Főkarakter: Sili
Teljes név: Taly Westfall
Születési hely és dátum: New York 1979. december 31.
Csoport: Hugrabug
Patrónus: Csincsilla
Évfolyam (szak) / Foglalkozás: 9. évfolyam (látványmágus)
Képesség: Bejegyzett animágus (vörösróka)
Kiemelkedő tudás: Legendás Lények Gondozása-Kiemelkedő, Bájitaltan-Tehetségtelen
Jellemed kifejtése
Az én világomban soha sincs idő a komolyságra. A komolyság unalmas, én pedig nem bírom az unalmas embereket. Lehet, ezért is kerültem a Hugri bugriba. Igen, én valóban így hívom a házam, szóval nyugodtan nevess csak; pont ezért mondtam. Ugyanis szeretek másoknak mosolyt csalni az arcára. Mondhatni ez az én specialitásom, no meg az, hogy mások idegeire menjek. Általában úgy szoktak fogalmazni, hogy egy kicsit túlteng bennem a vidámság. De ez engem egyáltalán nem izgat. Bárki bármit mond, én úgyis mosolygok. Ezt szó szerint értsd! Akármennyi rossz dolgot is vágsz a fejemhez, nem fogsz rábírni arra, hogy ne vigyorogjak. Ugyanakkor a humorérzékemmel sincs baj. Sőt, talán egy kicsit túl jó is! Valamikor csak úgy elkezdek nevetni valamin és egyszerűen nem tudok leállni. A tesóm egyszer mondott egy viccet, amin mindketten jót nevettünk, csakhogy utána ahányszor megszólalt én annyiszor kaptam röhögő görcsöt. Ez persze sokszor előfordul velem, szóval nagyon már senkit sem lepek meg ezzel. Viszont van egy másik ilyen „roham” szerűségem, amit Peyton csak csokirohamnak hív. Ezt úgy kell elképzelni, hogy mondjuk éppen valamiről magyarázol nekem, aztán egyszer csak kikerekednek a szemeim, majd fel-alá kezdek rohangálni és ugrálni miközben azt kiabálom, hogy csoki, csoki, csoki. Na persze, ez max kéthavonta fordul velem elő. Azt hiszem…
Ja! A nevem? Ó, valójában nem így hívnak! Csak becenév. Viszonylag egyszerű, utálom a valódi nevem. Kiráz a hideg, ha meghallom. Annyira nem illik rám! A családomon kívül senki se tudja, hogy valójában hogyan is neveztek el a szüleim és addig örülök, amíg ez ki nem tudódik!
Még egy dolog, amit jobb, ha tudsz a tesómról meg rólam. Imádunk bulizni és veszélyes helyzetekbe keveredni. Elvégre kalandok nélkül mi értelme az életnek? Azok nélkül olyan uncsi. És mint már említettem, én nem bírom az olyan tagokat akik ilyenek.
Vajon mi az, amit még érdemes tudni rólam? Á, igen! Nem vagyok egy éltanuló. Úgyis mondhatjuk, hogy Legendás Lények Gondozásán kívül mindenből rossz vagyok. Szegény tesóm pedig évek óta azzal szenved, hogy valamit beleverjen abba a pici fejembe. De eddig nem jött össze neki! Legendás Lények Gondozásából viszont azért vagyok olyan jó, mert imádom az állatokat. Nemhiába vagyok vega. Az egyetlen olyan helyzet, amikor azt láthatod, hogy nem felhőtlen a boldogságom az az, mikor eszünk. Rémes azt látni, hogy mások megeszik szegény állatkákat!
Van egy különleges képességem is! És nem, nem az, hogy tudok nyitott szemmel aludni az órán! Azt igazából bárki megtudja tanulni. Én viszont valami olyat tudok, amit senki más nem. Ugyanis én ki tudom akasztani az állkapcsom! Minden órán, amikor már nagyon unom magam elkezdem „kattogtatni”. Ez főleg Bájitaltanon fordul velem elő.
Megjelenés
Nagyon egyszerűen megtudom fogalmazni, hogy hogyan is nézek ki… Ugyanúgy, mint a tesóm! Na jó, ez nem teljesen igaz! Valóban mindkettőnknek szőke haja, kék szeme, fehér bőre és vékony testalkata van, akadnak azért különbségek. Mondjuk az, hogy az én hajam hullámos, amit imádok! Peyton sose tudta, hogy csinálom, hogy mindig ilyen. Mondjuk nem is csinálok vele semmit! Természetesen göndörödik be. Ezzel persze csak még jobban azt jelzem, hogy kisé örült vagyok. De Peytonnak egyenes a haja. Nem azt mondom, hogy irigyelem emiatt, de neki olyan jól áll! Én sose néztem ki jól egyenes hajjal, ő viszont csodásan fest. Mielőtt megkérdeznéd… Igen, tisztában vagyok azzal, hogy mindketten ugyanúgy nézünk ki.
Az öltözködésben viszont nagyon eltér a stílusunk. Én inkább a tornacipőt, meg a farmer gatyát bírom. Ez főleg azért van, így mert meg akarom mutatni a fiúknak, hogy csak azért mert lány vagyok, még nem jobbak nálam. Nem egyszer fordult már elő velem, hogy lenyomtam pár srácot fociban. Úgyhogy vigyázzatok srácok, mert előfordulhat, hogy a nagy szátok miatt le lesztek verve! Na de visszatérve az öltözködéshez… Általában sport szerkót veszek fel és mivel elég kicsi vagyok (ugyan nem egy törpe, de alacsony) vastag talpú deszkáscipőt és bakancsot hordok. De a kedvenc kiegészítőim azok a sapka és a kesztyű. Na persze biciklis kesztyű! Tutira nem mozdulok ki addig a szobámból, amíg az egyik ezek közül nincs rajtam. Számomra ezek a legfontosabb ruhadarabok.
Hmmm… Remélem jó embert írtam le! Néha összekeverem magamat a tesómmal
Életed fontosabb állomásai
1979. december 31-én születtünk a tesómmal New York-ban. Nem ott lakunk, hanem Londonba. Szívesen elmesélném, hogy akkor miért is Amerikában születtünk, de sajna nem emlékszem a sztorira! Nekem túl zavaros ahhoz, hogy megjegyezzem, de bevallom nem is nagyon figyeltem akkor, amikor elmesélték, mert túl kicsi voltam ahhoz, hogy az ilyesmi érdekeljen. Ha kíváncsi vagy rá, akkor azt ajánlom inkább Peytont kérdezd. Ő tutira emlékezni fog. Viszont annyi az előnye annak, hogy ott születtünk, hogy akár egy nap én lehetek majd az elnök!
Igazából teljes mértékben érthető, hogy miért pont én vagyok a lükébb. Ugyanis a testvérem kerek három perccel idősebb nálam. Így fiatalabbként nekem jár az a megtiszteltetés, hogy ilyen dilis legyek.
*
Amikor bekerültünk a mugli iskolába, két külön osztályba raktak minket. Kezdetben nagyon rossz volt, hogy nem ugyanoda mentünk, de csakhamar rájöttünk, hogy ennek mi az előnye. Ugyanis senki sem sejtette, hogy mi ikrek vagyunk. Elég nagy volt ahhoz az iskola, hogy senki se vegyen ezt észre. Akkor jutott az eszünkbe, hogy akár helyet is cserélhetnénk néha. Mivel, hogy én már akkor sem voltam egy zseni, Peyton viszont igen, ő ment be helyettem azokra az órákra, amelyek nekem nem mentek én pedig azokra, amik neki nem mentek. Egyetlen aprócska bökkenővel viszont nem számoltunk. A szüleinkkel. Valahogy rájöttek, hogy mit is művelünk mi az iskolában és azonnal beavatták a tanárokat is, hogy mi ikrek vagyunk. Bár azután sem álltunk le a helycserével, sokkal óvatosabbnak kellet utána már lennünk.
Ezt a jó szokásunkat nemcsak az iskolában alkalmaztuk, hanem sok más helyen is. Ha mondjuk az egyikünk éppen büntiben volt, de randija volt egy sráccal, simán beadtuk, hogy a másikunk megy el.
*
A mai napig is emlékszem az első meccsemre. Kilenc éves voltam. Egy srác a suliból azt mondta a lányok nem tudnak focizni. De míg a többiek ott szomorkodtak, én addig kihívtak egy mérkőzésre. Peyton totál ki volt akadva, hogy én egy fiú ellen? Biztosan veszteni fogok. De azért eljött nekem szurkolni, amit a mai napig is megtesz értem. Viszont mindenki legnagyobb meglepetésére levertem a fiút. Aki mellesleg a focicsapat kapitánya volt. És nem egy, nem kettő, de még csak nem is három góllal győztem, hanem néggyel. Azóta már kevésbé mernek nekem beszólni, de ha előfordulna, akkor mindig viszek a fiúknak egy százas zsepicsomagot, hogy legyen mibe letörülgetniük a könnyeiket.
*
Valójában már kicsi korunktól kezdve tudtuk, hogy varázslóknak születtünk, mivel a szüleink elmondták. Tizenegy éves korunkban pedig megkaptuk a levelet miszerint következő évben a Roxfortban fogunk tanulni. Annyira izgatottak voltunk, hogy alig bírtunk egy helyben maradni, amíg a vasútállomás felé tartottunk.
Amikor megérkeztünk és a szüleink közölték velünk, hogy neki kell menni a falnak, ahhoz, hogy a vonathoz jussunk, én habozás nélkül rohantam teljes erőmből az oszlopnak. Legnagyobb meglepetésemre azonban tényleg átjutottam rajta és már rohantam is a vonathoz.
Peyton és én kerestünk magunknak egy üres fülkét. Útközben csatlakoztak még páran hozzánk, akikről kiderült, hogy szintúgy elsősök. Egész úton beszélgettünk és nevetgéltünk. Bár én az út nagyobb részén azon gondolkodtam mi lesz vajon akkor, ha ismét szétválasztanak a tesómmal. Ez nem olyan lesz, mint a mugliknál, hogy attól függetlenül még egy szobába fogunk aludni, vagy hogy bármikor meglátogathatom. Peytonra néztem és tudtam, hogy ő is valami ilyesmire gondol. Rámosolyogtam, bár ez most nem az a szokásos jókedvű vigyor volt, hanem egy bátorító mosoly.
*
Amint leszálltunk a vonatról egy kupacba gyűjtöttek minket, majd a Nagyterembe vittek minket ahol megtudtuk melyik ház tagjai leszünk ez elkövetkezendő évek során. Amikor hozzánk értek, Peyton ment ki először. Nem túl sokáig ült ott, mikor végül a Süveg a Hollóhátba osztotta be. Anyu is abba a házba járt. Azt mondta oda azok kerülnek, akik rendkívül okosak. Szóval nekem semmi esélyem sem volt, hogy a testvéremet kövessem. Amint helyett foglalt az új csoportjánál felolvasták az én nevemet is. Így széles mosolyra húzva a számat libegtem ki az emelvényre és huppantam le a székre. Rárakták a fejemre a Süveget, az pedig egyetlen szó nélkül hozta meg az ítéletét.
-HUGRABUG!
Ó, hát persze! Hisz apa is idejárt annakidején! Tőle örököltem a humorérzékem. De a lényeg, hogy egyáltalán nem az történt, mint amire számítottam. Nem kellet sose távol lennem a testvéremtől egy percre sem. Mindig ott voltunk egymásnak és még új barátokat is szereztünk. Persze a jó szokásainkat megtartottuk! És most jön a nagy kérdés… Ez biztosan én vagyok?