2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.] "Ha elment az eszem, arról csak a szerelem tehet. A saját szeletünk a tébolyból."
Főkarakter: Carmen Wilkes Teljes név: Gavin Nott Születési hely és dátum: London, 1978. november 10. Csoport: Griffendél Patrónus: Vipera lenne, ha meg tudná idézni. Évfolyam (szak) / Foglalkozás: 9. évfolyamba lép szeptembertől (Bestiamester) Képesség: Bejegyzett Animágus (vörös köpködő kobra) Kiemelkedő tudás: Legendás Lények Gondozása - Kiemelkedő Rúnaismeret - Kiemelkedő
Jellemed kifejtése
Mit érdekel az téged? Semmi közöd hozzá. Még az sem érdekel, hogy ez a munkád. És tudod, hogy miért? Mert nem bírom az idegeneket, pláne, hogy ha azok még kíváncsiak is. Sőt, azokat sem bírom, akik csak a folytonos nevetgéléssel és teli fogsoros vigyorukkal, vagy éppen a pénzükkel vannak elfoglalva. Nem beírom az egoistákat, mert rohadt idegesítőek, és nem bírom a félőseket sem, mert azok talán még idegesítőbbek náluk is. Legalább is nehezebben megmagyarázható, hogy miért ütöttem egy szünetet a két foga közé, mintha egy egoistáról lenne szó. Valamint utálom azokat, akik boldogok, és utálom azokat, akik szomorúak. Hogy akkor kiket bírok? Senkit, senkit az égvilágon. Talán az egyetlen kivétel a szűk családi kör. Ott bárki lehet boldog, vagy szomorú, én ott vagyok vele. Mi az, hogy diszkrimináció? Te is az ispotályban akarsz kikötni a múltkori Mardekáros mellett? Nem? Helyes, akkor kussolj. Várj, mit érdekel téged, hogy mit csinált az a Mardekáros? Mindegy, talán előbb lerázlak, ha elmondom: az a kis mocsok azt hitte, hogy megússza egy szó nélkül, ha a nővéremre meri tenni a kezét. Már akkor is rohadt idegesítő volt, amikor csak körülötte sündörgött, de mivel megtiltotta a nővérem, hogy verekedjek – mert szerinte hirtelen haragú vagyok, pedig ez nem igaz, már jóval előtte fortyog bennem a vágy, hogy kitörjem a nyakát -, ezért eddig megúszta. Most viszont… Miért fontosabb az, hogy miért zavar ennyire, annál, hogy elmeséljem az egész sztorit? Muszáj volt félbeszakítanod? Aztán majd csodálkozol, ha beverem a képedet… Amúgy meg ez nem tartozik rád, mondtam, hogy utálom a kívülállókat. Azok a Griffendéles srácok csak a színjáték része, ennyire vaksi vagy, hogy a barátaimnak hitted? Nincsenek barátaim, nekem csak a nővérem van és a többi testvérem. Minek jössz már megint a nővéremmel? Ha békén hagysz végre, akkor elárulom, oké? Karen az ikernővérem, minden egyes percet az életünkben együtt töltöttünk, és szerettem őt. Nem, nem, te retardált cseszd meg! Ennyit ér az ember azzal, ha kiönti neked a szívét? Te tényleg sík hülye vagy, de, hogy te is megérts, elmondom érthetőbben: SZERELMES VAGYOK AZ IKERNŐVÉREMBE. Vagyis... Nem tudom. Szeretem, ő áll hozzám a legközelebb, de amióta átjöttünk a Dursmtrang-ból, minden megváltozott. Ő is, és én is. Most már nem ugyanazok vagyunk, mint előtte. Most, hogy külön kerültünk, és nem csak egymásra vagyunk utalva, már nem érzem azt a tüzet, mint régen. Mintha... Egyszerűen olyan lennénk, mint gyerekként, csak testvérek. Viszont, valami akkor is hiányzik. Mit nézel így? Inább segítenél, te retardált, az nem mentség, hogy nem érted, miről beszélek! Ha már úgysem veszem semmi hasznodat, akkor el is húzhatsz innen. Majd én kiderítem, hogy mi is tűnt el az új Karen miatt az életemből...
Megjelenés
Magas és edzett. Ha rövid és tömör akarok lenni, akkor ennyi elég is rólam. Viszont ha még mindig érdekellek, mint a legtöbb lányt, amióta csak a Roxfortba jöttem, akkor elárulom, hogy mit is esznek annyira rajtam ezek a túlgerjedt libák: 187 cm magas vagyok, bőven túllépve az átlagot, és a termetemhez méltóan edzett is. Bár ne tessék rögtön elájulni, azért annyira nem vagyok egy kigyúrt, egyszerűen csak meglátszik, hogy anno a Durmstrang-ba jártam, és ott nem mindig a pálcámra volt szükségem az ügyek lerendezéséhez. Az öltözködésem egyszerű, közel sem divatos, mert a divattól mindig is frászt kaptam, de a magam módján egész jól tudok kinézni. Színek terén sem szoktam túl sokat válogatni, nem lépek túl a feketén, a méregzöldön, a bordón, a szürkén és a sötét kéken. Gyakran mondják, hogy a pillantásommal ölni lehet, és egyaránt mindenkire rondán nézek. Ez nem igaz, a családomra nem, mások pedig nem lehetnek fontosabbak a számomra. Tekintetem acélszürke, egyedül az íriszem villog vészjóslóan feketén a nagy szürkeség közepén. Az első barátnőm azzal a szöveggel jött, hogy a szemem pont olyan, mint egy homályos, titokzatos, mégis izgató rejtély. Pár héttel később javította: „a szemed pont olyan szürke, és élettelen, mint amilyen érzéketlen, és lelketlen tahó vagy”. Kellemes búcsúszavak, amik közel sem hatottak meg, de megjegyeztem őket. Tetszettek, mert pontosan leírt engem. Hogy is mondják… A szem a lélek tükre? Meglehet, hogy így van.
Életed fontosabb állomásai
1978. november 10-én születtem a család harmadik fiaként, de konkrétan a negyedik gyerekként. Előttem nem sokkal a nővérem látott napvilágot. Mit mondhatnék? Örültek nekünk, szerettek minket és harmonikus volt minden. Lassacskán cseperedtünk fel, Karennel minden percet együtt töltve, amik örök emlékek maradtak a számomra. Még a szobánk is közös volt, a szüleink megértették a kettőnk közt lévő különleges kapcsolatot. Apa sokszor mondta, hogy jó ránk nézni, mert olyanok vagyunk, mint a Jing és a Jang, tökéletes párjai egymásnak. Talán 6 éves voltam, amikor ezek a szavak teljesen az elmémbe ivódtak, azóta pedig már beláttam jómagam is. Tényleg tökéletesen kiegészítjük egymást, mint ikrek, és talán többként is. Amit érdemes tudni a családunkról, hogy elég szerteágazó, de közel sem olyan összetartó, mint amilyenek mi vagyunk a szűk családi körben. Konkrétan egy kitagadott ág vagyunk. Hogy miért is? Mert az apánk egy halálfaló volt, bár sosem tett semmi rosszat, ő csak hitt az eszméiben, de mivel ott volt a karján a Sötét Jegy, ezért ő is ugyanolyan sorsa jutott, mint a legtöbben… Nekünk pedig még kegyetlenebb Nap kel fel Keleten. Még abban az évben, amikor betöltöttük a hatot Karennel, megszületett az öcsénk, Chase. Ismét csak virult a család, mivel az ötödik testvér is épen és egészségesen jött világra. Újabb évek jöttek, és szálltak tova. Karennel majdnem egy időben mutatkoztak meg a mágikus képességeink. Természetesen, neki először, ami várható is volt, hiszen ő az idősebb. Ha jól emlékszem, akkor valamit lebegtetni kezdett, de nem biztos, talán őt kellene megkérdezni. Arra viszont emlékszem, hogy nekem a dühömnek köszönhető minden. A 4 éves Chase volt olyan kedves, és eltörte a kedvenc játékautómat. A hiányos játékot pedig el akartam hajítani messzire, de annyira forrt bennem a düh – na igen, már akkor sem ment ez az önuralom dolog -, hogy végül is felrobbant, ahogyan elengedtem. Volt ám sikoltozás! Először az ijedelem miatt, utána pedig az örömtől. Anyáék hihetetlenül büszkék voltak ránk. Senki sem szerethette annyira a gyerekeit, mint ők minket, és senki sem lehetett olyan jó ember, mint ők, mégis, olyan hamar vége szakadt mindennek. Amikor 11 évesen megkaptuk a levelünket Karennel a Dursmtrang-ból, nagy volt az öröm. Talán még annál is nagyobb, mint amikor először megmutatkoztak a varázsképességeink. Viszont azon év nyara volt az, amikor örökre beborult számomra az égbolt. Az eső szitált, egészen a temetés alatt. Mi pedig csak álltunk, és némán figyeltük a sírt, ahol a szüleink nyugodtak. 5 évvel ezelőtt, ugyanitt álltunk, de akkor még anya is velünk gyászolt. Most már teljesen egyedül maradtunk. A legidősebb bátyám, Frederic, megrendülten, de könnyek nélkül nézte a sírt. Valószínűleg érezte, hogy most már az ő felelőssége gondoskodni a családról, és tartani bennünk a lelket. A második bátyám, Steven, már sokkal érzelgősebb volt. Ő nem fogta vissza a könnyeit, egyszerűen csak némán folytak a könnyei. A 4 éves Adrian, és a 7 éves Chase pedig zokogva kapaszkodtak belém és Karen-be. Próbáltuk őket nyugtatgatni, de én személy szerint alig bírtam visszanyelni a saját könnyeimet. Márpedig akkor még bele sem gondoltam, hogy mik történhetnek még velünk… Még ebben az évben eltanácsoltak a Dursmtrang-ból a viselkedésünk miatt. Nem, nem tettünk semmi rosszat. Pontosabban, az én szemszögemből ez biztosan nem volt rossz. Az egyik órán a tanár arra akart kényszeríteni minket, hogy kínozzuk meg egymást Karennel, mert így edződik a lelkünk. Először kinevettem, de hamar kiderült, hogy ő komolyan elvárja tőlünk, hogy kínozzuk meg egymást. Másodszor is nevettem, de akkor már azon, ahogy Karennel egyszerre átkoztuk meg a tanárt. Így jár, aki a Nott ikrekkel próbál szemétkedni. Mindenesetre, mi ki lettünk rúgva, még úgy is, hogy elég protekciósak voltunk apánk és az igazgató régi barátsága miatt. Ennek persze otthon senki sem örült, de Frederic el tudta intézni, hogy átvegyenek minket a Roxfortba Chase-szel együtt, szerette volna, ha befejezzük az iskolát. Én is szerettem volna befejezni, minél gyorsabban, hogy utána haza térhessek, és én is besegíthessek a család fenntartásában, ami biztos nem volt egy leányálom. Nagyon meg kellett húznunk magunkat, hat gyerek azért nem kevés. Pontosabban csak négy, mivel Frederic és Damon már felnőttnek számítottak. Frederic korra is az volt, és befejezte már az iskolát is, így el tudott helyezkedni a környéken egy jól kereső állással méghozzá a Minisztériumban. Steven, akármennyire is ellenkeztünk, ott hagyta az iskolát, és azt mondta, hogy majd befejezi, ha biztosabb lesz a családi helyzet. Ez persze nem következett be, még a mai napig sem. Viszont már csak ez is jobban motivált abban, hogy én befejezhessem, és segíthessek nekik. Végül is, már csak ők maradtak nekem, kötelességemnek éreztem mindent megtenni, amit csak lehet. Számomra a család az első. Mégis, még ezen év nyarán, Karennel el kezdtünk járni. Először egy másik lánnyal kezdtem el randizni, nem éreztem iránta semmit, ő volt nagyon oda meg vissza értem, nekem pedig kapóra jött volna, hogy levezethessem a feszültséget, és, hogy elterelje Karenről a figyelmemet. Ugyanis akkortájt már kezdett sok lenni a látvány, akkor már nem tudtam csak a nővéremként tekinteni rá, csakis férfi szemmel láttam őt, ez pedig… Sok volt, mert nem léphettem át a határt, így szereztem egy barátnőt. Elvégre, nem normális dolog, ha ez ember egyszer csak beleszeret a nővérébe, nem? Mégis, amikor ez kiderült, Karen kicsapta a hisztit, és az lett a vége, hogy az ágyamon ültünk, és csókolóztunk, pont, mint egy unalmas szappanoperában. Elképesztő, de pont így történt minden, viszonzott volt ez a beteg szerelem. A hetedik évet a Roxfortban kezdtük, nem mondanám, hogy zökkenőmentesen. Már a legelső napon majdnem kirúgattam magamat, amikor is a Teszlek Süveg engem a Griffendélbe, míg Karen-t a Mardekárba osztotta. Éreztem, ahogy kidüllednek az erek a halántékomon, és fogcsikorgatva próbálom lenyelni a feltörekvő káromkodást. Legszívesebben felrúgnék valakit vagy valamit, de az igazgató és a komplett tanári kar figyel, márpedig nem kellene rögtön az első napon kirúgatnom magam. Sőt, a továbbiakban sem, mégis, most úgy érzem, hogy nem is bánom, ha eltanácsolnak, ha nem lehetek együtt a nővéremmel. Mindenesetre, valahogyan a Griffendéles asztalnál kötök ki, elkerülve minden kíváncsi, de még Karen aggódó tekintetét is. Dúl bennem az ideg, és, hogy ne törjön ki, jobb, ha most csak magamba süllyedek, és az étkészletet minél apróbbra hajlítgatom. Ezután még kellemetlenebb volt minden, mint a Dursmtrang-ban, csak nagyon ritkán láthattam Karent. Márpedig szükségem volt rá, mindig is elválaszthatatlanok voltunk, a szüleink halála óta meg még inkább, mintha csak azt az űrt, amit ők hátrahagytak, egymással próbáltuk volna kitölteni. Igaz, belőlem már nem csak a testvéri szeretet beszélt, régóta tudtam, hogy milyen érzéseket is táplálok a nővérem iránt, egyszerűen csak nem mondtam ki, tudtam, hogy ezzel csak még több problémát okoznánk a bátyáinknak, valamint Chase-re is figyelnem kellett, mert ő mellém került a Griffendélbe. Egyszerűen lenyeltük ezt a békát Karen-nel, és ezért volt olyan keserű érzés, amikor kiderült, hogy nem egy házba kerülünk. Nem is igazán értettem, hogy miért is kerültem én a Griffendélbe, ugyanott lenne a helyem, mint Karennek, a Mardekárban. A szívemet markolászó gyűlölet nekem sem volt kisebb, a Süveg mégis valami kitartásról, meg bátorságról és odaadásról mások iránt, hablatyolt. Azt hittem földhöz vágom, de inkább megpróbáltam elkerülni a bajt. Viszont Karennel igyekeztünk minél több időt együtt tölteni, valamint befejezni az iskolát. Egész jól haladtunk mind a kettővel, amikor is, a bátyáink, ahelyett, hogy hazarendeltek volna minket, tovább járattak minket az egyetemen. Azt mondták, hogy otthon minden rendben van, és nem kell aggódnunk… Valahogyan nem tudtam elhinni, viszont nem tudtam nekik nemet mondani, pláne, amikor Steven kérte tőlem, hogy tegyük ezt meg értük. Ott maradtam az egyetemen, és a Bestiamester szakot választottam. Biztos voltam benne, hogy ezt otthon majd tudom kamatoztatni. Állítólag nem túl sok van belőlük, én pedig mindig is jól értettem a vadállatokhoz, talán pont azért, mert bennem is ott rejtőzködik egy… Viszont, az egyetemi évek mindent tönkretettek. Tudtam, annyira tudtam, hogy nem kellett volna itt maradnunk. Úgy volt, hogy az egyetem alatt, majd több időnk lesz egymásra, mégis, most távolabb állunk egymástól, mint valaha. Kínzó, gyötrő érzés volt elveszíteni azt a biztos érzelmi köteléket, ami hozzá kötött engem... Szóval, elkezdtem az iskolapszichológushoz, Liljához járni. A kanapén elterülve figyelem a plafont. Nem bírom ezt a sok világos színt, mindig is utáltam ezeket az árnyalatokat, mégis, önszántamból jövök ide, már sokadik alkalommal. Lilja kedves, meghallgat, és... Megért. Így, akármennyire is idegesít ez a szoba, mindig visszatérek, és a kanapén elterülve, a plafont bámulva mesélek neki a bennem kavargó érzésekről. Arról, hogy mennyire fájt, amikor elvesztettem a szüleimet, arról, hogy mennyire fájt, amikor Karen elkezdett megváltozni, és, hogy mennyire lesokkolt, amikor a saját érzéseim is megváltoztak... Azt is elmondom neki, hogy, amióta Karennel visszatértünk a csak testvéri kapcsolathoz, mintha, még inkább egyedül érezném magam, mint eddig. Ma azt mondta, hogy valószínűleg egy kodepedencia nevű betegségem van. Amennyire körülírta, valami kapcsolatfüggőségre következtetek, ezen pedig... Kiakadok. Felpattanok, és ordítozok, a testem remeg a dühtől, de nem merek rá kezet emelni. Rá nem, ő nem érdemli meg, hogy bántsák. Talán, az agyam egy kis szegletében felfogom, hogy mindez az én hibám, és Lilja helyett inkább a folyosó falán, majd a klubhelyiség egyik asztalán vezetem le a stresszt. Másnap nem megyek. Majd harmadnap sem, míg nem végül is a negyedik napon beállítok hozzá. Még mindig frusztrált vagyok, de bocsánatot kérek. Végül pedig minden visszatér az eredeti körforgásba. Én a kanapén fekszem, a bal kezem a tarkóm alatt, a jobb pedig lóg a kanapéról. Ismét csak magamról mesélek, de ezúttal már a dühkitöréseimről. Azt mondja, hogy indulatkezelési problémáim vannak. Igaza van. Sokat beszélgettünk, és egyszeriben már eltelt egy hónap. Ez alatt az idő alatt jó párszor megfordultam az irodájában, és ez segített átvészelni az elmúlt időszakot. A dührohamaim csillapodtak, és az űr, amit a szívem helyén éreztem, mintha elkezdett volna újra eltűnni... Elkezdtem rá felnézni, úgy ragyogott a szememben, mint a Nap, mint egykor Karen, de... Ez beteg. Ez IS beteges. Viszont, úgy érzem, hogy szükségem van erre a biztos támaszra, még, ha teljesen egyoldalú is a dolog, nekem szükségem van rá, hogy minden harmadik, vagy éppen negyedik nap lefeküdhessek abban az irritáló szobában, arra a megszokott kanapéra, és a szemem sarkából leshessem azt a mindentudó szempárt, amivel egyenesen a lelkem mélyére lát.
A hozzászólást Gavin Nott összesen 4 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-11-23, 22:32-kor.
Keith Waldemard
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Gavin Nott 2015-07-20, 15:38
Elfogadva!
Üdvözletem! Fuhh, nos, akkor kezdjük a legelején, engem nagyon megfogott a történeted, a családi háttér, a felelősség és persze az a bizonyos tiltott szerelem. Érdekesen hangzottak az életed eddigi eseményei. Mint Mardekáros, én is csak azt tudom mondani, hogy örültünk volna egy ilyen tagnak a házunkban. Az előtörténeted élvezhető és izgalmas volt, jól felépítetted. Ha meg volt az avifoglalás akkor már csak a játékteret kell meghódítanod. Üdv köztünk!
