam, és ezzel megerősítettem abban, hogy nem kamuztam neki. Halkan felnevettem, majd kibontakoztam az öleléséből. ‒ Na, jól van, akkor… De előre szólok, hogy oroszlánként nem tudok majd beszélni, és izé… Lehet kicsit undinak meg fájdalmasnak tűnik majd az átalakulás, de nem az. Szóval ne ijedt meg ‒ magyaráztam miközben feltápászkodtam, az esküdözésére pedig összeborzoltam a haját. Megkerültem a kanapét, majd vállkörzéseket téve lehunytam a szememet, kizártam mindent az elmémből, és csak arra koncentráltam, hogy sikeres legyen az átalakulásom. Fogalmam sincs hogy nézett ki kívülről, kicsit fájt, ahogy a csontjaim, az izmaim, sőt az egész testem átalakult, de már megszoktam ezt az érzést. Hamarosan, amikor kinyitottam a szememet, már jóval alacsonyabbról szemléltem a világot. Ásítottam egyet, majd összecsattintottam a fogaimat. Némi nyújtózkodás után pedig visszatértem a kanapé elé, leültem a kislánnyal szemben, és összeborzoltam a sörényemet. Ezután a lány mellé, a kanapéra tettem a fejemet, és úgy néztem fel rá. Várva, hogy a nyakamba ugrik-e, vagy sem.
Katherine Benedict
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kath & Kevin - A rémséges este után 2016-01-26, 19:10
Még inkább hozzábújok, amikor magához von. A bátyám is megölelgetett más és igyekezett erőt és energiákat lehelni belém, de neki se ment olyan könnyen. Valószínűleg ki kell ezt jól aludnom és kelleni fog majd mondjuk pár nap, amíg tényleg teljesen és rendesen rendbe jövök. Nem fog ez azonnal menni sajnos. Elég sokkoló volt, ami történt, de Dariust egy kicsit sem tartom e miatt hibásnak. Ő jó testvér, megvédett és megtett mindent azért, hogy ne essen bajom. Az a lány a rossz, ő a gonosz, hogy ilyesmit művelt, pedig nem is ismerem és nem tettem ellene semmit sem. Még most sem értem teljesen, hogy mi a fene volt a baja és miért viselkedett így velem, de talán volt oka, de akkor sem indokolja ezt semmi sem. Még a csokiról is megfeledkezem a mese közben, pedig amúgy tényleg nagyon-nagyon szeretem a csokit. Most viszont valószínűleg nehéz lenne bármit is ennem, legalábbis amíg a rémes emlékeket idézem fel. Majd ha már legalább ezen túl vagyok, akkor egyből valamivel könnyebb lesz a dolog. - Én... én hallgattam, mert vele mentem, csak aztán voltak azok a hívogató fények a fák között és... tudom azt mondta ne menjek utánuk, de nem tudtam megállni. Hallgatnom kellett volna rá. - sóhajtok egy hatalmasat végül. Tudom, hogy akkor muszáj lett volna azt tennem, amit Darius mondott, máskor majd remélhetőleg hallgatok rá és nem megyek fényeket vadászni az erdőbe, amikor szóltak, hogy ne tegyem. - De abból nem lesz bajod? - azért kicsit aggódva pillantok rá, hiszen a Rengetegbe nem szabad bemenni és biztosan neki sem veregetnék meg a vállait, hogy bekószált, még ha ilyen növényt talált is. Az a baj, hogy azt se tudom merre volt, vagy hogy az a gonosz lány csinálta-e, vagy pedig esetleg nem. - Jól van, elkerülöm. Darius is azt mondta, hogy ne szóljak McGalagony professzornak se, hanem majd ő... elintézi. - és akkor majd Kevin is segít neki és akkor az a vörös hajú gonosz lány nagyon pórul fog járni. Én meg addig is nagyon elkerülöm majd a folyosón, hogy még véletlenül se fussak bele, mert... amúgy is olyan csúnyán nézett az erdőben is, biztosan itt a falak között is csúnyán nézne és... gonosz is, vagy ezt már említettem? - Ők azt hiszem nem akartak rosszat, de... olyan nagyok voltak és szigorúak, félelmetesek és voltak nyilaik, sok nyiluk! Vagy... íjuk? Tudod az a nagy, amivel lőni lehet és azt mondták menjünk ki az erdőből, de mi eleve ki akartunk menni, csak nem értették Dariust és nekem kellett beszélni a vezetőjükkel és... nagyon ijesztő volt. Olyan nagy volt a feje! - apró kezeimmel még mutatom is, persze kissé azért eltúlozva a dolgot, másfélszer minimum akkorának mutatva a kentaur fejét, de ahogyan behajolt az arcomba igazából tényleg marha nagynak látszott. A kérdésére már csak esetlenül bólogatok és még meg is ölelem, kicsit átfonva a dereka körül a karjaimat, csak akkor nézek fel megint most már azért határozottan érdeklődést mutatva, amikor az oroszlános téma kerül elő. - Hogyan? - bukik ki belőlem azonnal és az eddigi szomorúságot mintha elkezdené felváltani a kíváncsiság lassacskán. Tééényleg? - egészen elnyújtom a szót, ahogyan elképedve meredek rá és végre mutatok egy kis izgatottságot is. Fel is ülök rendesen és lelkesebben pillantok rá, mint amit az elmúlt órákban összesen sikerült produkálnom. - Akarom... úgy értem szeretném látni! És nem mondom el senkinek sem, ígérem! - ünnepélyesen még fel is emelem az egyik kezemet, a másikat pedig a szívem fölé helyezem. Láttam már ilyet a tv-ben, de persze azt nem is veszem észre, hogy pont fordított a kéztartásom, mint aminek lennie kellene, de hát a szándék a fontos nem igaz?
Az értetlenségem egyre csak fokozódott. Őrültebbnél őrültebb kérdések cikáztak a fejemben, és már olyan dolgokat is kitaláltam, amik lehet, hogy meg sem történtek. Talán túlspiláztam a dolgot. Nemt’om, valószínűleg így is volt, de aggódtam érte. Pici volt még, nem ismerte még ki magát ebben a világban, és a lelkemre kötötték, hogy vigyázzak rá, különben kiherélnek. Oké, nem így volt megfogalmazva, de a lényeg tök ugyanaz volt. Szóval, ha úgy vesszük, akkor végül is, nem csoda, hogy képtelenebbnél képtelenebb ötletek jutottak az eszembe. Felsóhajtottam. Én se éreztem magam kitörő formában. Fáradt voltam, na meg nyűgös, de azért próbálkoztam. Nem szerettem, ha azok a személyek, akik egy kicsit is számítottak nekem, szomorúak. Inkább szándékosan tettem a fejem meg bohóckodtam olyankor, hogy csak egy kis mosolyt, vagy kurta nevetést kicsikarhassak az illetőből. A csoki kapcsán aztán majdnem csúnyákat mondtam, azoknak a szavaknak pedig nem kellett volna elhagyni a számat egy tizenegy éves kislány előtt. Zavartan felnevettem. ‒ Igen. Tudod, béna, peches… ‒ magyaráztam, miközben a jobbommal a hajamba túrtam, és eligazgattam néhány tincset. Most se tűnt fel, hogy helytelenül mondtam volna valamit. Igazából, sose vettem még észre, de ez nem meglepő. Gyorsan beszélek, hadarok, túlzás nélkül mondhatom, hogy a walesi akcentusom is gyakran kiütközik. Szóval, nekem teljesen normálisnak hatott az a szó. A kezemet az ölembe ejtettem, majd valamivel szélesebb mosollyal nyugtáztam, hogy azért mégis elértem nála valamit. Reméltem, hogy hamarosan ismét olyan búgócsigaként fog pörögni, mint ahogyan szokott. A vigyorom azonban menten lehervadt az arcomról, amikor magyarázatba fogott. Összeráncoltam a homlokomat. Nem értettem, hogy Dariusnak mi a fa… francnak kellett az erdőbe cibálnia a kislányt, de ő volt a testvére, nem kérhettem számon. Az értetlenségem még inkább fokozódott, amikor valami lányt említett. Mégis milyen elmebeteg csajnak a mániája másokat riogatni a rengetegben, csak tudjam meg, oroszlánként az agyaraim megismerkednek majd az arcával. Szaggatottan kifújtam a levegőt. Megborzongtam, de még nem szóltam egy szót se. Meg akartam várni, hogy végezzen a meséjével. Elborzadtam, hogy szegény mennyi mindenen ment keresztül néhány óra leforgása alatt. Egy halk sóhaj kíséretében még inkább magamhoz húztam, hogy megölelgessem. ‒ Jaj, kicsi lány, néha hallgass a nagyobbakra. A bátyád ugyan néha érthetetlen, de nem dumál hülyeségeket ‒ simogatottam meg a hátát, majd a növényes dologra rosszallóan csóváltam a fejemet. ‒ Elég durva, nem is tudtam, hogy vannak ilyen növények az erdőben, majd megkeresem az öreg Bimbát meg Hagridot. Talán nem árt tudniuk erről. Majd azt kamuzom, hogy én voltam ott ‒ dünnyögtem leginkább magamnak. Azért, ha akartam, tudtam én felelősségteljes is lenni. Ráadásul, fogadni merné, hogy több kalandor diák császkál oda, szóval valakinek muszáj lesz felhívnia arra a gazra a figyelmet. ‒ Az a lány meg tényleg gonosz, de ne aggódj. Ide nem jut be, és ha megtudom ki volt az, akkor majd javaslom a bátyádnak, hogy beszélgessünk el vele. Te meg ha tudod, akkor kerüld ki, okés? ‒ Komolyan, tényleg nem vágtam, hogy ki olyan lelketlen dög, hogy így halálra rémít egy ártatlan kislányt. ‒ És a kentaurok mit akartak? ‒ érdeklődtem. ‒ Jaj, Tökmag! Akkor holnap majd a hátamon viszlek mindenhová, okés? ‒ vigyorodtam el. Komolyan képes lennék Katherine-nel a hátamon végigcsörtetni az iskolán. Még azt is vállalnám, ha a haverjaim hülyének néznek, a csajok szerint meg úgyis vonzó, ha egy pasi szereti a gyerekeket, szóval mindenkinek tiszta haszon lenne… ‒ És szeretnél találkozni egy szelíd oroszlánnal? ‒ kérdeztem sejtelmesen, majd csak nem bírtam ki, így egyből magyarázatba fogtam. ‒ Tudod, vannak olyan mágusok, akik képesek felvenni egy állat alakját. Én is elsajátítottam ezt a képességet, és egy oroszlánná tudok átalakulni. De ez legyen a mi titkunk, igazán kevesek tudják csak rólam… És kérlek, ne kérd, hogy tanítsalak meg. Pocsék tanár vagyok, nem hiszem, hogy képes lennék rá. De ha kíváncsi vagy, akkor átváltozhatok. A bundám melegebb, mint a pokróc, sőt még dorombolni is tudok, mint egy macska ‒ bizonygattam, hogy menő dolog ám az oroszlánlét.
Katherine Benedict
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kath & Kevin - A rémséges este után 2016-01-22, 10:29
Hát igen a viccre most leginkább csak bólintok egyet, kész csoda, hogy nem törik el a mécses, mert hogy amúgy se tudok túl sokat a Sötét nagyúrról, meg erről az egészről, ahogyan erre már Hollin is rávilágított. Persze nem akarok én szomorkodni, ez most csak így alakult, de azért elég rendesen rám hozta a frászt az, ami az erdőben történt, no meg egyáltalán az a tény, hogy vannak olyanok is, mint Ruth, aki kifejezetten rosszindulatú és gonosz pedig én aztán semmit se vétettem ellene és a bátyámról se tudom elképzelni, hiszen Darius jó és kedves. Nem hiszem, hogy ártott volna annak a csúnya vörös hajú lánynak. Nehezen mondom el, hogy mi történt, pont azért mert olyan hihetetlennek tűnik, hogy tényleg velem. Amúgy sem lehet csak úgy kibökni, hogy a Tiltott Rengetegben jártam, ahol megtámadott egy gonosz vörös hajú lány és megpróbálta ellátni a bajomat, majdnem megevett egy húsevő növény és végül a bátyám mentett meg, hogy utána még a kentaurokkal is el kelljen beszélgetnem, akik amúgy tényleg nem tűntek gonosznak, de attól még nem kevésbé ijedtem meg tőlük. - Balszerencsétlen? - na azért itt már talán egy fokkal érdeklődőbben pillantok rá a fura szó hatására. Az tény, hogy hülye nem vagyok sejtem én, hogy ott inkább valami mást javított ki, de ez a szó összetétel olyan, mintha szerencsés lenne, hiszen a balszerencsétlen az nem balszerencsés, még se sikerül neki a csoki, bár gondolom olyan gyorsan akarta kijavítani magát, hogy észre sem vette mit mondott. Ezért bújik meg talán a szám sarkában most egy ernyedt kis mosoly. Na igen vannak helyzetek, amikor azzal, hogy jó kedvre akarsz valakit deríteni nem biztos, hogy eléred a célt, van hogy akaratlanul sikerül, amikor nem is számítasz rá, vagy nem gondolsz arra, hogyan tedd meg. - A... a bátyám. Ő találta ki, mert hogy inkább vele menjek, mint egyedül, akkor tud rám vigyázni, de utánunk jött egy lány és... Nagyon gonosz lány volt Kevin, annyira... gonosz, utálom! - na igen, pedig még csak a nevét se nagyon tudom. Lehet, hogy amikor fejjel lefelé lógtam Darius említette, de egy idő után már elég kevés jutott el hozzám a szócsatáikból. Próbáltam inkább nem rosszul lenni és kiadni a reggelim és az ebédem kombinációját, vagy elájulni. - Darius azt mondta ne kövessem a fényt, de én követtem. Máskor hallgatok rá, becs'szó! Aztán felkapott az a növény és meg akart enni. Láttam benne a csontokat, a szájában és az a lány... nem engedte a bátyámnak, hogy segítsen, hanem varázsol rá és majdnem felgyújtott és aztán végül elment és találkoztunk a kentaurokkal és... annyira féltem! Fáj a lábam is, mert fejjel lefelé lógtam sokat és szédültem és... - lebiggyed a szám az akadozó hadarás közepette, ahogyan megpróbálom elmesélni, összefoglalni a dolgot. Időnként még apró kezeim is ökölbe szorulnak, amikor Ruthról beszélek és hogy gonosz és utálom és persze, hogy mit tett velem. Tuti, hogy innentől el fogom kerülni nagy ívben a folyosókon, bármikor, ha csak a közelembe kerül. A mese közben még a csoki evésről is megfeledkezem, csak akkor esik le, hogy az is ott van, amikor az oroszlánokról kérdez Kevin, amit hirtelen nem igen értek, hogy hogyan is jön ide, de biztosan van erre is valami magyarázat, legalábbis gondolom. Ettől még kissé homlok ráncolva és értetlenkedve nézek rá. - Igen az állatkertben már láttam, de... miért? - nehogy azt mondja nekem, hogy a Tiltott Rengetegben még oroszlánok is lehetnek, mert akkor biztos, hogy nem megyek oda többet! Na nem mintha egyébként kellene, mert hát a jelenlegi helyzet alapján egyébként se kéne többet oda mennem, ha jól sejtem, én ennek ellenére mégis megtettem, bár felügyelettel és nem is lett volna valószínűleg baj, ha nem jön Ruth, hogy direkt csúnya dolgokat tegyen velünk.
Magamban még mindig bosszankodtam a szobatársaimon és Rain miatt. Egy részt, mert miből gondolják a srácok, hogy pont engem fognak ugráltatni, másrészt, mert elképzelésem se volt arról, hogy Rain merre járt. Oké, valószínűleg a konyhában terrorizálja a házimanókat, de odáig nem volt kedvem lemászni. Ezért is gondoltam azt, hogy kényelmesen elterülök az egyik hosszú kanapén, de hát a kis Katherine ott gubbasztott. Agyonlapítani meg azért mégse kellett volna. Összeráncolt homlokkal figyeltem. Fura volt. Minimum azt vártam, hogy hátrafordul, és a nyakamba ugrik, vagy legalább hangosan felkiált a csokoládé láttán. Gyanú támadt bennem, de aztán megvontam a vállamat, hiszen azért mégse lehet olyan nagy baj. Gondoltam a hülye fejemmel. De legalább elfogadta a csokit, bár nem olyan kitörő örömmel, de azért vett belőle. Még jó, különben az egészet nekem kéne megenni, ahhoz meg, ha már itt volt ez a tökmag, mégse fűlött a fogam. Azonban, amikor már az orrcsippentésre se nagyon reagált, sőt olyan szomorú szemekkel nézett rám, már gyanús volt, hogy valami történt vele. Gondoltam, először megpróbálom megnevettetni, aztán meg kiszedem belőle, hogy mi történt vele pontosan. ‒ Hát, állítólag egyiknek se volt orra ‒ válaszoltam a kérdésemre. A kis Katherine tényleg elég érdektelen volt, hogy még találgatni se próbált, pedig a hiányzó orros poénomat most sütöttem el először, és feltehetőleg utoljára, mert nem ez tuti nem fog osztatlan sikert aratni. Szóval, maradt az ölelgetés meg a bátorítás. Megsimogattam a fejét, és nyomtam egy puszit a feje búbjára, ahogy a húgomnak is tenném, ha lenne nekem olyanom. ‒ Na, mi a baj Törpilla? Nem mosolyogsz, csak nézel rám nagy, szomorú szemekkel, egy szót se szólsz… Mi a fene történt? ‒ noszogattam, hogy beszéljen végre. Aggódtam érte. Sose láttam még ilyennek, és ez zavart. Nem akartam, hogy szomorú legyen. Aztán azon kezdtem agyalni, hogy vajon a testvérei tudnak-e róla. Mondjuk, Camrise-nek nem szóltam volna, nem is ismerem annyira a csajt, meg az Abszol úton történtek után előbb fordulnék a lányka bátyjához. Vele még inni is lehetett, ha nem hülyülök meg. ‒ Hát akkor miért lógatod ennyire az orrodat? Tudod, hogy mi vigyázunk rád ‒ pillantottam rá értetlenül. Hiába voltak ellentétek a házunkban ‒ olyan mindenhol akadt ‒, de azért vigyáztunk a másikra. A klubhelyiségünkben tényleg nem eshet senkinek se komolyabb bántódása. Megpróbálkoztam egy „újabb” mutatvánnyal, de sehogy sem jött össze. Ilyen az én formám, ma valahogy semmi se klappolt. Halkan felnevettem a próbálkozására. ‒ Ó, tegnap sikerült, ma szimplán csak balf… akarom mondani, balszerencsétlen vagyok ‒ legyintettem, és gyorsan kijavítottam magam. Ja, még csak az kéne, hogy lebasszanak, amiért káromkodni tanult tőlem a kislány. ‒ De amúgy ez nem mindig sikerül. Szerencse kérdése ‒ vontam meg a vállamat. Elhallgattam, de az agyam már a túlterhelődés határát súrolta, annyira próbáltam előállni egy épkézláb ötlet kitalálásával. Így aztán nem csoda, hogy milyen döbbentem meredtem rá, amikor eljutott a tudatomig, hogy hol járt. ‒ Mit kerestél te a rengetegben? ‒ bukott ki belőlem a kérdés. Inkább meglepett voltam, mint ideges. Nem értettem. Elmondtam neki annak idején, hogy ne menjen oda, pláne ne egyedül… Oké, értem én, hogy kíváncsi meg minden, de túl fiatal volt ahhoz, hogy egyedül megtudja védeni magát. Felsóhajtottam. ‒ Legalább mások is voltak ott? ‒ érdeklődtem, és ismét azon pörögtem, hogy ezt elmondjam-e a tesójának, vagy sem. ‒ A kentaurok amúgy se teljesen normálisak. Mi dolgod velük? ‒ ráncoltam össze a homlokomat. Nem bírtam őket. Folyton olyan ködösen fogalmaztak. Kikészítettek. Meg aztán, felállt a hátamon a szőr tőlük. Két darabot is a számba tömtem a csokoládéból, és vártam, hogy a kislány magyarázatba fogjon, mert nagyon-nagyon sok mindent el kell nekem mondania, hogy megértsem. Oké, nagyon megijedt, van is mitől félnie abban az erdőben, de még mindig nem volt világos számomra, hogy honnan jött az a zseniális ötlet, hogy bemerészkedjen az erdőbe. Csokoládé eszegetés közben pedig egy másik ötlet jutott eszembe, ami talán tényleg érdekelhetné. Még nyammogtam egy keveset az édességen, majd ha esetleg végzett a meséjével, váratlanul megszólaltam: ‒ Szereted az oroszlánokat? Láttál már olyat közelről?
Katherine Benedict
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kath & Kevin - A rémséges este után 2016-01-17, 16:21
Nem igazán figyelek fel most arra, hogy bárki is közeledne. Eléggé el vagyok most merülve a saját világomban ahhoz, hogy ne vegyem észre még azt sem, hogy valaki felbukkan a kanapé mögött, ahová leültem. Kis lépésekben kell haladni. Amint összeszedtem magamat, majd szépen felmegyek a lányok hálókörleteibe és megkeresem Missy-t, vagy elmegyek fürdeni. Nem biztos, hogy fogom zargatni a lányt, mert egyáltalán nem biztos, hogy tud bármit is tenni értem, akkor pedig mi értelme lenne, hogy fárasztom őt a butaságaimmal? Itt már biztonságban vagyok és akármit is mondott a bátyám, nem biztos, hogy ráveszem magamat, hogy még keresgéljek is. Amúgy is lehet, hogy Missy itt sincs, akkor pedig az a legjobb, ha inkább lefekszem aludni, persze ha már sikerült tisztává varázsolni magamat. Azt hiszem az eddigiek után nem is nagy csoda, hogy megrezzenek, amikor hirtelen a hátam mögül elém kerül egy doboz csoki, de aztán csak felfogom, hogy ez nem jelent semmiféle veszélyt, nem kentaurok jönnek és semmi különös, csak egy ismerős hang párosul a csokihoz, úgyhogy nem kell félnem. Nem nézek hátra, csak kicsit oldalra fordítom a fejemet, hogy biztos legyen ki az, aztán végül amikor megrázza a dobozt csak felemelem a kezemet és egyet kapásból úgy egyben a számba tolok és csak kissé szomorkás fejjel nézek rá, amikor megcsippenti az orromat. Nem nagyon reagálok mást, még mosoly sem érkezik, csak nyammogom a csokit tovább, mert hát a szám kicsi, az meg viszonylag nagy darab volt, de legalább tényleg finom. Szavakat viszont nem sikerül kicsikarnia belőlem, a kérdésre is csak a fejemet rázom meg, főleg hogy mugli származásúként még mindig nem sok fogalmam van erről a Sötét Nagyúrról, ahogyan erre már Hollin is remekül rávilágított. Nem nagyon ellenkezem, amikor a pokróccal együtt magához húz, sőt még kicsit be is fészkelem magamat és azért fogom a dobozni csokit, hogy le ne essen közben a földre véletlenül. Aztán csak felpillantok rá szomorkás nagy szemekkel, de még mindig nem sikerül szólni, pedig biztos, hogy valami olyasmit várna, hogy reagáljak, ha már beszél, de most valahogy nem jönnek könnyen a szavak, pedig általában rendkívül cserfes vagyok, ezt már ő is jól tudja. - Tudom, itt nem lehet semmi baj. - végül csak jön pár halk szó és egy bólintás, aztán már arra figyelek, amit a csokival csinál, ahogyan feldobja és megpróbálja eltalálni a száját, de nem jön neki össze. Itt azért már legalább érdeklődés látszik az arcomon, ez is előrelépés. Pár pillanatig azért hezitálok mire végül ráveszem magamat, hogy feldobjam a bonbont és megpróbáljam a számmal elkapni. Persze nem sikerül, valahol az arcomon pattan, és bucskázik le a kanapéra. De legalább nem messze, így el lehet érni. - Nekem se megy, neked régen ment? - mert hát Kevin azért idősebb, szóval lehet, hogy régen még képes volt ilyesmire, csak már felnőttebb lett és már nem megy neki, mert nem gyakorolta eleget. Újra azért a csokiért nyúlok, ami leesett a kanapéra mellém, aztán egyszerűen csak a számba tolom, miután az előző már elfogyott. Nem foglalkozom azzal, hogy dobáljam, most az esik jobban, hogy egyáltalán ehetek belőle. - Találkoztam kentaurokkal. - bököm ki végül az első pár nyammogás után. Azt hiszem ez evidenssé teszi, hogy a Tiltott Rengetegben jártam, bár azt még nem, hogy nem egyedül és azt sem, hogy mi történt az egész előtt. Talán a kentaurok még önmagukban nem is ijesztettek volna meg ennyire, aha előtte nem játszódik le a húsevő növényes jelenet, meg persze a gonosz vörös boszorkány kis akciója és az egész rémség. Az borított ki főleg és utána már értelemszerűen a kentauroktól is nagyon-nagyon féltem. Talán, ha pár nap múlva visszagondolok erre, akkor már büszkén fogom mesélni mindenkinek, hogy élőben láttam kentaurokat és még beszéltem is velük, bár igaz, hogy az én szavaimnak egy része inkább cincogásnak illet be, de a bátyám büszke rám és ez a fő.
‒ Ha annyira vedelni akartok, akkor húzzátok le a beletek a Három Seprűbe, vagy a Vadkanba, mert nem vagyok a csicskátok, és nem fogok azért egyedül lemászni a fagyhalálba, hogy ti a seggeteket melengetve várjátok a piátokat! ‒ fordultam vissza a hálónk ajtajából, ugyanis a szobatársaim benyakaltak egy üveg Lángnyelv whiskyt, és már ennyi épp elég volt, hogy megkattanjanak. Kivételesen nem ittam velük, ugyanis Rainnek akartam átvinni valami csokoládét, amit még a Mézesfalásban vettem. Tudtam, hogy szereti a hasát, és talán, ha némi édességgel körítve hívom el a bálba, akkor engedékenyebb lesz. Na, nem mintha odáig lettem volna érte. Bírtam a csajt, jó haverom volt, de semmi több. Szóval, épp hozzájuk tartottam, amikor ezek a marhák kitalálták, hogy majd én rohangálok a hülyeségeikért. Poénból még hozzám is vágtak egy pokrócot, hátha majd abbabugyolálom magamat, és tényleg piaszerző körútra megyek. Erre természetesen nem voltam hajlandó, így a vörös pokrócot a vállamra terítve, a csokoládét lóbálva lerobogtam néhány emelettel, és olyan jó istenesen háromszor rávágtam a kérdéses lányháló ajtajára. Természetesen, Rain egyik szobatársa nyitott ajtót, aki volt olyan kedves és felvilágosított arról, hogy a barátosném éppen máshol leledzik. Fújtatva-duzzogva csörtettem hát le a klubhelyiségbe, remélve, hogy a csaj odalent döglik, de ott sem volt. ‒ Mi a f…? ‒ Majdnem elkáromkodtam magam, de csak majdnem. Rainre meg jól berágtam, hogy lelécelt valahová, amiről nekem nem szólt, és most koslathatnék utána. A francokat! Majd bezabálom egyedül a csokoládét, aztán cseszheti. Nagy lendülettel megindultam hát a kanapék felé, és épp időben fékeztem le, ugyanis nekem szokásom volt a támlára támaszkodva átlendülni a másik oldalra. Ezzel veszélyeztetve mások testi épségét, ugyanis félő volt, hogy egyszer még kilapítok valakit a figyelmetlenségem miatt. Most is majdnem megtörtént. Mázli, hogy időben kapcsoltam, és feltűnt, hogy a tökmag ott ült, mert azért kissé ciki lett volna odaállni a bátya elé azzal a szöveggel, hogy: „Te figyu már! Emlékszel arra, amikor megígértem, hogy vigyázni fogok a húgodra? Hááát, történt egy kis gáz. Valami állat kilapította. De semmi gáz! Talán még menthető!” Azt hiszem, hogy Darius ott verne agyon, abból én meg nem kérnék, ha nem muszáj. Még szerencse, hogy kandalló velünk szemben volt, így az árnyékom a hátam mögé vetült. Leemeltem a bonbonos doboz tetejét, majd átnyúltam a kislány válla felett. Igaz, még nem láttam az arcát, de sose szokott egyedül így gubbasztani, szóval ebből éreztem, hogy gáz van. ‒ Tudtad, hogy a csokoládé boldogsághormonokat termel? Az egyik régi SVK tanár szerint épp ezért jó a dementor-támadások után ‒ szólaltam meg a háta mögött, és picit megrázogattam a dobozt, hogy lássa mennyi csokoládékülönlegesség lapult benne. Rainnek szántam, de mivel megint szürke szamarat játszott a ködben, így úgy döntöttem, megeszem. És ha már úgyis fel akartam bontani, akkor miért ne osztoztam volna rajta? ‒ Vegyél bátran! Egyik sem ugrik ki a dobozból, hogy leharapja az orrodat ‒ biztattam, miközben félig megkerültem a kanapét, és annak a karfájára ültem. ‒ Azt csak én csinálom ‒ vigyorodtam el, miközben két ujjam közé csippentettem a pisze orrát, aztán persze elengedtem. Kicsit fészkelődtem a helyemen, majd valamivel halkabban folytattam: ‒ És tudod mi a közös a Sötét Nagyúrban és Michael Jacksonban? ‒ kérdeztem bizalmasan, mintha olyan nagy titok lenne. Sose figyeltem túlzottan a részletekre, de amikor a fény kicsit jobban a lány arcára vetült, összeráncolt homlokkal meredtem. ‒ Hé, Törpilla… Minden oké? ‒ kérdeztem aggódva. Persze, közben már lélekben felkészültem arra, hogy lerugdosom a lépcsőről azokat a részeg disznókat, és felkutatjuk azt a személyt, aki bántotta a kislányt, de azért kíváncsi lettem volna Katherine meséjére. Óvatosan az ölébe ejtettem a dobozt, majd lecsúsztam mellé, és a pokróccal együtt átnyúltam a válla felett, hogy magamhoz húzhassam. ‒ Na, ne legyél szomorú, kislány! Nem áll jól neked. Különben is, akármi történt, már semmi baj, vigyázok rád ‒ nógattam, hogy mosolyogjon picit. Tényleg aggódtam érte. Elképzelésem se volt arról, hogy mégis mi történhetett vele, vagy arról, hogy a tesói tudnak-e a dologról. Kiemeltem egy csokoládédarabot a dobozból, jó magasra feldobtam, majd kitátottam a számat, de ahelyett, hogy beleesett volna, az orromra esett, majd lepattant valahová. Zavartan túrtam a hajamba, és félszeg mosollyal megjegyeztem: ‒ Hm. Azt hiszem, nem ártana gyakorolnom. Neked menne? ‒ kérdeztem egyértelműen játékra invitálva, és kivettem egy újabb darabkát. Talán mogyorókrémes volt, vagy valami ilyesmi.
Katherine Benedict
Reveal your secrets
Tárgy: Kath & Kevin - A rémséges este után 2016-01-15, 10:22
Azt hiszem már valamivel jobb, de még mindig bőven látszik rajtam, hogy nem vagyok épp a legjobb állapotban és hogy az elmúlt nem is tudom mennyi idő alatt nem épp szép és csodás dolgok történtek velem. Jó egy hír volt, de az is csak most a végén, aminek tudok örülni, csak most még nem jön ki rajtam ez annyira, de azért igyekszem jobban lenni. Nem mondom, hogy könnyen megy. Egyelőre még az is csoda, hogy sikerül eddig eljutnom. Persze főleg azért mert a bátyám egészen a bejáratig kísért. Nem is hiszem, hogy engedte volna, hogy ezek után egyedül mászkáljak a kastélyban. Nem azért, mert attól tartana, hogy ne adj isten mégis beszélek egy tanárral, amit ő nem szeretett volna, pusztán csak azért, mert ő is azt szeretné, hogy rendben megérkezzek és ehhez most erre van szükség. Kész csoda, hogy el mertem engedni a kezét egyáltalán, de a klubhelyiségben már egyébként sem lesz baj. Persze meg kellene keresnem Missy-t, legalábbis azt mondta, de nem akarom én még fel is ébreszteni, biztosan neki is meg van a saját dolga és még sem a testvérem, hogy engem pesztráljon. Elköszönök hát Dariustól, aztán csak nézem, ahogyan becsukódik mögöttem a portré, majd megfordulva felmérem a terepet. Megtörlöm az arcomat, ami valószínűleg még most is csupa maszat lehet a sírás és a por, kösz, meg a hamu keverékétől. Minden volt, valószínűleg ez az arcomon is meglátszik. A perje szétszóródott a levegőben, amikor a húsevő növény elégett alattam, aztán persze a bokám is fáj még kicsit, de szerencsére nincs komoly baja és nem is bicegek, vagy bármi hasonló. Alapvetően jól vagyok, fizikailag persze, de az biztos, hogy be fogok bújni majd a takaróm alá szépen és ott fogok kucorogni egész éjjel. Kell majd pár nap, amíg megnyugszom és újra belekeveredem az apró kis kihágásokba. Nem mondom, hogy direkt keresem a bajt, néha ezek csak úgy jönnek, de az biztos, hogy a következő napokban nagyon óvatos leszek és kerülök minden véletlenül is az utamba kerülő bajt. Akármit is mondott az a kentaur, kinyitom a szívemet, de... nem holnap. Holnap inkább meghúzom magamat és teszem, amit kell, kivételesen. Abból biztosan nem lehet baj. Most pedig egyelőre a kanapéig jutok el, ahol le is huppanok szépen. Csak szép fokozatosan, aztán majd ha összeszedtem minden erőmet, akkor majd elindulok fel a hálókörletekbe is. El kellene mennem mosakodni is, ahhoz is kell egy kis erő, így még se fekhetek be a tiszta ágyba.
Kath még mindig cuki. *-* Kevin meg csak azokkal aranyos, akiket kedvel. 
//
//
