2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A szarkasztikus válaszából arra következtetek, hoy betalált a poén, csak ahhoz még nem elég összeszedett, hogy rávágjon valamit, de annyira nő, hogy ne nevessen rajta egyszerűen. Sosem értettem, hogy a lányoknak miért nem lehet a nyilvánvaló humoron nevetnie, amilyen ez is volt. De nekem már az apró mosoly is a siker jeleként nyilvánítódik meg. Már a jelét sem lehet rajtam érezni, hogy valamikor szociálisan ügyetlen voltam. Valamikor akkor szálhatott az el, amikor rájöttem, hogy mennyire jó varázslónak lenni és elkezdtem kiismerni az emberek viselkedését is. Persze ebben mindig lesz hová fejlődnöm. - Nem mondtam volna még, hogy egy mennyből szökött angyal vagyok? - vigyorogtam rá. Jobb így felfogni a dolgokat, mint úgy, hogy ha ismerném, akkor valószínűleg nem segítenék. De szerencsére nem kell sokáig győzködnöm, mert abban is elég rossz vagyok verbálisan. Pár napon belül elkezdjük, már csak a pontos hely és idő kell. No csak. Szinte fél órája sem beszélünk és máris rátapintott a lényegre. Nem mintha titok lenne, így van, úgyhogy bólintok. - Olyankor biztosan nem bánt senki. - fejezem be a sebe tisztítását, ami nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy az emberek közelsége csak problémával jár. Igaz, valamilyen szinten nélkülözhetetlen, hiszen mégiscsak egy faj vagyunk. Bár tanultam eleget az állatokról, ahhoz nem kell különleges tudás, hogy tudjam, minden fajnak az életösztönei közé tartozik a fajfenntartás. Ehhez pedig nélkülözhetetlen az érintkezés. De a régi kanosságom már bőven csillapodott. - Akkor emberedre akadtál. - jegyzem meg és csodálkozom, hogy valóban ennyire érdekli a téma. Nem sokan vannak az iskola falai között, akiket a varázslatos lények különösebben foglalkoztatnak. Megbámulják őket, félnek tőlük, talán még a velük foglalkozó kalandos életről is ábrándoznak, de komolyan egyik sem gondol bele, hogy mennyi mindent kell tudni róluk, mennyi munka és mennyi kitartás kell egy-egy lényhez egyénileg. Hagridot van aki flúgosnak, van aki mamlasznak és egy "ostoba óriásnak" tartja, de én egy kemény munkás embert látok benne, aki mindennél jobban szereti a munkáját. Egyfajta példakép nekem, noha nem a legjobb, azt hozzá kell tenni. Én ennél kicsit többre akarom vinni az életben, de a tanítás is szép cél. A tanításról pedig vissza is kanyarodhatunk az én kis leendő "tanítványomhoz". - Csak aztán el ne bízd magad nagyon. - mondom sejtelmesnek szánt hangon, ami kissé fenyegetően hangozhat számára, mielőtt ki ki a maga útjára indulna. Ő bicegve erre én meg nagy léptekkel arra. A csengő figyelmeztet, hogy már nem itt kéne lennem.
// Én is! Galoppozok írni az új játékhoz. Pár napon belül érkezik. //
[You must be registered and logged in to see this image.]Megérdemli azt a csípést, így nem is kegyelmezek neki, most már egyre lazábban állok hozzá, hiszen érzem, hogy megtaláljuk a közös hangsúlyt, még akkor is, hogyha ő néha túllépi. De ő nem a tanárom, csak egy srác a suliból, én pedig tényleg nem akarok mindig ijedős lenni, erősebb is lehetnék, igen, ebben biztos vagyok. - Nagyon viccesek vagyunk. – csóválom meg most már vigyorogva fejem, de láthatóan azért betalált ez a kis poén. Durva is lenne, ha olyan nagyra nőnék, ahogy nézem, még Oscar se akkora és nem-nem, én se akarok túl sokat nőni már, max 5-10 cm-t, az pont ideális lenne. Viszont nem örülök annak, hogy ilyen az életem, hogy mindig így járok, ez nem is kérdés, de ismét meglep némileg a segítő szándék. - Tényleg nem értem, hogy miért segítesz nekem, hiszen még csak nem is ismersz. – pislogok fel rá édesen, majd végül biccentek az ajánlatra. Jó ötletnek tűnik a gyakorlás, talán tényleg képes leszek megbarátkozni a mágiával, hiszen itt élek és ahhoz, hogy a jövőben tudjak segíteni a családomnak, igazán össze kellene szednem magam. - Rendben van és igen, komolyan gondolom. – most, hogy ezt megbeszéltük, igazán rátérhetünk más témákra is, így hát például arra, hogy a fiú számára mit is jelent egy átlagos nap. De amit mond, az felettébb furcsa, ebből az jön le, hogy inkább magának való és kerüli az embereket, nem gondoltam volna. - Talán jobban érzed magad másoktól távol? – de akkor miért akarna velem találkozni? Tényleg egyre különösebb ez az egész és picit érzem, hogy talán nem ártana vigyáznom vele, hiszen nem ismerem, még bármi hátsó szándéka is lehet, tehát jobb észnél lennem. Az ital is szóba jön, majd megkezdődik a sebtisztítás, miközben némileg másabb témák felé evezünk, így jönnek szóba a különféle lények, amelyekre szakosodik a srác, engem pedig nem kicsit érdekel a téma. - Na ná, hogy komolyan! – nem szoktam csak úgy mondani valamit. Különösen egyébként a sárkányok érdekelnének, olyan csodálatos lények és különlegesek is természetesen, de még túl közel nem kerültem hozzájuk, viszont mint hallom, Oscar ezzel másképp van, így ámulok-bámulok, miközben őt fürkészem. - Hűűű! Ez egy remek cél, remélem sikerül majd elhelyezkedned egy ilyen munkakörben. – nem mintha igazán értenék hozzájuk, de azért szorítok neki. A lábam is ahogy nézem, rendbe lesz téve, így nemsokára egy halk „köszönöm”-öt mondok rá, majd ez után hallom a találkozás ötletét, mely most már holnapot jelent, nem pedig pár nap múlvát. - Még a végén azt hiszem, hogy szívesen vagy a társaságomban. – kacsintok rá játékosan, majd ez után biccentek. – Akkor fél hét felé ott leszek! És köszönök még egyszer mindent, Oscar! – nem pattanok fel gyorsan, hiszen azért fáj a lábam, de azért sikerül normálisan felkelni és mivel holnapot mondott, ezért tovább már nem is tartom fel. Még intek neki, ez után pedig besétálok a kastélyba, nem lenne rossz a szobámba jutni.
//Köszönöm szépen a játékot, nagyon tetszett és akkor mindjárt jöhet a következő is. *-* //
Már saját magam számára is kezd sok lenni az a kioktatás, ami a hangomban csendül, úgyhogy a továbbiakban jobb lesz visszafognom magam. Mégis, ha azt akarja, hogy segítsem, megtanísam, hogyan legyen "életképes", ahhoz kénytelen-kellelen muszáj lesz néha visszatérnem ehhez a stílushoz. Nem tudhatom, hogy mi az, amit tud, és mi az, amit nem. Csak bólintok. Értem én persze, de nem tudom megjósolni, hogy engedni fogom-e vagy sem. Ezért sem járok jóslástanra. Általában zárkózott vagyok az emberek felé, és talán furcsán hangzik, de ez sosem tőlem függ. Ráadásul a ritkán kinyíló kagyló gyöngye drágább kincs, mint a folyamatosan nyitotté. - Hát persze. - dörzsölöm meg az oldalamat, ahol megcsípett. Jól tűröm a fájdalmat, volt már részem pár horzsolásban, de erősen tud csípni, azt meg kell hagyni. - Vigyázz, mert aztán a kastély folyosói is túl alacsonyak lesznek neked.- túlzok, tovább csípkelődve. Ez azért még nekem is teljesítmény lenne, bár van pár ajtó, ahol jobb, ha behúzom a nyakam belépéskor. Gondoltam, hogy nem akar világ életében nyuszi maradni. De beletörődni bármibe mindig egyszerűbb, mint küzdeni ellene. - Persze, hogy nem. De ezért vagyok én itt, hogy segítsek. - bíztatom. Az én érdekemben is áll, hogy magára szedjen egy kis önbizalmat és ellenállást, hisz akkor nem kell lépten nyomon figyelnem, hogy megvédjem. Így is elég olyan van a suli falain belül, akiket a Mardekárosok szekálnak. - Már persze, ha komolyan gondolod. Találkozhatunk pár napon belül, ha jobban van a lábad és nem sántítasz már. - ajánlom fel, mintha bármilyen felhatalmazásom lenne rá, hogy "leckéket" adjak. A saját stílusomat megítélve viszont jobb, ha teljesen épen érik a próba támadások. Bár felőlem csinálhatjuk aká ma délután is, attól függ, hogy ő mit akar, egyetemista vagyok, időm mint a tenger, tudok alkalmazkodni. - Úgy körülbelül az, amit nálad egy átlagos. Emberek és falak közt lenni egész nap. - magyarázom meg röviden. Nyilván, nem ihatom le ebből az okból magam a sárgaföldig, hisz akkor már alkoholista lennék, de bizony vannak napok, amikor sorozatban három négy napon keresztül nem szabadulhatok ki a természetbe és akkor már nem tudok máshova nyúlni, csak a palackért. Vagy ha fárasztó emberek vesznek körbe, ki kell engednem a gőzt előbb utóbb. Nem is beszélve a sebeimről, még ma is előfordul néha, hogy sajog a hátamat átívelő sárkány-heg, amire nincs jobb orvosság, mint a pia. - Mondhatni. - nem megyek bele a magyarázatba, hogy éjjeliszekrényem sincs, hisz gyakorlatilag ágyam sincs, de sosem kerül tőlem messze az alkohol. Akkor jönne el a világvége, ha a bárpultom üresen tátongana. Ezt is sejtettem, ha ennyi idősen még mindig nem tanulta meg kezelni az ilyen problémákat, akkor könnyen el tudom hinni, hogy már egy lelkironcs. Én az lennék. De mindig volt valamilyen speciális védekező mechanizmusom. Leszarom az embereket. - Komolyan? - csillant meg az érdeklődés a szememben. Nem gondoltam volna első ránézésre. Van ez a hibám, hogy szeretek hamar ítélni, de szeretek kellemesen csalódni. Mondjuk sok olyannal találkoztam már, akiknek a témában való érdekeltsége odáig terjed, hogy meglátnak egy állatot és rögön ítélve vagy "cukiii" vagy "fúúj" kategóriákba sorolják őket. Nem akarok hímsoviniszta lenni, de ez főleg a lányokra jellemző. - Rezervátumban és szabadon is találkoztam már velük. - menőzök, olyan hangon, mintha mi sem lenne természetesebb. - Bár többre lenne szükség az előbbiből, ezért is jöttem vissza tanulni, hosszabb távon ez a célom, tovább dolgozni a sárkányok megvédésén. Lassan bólintok, miközben az utolsó simításokat végzem a sebén, ami a krém rákenésében merül ki. Ez pikkpakk rendbe teszi. - Találkozzunk holnap, Hagrid kunyhójánál. Hat körül végzek a melóval, utána meglátom, mit tehetek az érdekedben. - próbálom minél sejtelmesebbre venni a figurá, bár a vadőr biztos megengedi, hogy pár órára kölcsönözzek egy jószágot. Olyankor még elég világos van, lesz egy pár óránk repülni és gyakorolni.
[You must be registered and logged in to see this image.]Tény, hogy nem vagyok egy bátor nőszemély, de attól még buta nem vagyok és köszönöm szépen, az intelligenciámmal sincsen a világon semmi probléma se,így nem értem, hogy miért kezd el kioktatni úgy, mintha semmit se tudnék erről a világról. Aprókat pislogok is felé, majd végül megcsóválom a fejem, majd lassan kifújom a bent rekedt levegőt. - Ezzel én is tisztában vagyok, de továbbra is tartom magam ahhoz, hogy tőled fog függni, hogy mennyire engeded, hogy megismerjelek. – nem ragozom még tovább, teljesen felesleges. Ha megérti szavaimat, akkor örülök neki, de ha nem, nos… akkor bizonyára tovább mondja majd a saját igazát. De ahogy rátérünk a lenézésre, majd a magasságomat hozza szóba, ösztönösen csípem meg oldalát, és nézek rá aranyosan durcás képpel. - Hé, nem ér leszólni a magasságomat, még növésben vagyok! – jelentem is ki határozottan, de aztán a téma komolyabbá válik, így aprót nyelek, miközben szemeim is lesütöm végül, úgy nézek magam elé, ölembe ejtett kicsinyke kezeimre. - Dehogy akarom. Ki akarná ezt? – nézek fel végül lassan rá, mert ő is érezheti, hogy a kérdésére egyértelmű volt a válaszom. A mai napon tovább akartak menni, mint szoktak és őszintén megijedtem és még most is rettegek attól, amit tenni akartak volna. Valóban képesek lettek volna levetkőztetni? Talán egyszer meg is erőszakolnak? Nem! Ilyesmire nem kerülhet sor, tényleg össze kell szednem magam, egyszerűen muszáj… - Igyekszem én is majd változni, de nem megy minden egyik pillanatról a másikra. – talán tényleg nem kéne mindenbe beletörődnöm, lehetnék erősebb és jobb, ki tudja, hogy mi minden rejtőzik még bennem, ahogy azt se tudhatom, hogy mit hoz még a jövő. Ahogy hallom, Oscar is hasonlóan gondolkodott, talán én is maradni fogok? Majd elválik, mindenre fény derül, de még fogalmam sincs arról se, hogy melyik szak passzolna egyáltalán hozzám, oly sok kérdés van a fejemben… Ideje viszont rátérni a sebem ellátására, így kerül elő a flaska, mely némi rumot rejt, én pedig bár még nem sűrűn ittam alkoholt, most mégse fogok meghátrálni, meghúzom a flaskát, így kóstolom meg az erős, de egyben igazán finom italt. - A rossz nap nálad mit takar? – kérdezek rá kíváncsian, majd amikor nekilát a sebem tisztítgatásának némileg felszisszenek, majd cseppet meg is rándulok, de próbálok ám nyugton maradni. - Hogy mi? Dehogy lesz! De nálad ezek szerint van? – ez komoly? Ő minden este alkohollal alszik el? Áh nem, biztos nincs így, nem tűnik alkoholistának, és őszintén szólva remélem is, hogy nem az. Mindenesetre most némileg megmarkolom a szökőkút kövét, hiszen fáj a sérülésem és most ég is az alkoholnak hála, de közben remekül megy a figyelemelterelés is, az, hogy ilyen kellemesen elbeszélgetünk. - Magam sem tudom, talán van egy őrangyalom. De azt nem mondom, hogy a lelkem nem sínylette meg. – miért vagyok ilyen őszinte? Miért mondom el neki mindezt? Nem kéne, érzem én is, de már mindegy, vissza nem szívhatom. Ez után viszont szerencsére ő is mesélni kezd, de nem gondoltam volna, hogy Bestiamester szakon van, így szemeim elkerekednek ennek hallatán. - Megijedni? Már hogy ijednék meg? Ez annyira izgalmas, imádom a különleges lényeket és az LLG-t is. – ahhoz még értek is és érdekel is, ahogy a repülés is mondjuk, de ahhoz meg totálisan béna vagyok, de hiszek benne, hogy egyszer képes leszek megülni úgy egy seprűn, hogy az nem dob le magáról. - Hű. Amióta tavaly a Trimágus tusán hoztak ide sárkányokat, még inkább érdekelnek. Voltál már rezervátumba is? – én szeretnék egyszer eljutni egy ilyen helyre, remélem, hogy lehetséges lesz. Na tessék, mégse utálok mindent ebben a világban, vannak olyan szépségei, amiket én is meg szeretnék ismerni, azt pedig már Oscar is láthatja, hogy az érdeklődési körünk igen csak hasonló, legalábbis egy szinten. - Én is nagyon szeretnék repülni, de valahogy a seprűn képtelen vagyok megmaradni, a többi pedig talán csak álom marad. Nem tudom, hogy valaha lenne-e lehetőségem ilyesmire… vagy te… te el tudnád intézni? Repülhetnénk együtt valami gyönyörű állaton? – kérdezek rá ragyogó szemekkel és most már a lábam se érdekel, már nem is fáj igazán. Vajon lehetséges volna, képes lenne ezt elintézni valahogy? Na nem egy sárkánnyal kezdeném, de egy hippogriff jól hangzik, sőt, remekül.
Úgy tűnik nagyon viszolyog attól, hogy szabályos kezelést kapjon, úgyhogy én sem erőltetem a gyengélkedőt. Valószínűleg amúgy sem olyan súlyos a helyzet, láttam őt elesni, ha mindenképpen ápolásra szorulna, akkor fel sem tudott volna állni. Persze, lehet, hogy erősebb, mint aminél látszik, de őszintén szólva kétlem. Tapasztalatom szerint a nők kevésbé csökönyösek ilyen szempontból, mint a férfiak. Én még akkor sem szívesen fordultam gyógyítóhoz, amikor majdnem lekaszálta a fél hátamat az a sárkány. Aztán pedig hónapokat tölthettem a Szent Mungóban. Arra az időszakra nem szívesen emlékszem vissza, túl fájdalmas arra a sok elvesztegetett napra gondolnom. - Hatalmas különbség van valaki megismerése és aközt, hogy valakit felszínesen ismersz. - nem tudom, miért, de ma egész kioktató hangulatomban vagyok. Akár utálhatnám is magam emiatt, hisz azt is utálom, ha velem ilyenek, de most mégsem teszem. Talán a lány hibája, ezt hozza ki belőlem. Úgy érzem, hogy terelgetésre szorul, pedig még nem is ismerem. És talán sosem fogom igazán. Bár most elég nyitottnak tűnik, ezt is hibának rónám fel, nyitott a fájdalomra és bántásra is. Bólintok, valamit kapizsgál. Nem tudom megmondani, hogy engedni fogom-e neki, hogy belém másszon, kényes vagyok ilyen tekintetben. Ritkán engedek igazán közel magamhoz embereket, inkább állat párti vagyok. Ráadásul hamar rájöhet, hogy nem éri meg neki velem barátkoznia. Azon kívül, hogy kirántom a bajból, nem sok pozitív tulajdonsággal rendelkezem számára. - Nem azért nézlek le, hanem mert alacsony vagy. - poénkodom el a súlyos önértékelési gondjait. - Valóban? Valóban ezt akarod, hogy történjen minden egyes alkalommal, amikor rossz szándékú mardekárosok közé kerülsz? - vonom fel a szemöldököm hitetlenkedve. Szép dolog az önmagunkhoz való ragaszkodás, csak túlértékelt. És ha valaki rendelkezik egy negatív tulajdonsággal, akkor egyszerűbb bebeszélni, hogy ezen nem lehet változtatni, mint hogy energiát belefektetve mégis megpróbálja. - Valahogy én is így gondolkodtam a te korodban. És tessék, itt vagyok. -mosolygok rá bíztatóan. Igaz, még eddig nem volt szerencsém összefutni Alexissel, de nagy szerepet játszott abban, hogy innen elmeneküljek. Túl kell lépni a dolgokon. És valljuk be, a Roxforton kívüli világ koránt sem olyan kedves és kecsegtető, mint amilyennek első látásra tűnik. A Roxfort mindig is az otthonom lesz, hisz túl sok időt töltöttem itt ahhoz, hogy ne tudjam nem szeretni. Nem lepődök meg tulzottan azon, hogy nem ivott még sokmindent, első ránézésre is kissé visszahúzódó lánynak tűnt, nem Alexis félének. Persze ezen is úgy érzem, hogy segítenem kell. Nem rossz dolog az alkohol, nyilván mértékkel... vagy anélkül. Ehhez képest nem teketórázik túl sokat, amikor felajánlom az én kis becses flaskámat. - Ugyan, csak a rossz napokra tartogatom. Meg ha életet kell mentenem. - kacsintok rá, miközben kicsit benedvesítem a ruhazsepit. Így már talán annyira nem fog neki fájni, amikor nekilátok a seb tisztításának. - Vigyázz, mert a végén a te ágyad mellett is lesz mindig egy pohár altatónak. - nevetek. Nem ő lenne az első, akit rászoktatok az alkoholra. - Ugyan már. Engem érdekel, hogy hogyan élted túl ilyen sokáig a suliban, láthatóan, maradandó károsodás nélkül. - kicsit olyan, mintha én is ittam volna, mintha megnyílnék neki, hisz kerek, egész, összetett mondatokban beszélek vele. Ráadásul megkér, hogy meséljek, amit valószínűleg más esetben elutasítanék, de most hogy eltereljem a figyelmét, még is megteszek. Közben ha kitisztult a seb, elkezdem a kenőcsöt felaplikálni.- Jól van. De nem megijedni! Bestiamester szakon, főleg a sárkányok és a szárnyas állatok érdekelnek, a veszélyes példányok vonzanak. Olyan szépséget látok bennük, amit sokan nem vesznek észre. Ezért például a seprűn repülés sosem vonzott, sokkal izgalmasabb megülni egy hipogriffet, vagy egy tehsztrált. A sárkánylovaglás pedig minden habnak a cseresznyéje. - felsandítok rá, hogy nem untatom-e még. Ha belelendülök a szenvedélyem ecsetelésébe, könnyen elkap a hév.
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem szeretnék még szerencsétlenebbnek tűnni, mint amilyen egyébként is vagyok, így hát nem támaszkodom a másikra, hanem megpróbálok magamtól eljutni a szökőkútig és szerencsére ez sikerül is, mindenféle további gond nélkül. Tudom-tudom, fel kéne mennem Madam Popfrey-hez, de nem akarok ismét ott lenni és hallgatni a szentbeszédet, hogy miért nem tudok vigyázni magamra, így ezt inkább most kihagyom és jöhet a pár napig tartó fájdalom, már… már megszoktam, már nem olyan rossz, mint régen. Viszont az szerintem egyértelmű, hogy szimpatikus számomra ez a fiú, segített nekem és rajtam nem fog múlni, hogy máskor is beszélgessünk, szívesen megismerném, de visszakérdezése némileg meglep. - Persze. Miért ne lenne így? – nem szoktam hazudozni, így most kissé értetlenül állok a helyzet előtt, miközben ő mellém csüccsen és pakolászni kezd. Mégis mit vár tőlem máris? Még csak most beszélünk először, idő kell szerintem mindenhez. - És nem elég ehhez csak egy ember, ezt is tudom. – fejtem ki véleményemet, így bővítve ki szavait. Majd meglátjuk idővel, hogy megismerhetem-e vagy sem, tényleg nem csak én rajtam fog múlni, vagyis pontosabban nem én rajtam, hanem ő rajta. Mint hallom, másokon is szívesen segít, de értem ám a célzást, hogy nekem meg kellett volna tudni védeni magam hatodikos létemre, mégse így történt, de… ez vagyok én. Nem lehet mindenki bátor és merész. - Nem volt muszáj közbeavatkoznod, én mégis hálás vagyok érte, akkor is, hogyha lenézel a gyengeségem miatt. Sajnálom Oscar, de én… ilyen vagyok, nem tudok más ember lenni és nem is akarok. – rázom meg a fejem finoman, mert egyelőre tényleg még ez az igazság. És tudom, megpróbálhatnám jobban megvédeni magam, de én nem vagyok túl ügyes, nem sok mindenhez értek, az önértékelésem pedig a béka valaga alatt van. - Tudom, hogy sok módszer létezik, de… már megszoktam és lassan vége. Jövőre hetedikes leszek, ha nem bukok meg a vizsgákon és nemsokára elhagyhatom ezt a helyet, addig pedig csak kibírom valahogy. – vonogatom meg kissé vállaimat, majd végül kiszúrom ám az üveget, amelyről nem nehéz kitalálni, hogy alkoholt tartalmaz. Ahogy nézem, a másik azért próbálna ellenkezni, mire most már én is jókedvűen vigyorodom el. - Lehetne, de nem az. – kuncogok, hiszen ez tuti biztos. Azt pedig nem tudtam, hogy ő már egyetemista, szóval egy picit azért meglepődöm, de végül biccentek szavaira. – Még soha se ittam rumot, bár… más alkoholt se. Vagyis de, forralt bort, de ennyi. – gondolkodom el hangosan, majd amikor átnyújtja nekem a flaskát, gondolkodás nélkül veszem azt el, majd szagolok bele és már attól kissé felköhögök és elhúzom nózimat. - Hű, erősnek tűnik, de… miért ne? – egyszer élünk és nagy bajom nem lehet egy kortytól, azt pedig nem hiszem, hogy azért mentett volna meg, hogy most megmérgezzen… Nem szagolgatom tehát tovább az italt, inkább ráhúzok és egy nagyobb kortyot rögtön meg is iszom, majd picit prüszkölve adom vissza Oscarnak az üveget. Azta rohadt… ez nagyon erős, szinte érzem, ahogy végigmarja bensőmet és az tuti, hogy fázni már nem fázom, de jobb, hogy nem látom, milyen képet vághatok. - És ezt te csak úgy iszogatni szoktad? – végül nemsokára megérzem a sebemnél is a tisztítást, mire felszisszenek, de nem ficánkolok, kibírom, volt már rosszabb is, de fülem még mindig szinte ég az italtól. - Amúgy egész finom. – ismerem be, de azért nem szoknék rá, nem hiszem legalábbis, miért szoknék? És hogy meséljek? Öhm… mit? Mi az, ami érdekelhetné a másikat? - Inkább te mesélj, én nem vagyok egy picit se érdekes. Azt mondtad, hogy egyetemista vagy, milyen szakon? – kérdezgetem kíváncsian, miközben most már egyáltalán nem fáj, ahogy térdemet látja el, úgy tűnik, hogy azért kezdem bírni a fájdalmat, tényleg sokszor kaptam már.
Gondoltam, hogy nem is sejti, hogy mennyire furcsa számomra, hogy saját magára használja ezt a szót, amit szívem szerint nem is ismételgetnék már többet. Bár, feltevésem szerint még a Mardekárosok többsége sem tudja, hogy ez a szó több, mint egy egyszerű kis sértés. Örülök, hogy a nagy nehezen megszült hasonlatom segít neki megérteni, hogy miről is van szó. Általában nehéz megértetnem magamat, ha egy ennyire összetett dologról van szó, hisz nem vagyok a szavak embere, de ez könnyen ment. Egy láthatatlan hátbaveregetést megérdemlek. Vagy majd egy vajsört, ha felmentem a szobámba. Hmm, igen, az azt hiszem, jól esne. Segítek neki, amiben tudok, de úgy látszik, magától is el tud bicegni a kútig. Viszont a sebet nézve be kell vallanom, nem irígylem. Igaz, Madam Pomfrey a pillanat töredrésze alatt el tudná tüntetni, de ha ő ebből nem kér, akkor pár napig még sajoghat a térde. Főleg, ha nem vigyáz és újra felszakítja a sebet. - Valóban? - emelem meg a szemöldökeimet enyhén baljóslóan a meggondolatlan kijelentésre, ahogy leülök mellé a padkára és előhalászom a táskám "elsősegély" tartalmát. Beszélgetni egy dolog, de valakit megismerni egy másik. Nem is tartom teljesen lehetséges vállalkozásnak, vagy hasznosnak, de mindenképpen veszélyesnek. Kedves lánynak tűnik, ha valóban ismerne, akkor talán már rég elmenekült volna előlem, vagy a hálószobámban ápolgatnám. Végletekben gondolkodom, mert akik ismernek, azok mind végletként kezelnek. Lényegében egy ember személyisége önmagában nem áll meg, csak más szemszögéből ítélhető meg. – Azt nem elég csak úgy mondani. Valószínűleg máris kialakult benne egy kép rólam, amit akármelyik pillanatban összemocskolhatnék szimplán azzal, hogy elhúzom a csíkot. Vagy belököm a vízbe. De minek is tennék ilyet? Hogy bebizonyítsam neki, hogy nem vagyok egy hős lovag, és amit azt előbb mondtam, azt ne vegye kézpénznek? - Természetesen. – zárom le a háborgó gondolataimat egy kicsit sem szerény megszólalással. Igaz, főleg állatokat mentek meg, de azért, ahol látom, hogy szükség lehet a beavatkozásomra, ott segítek. - Bár a te korodbeli diákoknak ritkán van szükség rám. - jegyzem meg, hogy furcsának találtam, hogy egyáltalán nem próbálta meg magát kimenteni. Mondjuk az, hogy fogalma sem volt róla, hogy mennyire sértő szó a sárvérű, no meg most ahogy mondja, hogy nem akar még ezeknek sem ártani, már kapisgálom, hogy miért gyökerezett földbe a lába. De akármilyen tudatlan és gyenge, muszáj felszednie magára valamilyen pajzsot, mert különben kicsinálják. - Értem én, de ettől függetlenül szükséged van védelemre. Azt mondják, hogy a legjobb védelem a támadás, de azt elfelejtik megemlíteni, hogy vannak más módszerek is... - ilyenkor nem tudom, hogy hollóhátasnak kéne lennem a nagy eszemért, vagy mardekárosnak a dörzsöltségemért, de mindenképpen dicsőíthetem magam. Nem szokásom magamat ismételgetni, megdumáltuk, hogy segítek neki, akkor visszakozni sem fogok. Nincs rá okom, egyelőre még nem fáraszt, és addig is lekötöm a figyelmem, ameddig a négy fal közt kell sinylődnöm. - Ez...- nézek a flaskára. - Hé, narancslé is lehetne! - vigyorgok az orrom alatt, aztán előkapok egy viszonylag tiszta ruhazsepit a zsebemből. - Na jó, rum. A házirend nem tiltja kifejezetten... Különben is, egyetemista vagyok, vagy mifene. - benedvesítem a kendőt, de még mielőtt elkezdeném kitisztítani a sebet, odaadom neki a flaskát. - Ha belehúzol, akkor garantálom, hogy kevésbé fog. - vigyorgok, bár nem szándékozom leitatni ezt az ismeretlen csajt a suli kellős közepén. Bár ha beájulna, akkor legalább elvihetném ellenállás nélkül a gyengélkedőre. És simán a mardisokra foghatom a leitatását... De ettől a mennyiségtől maximum becsiccsenteni lehet. Óvatosan látok neki a nagy műveletnek, viszonylag gyorsan, megpróbálva minél kevesebb fájdalmat okozni neki. - Ha közben mesélsz nekem valamit, az talán segít. - vetem fel, hogy eltereljem a lány figyelmét.
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem gondoltam volna, hogy a sárvérű szó ennyire furcsa lehet valaki másnak, hiszen eddig engem mindig így hívtak és már… beletörődtem ebbe a dologba, nem is igazán bánt, hiszen ez egy jelző, amivel illetnek, talán jogosan. Mégis, ahogy most Oscar magyarázni kezd, őszintén sikerül meglepnie nem gondoltam volna, hogy ez olyan lehet, mint a rasszizmus, így számat is picit eltátom, alig láthatóan, majd végül zavartan piszkálom meg szőke hajtincseimet. - Én nem tudtam, hogy ez ilyen komoly dolog. Igazad van, nem szabadna elfogadnom azt, hogy így hívnak. – bólintok rá, bár ettől még nem lettem határozottabb, csak… csak megpróbálom majd kikérni magamnak, legalább Aarontól. Azok után, hogy megmentett a múltkor és képesek voltunk egész normálisan eltársalogni egymással, nem érzem úgy, hogy jogos lenne ismét szurkálódnia. Talán változtathatnánk a viszonyunkon, én… én tényleg érdekesnek találom őt, most, hogy engedett némi betekintést az ő világába. Na de hagyom neki, hogy segítsen és bár bele nem kapaszkodom, hiszen annyira azért nem történt nagy baj, mégis elbicegek a szökőkútig, ahol nemsokára már le is csüccsenek és úgy várom, hogy segítsen. A nadrágomat azért nem óhajtom levenni, de felhúzom a szárát, így láthatóvá válik a térdemen lévő sérülés. Nem túl szép, de szerencsére nem is igazán súlyos. - Miért ne akarnék? Ne érts félre kérlek, én… én örülnék, ha megismerhetnélek, Oscar. – mosolygok rá apró pírral pofimon, miközben szép szemeim arcát fürkészik és ez után válik szélesebbé a mosoly, amikor hallom, hogy a megmentésem még mindig nem verte ki a fejéből. Aranyos fiú. - Köszönöm, igazán kedves vagy. Mindig ilyen hős voltál? – gondolom nem én vagyok az egyetlen szerencsés, akit megment, ha kell, ő talán egy ilyen típus, segít a védtelen, ártatlan embereken. És az is jól esik, hogy felajánlja azt, hogy esetleg tanít is kicsit, amiről én már most tudom, hogy nem lesz egyszerű, még akkor se, ha beleegyezek. Túl béna vagyok, túl ügyetlen és… nincsenek igazán céljaim se, nincs ösztönzés, amiért haladni szeretnék, fejlődni, de talán változhat ez idővel. - Igen, láttam, hogy az egy ügyes bűbáj volt és tény, hogy elég kellemetlen helyzetbe hoztad azt a Mardekáros fiút. De én nem szeretnék senkinek se ártani, még akkor se, ha más árt nekem, érted ezt? – tényleg nem akarok rossz emberré válni, bár ki tudja, talán megsínylem ezeket az éveket és pont azzá válok majd egyszer, akivé nem akarok. Kifordulok majd önmagamból. Talán még van lehetőség ezt megakadályozni. - De ha szeretnél segíteni és nem bánod, ha… ha a nyakadon lógok néha, akkor benne vagyok. – bólintok rá most már határozottan. Nem akarom lerázni, eszembe sincs, és örülök neki, hogy valaki szeretne a társaságomban lenni. Végül előkerül nemsokára pár tégely és egy flaska is, amikre csak kíváncsian pillantok. - Milyen alkohol van benne? És… az iskolában szabad inni? – kezdem el faggatni, de persze nem leszólóan, inkább kíváncsian. Én egyébként szinte soha se iszok, maximum vajsört, így az alkoholok ízét se ismerem igazán. - Ugye nem fog nagyon csípni? – édes aggódás, miközben a sebemre pislogok, mely azért még mindig vérzik, így csordul le pár vércsík hófehér, vékony lábamon.
Azt már láttam előre, hogy egy olyan lányt kell megvédenem, aki nem képes kiállni magáért, de azt nem gondoltam volna, hogy ekkora önbizalomhiánnyal kell szembenéznem. Mert hát mi más volna, hogy ha önmagát sárvérűnek tartja? Vagy nincs tisztába a szó jelentésével, vagy félre van tájékoztatva. Talán, ha helyre rakom, vagy legalább a helyes irányba lököm, akkor összeszed elég bátorságot, hogy ne támadhassák meg csak így, az egész iskola előtt. Vagy nem. De én legalább elmondhatom magamról, hogy megpróbáltam. Így nem lesz lelkiismeret furdalásom. - Ezt a szót csak azok használják, akik szerint a vér számít mindenek felett.- magyarázom a fejemet csóválva. - Elég durva sértés, amit talán a legjobban kifejezeő szó a...- keresem a megfelelő szavakat, hogy megértessem vele a lényegét. De jó pár pillanatig beletelik, mire a nyelvem végére kerül. Varázslók közt nőttem fel, de jártam mugli iskolába is, sőt, mugliismeret órára is bejártam egy évig. -... a rasszizmus. Ez az. Szóval, olyan ez a szó, mintha attól kevesebbet érnél, mert nem varázshasználók a szüleid. Ez pedig hülyeség. Semmivel sem vagy tehetségtelenebb, mint ők vagy én. Annyi szót összehordtam itt egy pillanat alatt, amennyi talán az egész hónapban nem hagyta el a számat. Nem szokásom hosszú és összetett mondatokban beszélni, csak ha elkap a hév. És most felbosszantottak. Még a Mardekárosok többsége is inkább a "mugliivadékot" használja, nem a sárvérűt. Úgy nézek rá, mint aki viccel velem. Tényleg olyannak tűnök, mint egy nyárfalevél, aki attól is megrezzen, ha egy esőcsepp hullik rá? Nem, az inkább ő. Ha nem lennék tisztában a tetteim súlyával, akkor nem avatkoztam volna bele. Bólintok és elindulok a szökőkút patkájához. Ha segítségre van szüksége, akkor felajánlom a karom, hogy abba kapaszkodva biceghessen. Ha szerencséje van, akad egy két tégely kenőcs a tatyómban, amit ott hagytam, nekitámasztva a kőnek. Valami instant elsősegély biztos akad, gyakran kell magam leápolnom, a csípés, harapás és karomolások után. Nem árt, ha mindig van nálam valami gyors gyógyszer. - Hát ha nem akarsz velem beszélni, én nem erőltetem. - mondom egyszerűen. Úgy látszik nem vette a játékos kérdésem, de nem tántorít el attól, hogy védőszentnek érezhessem magam. - Anélkül is ki tudlak menteni a bajból. Nyilván nem kísérhetem el mindenhova, de az iskola falain belül gyorsan terjednek a hírek és én nyitva tudom tartani a fülem. Egy két szellemet simán rá tudok dumálni, hogy jelentse, ha valahol gond van. Hóborcot meg kérni sem kell... szívesen kürtöli azonnal világgá. - Nem annak a típusú lánynak tűnsz, aki könnyen kikészít. - mosolygok rá. Eszembe ötlik Alexis és a kis klikkje... na ők aztán előhozzák belőlem a pók képességeket. Falra mászok tőlük. - Az átváltoztatástan pont jó. Láttad, mit csináltam az előbb? Egy egyszerű kis bűbáj, amit Madam Pomfrey két perc alatt rendbe hoz, de eléggé leégette a srácot ahhoz, hogy ne legyen kedve szívózni. Felveszem a táskám a földről, belesüllyesztem a sellős könyvet és előkapok három tégelyt meg egy flaskát. Ó igen, az alkoholnál semmi sem tisztítja jobban a sebet. A három tégely közül egyet választok és nagyban felszerelkezve fordulok a lány felé, aki reményeim szerint helyet foglal a szökőkút patkáján és nem kell az udvar közepén legugolnom hozzá.
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem gondoltam volna, hogy bárki közbeavatkozik majd, de jól esik a fiú tette, bár nem értem, hogy miért ilyen kedves velem. Még ő is megjárhatja, hiszen ha egyszer nem figyel… szóval miattam még bajba kerülhet, ezt pedig nem szeretném. Én nem vagyok senki, csak egy egyszerű sárvérű, ahogy Aaron is mindig mondja, nem számítok igazán senkinek se. - Hiszen az vagyok. Mi másnak tartanám magam? – nézek fel rá őszinte kíváncsisággal. A szüleim muglik és 11 éves koromban hallottam először arról, hogy a mágia tényleg létezik, hogy mindez nem csak mese, hanem a kőkemény valóság, de a beilleszkedés azóta se sikerült, talán soha se fog. - És mondd, te nem félsz a következményektől? – teszem fel a nagy kérdést, miközben hallgatom kioktatását is. Lehet, hogy jogos, de már oly sok fájdalom ért itt, hogy már szinte teljesen elfogadtam a sorsom, azt, ami jutott nekem, hogy is vágyhatnék igazán többre? A gyógyítóhoz viszont nincs kedvem felmenni, tényleg nincs, már így is túl sűrűn lát, megint jönnének a kérdések, én pedig… nem, erre nem állok készen, nem szeretném, ha faggatózna. - Jó. Bár nem vészes, biztosan hamar meggyógyul majd, csak ki kell tisztítani. – hiszen ment bele némi piszok, ez biztos. Picit igaz bicegni fogok bizonyára, de tényleg jártam már ennél ezerszer rosszabbul is. A könnyeim se hullnak már, így arcom is megtörlöm, majd hamarosan a bemutatkozás is megtörténik közöttünk. Szóval Oscar. Tényleg nem ismerős, ahogy külsőleg se, pedig talán már láthattam. Ahj, nem biztos, hogy jó az arcmemóriám. - Már miért lennél ott? Eddig se beszéltünk egymással, ez… ez mától megváltozna? – csak azért, mert megmentett? Tényleg ezek után a nyomomban járna és vigyázna rám, mint valami testőr? Ugyan… Bár naív vagyok, de nem ennyire. És hogy taníthatna? Talán… talán tényleg elfogadhatnék némi segítséget, talán tényleg könnyebb lenne úgy az itteni élet. - Nem szeretnék senkinek se ártani és tudod, nagyon béna vagyok szinte minden téren. Az átváltoztatástanhoz értek egyedül, szóval nem hiszem, hogy túl jó tanítvány lennél. Így is vállalnád? Nem akarlak rövid időn belül kikészíteni. – és végül egy édes, aprócska mosoly is megjelenik arcomon, miközben ha minden igaz, valamerre azért elindulunk, mert ha ki akarja tisztítani a sebem és bekötni a lábam, akkor azt itt nem fogja tudni megtenni, kivéve persze, ha akad nála elsősegély cucc.
Nem vágyom a figyelemre. Nincs kedvem felhívni magamra ok nélkül, nem vagyok pojáca, akinek arra van szüksége. De általában pont azzal sikerül elérnem, hogy rám figyeljenek, hogy egyáltalán nem igénylem. Most mégis szánt szándékkal vonom magamra a Mardekárosok haragját, mert nem bírom nézni, amikor a gyengével kezdenek. Pedig ez is az élet rendje, nem? Az állatoknál a gyenge, védtelen elpusztul és a helyét az erősebb, dominánsabb faj veszi át. Így történek a természetes fejlődés. De az ember már beleavatkozott annyira a természetbe, hogy ez a lánc felboruljon, és amelyik ember ilyen nézeteket vall, az akár az aranyvérű varázslók felsőbbrendűségét is hangoztathatná. Ennek pedig semmi értelme nincs. Nyugtázom, hogy a "nem igazán" az a lelkiállapotára vonatkozott és nem a fizikaira. Így én dolgomat jól végezve dőlhetek hátra. Nem tisztem a nők lelkét összetenni, túl nagy feladat számomra, amire szerintem épp eszű ember nem vállalkozik. - Annak tartod magad? - a hangom kíváncsian cseng, de elég nyilvánvalóan elítélem, még csak ennek a szónak is a létezését. - Igazából rosszul látod. Sokan azért nem avatkoznak közbe, mert félnek a következményektől. A vérnek csak akkor van bármilyen szerepe, ha egy vagy közülük. De könnyen el tudják veled hitetni, hogy mindenki utál. - magyarázom. Rólam lepereg, ha a bosszú célkeresztjébe kerülök. Ha mégis megpróbálnak velem szívózni, akkor megvannak a módszereim, hogyan intézzem el őket örökre. Na jó, ez talán kicsit félelmetesen hangzik, de a suliban mindenki tudja, hogy nem érdemes velem packázni. Úgy tűnik megint találtam valakit, aki vonzza a bajt. Nem mondanám, hogy tele van velük a suli, de van éppen elég, hogy munkát adjon nekem. Nem mintha panaszkodnék, szívesen segítek azokon, akiket nem hagynak békén. Jobb lesz, ha ezentúl ezen a kislányon is rajta tartom a szemem, még egy darabig legalább. - Akkor legalább azt engedd meg, hogy bekötözzem a sebet! - mutatok a nadrágján tátongó lyukra, aminek a szélét apró, ámbár friss vérfolt itatja. Nem készülök gyógyítónak, de azt már rég meg kellett tanulnom, hogyan lássam el az állatok sérüléseit, így van egy kis tapasztalatom abban, hogyan tisztítsam ki és kössem be a sebet. Felsegítem a földről, és konstatálom, hogy közelről is olyan picinek és védtelennek tűnik, mint egy törött szárnyű veréb. - Oscar Wanders. - mutatkozom be röviden. Talán nem hallot rólam, mostanában eléggé visszavonultan létezem a suli falai közt, bár ki tudja, hogy épp kiről és miről keringenek a pletykák. - Honnan tudod, hogy nem leszek ott? - húzom csibészes mosolyra a számat, miközben megemelem a szemöldökeimet. Aki nem ismer, még flörtölésnek is vehetné a kérdésem. - Ha akarod, megtaníthatlak egy pár hasznos varázslatra, amivel könnyen megvédheted magad. Mondjuk most sem értettem, hogy miért nem reagált semmit a Mardekárosok támadására, de talán csak egy kis ösztönzésre van szüksége. Ezt meg tudom adni neki.
[You must be registered and logged in to see this image.]Hiába vagyok már hatodikos, az a kis csapat se fiatalabb nálam, nagyjából annyi idősek lehetnek, mint én, igen, kettőt felismerek, hiszen egy évfolyamba járok velük, de miért nem képesek legalább most békén hagyni? Én tényleg nem ártottam nekik, senkinek se ártanék, mégis, képesek ismét gonoszkodni velem, amelynek hála eltanyálok a földön, így, mindenki előtt. Kezdek már hozzászokni a megalázásokhoz, mindig részem van benne, szinte nap, mint nap és még egyesek csodálkoznak azon, hogy utálom ezt a helyet. A probléma viszont az, hogy most a sérülésem még nadrágomat is elszakította, a kezemet felhorzsoltam és mivel egyébként is igen alacsony a fájdalomküszöböm, így nem meglepőek a könnyek se arcomon, amelyek lassan megszaporodnak, miközben közelíteni kezdenek felém. Ne, csak a ruháimat ne tegyék tönkre, csak ne alázzanak meg annyira, hogy meztelenné tegyenek, azt nem élném túl. Addig még senki se ment, de… nem is akarom, főleg nem itt, ahol oly sokan vannak és a folyosókról is lelátni a környékre. Ekkor viszont hirtelen hallom meg a távolból egy idősebb fiú hangját, így szép szemeimmel őt fürkészem, miközben közelít, de a probléma az, hogy ezeket a Mardekárosokat nem izgatja a dolog, mégis, inkább most mintha vele kezdenének el foglalkozni és érzem én, hogy feszkósabbá válnak. Idő közben a hosszú hajú srác is megérkezik, de arcom vörössé válik, ahogy azt említi, hogy többen nem kaphatnak meg egyszerre. Miért kell ilyet mondania? Mégis, jól esik, hogy a védelmembe kel, de nemsokára a pálcák is előkerülnek, de ajkam csak egy pillanatra mozdul, ahogy a farok megjelenik a fiún, mégis, én neki se kívánok rosszat, senkinek se. Összehúzom magam, miközben arra várok, hogy mi fog történni, de legnagyobb megdöbbenésemre a srácok elhúzzák a csíkot, így amikor a fiú felém fordul, akkor még mindig könnyes pofival nézek fel rá és rázom meg picit a fejem. - Nem igazán. Nem értem, hogy miért kell mindig bántaniuk. – hajtom le fejem végül kis időre, miközben előtte állok, de a további kérdésre azért lassan felnézek rá. Miért ilyen kedves? - Miért segítettél? Általában senkit se érdekel, hogy miként bánnak egy… sárvérűvel. – sóhajtok fel szomorúan, de azért persze, válaszolok is a kedves kérdésre, de ha lehet, akkor most elkerülném azt a nőt, így is túl sűrűn járok hozzá. - Nem kell, ennél rosszabb is volt már. – csak annyira megijedtem. Ezt mégse mondhatom el neki, így megtörlöm arcom, kifújom nózim, majd ismét felnézek a fiúra, végül pedig pici kezemet felé nyújtom, mely még mindig remeg. - Alice vagyok, Alice Sinclair és nagyon köszönöm a segítséged! Bár félek, hogyha nem leszel ott, ezt még visszakapom. – igen, félek a következményektől, mégis, talán Aaronnal is beszélhetnék. Miért is bízom én benne? Ő is csak rosszat akar nekem, de én már nem bírom ezt így tovább.
Ameddig olvasást mímelek, rágyújtok egy cigarettára. Nem gyakran dohányzom, a "természetes lelőhelyemen" sosem gyújtanék rá, de a Roxfort idegessé és feszültté tesz. Nem is értem, hogy hogyan bírtam 7 éven keresztül a falak között rostokolni. Igaz, akkor is megragadtam minden lehetőséget, hogy kint legyek a szabadban, de jóval kevesebb alkalmam volt rá, mint most. Alig szívok pár slukkot, a sarokban levő Mardekáros bagázs mozgolódni kezd. Egyelőre várok, ha nincs szükség rám, akkor nem avatkozom bele semmibe, csak figyelek. Úgy tűnik egy idősebb lányt pécéztek ki maguknak. Á, remek, akkor itt semmi dolgom nincs. A kislány elég nagy ahhoz, hogy megvédje magát. De ha egy elsőssel vagy egy másodikossal akartak volna szívózni, akkor rögtön pattantam volna. - Gyerünk, kell fel! - suttogom magamnak, miközben szurkolok, hogy a lány felpattanjon és visszatámadjon, vagy erőegyenlőtlenség miatt logikus megfontolásból, felszegett fejjel tovább álljon. Nem veszem le róla a tekintetemet, mert érzem, hogy valami nincs rendben. A Mardekárosok elindulnak felé, ő pedig segélykiáltásst hallat. Felsóhajtok és belepöckölöm a fele cigim a szökőkú vizébe. Ideje lesz közbelépni, mielőtt eldurvul a helyzet. - Hé, ti, nincs jobb dolgotok, mint lányokat szekálni? - tartom a zsebemben a jobb kezem, az ujjaim a pálcámra fonódnak, hogy ha varázsolni kell, akkor elő tudjam rántani. Elindultam feléjük, de nem tudok egy pillanat alatt az udvar másik oldalán teremni. A Roxfortban sajnos nem tudok hoppanálni. Általában elég a magas, sötét, morcos megjelenésem ahhoz, hogy jobb dolguk támadjon, de ma nincs szerencsém. Egy "Törődj a magad dolgával!"-t vakkantanak ide. Talán a bal kezemben fogott könyv nem fogta meg őket? Valóban, a sellők nem túl félelmetes példánya illegeti magát a borítón. A könyvre vetett pillantásomtól sötét mosoly jelenik meg az arcomon, nem zavar, hogy ők is vigyorognak. - Ennyien úgysem kaphatjátok meg egyszerre, úgyhogy jobban teszitek, ha elhordjátok magatokat. - érek be a lány és a mardekáros fiúk közé. - Javaslom, hogy tűnjetek el mihamarabb, mielőtt még valami tanár meglát titeket. - úgy látszik ez sem győzte meg őket, mert az egyik, talán a vezető egyéniség, pálcát ránt. De én gyorsabb vagyok és egy gyors pálcamozdulattal majomfarkat varázsolok a fenekére. Az udvaron lézengő, eddig csak némán figyelő diákok nevetésben törnek ki. - Értem én, hogy a farkad után mennél, de legközelebb virággal próbálkozz. - kiáltom utána, ahogy a társaságával eltűnik a egyik ajtóban. A nevetés az udvar falairól visszhangozva még hangosabbnak hallatszik. Már hallom a pletykát a fülemben: Tarzan nem bírta az állatai nélkül, az udvarból is dzsungelt csinált, csak egy majmot kellett hozzá találnia. - Jól vagy? - fordulok a lányhoz, ha még mindig térdel, akkor felajánlom a kezem, hogy felsegítsem. Azt látom, hogy a gatyája kiszakadt, de ha egyéb baja is van, akkor segítek. Nem tudom miért, de kötelességemnek érzem. - Megsérültél? Elvigyelek Madam Pomfrey-hoz?
[You must be registered and logged in to see this image.]Mivel nincs sok pénzünk, ezért akad több olyan ruhadarabom is, amelyet itt kinéz a nagy többség. Persze otthon ezzel nem volt gond, a farmon, a régi iskolámban, ott sok szegény gyermek járt, de itt? Itt mindenki előkelőnek akar tűnni és időnként én is igyekszem tenni érte, hogy megfeleljek az elvárásoknak. Ezért is használom oly sokszor az átváltoztatástant és formálom egyes ruháimat olyanná, amit mások is elfogadnak, de ma… ma nem volt kedvem más lenni. Tehát egy piros-bordó színű, pánt nélüli felsőt húztam fel imádott farmeremmel együtt, mely bár nem mostani divat szerint néz ki, én mégis szeretem. Nyakamba is került egy egyszerű, bizsu ékszer, hajam pedig kibontva, most egyenesen omlik végig hátamon. Bár nincs túl meleg, de úgyis csak átsétálni akarok ezen a területen, a folyosókon pedig már megfelelő ez a viselet, amiben most vagyok. Arcom sminktelen, szeplőim is látszanak természetesen, így egyelőre még jókedvűen indulok meg a másik ajtó felé, tehát nagyjából szembe, amikor hirtelen tanyálok el. Természetesen felnyögök, hiszen fáj az esés, nem túl messze tőlem pedig egy csapat felnevet. Nem kell találgatni, hogy mely házat képviselik, szeretnek kigúnyolni, szórakozni velem, viszont most olyan kellemetlenül ütöttem meg magam, hogy jobb kezemet rendesen felhorzsoltam, így némi vér teríti be a padlót és szép szemeimből is könnycseppek indulnak meg. - Nézzétek, még el is sírja magát! Béna kis sárvérű, te többet úgyse érdemelsz! – szól oda nekem az egyik, aki az évfolyamtársam is, míg a másik bátorítja, hogy máskor segítség nélkül is hasonlóakat szoktam produkálni, nem érti, hogy mit kell itt rinyálni, én viszont feléjük se nézek, csak lassan feltérdelek és mivel az ártás már nem áll fenn, így csak zsebembe túrok és egy zsepit veszek elő remegő kezemmel, melyet sérülésemre nyomok. A sebbe került némi piszok és föld is, de most nem foglalkozom vele, inkább csak felkelek és ekkor veszem észre, hogy a nadrágom bal térdnél szépen el is szakadt. - Hmm, vetkőzni is szeretnél? Nem is rossz ötlet! – készíti elő egy másik srác a pálcáját, mire ijedten kapom oda a fejem, de ők lassan úgy döntenek, hogy megközelítenek, mert úgy mégis csak jobb a móka. - Ne! Kérlek, hagyjatok… - hangom esdeklő, miközben őket fürkészem és azonnal meg is gondolom magam az útirányom terén, inkább hátrálni próbálok, de… ők többen vannak és tudom, hogy nincs esélyem velük szemben. Félek, nem akarom, hogy még jobban megalázzanak, nem akarom, hogy a ruháimba is kárt tegyenek. Naív voltam, amikor azt hittem, hogy ez egy egész jó nap, már hogy lenne az? Itt minden egyes nap felér egy rémálommal, egy nappal a Pokolban.
Ez a nap is azon kevesek közé tartozik, amikor muszáj a suli falai közt tartózkodnom, mert óráim vannak. Mivel semmit sem gyűlölök jobban, mint a bezártságot, ezért egy viszonylag nyitott helyre megyek, a szabad ég alá, ahol kevésbé zavar, hogy várnom kell. Leülök a szökőkút patkájára egy könyvvel, amit órára kell majd elolvasnom. Mivel viszonylag jó idő van, csak egy farmerdzsekit húztam a pólómra. A talárt feleslegesnek tartom, csak begyűrtem a mellettem nyugvó hátizsákomba, hogy ha órára kell mennem, csak felkapjam. Senkinek nem lesz újdonság a gyűröttségem. A könyv kicsit sem köt le, inkább az arra járókat fixírozom a lapok fölött kilesve. Így úgy tűnik, mintha foglalkoznék valamivel, senki nem szól hozzám, és ez nekem így tökéletes. Az udvari tanári felügyelet nem túl erős, úgyhogy ilyenkor kinevezem magam őrnek. Ha meglátom, hogy valakit bántanak, akkor "kedvesen" odamorogva belevatkozom. Főleg elsősöket szoktak a nagyobbak csicskáztatni vagy ilyesmi. Bőven van időm, egy-két órám, ami pont kevés arra, hogy bármi más érdemlegeset csináljak. Ha azt váják tőlem, hogy a könyvtárban kuksoljak, akkor azt leshetik. Talán ellátogatok oda majd a vizsgák előtt. Addig is messziről elkerülöm a dohos helységet. Pedig régen hogy kedveltem a könyvsorok között töltött pásztorórákat. Csak el kellett valamivel terelni a könyvtáros figyelmét és miénk volt az egész platz. Beletúrok arcomba hulló, hullámos tincseimbe. Ma reggel még arra is vettem a fáradtságot, hogy megfésülködjek. Pedig ilyen is rég történt. Gondoltam rá, hogy berasztásítom a hajam, hogy kevés gond legyen vele, de egyelőre még jó ez így. Még annyi fáradtságot sem veszek, hogy kikeressem a hozzá való varázslatot, vagy megkérjek valakit, hogy csinálja meg. Annyira nem izgat. Lapozok egyet a könyvben, csak úgy a látszat kedvéért. Vízi lények érrendszerének rajzai tűnnek fel előttem az ábrákon. És még csodálkoznak a tanárok, hogy nincs kedvem ezt olvasni? Nincs bajom a vízi lényekkel, de sokkal jobban vonzanak a szárazföldi állatok, madarak, sárkányok. De a szakommal az is jár, hogy olyat is tanuljak, ami nem érdekel, egyszer biztos jól jön. Pálcám lazán lóg ki a farmerem zsebéből, kéznél van, ha be kell avatkoznom valamibe. Az a helyzet, hogy a két kezemet szívesebben használom, ha el kell intéznem valamit. Most pedig gyanakodva nézek egy csoport Mardekárost sutyorogni az egyik sarokban. Nem szeretem, ha azoknak a fajtája ilyen sokat sejtetően áskálódik. Köztudott, hogy a házam és a Mardekár nem ápolja épp a legjobb baráti viszonyt, de ennek nyilvánvaló okai vannak. A zöld-ezüst színbe öltözöttek gonoszsága ellen egy Hollóhátas vagy egy Hugrabugos sosem fog fellázadni, amíg a föld kerek. Ezért van szükség a Griffendélre. Fékek és ellensúlyok.
Galoppozok írni az új játékhoz. 
Pár napon belül érkezik. 
// 
