Bernadette & David

- Te meg gúnyolódsz? - teszem fel epésen a kérdést, és magasba szalad az egyik szemöldököm. Ez a bárgyú kép, megkésett reakció... Most tényleg?  Nem, ne akarjon felhúzni, ez egy jótanács. Bár amilyen az idő, a fagyoskodásra is esélye lehetett... Szegény pára. Nem, nem tudom sajnálni, ha már felvigyáz rám, akkor azért kiszúrok vele, még ha az időjárás nem is az én érdemem, hátha elveszi a kedvét. (Na igen, ez a féle kárörvendés pontosan olyan, mintha tényleg egy 3 éves lennék...) Azonban eddig még nem jártam sikerrel. Sebaj! Egyszer... egyszer mindennek eljön az ideje. Újra csak David lesz, és befejezi a pesztráskodást.
A bárgyúságból végül egy másik mosoly, abból pedig a pásztázó tekintet fejcsóválással tálalva. Ínyenc fogás, és sosem értem a mozdulatsort. Összefonom a kezeimet mellkasomon. Mégis mit csináltam volna, hogy ezt mindig megkapom? Ügyesebb vagyok annál, semhogy összeverjenek... Bár David, barát, és a barátnőm bátyja, és persze vigyázzon rám rendesen. Persze-persze értem én, nem én vagyok a világon a legszeretnivalóbb teremtmény, hiszen amennyi mindent lenyúltam, és ahány embert bezártak miattam, az nem is kevés, de azért... Ehhh, mit képzel rólam? Hagynám magam megveretni? Hm... A helyzet az, hogy igen, vagyok olyan elvetemült, hogy adrenalinfüggőségem állandóan a veszély irányába húz, és még talán keresem is, viszont így szép az élet, nemde? Ki az az idióta, aki bele akar fulladni az unalomba?
- Sötét alakok, he? Nem kényszerítelek én semmire, hagyhatod a képzelgést - nem, nem tudja, hogy ez A tökéletes taktika, vagy nagyon jól titkolja néhány esetben. Pedig ez szerves része mindennek, ebből nőnek ki az ügyeim, és ez nagyrészben vezet elveszett kincsekhez. Beválik, a hasznossága nem is lehet kétséges. Viszont ezt randinak nevezni erős túlzás. Hacsak nem vagyok mazochista... Agyfárasztó meghallgatni minden apró-cseprő dolgukat, és a szűkült agyú gondolataikat, és a pitiáner életükre vonatkozó monológjaikat végigülni, és szagolni őket, mikor már bűzlenek, és nemcsak az alkoholtól. Ez átalában a legunalmasabb része mindennek... bár gondolatban kiröhögöm őket némely esetben. Igen, ez maziochizmus, tisztán, a cél érdekében hozott áldozat.
Ácsi! Most konstatálom csak, hogy belekerült a személyes légterembe, és most kacsintott rám... A szemöldökeim ismét a homlokom közepén állnak meg, de csak azért, mert továbbkúszni már ők sem tudnak. Héló, ezt azért nem! Van határa a dolgoknak. Bejelentheti az engedetlenséget, viszont ez már így mindenképpen sok. Tudhatná, hogy mennyit engedhet meg magának.
- Igen, most befejezheted, elég volt - mondom morcosan. Rendben, akkor most én mászok bele a képedbe, és kényszerítelek arra pár lépéssel, hogy hátrálj... - Mára nem tudom mi után kellene koslatnunk... Azok az alakok a Szárnyas vadkanban... egyszerűen használhatatlanok. Mint egy darab rongy, de azt is többre tudom hasznosítani... Viszont Te biztosan többet tudsz az ilyesféle személyekről, auror - vetem oda szemtelenkedve. Ezzel, hogy ötletem sincs, vagy elüldözöm, vagy... vagy nem tudom mit érek el. Valamit biztos. Olyan még sosem volt, hogy valami ne lett volna. Fő vélom pedig mi lenne más, mint a szabadság?

Vannak dolgok, amik sosem változnak. Például ez a sikátor. Évek óta tele van patkányokkal, és ugyanaz a fülledt, mocskos levegő árad szét benne. Egészen furcsa, hogy még mindig idejövök felderíteni egy-egy tárgy eredetét vagy hollétét. Furcsa, de hasznos. Sztereotípiák ide, vagy oda azok az emberek, akik rejtegetnek valamit ide jönnek, legalábbis a nagy átlag. Mert hát a krém azért nem egy koszos lyukba gyülekezik. Mindegy. A semmirekellő alakokkal is bőven megelégszem, ha tudnak használható információval szolgálni. Egy üveg pia után, vagy néhány galleonért pedig csicseregnek, mint egy kismadár. Így az első utam gyakran vezet ide. Hova máshova? Rossz környék, de kit izgat? Nem fog az ölembe hullani egyetlen eltűnt tárgy is, kicsit irreális lenne. Ez van. Ez a munkám, s igyekszem lubickolni abban, hogy legálisan járok tilosban. A francot érdekli, ha esetleg el akarják vágni majd a torkomat, majd kitalálok valamit. Az lényegtelen, hogy mit. Megoldom.
Így vagy úgy, újra a Szárnyas vadkan falai között találom magam, mindenféle kétes előéletű, vagy éppen jelenlegi életű személy társaságában. Az alkohol butító hatását igyekeznék újra letesztelni valamelyiken, ha  a beszéd felénél nem jutna eszembe, hogy David újra idejön. És valószínűleg valahol vár, vagy koslat utánam. Persze a gondolataim elkalandoznak, amúgy se nagyon érdekel a beszélgetőpartnerem szerencsétlen élete, hiszen elnézve nem sok információt fog kiköhögni, inkább arról beszél mennyire bántja, hogy a sötét nagyúr nincs többé... Na persze! Ó minő borzalom! Fel sem fogom, hogy még mindig vannak olyan barmok, akiket ez érdekel. A kutya se szarja le. Na mindegy. Egyre több poharat hajt fel.
- Egy perc - szólalok meg. Mondanám, hogy annyi idő múlva jövök vissza, de hazudnék. Így az egy perc, kb. azt az időmennyiséget jelöli, amíg kiérek a helyről, és drágalátos barátnőm, bátyuskája felé tartok. Mert "megbeszéltük". Vagyis ő elmondta, én meg még jófej vagyok, és odamegyek, hátha megszabadulok tőle. Jó, nem utálom őt, nem erről van szó. Nem rá vagyok zabos, hanem az ellenőrizgetésre, hogy nem veszthet szem elől, amitől én agybajt kapok. Mintha megkötötték volna a kezeim. Holott tudom, hogy ez a dolga, de felettébb idegesít, így igyekszem jókislány lenni, hogy ne tartson sokáig a dolog. Amúgy nincs bajom vele, vicces, kedves, már nem az a "tutyimutyi" kissrác, aki érgen, csakhát meglehetősen könnyebben venném, ha nem a felügyeletem lett volna rábízva. Mint valami pesztra... Komolyan úgy érzem magam, mint valami 3 éves... Komolytalan ez az egész cécó! És valójában csak annyi történt, hogy dolgoztam, talán kissé túl jól... Erre mit kapok érte? Egy dadát, aki a legjobb barátnőm bátyja? A nyakamra nő az a család jó, és rossz értelemben is.
És ahogy kilépek az ajtón, azért orrbacsap az a "friss" levegő. Újabb könnyelmű kijelentés. Friss levegő, naná... Végülis viszonyítás kérdése. Például a bentihez képest egészen üdítő. Nem kellenek hozzá percek sem, hogy észrevegyem az imént emlegetett aurort, aki éppen a falnak dőlve lopja a napot, vagy hogy helyesebben fejezzem ki magam: az áldozatára vár, ergo rám. Persze titokban azért mindig reménykedem, hogy hátha most... ezúttal hátha nincs ott. Megijedt, nincs kedve, nem tetszik neki a hely bűze, vagy tudomisén. Tulajdonképpen az indok nem hat meg. De örülnék, ha egy kis időre megszabadulhatnék tőle... Egy picit! Könyörüljön rajtam az ég... De nem ma. Ma éppen megint belesimulok a "jókislány, aki senkit nem bánt" szerepkörbe. Odalépdelek hozzá, és az ő példáját követve szintén a falnak támaszkodom.
- Na szia - vetem oda, úgy mellékesen. - Itt vagyok. Megint - fűzöm hozzá, a hangomon érezhetően, hogy nem igazán a fogamra való, hogy újra félbeszakítson egy munkát. - Szóval, mára teljesítetted a megszokott normát, vagy esetleg a változatosság kedvéért, újra követni szeretnél? - húzom cinkos mosolyra a szám. Talán már nincs is szükség a válaszára. Dehát a "jókislányok" kedvességből kérdeznek ilyeneket, nem? Ja, és nem bunkók, és vágnak csípős megjegyzéseket mindenkihez, de ehhez ő már hozzászokott, nyugtatom magam. Volt rá ideje. Egyébként sem vagyok minden pillanatban zabos, csak alkalomadtán, ha olyan a kedvem. És hallgatni egy Voldemort-megszállott alak életútját... Mit is mondjak, nem dobta fel a napomat, pláne, hogy még használható dolgokat sem nyögött ki.... Ilyen az élet. Az agyunkra megy, de azért próbálunk belőle jól kijönni, és ha unalmas, vagy érdektelen, akkor se hagyjuk abba.