Nem szabad kihagyni!

Az új küldetés
hamarosan kezdetét veszi
Kalandra jelentkezők
⊰ 1 - Játékos neve
⊰ 2 - Játékos neve
⊰ 3 - Játékos neve
⊰ 4 - Játékos neve
⊰ 5 - Játékos neve


ϟ Harry Potter - Days of future past ϟ
 
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Üdvözlet!


1999-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy a '98-99-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, lassan négy éve végleg megszűnt létezni. Megmaradt hívei bujkálnak, és az auroroknak hála egyre ritkábbak az ex-halálfalókról szóló hírek is. Úgy tűnik, hogy a varázslóvilágot jelenleg béke és nyugalom övezi, de vajon meddig? Légy részese te is az új kalandoknak!

Az oldal alapítása:
2014. október 2.
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Promóink




Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)

Legfrissebb




ϟ A Black Birds Tokyo-ban
  Yesterday at 16:20
Alicia Geller

ϟ Ninon Delacroix
  Yesterday at 14:23
Ninon Delacroix

ϟ Graves & Cody
  Yesterday at 14:07
Cody Armstrong

ϟ Zeneajánló
  Yesterday at 10:57
Audrey Jensen


ϟ Nox Djarum
  Yesterday at 10:50
Megan Smith
A hónap posztolói
Graves Matlock
 
Cody Armstrong
 
Georgiana Findley
 
Nox Djarum
 
Megan Smith
 
Quessena Melchys
 
Elijah Crowfield
 
Luna Lovegood
 
Calista Merrick
 
Seraphin McCaine
 
Statisztika

Összesen 564 regisztrált felhasználónk van.

Legújabb felhasználó: River

Jelenleg összesen 32842 hozzászólás olvasható. in 3070 subjects
Ki van itt?

Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 2 Bots

Nincs


A legtöbb felhasználó (77 fő) 2014-10-02, 18:29-kor volt itt.

Share|

Oliver & Nadine - Város széli temető

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
SzerzőÜzenet
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Oliver & Nadine - Város széli temető 2015-03-21, 01:03


Nadine & Oliver

- Tudom, de… ezt kellett tennem. Ha visszajövök, akkor soha nem tudtam volna elmenni, és… én egy roncs voltam a történtek után. – megakartam halni, képes lettem volna megölni magamat, de jött Avery, és helyrerakott, megmutatta, hogyan kell úgy uralni a fájdalmat, hogy az ne emésszen engem fel közben, és ahogy telt múlt az idő, úgy tanultam tőle egyre többet és többet, úgy lettem én is több. Hálás vagyok neki, de nem telt el úgy nap, hogy ne játszottam volna el a hazatérés gondolatával. Mindig megtettem, elképzeltem, hogy itt vagyok, előtte, hogy a szemébe nézek, hogy… hazajövök. Haza hozzá, mert az otthon ott van, ahol ő is. –Igen, már itt vagyok és… nem megyek el. Nem tudok. – nem is akarok, de tényleg nem is tudnék, mert… tudom, hogy nem menne, mert visszakapta valamit, valakit a régi életemből, aki azzá tett, ami voltam, és aki most vagyok. Legalábbis részben biztosan. Nadine… mindig is meghatározó pontja lesz az életemnek.
- Tudom, és… még rosszabb, hogy nem védtem meg őket. De… nem lehetett véletlen. – rázom meg a fejemet. Elzártam mindent, gyerekzárat is bekapcsoltam mindenhol,  nem volt olyan pontja a lakásnak, amelyik tűzveszélyes lett volna, mégis kitört a tűz, mégis meghaltak, és én…életben maradtam valamiért. – Láttam néhány alakot. Nem tudom, hogy néztek ki, de… láttam,ahogy csak úgy elsétálnak. - sötét volt már a füsttől, már éppen az öntudatlanság szélén voltam, mikor megpillantottam azokat az alakokat, és tudtam már abban a pillanatban, hogy nem lehetet véletlen, hogy valaki ezt szánt szándékkal tette, csak… nem tudom miért. Mi nem tettünk semmit, mi csak színészek voltunk. - Tapasztalni is fogod, ezt megígérem. Nem fogok…eltűnni. Maximum ha hozok reggelit. – rántom meg a vállamat. Na igen, tudom,hogy talán nem egészen bízik meg bennem, hogy nem tűnök el, de nem akarok elmenni, maradni akarok, és… Nadine a számomra olyan, mint egy mágnes. Mindig is vonzott, soha nem tudtam tőle elég messze lenni, most is csak azért sikerült, mert segítettek nekem. Magamtól…nem ment volna.
- Tudom, mesélték nekem, hogy az aurorok nem jutottak semmire sem. – vagyis ez nem igaz, mert arra jutottak, hogy valami gázrobbanás volt, ha jól emlékszem, de ez még viccnek is rossz, ha az lett volna, akkor nem látok aznap idegeneket a házunkban, akkor… nem így lett volna. Megölték őket, engem is megakartak ölni, csak valamiért nem jött nekik össze,valamiért az élet úgy döntött,hogy engem ment meg, és nem a gyermekeimet, nem a gyermekeinket. Eleinte elképesztően dühös voltam. – Te most ott tanítasz, igaz? Van ott…bárki, aki segíteni tud? – nem tudok, az igazgató, valamilyen tanár, vagy személyzetis, nem tudom, hogy ott kik vannak, nagyon rég már annak, hogy én oda betettem a lábamat. Még utoljára diákkoromban de az nem tegnap, és nem is tegnap előtt volt. – Nem, nincs semmim, azt a keveset majd…elhozatom valakivel. Menjünk. – mosolygok rá. Nem tudom, hogy hol lakik, felteszem valahol a Roxfortban, de… nem is érdekel, hogy hol lakik, az egyetlen ami fontos, hogy vele legyek  most.


Vissza az elejére Go down
Nadine O'Leary
Reveal your secrets

avatar

Tanár

ϟ Kor : 33
ϟ Hozzászólások száma : 52

TémanyitásTárgy: Re: Oliver & Nadine - Város széli temető 2015-03-16, 22:13



Oliver & Nadine

[You must be registered and logged in to see this image.]

Azért jó hallani, hát persze, hogy sokat gondolt rám, ez nem is kérdés, de... mégis jobb lett volna, ha helyette inkább velem van és nem csak gondol rám, határozottan jobban éreztem volna magam és most is sokkal könnyebb lenne a dolgom, de... hát az a lényeg, hogy most itt van igaz? - Én is... bár tudod... nem úgy. - ő tudta, hogy élek, tudta, hogy kire kell gondolni, én pedig csak egyszerűen a hiányát éreztem, a hiányukat és akkor volt a legrosszabb, amikor egyszerűen már minden eltűnt, amikor már nem éreztem az illatát sem a párnán, amikor anyám átjött és elmosta a bögrét, amit én direkt megőriztem és nem nyúltam hozzá. Valahogy úgy éreztem elvett tőlem ezzel is valamit és... hát igen elég rendesen kiakadtam, de abban az időben ez érthető volt és szerencsére nem vette jobban zokon, mint kellett. De most már itt van, ez a lényeg igaz? - Jól van... hiszek neked, de már itt vagy. - és őszintén szólva már nem is emlékszem, hogy mikor aludtam ki magamat normálisan és most azt hiszem menni fog, képes leszek majd rendesen aludni, képes leszek nem álomba sírni magam. Igazából... nem is tudom, hogy akarok-e aludni, valahogy nehéz lesz majd rászánni magam. Meg van bennem most az a buta félsz, hogy mi van, ha elalszom, felkelek és kiderül, hogy ez... csak valami álom volt és ő még sincs életben és még sincs itt?
- Úgy még rosszabb, ha... ha miattunk volt. - valahogy azt hiszem könnyebb volt abban a hitben ringatni magamat, hogy az egész véletlen, vagy... nem is tudom. Ezért is hittem el ezt könnyen az auroroknak, mert ha arra gondolok, hogy talán engem akartak, vagy őt, akkor még sokkal nehezebben tudom ezt az egészet kezelni, pedig valahogy muszáj volt. Így se álltam egy könnyen talpra, legalábbis félig, amennyire ment, akkor még annyira se ment volna. - Akkor jó, nekem ezt most elég hallanom. - bár azért remélem, hogy ez nem azt jelenti, hogy ha teszem azt elmegyek megtartani a következő órámat, akkor ő fogja magát és eltűnik mire visszatérek, mert úgy érzi, hogy ezt kell tennie. Bár most még azt sem tudom, hogy az egész hogyan lesz... a kastélyba költöztem, viszont ő oda költözik velem? Vagy... erre nincs lehetőség? Én költözzem netán Roxmortsba? És onnan járnék tanítani, az is megoldás lehet azt hiszem.
- Nem tudom. Az aurorok, akik az ügyön dolgoztak... nem segítenek, akkor se tettek semmit. Talán... a Roxfortban segítenek. - mert ők segítenek másoknak is és talán az igazgató tud ajánlani valakit, aki megbízható, aki tényleg segít, hiszen sokakat ismer. Én nem vagyok auror és Oliver sem, valaki kell, aki ennek az egésznek a végére jár és segít kideríteni, hogy mi történt. Nem hiszem, hogy nyugodtan tudnánk élni, amíg nem tudjuk. Válaszok kellenek, bárhogyan, de... akkor is válaszok. Ha kiderül, hogy véletlen volt, legalább tudjuk. - Visszajössz velem most? Vagy... kell még valamit intézned? Van holmid? - fogalmam sincs, hol élt eddig, azt se tudom, hogy miből és hogyan, hogy most hová menne vissza, de én megyek vele. Eszem ágában sincs elengedni a kezét, még egyszer tényleg nem lennék képes rá. Muszáj, hogy mellettem maradjon, és csak akkor nyugszom meg, ha ez a következő percekben, órákban is így marad majd.

[You must be registered and logged in to see this link.] ϟ [You must be registered and logged in to see this link.] ϟ Missing you


Nem az az igazi kín,
amikor könnyektől el vagy ázva,
[You must be registered and logged in to see this image.] [You must be registered and logged in to see this image.]

hanem mikor belül sírsz
és mégis mosolyogsz.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Oliver & Nadine - Város széli temető 2015-03-14, 10:31


Nadine & Oliver

- Igen,tudom. Én… sokat gondoltam rád. Nagyon sokat. – és még ezzel is keveset mondtam, mert ennél is többet, de tudtam, hogy nem mehetek így vissza, mert gyenge vagyok, mert egy lelki roncs vagyok, és így nem venné az égadta világon semmi hasznomat. Meg kellett egy kicsit erősödjek, hogy ne érezzem magam haszontalannak. – Sajnálom, de… nem jöhettem vissza. Nem voltam kész, nem segítettem volna, csak elrontottam volna inkább mindent. – de így már segíthetek, mert túllendültem azon az állapotomon, és most már értem, most már tudom, hogy mit kellett volna tennem akkor, és segíthetek neki is, magamnak is, végre…hazamehetek. Igen,haza, fura kimondani.
- Nem biztos, hogy őket akarták. Talán csak engem. Talán téged, de nem tudták, hogy nem vagy otthon. – nem hinném, hogy a gyerekeinket akarták, mert mégis mi okuk lett volna rá? Csak gyerekek voltak, nem ártottak senkinek sem, még a légynek sem tudtak volna, nemhogy egy másik embernek. – Vagy… erődemonstráció voltunk, egy…véletlen célpont, nem tudom, de… nem véletlen ütött ki a tűz. – nem én voltam az, aki véletlen felgyújtotta a házat, valaki, vagy valakik ezt tették, ebben biztos vagyok, láttam az alakjukat, homályosan, de láttam őket, és még ha az arcukat nem is tudom ki venni, tudom, hogy mit láttam. Mások voltak. – Úgy… nem tudnék. Most is csak azért sikerült, mert nem voltam veled. Nem kellett elmennem,csak…távol maradnom. – ha tőle kellett volna elmennem, az nem ment volna, tudtam régen  is, hogy ez lenne a következménye annak, ha visszamennék, és nem akartam őt a saját tehetetlenségemmel kínozni, se őt, se magamat. – De megígérem. Nem…nem megyek el. – sem most, sem holnap, sem azután, nem tudnék most és… nem is akarok, azaz igazság. Avery szerint túl korán ez, de nem érdekel, hálás vagyok azért, hogy segített nekem, mikor a legnagyobb szükségem volt rá, de ez az én életem, és ideje, hogy visszatérjek hozzá. – De, meg kéne, csak… mégis kitől kérhetnénk segítséget? Ismersz…bárkit is, akitől lehetne? – mert én nem, színész voltam, nem voltak soha auror ismerőseim, Avery pedig… nem olyan, kértem, hogy segítsen, de azt mondta ebben nem tud, tőle nem várhatok segítséget. Ő segített abban, hogy helyrejöjjek, de másban már nem tud, és azért amit tett, hálásnak kell lennem neki. – Én sem akarom csak úgy ennyiben hagyni. De…nem tudom, hogy kihez fordulhatnánk. – már ha egyáltalán van kihez, de… nem tudom, talán van auror ismerőse, elvégre minden bizonnyal körülszaglásztak a ház körül, beszéltek Nadine-nal, kitudja, biztosan…akad valaki, aki segítene nekünk. Csak van megoldás…kell, hogy legyen!


Vissza az elejére Go down
Nadine O'Leary
Reveal your secrets

avatar

Tanár

ϟ Kor : 33
ϟ Hozzászólások száma : 52

TémanyitásTárgy: Re: Oliver & Nadine - Város széli temető 2015-03-08, 20:09



Oliver & Nadine

[You must be registered and logged in to see this image.]

- Azt akarom. Jó lenne nem egyedül aludni el éjjel és... áztatni minden este a párnámat. - hatalmas sóhajjal pillantok rá. Igen, nagyon szeretném, ha maradna velem, mert egyedül egyszerűen rettenetes volt. Csak emésztett minden áldott nap, csak kínzott minden egyes pillanat és most már szeretnék... nem is tudom, valahogy túllendülni ezen, elfelejteni a fájdalmat, ha már legalább ő itt van nekem. Persze ettől még nem tudom elfelejteni a gyerekeinket sem csak úgy, de egész más valamivel a pároddal együtt megküzdeni, mintha egyedül kell megtenned. Egyedül amúgy is csak addig jutottam, hogy valamelyest képes voltam elnyomni magamban, hiszen még a temetőbe se tudtam kijönni az elmúlt egy évben, épp ezért szakadtak fel olyan könnyen most a sebek, amiket ki tudja, hogy ki okozott nekem.. nekünk.
Aztán már csak bólintok a szavaira. Igen, megpróbálom, mert mégis csak ő van itt, akit szerettem... szeretek most is, pont ezért fájt annyira a hiánya, az volt nem volt itt velem, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, de most itt van és arra képtelen lennék, hogy elküldjem, még ha össze is vagyok zavarodva a hirtelen bekövetkezett változás miatt. Azért nem egyszerű, amikor valaki hirtelen előkerül, akiről azt hitted, hogy meghalt, akit eltemettél.
- Önszántadból nem, de... valaki meg akart ölni, téged és a... - elharapom a mondatot, ahogy elszorul a torkom. Megölték őket, a gyerekeinket és ki tudja, hogy mikor ismétlődik meg valami hasonló. Ki tudja, hogy mikor akarnak ártani neki teszem azt és... próbálják meg elvenni tőlem. Nem bírnám ki még egyszer, nem tudnám elviselni, ha elveszíteném őt, bár azt hiszem ezzel már tisztában van. Szükségem van rá, most hogy újra velem van, nem mehet el újra, akármi is történjen, akármennyire is veszélyben érzi magát, vagy... engem. - Akkor sem mész el, ha miattam úgy érzed, hogy kell igaz? Ígérd meg... kérlek! - kell nekem, hogy ezt mondja, e nélkül nem hiszem, hogy menne, hogy újra reméljek, hogy újra vele éljem az életemet. Meg kell ígérnie, hogy bármi is lesz, nem dönt úgy, hogy eltűnik az életemből. - De nem kellene megpróbálnunk? Kérhetnénk segítséget valakitől. Én... én nem tudom, de... nem hagyhatjuk csak úgy ennyiben nem igaz? - felhúzom most már magam mellé a padra, hogy ne a földön térdeljünk, de a kezét nem engedem el és ott maradok szorosan mellette. Itt van végre velem, eszem ágában sincs elengedni őt, de attól még úgy érzem, hogy valamit mégis csak tennünk kell, mert ha igaza van, ha a gyerekeinket megölték és őt is majdnem, akkor... azt nem hagyhatjuk annyiban, akkor a bűnösöket meg kell találni.

[You must be registered and logged in to see this link.] ϟ [You must be registered and logged in to see this link.] ϟ Missing you


Nem az az igazi kín,
amikor könnyektől el vagy ázva,
[You must be registered and logged in to see this image.] [You must be registered and logged in to see this image.]

hanem mikor belül sírsz
és mégis mosolyogsz.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Oliver & Nadine - Város széli temető 2015-03-06, 18:30


Nadine & Oliver

- Én…tudok segíteni. Tudom, hogy milyen ez, én is… én is keresztülmentem már rajta. – mondom mélyen a szemébe nézve. Ha akarja, akkor…akkor tudok neki segíteni, ahogy nekem is segítettek, hogy ezt az egészet úgy vészeljem át, hogy közben ne veszítsek el mindent, ami…ami régen jellemzett engem. Már nem is emlékszem milyen voltam régen. Fura, de az ember néha csak úgy eltűnik a múltjában. Elmerül és… mintha belefulladna, soha többet nem tud feljönni belőle. Így éreztem magam minden pillanatban, mint akit a múltja fojtogatna, mint aki…aki megfulladna a múltjától, a gondolattól, hogy mi mindent veszített már el az élete során. Fájt. És fáj most is. – Igen, én… maradok. Feltéve ha te azt akarod. – mert ugye korántsem olyan biztos, hogy akarja azt, hogy itt legyek, és nem hibáztathatnám őt ezért,nem lenne jogos, és… nem is érzem én sem annak. Elvesztett sok mindent, én is, nem lenne csoda az, ha nem akarna újra kockáztatni, igaz? De azt hiszem  most készen állok arra, hogy visszatérjek az életbe, vagyis…abba, amit régen annak neveztem, mert azóta az este óta semmi sem olyan egyszerű, mint régen volt. Megváltozott minden, a viszonyom az élethez is gyökeres fordulatot vett. Most már tudom, hogy… túlságosan törékeny dolog az élet. Elveszhet nagyon könnyen.
- Ennyi… ennyi elég is nekem. – elég az, ha csak megpróbálja, de… könyörgöm neki, hogy tényleg próbálja meg! Képzelje magát a helyemben, lemerném fogadni, hogy ő sem dolgozta volna ezt fel könnyebben. Szükségem volt egy kis időre, mert csakis így voltam képes arra, hogy valamilyen szinten megbékéljek.
- Tudom, de… hazudni meg nem akarok neked. – nem akarok, mert így is épp eleget hazudtam, nem igaz? Már csak azzal is, hogy nem jötte előbb, de nem álltam még készen, és talán most sem állok még teljesen készen, de… azt hiszem őt látva most úgy érzem kockáztathatok, hogy…kockáztatni akarok. Visszakapni valamit. Hiányzott. Hiányzott az érintése, az illata, a csókja, minden, ami … ami ő. Tudtam már régen is, hogy mi az, amiről lemondok, de… nem akartam róla soha sem lemondani, de most, hogy itt vagyok, hogy ő is itt van, hogy érzem az érintését nem is akarok… nem is tudnék újra elmenni. – Önszántamból én… nem mennék el. Még egyszer nem. – egyszer pont elég fájdalmas volt, és akkor is elég sok olyan pillanat volt mikor újra és újra megkérdeztem magam, hogy valóban ezt akartam-e, hogy valóban ez-e a helyes út? De az volt, most már tudom, pont azért volt az, mert most ilyen elképesztően nehéz ez. – Nem tudom én… nem vagyok auror. – nem tudok úgy harcolni, Avery megtanított egy-két dologra, megvédeni magamat, de nem vagyok harcos, nem tudom, hogy egész pontosan mit is tudnék tenni, hogy…hogy jobb legyen, hogy… egyáltalán csak tegyek valamit. Vagyis nem. Tegyünk valamit. Mert most visszakaptam őt.


Vissza az elejére Go down
Nadine O'Leary
Reveal your secrets

avatar

Tanár

ϟ Kor : 33
ϟ Hozzászólások száma : 52

TémanyitásTárgy: Re: Oliver & Nadine - Város széli temető 2015-03-01, 12:37



Oliver & Nadine

[You must be registered and logged in to see this image.]

Hinni akarok neki, hinni akarok benne, de egyáltalán nem könnyű. Túlságosan fáj most is a jelenléte, az hogy itt van, az hogy látnom kell őt és újra felidézni mindent. Közben persze örülök is, csak ahogy mondta nem tudom eléggé kimutatni és ennek csak az az oka, hogy túlságosan mély a seb, amit okozott a családom halála. Fogalmam sincs, hogy képes leszek-e visszatérni önmagamhoz és újra egy kerek egésszé válni, olyan eszméletlenül nehéznek tűnik most, hogy el se tudom mondani, hiába tudom, hogy igaza van, hogy küzdenem kéne, hogy meg kén legalább próbálnom, ha már itt van, hiszen neki is ment. Nem néz ki annyira szétesettnek, mint én, koránt sem. - Sikerülhet... talán... nem tudom. - annyira távolinak tűnik az, aki régen voltam, az a vidámság, a felszabadultság, annyira nagyon-nagyon messzinek, hogy fogalmam sincs elérhetem-e egyáltalán valamikor is. Fáj a szívem, és gyakran mondják, hogy az efféle sebek sokkal nehezebben gyógyulnak, mint azok, amiket fizikailag szenvedsz el, én pedig ezt most már tökéletesen megértem és egyet értek vele. - Segítesz nekem? Velem... maradsz? - most nem fog félni attól, hogy mások mit gondolnak majd róla? Nem fog félni szembe nézni mindenkivel? Nem bírnám ki, ha újra elmenne. Nem viselném el, ha újra el kellene válnom tőle, egyszerűen képtelen lennék rá.
- Próbállak Oliver... tényleg próbállak. - megérteni őt, elfogadni azt, amit mondott, feldolgozni a jelenlétét és örülni neki. Nehéz, de akkor is nagyon igyekszem, hiába nem érzi most úgy, hogy így lenne. Én csak... békét akarok azt hiszem, valahogy lezárni magamban mindent és újra képes akarok lenni rá, hogy élvezzem a napfelkeltét, hogy nyugodtan tudjak aludni, ami már egy éve nem megy. Vele sikerülhet, csak el kell fogadnom, hogy nem ellenem tette azt, amit tett. Tudom, hogy neki se volt könnyű és... el kell fogadnom, hogy neki ez volt a jó megoldás, hogy így tudta átvészelni a halálukat.
- Így csak... még rosszabb. - megölték őket és nem tudjuk, hogy miért és hogy kik és nem is értem, hogy egyáltalán hogy történhetett és hogy az aurorok miért nem vették észre a jeleket. Ez egyszerűen... abszurd! De nem ezzel akarok most foglalkozni, most nem lehet. Igaza van, hiányzott nekem, iszonyatosan, nem tudom, hogyan bírtam egyáltalán eddig nélküle, de most itt van és örülök neki. Nem akarok most az elmúlt egy évre gondolni, csak rá akarok koncentrálni, csak rá akarok fókuszálni senki és semmi másra. A jól ismert illatra, a haja simogatására az arcomon, a kezére a hajamon. Csak ezt akarom, és még így is percekbe telik mire képes vagyok legalább részben megnyugodni és abbahagyni a sírást, hogy épp csak annyira távolodjak el tőle, hogy lássam az arcát, hogy könnyes tekintetemet az övére emelhessem, hogy az arcát két kezembe fogjam, hogy megcsókoljam. Iszonyatosan hiányzott nekem, az ölelő karok, az ajkai... minden, ami ő. - Nem bírnám ki, ha újra... tudod ugye? - nem tudom őt elveszíteni, egyszerűen nem megy. Ha újra eltűnik az életemből, bármi miatt is, én nem élem túl, nem leszek képes újra talpra állni, ez biztos. - Mi lesz most? Mi lesz... azokkal? - akik megölték őket, akik elvették a családomat, akik Olivert is elszakították tőlem egy évre. Ezt... ezt nem hagyhatjuk csak úgy annyiban igaz? Nem lehet.

[You must be registered and logged in to see this link.] ϟ [You must be registered and logged in to see this link.] ϟ Missing you


Nem az az igazi kín,
amikor könnyektől el vagy ázva,
[You must be registered and logged in to see this image.] [You must be registered and logged in to see this image.]

hanem mikor belül sírsz
és mégis mosolyogsz.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Oliver & Nadine - Város széli temető 2015-02-28, 07:52


Nadine & Oliver

- Én… hiszem, hogy igen, mert… én is megtettem. Sokáig úgy éreztem magam, mint egy haldokló, nem érdekelt semmi, emésztett a bűntudat, de… sikerült kiragadnom magamat belőle, sikerült…visszanyernem valamit, abból, aki régen voltam. Ez… ez neked is sikerülhet. – ő jobb, mint én, mindig is jobb volt, és pont ezért tudom azt, hogy sikerülhet ez neki,előbb, mint nekem, mert ez bizony nálam elégé időigényes dolog volt. Próbáltam mindent, de… emésztett a bűntudat, úgy éreztem magam, mint akinek megcsonkították a lelkét, akitől elvettek minden jót,és csak a rosszat hagyták meg neki, hogy bele őrüljön abba. Kis híján sikerült is, majdnem elvesztem,de… most itt vagyok. – Szeretnék….segíteni benne, rendben? Én már átestem ezen, tudom, hogy milyen, neked is segíthetek benne. – feltámadhat az a része a semmiből, mint főnix a hamvaiból, csak hinnie kell benne, tennie érte és… sikerülni fog. Sikerülnie kell, mert Avery is megmondta: az élet mindig megy tovább, és aki leragad, az meghal, mert a múltban élni nem szerencsés, de ha csak fél lábbal vagy ott…veszélyes, de nem halálos, ha ügyes vagy. Ezt teszem most én,fél lábbal itt, fél lábbal ott, hogy soha ne felejtsek, hogy tudjam mire számítsak a jövőben, mert az élet kegyetlen, de ezt akkor nem hittem el, túl sok jót kaptam tőle.
- Persze, hogy megtudom érezni, tudom, hogy milyen érzés. – velem is megesett már, hogy annyi érzés kavarogott bennem, hogy nem tudtam egyszerűen kimutatni azt, amit kellett volna, de ez nem az ember hibája,sokkal inkább a helyzeté, az életé, amiért ehhez a parthoz sodor minket. Ez már nem próbatétel, nem akadály, hanem tragédia, amit nem érdemeltünk meg,amit a gyerekek sem érdemeltek meg, mégis…mégis meghaltak, és én mégis élek, pedig talán nem kéne, mert cserélnék velük, lehetnének most ők itt, és én ott, ahol….ahol vannak, akárhol is legyenek. Ha létezik egy világ az élet után, akkor…ők csakis egy jobb helyen lehetnek. – De legalább próbálj engem egy kicsit megérteni! – egy kicsit,egy pillanatra gondoljon bele, hogy milyen elképesztően nagy a bűntudat bennem, gondoljon csak bele, engem ez nap, mint nap kínoz, a tudat, hogy meghaltak a gyerekeim, mert én nem voltam elég erős, mert segíthettem volna talán, ha jobb vagyok, de nem voltam az, gyenge voltak, túlságosan is gyenge, és most elvesztettem mindent, ami valaha fontos volt nekem, kivéve Nadine-t, de ő… úgy érzem, hogy nem akar újra közelebb kerülni hozzám, mintha ülne egy csónakban, de a nyílt víz felé evezne és nem felém a partra,ahol várom őt most, és várom mindig.
- Azt hiszem… igen. Nem tudom, hogy miért, de… ez történt. – nem én voltam, nem miattam lett a tűz, felgyújtották a házat,láttam egy alakot fekete köpenyben a füstön át, az arcát ugyan nem láttam, csak homályosan, de lemerem fogadni, hogy mosolygott és szólt valakinek, de… nem tudom annak a valakinek feleleveníteni a nevét. – Itt… itt vagyok. – mondom, ahogy magamhoz ölelem Nadine-t, és bár nem sírok, de… a szemem könnyezik, már nagyon rég vágytam az ölelésére, túlontúl is hiányzott már az érintése, amit annyira szerettem és szeretek most is. Hiányzott minden, ami ő volt, és most hiányzik nekem.


Vissza az elejére Go down
Nadine O'Leary
Reveal your secrets

avatar

Tanár

ϟ Kor : 33
ϟ Hozzászólások száma : 52

TémanyitásTárgy: Re: Oliver & Nadine - Város széli temető 2015-02-24, 15:48



Oliver & Nadine

[You must be registered and logged in to see this image.]

Nehéz ezt az egészet megértenem, pedig tényleg igyekszem. Az a baj, hogy ha valami túlságosan is fáj, akkor nem tudsz csak úgy tovább lépni rajta. Akarok... istenemre mondom, nagyon akarok, de akkor sem megy úgy, ahogy talán várná. Fáj a jelenléte, fáj az, ha csak ránézek, fáj, hogy nem volt itt előbb. Talán igaza van, talán össze lett volna törve, de legalább adott volna nekem valami célt, legalább tenni akartam volna érte és ez igenis segített volna, akkor is, ha nem tudott volna úgy mellettem lenni, ahogy vártam. Mindig jó, ha az ember ilyen helyzetben lefoglalja magát, de én nem tudtam mivel, csak a temetés intézésével és... a többi rémséggel, hogy aztán végül otthon egyedül nézzek szembe a démonaimmal. A kérdése az, ami visszaránt újra a jelenbe, a temetőbe, a padra, hozzá. Én vajon szépen állok rá, hogy elfogadjam, hogy most itt van újra? Ha tudnám a választ... na az lenne igazán csodás.- Én... én csak azt tudom, hogy veled halt egy részem is Oliver és... te feltámadtál, de... vajon az részem is képes lesz rá? - nem tudom. Úgy érzem, hogy darabokra törtem, amikor meghaltak, apró pici darabokra, és most hirtelen össze kéne rakni magamat újra? Vajon egyáltalán lehetséges? Ha úgy meg tör az élet, ha úgy taszít a mélybe, ahogy engem, abból egyáltalán lehetséges felállni újra igazán?
A szavai csak újabb könnyeket csalnak az arcomra. Igaza van, nem mutatom, hogy örülök, mert... nem tudom, hogyan mutassam. Össze vagyok zavarodva, és tudom, hogy nem így kéne tennem, hogy talán a nyakába kéne vetnem magam, és hálát adni az égnek, hogy legalább ő itt van, de nem megy. Miért nem megy? Ezt akarom pedig, minden erőmmel ezt akarom! Fel akarok állni... régen azt hittem, hogy képes vagyok rá, hogy erős vagyok, de mára nem maradt más csak a remegő bizonytalanság. Ez vagyok én, egy hatalmas nagy szerencsétlenség, aki még a jót sem képes meglátni? - Örülök, én... tényleg örülök, csak... mégis képtelen vagyok rá. Meg tudod ezt érteni? - van az a pont, amikor túl sok érzés kavarog benned és képtelen vagy őket szétválasztani. Amikor... úgy érzed, hogy minden kezd teljesen szétesni és próbálsz kapaszkodni valamibe, de még sem megy, mintha nem érnél el semmit sem. Nem marad más, csak a hatalmas űr körülötted, az üresség, a fájdalom, és valahol ott a távolban vannak még jó érzések is, de egyszerűen képtelen vagyok elérni őket, képtelen vagyok érezni őket, pedig akarom... komolyan akarom!
- Téged... vagy engem... és ezért haltak meg ők? - suttogok csak, képtelen vagyok rendesen beszélni, így is reszelős hangom, így is fáj minden egyes szót kiejteni és még jobban fáj az övéit hallani. Igaza van vajon? Nem akarok esélyt adni neki, nekünk? Ilyen lennék? Vajon annyira megtört bennem valami, hogy már soha nem is leszek képes visszatérni önmagamhoz? van rá esély, hogy valaha sikerüljön? Szólni próbálok, de újra csak elcsuklik a hangom. Végül nem teszek mást, csak egyszerűen lecsúszok mellé. Ott guggolt előttem, én pedig úgy érzem ez segíthet, más most nem. Nem kell több szó, nem kell több magyarázkodás, vagy kérdés, csak ő kell. Mert örülök neki, és talán nem tudom most kifejezni, de akkor is örülök. Életben van... él! Nem érdekel most az, hogy újra csak téren találom magam, átölelem a nyakát, hogy megölelhessem, hogy úgy igazán magamhoz szoríthassam, hogy újra beszívhassam az illatát. A halála után még hetekig nem voltam hajlandó semmit sem elpakolni, kimosni, amin rajta maradt a nyoma, hogy közel tudhassam magamhoz, legalább úgy. Újabb könnycseppek, immár zokogás formájában, én pedig úgy szorítom őt, mintha el sem akarnám már engedni soha többé és nem is akarom. Nem lennék képes újra elveszíteni, azt... azt biztos, hogy nem élném túl.

[You must be registered and logged in to see this link.] ϟ [You must be registered and logged in to see this link.] ϟ Missing you


Nem az az igazi kín,
amikor könnyektől el vagy ázva,
[You must be registered and logged in to see this image.] [You must be registered and logged in to see this image.]

hanem mikor belül sírsz
és mégis mosolyogsz.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Oliver & Nadine - Város széli temető 2015-02-20, 23:39


Nadine & Oliver

- De minél előbb tettem volna, annál inkább nem kaptál volna vissza semmit sem belőlem. – mert egy roncs voltam, és… eddig tartott igen, mire sikerült helyrerázódnom, míg helyreráztak, mert nem volt könnyű, majdnem belefulladtam az önsajnálatba és az emlékek okozta kínzó szenvedésbe, de… megmentettek, és most így tudok itt lenni. – Ez…sehogy sem lett volna jó. – ha túl korán jövök vissza, akkor az a baj, hogy nem vagyok elég, ha túl későn, akkor pedig az idő az, ami a sebet nemhogy begyógyítja, de még inkább feltépi. Nem akartam éveket várni azzal, hogy megkeresem őt. Én csak… arra vártam, hogy készen álljak rá. – Azt hiszem, hogy… igen. – bólintok egyet a szavaira. Itt állok most is,  a szemébe tudok nézni, és… megy, igaz? Nem érzem úgy, hogy menekülnöm kéne, hogy elüldözni kéne magamat, mert süket fülekre találtam. Megy… és remélem, hogy menni is fog, és nem csak valami pillanatnyi dolog ez, mert… felteszek így mindent egy lapra. – Na és te? – ő készen áll arra, hogy ne csak lásson, de… el is fogadja ezt? Hogy… nem mennék el, hanem inkább maradnék? Vagy már nem akarja elfogadni és felkavarni az állóvizet, ami így is túl lassan lett ilyen? Nem tökéletes, hanem…pont elég, hogy ne fájjon annyira..
- Nem is tudom, talán…reméltem, hogy egy pillanatra…egyetlen pillanatra mondjuk örülsz annak, hogy nem haltam meg. – nem érzem ezt, nem érzem, hogy örülne annak, hogy élek, csakis azt érzem és hallom, hogy hibáztam és… elegem volt, tudom, hogy hibáztam, de nem tehettem mást, ő sem tett volna mást a helyemben. – Látom, hogy…tévedtem. Nem örülsz, még csak meg sem próbálsz megérteni. – nem próbálkozik, pedig megtehetné, mert megérthetne, nem hagytam el, akármennyire is ezt szajkózza magának. Nem, én csak el kellett hogy menjek egy időre, mert ha egyből visszamegyek, akkor nem segítettem volna neki, csak még inkább hátráltattam volna. Ezt kéne belátnia.
- Nem tudom, hogy miért nem, gondolom azért, mert nem érdekli őket. – nem bízok bennük, Avery is megmondta, hogy a korrupció mindenhol jelen van, és ez alól a Minisztérium sem kivétel, így hát nem igazán tudom és akarom megengedni magamnak azt a luxust, hogy bízzak bennük. Mert nem érdemelték ki. – Nem tudom, hogy kik… és, hogy miért, de… megölték őket. Talán nem őket akarták, de… - de őket sikerült, és ez nem egy véletlen tűzeset volt, ebben biztos vagyok, mert direkt odafigyeltem mindiga arra, hogy semmi se maradjon égve. Direkt odafigyeltem aznap is. Akárkik is voltak…direkt tették ezt velünk.
- Szerinted nekem nem fájt? Nem fáj… most is? – nemcsak ő szenved, nem csak ő vesztette el a gyerekeit, hanem én is, én is távol voltam tőle egy évig, nemcsak ő tőlem, és éppúgy hiányzott nekem, mint én neki, de nem mehettem vissza, mert nem tudtam volna az a támasz lenni, akinek lennem kellett volna. – Te egyáltalán… akarsz még nekem esélyt adni? -  mert a szavaiból nem azt hallom ki, hogy kész lenne adni nekem egy esélyt, nekünk. Sokkal inkább azt, hogy képtelen túllépni azon az egy éven, de az kényszerű volt és nem fogom megváltoztatni a véleményemet. Muszáj volt meglépnem azt.


Vissza az elejére Go down
Nadine O'Leary
Reveal your secrets

avatar

Tanár

ϟ Kor : 33
ϟ Hozzászólások száma : 52

TémanyitásTárgy: Re: Oliver & Nadine - Város széli temető 2015-02-18, 20:57



Oliver & Nadine

[You must be registered and logged in to see this image.]

- De tudod, hogy minél tovább vár, annál... lehetetlenebbé válik a helyzet igaz? - ez a legnagyobb gondom, hogy eltelt egy év és még így sem magától állt most elém. Talán sejtette, hogy itt leszek majd, de attól még csupán egymásba botlottunk és ennyi. Ez pedig nem esik jól, sőt... rémes érzés, hogy magamra hagyott és egyszer majd lehet, hogy úgy döntött volna, hogy netán mégis visszatér hozzám és... akkor azt várta, hogy majd gond nélkül fogadom az újra felbukkanását? - És most készen állsz? - ez a kérdés, hogy most inkább elmenne még, vagy maradna? Mit akar vajon pontosan, mit akar egyáltalán velem... velünk? Én magam sem tudom, hogy mit akarok az élettől, én magam sem tudom, hogy hogyan szedhetném össze magam, de jelenleg nem sokat segített azzal, hogy eltűnt és most felbukkant csak úgy véletlenül.
- Szerinted hirtelen minden megváltozott és hirtelen... jobb lett? Azzal, hogy... itt vagy... de önként hagytál el? - mert elhagyott. Nem érdekel, hogy száműzetés volt, vagy hogy nem tudta feldolgozni a helyzetet, hogy magát hibáztatta, akkor is elhagyott és ez igenis iszonyatosan fájt és nem tudom ezt most hirtelen úgy értelmezni, hogy újra itt van és örülök neki. Persze örülök, hogy él, hogy visszakaptam valamit, de közben a tény, ahogy mindez történt fáj és nem tudom úgy kezelni, ahogy talán várná, bár nem tudom, hogy pontosan mit is vár.
- Igen, de... ezzel azt mondod, hogy megölték őket. Kik... miért és... miért nem nyomoztak akkor tovább? Az aurorok... - nem bírom én ezt. Egy év telt el, mégis hogyan deríthetnénk ki ennyi idő múlva, hogy mi történt, mégis mit tehetnénk? A kezeimbe temetem az arcomat. Össze kellene szedni magam, de egyelőre még nem tudom, hogy hogyan. Túl sok ez most egyszerre. Még mindig nem szedtem össze magam és nem is tudom, hogy ezek után ez hogyan lenne lehetséges. Fáj... most csak még sokkal jobban fáj minden. Azt hiszem már sikerült eljutnom arra a pontra, amikor nem marad más csak a letargia. Az első hetekben képtelen voltam abbahagyni a sírást, aztán jött valami végtelen fásultság, ami még a mai napig is tart és most... most olyan, mintha újra felszakadna minden, mintha felszínre törne az, ami már egy időre megszűnt és... nem tudom, hogyan leszek képes ezt feldolgozni megint. Félek, hogy újra csak a sírás jön, mert már most is könnyektől terhes a szemem, ahogy rá nézek, ahogy a gyűrűmet morzsolgatom. Ott van rajta is igen, de... még sem tartotta meg azt, amit ígért nekem egykor. Jóban-rosszban... így kellett volna, de ő mégis elment, nem velem volt, nem velem próbált rendbe jönni. Az igazi nagy terheket egy pár együtt oldja meg, ő pedig... kirekesztett engem, nem hagyta, hogy vele legyek, hogy segítsek neki.
- És ez mindent megold Oliver? Hirtelen... minden jó lesz. Az az egy év eltűnik? Szeretném... szeretném, ha így lenne, de... most megint iszonyatosan... fáj. - nem megy, képtelen vagyok visszafogni a könnyeket, a vállam rázkódik meg először, aztán jön a sírás. Csak tétován fogom meg a kezét, amin ott a gyűrű, még ahhoz sincs erőm, hogy megszorítsam. Nem volt velem senki, nem sírhattam senkinek sem a vállán, nem volt senki, aki átölelt éjszaka, amikor képtelen voltam aludni, amikor álmatlanul néztem a plafont, vagy ültem egyedül a konyhában. Nem volt ott... ő... nem segített, és én se segíthettem neki. Soha életemben nem éreztem annyira egyedül magam, mint az első hetekben. Hiába próbáltak segíteni a szüleim, hiába próbált bárki is összeszedni, néha úgy éreztem... hiába az egész, nincs miért csinálni, csak jó lenne, ha véget érne az egész. Néha úgy éreztem nincs kiút és nem is akarok szenvedni már tovább. Szükségem volt rá, soha nem volt szükségem még annyira, és ő... nem volt ott.

[You must be registered and logged in to see this link.] ϟ [You must be registered and logged in to see this link.] ϟ Missing you


Nem az az igazi kín,
amikor könnyektől el vagy ázva,
[You must be registered and logged in to see this image.] [You must be registered and logged in to see this image.]

hanem mikor belül sírsz
és mégis mosolyogsz.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Oliver & Nadine - Város széli temető 2015-02-13, 22:53


Nadine & Oliver

- Megakartalak keresni. Megkerestelek volna. – mert mint mondtam, soha nem előle menekültem, sokkal inkább a történtek elől,magam elől futottam,de most már… most már tudom, hogy nem futhatok,  megértették velem, hogy ez így nem mehet tovább, hogy így csak azt érem el, hogy én is meghalok. Megtanítottak…gyűlölni. Úgy gyűlölni, hogy az ne emésszen fel. – De még nem álltam rá készen, hogy a szemedbe nézzek. – és most sem érzem magam késznek rád, de nem tudok mást tenni. Nem kerestem, nem akartam hiába fájdítania  szívem, mert tudtam, hogyha meglátom, visszaakarok menni, és most sem tudtam elmenni csak úgy, igaz? Idejöttem és… felborítottam mindent. – Ismerős érzés. Sokszor keltem úgy fel, hogy halottnak éreztem magam. – igazán halottnak, nem volt bennem semmi életkedv, nem volt célom, csakis  a hiány, a fájdalom, az emlékek szülte kín volt az, amit éreztem és… nem akartam már tovább érezni. Elgondolkodtam azon, hogy véget vetek mindennek, de… Avery pont jókor érkezett, hogy ne tegyem meg. – Na és most? Mit érzel? – vajon most már élőbbnek érzi magát? Hiszi, hogy visszakapott valamit, amit elvesztett, vagy leginkább szabadulni akar tőlem és inkább nem is látni többet. Talán megérteném…nem, elfogadnám a döntését, na de megérteni? Azt soha nem tenném, soha nem tudnám, és nem is kérhetne tőlem ilyet.
- Te is úgy gondoltad. Nem hagytam semmit sem égve, nem…nem gyulladt ki semmi sem. – felgyújtották a házat, a tűz ropogására és kínzó melegére ébredtem fel, és tisztán emlékszem, hogy a tűzhelyet is elzártam, semmi…egyszerűen semmi nem volt, ami felgyulladhatott volna. Tudom… ő is tudja. Tudnia kell! – Nem tudom mit tehetnék. Nem tudom kik tették. – együtt kellett volna, tudom, de nem tettem még semmit sem, így hát ezért nem ítélhet el. Én csak erőt gyűjtöttem, próbáltam túlélni, hogy… hogy legyen esélyem tenni valamit. Megérdemelnek ennyit, meg kell értük tennem ennyit, ha már segíteni nem tudtam rajtuk. Tartozom ennyivel, és még sokkal többel is. – Ott kellett volna, de… mégse. – erre nincsen jó szó, nincsen jó megoldás, mert ha ott van, akkor talán őt is elvesztem, ha ott van akkor…akkor talán minden máshogy alakul. Ő legalább itt van még.  Nem veszíthetem el őt is,én azt… nem bírnám ki. Talán jobb, hogy nem volt ott, hogy nem hallotta őket, hogy… nem úgy maradtak meg a fejében, ahogy nekem. A hangjuk, a halál sikolyuk, a könyörgés… csak ezt hallom éjszakánként, csakis ez visszhangzik a fejemben. A hangjuk, az érzés, hogy csalódást okozok, hogy nem tudok segíteni…az én gyengeségem miatt van ez.  -  Ne csináld ezt. – ne, ezt… ezt ne mondja. – Nem mentem el. Visszajöttem volna így is úgy is. Ne hidd, hogy elmentem volna csak úgy. – mondom neki, ahogy leguggolok elé és mutatom neki a kezemet. Ott van a gyűrű az enyémen is. Nem mentem el soha… soha nem is akartam, ezt ne mondja.


Vissza az elejére Go down
Nadine O'Leary
Reveal your secrets

avatar

Tanár

ϟ Kor : 33
ϟ Hozzászólások száma : 52

TémanyitásTárgy: Re: Oliver & Nadine - Város széli temető 2015-02-10, 15:52



Oliver & Nadine

[You must be registered and logged in to see this image.]

Változtunk mindketten, ami érthető is, csak épp néha én magam sem tudom, hogy milyen lettem, nem tudom, hogy mennyire vagyok más, de képtelen vagyok reggel úgy belenézni a tükörbe, hogy ne legyek gyűrött, hogy ne kérdezzem magamtól, hogy miért... hogy mit vétettem, hogy ezzel sújtott az élet és nem ad senki sem válaszokat, csak a tükörképem marad és én és... semmi sem oldódik meg. Most pedig itt van ő és ezt az egészet valahogy kezelnem kellene és egyelőre még sejtésem sincs, hogy hogyan. Örülök neki, hogy itt van, örülnöm kellene, de közben... nem értem, miért ment el és fáj, hogy ezt tette, nagyon.
- Komolyabb... már tudod kezelni, de... akkor miért nem kerestél meg Oliver? - mert meg kellett volna én... én szerettem volna, hogy megkeressen, ha úgy érzi, hogy képes rá, nem pedig továbbra is rejtőzködik. Félek tőle, hogy még most is felmerült benne, hogy elmegy, pedig itt voltam, pedig igenis akartam vele lenni, de biztosan megfordult a fejében, hogy eltűnik mielőtt még észrevenném. Igenis gyávának tartom e miatt, hiszen én is szívesen eltűntem volna a világ szeme elől, de én nem tehettem meg, ő pedig... egyedül hagyott, pedig... azt fogadtuk meg egymásnak, hogy jóban rosszban, ez már nem is számít?  - Nem is tudom... elveszítettem önmagam, nem éreztem, hogy élek... már egyáltalán. - csak próbáltam minden nap rávenni magam, hogy felkeljek és megtegyem, amit kell. Próbáltam minden áldott nap mosolyogni, hogy senki se lássa, hogy legbelül sírok és képtelen vagyok túltenni magam azon, ami történt. Gyenge vagyok... gyenge vagyok ahhoz, hogy egy ilyen terhet elviseljek, kellett volna két erős kéz, aki segít megtartani, de nem volt senki, és  mostanra azt hiszem olyan, mintha kiégtem volna, mintha csak önmagam élettelen szürke mása lennék, aki csak vegetál. Igen... úgy érzem ennyi az életem, egyszerű vegetálás.
- Nem, de... együtt kellett volna tennünk valamit, ha úgy gondoltad, hogy meg... megölték őket, akkor... nekünk kellett volna megoldani! - megemelem a hangom, máskor elhalkul, és alig vagyok képes egy-egy szót is kiejteni. Nem tehetek róla, túlságosan sok most ez így. Már így is iszonyatosan nehéz volt elviselni az életemet és most... most itt van ő és nekem valahogy meg kell próbálnom kezelni, de nem megy. Komolyan kész csoda, hogy egyáltalán eddig megálltam az lábamon és nem hagytam a kísértésnek, hogy elengedjem magam és a földön kössek ki. - Én meg az anyjuk! Én szültem őket! Nekem is... nekem is fáj, nekem is ott kellett volna lennem! - nem érdekel, hogy mit mond, nincs igaza. Nem jobban hibás, mint én, nem tehetett többet, mint én és nem vállalhat magára minden felelősséget. Elmenekült előlem is és ez igenis hiba volt, hatalmas hiba. Nem fogom azt mondani, hogy igaza van, ne várja ezt tőlem. Nem fogom azt mondani, hogy joggal ment el, mert nem így van, mert... igenis bántott ezzel, és már így is épp elég fájdalmat szenvedtem el. Én hordtam a gyerekeinket a szívem alatt kilenc hónapig, én vigyáztam rájuk, én etettem őket, én neveltem fel őket, és... már nincsenek többé. A hiányukkal pedig egyedül kellett megküzdenem, mindent egyedül kellett elviselnem, mert ő a számára könnyebb utat választotta és nem törődött velem. A szavaira csak könnyes szemmel pillantok fel rá. A kezeim az ölemben. Próbálom keresni a szavakat, de most egyáltalán nem könnyű, csak a gyűrűnket morzsolgatom az ujjamon, hiszen meg van még most is, ugyanúgy hordom minden áldott nap, hiába hittem, hogy meghalt. - Jóban rosszban, nem igaz? Ezt fogadtuk meg egyszer, én... el is hittem, hogy így van. - de attól félek, ő nem. Ő... ő nem hitte el, hogy elég fontosak vagyunk egymásnak, ő... csak tovább állt. Nem tudom, hogy az az eskü annyit jelentett-e neki, mint nekem és ez fáj az egyik legjobban.

[You must be registered and logged in to see this link.] ϟ [You must be registered and logged in to see this link.] ϟ Missing you


Nem az az igazi kín,
amikor könnyektől el vagy ázva,
[You must be registered and logged in to see this image.] [You must be registered and logged in to see this image.]

hanem mikor belül sírsz
és mégis mosolyogsz.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Oliver & Nadine - Város széli temető 2015-02-06, 18:32


Nadine & Oliver

- Tudom… vagyis sejtem. – a történtek után fura is lenne, ha nem változott volna meg. Mindketten megváltozunk azon az éjszakán, mindketten vesztettünk valamit…vagy inkább szinte mindent,  mert nem tudom, hogy az az éjszaka adott- e bármi jót nekem, vagy neki. Mások lettünk, megváltoztunk, ezt teszi az élet az emberrel. Megtöri és kényszeríti, hogy folytassa. – A történtek után… azt hiszem ez normális. – igen, normális, és ha mást is mond, én így fogom gondolni akkor is. Egyetlen éjszaka gyökeresen megváltoztatta az életemet, elvett tőlem mindent, elszakított, megalázott, megtört… én pedig nem tudtam egyből felállni, nem tudom, hogy képes vagyok-e még egyáltalán ellenállni. – Nem is tudom… komolyabb, már nem érzem úgy, hogy felemésztene a harag és a gyűlölet. Megtanultam… kezelni. – megtanították nekem, hogy használjam fegyverként a gyűlöletemet. Nem képeztek belőlem profi harcost, de már megtudom védeni magam, már fájdalmat tudok okozni azoknak, akiknek akarok, nem vagyok védtelen, tehetetlen és gyenge,  mint azon az éjszakán voltam. – Na és te? Miben változtál? – én tudom,hogy milyennek ismertem őt meg, de vajon mennyiben változott meg? Vajon neki mit hozott az élet? Lehet, hogy nem voltam ott mellette, de sokat gondoltam rá, amikor csak tudtam, és bár tisztában voltam a ténnyel, hogy a történtek után aligha van boldog élete, mindig a legjobbat akartam neki.
- És csak úgy bele kéne nyugodnom? – nem, azt nem tehetem, tartozom ennyivel nekik, hogy nem fogok belenyugodni, nem is tudnék. Elvesztettem őket, ő is elvesztette őket, és ezt nem lehet csak úgy annyival elintézni, hogy nem vagyok mindenható. Nem vagyok az, de az apjuk voltam. – Az apjuk voltam, nekem kellett volna őket megvédeni. – nekem, mert én voltam ott, de nem voltam rá képes, kudarcot vallottam, amit a gyerekeink szenvedtek meg. Nem tudom, hogy most hol vannak, ha létezik valami az élet után, akkor minden bizonnyal valami sokkal jobb és szebb helyen vannak, mint mi.
- Nem is tudom. Eddig azt hittem, hogy igen, hogy jobb, de most hogy látlak… elbizonytalanodtam. – a múltunk egyszer mindig utolér, igaz? Én nem menekültem előle soha sem, sokkal inkább magam elől menekültem, az emlékek elől, a bennem tomboló gyűlölet volt az, ami menekülésre kényszerített. Megijedtem magamtól. – Talán nem így volt jó, de tudom, hogy helyesen cselekedtem. – talán ő ezt nem hiszi el, nem látja be, de nem is neki kell, elég ha én tudom, hogy amit tettem, akármennyi fájdalmat is okozott, helyes volt. Néha meg kell tennünk dolgokat, még ha fájnak is, ezt Nadine-nak is be kell látnia. – Nem tudom. Hogy legyen? – pillantok rá tanácstalanul. Én nem akarom újra elveszteni,de… ezek után… nem tudom, hogy mit higgyek. Mármint azt nem tudom, hogy ő mit hisz rólam, hiszen minden más most, felforgattam ezzel most az életét, de ő is az enyémet. Nem mondanám életnek, de… felkavart bennem mindent.


Vissza az elejére Go down
Nadine O'Leary
Reveal your secrets

avatar

Tanár

ϟ Kor : 33
ϟ Hozzászólások száma : 52

TémanyitásTárgy: Re: Oliver & Nadine - Város széli temető 2015-02-03, 21:37



Oliver & Nadine


[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.]

Tényleg nem értem őt, nem megy, pedig próbálom... próbálom felfogni, hogy mit miért tesz, hogy miért gondolta, hogy jobb, ha elmegy, mert hát nekem nem volt jobb, sőt... kifejezetten rossz volt az, hogy lelépett előlem, mikor szükségem lett volna rá. Egyszerűbb volt neki így és ez igenis gyávaság a részéről és... ez fáj nekem nagyon. Én is szívesen eltűntem volna a világ elől, én is szívesen meghúztam volna magam valahol, hogy ne kelljen emberekkel beszélnem, hogy ne kelljen mások szemébe néznem, ne kelljen a felesleges részvét nyilvánításokat hallgatnom, de... kellett, és ő nem volt ott, hogy támogasson, és én nem segíthettem neki, hogy talpra álljon. Nem... nem bízott bennem annyira, hogy elég erősen mellette tudok lenni és ez... mégis hogy a fenébe ne esne rettenetesen rosszul?
- Én is más ember vagyok. - hatalmasat sóhajtok. Hát pont ez az, én is változtam, összetörtem és próbáltam összerakni magam, de egyedül ez nem ment, bármennyire is szerettem volna, ő pedig nem volt itt velem, hogy segítsen, pedig az lett volna a dolga, és nem volt itt velem senki más sem. - És milyen ember vagy most? - vajon szavakba tudja egyáltalán önteni? Jobb lett neki így? Erősebb lett? Tudta egyáltalán, hogy ma itt leszek, azért jött, vagy... csak szimplán pont így jött ki a lépés és nem tudott már meghátrálni? Sok kérdés és az az igazság, hogy félek a válaszoktól... nagyon félek.
- De, ha egyszer te sem vagy mindenható... nem menthetted meg őket, nem oldhatsz meg mindent. - rázom meg a fejemet, de úgy érzem nem ér ez semmit, nem tudom úgy sem meggyőzni őt, hiába is szeretném. Egyszerűen... mintha nem is akarna meghallani engem, mintha nem tudom... esze ágában sem lenne odafigyelni a szavaimra. Csak azt szajkózza, amit gondol, csak az érdekli, amit egy év alatt bemagyarázott magának, és amit én gondolok nem számít. Tudom én, hogy nem kéne e miatt megütnöm, de mégis megtörténik, és ha nem ültetne le a padra, jó eséllyel ott maradnék a földön, mert nem tudnék most felállni, nem lennék képes összeszedni magam. Ez az egész túl sok, túlságosan sokkoló és... túlságosan fájdalmas is egyben.
- És így jobb? Jobb... lett neked? - nekem nem, de neki vajon igaz? Neki jobb lett attól, hogy eltűnt, hogy én őt is halottnak hittem? Ha azt mondja igen, talán egy kicsit nekem is könnyebb, de most még a könnyeimmel küzdök és nem tudom, hogyan tegyem ezen túl magam. Mégis... hogy mehetnék vissza az iskolába csak úgy? Mégis ezek után hogy tehetnék úgy, mintha mi sem történt volna? A szavaira csak megrázom a fejemet. Nem kéne állandóan ezt szajkóznia... halottnak kéne lennie, nem kéne! Ez nem így működik, nem mi döntjük el, hogy ki él és ki hal meg, és ő ezt nem képes elfogadni. Abból kellett volna jobbat kihozni, ami jutott nekünk, és ő meg sem próbálta, ő... a lehető legrosszabb utat választotta. - És most mi lesz? - egyszerű kérdés, de tudhatja, hogy pontosan mire vonatkozik. Elmegy megint? Továbbra is ezt folytatja, vagy mit akar pontosan? Én egyelőre még azt sem tudom, hogyan megyek vissza a kastélyba. Össze vagyok törve, talán még jobban, mint előtte, pedig örülnöm kéne annak, hogy itt van, de elég nehéz, amikor ez az egész... így történt.


Nem az az igazi kín,
amikor könnyektől el vagy ázva,
[You must be registered and logged in to see this image.] [You must be registered and logged in to see this image.]

hanem mikor belül sírsz
és mégis mosolyogsz.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Oliver & Nadine - Város széli temető 2015-01-31, 13:10


Nadine & Oliver

- Nem is kell, hogy megértsd, nem várom el tőled. – nem várok el tőle semmit sem, mert pontosan tudom, hogy már elvesztettem a jogot, hogy számon kérjek rajta bármit is. Nem fogom megtenni, nem várom el tőle, hogy megértse a tetteim indítékát és értelmét. Nem volt ott, mikor kiütött a tűz, talán, ha ott lett volna akkor értené, hogy miért is döntöttem úgy, hogy távozom inkább. Ez nem ellene volt, egyedül magam ellen, és így láttam jónak, mert nem éreztem igazságosnak azt, hogy míg a gyerekeink elvesztettek mindent, az életükkel együtt, addig én bármit is visszakapjak, míg nem bizonyítottam újra, hogy érdemes vagyok rá.
- Nem éltem! Hát nem érted Nadine? Meghaltam én is abban a tűzben. Már… más ember vagyok. – akkor gyenge voltam,nem voltam elég erős, hogy megvédjem a gyerekeket, de most már megtanultam magamat megvédeni, és tudom, hogy ártsak másnak. Nem vagyok már gyáva és gyenge, egy részem ott halt meg abban a házban. Megtörtem, elvesztettem mindent, az önsajnálat feneketlen gödrébe süllyedtem el, míg rám nem talált Avery. Ő kiutat ajánlott, megmutatta, hogyan adjak célt a gyűlöletnek, és hogy a szégyent, a bűntudatot, hogyan edzem fegyveré mások ellen. Elvesztem, meghaltam, de visszahozott az életbe. Nem tudom már többé az lenni, aki régen voltam.
- Nekem kellett volna őket megvédeni! Az én lelkemen szárad az, hogy nem tudtam őket megmenteni! – csakis az én hibám, és nem tud meggyőzni, hogy ez nem így van. Reggelente mikor felkelek és tükörbe nézek, egy másik ember néz vissza rám. Emlékszem arra, mikor először ébredtem fel a tűz után. Nem tudtam hol vagyok, de egy pillanatig azt hittem, hogy csak egy rosszat álmodtam, és Nadine majd lent vár engem a gyerekkel. Nem ez történt, felkeltem és egyedül voltam, valahol a semmiben és nem éreztem mást, csak…ürességet.  Olyan volt, mint egy hatalmas feketelyuk. Akármit tettem, csak még inkább fájt. – Sajnálom. De… ezt kellett tennem. – nem értheti meg, més nem is kell, hogy megértsen engem, nem várom el tőle, tudom, hogy nehéz ez neki,és valahol pont ezért akartam hátat fordítani és elmenni, hogy ne szakítsak fel régi sebeket,de… hiányzott nekem, viszont most úgy érzem, hogy talán mégiscsak csendben kellett volna maradnom és megvárni inkább azt, amíg elmegy,hogy leróhassam én is a tiszteletemet. De nem ezt tettem, engedtem a múltnak és muszáj volt őt megszólítanom, látni újra az arcát, és az a szomorú, hogy pontosan így képzeltem el a találkozásunkat. Nem pont így, de… a fejemben is engem hibáztatott. – Nem. Halottnak kéne lennem. – rázom meg a fejemet. Nekem kellett volna meghalnom aznap, és nem a gyerekeknek. Egyedül nekem! – Nem előled bujkáltam. – nem, soha sem az volt a célom, hogy előle bujkáljak. Én csak… kerestem valamit, amibe kapaszkodhattam. Meg kellett tanulnom mindazt, amit Avery mutatott nekem. Hogy ne emésszen fel a gyűlölet, amit érzek.


Vissza az elejére Go down
Nadine O'Leary
Reveal your secrets

avatar

Tanár

ϟ Kor : 33
ϟ Hozzászólások száma : 52

TémanyitásTárgy: Re: Oliver & Nadine - Város széli temető 2015-01-25, 17:29



Oliver & Nadine


[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Igazad van, nem tudom és... képtelen vagyok megérteni. - nem megy. Próbálom, de nem megy. Magát hibáztatja, de nem tett semmit sem, és ezzel engem is büntet, pedig én se tettem semmi rosszat. Ez az egész... megtörtént és a legjobbat kellett volna kihozni belőle a helyzethez mérten, ő pedig helyette a legrosszabb utat választotta, amivel még nekem is pluszban ártott. Hogyan lehetett ez a jó megoldás... hogyan? Képtelen vagyok megérteni őt, bármennyire is kéne, talán elvárná, de hát... iszonyatosan fájt. Az első hetekben azt se tudtam, hogy képes leszek-e ezen az egészen túllépni, és még a mai napig se ment igazán. Az hogy itt áll előttem és nem jött hozzám, hogy inkább elmenekült olyan, mint egy újabb pofon, amit szándékosan adott.
- Nekem pedig úgy, hogy te sem éltél. - miért kellett mindenkit elveszítenem? Miért nem volt elég az, hogy a gyerekeink meghaltak? Miért kellett azt hinnem, hogy ő is oda van és gyászolnom az egész életemet, mert minden elveszett egy pillanat alatt? Én tényleg nem értem őt, nem értem, hogyan gondolhatta, hogy ez így jó lesz. Nekem nem volt az és nem tudom elhinni, hogy neki igen, hogy ő... szívesen élt úgy, hogy teljesen egyedül maradt, hogy tudta, mennyire szenvedek. Ez nem volt jó megoldás. Semmi se volt az tudom, de... szerintem akkor is a lehető legrosszabb utat választotta, amit csak lehetett és ezt valahogy most így hirtelen képtelen vagyok feldolgozni... megbocsátani neki.
- Nem vagy felelős! Nem... nem a te hibád, ami történt. Nem oldhatsz meg mindent, ez... ezt más okozta és nem neked, vagy nekem kellett volna még többet szenvedni miatta! - nem akarok kiabálni, de komolyan már nagyon közel vagyok hozzá. Rosszul döntött, nagyon rosszul. Igen, pokoli volt nekem és elhiszem, hogy neki is épp úgy, de attól még nem tette jól, amit tett. Attól még bántó és fájdalmas volt ez az egész. Nem azt mondom, hogy kötelessége, de... az lett volna a dolga, hogy velem legyen, hogy együtt oldjuk meg, hogy együtt dolgozzuk fel, és ne hagyjon egyedül a kétségbeesésben, de ő ezt tette. Nem teszek én soha ilyet, de valahogy ez az egész a düh, a csalódottság túl sok most. Ezért kap egy erőtlen pofont és ezért nem vagyok benne biztos, hogy képes vagyok még megállni egyáltalán a lábamon. Ez az egész helyzet... teljes képtelenségnek tűnik és én nem tudom, hogy mégis hogy kéne kezelnem, hogy ne omoljak össze itt helyben. Gyáva volt... igen így gondolom, mert nem jött hozzám vissza, mert félt, hogy mit reagálok és ezért inkább eltűnt szem elől, ami... iszonyatosan fáj még most is. Képtelen vagyok visszafogni  a könnyeket és a lábaim se tartanak meg. Csak hagyom, hogy felhúzzon és áttámogasson a padra. Nem tudom, hogy mit kéne tennem, hogy mit tennék, ha most elmenne és itt hagyna... megint. - Maradnod kellett volna. - fájdalmas, sírós szavak, amiket alig tudok kipréselni magamból. Velem kellett volna lennie, segíteni... nekem is fájt és mégis az én vállamat nyomta minden, ő pedig meghúzta magát. Ez... egyszerűen nem volt fair!


Nem az az igazi kín,
amikor könnyektől el vagy ázva,
[You must be registered and logged in to see this image.] [You must be registered and logged in to see this image.]

hanem mikor belül sírsz
és mégis mosolyogsz.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Oliver & Nadine - Város széli temető 2015-01-21, 18:57


Nadine & Oliver

- Kellett volna, de nem tettem, igaz? Fogalmad sincsen, hogy mi történt azután, és hogy mit miért tettem! – nem éppen így képzeltem el az újra találkozásunkat. Kiabálunk egymással, mintha lenne értelme, pedig szerintem mindketten tudjuk, hogy teljesen felesleges, mert nem lehet már meg nem történté tenni azt, amit átéltünk. A gyerekek meghaltak, én nem jöttem vissza, ő pedig egyedül maradt. De nem akarom azt hallani, hogy mit tettem rosszul, mert máson sem jár az agyam, csakis azon, hogy mi mindenben hibáztam, és ő még ezt pluszban rá is olvassa a fejemre. Mintha nem lenne már elég a rovásomon… de persze megértem őt valahol.
- Engem viszont igen, mert nekem kell úgy élnem, hogy miattam nem élhetnek! – az én hibám, hogy nincsenek életben, mert nem tudtam őket megvédeni, mert nem tudtam elég lenni akkor, mikor a legnagyobb szükség volt rám. Úgy haltak meg, hogy cserben hagytam őket, csalódtak bennem, csak kiáltoztak utánam, én pedig tehetetlen voltam, végig kellett hallgatnom, és ő ezt nem értheti, mert nem hallja minden éjszaka a halálsikolyt, a könyörgést, hogy menjek és segítsek rajtuk… nem ő hagyta őket cserben, hanem én. Nem volt könnyű úgy dönteni, hogy távol maradok tőle, de úgy éreztem így a helyes, hogy ez jár nekem. – Jó megoldás? – kérdezek vissza kissé ingerülten. Jó megoldás? Ne nevetessen, tényleg azt hiszi, hogy ebben a helyzetben volt olyan, hogy jó megoldás? Hát elárulom neki, hogy téved, nem volt és most sincs olyan, hogy jó megoldás, van sok választási lehetőség, és mindegyik ugyanannyi szenvedést ígér, csak egyik jobban fáj, mint a másik. – Nem tudtam megmenteni a gyerekeinket. Miattam haltak meg, apát kiáltoztak és úgy haltak meg, hogy csalódtak bennem! Hogy tudtam volna ezek után a szemedbe nézni és elmondani, hogy én vagyok a felelős az ő halálukért? – komolyan nem értem, hogy miért nem képes ezt megérteni, bár… számítottam arra, hogy ez lesz. Nem hibáztatom, mert minden bizonnyal neki sem volt könnyű, sőt, pokoli lehetet neki, de nekem sem volt ám nyaralás ez az egész, és elfelejti, hogy nem csak ő volt egyedül. Azt hitte halott vagyok? Talán jobb is, mintha tudná, hogy életben van az ember, aki képtelen volt segíteni a fiain. A szavai hallatán csak lesütöm a szememet és pár pillanatig csak a földet nézem. – Nem, tényleg nem érdemlem meg. – rázom meg a fejemet . Nem érdemlem meg, mert gyáva voltam, de azt hiszem ezt az ő szájából hallani egyenesen… megsemmisítő. Talán nem szó szerint ezt mondta, de tudom, hogy erre gondolt. – Gyere, legalább… egy padra ülj le. – mondom, ahogy segítek neki felállni, ha hagyja és egy közeli padhoz kísérem őt, de nem ülök le mellé, csak állok vele szemben, némán figyelve őt. Talán mennem kéne? Okoztam már így is épp elég fájdalmat, igaz?


Vissza az elejére Go down
Nadine O'Leary
Reveal your secrets

avatar

Tanár

ϟ Kor : 33
ϟ Hozzászólások száma : 52

TémanyitásTárgy: Re: Oliver & Nadine - Város széli temető 2015-01-21, 15:08



Oliver & Nadine


[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.]

Őszintén szólva legszívesebben oda lépnék hozzá, és hiába hogy az előbb még megsimítottam az arcát, hogy biztos legyek benne, hogy tényleg itt van, most sokkal szívesebben váltanám ezt inkább egy pofonra, egy jó erős pofonra, mert... mert nem tetszik, amiket mond. Tudom, hogy nem volt tűz, tudom én, csak nem tudtam, hogy mit tehetnék egyedül. Nem kezdhettem el bűnösöket keresni, ha egyszer nem tették ezt meg az aurorok sem, ha egyszer arra jutottak, hogy nem történt semmi, ami után nyomozni kellene. És ő most még azt mondja nekem, hogy nekik kéne élni helyette. Nekik is élni kéne, de... de nem dönthet, hogy ki éljen és ki nem, ez nem így működik, nem... nem dönthetett volna helyettem sem, hogy elment és itt hagyott egyedül megküzdeni ezzel az egésszel.
- Nem! Nekik sem kellett volna meghalni és... neked itt kellett volna maradnod velem! - nem tudom eldönteni, hogy hogyan beszéljek vele, egyszer marad a halk suttogás,aztán emelem meg a hangomat. Egyszerűen nem megy máshogy, mert képtelen vagyok felfogni, amit mond, mintha nem is akarná érteni, amit próbálok megértetni vele. Legszívesebben az újabb és újabb szavakra nekiesnék, komolyan így érzem magam. Mégis hogy állhat ehhez így hozzá, mégis... hogy gondolhatja, hogy ez az egész ilyen egyszerű? Elment, elmenekült előlem, pedig itt voltam és szükségem lett volna rá. Egyszerűen... nem tudom, hogy tehette!
- Nem... nem érdekel! - ez nem jó válasz. Nem tudta őket megvédeni, igen ez lett volna a dolga, de nem mindig tehetjük azt, amit kell, nem mindig elég az elhatározás, nem mindig elég az, ha igazán akarunk valamit, és ő... ő ezek után még engem is itt hagyott. Nekem fel kellett dolgozni azt, hogy mind elmentek, és még én vagyok, aki nem értem meg őt? - A szemembe nézni... Oliver hallod, amit mondasz? Inkább hagytál egyedül szenvedni, abban a hitben, hogy te is halott vagy. Ez volt a jó megoldás? - igaza van, tényleg képtelen vagyok megérteni az indokait, a magyarázatát, egyszerűen nem megy, mert túlságosan fáj ez az egész. Velem kellett volna lennie és igenis eldöntötte hogy inkább nem lesz. Félt... félt és meg sem próbálta, és nem az volt a fontos, hogy én hogyan bírom majd ezt az egészet ki? Én pedig egyszerűen nem tudom tovább elviselni azokat, amiket mond, közelebb lépek és erőtlenül, de csattan egy pofon, ha csak nincs annyi reakciója, hogy megakadályozza. - Ha így állsz hozzá... nem is érdemled meg! - nem gondolom komolyan, tényleg nem, de dühít és kétségbe ejt, amit mond, ez az egész. Nem értem, hogyan tehette, hogy volt képes erre, hogy gondolhatta, hogy így lesz majd minden jobb. Döntést hozott, egy olyan döntést, amivel csak még jobban kínzott, mint amilyen alapból lett volna az egész. Végül pedig engedek a lábaimnak, már így is kész csoda, hogy eddig tartottak. A térdem lassan találkozik a keményre fagyott földdel, és utat engedek a könnyeknek is. Sajnálja... de mégis ezt tette, elment, és engem egyszerűen hagyott szenvedni. Nem ez volta jó megoldás, nem szabadott volna ezt tennie. Én se tudtam megvédeni őket, én vagyok a anyjuk! Az én dolgom is lett volna, és még is én maradtam egyedül, nekem kellett mindennel szembe nézni. Nekem kellett elintézni a temetést testek nélkül, nekem kellett mindenkinek fogadni a sajnálatát és közben talpon maradni. Nem ő csinálta ezt végig, hanem én... teljesen egyedül, mert ő gyáva volt.


Nem az az igazi kín,
amikor könnyektől el vagy ázva,
[You must be registered and logged in to see this image.] [You must be registered and logged in to see this image.]

hanem mikor belül sírsz
és mégis mosolyogsz.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Oliver & Nadine - Város széli temető 2015-01-16, 20:48


Nadine & Oliver

- Nem volt egyszerű tűz. Nem hagytam… nem hagytam semmit sem égve , én… - én csak tudom, hogy ez az egész nem véletlen történt. Így is magamat okolom a történtek miatt, de nem lehet az, hogy az én gondatlanságom okozta még a tüzet is, az… az már sok lenne azt hiszem, még most sem sikerült legyűrnöm azt a magam felé tanúsított gyűlöletet mikor eszembe jut az a nap, az az éjszaka, az a tűz… én vagyok a hibás, és most már nem csak én tartom magam annak, de mindenki más? Nem én okoztam a tüzet, emlékeznék rá, ha… ha én tettem volna, még ha véletlen is.
- Nem volt igaza Nadine. Nekem nem kéne helyettük élnem. – pillantok a sír felé. Nem, nem kéne élnem, nekik kéne élniük, és nekem kéne ott abban a sírban feküdnöm, az én nevemnek kéne a sírkövön lennie,és… és ez így egyáltalán nem igazság. Nem akartam soha ilyen áron életben maradni. – De, gondolhatom, és gondolom is. Én voltam ott. Az én feladatom lett volna őket megvédeni. – nem az övé, nem is másé, csakis az enyém, én pedig elbuktam. Mint apa, mint férj, mint férfi. Minden csatamezőn, minden ütközetben vesztettem, és nem maradt már semmim sem.
- Most már tudod. Nem tudtam őket megvédeni, ezt történt! Kudarcot vallottam! – márpedig mindent meg kellett volna tennem, hogy megmentsem őket, de én képtelen voltam erre, én csak… próbáltam, de nem jött össze, végig kellett hallgatnom, ahogyan utánam kiáltanak, ahogyan elevenen égnek el, mert én, az apjuk, nem tudtam rajtuk segíteni. – Igen, én választottam, mert nem érdemeltem ezt meg, nem érted? Az én lelkemen szárad az ő haláluk, szerinted ezek után, hogy lettem volna képes a szemedbe nézni?  - most már én is felcsattanok. Tudom, hogy nem érti, és valahol azért megtudom érteni őt, de …. egyszerűen nem tudok nem foglalkozni azzal, amit én érzek. Fájdalmat és kínt, bűnösnek érzem magam, és hiába nem tart annak, én annak látom magamat, ezek után pedig a szemébe nézni… képtelenség lett volna, ezt kéne, hogy megértse, de mintha nem is akarná meghallani azt, amit mondok neki. – Mondom, hogy nem volt könnyű ezt a döntést meghozni! Elvesztettem mindent, és még rosszabb volt amiatt, hogy mindezt csakis magamnak köszönhetem, de ezt kellett tennem, mert nem érdemlem meg azt, hogy minden rendbe jöjjön! – nem, mert én tehetek a halálukról, mert én voltam ott, mert nem védtem meg őket, és mert hibáztam nem is egyszer, hanem sokszor. – Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam, sajnálom, hogy nem voltam ott, de nem mertem visszamenni. – nem, mert gyáva voltam, mert féltem, hogy mi lesz, ha mindenki engem gyanúsít, ha a feleségem is és… nem kockáztattam, inkább választottam a semmit a minden helyett, mert kellett egy döntés. és  döntöttem, lehet, hogy rosszul, de így éreztem helyesnek.


Vissza az elejére Go down
Nadine O'Leary
Reveal your secrets

avatar

Tanár

ϟ Kor : 33
ϟ Hozzászólások száma : 52

TémanyitásTárgy: Re: Oliver & Nadine - Város széli temető 2015-01-16, 18:55



Oliver & Nadine


[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.]

Már azt se tudtam, hogy hogyan fogom kezelni azt, hogy kijöttem a sírjukhoz, de az hogy Oliver itt van, hogy szembe kell néznem vele, miközben... életben van... ez azért kicsit sok. Az is kész csoda, hogy az első pillanatban nem ájultam el, amikor megláttam, vagy nem az volt az első gondolatom, hogy biztosan valami félrecsúszott a fejemben és csak hallucinálok. És akkor most el kéne fogadnom a magyarázatát, hogy miért ment el? El kéne fogadnom, hogy nem jött hozzám, hogy segítsen? Pedig az lett volna a dolga és én nem tudom csak úgy elfogadni, hogy bántotta, hogy nem tudott segíteni rajtuk, de... rajtam segíthetett volna. Együtt mégis csak át tudtuk volna vészelni, így viszont...
- Nem... már nem is nyomoznak. Azt mondták, hogy ennyi, hogy az egész csak egy tűz volt, hogy... nincs értelme. - én pedig mégis mit tehettem volna? Nem vagyok auror és túlságosan össze voltam törve ahhoz, hogy nem is tudom... Tényleg nem tudom, hogy mivel próbálkozhattam volna meg. Egyszerűen elhittem, beletörődtem, hogy egy tűz volt, egy ártatlan tűz. Ők elaludtak délután és mire hazaértem már mindennek vége volt. Nem tudom, hogy nem ébredtek fel rá, de... nem volt érkezésem ezen gondolkodni, amikor épp próbáltam egyáltalán kibírni a fájdalmat, amit az elvesztésük okozott.
- És igaza is volt, csak... neked nem, hogy nem mertél visszajönni. Nem vagy bűnös ebben Oliver... nem gondolhatod ezt. - nekem szükségem lett volna rá, nekem fontos lett volna, hogy itt legyen velem, de mégis... ő inkább önkéntes száműzetést választott, amit egyszerűen képtelen vagyok felfogni. Szeretem... nem hittem volna azt, hogy az ő hibája, ami történt, egyszerűen csak szükségem lett volna rá, hogy velem legyen, hogy támogasson és én is támogattam volna őt... ennek így kellett volna lenni. És mégis összerezzenek, amikor kicsit megnyomja a szavait, még ha nem is emeli meg a hangját.
- De én nem! Én nem tudtam, hogy mi történt, én... - meg rázom a fejem. Kétségbeesettnek, zavarodottnak érzem magam. Mégis hogy gondolhatta hogy jobb ez a megoldás, hogy elmegy, hogy inkább nem velem van. - De te választottad ezt, nem én! - talán egy kicsit felcsattanok. Nem neki se lehetett jó, hogy egyedül volt, de attól még ő döntött így és nem én... és nem értem, hogy mégis hogyan gondolta azt, hogy jobb lesz, ha eltűnik. Ez nem megoldás, együtt kellett volna ezt megoldanunk, mint mindent. Tudom én, hogy a gyermekeid halálát nem lehet csak úgy feldolgozni, de mégis csak nagyobb esély lett volna a sikerre, ha ott van velem. - Nem Oliver... nem értem. Én nem voltam neked fontos? Nem tudtad min mentem keresztül? Ha tudom, hogy te élsz... nem gondoltad, hogy könnyebb lett volna? Az is kész csoda, hogy nem omlottam össze teljesen és... és azt mondod nem értelek meg? - nem bírom, komolyan nem tudok megállni a lábamon, csak azt érzem, hogy a szám széle reszket, hogy én is reszketek, pedig rendesen felöltöztem, hogy a torkomat gombóc szorongatja és hogy a szemem elhomályosodik. Hogy mondhat nekem ilyet egyáltalán? Nem értem meg... én is tudom milyen elveszíteni a családot, de én őt is elveszítettem, mert így döntött, mert... ő így akarta! És most se került volna elő, ha nem botlom bele véletlenül igaz? Mégis... hogy tehette ezt velem?


Nem az az igazi kín,
amikor könnyektől el vagy ázva,
[You must be registered and logged in to see this image.] [You must be registered and logged in to see this image.]

hanem mikor belül sírsz
és mégis mosolyogsz.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Oliver & Nadine - Város széli temető 2015-01-14, 17:22


Nadine & Oliver

Egy szülőnek a gyermekei a legfontosabbak. Ez így volt, így van, és mindig így is lesz. Nekem is ők voltak a legfontosabbak és mindent megtettem, hogy valahogy megmentsem őket, de nem jártam sikerrel és ráadásul még ezzel is kell együtt élnem. A tudattal, hogy akármi is lesz, én bűnös vagyok, mert hagytam meghalni, mert nem küzdöttem még a lehetőnél is keményebben, hogy most ők álljanak itt Nadine-nal az én sírom felett. Néha elgondolkodom azon, hogy vajon milyenek lennének, ha aznap nem ők halnak meg, hanem én. Mindent elvesztettem. Az életem, a gyermekeim, a feleségemet, mindent, és nem maradt nekem más, mint a harag, ami ellen bármit teszek, éget belülről.
- Még mindig nem tudnak semmit? – nem vagyok bolond, azért utána jártam ennek és annak, de nem találtam semmit, pedig biztos vagyok benne, hogy ez nem egy véletlen tűz volt, hanem szánt szándékkal ölték meg őket. Még ha nem is ők voltak a célpontok, akkor is megölték őket. Nem lehetek ebben száz százalékosan biztos ugyan, de van egy olyan megérzésem, hogy mindaz, amit történt velünk azon a napon, előre kitervelték. Nem tudom, hogy ki és miért, de így van. Nekem nem voltak ellenségeim, legalábbis nem tudok róla, egy színész voltam, mégis milyen ellenségeim lehettek volna akkoriban?
- Egy férfi, aki szerint még élnem kell. – nem, nem kéne, a gyermekeinknek kéne élnie, mégis engem mentett meg. Persze, könnyen hibáztathatnám őt, de sajnos emlékszem arra a napra, és jól tudom, hogy csak a tűz elülése után érkezett meg Avery. Nem voltam magamnál, csak foltokban láttam, de… ott volt. – Mert bűnösnek érzem magam Nadine. És mert… féltem visszajönni. – nem hinném, hogy gyengeség lenne bevallani azt, hogy mit is éreztem. Én mindig úgy tartottam, hogy egy férfi csakis akkor igazán erős, ha képes az érzéseit kiengedni, és nem egy ketrecben tartani magában egy életen át.
- Nem kell emlékeztetned rá, ott voltam! – nem kiabálok, de megnyomom a szavaimat. Ott voltam mikor történt, hallottam a hangjukat, hallottam őket meghalni, nekem ne mondja, hogy mi történt, mert pontosan tisztában vagyok vele. A gyerekeink meghaltak, idő előtt, helyettem, és nekem úgy kell mindennap felkelnem, hogy képtelen voltam segíteni rajtuk. – Szerinted  nekem jó az, hogy egyedül voltam? – pillantok rá kérdőn. Nem volt jó, sőt, pokoli volt, mert én közel sem voltam olyan, mint amilyennek Avery hitt. Én csak egy színész vagyok,nem pedig harcos. – Erre volt szükségem. Ezt te… nem értheted. Nem voltál ott. – ha ott lett volna mikor a tűz volt, akkor megértené, hogy miért választottam inkább az önkéntes száműzetést. Egy apa, aki képtelen volt megmenteni a gyermekeit, ez vagyok én, és ezért vezekelnem kellett és kell. Többet kellett volna tennem, többet küzdeni értük, de nem volt több erőm, ők pedig úgy haltak meg, hogy csalódtak bennem. Hogy nem voltam akkor, mikor a legnagyobb szükség volt rám.


Vissza az elejére Go down
Nadine O'Leary
Reveal your secrets

avatar

Tanár

ϟ Kor : 33
ϟ Hozzászólások száma : 52

TémanyitásTárgy: Re: Oliver & Nadine - Város széli temető 2015-01-12, 14:48



Oliver & Nadine


[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.]

Értetlenül meredek rá. Nem neki kellett volna megmenekülni. Én ezt nem tudom így kategorikusan kijelenteni. Persze, ha nekem kéne valaha is döntenem, hogy én, vagy a gyerekeim, egyértelmű, hogy én is őket mentettem volna meg, de Oliver... Nem tudom, hogy mi történt, egyelőre még a sokk hatása alatt állok, hogy itt van most velem szemben, miközben eddig szentül meg voltam győződve róla, hogy meghalt. Igaz, hogy Leonardo... mondott dolgokat, de abban még sem tudtam csak úgy hinni. Ha egy éve próbálod elfogadni, hogy mindennek vége, minden megváltozott egy pillanat alatt, akkor azt hiszem érthető, ha nem akarsz hirtelen hiábavaló, kósza reményeket kergetni, mert tudod, hogy úgysem érne semmit.
- Kéne... igen élniük kéne. - nekem pedig most le kéne ülnöm, hogy őszintén szólva sejtelmem sincs, hogyan tudok még talpon maradni egyáltalán. Feldolgozgatatlan ez az egész, hogy ő itt van előttem, hogy él, miközben azt hittem, hogy őt is elveszítettem. Nem tudok különbséget tenni és pont e miatt nem értem, hogy miért mondja, hogy sajnos, hogy bár ne lenne itt. Igen ha a gyerekeink is itt lehetnének... én se vágyom semmire sem jobban, de nincsenek, és mi ezt kell, hogy elfogadjuk igaz? Ő pedig mégis úgy tűnik, hogy erre képtelen volt, inkább hagyta, hogy abban a hitben éljek, hogy ő is halott, pedig mindennél jobban szükségem lett volna rá.
- De ki juttatott ki? Azt sem tudod? És... és miért nem jöhettél? - nem húzom vissza a kezem, hiszen én voltam, aki megérintettem az arcát, azt hiszem érezni akartam, hogy tényleg itt van, hogy tényleg életben van egyáltalán, de mégis... most a kezemet fogja, de hol volt az elmúlt egy évben? Hol volt akkor, amikor tényleg kellett volna valaki, aki szorítja a kezem, hogy ne érezzem úgy minden áldott nap, mintha csak egyre mélyebbre süllyednék valami végeláthatatlan önsajnálatba? Nem húzott fel se ő, se senki és... annyit mond, hogy nem jöhetett vissza? Csak akkor húzom el a kezem, amikor újra kérdez, amikor eljutok oda, hogy megpróbáljam összeszedni magam, vagy a gondolataimat, a szavakat, amik most rendkívül nehezen formálódnak. Egy leheletnyit még hátra is lépek, és csak a fejemet rázom pár pillanatig, mire képes vagyok megszólalni.
- Hogy... hogy lennék jól? Meghaltak Oliver és én azt hittem... eddig azt hittem, hogy te is halott vagy. Miért nem voltál itt? Én... én nem hibáztattalak volna, de szükségem lett volna rád! - érzem, hogy valami iszonyatosan nehezen küzdök meg még ezzel a néhány mondattal is, hogy legszívesebben lehanyatlanék a sírjuk elé, hogy újra csak utat adjak a könnyeimnek. Túl sokat sírtam már, túlságosan fáj az, hogy elmentek és ő most itt van és csak annyit mond nekem, hogy nem jöhetett vissza? Nekem pedig igenis rá lett volna szükségem! A segítségére, a támogatására. Együtt átvészelhettük volna, helyette egyedül kellett szembenéznem a kínjaimmal, egyedül kellett szenvednem és megpróbálni tovább élni, ami szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Képtelen vagyok felfogni, hogy tehette, egyszerűen nem megy!


Nem az az igazi kín,
amikor könnyektől el vagy ázva,
[You must be registered and logged in to see this image.] [You must be registered and logged in to see this image.]

hanem mikor belül sírsz
és mégis mosolyogsz.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Oliver & Nadine - Város széli temető 2014-12-31, 16:16


Nadine & Oliver

- Nem tudom, én… megmenekültem valahogy. Pedig nem kellett volna. – igen, nem nekem kellett volna megmenekülnöm, hanem a gyerekeknek. Nem emlékszem semmi másra, csak a tűzre, a sikolyokra, ahogy küzdök, de vesztek, elájulok. A következő pillanatban pedig már egy szobában ébredtem fel. Talán a támadók húztak ki a tűzből, hogy lássák, ahogyan a bűntudatom marcangol szét, és halok bele a bánatba. Majdnem sikerült nekik, de csak majdnem. Még mindig ott van a szívemben a harag és a gyűlölet, még mindig bűntudatom van, és még mindig úgy érzem, hogy jogtalanul élek. Nem nekem kéne most itt állnom Nadine előtt, hanem Ethan-nak, és Florának… miért nem ők vannak itt, miért én?
- Élniük kéne. – nincs annál rosszabb, mikor egy szülő a gyermekeit temeti, és én még csak ott sem lehetettem a temetésen. Eleinte azt hittem, hogy csak valami rossz álomból ébredek, vártam, hogy majd benyit az ajtón Nadine, és hogy ott lesznek mögötte a gyerekek. De nem ez történt, mint valami rémálom, valóra vált minden, és azzal a ténnyel kellett szembesülnöm, hogy meghaltak a gyerekeim, megölték őket. Megfordult a fejemben, hogy visszamegyek Nadine-hoz, de… nem tudtam. Magamat okoltam és okolom még most is a történtek miatt. Mert nekem kellett volna megvédenem őket, az én feladatom volt ez, és elbuktam.
- Igen. Sajnos komolyan. – pedig szívesen lennék halott, hogy ők éljenek. Eljátszottam már a halál gondolatával, volt, hogy megakartam halni, de Avery lebeszélt róla, azt mondta, hogy tartozom annyival a gyerekeimnek, hogy életben maradok, és igaza van. Nem tudom ki tette, nem tudok bosszút állni, és félek nem is tudnék, mert nem vagyok gyilkos. Én nem tudok hidegvérrel ölni, bennem nincs meg az, ami ehhez kell. Márpedig ha nincs, akkor bosszút sem tudok állni. El kéne vennem az életet azoktól, akik megölték őket, de nem tudom. Ez lenne igazságos, de… de nem menne. - Nem tudom. Egy szobában ébredtem, egyedül, hátrahagyottan. Sok helyen voltam és… sok mindent tettem. – mondom kissé lesütve szemeimet mikor megérinti az arcomat. – Nem jöhettem vissza. – rázom meg kicsit a fejemet, ahogyan az arcomat érintő kezét megfogom. Úgy nem jöhettem vissza hozzá, hogy nincs semmim, csak a bűntudat. Nem védtem meg a gyerekeinket, és tudtam, hogy üres kézzel nem állíthatok vissza. Talán reméltem, hogy egy nap majd újra láthatom őt, amikor megvannak a tettesek, amikor elégtételt vettem, de tévedtem. Nem vagyok auror, csak egy színész, nem tudom, hogyan kell emberekre vadászni,nem tudom mit kéne tennem. Vagyis nem, tudom mit kell tennem, de nem tudom, hogyan.
- Úgy értem… a történtekhez képest jól vagy? – tudom én, hogy a kérdés maga értelmetlenül hangzott, hiszen nem rég vesztettük el a gyerekeinket, ő engem is elvesztett, én is őt, és nem azért nem jöttem vissza, mert nem akartam, hanem mert féltem, hogy mi lesz, ha visszajövök. Gyötör a bűntudat minden nap, nem telik el úgy perc, hogy ne mardosna a múlt, és akárhogyan is próbálnám, nem tudnám elfelejteni mindazt, ami történt. Nem tudnám és nem is akarom. Bárcsak visszamehetnék az időbe, bárcsak megmenthetném őket. Nekik kéne itt állniuk, nem pedig nekem. Én csak azért vagyok életben, mert ők meghaltak.


Vissza az elejére Go down
Nadine O'Leary
Reveal your secrets

avatar

Tanár

ϟ Kor : 33
ϟ Hozzászólások száma : 52

TémanyitásTárgy: Re: Oliver & Nadine - Város széli temető 2014-12-31, 12:18



Oliver & Nadine

[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.]

Tényleg úgy érzem, hogy nem fognak megtartani a térdeim, hogy le kéne ülnöm, mert... mert nem fogom bírni. Nem lehet itt, nem lehet életben. Talán csak képzelődöm, talán már eddig jutottam abban, hogy képtelen vagyok túllépni ezen az egészen, már mindenfélét behallucinálok... Igen, komolyan erre is látok esélyt, ez már lehet hogy valami végső stádium, már végképp sikerült elveszíteni a fejemet. Annyira hiányoznak, hogy már ide látom magam elé Olivert, mert annyira vágyom minden áldott nap arra, hogy láthassam, hogy átöleljen, hogy a fülembe súgja, hogy az egész meg sem történt, hogy... hogy csak álom volt. Fel akarok ébredni, érezni akarom őket újra, hallani hangjukat és lehet hogy ezt már annyira akartam, hogy most meg is történik. De ha csak képzelem, akkor nem kéne felvennie a virágot, nem kéne ennyire valóságszerűnek lennie igaz?
- Hogyan... hogyan lehetnél életben? Talán csak képzellek, mert... ez nincs kizárva, igen... csak képzellek. - mert mennyi esély lenne rá, hogy pont most jön ide. De persze érthető, ma van az évfordulója annak, hogy mindennek vége lett, hogy az egész életem végleg tönkrement. Érthető, ha pont most teljesedik ki rajtam ez az egész... zűr. Elszorul a szívem, ha csak rájuk gondolok, és most hogy itt látom magam előtt nem tudom eldönteni, hogy ettől csak még rosszabb lett, vagy jobb. - Miattuk, igen én is... miattatok. - bököm ki halkan. Csak figyelem, ahogy ellép mellettem, ahogy a sírra helyezi a saját csokrát. Azt is hozott, és én valahogy úgy érzem, hogy muszáj utána fordulnom, úgy érzem oda kéne mennem megfogni azt a csokrot, hogy igazi-e. Vagy ha már annyira megszállt valami őrület, akkor igazinak érezném akkor is, ha nincs is ott? Van ilyen igaz? Az elme nagyon csúnyán meg tud minket tréfálni, van olyan, hogy érzünk illatokat, amik nincsenek ott, csak mert egy emlék a fejünkbe kúszik. Akkor miért ne lehetne most is erről szó. Ha megérinteném talán érezném őt, miközben igazából nincs is itt... őszintén nem lepne meg a dolog.
- Komolyan... komolyan itt vagy? - tudom, értenem kéne, amit mond, de túl sok ez most, szó szerint sokkol és mást képtelen vagyok meghallani, azt hogy az ő hibája. Már hogy lenne az ő hibája? Nem ő gyújtotta azt a tüzet, akkor pedig nem lehet az ő hibája igaz? Szóval ezt a rész fel sem tudom fogni, mint ahogyan még azt sem, hogy egyáltalán itt van. Ezért van, hogy iszonyatosan bizonytalanul lépek hozzá közelebb. Azt sem tudom mit mondjak, vagy tegyek, de úgy érzem meg kell érintenem, hogy legalább jobban érezzem, hogy valóságos, hogy nem csak az elmém játszik velem, hogy nem csak a vágyaim vetítik most ide. - Ha... ha most itt vagy, hol voltál? Mi történt veled? Hogy menekültél meg? Nem... nem értem Oliver. - nem keresett, miért nem tette? Én nem hibáztatom, már hogyan hibáztathatnám? És most jutok el addig, hogy bizonytalanul, de csak megemelem a kezem. Épp egy másodpercre érek csak hozzá az arcához, aztán, mintha áramütés ért volna vissza is rántom a kezemet, de csak pár milliméterig jutok el, aztán újra az arcára siklik a tenyerem. Jó érinteni, akkor is jó, ha ez az egész csak a képzeletem játéka.
- Velem? Már... hogyan lenne rendben? - a kérdést sem értem, hogy gondolhatja azt, hogy nem is tudom, csak úgy tovább léptem a családom elveszítésén és élem az életemet tovább. Képtelen voltam rá, látszik is rajtam, hiszen az arcomról szinte süt a fájdalom. Ismernie kell ennyire, hogy tudja, nem tudtam csak úgy továbblépni.


Nem az az igazi kín,
amikor könnyektől el vagy ázva,
[You must be registered and logged in to see this image.] [You must be registered and logged in to see this image.]

hanem mikor belül sírsz
és mégis mosolyogsz.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Oliver & Nadine - Város széli temető 2014-12-30, 18:53


Nadine & Oliver

Nem éppen így terveztem az újra találkozásunkat, bár… a találkozást sem igazán terveztem meg, ha már erről van szó. Én csak… nem arról van szó, hogy nem szeretném őt, vagy hogy elakarnék tűnni, hanem arról, hogy hibás vagyok abban, ami a gyerekeinkkel történt, és nem akarok úgy a szemébe nézni, hogy azt érezzem: hibásnak tart. Már éppen eleget marcangoltam magam a történtek miatt, és bár tudom, hogy jogosan mérges rám, mégsem akarom ezt a dühöt látni a szemében mikor rám néz majd. De nem is fordulhatok vissza. Elvesztettem őt és most mégis itt van ez… nem lehet véletlen, kell, hogy legyen valami jelentősége.
Lesütöm a szemeimet pár pillanatra a szavait hallva, de válasz helyett inkább csak közelebb lépek és lassan hajolok le a virágcsokorért amit elejtett, hogy visszaadjam neki. – Igen, életben vagyok. – mondom egy nagy, súlyos bólintással, bár ennek a súlyát alighanem csak én éreztem. Úgy érzem most magam, mintha egy hatalmas kőszikla lenne a szívemen, ami nem hagy élni ,nem hagy megszólalni nem hagy… semmit sem tenni. Itt állok egymagamban, eddig megvédett engem az, hogy mindenki halottnak hitt, de most lát engem, láthatja, hogy nem egy szellem vagyok, aki kísérteni tért vissza, ha így is lenne, nem őt kísérteném. – Miattuk jöttem. – fejemmel a mögöttünk lévő sírra bökök és még mielőtt bármit is tennék és mondanék a sírra helyezem a csokrot, amit hoztam. Nem állok fel, ott maradok még, guggolva, nézve a sírtáblát, magamban gondolkodva. Nem tudom mit tegyek. Öleljem meg? Nem, az… nem tudom, nem mondta senki sem, hogy mit csináljak, mikor majd újra találkozom a feleségemmel, aki halottnak hitt. Ha pedig beigazolódik a sejtésem és tényleg engem lát a hibásnak, akkor nem valami jó ötlet bármi közvetlenebb dolgot tenni, így hát inkább továbbra is guggolok és a sírt nézem. A fiaink sírját. Akik helyett nekem kéne a nevemnek ott lennie.
- Sajnálom. Én… azért nem kerestelek, mert nem tudtam volna mit mondani. Én tehetek erről az egészről Nadine. Nekem kellett volna őket megvédenem. – mondom halkan, de úgy, hogy meghallja a szavaimat, mert elismételni őket biztosan nem fogom, elég nehéz mindezt egyszer kimondani, ha még egyszer kéne talán…beleroppannék már abba is. Jól tudom, hogy nem ilyen egyszerű ez, de még csak azt se tudom miért támadtak ránk, hogy miért kellett a gyerekeinknek meghalni. Félek is attól, hogy talán nincsen ok, csak egy véletlen volt, mert akkor kiderülne, hogy hiába haltak meg, annál pedig a reménykedés is ezerszer jobb. – Ugye veled minden rendben? – tudom, hogy is lehetne? De talán… neki sikerült túltennie magát a történteken. Engem úgy kellett összekaparni a földről, de Nadine mindig is erős volt, túlélte ezt is. Tudtam, hogy él, de soha nem fájdítottam azzal a szívem, hogy utánanézek. Talán olyat találtam volna, ami nem tetszik és… azt nem akartam.

Vissza az elejére Go down
Sponsored content
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Oliver & Nadine - Város széli temető

Vissza az elejére Go down

Oliver & Nadine - Város széli temető

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Similar topics

+

Similar topics

-
» Honebochi – Csont temető
» Falu temetője
» A falu temetője
» Város temetőjétől és a rét közti dombos rész
» Oliver & Vanellope

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
ϟ Harry Potter - Days of future past ϟ :: Varázsvilág :: London-