Főkarakter: főkarakter
Teljes név: Nathaniel Blake
Születési hely és dátum: Bedford, 1980 02 21.
Csoport: Mardekár
Patrónus: amuri leopárd
Évfolyam (szak) / foglalkozás: 6.évfolyam
Képesség: .
Kiemelkedő tudás: Repüléstan - Kiemelkedő, Bűbájtan - Kiemelkedő,
Jellemed kifejtése
Hogy ki vagyok? Miért, mit szeretnél, ki legyek? Ez a legerősebb, egyben kedvenc tulajdonságom magamban. Bármely személyiségjegyet és tulajdonságot ügyesen megfigyelek, leutánzok, és elsajátítok. Vannak alapvető tulajdonságaim amiket mindenütt megőrzök, de szeretem helytől és társaságtól függően változtatni a viselkedésem. Minél többen tartanak kiismerhetetlennek és bonyolultnak, én annál jobban örülök. Utálom az egyformaságot, a sablonembereket, és a semmittevést. Muszáj mindig valamivel lekötnöm magam, az egy helyben ülést nem nekem találták ki. Utálok közel engedni magamhoz embereket, vagy ha valaki túl sokat tud rólam, viszont szinte már mániákusan közel akarok kerülni minden számomra szimpatikus emberhez. Szeretem, ha bíznak bennem, szeretem ha megosztják velem a legbensőbb titkaikat. Imádom bonyolítani a helyzeteket, és ha a szálak pont úgy mozognak, ahogy én szeretném. Megszállottan szeretek deszkázni és basszusgitározni. A muglivilágban nőttem fel, családom mégis varázsló. Kiskorom óta tanulok varázsolni, és életemnek ugyanúgy része a muglivilág mellett a varázsvilág is. Ja, és mellesleg biszex vagyok.
Megjelenés
Ovális arcú, hosszú szőke hajú, ég-kék szemű 193cm-es angol 17 éves fiú vagyok. Testem, -ahogy azt egy született sportolóhoz illik-, szálkás. Bőröm fehér, valahogy mégis illik szőke hajamhoz. Öltözködésem akár a jellemem, folyton változtatja stílusát. Ami úgy igazán én ízlésem, az valahol megállapodott a punk és a deszkás között. Imádok a középpontban lenni, és ez feltűnő kinézetemen és kiegészítőimen is meglátszik.
Életed fontosabb állomásai
Telefonom csörgése ébresztett fel. Hunyorogva ülök fel, és kikotrom a szemétkupac alóla készüléket, és benyomom rajta a zöld gombot.
- Itt Nathaniel Blake, kihez van szerencsém? - szólok bele kómásan.
- William Wolf vagyok, a kórházból hívom. June Alstron az ön telefonszámát adta meg, mint legközelebbi családtag. - az előbbi álmosságnak már nyoma sem volt, amint felfogtam ezt a mondatot. - Be tudna jönni a sürgősségi osztályra? A lányt most műtik, balesete volt.
Lecsaptam a telefont. Ellöktem az ölemből egy félmeztelenül alvó fiút -akinek a nevét mellesleg még csak nem is tudtam-, és a tegnapi buli maradványai közt kezdtem keresgélni a cipőm.
Mugli közegben nőttem fel, egy varázsló családban. Édesanyám ragaszkodott ehhez az elvhez, hogy tudjam értékelni a varázsló létet, ám így sosem illettem sehová sem. A varázslóknak túl muglis voltam, a mugliknak pedig túl idétlen. Hatalmas a különbség és a határ a két világ között, amit elég nehéz tartani. Figyelni arra, hogy mikor viselkedek mugliként, és mikor varázslóként... Talán ez vetette el nálam a remek színészi és jellemváltoztató képességem magvait.
Reflexből kezdtem el rohanni a nem messze álló kórház felé, varázslás még csak eszembe sem jutott a pániktól. Még felfogni sem voltam képes amit az orvos mondott, és akár hányszor hallottam visszhangozni a fejemben a 'műtik' szót, egyre gyorsabban és gyorsabban futottam. Ha valami történik vele, az csakis az én hibám lesz. Tegnap a buliban, amikor akkorát veszekedtünk.. Elfutott, és azóta sem hallottam hírét. Mostanáig. June mindent tud rólam, ismeri a legapróbb részleteket és hibákat is a lelkemben. Sosem bocsájtom meg magamnak, ha valami történik vele.
- June Alstron-t keresem. - loholtam a portán. - Meg tudná mondani melyik teremben műtik?
- June, June Black. Nézzük csak. - nézegeti a monitort. - Harmadik emelet jobbra, a kétajtós szobában lesz.
Meg sem köszöntem, egyből rohantam is felfelé a lépcsőn.
Mintha csak minél több lépcsőfokot lépnék felfelé, annál több lenne még hátra, a felérés szinte végtelennek hatott. Amint jobbra néztem, egyből megpillantottam a műtőszobát.
Aminek az ajtaja most nyílt ki.
Az orvosok kitoltak az asztalon valamit, letakarva fehér takaróval.
- D-dehát, mi történt? - léptem oda az egyik orvoshoz. - Ez June Alstron?
- Sajnálom. Már nem tudtunk mit tenni. - mondta.
A többit már nem is értettem. Megpillantottam valamit. Valamit, ami kikandikált a takaró alól.
Egy kéz volt az.
Egy vékony, kreol, törékeny kéz.
June keze.
A fülem sípolni kezdett, a szemem megtelt könnyel. Sírva a földre rogytam, és abban a minutumban eldöntöttem. Soha többé nem engedek magamhoz közel senkit.