2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Tárgy: Re: Rain & Kevin májusi kibeszélős találkája 2015-09-27, 20:57
Rain & Kevin
Nem is nyávogtam, kikérem magamnak. Azt nem szoktam, maximum üvöltök, mint egy oroszlán. Az nagyon jól megy. Sokat gyakoroltam már, igazság szerint Szimbától lestem el a technikát, és azóta már finomítottam is rajta. ‒ Undok vagy ‒ mondtam durcásan, majd vigyorogva hozzátettem. ‒ Az élet velem annyira nem igazságtalan, csak te vagy velem mindig köcsög. ‒ Volt egy olyan érzésem, hogy Rain sem veszi magára, hogy köcsögnek neveztem, mert ha úgy vesszük, tényleg egy nagy rohadék, ez számára sem volt újdonság. Észrevettem, hogy kezdtünk eltünedezni a klubhelyiségből, és még időben elcsíptem egy alsóbb évest, és megkértem, hogy hozzon már Rainnek forró csokit. Igaz, nem akart belemenni, de mégis sikerült rávennem, hogy menjen el szépen. A franc se fog lemászni a faluig. ‒ Ó, igaz. Elfelejtettem, hogy ilyen szinten gyökér vagy ‒ röhögtem vele együtt. Azért elég gáz, hogy nem tudja megkülönböztetni őket, ezt azért még én is tudtam. De az ő dolga. LLG-ből én se voltam olyan jó, de azért némi mugli biosz tudással én is rendelkeztem. A következő szavakra felszusszantottam. ‒ Hé! Én mindig jól viselkedem. Most is szereztem neked forró csokit, nem? ‒ mordultam rá, miközben elhelyezkedtem a kanapén. ‒ Tudod, néha le kell mondani a jó dolgokról, hogy másoknak is lehetőséget biztosíts. De Longbottom biztos élvezné. Tényleg, miért nem viszed magaddal? Aztán megetetnéd valami húsevőnövénnyel. Koreában vannak olyanok, nem? ‒ hadartam, aztán meg leintettem. ‒Jó, beléd kódolva van ez a fura nyelv, hamarabb megszokod, mint én. Rain szavaira fintorogtam. Már megint olyan genya volt, hogy muszáj volt hozzávágnom az utolsó párnát. Kövi körben tuti egy széket vágok hozzá. Azonban a piszkálódására nem feleltem, csak felpakoltam a lábamat a karfára. ‒ Jaj, szívem… Melyik korombeli srác nem az? De nyugi, anyád nem terveztem meghágni, nem vagyok elmebeteg ‒ legyintettem, aztán elterelődött a szó Grangerre meg a Roxfort történetére, és amikor idéztem a könyvből, alig bírtam megállni, hogy ne vihogjak Rain arckifejezése láttán. ‒ Biztos vagy benne, hogy csak LLG-ből kaptál Hitványt? ‒ villantottam egy pimasz, ezer wattos vigyort. ‒ És? Pont ilyet akartunk neki küldeni, nem? ‒ pillantottam rá homlok ráncolva, amikor már azt tervezgettük, hogy miként fogjuk megszívatni azt a tyúkot. Majd további ötleteket vetettem fel, amik kapcsán még jobban kidekorálhattuk azt a levelet. Vigyorogva vettem elő a pálcámat, majd egy varázsigét elmormolva csillogó, színváltós, mozgóképes és undorító rózsaszín meg szívecskés matricákat bájoltam a lapra. Elégedetten szemléltem a munkámat. Ha arról volt szó, hogy valamit el kell túlozni, akkor nyugodtan hívhatnak engem az emberek. Mielőtt válaszolhattam volna Rainnek, az összes párnát a képembe kaptam. Morgolódtam egy sort, meg próbáltam úgy rendezkedni, hogy kényelmesen elférjek, de sehogy nem volt jó. Így feltápászkodtam, amikor láttam Raint lerobogni, becsatlakoztam hozzá, hogy lássam milyen balhéról volt szó. Egy darabig ott ácsorogtam mellette, néztem, hogy mi történik, majd a túloldalon kiszúrtam egy dögös csajt, így vihogva egy puszit nyomtam a háztársam arcára, majd iszkoltam, hogy becserkésszem az új áldozatomat.
A nyávogásán csak röhögök, majd mikor elhallgat, magamhoz ragadom a szót. – Hát, az könnyen lehet… de mint tudod, az élet igazságtalan, és ez alól nem vagy kivétel. Szóval, nem kapsz semmit – nyújtok rá nyelvet, a hátbavágástól ezúttal megkímélem. Amúgy a zsivaj kezd enyhülni a klubhelyiségben, mert ha jól hallom, kint van valami balhé, és sokan leléptek megnézni. – Az is jó, de szedje a kölyök a lábát – válaszolom. Nem akarok lemaradni a buliról, de még lusta vagyok, úgyhogy nem indulok el. A bökést fel sem veszem, általában, amiben profibb vagyok, azt nem lehet ellenem is felhasználni, legalábbis nem úgy, hogy bármilyen jelentősége legyen. Na meg, vannak még ilyen jó kis trükkjeim, de egy alkalommal nem vetem be az összeset, meglepetésből támadni sokkal jobb. És hogy hogy jön ez most ide? Kezdek álmosodni, és eltérek a tárgytól. – Ja, biztos – legyintek egyet. – Nekem mondhatod, a kutyát és a macskát meg tudom különböztetni, azt kábé ennyi. Tudod, hitványt kaptam LLG-ből – röhögök fel. Fú, de utáltam azt a tárgyat, meg Hagridot is. Egy darab normális órát nem tartott, csak azt a sok sz**t kellett tanulni. – Jól van, nyugalom. Addig nem tudja meg senki, amíg jól viselkedsz – vigyorgok, de közben nem értem, hogy sikerült megtanulni az animágiát, amikor ő sem a szorgalmáról híres, na meg ezt nem tanulhatta meg helyette egyik hollóhátas csaja se. – Kár, nem tudod, mit hagysz ki. – Sejtettem, hogy az ajánlatom nem fog neki nagyon tetszeni, de egy próbát megért. Max poénból elrabolom, vagy valami. – Amúgy nem baj az, annyira profi én se vagyok. Egy csomó mindent nem értek meg én sem – röhögök. Hát igen, csak a szüleimmel tudok beszélni, és velük is egy adott stílusban, a többit, amit nem használok, nem is értem.
– Igazad van, el sem tudom képzelni. Szegény lányok, kell egy ember, aki felvilágosítja majd őket arról, hogy milyen rossz a szemük, és ha más nem, magamra kell vállalnom eme szent küldetést – váltok át valami undorító fennkölt stílusba, aminek a végét muszáj elröhögnöm, mert nem bírom ki. – Fú, te beteg vagy – jegyzem meg vigyorogva. – Még jó, hogy nem hívtalak meg magunkhoz eddig, ha rányomultál volna az anyámra az nagyon égő lett volna. – Anya elég fiatalosan néz ki, hiába, jó gének. Na ezután se teszi be a lábát a környékünkre Kevin, az is biztos. – Ne idézgess abból a szennyből, mert megfájdul a fejem – fogom be a fülemet a Roxfort történetés résznél. Hányszor hallottuk már Grangertől, istenem… Ráadásul, ha olvasom, vagy ha eszembe jut, pont az ő hangján történik, úgyhogy nagyon utálom azt a könyvet. Egy ideig csak meredtem, mert a nevetőgörcse elment valami brutális irányba, vinnyogott meg fetrengett, mint valami retardált, szóval ehhez nem csatlakoztam, inkább kivártam, amíg újra emberhez méltóan viselkedik. – Kreatívnak kreatív, de undorító – jegyzem meg. – Na jó, ez egyszer még elhiszem, hogy nem szoktál ilyeneket írni. Amúgy ja, annak kellett volna. De már mindegy. Viszont, a matrica jó ötlet – vihogok fel. Abból mondjuk tudni fogja, hogy poén az egész, de nem baj, akkor is vicces. – Ha kész vagy, felviszem a szobába. Aztán én szerintem megyek. Hallok valami jó kis balhét, megnézem, de gondolom, te döglesz még – állok fel, és hozzávágom az összes párnát, amit előtte ő hozzám. A levelet felvittem, és ledobtam az ágyra, az ablakot kinyitottam, mintha csak most jött volna. Lefelé menet búcsút intettek Kevinnek, kiveszem az érkező kölyök kezéből a forrócsokimat, és lemegyek megnézni, mi folyik az udvaron.
Tárgy: Re: Rain & Kevin májusi kibeszélős találkája 2015-09-13, 04:13
Rain & Kevin
// 1997. május 17. (szombat)//
‒ Miii? Nem is érdemeltem ki semmivel! Már kábé nyolc éve tök aranyos vagyok veled! Ezért valami minisztériumi díjat, vagy legalább egy roxfortos trófeát kéne kapnom!‒ folytattam a nyávogást, hiszen tudtam, hogy nála megtehetem, ráadásul poénnak is veszi. Bezzeg, ha más csajnak tettem volna a fejem, akkor egyből kiverte volna a hisztit, hogy ne nyafogjak már, rosszabb vagyok, mint egy lány, pedig ez korántsem igaz. Az ilyesfajta megszólalásaimmal pont a hisztis picsákat figuráztam ki. ‒ Éééén? ‒ böktem a mellkasomra, majd körbepillantottam a klubhelyiségben, és kiszúrtam néhány alsóbb éves srácot, akik jöttek nekem egy szívességgel. ‒ És mi lenne, ha hozatnék neked forró csokit? ‒ érdeklődtem, mert Roxmorts messze volt, én lustálkodni akartam, szóval egy knútért le lehetett volna engem letoloncolni a faluba. Ellenben, voltak nagyon jó ismerőseim meg olyanok, akik lógtak nekem valamivel, így szívességből elvégezhették volna a csokibeszerző dolgot helyettem. Amikor oldalba bökött, felmordulva viszonoztam eme kedves gesztust. Persze, nem akartam megnyomorgatni egy belső szervét se, de azért, na, ez gonosz volt tőle. Az oroszlános kérdésén kitört belőlem a röhögés. ‒ Miért, szerinted nem tud? Elvégre, izé, nagymacska, vagy mi a fene ‒ feleltem, mert gyorsan igyekeztem elterelni a témát, de pont az ellenkezőjét értem el vele. Taps, taps, Kevin. Így hát gyorsan lepisszegtem, mielőtt még világgá kürtölné a dolgot. ‒Psssszt már! Igen, az vagyok, de el ne áruld senkinek! ‒ suttogtam. Kár lett volna tovább rontani a helyzeten, egyszerűbb volt beismerni a dolgot. Ha hazudtam volna, és Rain rájött volna, akkor könnyen zabossá válhatott volna, azt pedig mi nagyon nem akarjuk, ugyebár… ‒ Egyébként bejegyzetlen ‒ tettem hozzá, és végre én is okosnak éreztem magam, hogy tudtam valamit, amit más nem, és ez tökre büszkeséggel töltött el. ‒ Ó, nem, kösz! Nem vagyok rasszista, de nem bírom az ázsiai dumát, bocs, ne vedd magadra! Meg aztán útközben eladnád a vesémet, vagy valami… Nem, nem, jobb Wales meg a békesség ‒ ráztam a fejem. Inkább nem éltem az ajánlattal, hiszen Raint ismerve tuti állt volna valami a háttérben. Márpedig én nem akartam a saját bőrömön megtapasztalni, hogy mi is lenne az. ‒ Undok vagy. Elképzelésed sincs, hogy mennyien akarják ezt a testet ‒ mutattam végig magamon, majd az anyázós dologra megvontam a vállamat. ‒ Amúgy tényleg az volt fiatal korában. Most is jól néz ki, de tinédzserként… Hú, basszus! Ha nem az anyám lenne, és most lenne itt valaki, aki velem egyidős, és úgy néz ki, hát… Öhm… ‒ kezdtem magyarázni. Nem kellett ezen meglepődni, pasiból vagyok, gyakorta járt beteg dolgokon az eszem. Erről én nem tehettem, nem én alkottam meg ilyennek a férfiakat és köztük magamat. Továbbra is vele együtt röhögtem, néha alig kaptam levegőt, párszor pedig a taknyomat szívtam vissza, hogy ne folyjon ki, ugyanis zsepi nem volt nálam, a heverőbe meg mégse törölhettem. ‒ Nem vagyok gyenge, csak nem akarlak bántani ‒ mondtam, miközben letöröltem a könnyeket az arcomról. Tényleg nem akartam, hogy baja essen, mert hiába volt kemény lány, ismertem magam, és lehet, hogy erősebben vágnék vissza, mint kéne. Szóval, inkább hagyom magam megveretni. ‒ Én is csak azért ismerem, mert a könyvtárban az egyik exem azzal baszott fejbe, amikor szakítottam vele. Egy életre fejembe verte, hogy a „ Roxfortot több mint ezer éve – a pontos dátumot nem ismerjük -, alapította a kor négy legjelentősebb varázslója: Griffendél Godrik, Hugrabug Helga, Hollóháti Hedvig és Mardekár Malazár” ‒ vihogtam már inkább kínomban. Pont ezeket a sorokat olvasta fel, amikor közöltem vele, hogy: „Te, figyi. Ez engem nem érdekel. Nem ezért jöttem, hanem azért, hogy megmondjam, szép volt, jó volt, de vége.” Aztán puff. Leütött. ‒ Á, ugyan, csak rajtad ‒ röhögtem az újabb legördülő könnycseppeket törölgetve. A többiek már nem is lepődtek meg a röhögőgörcsömön, volt nyolc-kilenc évük megszokni. ‒Na, azt megnézem ‒ visítottam elnyújtva, ez már a röhögőgörcs utóhatása volt, nem pedig az, hogy kételkednék benne. Innentől kezdve egy ideig nem is bírtam értelmesen beszélni, ezért hagytam Rainre a leveles dolgot is. Aztán, amikor úgy éreztem, hogy képes vagyok némi emberi kommunikációra, lenyomtam neki egy kisebb monológot, majd vonyítva vergődtem tovább a kanapén, mint egy retardált fóka. ‒ Sose írtam szerelmes levelet, viszont a haverom igen, ő mutatta ezeket, hogy jó lesz-e így. Majdnem belehánytam a ládájába ‒ horkantottam fel. ‒ Olyan undok vagy! Ez tiszta kreatív giccsroham volt ‒ törtem ki ismét éktelen nevetésben, még csoda, hogy végzős voltam, mert még egy év, és meglincselnek a sok artikulálatlan, azonban irtó hangos hangokért. ‒ Hát ez csodálatos ‒ feleltem a virágot látva. Bár volt benne valami. Egy szál rózsa könnyen jelenthette a félénk közeledési kísérletet. Aztán Rain újabb ötlettel állt elő, én pedig homlokráncolva feleltem neki. ‒ Ha azt akarod, akkor ilyen rivallóféle hangos, beszélő szirszarra kellett volna megcsinálni, nem? Amúgy tudok rábájolni csillámpónis matricákat, ha érdekel…
– Megérdemled… de lásd, mert ilyen vagyok, ha hozol nekem forró csokit, akkor elárulom – bököm oldalba, ezúttal nem az oldalkiszúrós változattal, hanem a jóval szelídebbel. Tehetek róla, hogy puhány? Különben is, aki egy harcművész csaj közelében nő fel, arra ragadnak az ilyen dolgok. Márpedig, az a lány nagyon tud valamit. Én nem értek hozzá, de néha mutatott nekem trükköket, amiktől aztán én is keményebb lettem. Na persze simán le tudna teríteni szinte bárki, de ilyen hétköznapi dolgokban, mint a hátbavágás, jóval erősebb vagyok, mint az átlag. – Az oroszlánok dorombolnak? – röhögök fel, majd poénból megkérdezem. – Miért, mi vagy te, titkos animágus? – Használja a fene a szakkifejezéseket, teszek rá magasról, ez rövidebb, és emberibbel hangzik. De nem akarok olyan lenni, mint a Beauxbatons-ból átjött libák, akik azt se tudják, mit beszélnek, összevissza használják a kifejezéseket, meg ilyesmi. – Dehogy felejtem, naaaagggyon gyanús vagy – húzom össze résnyire a szemem, ami nem esik nehezemre, ázsiai adottságaimnak köszönhetően. – Hé, mit szólnál, ha nyáron elvinnélek Koreába? – kérdezem hirtelen ötlettől vezérelve. Hú, de megszívatnám ott, mert egy mukkot sem tud koreaiul. –Szexi? – nézek rá hitetlenkedve. – Szexi az anyád – szólok be. Az anyádozós megjegyzéseket nagyon bírom, bár sokakat érzékenyen érint. ha ő is ilye, akkor béna, ez van, nem kell komolyan venni. – Te tiszta hülye vagy – Mostmár olyan az arckifejezésem, mintha egy közveszélyes elmebeteggel beszélnék, de aztán hamar felröhögök. Még hogy bejön. Álmaiban. – Bocs már, de a te hibád, ha gyenge vagy. – Még egy tisztes hátbaverést se bír ki, kíváncsi lennék, hogy egy párbajban hogy állná meg a helyét. Mondjuk ellenem nem lenne esélye. Lehet, hogy jobban varázsol, de a harc hevében csak rávágok egyet, és összeesik.
– Elképzelhető, még sose láttam azt a könyvet – jegyzem meg elgondolkozva. A könyvtárba is évente egyszer jutok el, de ilyen könyv még tényleg nem volt nálam. – Mit bőgsz? Szénanátha, vagy láttál egy jó szappanoperát? – találgatok én is röhögve. – Amúgy nyugalom, ez az év már a kezemben van. Most nekem is összejön – vigyorgok magabiztosan. Lassan már annyi párnám lesz, hogy árulhatnám az elsősöknek. Hmm… jó ötlet. Felröhögök az ő levélkezdésén. – Te már csak tudod, hogy kell nyálas szerelmes levelet írni, mi? – piszkálom tovább. – Amúgy tudom, hogy az enyém uncsi volt, de ilyen nyáladzó dolgokat még viccből sem ejtenék ki a számon. Undorító már belegondolni is. Utána ki kellene hypózni az agyam, nehogy bent maradjon az emléke. Viszont… asszem egy ideig most ellesz azzal, hogy ki írhatta – röhögök fel. – Várj csak… ezt figyeld – azzal előrántom az egyik párnát magam mögül, és átváltoztatom vörös rózsává. – Látod, megy ez – jegyzem meg. – Csavarjuk hengerré, pecsételjük le, és tűzzük bele ezt – dobom oda a virágot. Tök jól sikerült ez a varázslat, büszke vagyok magamra. – Ja, meg megbűvölhetnénk, hogy undorítóan csillámoljon. Vagy váárj – jut eszembe még egy zseniális ötlet, ami annyira tetszik, hogy máris röhögnöm kell, mielőtt elmondom. – Mi lenne, ha reggel küldenénk el? El kéne érni, hogy hangos legyen, és mindenki hallaná – vigyorgok, és kíváncsi vagyok, mit szól hozzá.
Tárgy: Re: Rain & Kevin májusi kibeszélős találkája 2015-09-07, 06:33
Rain & Kevin
// 1997. május 17. (szombat)//
– Naaaa, olyan kegyetlen vagy. És, ha pitizek neked, vagy hozok neked valamit Roxmortsból. Tudod, akármikor lemehetek… Naaaa, légyszi, légyszi… ‒ meresztettem rá nagy kiskutya szemeket. ‒ Ha annyira szeretnék, itt helyben oroszlán leszek, és dorombolok neked ‒ csúszott ki a számon, hogy ja, amúgy animágus vagyok. Egy pillanatra elhallgattam, majd összeráncoltam a homlokom. – Az utóbbit felejtsd el. Nem mondtam semmit ‒ röhögtem, de csak álcázni próbáltam, hogy véletlenül elpofáztam valamit, amit nem kellett volna. Na, nem mintha nem bíztam volna benne, csak azért nem voltam bejelentve, meg ilyenek, szóval gáz lenne, ha lebuknék, vagy valami állat felnyomna a Minisztériumnál. Nem, nem, jobb sunyulni, mert az menő és cica cool. Hogy mi is az a cica cool? Ha nem tudod, nem vagy ember… De amúgy nem vettem magamra Rain gonoszkodását, sőt, jól szórakoztam. Tudtam, hogy mi hiányzott az életemből. Többször is összeülhetnénk, ha időnk megengedné. ‒ De legalább szexi ‒ vihogtam, miközben rákacsintottam. ‒ Ugyan, Rain, ne tagadd, odáig vagy értem ‒ tártam szét a karjaimat még mindig röhögve. Engem aztán nem izgatott most, hogy a többi hozzám hasonló hülye mit gondol. ‒ Ó, nem, nem! A sziklacsontjaidat tartogasd csak azoknak, akiket utálsz! ‒ lengettem meg a mutató ujjamat, hogy ejnye-benye, ha még egyszer megpróbálja. Akkor már tényleg leteperném, de nem pasiként, hanem oroszlánként. Kíváncsi voltam, ahhoz mit szólna. ‒ Látod, édes, egy hullámhosszon vagyunk ‒ kacarásztam tovább, mert jól esett és megtehettem, elvégre, nyolcadikos voltam, nekem aztán nem szólhatott be senki, elvégre én voltam a legnagyobb, ebben a tetves iskolában. Rejtély, hogy miért maradtam egyetemre… Kész misztikum. A sárkányszelídítésen megint röhögtem egy sort, ez amolyan alap dolog nálam, nincs olyan nap, hogy a griffendélesek ne hallhatnák gyöngyöző kacajom csodás szimfóniáját. ‒ Szerintem a Roxfort történetével, vagy történelmével, vagy mi a franccal ‒ vigyorogtam. Láttam már nála párszor a kötet, és én is csak onnan tudtam, hogy ilyen könyv létezik, hogy az egyik exem azzal vágott fejbe, amikor szakítottam vele. Ó, a szép emlékek! ‒ Ajánlom is. Mostanában túl jó gyerek voltam, kell egy kis szabályszegés ‒ villantottam egy ezerwattos vigyort. Rain valahogy mindig a legrosszabbik énemet hozta ki belőlem. Nekem poén, másoknak gáz. ‒ Ó, hidd el, tudom én azt, Doktor Csonttörő Rain ‒ törtem ki ismét röhögésben, és már folyt a könnyem. Jóformán már semmit nem láttam, nagyon durva volt. De legalább jól éreztem magam. Mondjuk, mielőtt hozzávágtam volna egy párnát Rainhez, előtte letörölgettem a könnyeimet, nehogy Neville-t csűrjem fejbe. ‒ Még ‒ öltöttem ki a nyelvemet. Ezt csak azért megjegyeztem, amiért ő shippelni akart Lovegooddal. Amúgy is fiatalabb volt nálam. Három évvel fiatalabb csajjal nem jövök össze. Annyi év volt közöttünk egyáltalán? Na, mindegy is. Nem vonzott a dolog. Aztán megjött Granger… Nem, nem az, ami havonta jelentkezik, csak egy levele, de épp eléggé utáltuk ahhoz, hogy átírjuk. ‒ Nem! Az nem elég nyál. Inkább kezdd úgy, hogy „Drága Hermione, édes drágaságom!” ‒ ráztam hevesen a fejem. Pff. Szimpla drágaságom. Rain, ennél kreatívabb vagy! ‒ Aztán folytatódhatna úgy, hogy: „Szívem már régóta érted epekedik, de eddig nem volt merszem jelezni feléd komoly szándékaimat, mert halálosan rettegtem attól, hogy mit gondolnál rólam. Azonban, szépséged napról napra növekszik, oly’ sugárzó vagy számomra, hogy akármerre jársz, mindig észreveszlek, ha a közelembe kerülsz. Elvakítasz, megbolondítasz, és már most rabul ejtetted a szívem! Kérlek, könyörögve esedezem, hogy mégis jöjj el velem egy randira, és ha nagyon rondának találsz, akkor nyugodtan otthagyhatsz. Sóvárogva vágyom a találkánkra. Millió csók: A titkos hódolód”. Na, valami ilyet nyomass! ‒ adtam elő drámai hangon egy kispárnát ölelgetve, és próbáltam nem röhögni.
– Csak úgy… meg amúgy sem neked fogom elmondani – vetem oda lekezelően. Persze csak viccelek. Elmúlt az az idő, amikor komolyan gondoltam az ilyen stílust vele szemben. De azért hadd emlékezzen csak a szép időkre. Mióta nem vagyunk évfolyamtársak, ritkán találkozunk, és nem hallhatja, amikor a senkiházi mostaniakat teszem helyre, legalábbis próbálom. Van, akinél bejön, van, akinél nem, de azokból általában nagy veszekedések szoktak lenni, az illető házától függ, hogy mi lesz a vége. A mardekárosok miatt például mindig büntetőmunkára jutok. Na nem baj, a nem is olyan távoli jövőben nagy meglepetés éri majd őket. – Engedd már le a kezed, úgy nézel ki, mint egy háziasszony – öltök rá nyelvet, a megjegyzésemet páran hallották is, és elkezdtek röhögni. csatlakozom hozzájuk én is, aztán a sikeres beégetés után hátradőlök, és pimaszul vigyorgok. Utána persze az a baja, hogy hátba vágtam. Vannak dolgok, amik túl jól mennek, na. – Szívesen, máskor is. A csontjaim sziklából vannak – és demonstrálásképp jól meg is ropogtatom a porcaimat.
– Ja, szerintem is – röhögök fel újra. Ez a téma pont kedvemre való. – Pont azon filóztam, hogy melyik könyv lehet a szerencsétlen. Te melyikre tippelsz? Én a „Az alapfokú sárkányszelídítés”-re… nem is tudja, hogy az róla szól. Bár, ha jobban belegondolok, ahhoz a haladó változat kellene. – Már a könnyem is folyik a nevetéstől. Úgy tűnik, ez ma egy ilyen nap. Jó őrült. – Persze, tudom – legyintek egyet az ajánlatára. – Hívlak is, ha majd kellesz. Azt nem köszöni meg, muhahaha – vigyorodom el. Hát igen, visszasírja gyerekkori éveit, az biztos, ha egyszer rászállok. Mondjuk, eddig még nem szálltam rá senkire, de néhány embernél érik a dolog. Nem vagyok híve a mardekáros terror-módszernek, sokkal inkább szeretem, ha kis trükkökkel vagy apró átveréssel érem el a célom, az sokkal szórakoztatóbb, meg nem olyan kegyetlen. – Hát sajna… legalábbis egyelőre. Hidd el, ha egyszer nagyon eltervezek valamit, véghez viszem – ismer már annyira, hogy ezt tudja rólam, de néha nem árt emlékeztetni, kivel is van dolga. A csajra vonatkozó béna magyarázatát figyelmen kívül hagyom, viszont a párna eltalál. Nem baj, annál több lesz nekem, annál kevesebb neki. – Azokat is, többek között. Szerencsére nem tudom olyan jól, hozzájuk még nem buktam le – persze nem is tervezem, ennyi évfolyamtárs már elég volt nekem. Eddig a mostani a legrosszabb bizonyos értelemben, bár vannak használható emberek is.
– Kitűnő ötlet – vigyorodom el. – Szervezzünk randit. Lássuk csak – rántok magam elé egy pergament. Túl könnyű egy levelet meghamisítani ezzel a kőkori technikával. Le kellene szokni az ezeréves bagolypostáról, mert nem megbízható. – Térjünk rögtön a lényegre. Drágaságom! – firkálom le a megszólítást röhögve, majd Kevinre nézek a folytatás reményében. – Valami jó nyálasra gondoltam.
Tárgy: Re: Rain & Kevin májusi kibeszélős találkája 2015-09-02, 04:50
Rain & Kevin
// 1997. május 17. (szombat)//
‒ Igazán nagylelkű vagy ‒ hajoltam meg ismét színpadiasan, aztán amikor kiegyenesedtem, csípőre tett kézzel Rainre pillantottam. ‒ Amúgy miért is volt jó napod? Megátkoztál valakit, valaki meghalt, vagy mi van? ‒ érdeklődtem, mert Rainnek ritkán szokott jó napja lenni. Már az kész csoda, hogy nem harapja le a fejemet, mert azért szerintem régen megesett, hogy kiabált valami miatt csak épp engem nem hatott meg. Szóval, épp annak köszönhető, hogy jóban vagyunk, hogy az ilyeneket mindig is elengedtem a fülem mellett, na meg, hogy nem cseszegettem őt mindenért, aztán a kis pletykapartijainkról meg ne is beszéljünk… Szóval, azért az évek során igencsak hozzászoktam a csajhoz, sőt megkedveltem, de csak, mint havert. Aztán jött a székes-Longbottomos dolog, amíg egy ideig vicces volt, de aztán annyira már nem, viszont én nem szóltam bele, és nem is állítottam le. Elvégre, nekem vághatott volna valamit, másrészt, nem voltam prefi, a prefi meg azért volt, hogy figyeljen a rendre, szóval… Értitek. A rám törő lustaságról meg ne is beszéljünk, ami arra késztetett, hogy inkább a döglést válasszam a hősködés helyett. Amikor Rain hátba vágott, halkan felnyögtem. El nem tudtam képzelni, hogy miként volt képes ekkorát rásózni a hátamra, de eskü, majdnem eltörte a gerincemet! ‒ Én kösz a hátbavágást ‒ motyogtam, és a fájó ponthoz nyúltam. Na, most majd kereshetek egy csajt, aki hajlandó lesz ápolgatni! Majd amikor meghallottam azt a feltevést, hogy Granger randizni ment-e olyan hangosan felröhögtem, hogy többen is felénk pillantottak. Miután sikerült lehiggadnom, szkeptikusan a barátomra pillantottam. ‒ Granger és a randi? Max a könyvekkel. ‒ Ismét röhögésben törtem ki, de ezúttal már a markomba vihogtam. Elég abszurd dolog volt elképzelni, hogy bármelyik épeszű pasi vonzódjon ahhoz az okostojáshoz. ‒ De lusta vagy, és én is, szóval nem követjük. Majd máskor ‒ kacsintottam rá vigyorogva, és kényelmesen elhelyezkedtem egy fotelben. Szóval, én úgy voltam vele, hogy hagyjuk a csajt a könyvtári könyvekkel smárolni. De kábé eddig tartott a jókedvem, mert Rain említett egy rasszista csajt, akit ezerrel el kezdtem osztani, igaz, nem ismertem, de felháborítónak találtam a hozzáállását. ‒ Biztos? Tudod, hogy egy kis kiérdemelt szívatásban mindig benne vagyok. ‒ Nem akartam ráhagyni a dolgot, hiszen ez nem csak az ő ügye volt, hanem tulajdonképpen az összes kisebbségié, akik egyenlő bánásmódot érdemeltek volna. Hú, de rohadtul felnőttesen tudok néha gondolkozni! Ez ijesztő… ‒ Ja, elég kommcsi a suli, de hiába szítasz lázadást, az okostojások meg a zsarnok tanárok miatt úgyse lennének reformok ‒ vontam meg a vállamat, majd a következő megállapításán elvigyorodtam. Nem tehettem róla na! ‒ Szerettem, amikor nem volt hisztis. Szóval, szerintem igazán megérdemelte. Meg ő maga ajánlotta fel, hogy segít, szóval… Ha úgy vesszük, nem is használtam ki ‒ magyaráztam. Meg aztán, melyik csaj nem használt ki minket, pasikat? Mindenki kihasznált mindenkit, ez volt a büdös igazság. Majd jött ez az elsős dolog, ami ugyan picit zavart, de most se léptem közbe. Nem voltam én senkinek se a gardedámja. Vagyis, de, egy kislánynak, viszont ő jelenleg nem tartózkodott itt, szóval nem volt kötelező állandóan jó fejnek lennem. Amúgy is marha fáradt voltam, nem akartam vitát szítani Rainnel. ‒ Ne beszélj butaságokat, Rain! Granger csak a házimanókkal kapcsolatos rossz bánásmódot szagolja ki ‒ vigyorodtam el, majd a Lovegood-os megjegyzése kapcsán hozzávágtam egy párnát. Megérdemelte, mert szemét volt. ‒ Jaj, hagyj már! Nem vágyom rá! Szegény csaj tiszta lökött, mindenki szekálja ‒ forgattam meg a szemem. Nem volt az esetem, és azért valamennyire érdekelt ám, hogy mások mit gondoltak rólam, vagy a barátnőmről, szóval bocs Luna, de nem, nem és nem. ‒ Fú. Mit is? Narglikat, vagy miket emleget folyton? ‒ kérdeztem homlokráncolva, de azért ismét Rainhez vágtam egy párnát. Hadd helyezze csak magát még nagyobb kényelembe… ‒ Meg fogom találni hidd el, én hiszek benne, hogy valahol létezik ilyen csaj ‒ mondtam szórakozottan, bár már én is kezdtem kételkedni ebben. Mintha a hiszti minden nőbe kódolva lett volna… A hollóssal kapcsolatos szavakra elhúztam a számat. ‒ A francba! Na, mindegy. Azért kösz. ‒ Akkor nem fogom leadni a cuccost, nincs is kedvem megírni. Hagyjon mindenki békén! ‒ Úgy is az lesz, amit te akarsz, szóval tuti összejön ‒ vigyorogtam, majd megérkezett Granger levele, és átadtam, hogy Rain bontsa ki. Csalódottan sóhajtottam fel, amikor közölte a tartalmát. ‒ De szar! Naná, hogy kicseréljük! Hmm. Szervezzünk ki egy randit a „titkos hódolóval”! Vagy valami más ötlet? ‒ kezdtem agyalni. Ó, milyen szép is lett volna, ha egyszer békésség uralkodna a klubhelyiségben, mert Granger a szobájában kuksolna egész nap!
– Lássuk csak, mivel ma jó napom van, ezért tízből tízet kapsz. Remélem elégedett vagy, szerintem igen bőkezű vagyok – teszem hozzá, mert azért szükségét érzem, hogy felhívjam a figyelmét arra, hogy ne is számítson rá, hogy mindig ilyen leszek, ez most csak valami kivételes alkalom. Meg aztán, nekem is lehet jó napom, főleg, hogy végre megint jól szidhatunk mindenkit, akit utálunk.
Aztán következett a kis közjáték, amit én magam okoztam, de a sok hülye meg elhitte, hogy tényleg Longbottom volt, aki meg esetleg látta, az sem sietett beárulni. Ezt a részét mondjuk nem értem, mert nem igazán bírnak, de lehet attól félnek, van még itt szék, amit nekikvágok. Kevin kínlódását látva már tudtam, hogy megérte megcsinálni az egészet.
– Köszi – vigyorgok a megjegyzésére, és szolidaritásból rávágtam a hátára. Hát na, így bánok azokkal, akiket bírok. Ami viszont bosszantott, az az, hogy Granger így lelépett, és nem maradt ott balhézni még egy kicsit. Pedig direkt arra vártam. – Szerinted randizni ment? – kérdeztem Kevintől, de közben elgondolkozva bámultam a tűzbe. Minek gyújt valaki tüzet a kandallóba nyáron, akit nem Trelawney-nak hívnak? Bár az is igaz, hogy két lelkes tanítványa is itt van… na mindegy. – Ha nem lennék ilyen lusta, akkor tuti követném – jegyzem meg, de most tényleg nincs ehhez kedvem, úgyhogy hátradőlök. Az ilyen akciót elő kell készíteni, mert különben lebukik az ember. Bár, ha Granger tényleg randizik, akkor még azt is vállalnám, csak hogy megtudjam, ki a szerencsétlen könyv…. Na, úgy látszik, fáradtan még a humorom is béna, hagyjuk is a dolgot.
– Ja, pont ilyen – bólogatok a csaj jellemzésére. Így, hogy tőle is hallom, teljesen megnyugodtam. – Nem érdekes, ha legközelebb találkozom vele, majd helyreteszem én, ne aggódj. Csak azt nem értem, minek vannak itt ezek a felsőbbrendűek a suliban. Tök szívás – fintorgok, majd fogok egy párnát, és a hátamhoz teszem, hogy kényelmesebben üljek. – Na ezaz, de hát, itt csak ez számit, tisztára, mint a kommunizmus, nyomassuk a teljesítményt, tüntessük ki azt, aki 120%-ot csinál, blablablaaa – váltottam át egy teljesen más hangba, de ha valakit parodizálok, vagy szidok, akkor ez történik. Piton meg egy seggfej, ja, úgyhogy csak nagyban bólogatok arra, amit Kevin mond, de már többet nem teszek hozzá.
– Aha, szóval őt is kihasználtad – vigyorgok rá. Hát igen, jellemző, hogy amíg hasznára voltak, addig nem zavarta a nyavalygásuk, csak utána, hirtelen. Na persze, ezt a részét sose vettem be a dolognak. Amúgy látom rajta, hogy nem tetszik neki, ahogy a kölyökkel bánok, de hát nem szórtam rá az Imperiust, elmehetne, ha akarna, de meg se próbál felkelni. – Na, tűnés, még idevonzod nekem Grangert – bököm meg az oldalát, hogy mozgásra bírjam, úgyhogy végre felkel, és lelépett a többiekhez. Ezek miért vannak egy csapatban?
A Lovegoodra tett utalásom nem tetszett neki, úgyhogy kaptam még egy párnát ajándékba, ki is cseréltem a kölyökre, ha már hozzám került. – Pedig az lenne jó neked – piszkálom tovább. – Járhatnátok a mezőket olyan micsodákat keresve.– A megjegyzésére felvonom a szemöldököm. – Jó keresést, majd szólj, ha megtaláltad azt az alient. És nem ismerek olyan okos hollóst, akit te le tudnál fizetni, úgyhogy bocsi, de nem én vagyok a te embered.
– Kösz, remélem is – vigyorgok a biztatására. Aztán sokkal kellemesebb dolgok következik, megszereztem a levelet. Gyorsan végigfutottam, de kicsit kedvetlenül tettem le. – Semmi extra, csak az anyja érdeklődik, hogy hogy van – húzom el a számat, majd odanyújtom neki. – Hé…. – vigyorodok el gonoszul. – Nem cseréljük ki? Egy olyanra, amit mi írtunk…. – nézek rá, hogy vajon benne lenne-e egy ilyen tervben. Asszem eléggé formában vagyok ma….
Tárgy: Re: Rain & Kevin májusi kibeszélős találkája 2015-08-16, 03:35
Rain & Kevin
// 1997. május 17. (szombat)//
Talán nem éppen úgy sikerültek a dolgok, ahogy terveztem, de ez van. Ha béna vagyok, akkor mások nyugodtan kiröhöghetnek, elvégre, én is vihogok magamon ilyenkor. És ha ez másokat megmosolyogtat, oké, engem nem zavar. ‒ Aha. Örülök, hogy értékeled. És hányast kapok rá? ‒ vigyorogtam, bár tudtam, hogy csak szórakozik. Én is gyakran hülyéskedtem, vagy tettem olyan megjegyzéseket, amik, mások számára beszólásnak hangzanak, bár közel sem akart annak hangzani. Rain stílusát meg kábé úgy ismertem, mint a tenyeremet, épp ezért nem is akadtam fenn ilye apróságokon, mint mások. Követtem a pillantását, majd az én vigyorom is gonosszá vált Rain szavai hallatán. Picit odébb léptem, majd a szék felé intettem. ‒ Csak tessék. ‒ Nem akartam az útjában lenni, amikor félrevágta a széket, ráadásul, pont egy elsős lábára ejtette. Szerencsétlen üvöltött, mint a fábaszorult féreg, én meg vihogva levágódtam a kanapéra, a kezemet a számra szorítottam, hogy ne röhögjek fel hangosan, bár már könnyezve visítottam, és csapkodtam az egyik díszpárnát, amikor Rain még Neville-t is belevonta a kis szórakozásunkba. ‒ Akkora állat vagy! ‒ nyöszörögtem miután végre kaptam levegőt, és letöröltem a könnyeimet. Én azért ennyire nem szoktam másokat baszogatni, de tény, Rain tudott valamit. Én pedig kifejezetten jól szórakoztam a kedves megnyilvánulásain. A hálók felé pillantottam. Neville éppen mentegetőzött a háttérben, a kölyök továbbra is ordított, a mi hőn szeretett prefektusunk meg megindult feléjük, helyre tett mindenkit, aztán elviharzott. Kénytelen voltam a párnát a számra szorítani, mert ha nem teszek így, akkor észrevesz minket, aztán már azért is beszól, hogy vidám merek lenni. Miután elment, magamat legyezgetve igyekeztem lehiggadni, és hamarosan már egész komoly képpel hallgattam Raint. Ahogy egyre inkább beszélt valami csajról, annál idegesebb lettem. ‒ Kajak? Ne már! Hogy lehet valaki ekkora pöcs?! Ennyi erővel egy skót, egy walesi meg egy ír se angol, mert más népcsoportok?! Meg mégis mi a tököm ez? Ez megkülönböztetés, rasszizmus… Hogy lehet valaki ekkora intoleráns tahó? ‒ Egyre idegesebben fújtattam. Néha annyira tudtam azokat, akik ennyire, de ennyire megkülönböztetnek másokat a származásuk meg a bőrszínük miatt. Hát kapják be! Ha feka lennék, akkor engem is utálna? ‒ Figyelj, szard le a kis köcsögöt! Amúgy, ki volt az? ‒ elterveztem, hogy majd én beszélek az illető fejével, mert azért mégis milyen dolog ez?! Ráadásul, nyíltan bevallja mindenkinek, hogy mekkora barom? Á, nem is értettem. Aztán a feszültségemet Rainnek sikerült feloldania, és nevetve válaszoltam neki. ‒ Nehogy! Inkább vedd előre, aztán küldd a Szent Mungóba! ‒ javasoltam. Én tuti azt tenném vele. Már megint alaposan felhergeltem magam, szóval nem álltam meg a tanárok szidásánál sem. Amúgy is megvolt a véleményem róluk, akkor meg miért ne nyilváníthatnám ki a véleményemet? ‒ Épp ez az! Nem kellene beszólni csak azért, mert valaki nem kitűnő mindenben ‒ emeltem meg kicsit a hangomat, hátha Granger visszatér, és meghallja. Elvégre, igazságtalan volt a zseninek agyondicsérni, míg a többieket csak osztani tudták, ahelyett, hogy segítettek volna a felzárkózásban. ‒ A zsíros hajúval meg ne foglalkozz, szimplán csak a protekciósok érdeklik, ne hagyd neki, hogy megbántson! ‒ Sok tanár volt, akiket nem szívleltem, mégis általában elrejtettem az ellenszenvemet, de amikor Rainnel találkoztam, valahogy mindig előtérbe került ez a nagy tanár-utálat. Nem is értem, miért… ‒ Nem vagy vele egyedül. Nekem is csak azért sikerült, mert az akkori barátnőm hollóhátas volt, és addig rugdosott, amíg nem tanultam, és nem mentem át a vizsgákon. ‒ Csoda, hogy átmentem, és most egyetemre járok. Tuti megbuktam volna a RAVASZ-okon, ha nincs, aki szekáljon emiatt, szóval tényleg csak a szerencsén múlott a dolog. Magyaráztam, aztán egy elsős elesett, Rain pedig feldobta a lábát a kölyök hátára. A szememet forgatva hátradőltem. Nem akartam közbeszólni, mert a végén még nekem is kitalált volna valamit, de azért látszott az arcomon, hogy ezt picit túlzásnak gondolom. Rólam kérdezett, én meg elmeséltem neki az aktualitásokat, bár, ahogy elnéztem, nem hatotta meg, sőt, mintha erre számított volna velem kapcsolatban. Túl jól ismert. Mindenesetre, végighallgattam a kis bölcselkedését a nőkről, majd, amikor felhozta Lovegood-ot, elfintorodtam. Nem volt bajom a csajjal azonkívül, hogy nem tekintettem rá pasi szemmel. ‒ Na, hagyjál! ‒ vágtam Rainhez az egyik párnát. ‒ Amúgy, meg tudom, hogy mind hülyék vagytok, csupán egy kevésbé kiállhatatlan csaj után kutatok ‒ vontam meg a vállam, bár eddig még nem találkoztam olyannal. ‒ Hát, kösz. Gondoltam már rá, hogy lefizetek egy hollóst. Tényleg, nem ismersz okos hollósokat? ‒ érdeklődtem, elvégre egyszerűbb lett volna, ha valaki megírja helyettem, mert az én verzióm egy nagy kupac tehénlepénnyel lenne egyenlő. ‒ Jól teszed. Én tudom, hogy menni fog ‒ vigyorogtam rá biztatásképp. Elvégre, ha Rain valamit akart, akkor azt úgyis megszerezte, csak… Kicsit kevésbé kellene lusta dögnek lennie. Néha ő is erőt vehetne magán, bár tudom milyen nehéz, én is szeretek lustálkodni. Meg újabb szórakozási lehetőségünk nyílt, amit kár lett volna elszalasztani. Megkaparintottam a levelet, feltéptem, majd a pergament átnyújtottam a lánynak, hogy felolvassa, közben pedig átöleltem az egyik kispárnát, mintha esti mesét készülnék hallgatni. ‒ Parancsolj! Halljuk, halljuk mi van benne!
Természetesen a csúszási kísérlete sem kerülte el a figyelmemet, jó megfigyelő vagyok, meg aztán imádok kinevetni másokat, de mint az előbb, ezúttal is igyekszem úgy tenni, mintha nem vettem volna észre, nem akarom rontani az esélyeimet, hiszen végre valaki olyannal tudok beszélni, aki úgy gondolkozik, mint én, legalábbis többnyire. – Komolyan? Megtisztelő – mutatok be gúnyos mosollyal egy apró biccentést, de nyilván ismer engem, és tudja, hogy nem bosszantásból csinálom. A székre szegezem a tekintetem, és gonoszul elvigyorodom. – Nem kellene kicsit megdolgoztatni Grangert? – vigyorgok rá Kevinre, majd válaszát meg sem várva (tudom, hogy beleegyezik), rászegezem a varázspálcámat az ülőalkalmatosságra, és pár méterrel arrébb lebegtetem. Nem éppen kifinomult pálcahasználatomról vagyok híres, ezért elég hanyag mozdulattal ejtem le a széket, egyenesen egy elsős lábára. Persze felordít, mintha nyúznák, én meg nemes egyszerűséggel ráordítok Longbottomra. – Nem tudsz vigyázni, te szerencsétlen? Az olyan bénáknak, mint te, le kéne kötözni a kezét, és beosztani Hagrid mellé szurcsókcipelésre – vetem oda fintorogva, majd visszafordulok. Néhányan felröhögtek, de persze sokan kiálltak az ügyefogyott Neville mellett, mert jobban bírják, mint engem. Nekem aztán édesmindegy, röhögve folytatom a beszélgetést Kevinnel. – Na, most aztán lesz itt balhé – jegyzem meg, mert Granger pont most jött le a hálószobából.
– Izgalmas dolog nem igazán történt – válaszolom elgondolkozva. – Azaz mégis. Képzeld, találkoztam egy rasszista csajjal. Vagyis nem nekem mondta, hogy rasszista, csak hallottam róla, hogy mindenkit utál, aki nem angolnak született, és idejár. Hogy szakadna le a pofája a kis…. – Ezt követően elsütöttem pár moderálni való jelzőt, majd kissé lenyugodva folytattam. – Amúgy annyira nem érdekel a dolog, mert biztos nem tehet róla, hogy agyilag nincs vele rendben valami, de ez van. Minden esetre, ha egyszer gyógyító leszek, a várólistám végén lesz, az is biztos. – Mestere vagyok a fenyegetőzésnek meg az egyéb ilyen dolgoknak, szóval emiatt nem kell engem félteni. Beváltani is beváltom, ha kell, csak akkor mondjuk már jobban meg lesz kötve a kezem, mint most, de megoldom.
A tanáros megjegyzésre lelkesen helyeselek. – Igen, pont ezt akartam mondani. A vén banya McGalagony is, attól, hogy 100 éves, még nincs joga lenéznie engem, csak mert nem mentem át elsőre az RBF-en. Örüljön, hogy egyáltalán már megvan azóta. Meg Piton is tiszta szánalom, csak azért szólogat be, mert griffes vagyok, miközben ezerszer jobban főzök, mint az összes mardekárosa együttvéve. – Ilyenkor nagyon megered a nyelvem, őszintén szólva akkor beszélek a legtöbbet, ha valakit szidni kell, mert ehhez annyira értek, hogy sajnálom, hogy nem lehet belőle doktorálni.
– Remélem. Igazából nem is azért nem jutottam el odáig, mert olyan lehetetlenül nehéz lenne, hanem, mert olyan lusta vagyok – dobom fel a lábam az előttem orra eső béna elsős gyerek hátára. – Köszi, remek időzítés – vigyorgok. Nem értem, hogy miért nem a Mardekárba tett annak idején az a rongyos kalap, de ha már így alakult…. minden esetre, a háztársaim is rendesen átkozzák a süveget, már aki ismer engem, és nem bír. – Áh, ez nem meglepő – legyintek a nőügyekkel kapcsolatos dologra. – Minden csak ilyen. Az is, aki nem úgy tűnik. Csak az a Lovegood nem, nála próbálkozz - kacsintok. Tény, hogy minden csajban ott van a hisztérika, de én legalább nem is titkolom. Kevin azért fázik rá, mert olyanokat keres, akik nem csapnak balhét, de, mint mondtam, olyan nincs.
Elfintorodom a beadandók hallatán. – Tök szívás, sok sikert hozzá. Mondjuk nemsokára nekem is ez lesz. Hát, elég nehezet választottam, gyógyító akarok lenni. Mondjuk eddig mindenki körberöhögött, hogy nem vagyok rá képes, de szarok rájuk – fintorodom el. Majd a diplomámmal a kezemben úgy beintek nekik, hogy nem felejtik el, az biztos. – Ja, tökre igazad van. Idióta mind – véleményezem a tanárainkról alkotott megfogalmazását. Az ő tanárait nem ismerem, úgyhogy értelmesen bólogatok, de nem tudok mit hozzátenni. Ekkor én is észrevettem a levelet, amit a bagoly hozott, és ostoba módon elénk ejtette le. Gonoszul elvigyorodom. – A számból vetted ki a szót, naná, hogy elolvassuk.
Tárgy: Re: Rain & Kevin májusi kibeszélős találkája 2015-07-13, 17:08
Rain & Kevin
// 1997. május 17. (szombat)//
Valóban rég beszéltünk Rainnel, ami fura, elvégre egy házba jártunk, csak mindkettőnknek megvolt a maga társasága, na meg aztán én főként csajozni szoktam, és a barátnőim java része nem tolerálta, ha más lányokkal beszélgetek, így ha akartam volna vele beszélgetni, akkor utána egy két órás panaszáradat következett volna valamelyik csajtól. Most felmerülhet a kérdés, hogy Rainnel miért nem flörtöltem eddig sose. Nos, jogos. Azért, mert nem az esetem, és inkább a haveromnak tartottam, mint potencionális barátnőjelöltnek. Elvégre, ismertem őt, tudtam milyen hisztis néhanapján, és a pasijaként nem lettem volna hajlandó eltűrni ezt. Szóval megmaradt a barátzónában, ami fura, mert kevés lány került oda. Mindenesetre odacsusszantam hozzá, bár lehetett volna jobb is a csúszás, ugyanis majdnem eltaknyoltam, de ha Rain annyira nem figyelt, akkor alig észrevehető volt ez a kis mutatványom. A megjegyzésére felröhögtem. ‒ Kösz. Örülök, hogy tetszett, csak a te kedvedért csináltam ‒ kacsintottam rá, de szerintem ő is tudta, hogy pusztán béna voltam. Ahhoz meg lusta, hogy felállítsam a széket, így az még mindig eldőlve hevert a földön. Majd Granger a helyére teszi, ha annyira szúrja a szemét. A válaszára elhúztam a számat. ‒ Ugyan, biztos történt valami izgalmas ‒ nyaggattam, hogy azért mégis mondjon valamit, majd én is visszahuppantam a fotelbe, és törökülésbe felhúztam a lábaimat. ‒ Már megint miért csesztetnek? Pff… Néha annyira utálom őket! Azt hiszik, attól, hogy idősebbek, akárkinek beszólhatnak, aztán persze elvárják, hogy megadjuk nekik a tiszteletet! ‒ dohogtam. Ez kurvára idegesített. Csak azért, mert valaki nem tud megfelelni a tanár magas elvárásainak, nem kell egyből cseszegetni! Persze, a többség nem volt olyan köcsög, mint Piton, de fúúú… Az a faszi teljesen ki tudott akasztani azzal, hogy a kis mardekárosain kívül senkit nem tudott értékelni. Faszfej. ‒ De ha elvégzed ezt az évet, akkor az király. Bár a hetedik rohadt nehéz, de szerintem boldogulni fogsz ‒ vigyorogtam, aztán amikor felőlem kérdezett, megvontam a vállamat. ‒ Hááát, megint szingli vagyok. Valamiért mindig olyan csajokat fogok ki, akik két hét után az agyamra mennek. Lehet hagynom kéne az egészet, csak az a baj, hogy papnak már nem mehetek, pedig milyen menő lett volna egy kolostorban élni. Na, mindegy. Amúgy megvagyok, köszi a kérdést. Kicsit sok a beadandó ebben az évben, most is azokat kéne irkálnom, de baromira nincs kedvem hozzájuk. Amúgy egyetemistának lenni se leányálom, de nem is olyan rossz, mert itt legalább már csak azt tanulod, ami érdekel ‒ csacsogtam, mert néha irtó sokat tudtam beszélni, még akkor is, ha a beszélgetőpartnerem nem figyelt rám, de ha még figyelt is, akkor meg elárasztottam a kis életemmel kapcsolatos információkkal. ‒ Ha te egyetemre mész, akkor melyik szakot választod? ‒ kíváncsiskodtam. Elvégre érdekelt, hogy mik a tervei a továbbiakban, na meg, ha ő is látványmágiára akart jönni, akkor adhattam neki egy-két tippet. ‒ Az új tanáraim? Bírom őket. Willer prof nagyarc. Mindig jókat röhögök az óráján, bár néha kicsit sokat villant, ha érted mire gondolok… Amúgy tök segítőkész meg vicces a többi tanárral ellentétben. Fú, hallod, múltkor összefutottam McGalagonnyal, asszem megint valami törpéket tett helyre. Az öreglány igazán elvonulhatna nyugdíjba, mert idegesítő, hogy mindenbe beleüti az orrát. Igaz, a négy házvez közül még ő a legnormálisabb. Bimba egy növénybuzi, Flitwick egy érvényesülni nem tudó alacsonynövésű kis izé, Piton meg egy köcsög ‒ magyaráztam neki, bár kissé csapongtam a gondolataim, így a beszédem is kissé összefüggéstelen lett. Piton emlegetésére megint grimaszolnom kellett. ‒ Piton egy fasz. Ne törődj vele, az a lényeg, hogy te tudod, hogy jó vagy belőle. Az a rohadék mindenkit lenéz, aki nem az ő diákja ‒ forgattam meg a szememet. Még mondtam volna valamit, de ekkor az egyik nyitott ablakon beröppent egy bagoly, és egy levelet dobott az előttünk lévő asztala. Felvont szemöldökkel pillantottam a szárnyasra, majd, amikor az elrepült, előredőltem, hogy elolvashassam a címzést. ‒ Hm. Grangernek jött. Elolvassuk? ‒ vigyorogtam Rainre. Ha már egyszer a bagoly olyan hülye volt, hogy itt hagyja a levelet, akkor miért ne tennénk? Elvégre, úgy tudtam, hogy ő se bírja azt a tyúkot. Hátha valami kompromittáló dolgot találunk az üzenetben.
Szombat az én döglődő napom. Olyankor nem csinálok semmit, ami azt jelenti, hogy még a Griffendél-tornyot sem hagyom el. Vagy a szobámban vagyok – amikor nincs bent senki, mert nem bírom elviselni Granger okoskodását és Patilék vinnyogását -, vagy ha a feltételek ehhez nem adottak, akkor levonszolom magam a klubhelyiségbe. Mint ahogy ma is. Sokan elmentek Roxmortsba, vagy kint az udvaron napoznak, úgyhogy lent szabad a pálya, nem sok idegesítő emberrel kell ma interakcióba lépnem, hála az égnek.
Természetesen, amint felkelek, formába hozom magam, a nagyjából egy órás arcápoló-sminkelő rutinomat az öltözködés követi, szóval olyan átlag másfélóra alatt elkészülök. Ma viszont szombat van, ráérek, úgyhogy még ennél is hosszabb ideig készülődtem. A hajammal nem akartam vacakolni, mert akkor estig itt lennék, az csak simán ki van vasalva, és mivel nem tervezem, hogy ma kiteszem innen a lábam, ezért talár helyett világoskék ruhát vettem fel, fekete magassarkúval, és fehér térdzoknival, nálunk ez most nagyon divatos. A sminkem nem feltűnő, úgyhogy megint nem lehet megállapítani, hány éves vagyok, aminek örülök, mert aki nem ismer, az nem tud gúnyolódni rajtam, hogy 19 évesen még mindig hatodikba járok.
A klubhelyiségbe érve rögtön egy ismerő hang fogadott. Kevin az, akivel sokáig egy osztályba jártunk, aztán én még maradtam ötödikben, mert annyira tetszett – na tessék, ma jól megy az önirónia – ő pedig menetelt tovább, azóta egyetemista. – Szia, rég láttalak – jegyzem meg, mikor mellém csúszik. – Szép mutatvány volt – teszek megjegyzést a székes dologra, amin persze jól kikárörvendtem magam, de nem mutattam, mert ő legalább szóba áll velem. – Amúgy semmi különös, szokásos – legyintek a kérdésére, majd levágom magam abba a fotelba, ami Keviné mellett található. Nincs kedvem állni. – A tanárok megint csesztetnek, de most szerintem jó úton haladok – mesélem. – Na és veled? Már egyetemista vagy, tök jó neked. Én is arra várok, és már csak egy év választ el, ha minden igaz. – Úgy tűnik, ma sokat jár a szám, de ez van, ha végre olyannal találkozok, akivel nem csak kötözködni lehet.
Én is emlékszem ám azokra a jó kis délutánokra, amikor kibeszéltük az összes tanárt, akár jogos volt, akár nem. – Na, és milyen új tanáraid vannak? Ezek itt a régiek, tök ugyanolyanok – fintorgok egyet. – A bájitaltan még mindig tök jól megy, Piton meg folyton rámszáll, mert griffendéles vagyok. Szerintem csak irigykedik.
Tárgy: Rain & Kevin májusi kibeszélős találkája 2015-07-11, 20:56
Rain & Kevin
//1997. május 17. (szombat)//
Nem sok kedvem volt lenni Roxmortsba, meg úgy a klubhelyiséget se akartam elhagyni. Egy részt, mert elméletben nekem több oldalas beadandót kellett volna írnom SVK-ból, más részt marhára lusta voltam. Még ahhoz is lusta voltam, hogy megpróbáljam valahogy magamra aggatni a taláromat, ezért csak magamra rángattam egy farmert meg egy fekete trikót, és egy vörös kendőt csavartam a bal karomra. Aztán levonultam a klubhelyiségbe, megszereztem az egyik legkényelmesebb fotelt meg egy széket is csórtam, amire felpakolhattam a lábamat. Megjegyzem, mivel múltkor az a Granger csaj kifogásolta, hogy ráteszem a cipőmet a székre, amin mások is szoktak ülni, ezért alapból zokniban másztam le fentről. Nem akartam, hogy megint fél órás kiselőadást tartson meg pont azért nyűglődjön nekem, mert megjött neki, aminek meg kellett jönnie. Szóval nem volt kedvem elviselni azt az idegesítő kis kurvát. Nem is értettem, hogy miként lehetnek barátai. Biztos csak érdekből volt vele Potter meg az a másik. Kicsit hátradőltem a fotelben, aztán lejjebb csúsztam, hogy megtaláljam a legkényelmesebb pozitúrát amiben a legjobban lehet dögleni. Ha már az engem kísértő SVK-beadandó halogatása miatt nem voltam hajlandó bármibe is energiát fektetni, akkor csak szimplán élveztem, hogy aki tehette, az mind lehúzott Roxmortsba vedelni. Egy dallam kezdett motoszkálni a fejemben, és olyannyira befészkelte magát a gondolataimba, hogy észre sem vettem, hogy azt dúdolgatom, egészen addig, amíg halkan énekelgetni nem kezdtem. ‒ I told the witch doctor I was in love with you… ‒ A ritmusra ide-oda döntöttem a fejemet, és az epicebb részeknél felfelé rúgtam, de egészen addig játszottam csak ezt, amíg el nem repült a székem. Akkor hangos csattanással a földhöz vágtam a lábaimat, és elhallgattam. Durcásan néztem körbe, amikor kiszúrtam egy ismerős alakot. ‒ Héééé, Rain! ‒ kiáltottam oda széles vigyorral az arcomon, és integettem neki. Egyből fel is pattantam, hogy ne iszkolhasson el előlem. Öt évig az évfolyamtársam volt, aztán véletlenül meghúzták. Mindenesetre, én csíptem őt. ‒ Hali. Na, mi a helyzet? ‒ vigyorogtam rá, amikor mellécsusszantam. A padlón ugyanis zokniban könnyedén el lehet csúszni, és én is ezt használtam ki, hogy eljussak Rainhez, bár a szőnyegnél majdnem orra buktam. ‒ Rég beszéltünk. Nem volt semmi rossz szándék az érdeklődésem mögött, én nem cseszegettem őt, elvégre egyszer engem is majdnem megbuktatott Binns, szóval valamennyire át tudtam érezni a helyzetét. Tehát, pusztán érdeklődtem felőle, na meg kíváncsi voltam, hogy kihúzta fel, mert mindig olyan jól kipofáztuk a tanárokat, hátha most is volt egy szaftos kis sztorija.
//
