2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
*Tudom, hogy nem igazán normálisan fejezem ki magam, azért ha megszólalok, főleg felfokozott izgalmi állapotban és most nem a szexről van szó, akkor gyakran elfelejtem a ragozást. Azért remélem, hogy így is megérti alkalmi ivócimborám, hogy miről beszélek és nem sértődik meg. Mert ha igen, akkor nekem, egyszerű szlenggel szólva; reszeltek. Mindezen gondolatok még az ordítás előtt vannak és hozzásegítenek egy vadító vicsorhoz is amit az oroszlánhoz csatolok. Tökéletes az összhang, el is jutok a cimbimhez, kimentem egy csapásból, majd magammal rántom. * -Da! Értem. *És igen, értem. Olyasmiről regélhet nekem, hogy akiket pofon vágott, azok már másféleképpen néznek ki az esetlegesen elkattintott fotó képén. Az általam ismert egyetlen firkász, Vitriol bizonyára megnyalná most mind az összes pennáját, de szerencsétlenségére nincs itt. Úgy tűnik, hogy jobban nézek ki mint a társam, de én másképp érzem, a vér íze eltelíti a számat, gyanítom, hogy horrorisztikus mosolyt eregetek a nagyközönség felé, de kit érdekel. Az a lényeg, hogy viszonylag egyben vagyunk és képesek arra, hogy utat nyitva a kijárat felé, pálcával vagy anélkül, olajra lépjünk. -Pálca. Jó. *Akkor rábízom, ha úgy akarja, minek is lépnék elé akadálynak. csinálja csak, mindig tanul a varázsló fia, jelen esetben a muglié. * -Ez szép volt. *Azt hiszem, hogy az izgalmi állapotot tekintetbe véve, kezd fejlődni a nyelvi érzékem. Ha a cimbim nem is veszi észre, én azért figyelmeztetem rá.* -Gyakrabban kell piff-puff. Szorgalmas varázsló könnyen tanulni test közel boksz. *Egymás alá nyúlunk, nem kifejezetten perverz célzattal, és ahol megnyílt az út a kijárat felé, arra vonszoljuk magunkat, egymást támogatva. Nem is nézem mit csinál, a hangokból ítélve eredményes a pálcatámadása, s mikor végre friss és tiszta levegőt kortyolhatok, fellélegzek.* -Darius. Darius Benedict. Da! Ismétlés a tudás anyukája! *Az egyetlen szólás amit képes voltam szó szerint megjegyezni, bár érzem azt is amikor megosztom a cimbivel, hogy valami nem kerek. Nem így tanultam, de már nincs kedvem korrigálni, azért a lényeg megvan. Egymást támogatjuk, én vihogok véreset köpve, a szám feldagadt és valószínűleg a jobb szemem felett is hatalmas dudor kezd kibújni bőröm tojásából. Gyanítom, hogy lesz egy utam Madame Pomfrey-hoz, de egy ilyen izgalmas és akció dús este után a fenét sem érdekli mikor és hogyan kerülök ágyba. A ledöntött alkohol mennyisége úgyis feledteti velem a rossz dolgokat.*
//Én köszönök mindent! Azt, hogy játszottál velem, azt, hogy lezártad a játékot és azt is, hogy jól érezted maga. Tali egy másik időben egy másik karival!! //
Arra leszek figyelmes, hogy bár már egyre komolyabban vesznek körb e, valahogy mégis tisztul a kép, és újdonsült verekedőpartnerem tűnik fel, mégis túlélte az a korsót, amely a tarkóján csattant. Igazi keménygyerek, akibe nem csak hányni jár a lélek. Kedvemre való pajtás, akivel nem kell lelkizni, és ténylegesen bátoríthatjuk egymást azon túl, hogy át kell beszélnünk valamit, elmegyünk együtt inni, szidjuk a világot, és ha valakinek nem tetszik a képe, hát felrúgjuk. Igazán megfelelő új irány a jelenlegi életemben, el tudom ezt így képzelni. Alig voltak eddig haverjaim, nem éreztem szükségét, lehet, hogy kezdek felnőni, amikor már borzasztó nevetségesnek hat ez a magányos farkas titulus, hiszen most is pozitívan csalódom, hogy nem távozott a hátsó kijáraton. - Ah, köszönöm. Látnád azokat, akiket meg belevertem a földbe. Megváltoztattam a személyleírásukat. – Köhögök valami taknyos-nyálas trutymót fel, nem kevés vér csüng rajta, így az egyik földön nyugvóra ürítem az ajkam tartalmát. Lassan akár indulhatunk is. Nem szándékozom tovább maradni, mint muszáj. Amíg alkalmi partnerem arról kérdez, milyen módszerrel is húzzunk el innen, a zsebeimben kotorászok, és előhúzok egy ezüstsarlót. - Pálca. Ezt most bízd rám haver. – Ujjaim között életre kell a sárkánymintás tisztafa pálca, majd mellőzve a varázsszót hanyagul intek vele, csuklóm a lecsapni készülő kobrát idézi. A varázseszközből opál plazmacsóva vágódik ki, félkörírvben kaszálva el a talpon lévő ellent. Unott arccal vonok vállat. - Már amúgy is untam az ütésváltást. – Szinte minden tagom fáj, mégis a másik alá nyúlok, hogy egymást támogatva lépjünk át a nyöszörgő veszteseken. Mielőtt kilépnénk, még visszafordulok, hogy a pult mögül felemelkedő tulajnak dobjam a pénzérmét. - A takarítóknak. – Átlépjük a köszöböt, kint már elállt az eső. Úgy nézünk ki, mint egy vert sereg, el nem hinné rólunk senki, hogy mi nyertünk. Ráadásul több tucatnyi másik ellen. Kész csodának is mondanám, ám társam se az a szomszéd hülyegyerek, volt mit hoznia a fagyos szteppékről. - Azért jó kis csihipuhi volt... – Csóválom a fejemet, ettől még a nyakam is megsajdul. Van egy olyan érzésem, hogy összefutunk még, hiszen akár még abba is belemennék, hogy kitárgyaljuk, hogy most éppen mi bajom van azzal az értetlen szőkével, és hogy mennyire nem vágyom olyan furcsa kezdeményezésekre, amikkel illetett. Vagy éppen nagyon is vágyom, pont azért frusztrál, mert nem tudok mit kezdeni a dologgal.
//Köszönöm szépen ezt is, élveztem, Darius egy vadbarom, csakis jó értelemben //
*Minden rosszban van valami jó, jelenleg a szólást másképp értelmezem, a jóban is lehet még jobb. Már régóta vágytam ilyesfajta testmozgásra, a szobámban lévő bokszzsák nem igazán elégít ki, csupán edzésnek jó, de azon kívül, hogy ide-oda „libben” másképp nem illegeti magát előttem, semmi kihívás nincs benne. A legjobb most az, hogy nem vagyok egyedül, bár máskor is előfordult, hogy hirtelen két társam is akadt, ha kitört a verekedés, de az Bulgáriában volt és a Drumstrangosok mindig is szerették ilyen módon kiengedni a fáradt gőzt. Alkalmi ivócimborám még verekedni is tud, ha nem is elegánsan teszi, de nem ez a lényeg hanem az ereje és a kreativitása. nagyon remélem, hogy senki nem üti ki, hogy a végén amikor minden ránk támadó a port kóstolgatja a padlón, legyen akibe kapaszkodva visszamegyek a Roxfortba. Gondolom neki is vannak hasonló elképzelései a sikeres végről. Miután sikerült valakit a lábánál fogva lerántanom, feljebb tudom tornázni magam, csak kicsit rázom meg a fejem, hogy az agyam a helyére kerüljön s máris be tudok mosni egy isteneset az újabb jelentkezőnek. Ezek után korsókat dobálok kiváló célzással, majd jöhet egy asztal borogatás ami egy ideig maga alá temet egy dühösen kapálódzót. Talán a sikeremen felbuzdulva, ki tudja, egyetlen szövetségesem még több potenciális áldozatért kiált, láthatóan a kívánt számnál több jelentkező is akad, ha arroganciának és mértéktelen egoizmusnak veszik, igazuk van. Ő sem normális ha kocsmáról van szó, szóval igazán összeillünk. Nincs más hátra mint előre, legalább egymás hátát védjük ameddig csak lehet, de nem jutok el hozzá olyan gyorsan, mert hátulról valaki belekapaszkodik a karjaimba. Mivel azzal nem tudok ütni a fejemmel csapok hátra, annak már úgy is mindegy. Érzem és hallom ahogy törik a csont, minden bizonnyal orron fejeltem, jól számítottam ki a magasságát. Amíg a vérét nyeldekli, kénytelen elengedni, hátrakaszálok a karommal, ő immáron a földön végzi. Még egy lépés amit megtoldok egy jobb egyenessel, újabb korsó újabb fejre. szépen haladok, de az ivócimbora türelmetlen. Nem is értem miért, de kissé mintha szakadtabb lenne mint pár perccel ezelőtt.* -Szarnak nézel ki! Én segít! *Vigyorgok véres fogakkal és az elém ugrónak az arcába ordítok amúgy oroszlánosan. Néha ez is elég, lelki hadviselés, megszeppen s mire elgondolkodna azon, hogy ez csak átverés volt, már az állán csattan az öklöm. A másik kezemmel félretaszítom és immár ott állok a cimbim mellett aki láthatóan még szarabbul néz ki mint két lépéssel előbb. Megfogom a ruháját a vállainál, felrántom és el egy újabb ütés elől. Megint szédülök, és érzem, hogy az ajkaim kezdenek feldagadni. Meg kellene tisztítani egy kis ösvényt az ajtó felé.* -Pálca vagy ököl? *Kérdezem a társam és várom, hogy fel tud állni magától vagy tartanom kell. Egy széket löknek felém, azt nem tudom milyen vicc része, a lábammal állítom meg és lendületből rúgom vissza, csak én egy kicsit magasabban. Kellett ennek hat, kettővel sem bír.*
Igazán keménylegénnyel hozott össze a rossz sorsom, aki nem csak a humorban osztja kőkeményen a lapokat, ami a verekedést illeti, abban is egy keleti rém. Azt hiszem az árnyékában bőven elég lesz megvetnem a lábamat, rábízom a piszkos munkát, akkor nem lehet nagy baj. Előtte azonban még lemeccselünk valamit, ami a szellami kapacitásunkat illeti, mindketten mardekárosok vagyunk, közel egy rugóra jár az agyunk, így nem csoda, ha idejekorán elindul az adok-kapok. Így ha a nők frontján határozottan pocsék az előéletem, és a várható jövőm, nem is hangzik rosszul, hogy olykor összefussak egy másik kakassal a szemétdombon, akivel ki lehet beszélni, mit is keresünk ezen a trágya világon. Váratlanul kereskedik az egészből vadnyugat jellegű ütésváltás, ahol az újdonsült idegenen kívül senki mást nem érzek szövetségesnek, főleg hogy még a szusz is kiszakad belőlem, ahogyan valaki kettévág rajtam egy széket. Az illető kissrác felbuzdul a sikeres akciótól, és miközben megpróbálok felállni, álcsúcson vágna, ezen már behergelem magam, és nemes egyszerűséggel kirúgom a lábát, enyhén meg is taposom, tanuljon már belőle... Körülnézek, az idegen aztán jól aprít, aki szembejön az egyből a földön végzi, most éppen valaki alól kirántja a széket, majd megint kiüt valakit. Nekem csak a maradék jut, megyek a nyomában, hogy felsegítsem, ismét lendülne valaki, izomból vágom át a párpulton. - Nevetséges.. hatan gyertek egyszerre...! – Úgy tűnik ezt többen is meghallhatták, vélhetően arroganciának, mértéktelen egoizmusnak veszik, így győz a csordaszellem, és kihívásnak veszik a dolgot. Nem hatan, legalább nyolcan rontanak rám, hogy beverjék azt a hülye fejemet. Elsőre még egészen tetszik, ütök és rúgok, törik a csont, igaz, én is kapok egy aranyos veséset, meg a szegycsontomra is rárúg valaki, míg egy valakitől kicsavart szétlábbal osztom az áldást. Amikor elfáradt a jobbkezem, akkor átveszem a balba, de nem akarnak fogyni. A másik vajon mit csinálhat? Egy névtelenségből küldött rúgás a térdkalácsomra, amire berogyok, ez már kezd sok lenni, megint nagy volt a szám. - Hé... te! Igazán segíthetnél... – Csikorgom ki a fogaim között, a szemem alatt már összefolynak a látnivalók, biztosan jól meg fog dagadni az előbb bekapott balcsapottól. Még csak azt se tudom, hogy háztársam hallotta-e egyátalán a felhívást. Ha nem, akkor ennek csúnya vége lesz.
*Úgy tűnik a frappánsnak szánt válaszom nem éri el célját, de persze nem is gondoltam én azt, hogy egyből telibe találok, ha már nem értem miről van szó, de legalább visszavágtam. Valahogy. Ha ebből nem lesz barátság, akkor semmiből, végül is nem olyan fontos, nem kötelező nekem barátkoznom, alig két évem van hátra, azt meg kibírom lazán fél lábon is. Nem nekem fontos, hogy barátkozzak hanem a nénikéimnek, azok a csodálatos asszonyok akik anyám mellett gondoskodtak rólam cirka három éves korom óta, a próbálkozást megérdemlik. Elmondhatom, hogy én mindent megtettem érte, ha nem sikerül, hát Merlinem, lesz ez még így sem. az viszont vigyorgásra késztet, hogy hasonszőrűvel hozott össze a sors, ha nekem tulajdonítja az első ütést nem gond, de legalább nem hagy a posványban.* -Akkor együtt. *Mondom és már lendül is az öklöm, miután remélhetőleg megtette a magáét az első érzékeny pontra ható nyomásom. Nem vagyok nagy ember, a magasságom megvan ahhoz, hogy férfinak nevezzem magam, de hiába a vállszélesség ha látni valóan izom nem terebélyesedik rajtam. Ami van az szálkás, kevésnek tűnik de annál energikusabb, sokszor csak később derül ki a sokáig edzett funkció. Ha én értem félre, akkor ő is. Számomra a kígyó inkább aljas semmint ravasz, de legyen neki, bólintok. A bagollyal pedig a későbbi monoklira akartam célozni, de ez sem jött be, de még sikerülhet igazolnom az állításomat. * -Kígyó….Mardekár. *Jó hát legyen akkor a házunk címerállata, nekem az is jó, legfeljebb az a három potenciális áldozat tudja kivel szórakozik. A háromból egyet én likvidálok, igaz csak kis időre, de már ez is jó, a másodikat ivócimborám üti ki, de kap egy széket, nem az enyémet amit időközben a kezeimbe kaptam. Elszabadul a pokol, nem gondoltam volna, hogy kis alsósok is beneveznek a versenybe, de így történik, viszont nem egészen a mi oldalunkon ami fáj. A lelkemnek. azokról akik az asztalunkat követelték szó nélkül, semmit nem tudok, ha a Roxfortba is járnak én nem találkoztam velük, de biztos, hogy nem Hugrások és nem Hollóhátiak. Éppen ivócimborám hátának vetném a magamét mikor eltalál valami nehéz és ütős a tarkómon. nem kicsit szédülök meg, nappal van de csillagokat látok és az eddig hallott mesék melyeket unokahúgaim tártak elém, kézzelfoghatóvá, érezhetővé válnak. A fájdalom az egy dolog, de a szédülés kissé letaglóz, még jó, hogy nem tört rajtam ripityára a korsó vagy mifene. Térdre esem és próbálom összeszedni a maradék lélekjelenlétemet a tudatommal együtt, miközben homályosan ugyan de látom, hogy alkalmi társam lábait elkaszálja egy kitört székláb. Remek, erre vártam hónapok óta. Megnyalom az ajkaimat, szédelegve de feltápászkodom ameddig sikerül és még mindig nem veszem elő a pálcámat. A harmadik székfoglalót keresem míg az első kettő még a fejét rázza, hogy rajtuk kívül ki támadt még ránk nem tudom. Mivel képtelen vagyok deréknál feljebb tornázni magam, a legközelebbi láb párosba kapaszkodom és rántom meg magam felé, minek következtében a tulajdonos hanyatt esik. Csak remélem, hogy a fejét is beverte a padlóba. beszélgetésnek helye nincs, így jobban kijövök szavak nélkül is a mondandómból. Újabb ökölcsapás lendül a velem szemben lévő álla felé, csak azt tudom, hogy nem az ivócimborámé, de, hogy kié arról fogalmam sincs.*
Nem nagyon veszem a fáradtságot, hogy leegyszerűsítsem számára a szövegeimet. Ha nem érti, hát nem érti. Nem leszünk mi a legjobb barátok attól, mert itt iszogatunk. Igaz, olyan gyorsan benyomtam a whiskey-t, amelyről elsőre azt hittem, hogy sör. Kissé a fejembe szállt az alkohol, talán így lesz egyszerűbb elfelejteni, hogy Victoria megcsókolt. Nem számítottam tőle ilyen lépésre, azt hittem tisztában van vele, hogy nem vagyok egy kapcsolatorientált alkat. Nem volt nagy szám, hogy megmentettem a szétkenődéstől, majdnem leesett a szikláról, sikerült elkapnom, tudjuk be a pániknak, vagy a hálának, hogy így tett, nem hiszem, hogy valóban tetszenék neki. Lelkes és életvidám, semmi keresnivalója az oldalamon. - Akkor melletted a helyem, ha kötözködni akarok valakivel. – Nevetek fel keserédesen, és meghúzom a másik üveggel is, a számban járatva a csípős nedüt, mintha gurguláznék is vele. Igazán kiváncsi leszek, hogy mennyire tank a srác, mert bár nem olyan magas, mint én, viszont annyival szélesebb is a válla. Ha ez egyszer nekiindul.. Na igen, a bolgárok mintha medvékkel birkóznának, úgy tudom elképzelni a felépítésüket. Nekem aztán mindegy, a pálcám bárkit kiüt a nyeregből, s amilyen jókedvemben találnak, még azt is el tudom képzelni, hogy puszta kézzel vágok bele valakit a földbe. Victoria furcsa viselkedése kiverte a biztosítékot, hogy amikor visszamenekültem volna a csigaházba, még rám is szólt, hogy ne siránkozzak. Azt hinné az ember, hogy a törődése elterjed odáig, hogy nem beszél hülyeségeket, de már megint az a tipikus eset állt elő, hogy túlbecsültem a nőket. Érdekes, hogy valóban mi elttünk kiszúrva, ám ha már így alakult, akkor állok elébe. Pocsékabbul úgysem fogom magam érezni, mint jelenleg, ám előttem nem mulasztom el visszaadni a kölcsönt, amely a másikra mutogásban ölt testet. A srác ellenben nem jön zavarba, s belőlem is kicsal egy mosolyt. - Kígyó. Kígyó kishaver. – Igazítom ki, nem akarnék olyan cuki lenni, mint egy róka, még ha a mesék ravaszdi állata is. Legyek csak hideg, elszigetelt hüllő, mint a házállatom, végülis ez jellemző rám, nem jár ki nekem semmilyen gyengédség, mint mondjuk egy simogatás. Lustán állok fel, ahogyan meghallom a kedvesen hivogató hangot, s öklömet lengő tekének használva ütöm ki a harmadikat, hogy aztán megroggyanjon a térdem, amikor valaki a hátamon ver szét egy széket. Sikerül még a földre is esnem, bosszúsan tápászkodok fel, hogy észrevegyem az egyik ötödévesünket, aki volt olyan lelkes, hogy gondolta beszáll a bunyóba, mindegy melyik oldalon. - Na söprés hülyegyerek... – Keresgélek kapaszkodót, hogy nagyot sóhajtva emelkedjek fel. Ekkor szabadul el a pokol, mintha többen is westernfilmeken nőttek volna fel, kvázi-cimborám füle mellett elsuhan egy söröskancsó, csak éppen a rossz irányból, mert pont tarkón találja.
*Az angollal még csak-csak elboldogulnék, de szlenggel már meggyűlik a bajom. Elég nehéz kihámozni a szövegkörnyezetből a lényeget. Az egót még értem, bár az nincs akkora ami említésre méltó lenne, nem vagyok elszállva magamtól, a mostani szövegelésem is csak húzás, hogy kitapogassam milyen fickóval hozott össze a sors. Eddig úgy tűnik még haverság is lehet a történetből, egész jól veszi az akadályt amit elé gördítettem és nem a Lángnyelv whiskyre gondolok. nem az a hirtelen "neked esem mert csúnyát mondtál" típus, érti a tréfát és még rá is kontráz. Egy valami nem tiszta egészen. Hogy jön ide a bicska ha nincs nálam semmilyen szúró-vágó eszköz? * -Nekem nincs bicska. Nem törik be semmibe bele.
*Vigyorgok mint aki óriási szellemességet mondott, de igazából fogalmam sincs, hogy most mire válaszoltam, de nem gond. Ki fog derülni. Még sem maradhatok kuka mint a hal, elvégre egy kocsmában ülünk vagy mifene ez a seprűs intézmény, iszogatunk, ismerkedünk, azt meg nem lehet némán. Újabb korttyal leszek gazdagabb, de csak egyel mert a sokadik pohárral már csínján kell bánni, ráadásul a beömlő vizes és viharvert társaság sem szimpatikus, már csak azért sem, mert pont a mi asztalunkkal szemeznek. Bármelyiket kipécézhették volna, hamarabb jutnak ülőhelyhez, a kocsmában leginkább alsós diákok vannak élvezve a helyzetet, miszerint itt ragadtak egy ideig és nem indulnak vissza a Roxfortba. Egyetlen szempillantás alatt eltakarodnának meglátva a közeledő társaságot, de ők ma nagyfiút játszanak. Nem tudom honnan szalajtották őket, bár az, hogy a suliban nem találkoztam velük nem jelent semmit. A velem szemben ülőre sem nagyon emlékszem, bár a szavajárása némileg ismerős. Szóval amire vártam, most megkaphatom, háromszorosan is, és bónusz is jár az ajándékhoz. Így megy ez két cimbora között, én kicseleztem ő kicselez. Kvittek vagyunk. Az egyoldalú párbeszédre vigyorgok és felmutatom a hüvelykemet ivócimborám felé.* -Te vagy ravasz mint róka. Leszel olyan mint bagoly.
*Első körben mégis megbeszélném az asztalfoglalás ceremóniáját, de erre nem nyílik lehetőség, a legnagyobb nyúl felém. A pálcám jó helyen van, ott is marad. A mai este nem erről fog szólni, hacsak a társaság másik két tagja bele nem köp a levesembe. A meglepetés ereje hatalmas, ezt kihasználva nem is tologatom a visszavágást, azonnal rámarkolok a fickó kezére, belenyomva a hüvelykemet a tenyérpárnába, amitől legalább a könyökéig fájóan le fog zsibbadni, ezzel a lendülettel állok fel és húzok be neki egyet a másik kezem öklével. Mivel egyelőre egyedül vagyok, azonnal hátrébb lépek és a széket markolom meg, felidézve őseink eszközhasználatát.* -Te lusta! Csak ülni és nem mozogni?
*Ezt a másik két fickóra való sűrű pislogásom közepette mondom, de mindenkinek világos, hogy a kényelmesen ücsörgő ivócimborámnak szól. Nem vagyok kétségbeesve, elememben érzem magam, ezért még szélesebben vigyorgok.*
A Lángnyelv-whisky égetően csusszan le a torkomon, erőteljes kaparó hatást keltve, amitől akár köhöghetném is, ha nem szoktatnám már hozzá magam évek óta. A magányos iszogatás híve vagyok, ez most egyedi alkalom, hogy társaságot vagyok kénytelen elviselni. Elviselni? Voltaképpen nincsen az illetővel semmi gond, arcátlan humorával még azt is eléri, hogy beadjam a derekamat, és ezüstsarlót csúsztassak a pincérlány kötényébe. S bármennyire is felkavart a szőkeség, el tudnám őt átkozni, az ő kedvéért mégegyet. Nem szoktam nagylelkű lenni, főleg nem ismeretlenekkel, ez most a kivételek ideje. Miután a pincérlány eltávozott, folytatjuk az iszogatást, ezzel egyidejüleg az adomázást is. Sötét kabátom lassan lecsusszan rólam, s a szék karfáján foglal majd helyet, hogy a kandalló tüzétől száradni kezdjen, pálcát a vászonnadrág zsebében. Mélykék felsőm a szememmel harmonizál, ajkaim lassan gyógyulásba kezdenek a sárkányrezervátumos balesetet követő napokban. - Egód aztán van kishaver. Azért vigyázz, ki tudja, mibe töröd a bicskádat. – Brunohoz hasonlóan srácokkal nem vagyok ellenséges. Ahhoz nőnek kell lenni valakinek, hogy ilyen nem titkolt ellenszenvvel viseltessek. Vannak még múltbeli emlékek, amelyek a mai napig visszatérnek, nem hagynak nyugodni, s úgy vélem, tisztább, ha távol tartom magam a gyengébb nem képviselőitől. Már ha hagyják. Rámarkolok az üvegpohárra, s magamba döntöm a tartalmát, mielőtt hozzákezdenék a következőhöz. Amint kész vagyok az adaggal, nem engedem még el a kemény anyagot, nem árt ha a kezem ügyében van, még jól jöhet. Oldalt sem pillantok, amint az illető, aki fizettetett velem, ismét magabiztos. Félmosolyra húzódik a szám. - Így van. Az ő asztala, én csak az italát fizetem. Vele beszéljétek meg, ha hely kell. – Dőlök hátra, s merőn nézem őket, mielőtt szarkasztikus derüvel a pillantásomban biccentenék, semleges maradok az ügyben. Lássuk, mit tud az egómester... egyedül. A hármas látva a nyilvánvaló túlerőt, közeledik, a legmagasabb nyúl a srácért, hogy minimum grabancon ragadja. Én a még kifizetett whiskeymért nyúlok, ha kettéhasítanák az asztalt, legalább az italom meglegyen.
*Azt azért nem mondanám, hogy úgy bírom az italt mint a matrózok, de nem jövök zavarba néhány pohárkától. A tojáshéj már lekerült a fenekemről, és mint olyan, anyám családjának férfi tagjai kötelességüknek érezték, hogy beavassanak a férfi élet ezen rejtelmeibe. Volt pár meglepő estém, a másnapok nem különbek, de már tudom mit és hogyan és mennyire, hogy többé ne legyen baj belőle. Sosem iszom éhgyomorra, pláne nem reggel, és nem nyakló nélkül. Most is már túl vagyok egy nagy tányér ételen, van ami felszívja az alkohol egy részét, a többi pedig mehet a vidámság oltárának lépcsőjére. Attól persze még lehet érdekes az esténk később, az a kérdés, hogy az alkalmi ivócimborámmal mennyire nézünk a pohár fenekére és hányéra. Arról nincs fogalmam, hogy neki mi jár közben a fejében, nekem „csak” Missycica, de miatta még nem kell fejjel a falnak mennem, pláne nem az asztal alá, szóval viszonylag nyugodtan iszogathatok. A szöszkém attól még marad a gondolataim között, és a terveim is kovácsolódhatnak. A nyelvtudásom még hagy némi kívánnivalót maga után, gyakran elfelejtek már megtanult szavakat, mint ahogy most is mikor megemelem a poharamat a srác felé. Segond, átváltok az anyanyelvemre, ezt úgyis biztosan érteni fogja. Hamiskásan elmosolyodom miután az újabb adag whisky is lecsorog a torkomon, ivócimborám szavaival szinte egy időben tódul be egy újabb adag a kocsma közönségébe, némileg elázva, szerencsétlenségükre még csak az esőtől.* -Jó. Te nem nyerni. *Nem vagyok elszállva magamtól, az sem biztos, hogy asztal alá innám, de már csak azért is húzom egy kicsit. Ám nem vele fogok összeverekedni ma este, hanem mással, és ez már biztos. Talán nem nézek ki olyan vadnak mint gondoltam, ha esetleg a hajam is idomulna a külsőm többi részéhez, nem csak néhány alsóst üldöztem volna el az asztalától, de hát én már csak ilyen jólfésült maradok. Nem tesz jót azonban a renomémnak a most betoppant társaság előtt. Túl keveset néznek ki belőlem….belőlünk. Nem tudom nem számításba venni alkalmi ivócimborámat, ő is rám néz kérdőn, én meg az asztalra csapok válaszul.* -Asztal enyém. Nem adom. Kicsike testmozgás? *Vigyorogva kérdezem és, hogy ne értse félre, egyik kezemet ökölbe szorítom. Végre nem a zsákot kell püfölnöm, már látom lelki szemeim előtt ahogy a szemben ülő sráccal egymást támogatva, némi monoklival a szemeink alatt, röhögve igyekszünk vissza a Roxfortba. Frics a fejét ingatja, de úgy sem tud mit tenni, Piton meg……pukkadjon meg.*
Most nézem csak, miután kortyolgatom egy ideje, hogy ez nem is sör... Ennyire nem lehetek elvarázsolni. Victoria ostobasága teljesen összezavart, ezért is történhetett meg az, hogy hagytam magam behúzni a csőbe, és átverni, hogy én fizessek mindent. Megadom magam, leperkálom a négy whiskey-t, amely lényegesen drágább, mint a sör, de sebaj, azért még erre is futja. Legalább elvonja a figyelmemet a dolgaimról, a keményebb ital segít felejteni. Nem mintha szándékomban állna kibeszélni magamból a történteket. Úgy terveztem, hogy magányosan fogok iszogatni, ezen a felbukkanó diáktárs sem változtat. Merthogy diáknak kell lennie, mintha még a klubhelységemben is láttam volna, legalább az alagsor környékén, és amilyen pofátlan, ezzel ki is lehet zárni, hogy Hugrabugos lenne. Igaz, azok sem mind lúzerek, de ebben a gyerekben aztán van tűz. A mosolyt sötét pislogással nem viszonzom, csak megrántom a vállamat, ha ő ettől érzi jobban magát. Ellenben úgy tűnik mégiscsak él benne valamennyi fair play, mert az újabb négy italnál már biccentek, ha eleve töménnyel kezdjük, ez érdekes este lesz. Azért a fejét nem fogom tartani, ha hányni támadna kedve. - Beléd is, cimbora. – Sejtem én, hogy ez valami egészségedre, vagy ilyesmi, mégsem fordítgatok találomra. Nem emelem a sajátomat, csak a belenyalok, és érzem, hogy a kellemesen csípős íz szétolvad a nyelvemen majd a torkomban. Enni már régen nem sikerült, úgyhogy gyorsan a fejembe fog szálni, és a gyomromig hatol majd. Már most a másodiknál is érzem az erejét, de őszintén szólva ez most kit érdekel? Az egyetemen sem találtam meg önmagamat, és a szőke lány feltűnése, és szarkavarása csak ront a helyzeten. - Egy kutya. Szláv. Akkor veled nem fogok versenyezni ami a vodkát illeti. – Egy újabb brigád menekül be az eső elől, számszerűsítve lehetnek vagy öten. Vélhetően egyszerű átutazók, korra viszont jócskán felettünk. Körbenéznek, sehol üres asztal. Felénk indulnak el, hogy a két tejfelesszájútól orozzák el a helyet. Na igen, ahogyan végignézek magunkon, akár még testvérek is lehetünk, világos bőr, kék szem, ültünkben még úgy tűnik, magasságra is hasonlóak lehetünk. Összenézek a bolgárral, hogy mennyit ivott már.
*Meglehetősen szórakoztat az apró kis félreértésből fakadó ivászat a srác részéről. A bögyös-faros felszolgáló épp csak megemelte az üveget, hogy némi morzsát lesöpörjön az asztalról, aztán visszatette. Úgy gondolta tán az enyém, sokan vannak ma, nagy a nyüzsi, nem emlékezhetett már az asztaltársaság eredeti összetételére. szóval az üveg maradt, került még hozzá plusz egy fő és két pohárka lángnyelv whisky, utóbbiakból az egyik új asztaltársam elé. A kérdésre jelentőségteljesen megemelem a szemöldökömet, mintha csak azt kérdezném: "Na vajon kit?" De közben láthatóan rá gondolok. Ha már ilyen pofátlanul beleült a magányomba, vállalja a következményeit. Még a pincérnő is velem van, meglehetően elsápad amikor újabb nem fizetésre kerül sor, csak ülök halál nyugodtan és várom a fejleményeket. Ki győz a végén? Nem tudom milyen gondolatok árasztották el az elméjét, de, hogy megzavarták az biztos. Elfojtok egy elégedett mosolyt amikor leveszi a fizetés gondját a vállamról, nem mintha nem telne rá, épp csak diadalittas érzés. Nem sokára én leszek az, diadal nélkül. Gyorsan megérkezik a következő kör whisky, még négyet kérek, csak az ujjaimmal mutatva, úgy tervezem, hogy azokat már én fizetem, de csak ha megérkeznek. A második pohárért nyúlok és alkalmi italozó társam felé emelem.* -Nazdrave! *Ez olyan szó amit akkor is megértenek ha nem beszélik a nyelvemet. Főleg ha még a poharamat is emelem hozzá. Lehajtom az italt és megvárom amíg a kellemes, meleg, simogató érzés levonul a gyomromig, majd megingatom a fejem.* -Nem. Én lenni bolgár. Durmstrangból jönni. *Na, talán nem verjük szét a kocsmát, ha már ilyen jól megértjük egymást, egy kicsit azért sajnálom, jól esett volna valami kis testmozgás. Ha viszont az asztal alá isszuk magunkat, maximum négykézláb való mászás lesz belőle. De még csak a második pohárnál tartunk, akármi lehet az estéből, a kinti időt tekintve jó sokáig élvezzük még a benti hangulatot, mert az tuti biztos, hogy amíg a vihar el nem csitul, nem teszem ki a lábam.*
Kissé végigsimítok már félig vizes hajamon, itt annyira be van állva a levegő, hogy gyorsan meg fog száradni, de hogy vissza nem fogok menni, az biztos. Itt várom meg, míg elül a vihar. A Leperexet tárgyakra lehet alkalmazni, attól még bőrig áznék. Leülök inkább az első szabadnak tűnő asztalhoz, s miután nincsen vesztenivalóm, már bele is iszok a sörbe, amelyet most tett le a pincérnő. Az illető alak, aki a tulajdonosának tűnik, meglepő gyanussággal nem lepődik meg, sőt mintha még szórakoztatná a dolog. Rosszat sejtve nézek körbe, sötéten villlogó tekintetem csapdát sejt. Az elmúlt napok gyötrelmei után, amelyet a gonosz tündértől kellett kiállnom, még Victoria lelkes társasága sem oldott fel minden feszültséget. Most már ki akarok kapcsolni kissé, és úgy tűnik, ismét nem sikerül. Csakazért sem hagyom abba a kortyolgatást, még egy halkabb böffenés is kicsusszan. - Nagyszerű. Akit kit húztunk le? – Nézelődnék körbe, hogy vajon kinek is hozta a pincérnő az előző kört. Átveszem az újannan hozott sörök egyikét, és csak a sajátomat fizetem ki. - Abszolút. A sajátomat. A másik három a cimborámé. – A pincérnő ellenben kissé elsápad, így morcosan fizetem ki mind a négyet, és megjegyzem a dolgot. Valahogy a saját dugámba dőltem, és persze ennek is az ostoba nők az okai. Rendesen elgondolkoztam rajtuk, és a lehúzósnak szánt megoldással sikerült öngólt lőnöm. Úriemberként kell kezelni a vereséget. Kár, hogy én sosem voltam az, így máris bosszún töröm az agyam. A feletén enyhén meghökkenek. Most van valami haverja, akinek beleittam volna az italába, vagy csak valami lehúzható balekre várt? Affrancba... A jó büdös francba, csak a saját magam kedvéért hozzátéve. - Tudnék most inni, vagyok olyan állapotban. – Vonom meg végül a vállamat, ezúttal nem fogom megtorolni a dolgot. Ha bementem a susnyásba, nem csodálkozhatok, ha megmar a csalán. Eltűnődöm azon, hogy miért idesít annyit Victoria... Nem is kéne gondolnom rá, annyira felesleges, hiszen többször úgysem akarok vele találni, nem lenne értelme. - Téged meg honnan szalajtottak? Orosz vagy haver? – Kérdezem fáradt hangon, miután végeztem a sörömmel, nekiesek a másodiknak. Hosszú még az este, a bemelegítés után azt hiszem a keményebbek jönnek.
*Épp csak leülök és rendelek, tisztázom egy pillantással igényem jogait a bögyös felszolgálóval, majd körbenézek némi kíváncsisággal, mikor odakint égiháború veszi kezdetét. Először csak egy könnyed köhögéssel, majd némi ordítással, végül már a zsibongás közepette is hallani lehet a gyorsan koppanó esőcseppeket a közelemben lévő táblás ablakon. Árnyék vetődik az asztalomra és rám, már-már mosolyogva néznék fel, üdvözölve az italomat, mikor tudatomba ég az előttem álló….és rekord sebességgel helyet foglaló. Nem bögyös, nem is hosszú szoknyában van, nem is kifejezetten szőke, ráadásul nem hozott magával semmit. Ellenben az asztalon korábbról maradt sörösüveg nyakát elkapja és belekortyol. Naná, hogy értetlen tekintettel ajándékozom meg, elvégre beleiszik valaki sörébe, másrészt bátran leült velem szembe. Némileg gyarapítottam a nyelvi tudásomat mióta találkoztam Missycicával, bár még így is nehézségekbe ütközik a frappáns csevegés, azért megpróbálom.* -Nem enyém volt. De köszönöm. *A széles mosoly most már az arcomra telepszik, az én italaim is megérkeznek, két kis pohárka finoman barnás színű folyadékkal. bár tévedésből az egyik a pofátlan fickó elé kerül, de én előzékenyen rámutatok mikor fizetésre kerül a sor.* -Ő fizet. *Elmarom a poharamat, másik kezemmel mutatom, hogy még kettőt kérek ebből, aztán lehajtom az egészet. A tömény alkohol égeti a számat és a torkomat, de jólesően melegít, érzem ahogy a forróság egyre lejjebb csúszik, az íze pedig elterül a számban. A fickót fürkészem, próbálom a helyére rakni a szavait s mikor sikerül már tudom, hogy jól meg fogjuk érteni egymást. Én őt biztosan.* -Azt aki fizet. Alkoholista, da. Simán. Te? *Én nem emlékszem rá, az is igaz, hogy nem nagyon néztem még körbe a házam táján, de valószínűleg már sikerült bosszantanom a gitárnyúzásommal, érdekes, hogy eddig még nem láttam őt berúgni az ajtómat, de ami késik nem múlik. Kíváncsi vagyok mi sül ki ebből a találkozásból, barátok leszünk vagy a végére szétverjük a helyiséget. Nem mondom, egy jó kis verekedés már nagyon hiányzik, pohártörés, asztalborogatás, amolyan férfias testmozgás, pálca nélkül. De azt hiszem az angolok puhányok ehhez, minden kis sérelemért a pálcájuk után nyúlnak.*
Egykedvűen lépek ki a birtok kapuján, korántsem vagyok annyira különleges, mint hittem. Bármilyen előadásra ültem be, mindenhol bazári majomként mutogatták a kis zseniket, akik metamorfmágusnak születtek, vagy éppen úgy tudtak mások agyában turkálni, mint holmi műmacsók a lányok bugyijában. Amikor rám került a sor, hogy mutassak valamit, igyekeztem nem látványosan elküldeni őket az anyjukba. A véletlen adta a tehetségemet, erről nem tehetek, de hogy még cirkuszt is csináljak belőle? Na nem, az nem megy. Ezen kívül a gonosz tündér is ott sündörög a nyomomban, róla még Victoriának is érintőlegesen meséltem, pedig ha tudná... Egy fokkal megértőbb lenne. Más kérdés, hogy nem izgat túlzottan, hogy mit gondol róla, hiszen ki ő nekem? Egy felforgató, aki ugyan nem kérdez sokat, mégis olyan lelkes, hogy alig lehet leállítani. Inkább idegesítő, mint megszokható kategória. Megpróbálok nem gondolni rá, holott a fair az lenne, hogy viszonozzam a meghívását, anélkül, hogy többet gondolna bele, hiszen a franc se akar randizgatni. Széldzsekit viselek, és szürke inget. A hajam most kicsit rövidebb a szokványosnál, valahogy szigorúsághoz volt kedvem, ezért levágattam ilyen katonásra. Most csak inni vágyom, mulatni az időt, bevenni magam egy csendes sarokba, és kikapcsolni, mert még a fejem is zúg a sok értelmetlen, kusza gondolattól. A kocsma ellenben baromira tele van, de visszafordulni más nincs kedvem, mert a szitáló eső mostanra úgy zuhog, mintha dézsából öntenék. Itt fogom kivárni a vihart, és ha szükséges, akkor ütök is a helyemért. Úgy látom a sarokban éppen felszabadul egy asztal, magas sötét alak tessékeli ki őket már pusztán a jelenlétével. Megfordul a fejemben, hogy ugyanazt rendelem, amit ő, ám a pincérnő kiváncsi tekintete ellenére is csupán nemet intek, és leülök az asztalhoz, a gazdátlanul maradt székek egyikére. Elragadom az árválkodó sörösüveget, majd beleiszok. A nyilvánvaló értetlenkedő tekintetre csupán megvonom a vállamat. - A következőt én állom. Vagy nem. – A pincérnő még mindig minket bámul. Azaz a vendéglátómat. Hát csak tegye. Amíg állja a piát, felőlem akár szobára is elmehetnek. Az első korty után körbenézek, furcsán ismerősnek tűnik az alak. Na nézd már, ezzel a faszival szoktunk gyógynövénytanra járni. Egy ház, egy évfolyam. Na nem mintha bármi jelentősége lenne azon túl, hogy újabb indok, hogy mindent fizessen. - Vársz valakit pajtás? Vagy csak simán alkoholista vagy? – Kérdezem csevegően maró gúnnyal, miközben ismét iszom.
*A Három Seprű. Na ez az a hely ahol nem kell sokat beszélni. Noha már sokat javult a szókincsem és a ragozás terén is jobban állok, azért még nem zengenék ódákat semmiről és senkiről. Egy kellemes, tavaszi este, magányos ivászat, elmélkedés az élet nagy dolgairól, Missycicáról és az apámról. Nem voltam tétlen mióta itt vagyok, van néhány nyomom aminek utána kell néznem, de az utazást meg kell szervezni még. Ez is a mai estém listáján van. Vagyis a délutánén, hétágra süt a nap amit meg kell becsülni az amúgy ködös és felhős Angliában, Roxmorts sem kivétel. Amikor belépek az ajtón kissé visszahökkenek, a fene egye meg, hogy nem gondoltam a hétvégére, az egész kóceráj tele van, zsibongás, csicsergés, vajsör illat. Nem pont erre gondoltam a nagy elmélkedés címszó alatt amikor elterveztem, hogy meglátogatom ezt a műintézményt. Most már mindegy, csak találok egy csendesebb és eldugottabb sarkot, legfeljebb kivárom míg megüresedik egy hely, esetleg többet iszom, vagy….igen, ez is egy jó megoldás. A gondolat tervé kovácsolódik, a mai vad külsőm is adott hozzá. Fekete bakancs, bőrnadrág, fekete ing és az egyik kedvencem. Fekete, bokáig érő bőrkabát. Már csak valami zilált fej és véreres szemek hiányoznak a kellékek közül, utóbbit két pohárnyi ital után még produkálni is tudom, a zilált fejet már nem annyira. jólfésültségem nem ismer határokat. majd csak lesz valahogy, ha csúnyán nézek, még összejöhet. Lendületes és határozott léptekkel indulok el a kiszemelt, kellemesen elszeparáltnak ígérkező sarok felé melyet még egy oszlop is némileg eltakar a kilátásból, vagyis belátásból. Két kis mitugrász ül ott vajsört szopogatva, minden bizonnyal egy kezemen meg tudnám számolni hányadik roxmortsi hétvégéjük ez. Zsebre dugott kezekkel állok meg az asztaluk előtt és meredten nézem az egyiket. Ez a jó a kék szemekben, ha akarom a lányok bugyijába is belelátok velük, ha asztalt szeretnék szerezni magamnak, hidegségük elijeszti a bátortalanabb diákokat. Mellé kísérőként gúnyos kis mosolyt biggyesztek a szám sarkába ami cirka tíz másodperc múlva meg is teszi a hatását. a fiúk lehajtják a vajsört és felállnak. Biccentéssel köszönöm meg az előzékenységüket és leteszem magam a sarokban álló székre, kényelmesen elterpeszkedem és várom, hogy valaki „megszánjon”. Kedves, bájos, érett nő lép hozzám, tudakolva mit kérek. Hódító mosollyal ajándékozom meg, néhány pillanatot áldozok a női hiúsága oltárán is, van akinek kellemes látványt nyújt, én azért még kihagynám az érettebb nőket. A mosoly azonban jár.* -Üdv. Erőset kérek. -Lángnyelv whisky? *Némi hezitálás és tetőtől-talpig mérés után kérdezi, úgy látszik eldöntötte, hogy hihet a szemeinek, vagy van valamilyen radarja amivel kiszúrja az esetlegesen csalni kívánó kiskorúakat. nálam nem leng ki a mutató.* -Tökéletes. Kettőt kérek. *Nem kívánom rövid időn belül még egyszer megfuttatni, a kettő elég lesz egy ideig. Az elsőt úgy is lehajtom egyből, a második jó lesz arra, hogy szintet tartsak. Nem fogom magam csacsi részegre inni, de kell, hogy érezzek valami kis lazulást. Addig a hétvégéjüket maximálisan kihasználó diákokat fürkészem, úgy szabadulnak be ide a ritka alkalmaik egyikén mint szomjas csorda a folyópartra.*
//
//
