2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Fel sem merült bennem az az eshetőség, hogy Grace esetleg valamilyen konkrét céllal jött ide, hiszen hirtelenjében nagyon megörültem a lánynak. Végre van egy kis társaságom, és nem kell a nagyteremben ücsörögve töltenem az elkövetkező lyukasórát. Túl sokan voltak itt ugyanis, ami kifejezetten zavart. Jó, aláírom, a csend miatt menekültem ma ide, ami a könyvtárban szokott lenni, de most az egyszer igazán nem zavart volna, ha némely hangoskodók hangtompítót tesznek magukra. Főleg az elsősök, akik fel-alá rohangáltak, visítoztak, ugráltak, élvezték a gondtalan életet. Szórhattam volna magam köré némító bűbájt, ami kiszűri a zavaró zajokat, és végre nyugodtan tanulhattam volna, de a varázslat miatt még Gracet se hallottam volna meg egyhamar, és szerencsétlen lánynak elég kínos lett volna, hogy akármennyire is erőlködik, semmire se megy vele. Persze, egy idő után rájött volna a turpisságra, és másként próbálkozott volna, de akkor is... - Borzadály? - némileg megütközve pillantok Grace, hiszen én kimondottan szerettem a történelem könyveket, még akkor is, ha Binns professzor nem éppen a legalkalmasabb ebből a tantárgyból előadást tartani. Mindenesetre, nem mindenki érthet egyet ebben a témában velem, így inkább nem is folytattam. Jól tudtam, hogy a lányt a mágiatörténet nem köti le annyira. Figyelmesen hallgatom tovább hugrabugos társamat, annál a résznél pedig, hogy sokan nem szereti az óráit, hevesen bólogatok. - Valóban nem ő a legjobb tanár, és dögunalom, amit néha művel... Zacharias, az a hollóhátas srác, aki tőled nem messze ül, például direkt aludni jár az óráira. Susan meg mindig az ő stílusát utánozza a klubhelyiségben, amikor valami unalmasat akar előadni... Némi mosolyra húzódik a szám, miközben arra gondolok, ahogy a lány Binns professzort utánozva lassan, vontatott stílusban beszél. Mit ne mondjak, egész jó volt benne. Néha még azzal is szórakozni szokott, hogy felütötte az egyik tankönyvet, majd száraz hangon nekiállt olvasni a tananyagot, mintha csak a férfi tenné. A kívánt hatást azonban ő sosem érte el, ahelyett ugyanis, hogy bealudtunk volna, könnyesre nevettük magunkat. - Néha tarthatna kissé izgalmasabb órákat is – morogtam az orrom alá. - Mint például harmadikban az a Mordon professzor. Öregem, az ő órái aztán nagyon izgalmasak voltak! Csillogó szemmel pillantok az előttem ülő lányra, miközben gondolataim a Sötét Varázslatok Kivédése óra körül forogtak. Később ugyan kiderült róla, hogy valami nem stimmelt vele, de engem jelen pillanatban csak az órái kötöttek le. Nem bántam volna ugyanis, ha az igazi Mordont is meghívják valamikor tanítani. Ekkora tehetséget vétek lenne elpazarolni. Persze, jó volt másodikban az a bizonyos Lupin professzor is, de ő nem tett ki minket veszélyes helyzeteknek. Mordon ezzel szemben nem sajnálta bemutatni nekünk a legkegyetlenebb átkokat sem, így hát nem volt csoda, hogy sokan anélkül is fújták a tananyagot, hogy elővették volna a könyveket. - Lefogadom, ha Binns professzor némileg megerőltetné magát, akkor jóval többen odafigyelnének az óráin – jelentettem ki határozottan, miközben örömmel vettem, hogy Grace nem utasítja el ama ajánlatomat, hogy készüljünk együtt az órára. Kezdeti meghökkenése után újabb mosolyra húzza ajkait, majd megköszöni és elveszi tőlem a felé nyújtott tollat és pergament, én pedig ismét a könyvre pillantok, majd válaszolok a lány kérdésére: - Általában át szoktam olvasni az anyagot, mielőtt jegyzetelni kezdek, de azon már túl vagyok. Pennámat az előttem heverő tintásüvegbe mártottam, majd a pergamen fölé hajoltam, végül írni kezdtem, miközben hangosan felolvastam a lánynak az általam leírt mondatot, hátha ő még hozzá tud tenni valamit a dologhoz: - A varázsháború 1523-ban tört ki. Pontos időpontot nem ismerünk, hiszen erről nem maradt fenn egy jegyzet sem... Sóhajtottam, majd az utolsó mondatot áthúztam. Teljesen felesleges leírni, hogy nem tudják napra pontosan meghatározni, mikor vette kezdetét, hiszen általában elég csak az évszámot tudni. Binns professzor valószínűleg nem díjazná, ha a beadandómban felesleges mondatokat írok le. Gracere pillantottam, mit szól a dologhoz. Magamban azt se bántam volna, ha azt javasolja, hagyjuk a fenébe a egészet. Majd holnap megírom, annyira nem sürgős ez a dolgozat.
Leültem Laceyvel szembe. Mikor megmutatta a könyvet. Egy kicsit elkomorodtam. Nem a mágiatörténet volt a kedvenc órám és az igazat megvallva már lassan egy éve egy mágia történet könyvhöz sem nyúltam a Varázsló háborúk és a kobold lázadások a Binns professzor kedvencei. É nem kedveltem ezeket, Minden mindennel össze függ. A régebbi időszakokat szerettem a Ház alapítok és Merlini időszak jobban lekötött, mint a kétszáz évvel ezelőtti történések. Binns pedig szereti, ha össze tudja a diák kapcsolni és meg lát össze függéseket sok száz évekre menően. Emberi mugli logikával gondolkozva, mindent ki lehet következtetni. A nagynénémtől, aki újság író. Megtanultam, hogy a források, fontosak a legfontosabb dolgok. Források alapján írják a történelem könyveket és tankönyveket, a törénészek, így alapjából véve nem is a tankönyvet kell olvasnom hanem a forrásokat, amik igen unalmasak, de nagyon unalmasak tudnak lenni. Van egy mágiatörténet rövid könyv ami vázaltosan mindent taglal és sok forrásra utal. Én pedig elő veszem az elsődleges forrásokat tartalmazó könyveket, kiírok belőle pár hosszú és érdekes dolgot majd azokat elemzem Binnsnek és mindent vissza vezetek a az 1100-as évekig vagy még régebbire és jön a sablon szöveg, sok hasonló szó fordulattal ismétléssel hangsúlyozva a dolgokat. mindig egy V-t vagy E-t kapok, nem is ezzel szeretnék foglalkozni, szóval nekem ezek a jegyek meg is felelnek. - Igen tudtam, de nem szoktam ezt a borzadályt olvasni. - Mosolygok rá kellemesen. - Nem szeretem az óráit, de óra végén a leckére figyelek, nem úgy mint a legtöbben. Szelektív hallással rendelkezem és a lecke az lecke, muszáj megcsinálni. - mondom kellemesen és vidám neki. Egyáltalán nem nevezném lustának magam, időben belekezdek a beadandók írásába csak ha megunnom, akkor képes vagyok otthagyni több napra is azt a házit. Aztán meglep a Lacey felajánlása, hogy álljunk neki együtt. Nem akarom meg sérteni, hogy hát nekem már csak össze vissza számolva 2 oldalnyi szöveg hiányzik és már kereste is elő a tollat és a pergament. Igazi jó hollóhátasként volt nála mindkettő ez nem lepett, meg engem. - Köszönöm. - mondtam kedvesen, neki. Nem akartam meg bántani így hát megkérdeztem tőle - Te hogy szoktad el kezdeni? Talán, örül is annak, hogy nem kell egyedül tanulnia, hanem rajtam segíthet. Nem tudtam, hogyan kezdjek bele, hogy igazából az e heti Asztronómia jegyzeteit akarom elkérni, mert rosszul voltam és nem voltam órán és egy igazi hollóhátas mindent leír, míg mi Hugrások csak, azt amit fontosnak tartunk és értünk is. Szelíden mosolyogtam és néztem rá. Akkor kezdjünk bele a szenvedések könyvébe és halljuk mit ír a varázslóháborúkól.
notes:-
• •
Vidámság és vidám élet. Álom és rém álom. A fény mely ott ragyog bennem Ne oltsd ki kérlek.
Miközben a könyvet olvastam, magamban lenyűgözve állapítottam meg, hogy a tananyag, melyet mágiatörténet órán igencsak száraznak és unalmasnak ítéltem meg, mégsem az. A tankönyvben minden részletesen le volt írva az előzményekről, kiváltó okokról, véres csatákról, no meg persze azokról a varázslatokról, melyeket közvetlenül a háború miatt tiltottak be. A lap alján észrevettem még pár lábjegyzetet, melyeken kevésbé fontos információk szerepeltek, például a későbbi szabályozások a kiskorúak iskolán kívüli bűbájhasználatával kapcsolatban, melyet csupán érdekességként említett meg a szerző. A nagyobb varázsháborúk idején még bárhol használhattak a diákok varázslatot, nem volt korhoz kötve a dolog. Sajnos, pont emiatt lett túl szomorú vége a dolognak: számtalan tizenéves gyerek halt meg, akik gyakran önkezükkel vetettek végett az életüknek, természetesen tudtukon kívül. Mivel az átkot, melyet használtak, még nem tanulták, nem is tudták rendesen végrehajtani, így hát visszafelé sült el a dolog. A minisztérium ekkor még nem szigorított a törvényeken, de pár évtizeddel később, a második nagyobb háború vége után kénytelen volt belátni, hogy ez így nem mehet tovább. Hamarosan tehát megszületett a törvény. Eleinte ugyan tizenöt éves korig korlátozták a tanulókat, később azonban ezt a határt tizenhétre emelték. A fiatalkorú áldozatok száma tehát drasztikusan visszaesett, és a módosítást azóta sem törölték el. Felkeltette a figyelmem ez a fejezet, majd kíváncsian a tartalomjegyzékhez lapoztam. Ha ennyire részletesen írnak ötszáz évvel ezelőtti eseményekről, akkor nagy eséllyel benne kell lennie a Sötét Nagyúr ténykedéseinek is. Noha, az ő uralma alatt nem törtek ki hatalmas háborúk, mégis kegyetlen világot éltek akkoriban az emberek. Rettegtek a Halálfaloktól, akik bárkit megöltek, ha az illető nem fért bele a világképükbe. Másrészről viszont ott volt a Mágiaügyi Minisztérium, ahol akkoriban káosz uralkodott. Apám elmondása szerint ugyanis mindenkinek üldözési mániája lett, és bárkit bebörtönöztek mindenféle megalapozott indok nélkül, elég volt már az is, ha az illető korábban viszonylag gyakran hangoztatta a származását. Több száz ember ült a Nagyúr rémuralma alatt ártatlanul, és ül még a mai napig is. Apám egyszer a saját szemével látta, ahogy egy boszorkányt elhurcoltak a minisztérium emberei, csak azért, mert aranyvérű varázslók tetteiről szóló könyvön dolgozott. Az indoklás szerint, melyet később a miniszter egy újságban tett közzé, a nő uszítani próbálta a máguscsaládok sarjait, hogy eltiporják a mugliivadékokat. Mindenesetre, a félvérűek nem hangoztatták származásukat, nehogy ők is a mészárlás áldozatai legyenek. Mutatóujjam szüntelenül siklott lefelé, miközben szemem csak úgy falta a sorokat: A koboldok háborúja... Az óriások háborúja... Kiegyezés... Békeidő a varázsvilágban... A muglik boszorkányüldözése... Csalódottan értem a lap aljára, de sehol sem találtam egy árva utalást sem a pár évvel ezelőtt megbuktatott Sötét Nagyúr cselekedeteiről. Ennyire félnének tőle még mindig az emberek? A veszély elmúlt, véget ért, mégis mitől tartanak? Hogy talán lesz valaki más, aki felismeri a tanai igazságát, és ő is megpróbál hasonló magasságokba törni? Lehetetlennek éreztem a dolgot, hiszen ahhoz emberfeletti mágiára lenne szüksége. Ráadásul, a Halálfalók szétszéledtek, vagy az Azkabanban vannak, nem tudna híveket toborozni. Természetesen, voltak páran, akik szabadon járkáltak, ők azonban már aligha érik meg, mire új vezetőjük lesz. Sóhajtottam egyet, majd unottan lapoztam vissza az eredeti fejezethez, melyet most rövidítve kellett papírra vetnem. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű a dolog, hiszen maga a könyv is negyven oldalon át taglalta a dolgot, és nekem minden lényeges információt kellett tíz oldalba sűrítenem. Még el se kezdtem a dolgot, de már migrénem támadt ettől az egésztől. Pont emiatt örültem meg annyira annak, amikor hirtelen egy alak bukkant fel a látóteremben, majd ült le velem szemben. Egyből felismertem Grace-t, akivel évfolyamtársak voltunk, és óráink nagy többségét együtt vészeltük át. Idén ugyanis a legtöbb óránkat a Hugrabuggal tartották, mely háznak a lány is lelkes tagja volt. Egyből bele is fogott lelkes csacsogásába, melyről szinte csukott szemmel is megismertem volna. - Szia Grace! - szólaltam meg, majd a lány kérdésére felmutattam a könyvem, így elolvashatta a fedlapon található Mágiatörténet VI. címet, mely nem túl sok fantáziára utalt a szerző részéről. Némileg komor képpel helyeztem vissza az asztalra, hiszen már ebben a kis időben is kikészült a csuklóm a súlyától, majd folytattam: -Binns professzor kérte, hogy olvassuk át ezt a fejezetet, és írjuk ki belőle a lényeget. Tíz oldalban! Az utolsó mondatot némileg ingerültebben fejeztem be, hiszen véleményem szerint a tanár ebben az ügyben némileg túlzásba esett. Töprengve pillantottam Grace-re, mintha valami tanácsot várnék tőle az ügyben, majd szemöldököm felszaladt, végül némileg nyugodtabban tettem fel a bennem motoszkáló kérdést: - Tudod ugye, hogy ezt adta fel? Volt egy olyan megmagyarázhatatlan érzésem, hogy a lánynak ez az információ teljesen kiment a fejéből, és nagy eséllyel én vagyok az, aki emlékezteti eme kellemetlen hírre. Binns professzor órái általában olyan unalmasak voltak, hogy a legtöbb diák alva vészelte át őket, és óra végén szinte mindegyik kábultan hagyta el a termet, melyből kifolyólag semmire sem emlékeztek. Nagy eséllyel Grace is az ő táborukba tartozott, és noha a bájitaltan olyan jól ment neki, mint nekem, úgy tűnt, a mágiatörténet már eléggé kifogott rajta. - De ha már itt vagy, nekiláthatunk együtt! - csillant fel a szemem a hirtelen jött lehetőségtől, majd a választ meg sem várva kezdtem el kutatni a mellettem heverő táskámban, hogy pergament és tollat szerezzek a lánynak. Szerencsére, mindkettőből volt nálam tartalék, és pillanatokon belül már Grace orra alá tudtam dugni: - Tessék, fogd! Ezt mondva a kissé döbbent lány kezébe nyomtam őket, majd a könyvem is felé fordítottam, hogy némi információt nyerhessen belőle, míg én jólesően nyújtózkodtam egyet. Úgy tűnt, szerencsém van, és nem egyedül kell kínlódnom.
Korán megreggeliztem és Anthonyval, sétáltam egy kicsit még az első órája előtt. Tudtam, hogy bántja őt valami és egy mély kiadós beszélgetésre vágyott. Kint az udvaron, mint két jó barát, egymás mellett sétáltunk, beszélgettünk. Tova sietett Anthony, mikor az órájára pillantott. Elfog késni, ha nem siet, gyorsan vissza rohant a kastély irányába. Míg én tovább sétáltam a tópart felé. Ahol egy fa mögül elő ugrott, szívbajt hozva rám Nick. Örömteli arccal, rámosolyogtam, miután az ijedség elült az arcomról. -Helló kisboszorka. - köszönt szinte nevetve a reggeli szórakozottsággal nekem. - Hé, Nick!- néztem kicsit rosszallóan rá, nem szerettem mikor leboszorkázott engem, ezzel direkt akart szóra bírni. -Tudod, mit találtam ma? - Kérdezte szemöldökét húzogatva. - Nem, nem tudom, hogy mit találtál. Talán jobb is, ha nem tudom. - válaszoltam a kérdésére. Majd hátat fordítva neki az iskola felé vette az irányt. Sejtettem, hogy utánam fog sietni majd éreztem ahogy a jobb vállamra gyengéden ráhelyezi a kezét hogy egy cseppet lelassítson. Majd a fejem re tesz egy... -Ezt itt. Anyu szerint, illik hozzád és a legújabb divat Amerikában. Bostoni Boszik is megirigyelnének téged és tökéletesen áll rajtad. - Megfogom a kalapot vagyis a süveget majd leveszem és megszemlélem a drága ajándékot. - Jaj, Nick, ezt... Ezt egyszerűen nem fogadhatom el tőled. - mondom és vissza akarom nyomni a kezébe a süveget, de ő mint mindig megint az ellenkezőjét teszi ellenkezik velem. Elém lép megállítva engem és A kezeimet megfogva, amiben a kalap is volt. Szépen az ajándékot újra a fejemre teszi. -Anyutól kaptad, még mindig és nem tőlem. Na így ni.- Kacsint rám -Illik a te kis világodhoz. - Még mindig szemben áll és kezeim és az ő kezei még mindig a kalapot fogják. Majd hirtelen mozdulattal le is teszem a kezeimet. -Mit csinálsz a kastélyban? - kérdi meg érdeklődve a fiú, majd utat enged nekem és tovább sétál mellettem. Ha tudná talán menekülne a másik irányba, vissza a tópart csendjében. - Egy kicsit tanulni fogok. El kellene kérnem pár jegyzetet valakitől, aki jobban érti a tudod melyik... - Egy fúj mellettem a fiú, hogy gondolhatta volna, hogy megint valami unalmas dologba kezdek neki. Csendben sétálok míg ő magyaráz nekem a legújabb seprű mutatványáról. - Nick, csak meg ne tudják mit csináltál, mert ki fognak nyírni a nagyok.- mondom aggódva rá nézve. Majd ki nyitom az ajtót és belépek a bejárati csarnokba. Nick egy hangos nem is tudom mit ad ki magából, és tőle visszhangzik az egészterem. - Csissss. - Halkítom el a fiút. - Nem vagy normális. Tanítás zajlik. Ő könnyedén mosolyra fakad, míg én komoly megrovó tekintettel nézek rá. Nem értem néha őt. Fel felé sietett a tornyába, inkább a saját klubjában tölti az unalmas óráit, mint hogy velem. Megértettem, nem akar egy magam fajtával tanulni. Levettem a kalapot és beléptem a nagy terembe. ismerősarcokat. Kerestem, akik tudnának segíteni egy két dologban egy órával kapcsolatban. Hát itt mindig nyüzsgés van. Most is az volt. A szemeim vagy az ösztöneim, kiszúrtak egy jól ismert személyt. Megörültem mikor megláttam, nem gondoltam, hogy itt fog lenni általában a könyvtárban találom meg. Sietős léptekkel a hollóhát asztalánál ülő lányhoz megyek, ahogy közeledem felé észre veszem hogy valamit olvass. Vele szemközt ülök le. - Szia, Lacey. Mit olvasol? Mit tanulsz?- kérdezem meg tőle szerintem meg zavarva az olvasás közben. Egy vastag, könyv van előtte, ez valami nagy tananyag és nem egy könnyed novellás kötet. Hogy tudnak ennyit tanulni a hollóhátasok? Sosem tudtam megérteni. Remélni tudtam, hogy ez csak szorgalomból olvassa és nem kötelező olvasmány, mert akkor kissé le vagyok maradva vele.
notes:-
• •
Vidámság és vidám élet. Álom és rém álom. A fény mely ott ragyog bennem Ne oltsd ki kérlek.
Lacey Stewart
Reveal your secrets
Tárgy: Grace és Lacey 2016-01-27, 07:58
Úgy döntöttem, hogy a mai napomat – mint szinte mindenki más – a nagyteremben kezdem. Nem mintha éhes lettem volna, egyszerűen csak megszoktam már ez alatt a pár év alatt, hogy az első utam oda vezet. Ráadásul, ma elég sok lyukasórám lesz, melyeket általában mindig a könyvtárban töltöttem el, de lassan már kezdett az agyamra menni az állandó csend, és a könyvtáros gyanakvó pillantásai sem tettek jót a lelkemnek. Komolyan, mintha nem vigyáztam volna elég jól a féltett könyveire. Oké, egyszer volt egy sajnálatos incidensem egy könyvvel, és a tintámmal, de véleményem szerint egész ügyesen elsimítottam a nyomokat. Mivel akkoriban még nem voltam más, csak egy ügyetlen elsős, nem tudtam semmi bűbájt sem a tinta felitatására, és mivel a könyvtáros híres volt a könyvek iránti rajongásáról, így inkább kihasználtam az adandó alkalmat, és gyorsan visszatettem a polcra. Szerencsére nem vette észre a dolgot, de utána még jó ideig kerültem a bűntett helyszínét. A vállam hirtelen nekiütközött valakinek, én pedig rémülten kaptam fel a fejem. Szokás szerint már megint nekimentem valakinek, és még épp elkaptam egy mérges mardekáros tekintetét, aki vélhetően csak azért nem kötött belém, mert már így is késésben volt. Nagy eséllyel, ha nem így lett volna, már rég előttem termett volna, és hallgathattam volna a sértéseit, melyre most tényleg nem volt hangulatom. A mardekárosok köreiben is ismert voltam arról, hogy anyám mugli, mivel soha életemben nem tagadtam a dolgot, és ez őket az őrületbe kergette. Ők ugyanis híresek voltak az aranyvér-mániájukról, és nem is mulasztották el mások orra alá dörgölni, hogy a családjuk mennyire tiszta, mentes minden varázstalan embertől. - Bocsánat! - szóltam még a fiú után, ő azonban válaszra sem méltatott. Helyette súgott valamit az egyik haverjának, majd éktelen nevetésben törtek ki. Volt egy tippem, ki kerülhetett szóba, de nem érdekelt a dolog. Örülhetek, hogy ennyivel megúsztam. Csupán néhány diák lézengett a nagyteremben, hála annak az aprócska ténynek, hogy az első órák már tartottak. Néhányan beszélgettek, mások éppen a fejüket dugták össze, hogy valamilyen megoldást találjanak egy igen nehéz feladatra, megint mások senkivel sem törődve fel-alá rohangáltak. Ilyenkor persze egy prefektus sem volt a környéken. Vetettem még egy rosszalló pillantást a zajongó gólyákra, majd célba vettem a Hollóhát asztalát, ahol szintén csak pár ember üldögélt. Egyiküket sem ismertem személyesen, hiszen nem az én évfolyamomba jártak, így kissé távolabb leültem tőlük, majd elővettem vaskos könyveimet, pár pergament, tintát és tollat. Senkit sem zavart a dolog, hiszen megszokott volt, hogy egy hollóhátas diák tanulással kezdi a napját, még akkor is, amikor nincs órája. Jegyzeteim fölé görnyedtem hát, majd belemélyültem a varázsháborúkról szóló fejezetbe.
