Nem szabad kihagyni!

Az új küldetés
hamarosan kezdetét veszi
Kalandra jelentkezők
⊰ 1 - Játékos neve
⊰ 2 - Játékos neve
⊰ 3 - Játékos neve
⊰ 4 - Játékos neve
⊰ 5 - Játékos neve


ϟ Harry Potter - Days of future past ϟ
 
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Üdvözlet!


2000-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 1999-2000-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, lassan négy éve végleg megszűnt létezni. Megmaradt hívei bujkálnak, és az auroroknak hála egyre ritkábbak az ex-halálfalókról szóló hírek is. Úgy tűnik, hogy a varázslóvilágot jelenleg béke és nyugalom övezi, de vajon meddig? Légy részese te is az új kalandoknak!

Az oldal alapítása:
2014. október 2.
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Promóink




Legfrissebb




ϟ Házpontok 2018-2019
  Yesterday at 13:55
Megan Smith

ϟ Farkasálmok
  Yesterday at 13:20
Tim Roberts




A hónap posztolói
Luna Lovegood
 
Jacob Troops
 
Gina Accipiter
 
Kieran O'Byrne
 
Megan Smith
 
Christopher Graves
 
Adam Jericho
 
Dane Seoras
 
Nox Djarum
 
Shanna Griffin
 
Statisztika

Összesen 595 regisztrált felhasználónk van.

Legújabb felhasználó: Melissa Greenwood

Jelenleg összesen 39886 hozzászólás olvasható. in 3514 subjects
Ki van itt?

Jelenleg 11 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég :: 2 Bots



A legtöbb felhasználó (77 fő) 2014-10-02, 18:29-kor volt itt.

Share|

aiden × reilly × benedict

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
SzerzőÜzenet
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: aiden × reilly × benedict 2014-12-31, 14:44

First topic message reminder :



from Reilly with love

Benedict × Aiden

A múlt éjszakám másról sem szólt, mint döntések zsúfolt sorozatáról, s az ambivalens érzésekkel való megküzdésről.
Aiden szobája alig néhány folyosóval volt csak arrébb, mint az enyém. Takarodó után, pálcával világítva, egy szál köntösben is átosonhattam volna hozzá, de ehelyett, az álmatlan forgolódást választottam a széles franciaágyban. Hiába terveztem el már kora délután, hogy a Benedict szobájából visszafelé úton célba veszem a fentebb említett mardekárost, mondvacsinált indokokra hivatkozva, dupla kerülővel vetettem be magam hálószobám mélyébe. Ott persze azonnal kedves vonásai után kutattam, s leellenőriztem a reggeliző tálcán maradt maradékokat, de azok pont olyan rendben hevertek ott érintetlenül, mint mikor magam mögött hagytam a helyiséget, a földön fekvő Aidennel.

A hajnalba nyúló pakolás közben megszámlálhatatlan mennyiségű rimánkodó imát kántáltam el. Aggódtam a holnapi kiruccanás miatt, az Aidennel való fiatal kapcsolatomért, Benedictért, s végső soron magamért, hogy most látom utoljára a kastély ódon épületét, egész falszakaszokat beterítő rózsaablakait, boltíves folyosóit.
Túlaggódtam a dolgot feltehetőleg, s nem is fogunk többet találni, mint a helyszínen járt elődeink. Szinte már éreztem, ahogy láthatatlan falakba ütközünk, néhány rossz lépéssel felszítjuk dühét az évtizedekig hatástalanított átkoknak. Rossz előérzet tartotta görcsbe rántva gyomromat.

* * *

Múlni nem akaró bizonytalanságom még reggel is nehéz súlyával ott tobzódott mellkasomon. Ébredést követően, azonnal az előre kikészített ruháimért nyúltam. Elvégeztem a reggel habitusát; kifésültem az éjszakai forgolódásban összegubancolódott tincseimet, mentolos fogkrémmel frissítettem fel leheletemet. Mikor már a cipő is rajtam volt, vállamra akasztottam mélyen alálógó szütyőmet, s varázspálcával világítva a szürke folyosókon, elindultam a titkos járathoz, melynél pontosan fél hétkor beszéltem meg találkozót Benedicttel. Bármennyire is siettem, nem felejtkeztem el újfent belógni a konyhára, hogy néhány süteményt, gyümölcsöt és szendvicset táskámba tuszkoljak.
Furcsa érzés kerített hatalmába. Mintha valaki megelőzve engem, előre elrendelte volna a konyha szorgos kis munkásainak, hogy készítsék elő az egésznapos kalória-bevitelünkhöz szükséges falatokat. Hogyan is gondolhattam azt egy percig is, hogy Benedict Beaufort bármiről is megfeledkezett!
A csészébe töltött gőzölgő fekete teák egyikébe belekortyoltam. Az üres, forró ital egészen felélesztett. Feledésbe merült a múlt éjszaka nyugtalansága elfogyasztását követően.
Kimerészkedve a konyhából, úgy gondoltam, hogy senki nem követ és senki nem látott meg. Ehelyett minden lépésemet egy másik követte. Az üres folyosó visszhangja játszott velem? Vagy az alagsorban lakó rosszindulatú szellem űzött kegyetlen tréfát elmémmel?
Szaladni kezdtem a földszinti szobor felé. Tenyeremet sietve a lépcsőfokok mellé húzott korlátra simítottam, de addigra egy másik kéz is utolérte enyémet.
– Aiden? Mit művelsz te ilyen korán a folyosón? Nem aludnod kellene? Hétvége van… a reggeliig még legalább fél óra van.
S miközben letromfoltam a fiút fojtott hangon suttogva, rájöttem, hogy ha felteszi nekem ugyanezeket a kérdéseket, nem fogok tudni tökéletes kifogást találni rohanásomra. Hiszen hová is tartottam túrabakancsban, réteges öltözetben, táskával az oldalamon? Egész lehetetlen helyzetbe kerültem.



made by torie

Vissza az elejére Go down

SzerzőÜzenet
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: aiden × reilly × benedict 2015-01-02, 23:34



from Reilly with love

Benedict × Aiden

London peremvidékén fagytam le a seprűről. Azt hittem, a következő negyedórát, mely a belvárosi misztikum színhelyéhez vezet, kibírom, de erre vacogó ajkaim, didergő kézfejeim és átfagyott testem rácáfolt. Épp, hogy még mozgatni bírtam a decemberi csípős fagyban kihűlt végtagjaimat.
Átbukdácsolva néhány dombon, Benedict oldalára érve, már ő is érezte a dermesztő hűvöst, mely testem reszkető porcikáiból áradt.
– Pedig felöltöztem – szűrtem halkan a szavakat, ahogy átfogott meleg karjával. Oldalának dőlve élveztem, ahogy a meleg kötött pulóver elérte satnya mellkasomat, s némi melegséget árasztott szét bensőmben.
Hálásan mosolyogtam magam elé. A fiatal mágus megtanulhatta az évek során, hogy velem csak úgy lehet bárminek neki vágni, ha előtte a hátizsákot megtömtük a Szent Mungó Varázsnyavalya– és Ragálykúráló Ispotály felszereltségével felérő tartalékokkal a hátizsákunkat.
Nem szerencsétlen voltam, egyszerűen sérülékeny.
Ugyan ezt a kettőt nem sok választotta el egymástól, mégis, ha elestem, akkor egész biztosan a nyakam törtem, ha a nyelvem a jégkockára ragadt, akkor napokra megfosztottam magam az ízlelés négy alapaspektusának felismerésétől, és így tovább.
Benedictnek nyolc éve volt, hogy felkészüljön rám.
– Hopponálni? Meg akarsz ölni minket?
Amennyire lila ajkaim engedték, felmosolyogtam rá. Tudta, hogy csipkelődésem egyáltalán nem rossz indulatú. Egyszerűen csak szerettem számon tartani, hogy a sikkes francia arisztokratának is volt gyenge pontja az életben.
Mégis rábíztam magam, már csak azért is, mert jó volt érezni közelségének melegét. A köldököm környékén hirtelen megéreztem a jellegzetes kellemetlenséget; ahogy gyűszűnyi lyukon keresztül egy távolabbi pontjára szippantja testemet valami megfoghatatlan, mágikus erő.
Utazás közben valahogy kicsúszott kezem Benedictéből, s egy méterrel messzebb kerültem tőle érkezéskor. A felém száguldó hangos, elviselhetetlen fekete gurulójármű két sárgán izzó szeme közé kerültem. Vonzottam a veszélyt és az életemre törő helyzeteket.
Valószínűleg hagyom magam elüttetni a belvárosi párában, ha kísérőm nem ránt be az útpadkán belülre.
– Te csak engem akarsz megölni! – ziháló szívem torkomban dobogott. Levegőt sem volt időm venni a muglik világában, mert majdnem elüttettem magam. Ehhez már tehetség kellett.
Ijedtségemben ruháimat kezdtem igazgatni. Ügyetlen kezem, amint a kötött csíkos sapkát vonta rá vörös füleimre, belekapott szemembe. Meg sem lepődtem. Le fogok sérülni. Ez már egész biztos.
Nem is sziszegtem, vagy panaszkodtam. Megszoktam.
Míg én megint kárt tettem magamban, ő elővette a térképünket, hogy bemérje, mennyire vagyunk még a célunktól. Belekukucskáltam karja felett én is a tintával foltozott pergamen értelmébe, s próbáltam beazonosítani magunkat.
Gyengeségeim kevese közé tartozott a térképolvasásban szerzett tehetségtelenség. Ha labirintusba zártak volna egy térképpel, én gyönyörűen eltévedtem volna. Még jó, hogy Benedicttel kiegészítettük egymást.
Magam is fellelkesültem, s nevetve futottam utána, ahogy húzni kezdett a célponttá lett telefonfülke irányába. Mindig elfelejtette, hogy nem kaptam olyan hosszú lábakat, mint ő, s ha sietett, nekem rohannom kellett mögötte.
Belépve a fülkébe, a hely egészen szűkösnek bizonyult, s megint sikerült kiszabadítanom kézfejemet a fiú markának fogságából, így ott maradtam egyedül a fülke belsejében.
Elbűvölt a mugliismeret órákon csupán szemléltetés céljából bemutatott készülék, a telefon, melyet nem tehettem meg, hogy ne próbáljak ki. Felemelve, hallottam, ahogy sistereg a vonal. Valami ilyenről mesélt a tanerő is, de most végre saját fülemmel akartam hallani. A kilenc gomb csábított magához, így öt-hat számot hasraütés szerűen zongoráztam le a domború kijelzőn.
Élveztem hallgatni a számokat, egész addig, míg néhány percnyi komoly zenei ütemet hallva, egy francia úr fel nem vette. Merlinem, mit műveltem!
A kagylót, azonnal visszacsaptam a helyére, s koncentrálva úticélomra, követtem Benedictet.
– Áucs – persze, hogy léptem közbe neki ütköztem Benedict mellkasának. – Megjöttem! Ne haragudj. Kipróbáltam a telefont. Nagyon tetszett. Valaki bele is szólt. Kagylóztam… vagyis, hogy mondják? Tárcsáztam és telefonáltam!
Úgy meséltem a rám újdonság erejével ható eseményről, mintha a kisgyermeket hoznák ki a vidámparkból.
– Wow.
Ennél már csak az 1900-as évek elejéről visszamaradt családi ház romjai bájolták el jobban elmémet. Megrökönyödve figyeltem, ahogy felsejlik előttünk a kincs egy része, mi eddig elzárva pihent szem előtt.
– Megtaláltuk, Benedict! Itt vagyunk!
Örömködve kapkodtam pillantásom a fiú és a ház között. Némán, felszólítás nélkül azonnal a romokhoz indultam. Megfeledkeztem félelmeimről, sérülékenységemről, s az volt az elsődleges célpontom, hogy bejussak az építménybe. A verandáról rám pislogó, rácsozott ablakok üvegén át semmit nem lehetett kivenni a bent lakozó világból. Mindent por ült meg, sötétség, hosszú évtizedek szagát éreztem orromba kúszni.
Tényleg ráleltünk valamire.
– Keressük meg a bejáratot. Szétválunk?
S ha Benedict bólintott, akkor elindultam a ház körül, pálcámat magam elé szegezve. A lehetséges bűbájokat a megfelelő főzettel hatástalanítottam. De úgy tűnt, amit a falakon kívül hagytak, azt már kilopták az ereklyevadászok.
Hosszú percek teltek el, mikor sziklamorzsalékkal fedett üveges bejáratot találtam a földbe mélyítve.
Az izgatottságtól reszketett a hangom.
– Benedict! Gyere! Megtaláltam! Ben, megvan!
Nem várva segítségére, pálcám erejét kihasználva, távolabbi pontba hánytam a törmeléket, hogy a küszöbre léphessek.
Rossz ötlet volt, későn vettem észre a titkos írást, mellyel már ezelőtt is találkoztunk. Cipőmet beton fonta körbe. Képtelen voltam mozdulni, ráadásul pálcámmal az ajtóra vésett feliratot világítottam meg, s amúgy sem ismertem bűbájt, mely szabadságot adott volna a nehéz kötőanyagból.
Szükségünk volt a könyvre, hogy megfejtsük, mit rejteget előlünk az ódon ház.
– Kicsit ideragadtam… a cipőmet benőtte a beton. Te inkább maradj távolabb, csak nyisd fel a könyvet az abcnél… megint itt van egy egész mondat.
Éppen elég volt, hogy én kelepcébe kerültem. Egy valamelyikünknek épen kellett maradnia, hogy eljusson a végpontba. Ennek a személynek Benedictnek kellett lennie. Bármi is lakozott bent, az őt illette.



made by torie

Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: aiden × reilly × benedict 2015-01-02, 17:38

- Reilly! – A lányra szóltam, hisz feltételezésének nem volt alapja. Pontosan ismert, mindent tudott rólam, arról is, ha találkoztam valakivel. Az elmúlt hónapokban azonban egyetlen nővel sem kerültem közelebbi kapcsolatba ahhoz, hogy a lány ilyen vicces megjegyzéseket tegyen.
- Ez nem az, aminek gondolod. – Zártam le röviden a témát, sokkal inkább érdekelt az, hogy mitől éktelenkedett olyan folt a lány térdén, s miért gyúrta ujjaival úgy, mintha ezzel csillapíthatná legjobban fájdalmát.
- Te szegény, azért annyira nem kellett volna sietned, hogy a nyakadat törd. Néhány perc ide vagy oda nem számít. – Kedvesen mosolyogtam a lányra, s ha megengedte, akkor leguggoltam mellé és szemügyre vettem a sérülését.
- Van nálam egy kis gyógyító bájital, kérsz belőle egy kicsit? Elmulasztja a fájdalmat és a gyulladást. Egész jó kis szer, felkészültem minden eshetőségre. – Felnevettem, ismerve Reillyt biztos voltam abban, hogy minimum négy-öt horzsolást be fog szerezni a kis kalandos utunk során. Soha nem volt olyan pillanat, hogy ne történne vele valami apró baleset. Lekopogom, soha, egyetlen helyzetben sem sérült meg komolyabban.
Kíváncsian fürkésztem pillantását, biztosra akartam menni, hogy nem-e értesült valaki a kis úti célunkról. Megbíztam Reillyban, a lány ígéretet tett nekem arról, hogy senkinek nem fog beszélni erről, még annak az új srácnak sem, aki annyira levette őt a lábáról. Ígérete ellenére mégis rossz megérzésem volt, s rá kellett kérdeznem.
- Tessék? Jaj, ne már Reilly, egyetlen egy dologra kértelek meg és azt sem tudod tartani. – Szinte egymással párhuzamosan beszéltünk. Kicsit csalódott voltam, amiért a lány elárulta egy titkunkat az első olyan srácnak, aki megbolondította a csókjával. Szavaira is csak csóválni tudtam a fejemet.
- Megcsókolt, és te máris elárultad neki, amit tudni akart. Ki tudja, hogy hány embernek fogja szétkürtölni azt, hogy hová tartunk. Reilly, megbeszéltük, hogy nem beszélünk erről senkinek, nem? Miért kellett beavatnod a pasidat is? – Rosszallóan vontam össze szavaimat, s igen is, azt akartam, hogy egy kicsit érezze rosszul magát, amiért elárult. Még ha nem is tűnt ez olyan hatalmas dolognak, számomra a bizalom nagyon fontos volt, a lány pedig átlépett bizonyos határokat.
Egy ideig még morcosan fürkésztem kékjeit, miközben hallgattam magyarázatát, hogy mit miért tett. S hiába akartam, képtelen voltam rá haragudni. Túlságosan is szerettem Reillyt ahhoz, hogy dühöm néhány percnél tovább tartson irányába. Végül is, volt megfelelő érvelése a történtekre, s tulajdonképp valóban nem ártott, ha valaki tud arról, hová készülünk. Igaz, nem feltétlenül erre az új mardekáros szívtipróra bíztam volna a legféltettebb titkainkat, de Reilly tudta, hogy mit csinál. S ha ő úgy érezte, hogy megbízható a srác, ám legyen.
- Épp ez az, három hónapja van itt és alig ismered. De néhány csókkal meg vett téged kilóra, csak mert bizseregsz, ha hozzád ér. Áh, csajok..- Szemeimet forgattam, végül mégis halovány mosolyt húztam ajkaimra.
- Jó, legyen. Én megbízom benned, remélem, hogy ez a térd remegtető lovagod is lesz oly megbízható, hogy nem fecsegi ki titkainkat a vetélytársainknak. – Megigazítottam vállamon a táska pántját, majd biccentettem a lány szavaira, s elindultunk.
- Oké, remélem, hogy hoztál pálcát. Nálam van térkép, a kódfejtő és apám mágikus órája is. Talán hasznát vehetjük. – Rákacsintottam a lányra, majd ahogy nyílt az ajtó, előre sétáltam.
Odabent sötét volt, megütötte orromat a dohos pince illata, s éreztem a minket körülölelő, nyirkos levegőt.
- Utálom az ilyen sötét járatokat, tele van minden bogarakkal és pókokkal. – Fintorodtam el, bár mindezt nem láthatta a sötétben. Pálcámat elővettem, előre tartottam, s határozottan ejtettem ki a varázsszavakat.
- Lumos – Pálcám végéből fény tört elő, s bevilágította utunkat. Újra elhúztam a számat, mert mindenütt pókhálók lógtak, s dermesztő volt a hideg a járatban.
- Ez olyan, mint a kalandregényekben. – Pillantottam hátra, hogy lássam, követ-e a lány. Elgondolkodottnak tűnt, talán csak nem volt hozzá szokva az ilyen alagutakhoz és őt is zavarta a sötétség.
- Igen, már meg is érkeztünk. – Jó érzés volt végre kitörni a fényre, jó néhány percig hunyorognom kellett, míg hozzászoktam az új fényviszonyokhoz.
Roxmortsból seprűn indultunk tovább, hegyek, s völgyek közt, erdőkön át szálltunk, hogy megközelítsük London városát. Megtehettük volna egyszerű hoppanálás kíséretében is utunkat, de ha már úgyis elindultunk, hadd lássunk valamit a csodálatos tájból.
Mindvégig Reillyt követtem, jó érzéssel töltött el a repkedés, magamba szívtam a hideg téli levegőt, s emlékezetembe véstem a tájat.
Leszállást követően a fák között barangoltunk, apró ágak, falevelek ropogtak talpunk alatt. Úgy éreztem magam, mint egy kalandregény főszereplője, aki csodálatos partnernőjével veti bele magát a kalandok rejtelmeibe.
- Minden rendben van Reilly? – Mellé lépve arcát kezdtem fürkészni, majd tekintetét. Egészen kipirult, ajkai pedig a hidegtől elvesztették vöröslő színüket.
- Te nagyon fázhatsz, ne tagadd. Gyere, hadd melegítselek fel. – Azzal mellé lépve, átöleltem, majd kesztyűs kezeimmel dörzsöltem picit a hátát, hogy némi meleget leheljek testébe.
- Tudod mit? Hoppanáljunk! – Azzal megfogtam a lány kezét, s egy pálcaintés kíséretében máris a nyüzsgő, belvárosi utcákon találtuk magunkat.
- Hopsz, vigyáázz . – Hirtelen ragadtam karon a lányt, hogy félrerántsam a felénk száguldó jármű útjából.
- Meg kell tanulnom hoppanálni. – Jegyeztem meg, hisz még mindig nem ment olyan jól, mint a lánynak. Akár baleset is érhetett volna minket.
- Lássuk csak, nézzük meg a térképet. – Előhalászva táskám mélyéről a pergament, szétnyitottam a lapokat, s úgy tartottam, hogy a lány is lássa az ábrát.
- Látod? Itt a Tower és ennek a közelében kell lennie a patikus házának. Gyere.- Kézen fogva a lányt, izgatottan indultam meg, s egy telefonfülkéhez értünk.
- Na most, az 1920-as években állítólag itt egy bódé állt és elvileg az volt az átjáró a házhoz. Le merném fogadni, hogy most ez a telefonfülke rejti az átjárót. Készen állsz? – Azzal átléptem a fülke küszöbét, erősen összpontosítottam, s hirtelen az egész beszippantott, majd kiokádott , mint egy vulkán, s a romos ház előtt ácsorogtam. Döbbenetes volt, hátam mögé pillantva láttam a nyüzsgő várost, mégis, mintha egy burok rejtette volna el a külvilág elől a házat.
- Mi van már ,Reilly mikor érsz ide? – Kezdtem ideges lenni, s féltem, hogy a lánynak nem sikerül átjutni a titkos ajtón.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: aiden × reilly × benedict 2015-01-02, 13:57



from Reilly with love

Benedict × Aiden

Sérült lábamon félve gyűrtem fel a nadrág szárát. Égetett, zsibbadt a térdem, s csak a hasító fájdalom elmaradozása és mozgásképessége végtagomnak, biztosított róla, hogy nem kell töréstől félnem. Szemrevételeztem a sérült felületet, a lila foltokat bőrömön, és az erős horzsolás nyomot. Bármennyire kínzott, s szívem a szemközti padhoz húzott, nem mozdultam, s tovább támasztottam a hátam mögötti falszakaszt.
Némiképp felegyenesedtem, ahogy az emelet irányából ütemes léptek nesze ért el hozzám. A falra erősített gyertya fénye először eldeformált sziluettjét vetítette falra a közeledőnek, majd egyre tisztábban kivehetővé festett árnyszínével Benedict vonalait. A széles vállak, könnyed léptek gazdájának hamarosan az arca is feltűnt.
Hátán jól megrakott hátizsák lógott, s visszatérve simára borotvált arcához, láttam meg a rajta éktelenkedő vöröslő foltot. Már a köszönést megelőzően azzal akartam kezdeni a párbeszédünket, mit művelt, amiért kiérdemelt egy pofont, de mivel számított faggatózásomra, udvarias kérésével belém fojtotta a szavakat.
Megadóan, testem két oldalán emeltem égbe kezeimet, hogy lássa, nem faggatom, ha úgy akarja. Cserfes ajkamra fogaim zártak bilincset, így tényleg csak a gyanakvó gondolatok maradtak hátra.
Egy nőnek a legveszélyesebb volt azt mondani, hogy ne is kérdezd. Élénk fantáziavilágunk, a konklúziók kusza szénaboglyája tettek minket annyira jó emberismerőkké. Rögtön a tegnap délelőtti pironkodása jutott eszembe, ahogy takargatta magát előlem, és igyekezett megválni zavaró közelségemtől. Ráadásul még azt a kérdést, a kapcsolatára vonatkozóan is leintette! Mintha csak rábólintott volna, úgy bizonyosodtam meg róla, hogy nő van a dologban.
– Ennél már csak az lenne egyértelműbb, ha vöröslő folt lenne a nyakadon, amit almazöld kendővel takargatnál – mégsem bírtam magamnak megtartani felélénkült jókedvemet, s még el is nevettem magam. Egyértelműen dühödt pofontól vöröslött arcának féltekéje.
Persze erről ne is beszéljek és ne is kérdezzek.
Elhallgattam. Neki ez a téma volt érzékeny, nekem pedig az Aidennel való tizenöt perces afférom a lépcsőfordulóban.
– Elestem a lépcsőn, mert nagyon siettem. Kicsit késésben voltam…
Torkomat köszörülve szerettem volna én is lezártnak tekinteni ezt a témát, hiszen a késésem egyértelmű oka Aiden lett volna, amiből azonnal az következett volna, hogy elárultam egy harmadik személynek a mai napra tervezett randevúnkat a misztikus otthonnal.
Benedictnek rávezető téma sem kellett, hiszen még meg sem említettem Aident, máris gyanakodva fixírozta tekintetemet. Az arcomra volt írva, hogy háztársam elvette eszemet közelségével? Hol volt ez megírva, hogy Benedictnek az apró részletekre ennyire érzékenyen kell reagálnia?
Elszégyelltem magam, hiszen nem hazudhattam. Éppen elég, hogy tegnap megtévesztettem őt.
– Ne nézz így, Benedict… alig aludtam valamit, és akkor jött Aiden és megcsókolt. Te nem tudod, hogyan csókol! – megbotránkozva néztem szemeibe. Visszafogtam magam, nem bocsátkozhattam részletekbe. – Egyszerűen féltem, hogy… nos… hogy történik velünk valami. Nem mehettem el anélkül, hogy valaki nem tudja, hol vagyok. Mind a ketten tudjuk, hogy ez nem lesz móka és kacagás. Érintetlen területre megyünk, és csak két gyerek vagyunk varázspálcával a kezünkben és izgatottsággal a szívünkben. Hidd el nekem, nem mondtam volna semmit Aidennek, ha nem bíznék benne. Soha nem árulna el minket. Nincs is kinek. Három hónapja van itt… nem lesz baj. És ha holnapig nem érnénk vissza, mert… mert valami történne, akkor ő riadót fújhat. Nem akarok nyomtalanul eltűnni és odaveszni a romok alatt. Csak elővigyázatos voltam, nem ostoba. Bízz Aidenben, vagy csak bennem. Rendben? Rossz előérzetem volt. Ne haragudj rám ezért.
Nehéz volt, mégis hosszan monologizáltam szükségszerű magyarázatomat. Közelebb lépve hozzá, ujjaimat óvatosan hátizsákja vállpántján nyugvó kézfejére zártam.
– Menjünk. Nem sokára megtelnek a folyosók, és az üzletek is megnyitnak Roxmortsban. Siessünk.
Varázspálcám és a megfelelő varázsszó segítségével utat nyitottam magunk előtt. A falból alacsony ajtó bontakozott ki, amin csak a fejünket lehajtva juthattunk át. Ósdi kilincse lejárt, óvatosan kellett bánnunk vele, zsanérjai elmacskásodva nyervogtak a mozgatásra.
– Menj előre…
S ha Benedict engedékenyen átbújt az ajtón, akkor még egyszer felmértem a folyosót. Nyugodt volt. A falon lévő képek még szuszogtak, a tanárok is gúnyájukat húzták az emeleten. Észrevétlenül tűnhettünk el a kastélyból.
Csak az a reggeli motoszkálás rágta elmémet. Valaki követett. Valaki, aki nem Aiden volt és ez mód felett felkavarta amúgyis aggodalmaskodó lényemet. Nagyobb és félelmetesebb dolgok rejtőznek a kastélyban, mint néhány patkány, vagy a hajamba akadó pókháló, ami beette magát az alagútba.
Lábunk alatt száraz, sárga homok motoszkált, míg el nem értük az elágazást, ahol a Roxmorts felé mutató táblát választva, végre macskakőre léphettünk.
– Mindjárt ott leszünk…

Alig másfél óra múlva értük el a vadregényes tájat London külvárosától egy órányi repüléssel. Közel s távol, nyoma sem volt a civilizációnak. Az elmúlt évszázadok rombolásából gyógyult fel körülöttünk a természet.
– Itt lesz bármi is?
Nevetnem kellett, hiszen annyira szép volt minden, mintha tehetséges festőművész ecsetéből származott volna az érzéki tájkép. A hátunk mögött a tenger és a sziklás falszakasz, melyet élősködő növények ettek be, előttünk a sűrű erdő, melybe nem evett ösvényt a megszokás, fölöttünk pedig a hófehér dunna, mely csak arra várt, hogy kifakadhasson, s ellepjen mindent hófehér pelyheivel.
– Át kell mennünk az erdőn. Nyugatra kell tartanunk, hogy aztán megtaláljuk a szakadékot. Onnan pedig a folyót követjük, míg valami művibe nem botlunk. Menjünk. Aztán reméljük, hogy lesz kandalló és meleg tea a házban, mert megfagyok – lelkesen mosolyogtam hátra Benedictre, majd ha beért, oldalán indultam el az erdő fái között.
Furcsa volt, de továbbra is magamon éreztem a fürkésző szemeket. Időnként hátra pillantva bizonyosodtam meg róla, hogy csak ketten vagyunk, bármennyire is nehezen hihető.
Pálcámról egy pillanatra sem vettem le kezeimet. Hogy is tehettem volna! Elzsibbadt, kihűlt ujjaim szinte a markolatára fagytak.




made by torie

Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: aiden × reilly × benedict 2015-01-01, 20:24

Arcomon még mindig ott éktelenkedett Magdalena Marks tenyérlenyomata, mely piros lenyomatként égett bőrömbe az előző, késő éjszakán. Mentségemre váljék, még csak nem is nekem szánta a pofont, pechemra azonban sikerült bele futnom csípős érintésébe, amit a barátjának szánt.
A tükör előtt ácsorogva, végig húztam ujjaimat arcbőrömön, s nem értettem, hogyan hagyhat egy női tenyér ilyen nyomot egy férfi arcán. Soha életemben nem kaptam még nőtől pofont előtte, nem tettem olyat, amivel kiérdemeltem volna. Ezt is csak mástól örököltem meg, bár nem feltétlen volt harag a szívemben. Legalább kicsit megéreztem, milyen az élet pezsgése. Az utóbbi időben amúgy is csak a kutatásaimnak éltem, s a magánéletemre szinte egyetlen pillanatot sem fordítottam.
- Ne huhogj Serge, nem szép dolog kigúnyolni a gazdád. – Egy pillantással nyugtáztam hófehér baglyom kárörvendését, akinek az volt a szerencséje, hogy imádtam a tollas búráját, s így azt is elviseltem, ha szemtelenkedett velem.
- Sietnem kell, lássuk csak. Huhogj, ha valami hiányzik a felsorolásból. – Azzal még igazítottam egyet a kötött pulóverem alól kikandikáló inggalléromon, majd az ágyam mellé léptem, s el kezdtem bepakolni sötétbarna árnyalatú oldaltáskámba.
- Térkép, könyv megvan. Iránytű megvan, ivóvíz rendben, tinta és pergamen rendben. Kesztyű, kötszerek, gyógyital rendben. Lássuk csak, hm. – Serge hirtelen huhogni kezdett, s szárnyaival úgy csapkodott, hogy könnyedén felhívta magára a figyelmét.
- Apám aranyórájára gondolsz? Talán igazad lehet, azt is magammal viszem. – A féltett kincseimet őrző ládához léptem, elé térdelve, feltártam annak hatalmas fedelét, s kiemeltem mélyéről egyik családi örökségemet, a varázslatos órát. Apámék ereklyevadászatain sok esetben hasznos célt szolgált, kivezette őket még a legnehezebb helyzetekből is. Bíztam abban, hogy a varázslat még mindig működik, s nem csupán az idő mérésére szolgálhat az eszköz.
- Ezt a zsebembe csúsztatom. Még egy kulacs víz és egy zsebkendő. Ó, és majd elfelejtettem. – Serge kalitkájához lépve, egy egeret csúsztattam be itatója mellé, hogy lássa, a gazdája nem feledkezett meg róla, s bizony, gondoskodik a tollas igényeiről. A madár elégedetten vonta csőrébe az egér farkát, majd karmai alá vonva a kisebb termetű, már élettelen állatkát, úgy vigyázta, mintha ezer bagoly lesne rá, hogy megszerezze tőle szerzeményét.
Mosolyogva csóváltam meg fejemet, az összekészített holmikat egyenként csúsztattam a bőrből készült zsák mélye zsebeibe. Még magamra kaptam egy szintén barna bőrkabátot, átakasztottam oldalamon a táskát, s magamhoz véve a pálcámat , elbúcsúztam a szobámtól.
Bakancsaim neszezve szelték végig a hollóhát folyosóját, bár igyekeztem eltompítani lépteimet, hogy kíváncsi háztársaim még csak ne is kérdezhessenek rá, hová készülök. Az évfolyamunkon nem egy hallgató volt, aki szívesen lecsapna azokra a kincsekre, melyeket célul tűztem ki magam elé. Nem tudhatták meg, hová tartok, s hogy Reilly a segítségemre lesz. Nagy áttörést szerettünk volna mindketten, s nem csupán az motivált minket, hogy meg legyen az év végi jegy, és évfolyam elsőként végezhessünk. Nem. Az ott rejlő kincsek , s titkok motiváltak igazán.
Izgatottan szedtem lépteimet, féltem, hogy kicsúszok az időből, hisz nem csak, hogy elaludtam, de indulás előtt mindig izgatottan kavarogtak a szobámban, hogy vajon mi az, amit majd otthon felejtek. Így sem voltam benne biztos, hogy rázártam-e Serge-re a kalitkát, s nem-e kell majd kihívni hozzá a helyi madár kommandót. Hóbagoly létére nagyon is szemtelen tudott lenni, s kedvenc hóbortjai közé tartozott az, ha másokat riogathatott.
Néhány perccel később már a földszinti folyosót szeltem lépteimmel, s meg is pillantottam a rám várakozó leányzót, aki meglehetősen furcsa pozícióban várt rám a megbeszélt találka helynél.
- Szép jó reggelt Reilly, igazán sajnálom, hogy várnod kellett rám. Elnézést. – Halovány mosollyal akartam elnyerni elnézését, amiért talán percekig is ott kellett ácsorognia a korai órákban.
Ha rám nézett, s netán talán észre vette arcomon a piros tenyér lenyomatot, azonnal intettem a kezemmel.
- Ne is kérdezd. Hosszú történet. – Az lett volna, ha elmesélem a legelejéről, hogy pontosan min is veszett össze Magdalena és Frederick a Hollóhát klubhelyiségében. Inkább ellenőriztem a táskámat, hogy minden megvan-e, majd csak azután tűnt fel, hogy a lány a térdét masszírozza.
- Fáj a térded? Milyen volt a reggeled, régóta vársz rám? – Kíváncsian fürkésztem tengerkék íriszeit,s nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzek rá.
- Ugye, senkinek nem mondtad hová készülünk? -
Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: aiden × reilly × benedict 2015-01-01, 14:07



from Reilly with love

Benedict × Aiden

Elengedtem vad képzetét egy újabb csóknak. Indulni akartam, mikor azok az ismerős, gyengéd erőszakkal szorító kezek újra tehetetlenné tettek. Eddig is satuban tartottak, s úgy tetszett, csak akkor nem válik fojtóbbá a hízelgő közelség, ha nyugton maradok.
Fiatalkoromból fakadó félelmem, az érintésekkel és ölelésekkel szemben felállított fenntartásaim, szűnni nem akaró béklyója lüktetett gyomromban. Bármennyire élveztem, hogy elbájol, mámorítóan ér hozzám, ott volt a szálka az ujjam begyében, mi addig fészkelődött, hogy a kellemetlen aggályok átmosták vérmes vágyaimat.
Csak akkor feledtem el mindent, mit rossznak és undorítónak könyveltem el, mikor beszorítva teste és a korlát kovácsoltvasa közé, megcsókolt. Bódultan engedtem áttörni nyelvét ajkaim puha vonalán. Kecsegtetett a gondolat, hogy ebből többet is kaphatnék, csupán a ruháknak kellene egy éjszakára búcsút mondanom, mégis kétkedve cuppantottam el a csók végét.
Ez volt a negyedik alkalom, hogy érezhettem ajkát enyémen, hogy csókjával megremegtette térdeimet, s elérte, hogy arcomat rákvörös szín fesse zavartra.
Pilláimat még a csók után hosszan csukva tartottam. Nem feleltem azonnal a felsorakoztatott kérdésekre, várja ki a sorát. Amennyire hatása alá kerültem közeledésének, valószínű lenne, hogy mint az elgyengült nő a sokadik randevún megnyitja combjait, úgy trilláznám el dalos madár módjára az igazságot. Amit viszont Benedict nyomatékosan megkért, hogy ne tegyek.
Nem ezekre a pillanatokra használták, a két szék közé esett kifejezést, pedig most kifejezetten úgy éreztem, hogy a két oldalról érkező támadás miatt eltöpörödök a két férfi szemében. Nem tudom megtenni, hogy mind a kettőjük kérésének eleget tegyek.
Húznom kellett az időt, hogy némiképp magamhoz térjek.
– Borostás vagy… és szúrsz… – ezzel persze egyáltalán nem megbántani akartam Aident, egyszerűen csak semmi más nem jutott eszembe abban a pillanatban, hogy segítsek kelepcébe szorított helyzetemen. Tenyeremet óvatosan emeltem arcélének vonalához, hogy ujjbegyimmel végigsimítsak a borostás felületen. Jó volt kezem alatt érezni meleg bőrét.
– Muszáj ilyen komoly dolgokról beszélnünk?
Suttogás közben odaadóan belesimítottam arcomat tenyerébe. Jól eső érintésének nem tudtam ellenállni, készségesen, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, bújtam közelebb mellkasához. A függők függősége hozzám képest függetlenség.
Megőrültem Aiden közelében. Nem tudtam hazudni, túl sokszor tettem már.
– Mert nem bírok tisztán gondolkozni melletted. Bolond leszek és meggondolatlan, ha te ott vagy. A koncentrációs képességem romokban hever, ha hozzám érsz. Ez elég indok, hogy miért nem jöhetsz velem? – Őszinteség mosta égszínkék íriszeimet. Nehezemre esett neki a valódi érzéseimről beszélni, mégis úgy gondoltam, hogy megérte könnyítenem a szívemen.
– Benedict Beaufortról kérdeztél – bólintottam egyet visszautalóan, s fejembe vettem, hogy egy héten egyszer tarthatok igazmondásban fulladozó egy órát, mikor nem próbálom még bonyolultabbá tenni az amúgyis kusza életemet. – Ő a világ legjobb barátja. Hollóhátas, velünk egy évfolyamba jár, ráadásul még egy képzésen is vagyunk. Egy az itt tanuló legtehetségesebb ereklyevadászok közül. Talált valamit, ami elég rejtélyes és misztikus ahhoz, hogyha sikerül felnyitnunk és megfejteni a titkát, akkor történelmi témájú könyvek hasábjairól köszönjünk vissza. Tegnap is miatta maradtam le az ebédről, a vacsoráról. Olyan pergamenekre bukkant, melyek közelebb vittek minket a mai úticélunkhoz. Nem tudom, hogy mennyire érdekel… nem is kellene beszélnem neked róla. De most adok egy esélyt neked. Szeretnék bízni benned.  
Tekintetemmel a fiú háta mögötti lépcsőfordulót vizslattam végig. Nem akartam, hogy Benedict hallja, ahogy megszegem a neki tett ígéretemet.
– Az 1920-as években épült egy családi ház. Egy feketemágiát pártoló patikus lakta a családjával. Több értékes antikvitást őriztek a vitrinekben, soha nem látott, csak remélt varázslatos tárgyaktól roskadozik a ház. Bűbájok, ártások, varázslatok védték a mai napig a kíváncsi szemek elöl. A ház nem csak térben képes a rossz ajtón belépőt teleportálni, de másfelől időnyerőként is funkcionál. A második világháborúban veszett nyoma. Rengeteg szakképzett és nálunk érettebb ereklyevadász vesztette itt életét. De nekünk most olyan ismereteink vannak, amikről sokan csak álmodtak. Ha visszajöttem elmagyarázom. Viszont Benedict már vár rám. Nem várathatom meg. Tudni fogja, hogy veled voltam… had menjek. Holnap veled reggelizek, és én viszem a kávét és a péksüteményt. Vigyázz magadra…
Gyengéden rámosolyogva a fiatal varázslóra, lefejtettem kezét csípőmről, hogy most már sokkal gyorsabban vesszek bele a sötét hajnalba, mint ahogy ezelőtt tettem volna. Az utolsó lépcsőfoknál azonban szerencsétlenségemre sikerült orra buknom, így nyekkenve érkeztem a betonlépcsőfokra.
Vissza kellett tartanom fájdalmas sziszegésemet, hogy aztán elhitessem Aidennel, hogy nem törtem össze magam.
– És én is tudok vigyázni magamra, nem kell aggódni…
S mintha nem fájna semmim, úgy igyekeztem eltűnni Aiden szeme előtt, hogy aztán szabadon sántikálhassak.
A földszintre érve, meggyorsítottam lépteimet, s furcsa mód, elsőként érkeztem a megbeszélt indulási pontra. Hova lett Benedict? A mindig pontos Benedict? Az nem lehet, hogy ennyire korán érkeztem.
Hátamat a falnak vetve, ráhajoltam fájós térdemre, s míg senki nem tűnt fel a láthatáron, azt masszíroztam. Kizárólag én lehetek ennyire béna.



made by torie

Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: aiden × reilly × benedict 2015-01-01, 01:17

Felvont szemöldökkel pillantottam a barna fürtök gazdájára, hisz szavai riadtnak tűntek, s elég sok badarságot hordott össze néhány pillanat alatt. Láthatta az arcomra kiülő értetlenséget, s azt a játékos mosolyt is, mi ajkaimra futott.
- Ne mondj butaságokat, ugyan ki motoszkálna itt Hisztis Myrtillen kívül? – Nevetve csóváltam meg fejemet, majd körbepillantottam, s újra Reilly szemeibe pillantottam.
- Nézz csak körbe, nincs itt senki. Ha valaki követett volna, annak valahol itt kellene lennie, nem? De én nem láttam utánad jönni senkit. Ennyire nem kellene félned itt házon belül. Talán túl sok horrorisztikus történetet olvasgatsz. – Elmosolyodtam, s nem igen tudtam elképzelni azt, hogy bárki idegen kóborolhatna az iskola falain belül.
- Jaj ne légy már ennyire hangulat romboló. – Reilly szokásához híven, morcosnak tűnt, s szóvá tette, hogy hozzá képest én maga vagyok a vigyor hercege. Nem zavart, egyáltalán.
- Nem, egyáltalán nem unom és igen, lehetséges, hogy csak téged tisztellek meg vele. Ne mond azt, hogy nem tetszik. – Vigyorom mosollyá alakult, pillantásomat végig futtattam alakján, s közelebb léptem hozzá. Egyrészt azért, hogy ne álljak néhány lépcsőfokkal feljebb, másrészt pedig, sokkal jobb volt mellette. Ő ezt valószínűleg nem értékelte, hisz kézfeje máris kicsúszott tenyerem alól, s mintha ezzel akarna ellenem tüntetni, jól láthatóan védelmi vonalat alkotott maga előtt karjaiból.
Kíváncsivá tett, hogy mégis mit kószál ilyen korán a kastélyban efféle túrafelszerelésben. Keresve pillantását, próbáltam kiolvasni tekintetéből , hogy szavai mennyire valósak, s mikor próbál átejteni. A Drumstagos évek alatt volt lehetőségem elsajátítani a felismerés fortélyát, egyszerű jeleket figyeltem ahhoz, hogy tudjam, mikor hazudik.
Reilly ugyan nem mondott semmit, de feltűnően kerülte a válaszadást, akár csak kutakodó tekintetemet, amiből persze azonnal tudtam, hogy valamire készül. Nekem még csak ötletem sem volt, hogy kitaláljam, de nem hagyott nyugodni annak a gondolata, hogy a lány ennyire titkolt valamit előttem.
- Beszéljünk arról? Meglepsz, napról napra. Szóval akkor melyikünknél és mikor? – Játékos mosolyom újra feltűnt, ettől függetlenül nem feledkeztem meg arról, hogy miről érdeklődtem percekkel korábban. Mindenesetre a csaj egész ügyes volt, hogy efféle dolgokkal próbálta elterelni figyelmemet titkairól.
- Az attól függ, hogy Te mit szeretnél. Nem vagyok semmi jó elrontója, szóval azt is megértem, ha nem szeretnél megismerni, csak egy éjszakára tartogatsz. – Színlelt sóhajjal tártam szét karjaimat, majd tenyeremet visszacsúsztattam a korlát azon részére, ahol korábban még Reilly tenyere pihent az enyém alatt.
Ujjait ekkor éreztem meg markomban. Éppen csak érintett, s apró mozdulatokat tett, mégis jól eső érzés töltött el. Nem hagytam ennyiben a dolgot, testemmel fél fordulatot vettem, s úgy léptem hozzá, hogy kénytelen legyen befordulni a korlát felé. Ha így történt, másik tenyeremet is a korlátra fektettem, ezzel satuba fogva őt a faszerkezet, s testem közé. A vállait takaró apró, fehér szöszöket egy könnyed mozdulattal akartam eltávolítani felsőjéről, de az egyszerű jó szándékomat összekapcsoltam az élvezetekkel, s csak hogy még inkább zavarba hozzam, anyagon keresztül, sepregető mozzanattal érintettem melleit.
Mindebben nem volt semmi rosszaság, vagy talán csak egy egész apró. Ajkaimra olyan játékos mosoly ült, hogy Reilly számára egyértelművé váljon piszkálódásom. Nem akartam én megbántani, sem pedig erőszakos mozzanatokat tenni. Először tényleg csak a jó tettek vezéreltek, de nem tehettem arról, hogy ez a lány kihozta belőlem az ördögfiókát.
Láttam, ahogy vörösödni kezd, egész közel hajoltam arcához, s kedvem lett volna csókot lopni puha ajkairól. Reilly azonban ellökte a kezemet, s éreztem, hogy már megint sikerült kihúznom nála a gyufát.
- Miért ne? Ennyire zavar, ha hozzád érek? Nem tetszem neked? – Meglehetősen furán viselkedett ez a lány, s nem tudtam eldönteni, hogy miért. Ha nem hangoztatta volna annyiszor, hogy már több kapcsolaton van túl, s kint az iskola falain kívül is van egy barátja, akkor elgondolkodnék azon, hogy mennyire lehet tapasztalt. Így viszont fogalmam sem volt arról, hogy mit gondolhat, mit miért tesz. Lehet, hogy csak játszadozott velem, vagy tényleg attól félt, hogy megcsalná velem a barátját.
- Miért ne? Már a bálon is látta mindenki, hogy megcsókoltalak. Te kérted, hogy eljátsszam a pasidat, akkor miért zavarna az, ha bárki is meglát? Tán nem lehetnél velem? – Szemeit fürkésztem, nem tetszett az, hogy soha nem mondott semmi konkrétumot nekem. Titokzatosnak tűnt és nem tudtam eligazodni személyiségén.
- Hé várj csak, nem mehetsz így el. – Karja után kaptam, s nem hagyva, hogy csak úgy eltűnjön a szemeim elől, visszarántottam magamhoz, tenyerem csípőjére csúszott, s úgy döntöttem a korlátnak, miközben lecsaptam ajkaira.
Hosszan csókoltam, majd levegő után kapva elváltak ajkaink.
- Hová mész és kivel? Ki volt veled az a srác tegnap? Hm? – Még mindig közel voltam ajkaihoz, tenyeremmel érintettem arcát, balom még mindig csípőjén pihent.
- Nem szeretnéd, hogy én is veled menjek? Együtt tölthetnénk az egész délutánt, ha már nem jött össze a tegnapi ebéd. Reilly, miért menekülsz előlem? – Nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzek rá, hisz az elmúlt napokban állandóan menekült előlem. Került, s ha össze is futottunk, kereste az alkalmat, hogy elrohanhasson. Ezúttal azonban ezt nem engedhettem.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: aiden × reilly × benedict 2014-12-31, 21:41



from Reilly with love

Benedict × Aiden

Míg én a hátam mögötti üres teret fürkésztem, hogy kivegyem a sötét sziluettet, ami méterek óta követett, s csupán az ablakok fényétől megriadva húzódott be vérmes ijedtséggel a legközelebbi oszlop mögé, szemből ért a felismerés, a meleg tenyér, mely rázáródott kézfejemre.
Amúgyis hevesen dobogó szívverésem nagyobb éterért kiáltott mellkasomban. Kis híja volt, hogy ne ordítsak fel a torkomat fojtó ijedtségtől. Rossz érzéssel borzongtam meg, ahogy neki ütköztem a kemény mellkasnak. A felismerés ereje, hogy Aiden Lexton kaparinthatott figyelmetlenségem miatt karjai közé, csak fokozta borús lelkiállapotomat.
Mikor már biztonságban éreztem magam közelében, eleresztettem a nadrágzsebemből kikandikáló rózsafa pálca nyelét, s hátamat mellkasa irányába fordítva vettem jobban szemügyre az alagsori pince legsötétebb szakaszát.
Az itt betört ablaküvegek szilánkjai hónapok múlva is ott hevertek a hideg padlón. A pókhálók háborítatlan alakkal fedték el a sarkokat. Kétes alakok járták a mardekárhoz vezető korridorokat. Olyanok arcát is látni véltem néha nap, akikről teljes meggyőződéssel állítottam, hogy semmilyen viszonyban nem állnak a Roxfort neves intézményével. Valaki behívta őket… valaki, akit nem semleges szándék hajtott.
Biztos voltam benne, hogy egy fekete csuklyával elfedett arcú idegen járt nyomomban, hogy elvezessem a kijáratig. Ma reggel mindenre érzékenyen reagáltam, főleg a rám vagy szeretteimre leselkedő veszélyekre.
Kivételesen nem esett rosszul, hogy Aiden a közelemben van, sőt, hátulról ő védelmez, kezemet ő szorítja.
Tudtam, hogy az életemet is rábízhatnám. Nem úgy, mint az ártatlanságomat.
– Valaki követett a konyhától idáig. Nem láttam, de motoszkált. És ez nem egy szellem volt, Aiden. Az hangtalanul suhan, és úgy érzed megfagysz belülről, mikor röhécselve átnyúl a gyomrodon. De nem… biztos, hogy valaki van itt.
Magabiztosnak szerettem volna tűnni, legalább addig, míg a helyzetünkről nyilatkoztam.
– Ezután nehogy azt mondd, hogy ez a reggel lehet jó… – kissé szúrós pillantással illettem a vigyorgó Aident. – Te nem unod a képeden ezt a bamba vigyort? Vagy csak engem tisztelsz meg vele?
Vádlón mutattam szája egyik sarkából a másikba, s közben markában fogva tartott ujjaimat is visszahúztam magamhoz, hogy aztán elutasító testbeszédet statuálva, mellkasom előtt keresztbe fonjam őket.
– Én csak… – beigazolódott a félelmem, ugyanis az éles szemű Lextonnak módfelett feltűnő volt az öltözetem és az oldalamra akasztott táska. Ajaj.
– Tudod mit? Inkább beszéljünk erről az ágyban fekvős dologról. Kezdem megszokni ezeket a kétértelmű szavakat, amikben te bővelkedsz.
Megszokni, hát persze. Annyira könnyű hozzászokni, hogy egy csábítóan vigyorgó férfi más céllal sem bír, csak hogy ágyba vigyen. Bóknak kellett volna vennem közeledését, s ezzel is táplálni a belsőmben növekvő nőiességet.
– De mit akarsz te tőlem? Fasírtban vagyunk… nem?
Üresen maradt markát ujjbegyeimmel alig érezhetően megcsiklandoztam. Most már szándékosan játszottam a nadrágjában feszülő vággyal. Eszembe jutott a Benedicttel folytatott beszélgetésem. S ha már ő megengedte magának, hogy zavarba hozzon, akkor én miért ne tehettem volna meg? Főleg, ha a tudtán kívül szerezhettem volna búcsúcsókot tőle?
Eszem ágában nem volt megszegni a Benedictnek tett ígéretemet. Senki nem tudhatta meg a mai utazásunk célpontját. Még Aiden sem.
Amikor már azt hittem, hogy nyeregben vagyok, s ennyiből tartott levennem lábáról a mardekárost, akkor majdnem összeestem előtte. Kezei először vállamat, majd közvetlen azután melleimet érték.
Percekig tűrtem érintését, s meglepettségemben feltörő nyögéseimet is elnyeltem, nehogy már azt higgye értékeltem közeledését. Aidennek ismét sikerült olyan zavarba hoznia, hogy nem hogy a női praktikáimtól kellett elbúcsúznom, de eredeti arcszínemtől is. Azt hittem, ott süllyedek el szégyenemben.
– Csak… csak a konyhában. Aiden! Ne érj hozzám… – elvékonyodott hangon kaptam el a fiú kezét, s két markomba húzva ujjait, nem hagytam, hogy tovább zaklasson.
– Valaki van a folyosón. Nem vagyunk egyedül… nem akarom, hogy meglássanak. Mennem is kellene… vigyázz magadra. A szobádba menet elveszíthetnél egy kicsit ebből a mocskos pimaszságból, mire visszajövök.
Nagy nehezen, de elengedtem kezét, s megkerülve őt a lépcsőn, sietősebbre vettem volna lépteimet. Ziláló légvételem és vörösödő arcom még maradt volna egy keveset. Minden táltos tiltakozás ellenére, élveztem, ha velem foglalkozott. S bárcsak utánam kapott volna, hogy megcsókoljon, hogy úgy mehessek el, ahogy arról tegnap óta epekedek. Búcsúcsókjával ajkamon, szerelmes emlékével fejemben.


made by torie

Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: aiden × reilly × benedict 2014-12-31, 16:40

Hétvégére virradt a reggel, még fél hetet sem ütött az óra, én már talpon voltam, s ládám mélyén egy vastagabb zokni után kutattam. Egyetlen nap sem múlhatott el egy kis edzés nélkül, még akkor sem, ha fújt a szél, esett a hó vagy éppen vad vihar tombolt. Ezúttal csak a mínuszok állták utamat abban, hogy lefussam a szokásos három kört az iskola birtokán. Úgy számoltam, hogy ezúttal talán öt is lesz belőle, pláne akkor, ha nem sikerül Reillyt kiverni a gondolataimból.
Az a lány teljesen megbolondított, ráadásul úgy ott hagyott a szobájában, hogy csak na. Szépen lapátra tett azért, hogy gyorsan utol érhesse azt a hátra nyalt hajú fickót, akit egyelőre nem tudtam hová helyezni. Korábban már a szünetekben is többször együtt láttam őket, rendszerint sétálgattak, sokat nevetgéltek és volt olyan is, mikor hosszasan bújták a könyvek sorait. Lehet, hogy szimplán csak jó barátok lennének, remek csoporttársak, akik közösen dolgoznak és segítik egymás munkáját? Vagy lenne köztük bármi más? Nem, nem agyalhattam egész nap azon, hogy vajon Reilly miért nem jelent meg az ebédlőben délnek idején, ahogyan azt ígérte, s miért tűnt el úgy, mintha a föld nyelte volna el.
- Hová a fenébe tettem azt a zoknit. – Nem voltam túl házias gyerek, aki precízen, élére hajtogatja a ruháit és úgy teszi el azokat. Még szerencse, hogy a manók mostak helyettem, különben talán elvesztem volna a koszos holmik halmazában. Na jó, azért nem..de tény, hogy a mosás és a hajtogatás nagyon távol állt tőlem. Éppen ezért hálásnak kellett lennem a házias hegyes fülűeknek, akik reggelente oly serényen jártak fel s alá az épületben. A kérdés már csak az, hogy hová helyezték el azt az egy pár , sportoláshoz alkalmas, ám nagyon is meleg zoknit.
- Megvagy! – Hosszan nyújtózva, a fiók legutolsó soraiból halásztam elő a göngyöleget, majd az ágy szélére ülve, belebújtattam lábfejeimet az anyagba. Végül magamra húztam tornacipőmet, megigazítottam szürke szabadidőnadrágomat, s a hozzá tartozó, szürkés-kék kapucnis felsőmet. Kezeimre ujjatlan kesztyűt varázsoltam, fejemre pedig kötöttes sapkát húztam, s már indulhattam is az edzésre.
Sietősen szedtem lefelé a lépcsőket, hogy ezzel is felgyorsuljon pulzusom és kicsit bemelegítsek, mielőtt kilépnék a mínuszokba. A sors fintora, hogy a lépcsőfordulót olyan gyorsasággal próbáltam bevenni, hogy tenyerem egy lány kézfejére akadt, s kis híján sikerült is fellököm őt azzal a nagy lendülettel, amivel érkeztem.
- Hoppá, bocs. – Ez volt a legelső reakcióm, s csak ezt követően futottak íriszeim a lány arcára.
- Reilly Henessy-Jones, micsoda véletlen! – Meglepetten pislogtam a lányra, hisz engem épp annyira meglepett korai jelenléte, mint ahogyan őt az én reggeli cikázásom.
- Neked is jó reggelt, látom nagyon számon tartod azt, hogy mikor is hívják asztalhoz a jónépet. – Széles vigyor terült el ajkaimon, eszembe jutott legutóbbi kis afféruk, mikor is szobájában hadakoztunk az ágy birtoklásáért.
- Tudod, vannak sokkal jobb elfoglaltságok is az ágybeli tevékenységeknél, vagy nem így gondolod? Bár, ha nagyon szépen megkérsz, szakítok rád időt, visszamehetünk a szobádba és nyomhatjuk együtt az ágyad. Legutóbb úgy sem sikerült ott aludnom. – Piszkos vigyorral fürkésztem tekintetét, zavarba akartam hozni, meg egy kicsit piszkálni, hogy megint megkapjam azt, mennyire perverz és bunkó vagyok. Legalább lenne okom arra, hogy megcsókoljam, s belé fojtsam azokat az indulatos szavakat.
Végig pillantva rajta, csak ekkor tűnt fel nekem, hogy a lány nem éppen reggelihez öltözött. Bakancs, túrazsák, melegebb ruhák. Mi a szösz? Gyanakodón vontam össze szemöldökeimet,s még mindig kézfején pihentetve az enyémet, közelebb hajoltam hozzá.
- És te hová tartasz ilyen kirándulós cuccban, ezekben a korai órákban, hm? – Kíváncsian vontam fel szemöldökeimet, miközben íriszei közt kapkodtam pillantásomat. Egyszer csak feltűnt, hogy vállait, s mellkasát is apró, hófehér porszemek fedik.
- Pékségben jártál? – Meg sem várva válaszát, elkezdtem leporolgatni a vállairól az apró liszt szemeket.
- Itt is van valami bigyó. – Pillantottam pulcsijára, s tenyeremmel finoman elkezdtem lesöprögetni onnan is a mazsolának tűnő kis formációt. Aztán rádöbbentem, hogy az a ruházatához tartozik, s hiába porolgattam tenyeremmel, a mintázat ugyanott maradt.
- Bocsi, ezt benéztem. – Szemtelen vigyor kúszott ajkaimra, s csak ezután húztam vissza mancsaimat. Jó érzés volt megérinteni Őt, s talán egy kicsit megint túlzásba estem, de annyira jó érzés volt hergelni Reillyt, hogy megint csak önelégült vigyor terült el arcomon.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: aiden × reilly × benedict 2014-12-31, 14:44



from Reilly with love

Benedict × Aiden

A múlt éjszakám másról sem szólt, mint döntések zsúfolt sorozatáról, s az ambivalens érzésekkel való megküzdésről.
Aiden szobája alig néhány folyosóval volt csak arrébb, mint az enyém. Takarodó után, pálcával világítva, egy szál köntösben is átosonhattam volna hozzá, de ehelyett, az álmatlan forgolódást választottam a széles franciaágyban. Hiába terveztem el már kora délután, hogy a Benedict szobájából visszafelé úton célba veszem a fentebb említett mardekárost, mondvacsinált indokokra hivatkozva, dupla kerülővel vetettem be magam hálószobám mélyébe. Ott persze azonnal kedves vonásai után kutattam, s leellenőriztem a reggeliző tálcán maradt maradékokat, de azok pont olyan rendben hevertek ott érintetlenül, mint mikor magam mögött hagytam a helyiséget, a földön fekvő Aidennel.

A hajnalba nyúló pakolás közben megszámlálhatatlan mennyiségű rimánkodó imát kántáltam el. Aggódtam a holnapi kiruccanás miatt, az Aidennel való fiatal kapcsolatomért, Benedictért, s végső soron magamért, hogy most látom utoljára a kastély ódon épületét, egész falszakaszokat beterítő rózsaablakait, boltíves folyosóit.
Túlaggódtam a dolgot feltehetőleg, s nem is fogunk többet találni, mint a helyszínen járt elődeink. Szinte már éreztem, ahogy láthatatlan falakba ütközünk, néhány rossz lépéssel felszítjuk dühét az évtizedekig hatástalanított átkoknak. Rossz előérzet tartotta görcsbe rántva gyomromat.

* * *

Múlni nem akaró bizonytalanságom még reggel is nehéz súlyával ott tobzódott mellkasomon. Ébredést követően, azonnal az előre kikészített ruháimért nyúltam. Elvégeztem a reggel habitusát; kifésültem az éjszakai forgolódásban összegubancolódott tincseimet, mentolos fogkrémmel frissítettem fel leheletemet. Mikor már a cipő is rajtam volt, vállamra akasztottam mélyen alálógó szütyőmet, s varázspálcával világítva a szürke folyosókon, elindultam a titkos járathoz, melynél pontosan fél hétkor beszéltem meg találkozót Benedicttel. Bármennyire is siettem, nem felejtkeztem el újfent belógni a konyhára, hogy néhány süteményt, gyümölcsöt és szendvicset táskámba tuszkoljak.
Furcsa érzés kerített hatalmába. Mintha valaki megelőzve engem, előre elrendelte volna a konyha szorgos kis munkásainak, hogy készítsék elő az egésznapos kalória-bevitelünkhöz szükséges falatokat. Hogyan is gondolhattam azt egy percig is, hogy Benedict Beaufort bármiről is megfeledkezett!
A csészébe töltött gőzölgő fekete teák egyikébe belekortyoltam. Az üres, forró ital egészen felélesztett. Feledésbe merült a múlt éjszaka nyugtalansága elfogyasztását követően.
Kimerészkedve a konyhából, úgy gondoltam, hogy senki nem követ és senki nem látott meg. Ehelyett minden lépésemet egy másik követte. Az üres folyosó visszhangja játszott velem? Vagy az alagsorban lakó rosszindulatú szellem űzött kegyetlen tréfát elmémmel?
Szaladni kezdtem a földszinti szobor felé. Tenyeremet sietve a lépcsőfokok mellé húzott korlátra simítottam, de addigra egy másik kéz is utolérte enyémet.
– Aiden? Mit művelsz te ilyen korán a folyosón? Nem aludnod kellene? Hétvége van… a reggeliig még legalább fél óra van.
S miközben letromfoltam a fiút fojtott hangon suttogva, rájöttem, hogy ha felteszi nekem ugyanezeket a kérdéseket, nem fogok tudni tökéletes kifogást találni rohanásomra. Hiszen hová is tartottam túrabakancsban, réteges öltözetben, táskával az oldalamon? Egész lehetetlen helyzetbe kerültem.



made by torie

Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: aiden × reilly × benedict

Vissza az elejére Go down

aiden × reilly × benedict

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
ϟ Harry Potter - Days of future past ϟ :: Varázsvilág :: Közel s távol-