2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.] "Nem minden fekete vagy fehér."
Főkarakter: Luna Lovegood Teljes név: Blake Flynn Születési hely és dátum: 1983. január 5. London, Anglia Csoport: Hollóhát Patrónus: Holló Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Kilencedik (Méregkeverő) Képesség: - Kiemelkedő tudás: Bájitaltan - kiemelkedő, Gyógynövénytan - kiemelkedő
Jellemed kifejtése
Mondhatnánk, hogy nehéz gyerekkorom volt és erre foghatok mindent, de nem szokásom ilyesmivel takarózni, bár attól még tény marad. Az anyám igazán soha sem halmozott el szeretettel, az apám pedig csak nagy ritkán nézett be szinte csak egy futó látogatásra, igazából nem is nagyon ismerem érdemben. Épp e miatt nagy mértékű empátia, vagy kedvesség nem alakult ki bennem, a legtöbbeket függetlenül attól, hogy aranyvérűek, vagy sem lenézek. Az arrogancia majdhogynem tökéletesen megfeleltethető velem, nem vagyok egy kedves típus, bár nagy munkával ki lehet érdemelni a tiszteletemet, de azért tényleg tenni kell. Persze a külsőm alapján elsőre azt hihetnéd, hogy jó benyomást keltek majd, de elég találkoznod a hűvös pillantásommal és máris rájössz... hatalmasat tévedtél. Nincs bennem más csak csak az apám által táplált fekete űr, úgyhogy tőlem együttérzést és kedves szavakat ne nagyon várj. Nem vagyok egy nyájas típus, nem foglalkozom különösebben mások érzéseivel, hiszen én már megtanultam, hogy az élet nem a figyelmességre épül. Ha kedves vagy elveszel... ha minden áron eléred, amit akarsz, akkor nyertes vagy... ennyire egyszerű. Egyetlen gyenge pontom van szinte csak, mivel az érzelmeim nem igazán befolyásolnak... a kígyók. Irtózom tőlük, mondhatjuk ezt nyugodtan fóbiának is, ami gyerekként alakult ki nálam, hála az apám érdekes gyereknevelési módszereinek, amivel a félelmet akarta kiirtani belőlem. Azóta is sántítok kissé a jobb lábamra, hogy ezzel próbálkozott, ugyanis egy komoly kígyóharapás következtében a vádlimból hiányzik egy fél ökölnyi darab, bár erről jó eséllyel soha az életben nem fogsz értesülni, mert hogy nem kötöm majd az orrodra, annyi biztos.
Megjelenés
Sötét haj, barna, kutató tekintet. Mondhatnád, hogy igéző a tekintetem, csak épp nem igazán szokásom igézni. Nem azt mondom, hogy nekem egyáltalán nincsenek szükségleteim, de nem vagyok az a romantikus hős szerelmes típus. Kiöltek már belőlem minden efféle vágyat, vagy késztetést. Viszonylag magas vagyok, és már jó eséllyel nem nagyon fogok nőni sem. A magam 189 centijével azért a férfiak között talán átlagon valamivel felülibbnek számítok, de a külsőm mindenképpen sokakat überel. Állítólag anyám felmenői között még vélák is akadtak, de ezt a vélekedést meghagyom családi legendának, amúgy se érdekel különösebben a családfám. A magasságom mellé szikár testalkat párosul. Nem vagyok túlságosan izmos, de gebe sem, az a pont átlagos, felesleg nincs rajtam hála az időnkénti reggeli futásnak, edzésnek, mert effélét stressz levezetésnek azért be szoktam iktatni. A bőröm tónusa viszonylag világosnak mondható, ez jó eséllyel a ritka napozási fázisok miatt is lehet, nem vagyok egy fürdőzős típus. A szemöldököm sötét, épp kellemesen íves. Igazság szerint, ha érdekelne az ilyesmi elmehetnék topmodellnek is, csak hát... baromira hidegen hagy a csillogás, épp e miatt extrém a külsőm többi része. Akad jó néhány tetoválásom és a hajamat is olyan módon hordom, aki a legtöbb konzervatív tanárnál kiveri a biztosítékot. Felül hosszú, de egyébként gyakran fel van nyírva a fejem felső kerek ívéig. Öltözködésben inkább a sötétebb ruházatot pártolom, nem igazán viselek látványosat és színeset, maximum időnként szóba kerülhet a kék, de csak mert kötelező, ezért kénytelen vagyok beválogatni, de ennyi. A fekete, szürke árnyalatait tükrözi főképp a ruhatáram és nyáron sem vagyok az a bermuda nadrágos típus, vagy lezser fazon. Az ingeket kedvelem és a szolid ám elegáns megjelenést.
Életed fontosabb állomásai
Régi és nagy hírű varázslócsaládból is származhatnék, de nem így van, bár az apám szerette volna, ha így alakul, ezért is döntött úgy, hogy ő bizony olyan családba házasodik be, ahol aztán igazán jó sora lesz, miután muglik közül, a tetejében árvaházból ment a Roxfortba, azon belül is a Mardekárba. Hát persze, hogy azon volt, hogy találjon magának egy lányt tehetős családból, vagyonos szülőkkel, nagy hírnévvel. Jó eséllyel tőle örököltem az eltökéltségemet, aztán persze ő nevelte ki belőlem azt, aki most vagyok. Céltudatosság, erő és érzelemmentesség, mondhatni ezek a fő jelszavai. Az anyámmal is mindig így viseltetett, nem csoda, ha nem bírta sokáig. Na nem váltak ám el, mert az apámnak volt olyan rohadt mázlija, hogy a megszületésem után a család még inkább ragaszkodott hozzá. Máig sem értem, hogy miért, de néha célozgatott rá, hogy ügyesen alakította a dolgokat és a nagyapám... nem tehetett mást. Hogy ez mit jelent, na arra még nem jöttem rá, talán nem is kéne foglalkoznom vele. Öt voltam amúgy az anyám feladta a dolgot. Jó szívű teremtés volt a maga módján mindig a jóra törekedett, nem is igen passzolt a családjába, de az apám pont ezért tudta őt behálózni, a család pedig nem tűnt el mellőle, mellőlem sem, pedig ki tudja, talán akkor jártam volna jobban. Az anyám után lényegében cselédek neveltek fel, a legjobb barátom pedig sokáig egy Ghmin nevű házmanó volt. Rosszul fogalmazok, annyira azért nem sokáig, ugyanis párszor szembe szállt az apámmal. Nem tetszettek neki a nevelési módszerei és mint tudjuk egy házimanó nem igen szólhat bele a varázslók dolgába. Neki is meg lett a "jutalma" azért, hogy megtette. A cselédeket az apám simán elküldhette, ha már zavaróak voltak a megjegyzéseik, vagy a pillantásaik, de Ghmin egyszerűen csak kilenc éves koromban nyomtalanul eltűnt. Igazából máig sem tudom, hogy mi lett vele. Kérdezgettem az elején az apámat, de az első istenes kis pofonok után abbahagytam a dolgot. Oh nem, ne hidd, hogy egy-egy pofon volt a legdurvább. Még nem meséltem arról, hogy mi is az én legnagyobb fóbiám. Általában a fóbiák valami okán alakulnak ki. Természetesen az enyémmel is pontosan ez volt a helyzet. Még kölyökként, talán hat éves koromban szorultam be a kertben lévő kis házba. Nagyjából négy órát töltöttem el ott, és nem egyedül voltam. Két pofás kis kígyó volt a társaságomban. Én felkapaszkodva kuporogtam a dobozhalom tetején, igyekeztem megtartani az egyensúlyomat, ők pedig odalent vártak... komolyan rám vártak. Úgy néztek, mintha csak azért imádkoznának, hogy mikor omlik le a halom. Leomlott, négy óra várakozás után. A kinti vihar volt az oka, ami túlságosan erősen rázta a kis házat. Két harapást szenvedtem el. Nem volt erős mérgük, így nem lett komoly bajom, de napokig teljes traumában voltam, még csak meg se szólaltam, főleg hogy nem keresett senki... négy... órán... keresztül! Szóval nem bírom a kígyókat, és ezt ne úgy értsd, hogy undorodom tőlük és feszélyez a jelenlétük. Inkább arra gondolj, hogy lefagyok, teljes pánikba esem és képtelen vagyok megmoccanni, cselekedni, megvédeni magamat, pedig van pálcám, képes lennék rá, de nem megy. Valószínűleg ezért nem kerültem a Mardekárba, apám legnagyobb bánatára, pedig ő nagyon szerette volna, ahogyan azon is sokat dolgozott, hogy kiirtsa belőlem ezt a félelmet. Mint említettem az apám nem kifejezetten kedves ember, nem úgy intézi az ilyesmit, mint egy normális szülő. Azon a nyáron már évek óta a Roxfort köveit koptattam, történetesen már a végzős évemben történt. Addig viszonylag nyugodt időszakom volt, főleg hogy kevesebb időt töltöttem otthon, nem kellett annyit az apám dolgaival foglalkoznom, ellehettem magamban, nyugalomban, csendben. Szóval az apám kitalálta a szerinte tökéletes megoldást, a hetedik évem utáni nyáron úgy várt haza, hogy már-már azt hittem valami jó vár rám. Lelkes volt, komolyan. Na persze... a francokat volt a dolog komoly, mármint az én számomra semmi jót nem tartogatott. A hátsó kertben alakította ki a kis gyakorlóteret. Egy méretes vermet ásatott ki, akkorát, amiből kimászni nem igen lehet. Ez volt az ő kis átnevelő verme, legalábbis annak szánta. A nyaram talán életem leglassabban telő nyara lett. Jó részét a veremben töltöttem. Igen kígyók között. Kezdetben veszélytelenebb fajták voltak, amik nem harapnak, csak rajtad kúsznak és másznak és... szépen kivégzik az idegeidet, aztán jöttek a rosszabbak... jöttek a keményebb próbálkozások, amikor az apám megértette nem megy ez olyan könnyen, ahogyan ő gondolta. Az utolsó próbálkozásánál kaptam a maradandó sérülésemet és persze az idegeim végképp nem maradtak hasonlatosak egy átlag gyerek idegeihez. Sántítok, ezt mindenki láthatja, de hogy mitől arról senki sem tud. A vádlim nem egy szép látvány. Majdnem egy hétig feküdtem a Szent Mungóban utána. Az apám persze beadott egy mesét, hogy az erdőbe merészkedtem és nem vittem magammal pálcát. Én lettem hülyének beállítva, de nem ellenkeztem. Túl nagy volt a sokk és inkább koncentráltam a lábadozásra. Van az a pillanat, mikor rájössz, hogy valakit legszívesebben puszta kézzel fojtanál meg és végignéznéd ahogyan levegőért kapkodva próbál túlélni, de csak csinálnád tovább és nem érdekelne, hogy szenved, sőt élveznéd... hát az a pillanat eljött és én ezt az apám iránt éreztem, és harcban állt azzal, amit az anyám mondogatott, hogy ő valahol a lelke mélyén jó ember, majd meglátom. Hát... nem láttam meg... azóta sem.
