2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A bál után... hát naná, hogy tartok ettől az egésztől egy kicsit. Talán tényleg buta ötlet volt meghívni Connort magunkhoz. Mi van akkor, ha a szüleim simán észreveszik majd, hogy mi van? Én sem tudom, hogy vissza tudom-e fogni magam, ő pedig... Talán egyszerűbb volt még akkor, amikor nem történt semmi sem a folyosón, de hát most... most azért sokkal bonyolultabb már az egész és én nem tudom, hogy mégis mi a fenét csinálok, ha ez kiderül. Neki is nagy baja lehet belőle, és az én szüleim se kifejezetten értékelnék, ha kiderülne, hogy közöm van egy tanárhoz, egy idősebb fickóhoz, aki a tetejében halálfaló volt... Azért ez így baromi necces. Ezért van, hogy enyhén szólva is izgulok, amikor leérek Roxmortsba az állomásra. Úgy beszéltük meg, hogy itt találkozunk, mert az feltűnő lenne, ha már eleve együtt indulnánk... bár nem tudom, hogy ez így nem feltűnő-e. Nagyot sóhajtok, miközben a hátizsákomat igazítom meg a hátamon. Azóta is az a csók jár az eszemben és egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből pedig tudom, hogy kellene... nagyon is kellene! Amikor aztán meglátom azonnal mosoly szökik az arcomra. A vonatig még jó eséllyel van pár perc, de már azt se lesz egyszerű kibírni, aztán Londonból már zsupszkulccsal megyünk majd tovább, oda küldték el a szüleim, viszont addig azért még el kell jutnunk. - Szia! Remélem nem pakoltál be nagyon, mert elég meleg lesz... végre nem fagyunk halálra. - na igen ott ahova megyünk nem kell majd pulcsi, meg hasonlók, ez a jó karácsony, amikor nem kell aggódni a hóhelyzet miatt. Én mondjuk sosem voltam annyira a nagy havas karácsonyok híve, valószínűleg pont azért, mert viszonylag sokat utaztunk és mindig máshol töltöttem a karácsonyt, úgyhogy nem zavar, ha másabb, mint a megszokott. A vonat közben befut, én pedig megkeresem, hogy hol is foglalunk majd helyet. Igen azt hiszem zavarban vagyok. - Szerinted... mi lesz? - igen sikerül úgy fél percig bírni, hogy végül ne kérdezzek rá. Nem ment tovább. Aggódom, itt is óvatosnak kell lenni, a kalauz is ismerhet bárkit és... és nem tudom, hogy nem lesz-e ebből baj. Nem akarom, hogy neki baja legyen belőle, hogy kirúgják vagy valami még rosszabb. Mi van, ha vissza kell mennie az Azkabanba miattam? Azt nem élném túl!
Belekezdünk hát a játékba, amely esetleg a komoly kapcsolatunk alapja lesz. Nem várok én tőle sem nagy hazugságot, hiszen nem az a cél, hogy teljesen valaki más bőrébe bújhassunk vele, pusztán az, hogy átlendülünk a feszültséggel telt alaphelyzetet, oldjuk a hangulatot. Lényegében nem ismerem még nagyon őt, a gondolatairól is keveset tudok, tehát mostantól minden, amit velem közölni fog, akár lehet maga az igazság is, hiszen lehet része a valós életének is, úgy fogom kezelni, mintha most ismerném meg. Az más kérdés, hogy köztünk már eleve több van, mintha vadidegenek lennénk, így a haladás szinte magától értedődő tud lenni, ennek ellenére megvan a varázsa, ha nem rohanunk. Csak szaladunk. Így is beteljesülhet, ha úgy alakul, hogy mindketten vágyjuk a másikat. Fiatal még, ám már nem gyerek, míg én felnőtt, viszont még nem nőtt be a fejem lágya. Magától értetődő, hogy minden pillantása olyan késztetést vált ki belőlem, hogy odapattanjak, és vadul csókoljam a száját, vagy még több, akár már most cipeljem be valami bungalóba. Ám ha így van, akkor neki lenne igaza, akkor pusztán a vágyról lenne szó. Rá akarom ébreszteni, hogy mindaz, amit teszek most, amit felvállaltam, az nem más, mint szerelem. Talán nem vagyok egy romantikus alkat, sokkal inkább az ösztöneim vezérelnek, ezért is lettem halálfaló, elemi mágus, mert lételemem az önzés. Ezért is nem mondok el róla. Ám tudom, hogy csak akkor lehet boldog, nyugodt, ha többségében biztonságban érezheti magát, és engem is akár. Így született a kissé kacifántos, de talán ténylegesen is jónak tűnő megoldás. Egyértelmű, hogy felnőtt nőként kezelem, hiszen nem úgy mérem végig, mintha egy diáklány lenne, bár bevallom nagyon is megmozgatja a fantáziám, hogy egy tiltott kapcsolat lehet köztünk, ám nem hinném, hogy úgy kéne kezelnünk az egész helyzetet, félénken, mintha ismerkedős tinik lennénk. Nem lehetek túlzottan pofátlan, és nem fogom eszközként sem kezelni, viszont ahogyan megnézem magamnak, abban minden benne van. Az érdeklődés varázsa, a felobbanni készülő vágy is akár. A nők értékelik az őszinteséget, amíg az nem megy át izléstelenségbe, s miután tudja, hogy akár várni is képes vagyok, most nem biztos, hogy szükség van a finomkodásra. - Valóban. A többség elvárja a nőktől, hogy finom, kezelhető teremtések legyenek. Pedig... sok tekintetben véresebb kezűek, mint mi. A legkeményebb uralkodók mind nők voltak. Mert őket nem vezeti meg a szexus utáni szüntelen kajtatás... – Nos igen, felvállalom, hogy ez bizony férfiúi gyengeség, ám azt is látnia kell, hogy csak mert vele nehezebb dolgom van, nem adtam fel, és nem jutottam olyan sorsra, mint a velem egykorú fiatal tanárok, akik nem tudnak ellenállni a több tucatnyi diáklány csábításának, és ahol csak lehet, háremként fűzik fel őket. Hosszútávon az biztos út a bukáshoz. Míg az én sötét szerelem... Talán megérheti a másnapot. Ha ügyesen táncolok azon a bizonyos pengeélen. Miközben újra, és újra megérintem, hagyok időt, hogy szokja mindezt, fizikailag és lelkileg is a közelségemet, azt vezetem elő, hogy bizonyos feltételekkel hosszútávon is együtt lehetünk, nem csupán erre a pár napra szól a kivétel. - Az tényleg vagány dolognak tűnik, hiszen bármikor belefuthatsz valami mágikus csapdába, netán őrzőkbe... Vakmerő... – Bólintok elismerően, hiszen nem véletlenül a kedvenc tanítványom, még akkor, ha nem érezném ezt iránta, akkor is magamat látnám benne. Valakit, aki meg akar ugyan felelni a szüleinek, de mégis főleg maga miatt teszi mindezt. Mert érdekli a kaland, a titok, az, hogy valamit tehet, amivel nevet szerez majd magának, vagy olyan elfeledett relikviákat lel fel, amelyből a modern kultura is tanulhat... Miközben végigfuttatom rajta az ujjaimat, nem titkolt vadsággal nézek a szemébe, hogy érezze, nem pusztán a teste az, amely tökéletes. Tartom a kontaktust, hogy érezze, az összebujás csakis része, nem meghatározója lehet a kapcsolatunknak. Bármennyire is szenvedélyes tudok lenni, mellette érdemes lenne lehorgonyozni. Talán örökre is. – Játékot nem hoztam, mint mondjuk egy labda, de majd téged használlak, hogy ne unatkozzak. – Félmosollyal sugalom, hogy igen, amint kevésbé fognak látni minket, felfedezem majd egy fokkal jobban a testét. És nem azért, hogy messze a nézelődőktől felfedjem magam, és végre belemerüljünk a csókok csodálatos világába. Nem, amíg itt vagyok, tudnia kell, hogy végig tart majd a játék. Corey maradok, és az új tempóban haladunk majd. Ha csókokkal, akkor azt nem a megszokás, vagy a hiányérzet vezérli majd. Az újrafelfedezés öröme annál inkább. Amíg szárad a bőre, az immár belemaszírozott részen nyugtatom a kezemet, valahol a térdei fölött, és leheveredek, hogy a másik könyökömre támaszkodva nézzek rá fel. Éppen eltakarja most a napot, így nem kell hunyorognom. Nehéz megállnom, hogy ne vizslassam az ingerlő ajkakat.
Bár csak én is így tudnám kezelni ezt, ennyire... nem is tudom, azt hiszem könnyedén. Én sajnos hajlamos vagyok előre gondolkodni és azt is nézni, hogy nem sokára visszatérek az iskolába és akkor azt is figyelembe kell venni, hogy mások is lesznek körülöttünk, hogy kik vagyunk és nem tehetjük meg, hogy csak úgy... azt tesszük, mit akarunk, mint mondjuk itt, pedig milyen jó is lenne! És ezért félek kicsit, hogy ha most majd jól érzem magam, akkor nem tudok majd visszarázódni az ottani légkörbe, mert ez mégis csak afféle játék, vagy nem is tudom, hogy minek mondjam és tudjuk, hogy a játéknak vége szakad majd sajnos, én legalábbis tudom, remélem, hogy ő is tisztában van ezzel. - Igen a karácsony miatt van. A szüleim itt dolgoznak a közelben és hozzájuk jöttem el ünnepelni. - végül is nagyjából tarthatjuk magunkat az igazsághoz igaz? Nem kell teljesen ferdíteni, amúgy sem vagyok én annyira profi, hogy hirtelen egy egészen új sztorit találjak ki, akármennyire is érdekes és izgalmas lenne ez talán, de attól még én én vagyok, nem egy jó színész, aki karisztorit szül pillanatok alatt. Maradok hát magam, és szépen megpróbálok csak kicsit elrugaszkodni, amennyire kell, hogy egy kicsit tényleg másoknak érezzük magunkat, mint akik vagyunk. Azt hiszem tényleg meg van ennek az egésznek a maga varázsa. Azért még így is kissé zavarba ejtő, ahogyan végigmér, de végül is ezt tenné bárki gondolom én, ha tetszem neki, úgyhogy igyekszem nem nagyon megrettenni ettől, mégis mi értelme lenne? Inkább egy visszafogott mosoly az, amit viszonzásképpen kap, én már amúgy is megnéztem őt eléggé, amikor leégette magáról a ruhákat... nem is tudtam volna megállni, hogy ne tegyem. - Oh, hát... akkor majd nagyon óvatos leszek. - mosolyodom el, tartva magam a játékhoz. Tudom én, hogy sose ártana nekem igaz? Jó, nem kéne feltétel nélkül megbíznom benne, mégis csak halálfaló volt és igaza van, biztosan tud veszélyes is lenni, de én ettől még bízom benne, ha nem is kellene. Nem érdekel amúgy sem, hogy ki volt régen, velem figyelmes és kedves... azon kívül persze, hogy tisztában vagyok a ténnyel, hogy ha nem lenne itt senki és ha nem kéne visszafogni magunkat, akkor jó eséllyel már letepert volna a homokban. - Nincs pasim, én... elég sok időt töltök a tanulással és eléggé nem is tudom... akaratos vagyok, amit a legtöbben nem viselnek jól. - hát na nem vagyok olyan lány, aki aggódik, hogy letörik a körme. Ha arról van szó lemegyek én a legsötétebb barlangba is, hogy megnézzem, hogy mi van ott, és nem fogok előre engedni mást, csak azért, mert az illető mondjuk férfiből van. Mégis simán el tudja érni, hogy elkalandozzon a figyelmem, ahogy masszírozza be a vállamba és a hátamba a krémet... én pedig igen, határozottan élvezem a dolgot, bármennyire is talán nem szabadna, mert lehet, hogy így van, lehet hogy nem kéne ezt az egészet így kezelnem, de túlságosan jól esik az érintése. - Igen, a Roxfortba járok, tudod... Angliában és ereklyavadásznak készülök, még két évem van. - két év, ami most aztán főleg iszonyú soknak tűnik, főleg amikor a combomba masszírozza bele a maradék krémet. Ezt... azt hiszem végképp nem kéne, de még sem teszek ellene semmit, hiába tudja az eszem, hogy kellene. - A... Ausztrália szép hely lehet. - hát nem mondom, hogy könnyű e mellett normálisan és érthetően beszélnem, sőt... határozottan nehéz. Arra eszmélek csak fel, hogy újra megszólal, én pedig még gondolatban most is valahol máshol járok... olyan helyen, ahol nem a parton vagyunk és nincs más csak mi és még kevesebb ruha rajtunk. A fenébe is... veszélyes játékot játszunk igaz? - Persze, akár perceken belül mehetünk is. - bököm ki végül néhány másodperces fáziskéséssel. Azt hiszem a víz most több szempontból is jót fog tenni, egy kis... mosakodás úgy érzem szükséges az eddigiek után.
Egyszerűen nem tudok lemondani róla, és ha sikerül felvezetnem az ötletemet, akkor látok benne fantáziát, hogy rábólintson. Ez a része tulajdonképpen nem is játék, sokkal inkább megoldás, amelyben a józan ész, és az érzelmek keveredhetnek, és arany középútra lelve mégis megtaláljuk a kiskaput. Ha nem faggatózik, a szünidő végére kialakulhat, hogy mit is szeretnék. Talán addigra magától is rájön az elképzelésemre. Magabiztosságomból most érezheti, hogy nem vagyok kétségbeesve a helyzeten, amelyet az jelenthet, hogy majd egyszer kénytelenek leszünk elválni, és az iskolában távolságot tartani. - Hogy lehetséges, hogy nem valami baráti társasággal nyaralsz? A karácsony miatt van a családozás? – Teszem fel a logikus kérdést, amire tudom a választ, ám ha ismerkedünk, akkor fontos, hogy ne ugorjunk át lépéseket, különben ott tartanánk, hogy máris a gyötrődésnél tartanánk. Meg akarom vele osztani, hogy mi lehet kettőnk között, ám ahhoz szinte a semmiből kell építkeznünk. Tudja, hogy ki vagyok, és azt is, hogy nem fogom bántani. Így is hihetetlenül édes, hogy már arra bíztat, hogy kenjem be a hátát, amit egy vadidegen, bár helyes srácnak nem ajánlana, haladhatunk gyorsabban, mintha most találkoznánk először, így valahogy fizikailag és lelkileg is egymásra találhatunk. Ügyes kislány, hogy kezdi megérteni az elgondolást, és ami még jobb, partner is benne. Beleiszok a saját kólámba, hogy aztán dögös pillantással mérve végig még a cickóit is, ingatom a fejemet. - Lebecsülsz kislány... tudok veszélyes lenni, ha akarok. – Még szerencse, hogy nem érzem most a finom ajkait a sajátomon, mert a bermuda nadrág rém szűk lenne, ha csak úgy rámszorulna a hirtelen vágytól. Nem, nem rohanunk, csak hát nehéz neki ellenállni. Ez a nap teljen a romantika jegyében, aztán majd meglátjuk. Csak éppen az ember hogyan legyen türelmes, ha tüneményes kiszemeltjének a vállát is kenegetni kell, keblei ilyen peckesen állnak, borostyán pillantása sosem tapasztalt gyönyört igér? Beharapom az ajkam, ahogyan kenegetem a hátát, önuralom Connor, önuralom. Nem vagyunk vadállatok! Csak én! - A pasid bizonyára éppen akasztja magát, hogy egyedül vagy a parton. Én ezt tenném. – Nagyjából készen vagyok, és bár a combját egyedül is be tudná kenni, vagyok annyira pofátlan, hogy elé csusszanok, és végigfuttatom a krémes tenyeremet, és határozott, férfias mozdulattal maszirozom bele a maradékot a selymes bőrbe. Olykor sikerül elkalandoznom a vádlija felé, intim tájékot kerülök, nem cél, hogy pironkodni kezdjem, már így is személyes, hogy fogdosásba kezdtem. Talán majd a vízben. - Még tanulsz? – Nem vagyok látványosan meglepett, nem sok iskolában indult meg az egyetemi oktatás, európában a Roxfort az egyetlen, ezen kívül még egyről tudok, Ázsiában. – Tanulmányi szünet. Tanár vagyok a messzi Ausztráliában. – Teszem hozzá a játék kedvéért a kitalált helyszínt, hogy azért megmaradjunk a valóság talaján, de kis fűszer azért kerüljön bele. – Ha beszívta a bőröd, megpróbálod a vízet? – Csak róla beszélek, holott nyilvánvaló, hogy együtt mennénk.
Sikerül azért értelmeznem, hogy mit is akar, bár nem mondom, hogy könnyen, mert hát... az egész azért meglepő. Azt hittem, hogy lelép és kész, hogy amit mondtam azzal véglegesen megbántottam és ennyi volt... itt a vége, de úgy tűnik, hogy nagyon is tévedtem, mert most jön ezzel a fura játékkal, és... hát nem is tudom, hogy ebből mit tudunk majd végül kihozni, hiszen visszamegyünk majd az iskolába igaz? És ott megint csak mi leszünk, hiába játsszuk most el azt, hogy mások vagyunk, úgyhogy igazából tényleg nem tudom, hogy pontosan mit is remél ettől az egészből, de még mindig jobb belemenni azt hiszem a játékba, mint az, hogy végleg ne is beszéljünk egymással többé, vagy kerüljön a kastélyban és... csak ennyi legyen, mert azt sem akarom. Nehéz kiigazodni rajtam igaz? Nekem se megy valami könnyen, pedig eléggé igyekszem, de nem tudok valami miatt elszakadni tőle, bármennyire ez lenne a legjobb megoldás, hogy egyikünk se kerüljön bajba, hogy ne legyen ennek az egésznek komolyabb következménye. - Köszönöm, ez kedves tőled, főleg az, hogy megosztod velem. - mosolyodom el kicsit, csak aztán pillantok rá újra, amikor már kortyoltam kicsit a hideg italból. Tényleg nagyon kedves tőle, hogy így próbálkozik és én legszívesebben ezt ki is mondanám, de most nem lehet, mert elvileg pont az a lényeg, hogy úgy tegyünk, mint akik nem ismerik egymást, akik nem tudnak semmit sem a másikért. Azért próbálkozom, kérdezek és figyelek rá, hiszen azért vagyunk itt most, hogy legalább ezt a kis időt együtt töltsük, meg kéne próbálnom arra nem gondolni, hogy mi lesz majd, amikor visszamegyünk a kastélyba. Ezzel... most tényleg nem szabad foglalkoznom, csak a mosttal. - Sokan vannak a parton, és meg tudom védeni magam, de nem tűnsz veszélyesnek... Corey. - furcsa kiejteni a nevét és akkor most nekem is ki kéne találni egyet a sajátom helyett? Hogy tényleg ennyire eltávolodjunk a valóságtól? A kezébe nyomom közben a naptejet és eltűröm a hajamat, hogy abba ne kenődjön bele a krém. Pár pillanatnyi csend, amíg ő elkezdi, én pedig azon gondolkodom, hogy milyen néven is mutatkozzam be neki, ha követni akarom ezt a kis játékot, amit elkezdett. - Én pedig Danielle vagyok. - volt egy nénikém, akit így hívtak, de csak egészen pici koromban ismertem, nem is tudom, hogy mi történt vele, miért nem mentünk hozzá egy idő után többé, de a neve megmaradt bennem és azt hiszem ez most tökéletes lesz. - Olyasmi, szüneten vagyok, épp nincs tanítás az iskolámban és a szüleimmel itt karácsonyozunk. Hát te? Csak egy szimpla szabadság, ami pihentet a munka után? - mondjuk erre tökéletes a hely. Meleg van, akad jó sok víz és napsütés is, itt tuti, hogy bárki szívesen nyaralna, nekem is jó kis feltöltődés lesz az után, hogy Angliában esik a hó és éppenséggel nincs a legjobb idő. Arról már nem is beszélve, hogy itt vele lehetek, ez is azért elég sokat számít.
A sok választási lehetőség közül nem sikerült választnom, megszállt az ihlet és saját magam kreáltam egy olyat, amely talán kissé meseszerűnek tűnhet, mégis nagyon is logikus. Nem fog maradéktalan boldogsághoz vezetni, ám áthidaláshoz elegendő lehet. Felnőttek vagyunk, titokban élünk, akkor ezt a titkot kell úgy elmélyítenünk, hogy ne haljunk teljesen bele. Dorothyt nem buta kislányt ismertem meg, ha jól sejtem bele fog menni a játékba, akár hosszútávon is. Mindketten kaphatunk valamit, amire nem kell évekig várni, és közös titkunk nem elemészt majd, sokkal inkább reménnyel kecsegtet. Lássuk akkor a felvezetést. Miután tudomást sem veszek a mustráló tekintetekről, egyértelműen a közelében helyezkedek el. Ő az akit nagyon is megnézek magamnak. Eddig csupán a fantáziámból sikerült összerakni mindazt, amit a ruha alá képzeltem, a valóság azonban mégis sokkal több, mint amit reméltem. Tökéletes az alakja, hegyke keblek, formás csípő és hátsó, azt hiszem áldanom kell az eszemet, hogy nem voltam olyan gáláns, hogy minderről lemondjak, mert túlságosan szeretem. Harcolni fogok érte, és bár nem vállalhatom fel a nagyvilág előtt, hogy mit érzek iránta, ám annak egy kisebb szeletét oda tudom adni, és ha benne van mindebben, a roxfortos éveink sem lesznek annyira gyásszal teliek. Sármos-sötét pillantásommal illetem, ahogyan megérzem magamon a válasznézést. Már nem először lát így, ám biztosnak kell lennem benne, hogy nem utoljára. Én magam is előveszek egy hideg italt, hogy vele együtt tudjak inni. A hűsítő folyadék tökéletes felfrissülést jelenthet, és eszembe sem jut, hogy Britanniában hóviharok várnak majd vissza. Ez a másfél hét egy rejtett paradicsom lehet számunkra. - Szolgáld ki magad, többet is hoztam még. – Bólintok, hátrasimítva fekete tincseimet, s legeltetem szívdobbanásnyi ideig a szememet. Nem egyszerű dolog eljátszani azt, hogy csak tetszik, nem vagyok szerelmes, ám megvan az a varázsa a dolognak, hogy új életet kezdhetünk, még ha máshogyan is, mint eredetileg elképzeltem. Úgy kell megismernünk egymást, hogy ne legyen meg a nyomasztó érzés, amely nap mint nap átjár minket. - Egyedül vakációzom. Nem gondolod, hogy felelőtlen vagy, hogy vadidegenekre bízod magad? Legalább a nevemet megmondom. Corey. – Veszem át a naptejet, hangom tökéletesen évődő, nyomát sem leli benne a kioktatásnak, vagy a szigorúságnak, amellyel otthon illetni szoktam. Igazából akkor sem felejtettem el, hogy a tanára vagyok, amikor egymásba gabalyodtunk a folyosón, ezért is volt rém kellemetlen, hogy neki kellett józan döntéseket hoznia. Most fordul a kocka, én irányítok. Felállok, és leülök az ő pokrócára, éppen annyira, hogy a térdem a combjához érjen. Tökéletesen nulláról nem kezdhetjük a dolgot, ez egyfajta szerepjáték, melyben tudjuk, hogy a másik nem baltás gyilkos, és a szándékai sem rosszindulatúak, mégis bele kell csempészni azt a pikantériát, amelllyel nyugodt szívvel adhatjuk át a majd számomra felkínált tökéletes megoldásnak. A kezemre kenek némi fehér trutyit, s miután eltűrte a haját, végigsimítok rajta, hogy belemaszírozzam a vállaiba. Nem vagyok nyomulós, nem érintek még véletlenül sem intimebb részt, a csiklandózást is bőven kihagyom. Ismerkedünk. Szép lassan, türelmesen. Erőteljesen elűzve azt a képet, amelyben sikoltozik alattam a kéjtől. - Szintén szabadságon? – Hajolok előrébb, hogy halljam a hangját, a tenger moralya ugyanis elnyomhatja, ha nem elég hangosan beszél.
Őszintén nem számítok rá, hogy felbukkanhat a parton és a pocsék kedvem akár még pozitív irányban is változhat, mert hát... lelépett, és nekem rémesen esett a dolog. Tudom, hogy az én hibám volt, mert rosszul kezeltem le ezt az egészet, mert megbántottam vele és most azt hiszi,hogy egyáltalán nem is akarok vele lenni, pedig ez nem így van, csak egyelőre még össze vagyok zavarodva és nem igazán tudom, hogy ezt mégis hogyan kellene kezelnem. Túl sok a nehézség és túl nagy baj lehet belőle, ha kiderül és nem akarok rosszat neki és magamnak sem, csak... olyan jó lenne, ha egyszerűen a bonyodalmak nélkül lehetnénk együtt, de úgy fest, hogy ez túlságosan nagy kívánságnak tűnik. Fel sem merül bennem, hogy felbukkanhat a parton, úgyhogy kellőképpen meglep, amikor meglátom őt közeledni. Először nem is nagyon fogom fel, visszateszem a fejem a karomra, mintha csak tévednék, látomás lenne, vagy nem is tudom, hogy mi, de aztán leül és egyre inkább úgy fest, hogy nem a napszúrás miatt van a dolog, főleg mert annyira régen még nem jöttem le a partra, hogy ennek reális esélye legyen. Meglep, amikor végigmér, és még csak nem is köszön, mintha... nem is tudom, nem ismerne. Kell pár pillanat, mire leesik, hogy mit is akar ezzel, talán... el akarja játszani, hogy két vadidegen vagyunk, akik találkoztak a parton, akik nem állnak tanár-diák viszonyban és így... Elmosolyodom, amikor a kóla elém kerül. Feltápászkodom, hogy felüljek és ki is pattintom a tetejét, hogy kortyoljak belőle párat. - Köszönöm, jó hideg, tényleg ez kellett most. - még mindig csak tippelek, hogy mi lehet ezzel az egésszel a célja, de ha jól sejtem, akkor... akkor talán jó ötlet, bár idővel akkor is visszamegyünk az iskolába és akkor már nem tudjuk ezt játszani, de addig megtehetjük talán. Tehetünk úgy, mint ha két átlag ember lennénk, gondok és problémák nélkül. Pár pillanat csend után szólalok meg újra a kezembe véve a naptejet. - Nem tudom, hogy esetleg vársz-e valakit, de ha ráérsz, megtennéd, hogy bekened a hátam? - hát jól van, megpróbálok alkalmazkodni a játékhoz, amennyire menni fog. Van abban ráció, hogy ennek az egésznek lehet értelme, aztán persze simán lehet, hogy rosszul értelmezem a dolgot, de más is így csinálná, ha találkozik a parton egy számára ismeretlennel, akit szimpatikusnak talál igaz? Főleg hogy még kólát is kaptam tőle, akkor minden bizonnyal szívesen segít majd és keni be a hátamat, mondjuk ezt jó eséllyel Connor sem hagyná is, de... most én nem tudom, hogy ő az. Azért azt nem tudom megállni most sem, hogy a napfényben megcsillanó tetoválásokat és az izmait meglessem magamnak, komolyan nem lepne meg, ha valaki rámozdulna itt a parton... simán van rá esély.
Már a vonaton, az elköszönésünk alkalmával kezdett megfogalmazódni bennem az ötlet, amely abból indult ki, hogy amít a tanára vagyok, nem lehetünk együtt. Ám mi a helyzet ha úgy tekintetünk egymásra, mint két idegenre? Ez mikor lehetséges? Csakis az iskolán kívül, jó messze vagyunk a Roxfort-tól. Na de majd meglátjuk hogy gyakorlatban ez mennyire fog működni. Mindent elterveztem, azon áll vagy bukik a dolog hogy mit fog hozzá szólni, hogyan fogja az egészen kezelni. Leszálltam ugyan egy megálló múlva, hogy át tudjam gondolni, mit is szeretnék, és a következő napot még London külvárosában töltöttem, hogy pontosan átgondoljam, mit is akarok. Túl sok a választási lehetőség. Az iskolában maradok, és vagy távol tartom magam Dorothytól vagy titokban kavarunk. Sheskáékkal tartok egyedül, vagy szintén Dorothyt próbálom magammal vinni. Esetleges egyik oldalt sem választom, végleg távozom, egyedül, vagy szintén Dorothyval. Hat választás, és bármibe is keverem a kis barnát, meg fogja inni a levét. Mégis egy hetedik mellett döntök, amiben talán még ésszesűség is van. Pontosan tudom, hogy hova igyekezett ő, így a második nap délelőttjén én is megérkezem, és egy tengerparti szállodában veszek ki szobát. Ha rosszul sül el a tervem, akkor is maradok, és akkor is fogom tudni, hogy mit tegyek. Miután kipakoltam, akkor döntök úgy, hogy a vízhez megyek, hiszen tudom, hogy mennyire szeret kint lenni. Pár perccel később már felpakolt hűtőtáskával, és egy bérelt motorral tűzök le a partra. Valószinűtlenül meleg van, a brit óceáni esőkhöz képest egészen üdítő most nyaralni, ráadásul nálunk otthon kemény tél van. Dorothy szülei ügyesen beleválasztottak. Megtámasztom a motort a part homokjában az egyik napernyő alatt, hogy azért szemmel tudjam tartani, majd mintegy véletlenszerűen érkezem meg a lányhoz igen közel. Az látható, hogy bár többen megnézték maguknak, neki bőven rossz most a kedve. Az enyém sem rózsás, de meg kell ezt oldani, különben csak őrlünk egy életen át. Legalábbis évekig biztosan. Lepakolok, mintha még észre sem venném, majd leülök, hogy a vizet szemléljem. Egy bermuda nadrágban vagyok, amely egyaránt alkalmas a fürdésre, és a kinti sportokhoz is. Izmaim így a napfényben még feszesebbnek hatnak, sötét hajam mintha varázslatosan nyelné el el a meleget. Aztán oldalt pillantok, és találkozik a tekintetünk. Sármosan, dögösen mérem végig, mégis úgy, mintha vadidegen lennék. Benyúlok a táskába, és egy dobozos kólát teszek le mellé. - Hogy ki ne száradj. – Arcomon nyoma sincsen a dilemmázásnak, a magányos elhagyatottságnak, valamit forgatok a fejemben, ám csak akkor tudhatja meg, ha belemegy a játékomba.
Nem mondhatom, hogy túlságosan tudtam volna koncentrálni az elmúlt napokban magára a Karácsonyozásra, pedig azért jöttem ide, hogy a szüleimmel legyek, de ma reggel még apu is megjegyezte, hogy nem érzi úgy, hogy lélekben is itt lennék és hogy mi a baj... Az a baj, hogy ezt nem mondhatom el nekik, de attól még rémes volt az, ahogy Connor lelépett. Nem akartam én megbántani őt, ennek ellenére mégsem tartottam vissza, talán nem is tudtam volna, talán nem is lett volna értelme, ha megpróbálom, de attól még ugyanúgy rémesen érzem magam összességében. Nem így kellett volna ennek lennie, de tudom az én hibám, én nem figyeltem oda arra, hogy mit mondok neki, vagyis... tudtam én, csak nem igazán sikerült rendesen megfogalmazni, amit akarok, vagy csak én magam sem tudom, hogy mit akarok. Nem akarok rosszat neki és tudom, hogy miattam bajba kerülne, akkor érthető, ha nem szeretném ezt igaz? Én nem neki akarok rosszat, hanem pont hogy jót, és úgy érzem, hogy nincs erre igazán jó megoldás, mert ha vele vagyok, akkor csak az jár az eszemben, hogy jó lenne csókolni, jó lenne... akár többet is, de nem lehet, mert észrevennék a suliban a tanárok, vagy... akárki és akkor baj lenne belőle. - Jól van, lemegyek a partra egy kicsit, de... csak egy kicsit. - kb. az egész reggeli arról szólt, hogy apa győzködött róla, hogy kicsit mozdujak ki, mert ez így nem állapot. Úgy se tudnék figyelni a kutatásra, ha megpróbálnám. Nem tudja, hogy mi a gond, de ahogy mindig szoktuk próbáljam magamban lerendezni, ha nem segíthet. Érvek és ellenérvek, okok és indokok, és majd rájövök, hogy mi a jó megoldás, csak arra kell koncentrálnom, abban pedig most nem segít a reggeli velük, vagy az ásatás. Tudom, hogy igaza van, ezért fogtam végül a cuccaimat és indultam el le a partra. Na igen fura dolog lehet másnak az, hogy nem hóban, hanem bikiniben karácsonyozok, de én már annyiféle módon tettem ezt, hogy a legtöbben ezt el se tudják képzelni. Építettem már hegyvidéken is hóembert, és azért annak is meg van a varázsa, de most sokkal jobban örülök annak, hogy itt vagyok, valahogy egy kicsit a kinti zsivaj és a napsütés is feldobja a kedvemet. Nincs messze a part egy jó negyed óra séta után érem el a célt, veszem le a ruhámat, hogy elpakoljam szépen a virágos strandtáskába, amit hoztam, amiből előkerül a nagy törölköző. Nem fürdeni jöttem, inkább csak kifeküdni a partra és engedni, hogy a gondolataim szépen elkalandozzanak és nem is tudom... valahogy megpróbáljam magamban rendezni ezt az egészet, ha egyáltalán ez lehetséges. Feltolom szépen az orromra a napszemüveget, aztán hasra fordulva helyezkedem el, és fekszem rá a karomra. Tudom én, hogy kell majd a naptej is, majd azt is megcsinálom nem sokára, csak... legalább pár perc nyugi kell, amíg rendbe nem szedem az összes gondolatomat szépen.
- Csak azt felejted el Dorothy, hogy még a halálfalók idejében sem volt garancia Dumbledore neve. Ha nagyon akarnak, akkor elkapnak... Egyébként is rajtam áll, hagyom-e magam. – Nem akarom most feleslegesen játszani az eszemet, adni a keményfiút, a legyőzhetetlen elemi mágust, de ezalatt a pár hónap alatt sikerült teljesen eljutnom arra a szintre, hogy azt, hogy egy helyben üljek, nem nekem találták ki. Szinte megváltásként ért az, amit Dorothy iránt érzek, mégsem pótlék. Lassan le kell szögeznem, mindez szerelem, még ha a vágyra próbálja fogni a közeledésemet. Nem szándékozom kioktatni, megbántani, bármit is feltételez rólam, annál ő fontosabb, viszont abban igaza van, hogy ennek a kínlódásnak most nincsen értelme. Miközben az ajkamat harapdálva nyitom fel a fülke hozzáférhetőségeit, igyekszem nem nézni rá, hogy egyikünkben se nőjjön a felesleges szégyenkezés. Így sem fogunk tudni egyhamar továbblépni. Van ugyan ötletem, de hogy mi lesz belőle, azt majd az idő eldönti. Amíg visszaül a helyére, én már pakolom is le a saját cuccaimat, de magyarázkodni nem fogok. Látom rajta, hogy talán ő is akarta volna, hogy ez működjön, de a józan esze döntött helyette. Nem kárhoztathatom, én is szépen visszatáncoltam, mert a családjával végképp nem akartam találkozni. - Én sem téged. Ez így.. ebben a formában nem fog működni. Nem, amíg a tanárod vagyok. Te is úgy kezelsz. Ne folytassuk így. – Intek nemet, talán megdöbbentő lehet ennyire egyszerűen zárni sorainkat, ám a raktapaszt is gyorsan kell letépni. Némán hallgatom a vallomását, mégsem fűzök hozzá semmit, pedig nagyon is érint, ezzel majdnemhogy szerelmet vall. Felemelem a csomagomat, és a kilincsre teszem a kezemet. – Itt az ideje, hogy menjek. Légy boldog... – Intek még búcsút, igyekszem mindezt nem bántóan, megalázóan tenni. Lehet, hogy voltak jó pillanataink, ám ha főleg a rosszak domináltak, azt nem szabadott volna engedni, tovább folytatni pedig pláne nem. Kilépek a folyosóra, és amint lassít a vonat, leszállok róla, majd eltűnök a pályaudvaron.
//a következőt mondjuk 1-2 nappal későbbre szintén ide mondjuk a tengerpartra//
Hát igen, gondolom én, hogy sejthető az, hogy nem volt még úgy igazán senkim sem. Az a helyzet, hogy mindig is több időt töltöttem el azzal, hogy inkább kalandok után futok, mint ahogyan a szüleim is tették és valahogy... hát nem is tudom, nem volt olyan, aki úgy igazán megfogott volna és nem akartam én ezt feleslegesen elsietni, butaság is lett volna nem? Nem gondolkodom úgy, hogy csak azért legyek túl rajta, mert már mások a korosztályomból megtették, de ez talán nem is baj, nem kell mindenkinek egyformának lennie és én szeretem így az életemet, nem bánok egy percet sem belőle. - Hát... az, hogy ha nem lennél itt, ha nem védene Dumbledore, akkor... nagyobb bajod lenne, akkor visszakerülnék az... Azkabanba Connor. - ettől még persze iszonyatosan jól érzem magam attól, amit mond, hogy csak én számítok, de nem szabadna így gondolkodnia. Veszélyes, és valakinek muszáj egy kicsit józannak is lenni kettőnk közül nem? Tudom, hogy nem kéne, hogy talán rosszul esik neki a dolog majd, de.... lehet még rendes élete, ha megpróbál alkalmazkodni ahhoz, amit kiosztottak rá, csak hát nehéz, de ha meg sem próbálja akkor biztos, hogy nem ér el majd semmit sem. Én néha úgy érzem, hogy inkább csak nagyban akadályozom és ez nem jó... mert nem akarok neki rosszat, de pont miattam kerülhet majd a végén bajba. Ez ilyen nagyon felelőtlen hozzáállás így a részéről. Az is, hogy eljött velem, de én is akartam. Az a baj, hogy mellette valahogy én se tudok normálisan gondolkodni, ahogyan kellene és ez... baj, nagy baj. Ezek után viszont ha jól sejtem sikerül eléggé elvennem a kedvét azzal, amit mondok. Hátrébb húzódik, én pedig csak kissé meglepetten nézem végig, ahogy elhúzza a függönyt és kinyitja az ajtót is újra. - Én nem... nem akartalak megbántani Connor. - bizonytalanul próbálom csak kivarázsolni magamból a szavakat, de kár lenne tagadni, nem megy túlságosan könnyen. - Egyszerűen csak... nem akarom, hogy bajod legyen ebből, vagy nem is tudom. - halkan sóhajtok egyet, a fejemet hátra döntöm a széken és pár pillanatig csak nézem a plafont, de sajnos ott se rajzolódnak ki a megfelelő szavak, a legnagyobb bánatomra. - Én még soha sem éreztem ilyet és... megrémít. - az pedig azt hiszem még inkább, amit ő sugároz felém, ahogyan letámad, ahogy beszél... Nem azért félek tőle, ami volt régen, és nem is azért, ami most, hanem ez az egész valahogy olyasmi, amiben nem vagyok otthon. Sok mindent csináltam már, sok felé jártam és mindig tudtam mit kell tenni, milyen varázslatot kell használni, de most nem tudom, hogy mit kéne tennem, hogy mi lenne a jó megoldás és talán megérheti, hogy ez azért ijesztő.
- Tudom. Pontosan tudom. – Bólintok, ebből már közel egyértelmű, hogy még nem volt dolga úgy igazán pasival. Biztos, hogy már járt srácokkal, de hogy idáig nem jutott, az hétszentség. Ebből a szempontból nem gond, hiszen ha szerelmünk beteljesedik, én leszek neki az igazi. Ha viszont a szorongása győz, akkor nem mosom le magamról a tudatot, hogy mindezt csak én erőltettem. Tudom, hogy túl hirtelen vagyok, szenvedélyes, egész életemben olyan érzelmek fűtöttek, amely ellen nem is nagyon volt esélyem küzdeni, legtöbbször átadtam magam nekik. Sheskával rövid, ám annál tartalmasabb románcunk volt, ám ő végül megtalálta azt, aki mellett egyszerre nyugodhat le, és veszik komolyan. Talán nekem is megvan az esélyem a boldogságra, ha végre kitalálom, mit is akarok pontosan. - Egy ideje már... igen. Nem tudom, hát mi kössön ide? Milyen vesztenivalóm van? Csak te számítasz... – Ahogyan Sheska is megmondta, egy halottnak tett igéret számít bármit is? Nem tudom, talán már semmi jelentősége nincsen. Connie aranyos volt kislánynak, aztán kétkedő kamasznak, és sosem ismertem ki igazán. Arra kért, hogy maradjak az iskola, és Dumbledore mellett, ám már nem volt lehetősége indokolni, a karjaim között lehelte ki a lelkét, és az utolsó szava az volt, hogy „fuss”. Mégsem tettem a szó szoros értelmében, Sheska hátát védtem, ő így megtehette, míg engem elkaptak. Nem tudom, hogy minek volt köszönhető a hősies helytállás, talán sosem köteleztem el magam igazán egyik oldal mellett sem, ám azzal, hogy megvédtem a barátomat, majd teljesítettem később a hugomnak tett igéretemet, azt hiszem már senkinek nem tartozom. Csakis magamnak. Na meg Dorothynak azzal, hogy az övé vagyok, még ha ki sem nézi belőlem, hogy komolyan gondolnám. Talán mert túlságosan a testiségre helyezem a hangsúlyt. Végülis kár lenne kiemelnem, hogy mennyire odavagyok a lelkéért is, ha nem hiszi el, akkor oly mindegy. A csókunk, azonban egyre forróbbá válik. Az ajtót is bezárom, pedig nem szándékozom ennél tovább menni, csak éppen nem akarom, hogy bárki ránk nyisson. - De igen, talán az... talán jobb lenne, ha elfelejtenénk mindent. – Hagyom, hogy felálljon, a gondolataimba mélyedbe nézek ki az ablakon, ha ennyire bizonytalan velünk kapcsolatban, akkor tényleg kár kockáztatni. Én feladtam volna érte mindent, ha nem tudja elkülöníteni a fellobanást a komolyabb érzelmektől, akkor miért is tesszük? Talán leszállok a következő állomáson, és ténylegesen egyedül töltöm az ünnepeket. Lesz mit átgondolnom. Az ajtó kattan, most már bárki bejöhet, a függönyök is arébb lebbennek.
Igazából én se nagyon tudom, hogy ez most gyorsnak számít, vagy sem, sőt azt sem tudom, hogy pontosan mit is érzek, vagy mit kéne gondolnom... mernem, hogy ez az egész mekkora bajt hozhat ránk, mert bőven elég, ha csak egy ember tudja meg, ha csak egy ember kezd el pletykákat terjeszteni... és máris annyi nekünk, én pedig ezt nem akarom. Egyszerűen félek tőle, hogy túlságosan nagy bajba keveredhet, hogy visszaküldik az Azkabanba, hogy akár még annál rosszabb is lehet a vége. Féltem őt, jobban mint magamat, hiszen én maximum egy nagyobb fejmosást kaphatok majd, semmi igazán komolyan, neki viszont ezen az egészen konkrétan az élete múlhat, ami azért nagyon is komoly dolog. - Én csak... néha ahogy fogalmazol az... zavarba ejtő. na meg ahogy a keze a térdemre csúszik. Tudom, hogy itt talán nem lehet nagy baj, de mi van akkor, ha nem is tudom... nem tudunk leállni? Mi van akkor, ha mondjuk mint a folyosón a csóknál érzek valamit, tényleg végképp belé szeretek, akkor hogy fogok a suliban csak úgy simán elmenni mellette, mintha semmi sem lenne köztünk? Ez valahogy lehetetlennek kezd tűnni egyre inkább, pedig az amíg befejezem a sulit nem épp most lesz, és nem veheti észre senki sem az, amit köztünk játszódik le, és azért akadnak olyan tanárok, akiknek finoman szólva is vesébe látó pillantásuk van, én meg nem vagyok kifejezetten jó füllentő. - Miattam vagy itt? Az iskolában úgy érted? - pillantok rá kissé meglepetten. A húga biztosan nagyon hiányzik neki és én... nem tudom, hogy átvehetném-e a helyét, hiszen jelentés szerepe volt az életében, gondolom jelentős visszatartó erő volt. Én nem hiszem, hogy tudnék ezzel versenyezni, sőt nem is igazán akarok. Viszont ezek után még az ajtót is rákulcsolja, én pedig kissé meglepetten fogom fel, hogy egy pillant múlva már az ölében ülök, még hozzá szemben vele, és nem lenpe meg, ha a végén még azt is érezném, hogy... ő nem csak csókra vágyik, hiszen legutóbb a folyosón is elég gyorsan sikerült felhúznia magát. Ettől függetlenül viszonozom a csókot, csak akkor állok meg, amikor már úgy érzem, hogy alig kapok levegőt. - Connor... ez... Te nem gondolod, hogy csak... nem is tudom, szimpla vágy? Vagy szerinted több? Nem... kockáztathatsz csak ezért. - túl sok minden forog kockán és egyszerűen nem teheti meg, hogy az egész életét felteszi egy kalandra, vagy nem tudom, hogy ez mi. Szerelmes vajon és azért teszi, vagy csak régen volt bárkivel is? De én... én nem vagyok egy könnyű vérű lány, én nem tudnám csak úgy odaadni magam, hiszen még... nem volt úgy senkim sem. Oké, volt már pasim, csókolózni is tudok, de ennél többet sajnos nem igazán, és pont e miatt tartok is ettől az egésztől. Sokféle tekintetben lehet még baj belőle.
Annyi biztos, hogy talán túl gyorsak voltunk, ám ha beleszámoljuk azt is, hogy az utolsó közel egy évben mennyi szemezés volt, és csak most kezdtünk el igazán kettesben lenni, akkor a franc sem tudja, hogy ez most gyors vagy sem. Igaz, számítana, hogy kielégüljek általa, nem is kicsit kívánom őt, ám mindezzel együtt sokkal jobban tetszik annál hogy csak úgy rávessem magam. Ezért is nem megyek vele a szüleihez. Magával kell tisztában lenni, attól még mocskos gondolataimat nem kell magamban tartanom. Valahogy úgy vélem, a nyers őszinteség jobban célbatalálhat, mint a titokzatoskodás, az valahogy olyan bájgúnáros. Meg hát kell eleget titkolóznunk mások felé, legalább egymással legyünk őszinték. Azok vagyunk? Végülis nem mondtam el neki a dilemmáim Sheskáékkal kapcsolatban. Ami még meg sem született ötlet, arról nem is tudom, hogy mit mondhatnék. - Semmi baj... ne izgulj. – Most mégis a térdéhez érnek az ujjaim, ebből még könnyű szétrebbenni, ha bárki errefelé térne. Nem is tudom, hogy azért pirondodik, mert a vágyai ellen küzd, vagy mert az arcába vágom mindazt, ami meghatároz. Egyik tekintetben sem érdekel a dolog. Tudom, hogy akar engem. Ez nem tesz arrogánssá, valahol engem is feltűzel, hogy kicsit kéreti magát. Célbatalálásom nem pusztán az én érdemem lesz, magától ajánlotta fel, hogy tartsak vele, s azzal, hogy velem tölt pár röpke órát, nem mondom, hogy máris elvenném azt, amelyet talán régóta őriz, hiszen nem tudhatom, talán már többen is voltak előttem. Jó lesz vele lenni, akár egy tengerben fürdés erejéig. Némán figyelem a vívódását, többre nem vagyok képes, nem érzem, hogy vigasztalnom kéne, vagy bátorítanom. Egyetemista létére felnőtt nő, aki el tudja dönteni, hogy mit is akar. Példának okáért engem. Nem kell megcsúfolnia a szüleitől kapott hátteret azzal, hogy hozzám, a rosszfiúhoz vonzódik. A jókislányoknak ez a sorsa. S a flörtön túl remélem valami komolyabbat is el tud velem képzelni, hiszen a kedvéért talán megszelidülnék. Talán majd egyszer... - Gondolok még rá igen. Végülis miatta vagyok itt. Most már miattad. Logikus, ha átveszed a helyét. – Dorothy egyre jobban kezdi meghatározni a világom, ő lett a középpontban, ő az, aki miatt még nem tértem Rasmus hordájához vissza. A választás rajtam áll... Viszonzom azt a pillantást, ahogyan közelebb húzódik, apró intéssel kulcsolom be az ajtót, itt most senki nem jön át, ha én nem akarom, majd vad szenvedéllyel fogom át az arcát, hogy a szuszt is kicsókoljam belőle. A hálófülke nem lesz túl kényelmes, így a puskaport már máskor lőjjük el, ám most érezni akarom legalább az ajkának mézízét. A saját helyemen maradva az ölembe vonom őt, hogy lovaglóülésbe kapjam el a lábát. Egyszerűen nem tudok ellenállni. Nem is akarok.
Tökéletes világ sajnos nincs, ezzel mind tisztában vagyunk és el is kéne fogadnunk, de sajnos sokaknak nem nagyon megy. Nekem se teljesen, de... azért törekedhetünk rá, hogy a tetteinkkel közelítsünk a tökéletes felé nem? Én legalábbis igyekszem és lehet hogy ez az egész most egy hibás lépés, hogy nem szabadott volna a bálon sem engednem neki, nem szabadott volna hagynom, hogy az a csók megtörténjen, de... nem tehetek róla. Az a baj, hogy tényleg vonzódom hozzá, és tetszik, hogy... elvarázsol és talán belé is szerettem? Pedig nem szabadna, ezt nem. Amíg csak egy távoli álomkép, csak egy kósza vágy, addig nincs baj, de ha belézúgok, akkor mégis mi a fenét kezdek magammal? Tudom, hogy nem lehet, mert a tanárom, mert halálfaló volt és mindenki szerint veszélyes is lehet, de akkor mégis... mit tehetnék? - Connor... - nem tehetek róla, de azért sikerül elpirulni kicsit, főleg attól, ahogy ő kimondja a dolgokat, csak úgy lazán és puritán módon, mintha csak valami kis semmiség lenne. Azért én nem mondatom, hogy ezt szoktam volna meg és azt hiszem még időbe fog telni, hogy sikerül majd elfogadnom a dolgot, vagy lehet hogy nem is kell, ha nem akar velem jönni eleve a szüleimhez? Tényleg nem tudom, hogy lesz ez az egész, tudom én is, hogy nem kéne kockáztatni, de közben mégis szeretnék. Már most itt olyan jó lenne megcsókolni, hiába tudom, hogy nem szabad. A szép lányos megjegyzésére már inkább csak mosolyogva rázom meg a fejemet. Amúgy is nyugodtan megnézhet bárkit, attól még nem dől össze a világ, gondolom engem azért szívesebben nézne meg, mint bárki mást. De... nem tudom, hogy ez mennyire oldható meg, ha egyszer nem jöhet velem. - Tudod a szüleim rendes emberek, sok mindent tettek azért, hogy jó életem legyen. - persze voltak azért nehézségek, a sok utazás, meg költözés, nem mondom, hogy a dolog annyira egyszerű, de én azért élveztem. A Roxfort pedig helyhez kötött annyira, hogy barátaim is lehettek, akik mondjuk gyerekkoromban nem annyira voltak, de igazából sokkal izgalmasabb életem volt így, mint bárki másnak. Rengeteget utazhattam, sok mindent láttam, nem bánom, hogy így alakult. - Hiányzik azért igaz? A húgod. - buta kérdés, biztos vagyok benne, hogy hiányzik neki, de gondolom az ember erre nem szívesen gondol és nem túl gyakran. Amikor leülünk azért akaratlanul is közelebb húzódom hozzá, talán ez még nem olyan nagy baj. Talán... ha lehúzzuk a függönyt, akkor... csak ha már kiértünk Roxmortsból, vagy valami... esetleg. - Nincs, igazából nem túl nagy a család, a nagyszüleim nem élnek már. Apu, anyu és én, és... van egy nagybátyám, bár ő inkább csak afféle fogadott rokon. Megmentette egyszer a szüleimet a... - és itt harapom el a mondatot, hiszen Assar megmentette az életüket a halálfalóktól, olyanoktól, mint aki Connor is volt és nem biztos, hogy ennek a hírnek annyira örülne, nem biztos, hogy ebbe jobban bele kéne mennem, a végén még feleslegesen érezné magát rosszul, azt pedig nem akarom. - És miért akartál... mást az élettől? Csak a szórakozás miatt? - mert hát az ember ritkán kel fel úgy reggel, hogy akkor innentől halálfaló akar lenni, ez... nem túl gyakori, lássuk be.
Ha ez egy tökéletes világ, akkor el tudom képzelni, hogy a Roxfort nem száll szembe Rasmusékkal, Rasmusék megülnek a seggükön, és nem robbantanak ki polgárháborút, így nekem sem kell döntenem, eltelik pár év, és akár nyíltan felvállalhatom, hogy Dorothy az enyém... ez mind mind egy olyan rózsaszín álom, amely rám abszolút nem jellemző. Talán képes lennék rá várni, ha tudnám, hogy érdemes. Kár sietettni bármit is, hiszen nekem nincsen képben senki más, ám azt valahogy nem tudnám nézni, ahogyan mással enyeleg a folyosókon, netán éppen az óráimon. Felnőttként kéne kezelnem a dolgot, ha meglehet; elengedni őt. Ám lássuk be, mikor, mivel kapcsolatban viselkedtem felnőttként? Sheskával? Rasmus-szal? Connie esetében? Nem tudnék olyat mondani, amikor nem a saját érdekemet néztem. Még az azkabani nagy menekülés sem feltétlenül a hugom miatt volt, én akartam némi lelki békét. Önző vagyok, ez nem is kétséges, és most is elvenném, amit akarok, ami úgy vélem, jogosan jár nekem. Még csak boldogtalan sem voltam, csupán nem volt cél az életemben, és ez lehet Dorothy. Ha ő is így akarja. Kettőnk helyett most én döntök, talán életemben először ésszerűen. Talán ez jelentené azt, hogy felnőttem? Vagy azt, hogy most valaki igazán fontos nekem? Talán amikor távozom, Dorothy-ra felejtésátkot szórok, a szüleire szintúgy, hogy sosem járt a Roxfortba. Talán képes lennék rá, vagyok olyan erős, hogy elbírjak a három varázslóval. De lelkileg menne e, hogy soha többé ne halljak róla? Ez már kétségesebb.. - Ilyen csini pofival, és gömbölyű seggel ne csodáld... – Felelem nyugodt pillantással. Tudja, hogy mire számíthat tőlem. Nem alacsonyítom le megdugható diáklánnyal, pont azzal vagyok őszinte, hogy hagyom érvényesülni, döntéseket hozni, olykor viszont helyette hozom meg a nehéz lépést, hogy ne kelljen dilemmáznia, így egyértelműsítem, hogy nem a testiség az elsődleges, amely felé vonz. A cinkosan komoly kis mosolya, a pillantása, amellyel felnéz a jegyzeteiből. Tetszik nekem, úgy összességében, pedig Sheskának megigértem, hogy ha úgy alakul, mellettük állok. Vajon Dorothy hogyan viseli majd? Tudja, pontosan tudja, hogy honnan jöttem, hogy mi vagyok, és a tanárnőt is sejti, hogy ő még csak fel sem vállalta a múltját, ám meg fogja tenni, ha eljön az idő. Akkor pedig talán a családjával is szembe kell szállnia, ahogyan én tettem. Rasmus nem rossz ember, a Sötét nagyúr közelében sincsen, és talán az a helyesebb, hogy eltörölni a korrupt minisztérium utolsó maradványait. Egy új világot teremteni. - Szépek... meg fogom őket nézni, amíg rád várok... – Válaszolom vigyorogva, ebben van is igazság, ám azzal hogy kimondom, nem bántanám a kis barnát, csak tudja rólam, hogy férfi vagyok, ezt fel is válallom, ám rajta kívül az iskolában sem flörtöltem senkivel, ez amolyan mindent a szemnek alapon megy nálam. Nekem ő kell, de egy hiányos öltözet logikus, hogy odavonzza a szememet. Többet viszont sosem lépnék, ha számíthatok arra, hogy képes lesz viszonozni azt a szenvedélyt, amellyel érte égek. A vonaton aztán a fülkénkben nem mellé, hanem szembe ülök. Így fenn tudjuk tartani a szemkontaktust, másrészt ha bárki bejönne, nem kéne zavartan felpattannunk. A kisértés is elenyészőbb, hogy ne tegyem a térdére a kezem. Bár ha nagyon előrehajolok, még az is megtörténhet. – Ez olyan... normális. Nem csoda, hogy ha kiegyensúlyozott vagy, ilyen háttérrel. – Bólintok, és elégedetten szemlélgetem a csomagjait, a ruházatot, a szülei jó munkát végeztek, talán én is azt szeretem benne, hogy a valódi világhoz láncol. Olyan, amilyennek talán nekem is lennem kellett volna. S még inkább olyan, akit akár Connie is el tudott volna képzelni mellém. – Nem volt egyszerű. Griffendéles voltam, Sirius Black-ék legendáin felnőve mindig bandáztam, felforgattuk a Roxfortot. Otthon pedig a hugom tartotta a hátát a büntetéseimért... Rég volt már... – Mosolyodom el nosztalgikusan, hiszen mindez már az enyészeté. Constance halott, a szüleim számára pedig sosem léteztem. – Testvéred nincsen...? – Kérdezem elgondolkozva azon, hogy ha kettesben vagyunk, szívesen becézném őt, ám milyen lehetőségem van erre? Thea? Azért mégsem akarom leédesezni, az ilyen korán lehet, hogy inkább felszínes lenne.
Lehet, hogy csak naivitás a részemről, hogy azt hiszem, hogy működhet a dolog, hogy nem lesz baj, hogy nem veszik észre majd a szüleim, hogy mi van közöttünk? Egyáltalán... mi van közöttünk vajon? Még én magam sem vagyok teljesen biztos benne, hogy mi az, amit érzek. Vagy tudom, csak nem merem magamnak bevallani, mert az túlságosan veszélyes lenne? Sejtelmem sincs, pedig igazán nagyon szeretném tudni, hogy mi lenne a megoldás. Az, ha várunk, amíg befejezem a sulit? De vajon Connor várna egyáltalán rám? Azért nem vagyok hülye, tudom, hogy a pasik hogy működnek és hogy azért nagyon is vannak igényeik, amiket gondolom jó, ha van aki teljesít, de esetünkben ez elég bonyolult lenne, akkor viszont mégis mit tehetnénk? - Igen azt hiszem igazad van, csak... azért nem lett volna rossz. - sóhajtok egy aprót. Tudom én, hogy igaza van, mégis csak ő a felnőtt, ő az, aki jobban át tudja ezeket a dolgokat gondolni, nem pedig én, de attól még nem könnyű belenyugodnom abba, hogy ennyi... ez van, egyedül megyek el a szüleimhez és addig is távol kell lennem tőle és nem tudom, hogy ő addig hová megy és nem akarom, hogy mondjuk elmenjen az iskolából, vagy valami. Fene tudja, hogy miféle gondolatok fordulhatnak meg az ember fejében nem igaz? És lehet hogy ez is felmerült benne, hogy akkor lenne könnyebb mindkettőnknek, de én ezt akkor sem akarom, nagyon nem. - Nem hiszem, tudom, hogy neked se könnyű, sőt talán neked még nehezebb is. - azért a kis elszólására nem tudok nem elmosolyodni. Fura még csak el sem pirulok, na jó talán egy picit, de azért nem vészesen. Nem is tudom, talán jó is lenne, ha letépné rólam... Jesszus, miket gondolok már! Nem vagyok én olyan lány és amúgy is nem tehetünk ilyet itt, legalábbis nem, meg a suliban sem és máshol sem, mert ha véletlenül is lebuknánk, akkor számára annak nagyon komoly következményei lennének és én nem akarok neki rosszat. Akkor inkább felveszek valami olyat, amiben nem gondol semmi effélére. - Végül is azt hiszem az nem hangzik rosszul. A helyi lányok pedig biztos... szépek. - jó sejtem én, hogy ez most csak inkább vicc, bár persze ki tudja. Gondolom, ha az Azkabanban töltött sok időt, akkor azért nem volt éppenséggel könnyű dolga, és most sincs, hogy nem lehet együtt valakivel. Én... én azt hiszem azt is meg kéne, hogy értsem, ha nem bírja a dolgot, nem lenne fair a részemről, ha elvárnám, hogy várjon rám, miközben én nem tudom, hogy mikor jutunk el addig, hogy tényleg együtt lehessünk. - Jól van, akkor Dél-Amerika. - bólintok egy aprót. Legyen akkor így, ha így szeretné és igaza van, tényleg így lesz majd a jobb, csak hát... fene tudja, hogy mégis mi lesz majd ott. Akkor se lesz könnyebb, neki meg főleg, ha alig lesz rajtam ruha mondjuk a strandon, de legalább jó eséllyel nem zavarhat be senki sem, aki netán észrevesz, vagy felismer minket. Talán tényleg az lesz az igazi menekülési út számunkra. Lehuppanok miután felszálltunk a vonatra. Szívesebben ülnék hozzá közelebb, de tudom, hogy most tartani kell a látszatot. - Nem igazán. Tudod nagyon sokat utaztunk a szüleimmel mindig is, szóval mindig van karácsonyfa... vagy valami ahhoz hasonló, és az ajándékokat általában este nyitjuk ki vacsi után, de... kb. ennyi. Egy kicsit mindig beépítjük a helyi szokásokat, szóval mára egy kissé katyvaszos lett minden. - de nem baj az, én így szeretem. Egyéniek a karácsonyaink és elég különlegesek. - És neked? Régen milyen volt? A gyerekkorod. - nem sokat tudok róla, tudom hogy rossz útra tért, de azért érdekel, hogy mi volt előtte, mert biztosan azért nem volt az élete mindig ennyire nehéz igaz?
Az egészben van némi izgalom, de bármilyen jól is hangott elsőre, nem hiszem, hogy természetesen tudnánk viselkedni a szülei előtt. Talán ha azokból a lopott csókokból már több lett volna, ha legalább beteljesült volna a szerelmünk, akkor nem hajtana az a kínzó vágy, de így... Ezzel nem azt akarom sejtetni, hogy az izzó szenvedély majd csillapodni fog idővel. Ám ha van rá esély, hogy összeszokjunk, akkor mások előtt is könnyebben tudjuk leplezni, lesz idő hazugságokat kiötölni. Van egyátalán erre lehetőség? Ő is azt érzi, amit én? Csak reménykedkedni merek. - Majd talán egyszer Dorothy. Ha jobbak a körülmények. – Nem csak azt értem ezalatt, hogy megtaláljuk a módját mindennek, csupán ha idősebb lenne akár két évvel, végzősként, pár hónapnyira a diplomától már talán hivatalos formában akár azt is el tudnám képzelni, hogy „udvarolok neki”, és mint két felnőtt lehetünk együtt. Hiába kezelik az egyetemistákat felnőttnek, ez azért még nem ugyanaz, legalábbis az oktatási minisztérium és a tanári kar számára. Ők még nem látják Dorothyt annak, aminek már én. Felnőtt nőnek, aki megérett a szerelemre. És akár még többre is. - Ne hidd, hogy nekem könnyű ez. Itt vagy, állandóan győzködöm magam, hogy ne akarjak veled lenni, letépni rólad mindent, bár.. dráganak tűnik ez a kis csini valami... basszus mit beszélek már. – Vigyorodom el sötéten, kissé túl őszinte is vagyok egyben, de azt kell látnia, hogy itt nem csak a testi vonzalom számít, ha így lenne, akkor csak letámadtam volna, és valami felejtésátkot szórok rá, most viszont magammal is küzdök. Majdnem beletúrok a hajába, annyira nehéz megállnom, hogy ne érjek itt mindenki előtt hozzá. – Legalább ennyi juthat most nekünk. Azért, mert még percekkel ezelőtt is agyaltam, hogy mi legyen, de nem hozlak téged lehetetlen helyzetbe. Ha elválunk, kiveszek a közelben egy szállodai szobát, lejárok a partra, és ha nagyon el tudsz szabadulni, akkor tudod, hol találsz. Ez nem kényszer, töltsd az időt a családoddal, addig nézegetem a helyi lányokat. – Szúrom hozzá gonoszul, holott csak viccelek, nem akarom,h hogy féltékenykedni kezdjen. Nekem is jó lesz kiszabadulni az iskolából, akár egyedül is, és hátha be tud egyszer ugrani. Még nem döntöttem el, hogy visszamegyek, vagy talán Rasmushoz csatlakozom, a harmadik megoldás, hogy végleg lelépek, és mindenkit hátrahagyok, hogy ne is emlékezzenek rám. Kitörölni nem tudom magam, ám egyszerű dolog lenne eljátszani a halálomat, a lány talán szomorkodna, mint ahogyan nekem is hiányozna, de mindenki számára megoldódna a helyzet. - Csakis az utóbbi. Itt nem akarok örökké a hátam mögé figyelni. – Bólintok, és segítek felpakolászni a vonatra. Nem gond, hogy egy fülkében leszünk, ez azért megesik. Az nyilvánvaló, hogy itt még fel sem merülhet, hogy akár bizalmasan egymáshoz érjünk, most már ezt az egy-két órát kibírja. Az más kérdés, hogy én alig. - Hogyan szokott nálatok telni ez a szünet? Vannak hagyományaitok? – Kérdezem, miután behúztam magam mögött a fülke ajtaját, és felpakoltam a holmijainkat.
Az én fejemben azért nincsenek annyira drasztikus gondolatok, de tény és való, hogy eléggé félek, hogy végül mi lesz majd a szüleimnél. Apu nem olyan, hogy nekiessen, főleg nem varázskarddal, még csak nem is tud szerintem kardot forgatni, de... nem tudhatom igazából, hogy mit reagálna és lehet hogy nem reagálná le éppenséggel jól a dolgokat. És mégis szeretném, ha jönne ennek ellenére is. Tudom, hogy tartok is tőle, de közben nem akarom, hogy... meg se próbáljuk, mert az... az mégis csak rémes lenne. Azt hiszem elvesztem, szeretem mit tegyek hát? Nem szabadna, hiszen idősebb is nálam, de az a pár év olyan sokat számít? Nem tudom pontosan hány éves. Tanár igen, de nem idős olyannyira, talán csak 5-6 év van köztünk, esetleg kicsit több, de az... az nem olyan nagy szám igaz? Nem mindig számít a kor, a szüleim között is van pár év korkülönbség, nem feltétlenül az a lelki társad, nem ahhoz vonzódsz, aki ugyanannyi idős, mint te. Engem pl. nem igazán kötnek le a diáktársaim, nem is tudom, többségük túlságosan komolytalan, de Connor más, ő... ő annyira más, és én tényleg nem akarok semmi mást, csak vele lenni, ez olyan nagy bűn? - Miért... miért nem? Te kockáztatsz többet, én szeretném, ha jönnél. - hiszen azért hívtam el és most mégis azt mondja, hogy nem jön. Nem is tudom, elbizonytalanodom, talán igaza van, talán nem szabadna, mert rájöhetnek, talán meg tudjuk várni, amíg befejezem a sulit, vagy... vagy abbahagyhatnám. Mi lenne, ha abbahagynám? Tudom, hogy a szüleim nem viselnék jól, de... de ez akkor is rémes! Végül csak sóhajtok egyet és bólintok egy aprót. - Tudom, hogy igazad van, és... legyen akkor így, de... sajnálom. - nem tehetek róla azért kicsit lebiggyed a szám. Azért valahol mégis csak vártam ezt, számítottam rá és sajnos nem lehet, sajnos túlságosan sok mindent bonyolítana meg, ha eljönne velem, túl sok kérdést szülne másokban. Mégis felvillanyoz, amikor újra megszólal. - Hát persze! Ez... ez nagyon jól hangzik, egyébként sem mondtam pontos időt anyuéknak, csak hogy ma megyek, Londonból egy zsupszkulcs visz tovább, de a szüleim ismernek annyira, hogy tudják hajlamos vagyok késni, óránként van időzítve. - estig, úgyhogy van időnk, megtehetjük, hogy együtt töltünk egy kis időt mondjuk és csak aztán megy mindenki a saját útján tovább. - De akkor miért hoztál ennyi mindent? - igen azért most már leesik az is, hogy mégis csak van nála bőrönd, de ha csak egy nap, arra nem kellett volna, vagy utána még ő is megy majd valahová? Végül is az is lehet, talán közöm sincs hozzá, de azt nem akarom, hogy egy időre, vagy akár végleg elhagyja az iskolát, azt... azt nem szeretném. Ha már nem lehetséges ez az egész közöttünk, ha már nem lehetünk együtt, legalább hadd lássam, vagy ülhessek be az órájára, vagy beszélhessünk, nem szeretném, hogy még ezt is elvegye tőlem. - És mit csináljunk? Még Londonban, vagy már Dél-Amerikában? - mert akár azt is megtehetjük, hogy átmegyünk a másik kontinensre a zsupszkulccsal és aztán még ott töltünk együtt egy kis időt, ahol jó eséllyel senkinek se tűnne fel, hogy együtt vagyunk és nem kéne, ahol nem izgatna senkit, hogy egy tanár és egy diák kapcsolatáról van szó, ahol tényleg csak Dorothy és Connor lehetnénk és kész, minden más felesleges plusz körítéstől mentesen.
Látom a leányzón, hogy teljesen frászban van a dologtól. Még van lehetőség lefújni a dolgot, amit bár sajnálnék, de sajnos igaza van. Sheska sem volt hülye, észrevette a dolgot, akkor Dorothy szülei, akik közel húsz éve ismerik, egyből le fogják vágni, hogy mi is történt. Varázspárbajnak nem sok értelme, hiszen a lány inná meg a levét, hogy ha bármelyik fél megsérülne. Meg hát abban is igaza van, hogy menekülhetnék egész életemben, őt meg soha többé nem látnám. A hat év kevésbé nyomasztó, számomra már felnőtt nő, bármit is köpködött róla Shes. Így gondolom, hiszen pár év múlva már senkinek nem tűnne fel a különbség. Ám most a jelenben kell élnem, arra koncentrálni, ami ránk várhat. Semmi értelme tönkretenni a szünetét. Ezért döntök úgy, ahogyan. Bármennyire is jó volt vele, felesleges magas labdát adnunk, meg a szülei felé gyanakvást tükrözni. Nem is hiszem, hogy tudná élvezni a dolgot, egy szobában úgysem aludhatunk, a közös étkezéseknél mellőzni érdemes az összenézéseket. Végülis azért megy haza, hogy a szüleivel legyen, ehhez csatlakozni tudnék, ám ha csak egyetlen alkalommal felejtjük a másikon a tekintetünket, attól félek az ereklyekutató apuka már keresgéli is a varázskardját, hogy ott helyben a véremet vegye. Most összenézünk, ahogyan közeledem felé, egyszerű kis bőrönd van nálam, amibe átmeneti ruhákat is pakoltam, még arra is látok esélyt, hogy többet nem térek vissza a Roxfortba. Igaz, hogy akkor őt sem láthatnám, de van egy olyan érzésem, hogy ez az utazás meghatározó, mondhatni sorsfordító lesz az életemben. Itt még nagyjából végigmérhetem őt finom rajongással a tekintetemben, ám a csóknak nincsen helye a pályaudvaron. - Nem, de Dorothy.. nem tartok veletek a szüleidhez. Ne kockáztass miattam. – Igaz, én is kockáztatnék, talán többet is, mint ő, de tönkretenném az életét. Ennyit nem érek. – Elkisérlek, szinte végig, de aztán... elvállnak útjaink. Töltsd a családoddal az ünnepeket, ez így helyes. Talán majd egyszer... lehet több. – Nem azt mondom, hogy akkor most ennyi volt, szó sincsen róla. Ez csakis erre a szünetre szól. Olyan szívesen hozzáérnék most is akár, de megint ő jár két lábbal a földön, már itt is lebukhatnánk. – Nem tudom, hogy mennyire sietsz, de talán mielőtt odaérünk, még egy napot veled töltenék. Csak egy délutánt, ha szabad. – Van elképzelésem, akár strandolhatunk is valahol, vagy egy eldugott szállóban folytathatnánk azt a megkezdett csókot. Logikusan nem sokkal többet, mert már így is dilemmázik rajtam, az kissé gyors lenne, ha máris le akarnám tépni a bugyiját. Szerelmes vagyok, és ez többet jelent, de attól még mindennél jobban vágyom rá. Túl sok szarságot követtem már az életemben, legalább rá tekintettel lennék, még ha az is jár a fejemben, hogy addig gyűröm őt magam alatt, amíg nem sikolt a gyönyörtől.
A bál után... hát naná, hogy tartok ettől az egésztől egy kicsit. Talán tényleg buta ötlet volt meghívni Connort magunkhoz. Mi van akkor, ha a szüleim simán észreveszik majd, hogy mi van? Én sem tudom, hogy vissza tudom-e fogni magam, ő pedig... Talán egyszerűbb volt még akkor, amikor nem történt semmi sem a folyosón, de hát most... most azért sokkal bonyolultabb már az egész és én nem tudom, hogy mégis mi a fenét csinálok, ha ez kiderül. Neki is nagy baja lehet belőle, és az én szüleim se kifejezetten értékelnék, ha kiderülne, hogy közöm van egy tanárhoz, egy idősebb fickóhoz, aki a tetejében halálfaló volt... Azért ez így baromi necces. Ezért van, hogy enyhén szólva is izgulok, amikor leérek Roxmortsba az állomásra. Úgy beszéltük meg, hogy itt találkozunk, mert az feltűnő lenne, ha már eleve együtt indulnánk... bár nem tudom, hogy ez így nem feltűnő-e. Nagyot sóhajtok, miközben a hátizsákomat igazítom meg a hátamon. Azóta is az a csók jár az eszemben és egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből pedig tudom, hogy kellene... nagyon is kellene! Amikor aztán meglátom azonnal mosoly szökik az arcomra. A vonatig még jó eséllyel van pár perc, de már azt se lesz egyszerű kibírni, aztán Londonból már zsupszkulccsal megyünk majd tovább, oda küldték el a szüleim, viszont addig azért még el kell jutnunk. - Szia! Remélem nem pakoltál be nagyon, mert elég meleg lesz... végre nem fagyunk halálra. - na igen ott ahova megyünk nem kell majd pulcsi, meg hasonlók, ez a jó karácsony, amikor nem kell aggódni a hóhelyzet miatt. Én mondjuk sosem voltam annyira a nagy havas karácsonyok híve, valószínűleg pont azért, mert viszonylag sokat utaztunk és mindig máshol töltöttem a karácsonyt, úgyhogy nem zavar, ha másabb, mint a megszokott. A vonat közben befut, én pedig megkeresem, hogy hol is foglalunk majd helyet. Igen azt hiszem zavarban vagyok. - Szerinted... mi lesz? - igen sikerül úgy fél percig bírni, hogy végül ne kérdezzek rá. Nem ment tovább. Aggódom, itt is óvatosnak kell lenni, a kalauz is ismerhet bárkit és... és nem tudom, hogy nem lesz-e ebből baj. Nem akarom, hogy neki baja legyen belőle, hogy kirúgják vagy valami még rosszabb. Mi van, ha vissza kell mennie az Azkabanba miattam? Azt nem élném túl!
