2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Egy hét tényleg elviselhetetlenül hosszúnak tűnt azzal, hogy csak arra vártam, hogy találkozzunk újra. Nem sikerült beszélnem Connorral, erre még nem került sor, lefoglalt az, hogy igyekeztem kerülgetni a forró kását Pitonnal, az is bőven elég volt. Nem bízom benne és minden bizonnyal ő is pont így van velem, épp ezért kell figyelnem arra, hogy mit teszek és mikor. Majd ha sikerül Connorral valami nyugis helyen összefutnom, majd akkor beszélek vele. Ott, ahol más nem nagyon hallhat, de egyébként is ez a hét kemény volt. Mégis csak kénytelen voltam a munkára is koncentrálni, mégis csak kénytelen voltam a kölykökre is figyelni és ez őszintén szólva eszméletlenül nehéz volt úgy, hogy közben az éjszakákat átforgolódtam mert már igazán nem vágytam máshová csak az ő karjai közé. Tudom én, hogy nem hozhattuk előrébb ezt a találkozást, tudom, hogy muszáj volt kivárni a következő hétvégét és neki is épp elég teendője van, de attól még nem lett könnyebb a várakozást kibírni. Úgy, hogy végre találkozhatsz azzal, aki képes bármikor megdobogtatnia szívedet... nem egyszerű még többet várni, hiába is akar az ember, hiába tudja, hogy muszáj. De sikerült, túléltem az utóbbi napokat. Nem mondom, hogy egyszerű volt, mert folyton ő járt csak az eszemben. El tudtam ezt nyomni, mert muszáj volt, képes voltam rá, amíg nem láttam újra, de így már nem ugyanaz, főleg hogy tudtam, hogy találkozunk és főleg, hogy tudtam, hogy elintézi, hogy legyen üres szoba, ahová bevehetjük magunkat. Tökéletesen emlékszem rá, hogy milyen volt vele anno, tökéletesen emlékszem még, hogy milyen vad éjszakáink voltak, hogy aztán milyeneket beszélgettünk hajnalig. Mindig szerettem hallgatni őt a jövőről mesélve, szerettem hallgatni, ahogy az álmairól és reményeiről mesélt. Nem is tudom, előtte igazából nem tettem mást, hogy túléltem, tettem, amit kell, amit muszáj, de vele minden más lett. Elkezdtem szép lassan én is átélni azt, amit ő, elkezdett feltüzelni az a jövőkép, amit kialakított magában és idővel úgy éreztem, hogy én is ezt akarom. tény, hogy néha még mindig bizonytalan vagyok kissé, de nem számít, kell az is, hogy én egy fokkal átgondoltabb legyek nála, de most nem akarok a jövőről beszélni. Egy kicsit csak a mosttal akarok foglalkozni, csak vele és semmi mással. El akarom felejteni a Roxfortot, a hatalmat, a muglikat, a tanítást, az elmúlt egy évet, mindent, ami nem kellemes élmény, amit nélküle kellett átvészelnem. Csak az számít most, hogy újra együtt legyünk. Gyors léptekkel haladok végig a kissé már kihalt utcán, ahogy közeledek a cél felé. Sötét van már, nincsenek kint túl sokan, diákok főleg nem, de én jeleztem, hogy ma nem leszek a kastélyban, hogy nem ott alszom, az már nem tartozik senkire sem, hogy miért, hogy hol töltöm az időmet és főleg nem, hogy egyébként kivel. Az ivóban ilyenkor persze azért bőven vannak, de én nem szórakozom most olyasmivel, hogy leüljek és a kutató pillantásokkal sem foglalkozom, no meg a mustrálással. Adtam magamra, hát naná. Nem azt mondom, hogy olyan hű de kicsíptem magam, sosem voltam az a típus, de azért mégis csak kellően feszülős szettet kaptam magamra, és azért a leheletnyi smink is pont annyira kihívó, amennyire kell. Tetszeni akarok, ez egyértelmű. A hajam kiengedve, csak néhány kósza tincs van itt-ott befont állapotban, és ennyi. Tudom, hogy szereti a hajamat, nem fognám össze, és végképp nem vágnám rövidre. Egyelőre csak a pultnak támaszkodom, és az ajtót figyelem. Már csak rá várok... senki más nem érdekel, aki itt van.
- De te is a családom vagy és az életem... nélküled mit ér minden más? - tudom, hogy nehéz lenne dönteni, nem is tudom, hogy hogy a fenébe csinálnám, ha mégis úgy hozná a sors, de... képtelen lennék elveszíteni őt, önként nem menne. Mégis csak kötődöm hozzá, nagyon. Ez az egy év... rémes volt és nem bírnék ki egy életet nélküle, még akkor sem, ha lenne egy fiam tőle, aki rá emlékeztetne, mert akkor is ő nem lenne itt. Nem simíthatnám az arcát, nem érezhetném az illatát, nem hallhatnám a hangját és így kibírni iszonyú lenne. Nagyon remélem, hogy soha nem kerül rá sor, hogy választanom kelljen. - Te őket választanád helyettem? Ha döntened kéne? - legalábbis abból, amit mond így hangzik, hogy ha erről lenne szó, akkor a gyerekek lennének a fontosabbak. Tudom én, hogy ők a jövő, de az ember néha sem lehet önző? Számomra is ők a jövő, de egyben Rasmus is az, és egyedül élni le az életet magányosan... mert a gyerekek idővel a saját útjukat járják majd és ha közben nincs melletted senki az nem valami kellemes dolog. - Te nem félnél legalább egy kicsit a helyemben? Nem arról van szó, hogy nem akarom, mert... mert nem akarok mást, mint tőled egy csöppséget, de attól még sok mindent megváltoztat és azért egy kis félsz van bennem. Benned egyáltalán nincs? - oké, tudom, hogy itt vannak nekünk a srácok, őket is mi neveltük, de még sem egészen csecsemő koruktól fogva, szóval azért ez így mégis csak más nem? Ari már egész nagy volt, amikor rátaláltam, és nem kellett annyira féltenem őt, nem változtatta meg annyira gyökeresen az életemet, de egy baba... egy baba lássuk be, egész más. - Én nem bízom bennük sem... Assarban sem. Tudom, hogy te igen, de.. tudom, hogy milyenek az emberek. - persze a család az első, feléjük nincsenek kétségeim, de mindenki más... Én tudom jól, hogy milyenek az emberek, én tudom jól, hogy mennyire könnyen át lehet verni valakit. Kitartó munkával bárkivel elhitetheted, hogy fontos neked, hogy érdekel, hogy mi van vele, hogy mellette állsz. Kell tudni a módját, kell ismerni az illetőt, a gyengéit, a jellemét, de attól még el lehet érni. Én pontosan tudom, hogyan megy ez és pont e miatt vagyok képtelen bízni, az is elég sok időbe telt mire Rasmusban megbíztam. Tudja jól... nem indultak azért olyan könnyen a dolgok kettőnk között. - Úgy érzem néha jobban bízol bennem, mint én magamban, de... de ez jó. Erősítesz vele. - lágy csókot lehelek az ajkaira. Igen, bízik bennem, ahogyan én is benne. Persze ettől még félek, nem tudom, hogy éles helyzetben mit tennék, de nem árultam őt el eddig sem igaz? Volt rá egy évem. Lehetett volna könnyebb is a dolgom azok után, hogy Connor az Azkabanba került. Könnyebben elérhettem volna, hogy bízzanak bennem, de nem tettem, mert nem adtam volna ki őt semmi pénzért. Azt hiszem már ez is jelent valamit, bár nem az életem múlt rajta, szimplán csak két megoldás közül a nehezebben választottam, de volt megoldás így is úgyis. - Szóval úgy gondolod, hogy bőven elég ezt egyszerűen csak eldönteni és akkor már úgy is lesz? Mert nem akarsz elszakadni tőlem? - nem tudom letörölni a mosolyt az arcomról. Végül is azt szokták mondani, hogy ha nagyon akarunk valamit, akkor az úgy is lesz, bár én ezt eddig nem mondanám, hogy készpénznek vettem, de hát lehet, hogy van benne valami. Egyébként is, ha ő azt mondja, hogy csak ennyi kell hozzá, akkor ennyi kell, mert hinnem kell benne. Az a dolgom azzal, hogy mellette vagyok igaz? Még ha nem is mondható ez igazán hivatalosnak, de mégis csak tudja mindenki, hogy összetartozunk, aki csak körülöttünk van, aki csak ismer, aki igazán jól ismer. - Nem baj, dehogy baj. - mosolyodom el. Én is mellette akarok lenni, de közben segíteni is szeretnék és nem lenne jó keretek közé szorulni csak azért, mert gyereket várok. Azt tuti, hogy nem viselném el. - De megígéred nekem, hogy nem fogsz vissza? Vigyázni fogok magamra, de... nem akarom, hogy jobban aggódj értem, mint máskor. - tudja, hogy nem viselném el, ha túl sok lenne a kötöttség, és nem szeretném, ha ez lenne a vége. Kell nekem a szabadság, kell nekem az életem. - Tudom, hogy így lesz, és... talán ha már közel a vége egy kisit eltűnhetünk, ha nem is sokat, de... nem lenne rossz. - amíg meg lesz a baba, talán addig várhatnak az ügyek is igaz? Talán addig nem dől össze a világ.
- Anya vagy most is, és még inkább az leszel hamarosan. A családunkat kell megvédened, az előrébb való, mint én. – kicsit azért megkomolyodik a hangom, mikor ezt mondom neki. Tudom, hogy érez, és örülök neki, de nem szeretném azt, ha miattam a gyerekeknek kéne szenvednie. Én vagyok az apjuk, Sheska pedig az anyjuk, megvédjük őket, én pedig megvédem mindannyiukat, nem fogom hagyni, hogy bajuk essen. Se a gyerekeknek, se Sheskának nem árthat senki sem. És ha valaki mégis erre a butaságra szánná el magát, hát… végzek vele, és garantálom, hogy nem gyorsan fog meghalni. Szenvedni fog, addig nyújtom el a halálát, amíg csak lehetséges. - Félsz tőle? – kicsit úgy tűnik nekem, mintha félne, vagy mintha tartana tőle. Igaza lehet abban, hogy sokkal jobban félteném őt, mint amúgy, de ez normális, nem igaz? Gyereket fog várni, akkor pedig nem küldhetem harcba. Az a dolga, hogy vigyázzon rá, a gyerekünkre, hogy vele legyen akkor is, mikor én nem tudok, és éppen ezért nem mehet csatába úgy, hogy a szíve alatt hordja a gyermekünket. Tudom, hogy tud vigyázni magára, soha nem is vitattam ezt, és nem fogom ellenezni azt, hogy mellettem harcoljon, de addig semmiképpen nem engedem ezt, amíg nem érzem úgy, hogy készen is áll rá. - Kevés emberben bízom meg annyira, hogy legyen esélye hátba döfni. – ő és a gyerekek, néhány olyan bajtárs, akikkel már a kezdetek óra együtt harcolunk… nem vagyok én bolond, nem fogok mindenkiben megbízni, nem is kell, hogy bízzak bennük és az életemet is rájuk hagyjam. Nem, elég ha hisznek abban, amiért harcolnak, ha készek kockáztatni, akárcsak én. Megölhetnek, van rá esély, de nem fog ez megtörténni, mert én előbb ölöm meg ezeket az embereket. Bolondság azt hinni, hogy nem készülök fel az ilyen dolgokra. A bizalom túl nagy luxus, ha valaki kiérdemli, hát megkapja, addig meg éljen nélküle. - Úgy ismersz, mint senki más, ezernyi lehetőséged volt már elárulni engem. Bízok benned, az életemet is rád bíznám Sheska! Tudom, hogy mire vagy képes, és azt is tudom, hogy nem fogsz csalódni magadban, és én sem benned. – ha van valaki, akiben teljesen megbízom, akkor az Sheska. Talán naivitás, de én úgy gondolom, hogy kiérdemelte már bőven ezt. Ő a nő, aki mellett élek és élni akarok, akitől gyermeket szeretnék. Sok lehetősége volt már, hogy eláruljon, és nem fordul meg a fejemben az, hogy így is tenne. Ismerem őt, ezt nem tudná megjátszani, bármilyen tehetséges is legyen. - Élni is fogok, csak nem hiszed, hogy a halál fog majd tőled elválasztani? Önző vagyok, magamnak akarlak, nem fogok meghalni. – a halál gondolatával már régebben megbarátkoztam, most már csak úgy tekintek rá, mint valami rég nem látott barátra. Sokszor meghalhattam volna, de nem történt ez meg, legyűrtem, legyőztem és most már nem félek tőle, mert tudom azt, hogy nem kell behódolni előtte, lehet dacolni vele, ha van elég erőd és kitartásod. Nem tervezek meghalni, látni akarom őt, a gyermekeimet, azokat akik vannak, és azokat akik születni fognak még. Látni akarom azt, ahogyan megvalósul mindaz, amiért harcoltam. Látni akarom az örökségem. – Baj az, ha ennek örülök? – mosolyodom el. Persze, hogy nem az, de nem is azért mondom, igaz, hogy elvesztjük ezzel egy nagyon fontos információ forrásunkat, de nekem szükségem van rá, a gondolatot is utálom, hogy ilyen messze van tőlem. – Csak szólj és eljövök érted. Odamegyünk ahova csak akarod, és addig maradunk, amíg szeretnél. Mellettem mindig otthon leszel. – nem az számít, hogy hol laksz és hova mész vissza, hanem az, hogy ki vár ott rád. Az otthon nekem ott van ahol ő is, ez nem változik meg soha.
Sheska Thorne
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Rasmus & Sheska - Egy hét múlva 2014-11-27, 15:08
- De... de téged. - őt kell. Én nem tudom, hogy mihez kezdenék nélküle és ha választanom kéne a gyerekek és közte abba belehasadni a szívem és talán képtelen lennék rá, de ha tényleg nem lenne más választásom, akkor... akkor ő lenne azt, akit választanék akármennyire is fontosak a gyerekeink, de számomra akkor is ő jelent mindent és ez nem fog soha sem változni. Talán, ha saját gyerekem lesz... az más lesz majd? Igazából fogalmam sincs, majd akkor kiderül, és remélem, hogy soha sem mér rám a sors olyan büntetést, hogy tényleg döntenem kelljen közöttük. Az igazán... durva kínzásnak minősülne és azt hiszem azt mondhatom, hogy lehetetlennek is. - Megoldjuk igen... muszáj lesz. - sok minden fog változni, ha tényleg eljön az ideje, ha tényleg a szívem alatt hordom majd a fiát, vagy a lányát. Akkor sok mindenre jobban kell figyelni és ismerem már annyira, hogy féltene még jobban, de nem akarom, hogy akár csak véletlenül is megpróbáljon e miatt korlátozni. Tudom én is, hogy vigyáznom kell majd magamra, mert bármi történhet, főleg akkor, ha egy harc közepébe csöppenünk, de majd megoldjuk, ahogyan mondta ezt is, mint ahogy már megoldottunk olyan sok mást helyzetet is. - Sokan vesznek majd oda. Nem félsz, hogy... olyanok is elárulhatnak, akikben bízol? - ez a legnehezebb, jó szövetségeseket találni, olyanokat, akikben az ember tényleg és feltétlenül nélkül bízhat meg. Nem tudhatjuk, hogy mégis mi lesz még itt, hogy mivé válik majd a világ, de hogy durva harcoknak nézünk elébe, az nem kérdés és biztosan lesznek majd olyanok, akik meghátrálnak, akik majd többre vágynak, mint amit így megkaphatnak. Ha valaki csak a közelébe kerül a hatalomnak, ha megízleli... már nem biztos, hogy ellent tud állni neki. - Néha úgy érzem, hogy te sokkal jobban bízol bennem, mint én magamban és nem tudom, hogy ez jó-e, de... köszönöm! - talán ezért is volt, talán ezért nem álltam ki a szüleim mellett, hiába, hogy a bátyám megtette, de én nem voltam elég erős, mert nem volt indokom rá. Szerettem őket, de az már akkor is veszett ügy volt és nem erősítették meg bennem azt, hogy mire vagyok képes. Rasmus napról-napra megteszi és pont ezért vagyok képes elhinni, hogy talán tényleg igaza lehet, hogy talán... talán tényleg elég erős vagyok, hogy megvédjem a családomat, hogy kiálljak mellettük akármi is történjen, főleg mert ezt akarom, mert őket akarom és nem hagynám, hogy az élet tényleg elvegye őket tőlem, már így is épp eleget vett el. - Ezen leszek, de azért... nem szeretem, ha túlságosan vakmerő vagy, ha túlzásba viszed. Élve akartak szeretni, nem csak az emlékedet. - talán csak egy pillanatra komolyodom el, de épp csak addig, amíg közelebb nem hajolok, hogy egy csókot lopjak tőle mielőtt az ételért menne. Tanulunk a hibáinkból igen, de meg kell mutatni a világnak, hogy ez az élet nem jó. elnyomásban élni egyáltalán nem jó. Azt kell tenni, amitől végre többek leszünk, hiszen mi vagyunk az erősebbek, mégis mi élünk rejtőzködve. A szavaira csak elmosolyodom, ahogy én is a számba dobok egy darabka sajtot, és aztán jöhet ő is. Van ebben valami megható, etetni a másikat, csak itt lenni ketten, és nem foglalkozni kicsit azzal, hogy mi van az ajtón túl. - Lehetne és majd lesz is. Ha a gyerekünket fogom várni úgyis el kell jönnöm a kastélyból egy idő után. Kérdezősködnének. - én pedig ebben nem tudnék hazudni, nem tudnám azt mondani, hogy mástól van a gyerek és nem tőle, úgy viszont már nem sok keresni valóm van a kastély falai között.
- De nem engem kell a leginkább megvédened. – a gyerekeket kell, azokat akik vannak, Ari-t és Die-t, és akik még lesznek. A család fontos, azt jelenti, hogy összetartozunk, és nekem ez igenis fontos, mert úgy neveltem őket, hogy tudják, a bizalom mindennél fontosabb, és abban is biztos vagyok, hogy száz százalékig lojálisak hozzám, elvárom, hogy összetartsanak. Megvédjük egymást, mindig is így tettünk. Nem a vér az, ami összeköt minket, hanem a tisztelet, és a bizalom. Én neveltem őket Die-t már kisebb kora óta, Ari már tisztában volt a világgal, mikor hozzám került, azaz hozzánk, de ő is pont olyan nevelést kapott, mint Die. Nincsen kivételezés. - Megoldjuk. Ahogy mindig is. – mindegy mi változik, mi lesz és mi volt, megoldjuk, mindig is megoldottuk, és ez most sem lesz másként. Arról pedig még csak hallani sem akarok, hogy nem biztos magában, mert biztosnak kell lennie, éppúgy hinnie kell magában, ahogyan én hiszek benne, és ez fordítva is igaz. Én tudom mit akarok, tudom mi lesz, mert már előre megírtam ezt a történetet, vérrel fogom aláhúzni, háborút indítunk, hogy visszavegyük azt, amit soha nem birtokolhatunk. Itt az ideje annak, hogy felemelkedjünk, hogy megmutassuk mindenkinek az igazi hatalom fogalmát, és azt ahogyan azt használni kell. - Egyik háború sem jó, egy háború sem dőlt még el veszteségek nélkül. Előbb le kell számolnunk azokkal, akik közülünk valóak. És ha ez megvan, akkor a cél már adott. – mindenképpen megfognak halni, csak is tőlük függ az, hogy mennyien. A muglikat védeni felesleges, ezt a háborút akarva-akaratlanul is ők kezdték el abban a pillanatban, mikor még réges- régen elvették tőlünk a minket illető helyet a világban. Őseink gyengék és gyávák voltak, hogy harcoljanak, de ránk hagyták örökségül a vágyaikat, a céljaikat, az álmaikat, amiket már nem tudtak megvalósítani. Mi viszont elhozzuk a változást, elhozzuk évszázadok álmát erre a világra. - Annyi erő van benned, amennyi kell. Se több, se kevesebb. És nem bátrabb vagyok nálad, csak meggondolatlanabb. Csalóka a látszat. – mosolygok rá. Mindenkiben ott van az erő, a bátorság ,a kérdés csak az, hogy képesek-e ezt előhozni is magukból, vagy csak mondják, de nem teszik. Nekem harcosokra van szükségem, olyanokra, akik harcolnának egy új és jobb világért, akikben meg van az erő és nem félnek ezt használni. Annyira vagyunk erősek, amennyire azt a helyzet megköveteli tőlünk, már számtalanszor bizonyítottuk, hogy mindent lelehet győzni, csak akarás és elkötelezettség kérdése ez. Sokféleképpen lehet nyerni, a halál néha nem csak a vereséget vonja maga után. Azonban nem kívánunk meghalni. Élni fogunk, úszni a dicsőségben. - Nagyravágyó ember vagyok, ezért vagy itt mellettem, hogy visszahozz onnan, ahonnét nincs kiút. – mosolygok rá. Többet akarok, mint egy élet, amit kedvemre alakíthatok. Azt akarom, hogy a világ végre érezze azt az erőt, ami bennünk rejlik, azt akarom, hogy végre uralkodjon, látni akarom felemelkedni a varázslókat, látni akarom elbukni a muglikat, és ott akarok lenni mikor egy új világot építünk fel. Én kész vagyok elmenni a céljaimért addig, amíg csak tudok, és ő azért van itt többek között, hogy visszarántson onnan. A világot akarom magunknak, minden varázslónak és boszorkánynak, nem engedhetem meg magamnak azt, hogy kevesebbel beérjem. – Ez így lesz. Tanultunk a hibáinkból, itt az ideje annak, hogy végre megmutassuk magunkat a világnak, nem gondolod? – nem bizakodó vagyok, hanem tisztában vagyok azzal milyen sorsot szánt nekem a végzet. Nemcsak nekem, de minden társamnak. Itt az ideje annak, hogy előbújjunk az árnyak mögül. – Ha te mondod. – mosolyodom el, ahogyan megkóstolom az ételt persze csakis tőle elfogadva azt. – Lehetne ez így mindig… - nem kéne visszamenni, együtt lehetnénk, tényleg együtt, és nem egy fogadó kibérelt szobájában kéne ennünk. Lehetne, de… nem lesz, legalábbis nem mostanában. Kötelezettségeink vannak, nemcsak a másik felé, hanem a világ felé is.
Sheska Thorne
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Rasmus & Sheska - Egy hét múlva 2014-11-24, 14:25
- Épp ezért jelentesz számomra sokkal többet, mint bárki a világon. - képtelen lennék különbséget tenni közte és a gyerekek között, de... azt hiszem, ha mégis csak kénytelen lennék, akkor biztos, hogy őt választanám. Remélem, hogy ilyesmire soha nem kerül sor, mert azt nem viselném el lelkileg. A saját családom valahogy nem volt az igazi, talán ezért nem is kötődtem hozzájuk olyan mélyen, de most itt vannak ők, akiket én választottam, akikkel az élet hozott össze és akik tudom, hogy mindent jelentenek nekem, vagyis... remélem. Remélem, hogy soha sem kerülök olyan helyzetbe, hogy ebben mégse legyek olyan biztos, mint amennyire most biztosnak érzem magam. - Igen, hamarosan már én hordom, és... talán már most is, ki tudja. De akkor változni fognak a dolgok. - nem tudom meddig maradhatok majd a kastélyban, mert akkor azért mégis csak kérdezgetnének egy idő után. A végtelenségig az ember nem terelheti a témát, ha valaki rákérdez és bár remekül hazudok, de ez olyasmi, amiben... nem biztos, hogy akarok, és talán veszélyes is lenne maradnom, bár talán idekint még annál is veszélyesebb. Fogalmam sincs még, hogy mit hoz a jövő, hogy hogyan kezeljük majd a helyzetet, azt se lehet tudni, hogy egyáltalán sikerül-e. Neki volt már gyereke, nekem viszont még soha, egyáltalán nem biztos, hogy lehet. - De nem ez a rossz ebben? Nem vagyunk sokan, akik értünk a mágiához és mégis közülünk hullanak majd, akik a muglikat védik. - nem is értem, hogy miért nem lehetünk egységesek, miért kell sokaknak ellenünk lenni és miért kell a muglikat védeni, akik egyértelműen senkik hozzánk képest, és mégis az övék a nagyobb terület, mégis az övék a világ és mi csak csendben meghúzzuk magunkat. Néha nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán jó megoldás-e az, hogy a mieinknek is baja kell, hogy essen azért, hogy a világ változhasson, félek, hogy túl sok áldozatot követelnek majd ezek a harcok. Valahogy úgy érzem, hogy nincs igazán jó megoldás, hogy akármit is teszünk... valahogy nem jöhetünk ki igazán jól belőle. - Nem, dehogy, nem tenném... titeket nem, csak félek. Te bátrabb vagy nálam, mindig is bátrabb voltál, és nem tudom, hogy mennyi erő van bennem. - nem tudom, hogy kitartó leszek-e annyira, amennyire kell. Nem tudom, hogy képes leszek-e azzá válni, aki neki kell. Van bennem erő, ez nem kérdés, van bennem erő harcolni, de egy olyan pillanatban, amikor tudom, hogy vége... amikor tudom, hogy veszítettünk, de más még nem látja át akkor mi van? Na ez az, amit nem igazán tudok, ez az, amiben nem vagyok biztos, hogy akkor nem tennék-e olyat, amit később megbánhatok, hogy nem menteném-e őt és hagynék ott mást, mert... úgy látom jónak. Ha élsz harcolhatsz, de ha meghaltál, akkor már vége, és valahogy bennem mindig is az életösztön volt az erősebb, nem az elvek. - Nem akarom, hogy meghalj. Ha kell... szembemegyek a sorssal, de nem fogom hagyni. - ha kell, akkor az ő akaratával is szembe megyek, de akkor sem fogom engedni, hogy meghaljon, hiába kellene ez a győzelemhez, amit annyira szeretne. Én valahogy mindig is reálisabban láttam a világot, benne túl nagy a vágy a nagy tettekre, túl nagy a szíve, én viszont nem akarom, hogy a szíve sodorja bajba és az hozza el a vesztét. Végül csak elmosolyodom, amikor visszatér a tálcával, és leengedem a takarót, amikor már csukva az ajtó. Nem is akarok ruhát látni a közelben, amíg itt vagyok vele, csak maximum majd, ha már mennem kell, mert reggel sajnos erre is sor kerül majd, de addig még itt lehetünk együtt. - Szeretem, hogy ennyire bizakodó vagy. - mosolyodom el. Nem fogok most tányérral szórakozni, egyszerűen csak inkább csipegetek a tálcáról, odaülve mellé. - Isteni! Meg kell kóstolnod. - naná, hogy simán etetem, ami tetszik abból adok neki is, még ha ő is vesz eleve magának is. Jó lenne most csak úgy itt maradni, kizárni mindent, ami majd következik, de ez nem így megy igaz?
- A családom vagytok. Nem azért akartam családot, hogy a megfelelő pillanatban feláldozzam őket. – nem, vannak számomra dolgok, amik szentek és sérthetetlenek, ilyen például a család. Elakarok érni sok mindent, de tisztában vagyok azzal is, hogy nem feltétlen sikerülhet, hogy talán közbeszól a sors, és elveszi tőlem azt, amit akarok, de mit számít ez? Ha nem én, hát majd a gyermekeim hozzák ez azt, amit én akartam. Előbb, vagy utóbb, de ez a világ megszűnik lélegezni pár pillanatra, amíg újjászületik. Valami meghal, hogy aztán, mint a főnix, feltámadjon a hamvaiból. Hinni kell nekem, de ha nem hisz az sem változtat azon, amit érzek. - Ne foglalkozz velük! Hamarosan már te hordod majd a szíved alatt a gyermekem, nem? – ezt mondta, ezt akarta, ahogyan én is. Talán nem most, de majd hamarosan. Vagy tán ez csak ámítás volt, nem gondolta igaznak, vagy csak egy gyorsan eszébe jutó ötlet volt, amit máris eldobott magától? A vérség nem számít, nem mindig, én is utálom a szüleimet, de a saját családomat nem tudnám elárulni, és nagyon remélem, hogy ezzel Sheska is így van. Nem bántanám őt, de ha elárul… tudja ő is, hogy mit teszek vele. A bizalom mindennél fontosabb a mai világban, és aki engem elárul… szenvedni fog. - Sok vér fog folyni, amíg megértik a mieink, hogy nem harcolhatnak az elkerülhetetlen ellen. – nem harcolhatnak a vihar ellen fegyverekkel. Mi vagyunk a változás vihara, lecsapunk és elsöpörjük a söpredéket az útból, és megtesszük azt az utat, amit már őseinknek is megkellett volna tenni előttünk. Gyengék és gyávák voltak, amiért hagyták uralkodni a muglit. Megijedtek, azt hitték képesek lehetnek meggyőzni őket, hogy együtt élhetnek harcok nélkül. Most pedig itt tartunk. Titokban élünk, bujkálunk és meg van kötve a kezünk, láthatatlan láncok tartanak minket fogva, és még csak nem is tudunk róluk. Keressük a kulcsot, és nem találjuk. - Tán kétségek gyötörnek? Elárulnál engem? A gyerekeket? – pillantok rá érdeklődve. Ha elárul, pontosan tudja mi a sorsa. Ezt nem kerülheti el, aki egyszer bűnbe esik, már nem lehet megbízni benne, ha egyszer elárult, elfog még egyszer. Az árulók a vesztünket akarják, én viszont nem fogom hagyni nekik, hogy ezt tegyék. Az árulókkal végezni kell, mint a kutyákkal, pontosan ezt érdemlik, mindegy honnan jöttek és kik ők. Csak az számít amit tesznek, amit hisznek, mert ha valaki őszintén hisz abban, amiért harcolunk, jutalmat kap, de aki hamis hittel él és harcol az előbb-utóbb ráfázik és hamar a másvilágon találja majd magát. - A sorsunk már előre eldöntetett. Meghalok, ha meg kell és hosszú ideig élek még, ha ezt szánja nekem a sors. – eldöntetett az, hogy hova jutunk. A cél adott, a megtett út függ tőlünk, hogy miként jutunk oda. Nincsen olyan élet, ami értelmetlen lenne. Tartson száz évig, vagy száz másodpercig, de meg van az értelme. Minden élet és halál megváltoztatja a világot, mi alakítjuk a sorsunk egészen az utolsó felvonásig, ahol is már hiába dacolunk, a végzet keze elér minket, és nem enged el a szorításából. Mindannyiunknak meg van a szerepe ebben a háborúban. És én megteszek bármit, hogy a családom túlélje. Túlfogják. Elmosolyodom mikor a takarót magára húzza, és amint feltápászkodtam az ágyból, az ajtóhoz lépek, majd amint elvettem a fickó kezéből az ételt, már rá is vágom az ajtót, hogy a tálcát az ágyra rakhassam és visszafeküdjek a helyemre. – A lábaink előtt fog heverni a világ, csak türelmesnek kell lennünk… nem mindig az győz, aki először lép.
Sheska Thorne
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Rasmus & Sheska - Egy hét múlva 2014-11-22, 14:29
Tudom, hogy igazat mond, tudom, hogy nem áldozna fel minket, de... akkor sem lehet ebben biztos. Soha sem tudhatja, hogy mi vár rá, soha sem tudhatja, hogy mit hoz a holnap és milyen választás elé állatja majd. Mégis elmosolyodom a szavaira végül, és csak finoman végigsimítok az arcán, hogy aztán egy lágy csókot leheljek az ajkaira. - Hiszek neked. Én csak... nem is tudom, nehéz ezt elhinni, elfogadni azt hiszem. - hogy tényleg képes lenne ennyi mindent feláldozni értünk. Elhiszem én neki, tényleg elhiszem, hogy így van, egyszerűen csak nehéz felfogni, hogy ilyen erős érzelmekkel viseltetik irántam, irántunk. Attól még, ha azt mondja tényleg elhiszem, hogy megtenne bármit, hogy ne essen bajunk, csak hát... mégis csak tudom, hogy az is fontos neki, hogy elérjen valamit az életben, hogy több legyen, mint ami most és... nem tudom, hogy nem hasadna-e meg tőle, hogy fájdalmas döntést kellene hoznia egyszer, hiszen mind tudjuk, a nagy embereknek azért nincsenek szeretteik, mert ők igenis akármi történjék veszélyben lesznek örökké. - Tudom, hogy nem a vér számít, és nem fogok e miatt őrlődni megígérem. - az a baj, hogy valahol félek is ettől, hogy nem a vér számít, mert... a saját szüleimet cserben hagytam, mert féltem, mert reálisan kezeltem a helyzetet, mert tudtam, hogy úgy sincs esélyem, és logikusan döntöttem. Vajon, ha valami kemény helyzetbe kerülnék, nem döntenék újra reálisan? Nem a száraz logika kerülne előtérbe? Most úgy gondolom, hogy a család az első, hogy bármit megtennék, hogy nekik ne essen bajuk, de mégis félek... hogy ha úgy hozná a sors, akkor még sem azt tenném, ami helyes, hanem azt, amit... kell, hogy megússzam és ez baj, úgy érzem, hogy napról napra mérgezi a lelkemet. - Egy helyen vannak, könnyebb elbánnunk velük. - mosolyodom el. Legalábbis, ha erre kerül a sors, de előbb mindenképpen tudni kell, hogy kiben bízhatunk, hogy kik azok, akiknek nem eshet bántódása, és kik azok, akik kellhetnek nekünk. Majd meglátjuk még, hogy mit hoz a jövő, egyelőre még azt sem tudhatjuk, hogy mikor jutunk el oda, hogy ténylegesen lépjünk, de biztos vagyok benne, hogy ha Rasmuson múlik, akkor nem sokáig tart majd, míg elérjük a kisebb célokat, a többi pedig már csak ezek folyománya. - Jó ezt hallani, önzetlen vagy. Én néha... nem tudom, hogy én is ilyen vagyok-e. Mi van, ha... ha nem? - nem vagyok magamban biztos. Tudom, hogy mi a helyes, tudom, hogy minek hogyan kellene működnie, de Connort is ott hagytam gond nélkül, akkor mi van, ha ezt akár újra megtenném mással is? Nem akarom, úgy hiszem, hogy nem lennék rá képes, na de mi van akkor, ha esetleg mégis? Mi van akkor, ha mégis csak cserben hagynám azokat, akik fontosak nekem? Fogalmam sincs, hogy képes lennék-e utána tükörbe nézni. - Tudom, hogy céltudatos vagy, ismerlek már ennyire, mégis... félek azért. Féltelek a jövőtől, féltelek... másoktól. - tudom, hogy erős, tudom, hogy bármiere képes, de attól még retteghetek, hogy valaki mégis egyszer erősebb lenne nála, vagy csak egy rossz lépés, esetleg egy rosszul sikerült varázslat, vagy a túlerő... tudom én, hogy nem kis feladatba vágtuk a fejszénket azzal, hogy megpróbálunk változtatni a világon, de azt is tudom, hogy akkor is megtenné, ha tudná, hogy mennyire veszélyes. - Solomon Preston és egy lista, mindkettő meg lesz... és a kaja is megjött. - mosolyodom el és azért kicsit magamra húzom a takarót, mert talán ehhez már egy fokkal szélesebbre kell majd tárni az ajtót, azt pedig nem kifejezetten értékelném se én, se Rasmus, ha valaki be találna kukkolni.
- Ha fel kéne adnom mindent? Sheska… szerinted ez jelenti nekem a mindent? A hatalom, a harc és a vér? Jól figyelj most rám… bármit képes lennék feláldozni érted, és a gyerekekért is, nem számít mibe kerül, hányan akarnak majd megölni, vagy hányakkal kell majd nekem végezni ezért. – nem adhatok mindent, mert nem akarok, mert nem a harc és a hatalom számít, nem ez tesz boldoggá, hanem ő, a gyerekek, és azok, akik még születni fognak. Ők a minden, és ezt nem fogom soha feláldozni, egy pillanatra se forduljon meg a fejében, hogy a hatalomért képes vagyok őket odadobni. - A vér időnkét nem számít kedvesem. Én is utálom a szüleimet, és szeretem a gyerekeinket, mégsem az én véremből valóak. A vér akkor számít, ha olyannal vagy együtt, akiről tudsz mindent, akiben megbízol. – a én szüleim kitagadtak miután megtudták, hogy beálltam azok közé, akiktől mindig is rettegtek. Soha nem volt velük jó kapcsolatom, pedig próbáltak olyannak nevelni, amilyenek ők voltak, de én sokkal jobban szerettem a tettek világában élni, én nem akartam a családi birtok örököse lenni, tovább vinni az üzletet, pénzt keresni miközben semmit nem csinálok. Én valaki akartam lenni, szabadságot és nevet akartam, nem a háborúért mentem, hanem azért, mert hittem abban, amit képviselt. - Pontosan. Szeretik azt hinni, hogy ott biztonságban vannak, de valójában csak még sebezhetőbbek. – a Roxfort menedék, ezt mondogatják de ugyanakkor csapda is, mert ha megostromoljuk az intézményt, akkor onnan nincs menekvés, nem oldozza fel más az embert, csak a halál. A Roxfort nem kér áldozatokat, mégis azt kap folyton, és kapni is fog még, mert minden bizonnyal sokan akarnak majd meghalni az otthonukért. Bolondok… a világ az otthonunk, amiben uralkodunk kéne, ahol a muglikba kéne törölni a lábunkat ahelyett, hogy titkolózunk előttük,mert nem akarjuk magunk lebuktatni. A muglik mindig is a csodákról álmodoztak, és meg is fogják kapni. - Nem, ebből a szempontból nem érdekel a világ. Nekik akarok jót, büszke akarok lenni rájuk. Ők a mieink, mi neveltük őket, mi tanítottunk meg nekik mindent. Ők fognak örökölni mindent, amit mi elérünk, azt akarom, hogy legyen örökségük, ne csak az emlékünk. – természetesen én is vágyom a halhatatlanságra, hogy évszázadokkal később is zengjék majd a nevemet, de nem akarok magamnak mindent, mert tudom, hogy a hatalom nem való embernek, legalábbis egyetlen embernek nem, osztozni kell rajta, és ha valaki ezt az egy dolgot képes megérteni, akkor már nincsenek előtte zárt ajtók. A világot akarom rájuk hagyni, valami kézzel foghatót az emlékemen kívül. - Mindent elviselek, ha ott vagy velem… de elkezdtem valamit. Be kell fejeznem. – így vagy úgy, de be is fogom. Én döntöttem úgy, hogy ezt akarom, harcolni valami olyanért, amiért már régóta kéne, ami a mienk, és ami mindig is ránk várt. Nem a harc éltet, hanem a hit. A cél, és az erő, mert tudom, hogy mindannyiunkban ott munkál, csak egyesek képtelenek előhívni ezt magukból és teljesen a szolgálatába állni annak, amiben hiszünk, amiért akarva-akaratlanul egy életen át küzdünk. Ez a mi mindannyiunkat hajt előre, csak néhányan nem akarják elismerni. Szabadság… már közel van. - Igen, egy lista jól jönne, és kérlek, nézz utána egy bizonyos Solomon Preston-nak. Volt vele egy nagyon üdítő találkozásom, és tudni akarom kit ölök meg először ebben a háborúban. – pedig milyen jó is lenne az, ha az én kedvenc aurorom belátná, hogy nem a jó oldalon áll… nagy kár az ilyen emberekért, de ha nem ölöm meg őket, akkor ők fognak engem, azt pedig nem engedhetem. Én nem vesztek.
Sheska Thorne
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Rasmus & Sheska - Egy hét múlva 2014-11-21, 17:55
- Tényleg így gondolod? Ha... fel kéne adnod mindent, akkor is megtennéd? - tudom, hogy szeret, de vannak az életben nagyon-nagyon nehéz döntések, amikor az ember igenis nem könnyen tudja eldönteni, hogy mit tegyen, amikor a választás egyáltalán nem egyszerű. Hiába tudod előre, hogy minden bizonnyal az lesz, amit elterveztél, mi van ha nem? Mi van, az életem a tét és cserébe megkaphatja azt az erőt és hatalmat, amire annyira vágyott? Mi van, akkor ha sokaknak kell meghalnia azért, hogy én életben legyek? Akkor is így döntene? Akkor is végül mellettem döntene elveszítve ezzel akár mások bizalmát is akár? Bízom én benne, de azt is tudom, hogy mik az igazi nagy álmai és vágyai és hogy azokat egyszerűen csak feladja... azt azért tényleg nehéz elképzelni. - Nem, dehogy, nem várom ezt. Csak... zavar, de megpróbálom ezt úgy nézni, hogy ők is részben te vagy... de jobban fogom érezni magam, ha lesz sajátunk. - finoman emelem csak meg a vállamat, de egy halvány mosoly azért megjelenik az arcomon. Nem várnám én tőle, hogy megölje a gyerekeit, főleg hogy semmiről sem tehetnek. Egyszerűen csak zavar tudni arról, hogy még eredménye is van annak, hogy előttem mással volt, hiába, hogy akkor én még jó eséllyel nagyon fiatal voltam, hozzá képes legalábbis tuti, de hát az érzéseket nem lehet csak úgy egy könnyen befolyásolni nem igaz? - Igen, engem is meglepne, de kiderítem. Addig úgyis ott maradok, amíg nem ismerünk minden gyenge pontot. - pont ezért vagyok a Roxfortban, hogy minél többet tudjak meg, így hát természetesen ennek is utána kell járnom és mindennek, amit csak mondani fog nekem, vagy kérni. Szerencsére elég jó vagyok abban, hogyan rejtőzzem el, elég ügyesen tudok kihallgatni, ha azt sem tudják, hogy ott vagyok. Nem félek a lebukástól, még ha ő félt is engem. Ezt persze értem, én is féltem őt, de tudom, hogy el kell majd engednem reggel és azt is, hogy nem fog veszélytelen helyekre menni. Soha sem volt olyan, aki óvatoskodott. A szavaira csak bólintok, és egy gyors csókot lehelek az ajkaira. Tudom én, hogy soha sem lehet tudni mit hoz az élet, de ettől még én biztos, hogy óvatos leszek majd, és odafigyelek, hogy tényleg ne legyen semmi gond. Nem intézhetek el még én sem mindent, engem is érhet meglepetés, de tudom, hogy bízik bennem annyira, hogy tudja nem lesz komoly baj, mert ha bármi gond is lenne, hát majd megoldom. Eddig minden csávából sikerült kimásznom, ez miért változna meg? - Örülök, hogy így gondolkodsz róluk, tényleg örülök. A legtöbb szülő nem szereti, ha a gyerekek többé válik, mint ő, de... ebből látszik, hogy te a világnak akarsz jót, nem csak magadnak, nem csak szimplán több erőt és hatalmat. - persze gondolom azt is, ez a kettő valahol mégis csak együtt jár, de akkor sem csak azt és ez így jó, ezért tudom, hogy fontos neki a család, hogy én is az vagyok, bár persze ki tudja, hogy ezen nem változtatna valami... tényleg nehéz döntés. Szeretem őt, ismerem is, de soha sem tudhatod, hogy a másiknak mi jár a fejében ott igazán mélyen, ahol nem lehet olvasni. - Néha azt kívánom... bárcsak eltűnhetnénk minden elől, csak mi ketten, de tudjuk, hogy nem lehet és tudom, hogy azt nem is viselnéd jól. - mosolyodom el, és finoman végigsimítok az arcán, amikor visszatér mellém. Nem bírná, ha csak ülnie kéne és nem csinálni semmit. Talán egy ideig igen, talán valameddig elviselné, de olyan ő, mint egy madár, ha nem harcolhat, akkor szárnyaszegetté és végül boldogtalanná válik, tisztában vagyok vele. - Nem is tudom, túl sok nincs, olyanok legalábbis, akik mindig ott vannak, inkább csak bejárnak néha segíteni egyes tanároknak. Szeretnél egy listát? - elintézem, tudja, hogy amit csak kér, azt elintézem. Utáan járok, hogy kik és milyen gyakran látogatnak el a Roxfortba, hogy felkészülhessünk rájuk is, ha úgy hozza a sors.
- Nem érdekel mit hoz az élet, neked nem fogok ártani akkor sem. Van, ami…fontosabb, mint minden más. – és ezalatt őt értem, a családunkat. Nem érdekel mekkora botorságnak tartja ezt, akkor sem fogok neki ártani. Az élet hozhat bármit, megoldom, és nem fogom hagyni, hogy sérüljön ő, vagy a gyerekek. Túl sokat gondolkodik, és aggodalmaskodik a jövőn, bármit teszünk úgysem tudjuk előre megjósolni, az élet mindig az ember ellen fog játszani, és előbb-utóbb legyűr minket, de amíg harcolunk és amíg élünk, addig teszek róla, hogy biztonságban legyünk. Az élet okozta gondok legyőzhetőek. Eddig is legyőztem őket, és ezután is ezt fogom tenni, nem kell félnie. A szavai hallatán csak felsóhajtok. – És mit tegyek? Öljem meg őket? Semmi nem köt hozzájuk, soha egy napot nem voltam velük, ahogyan az anyjukkal. Már az arcára sem emlékszem. – és ez így is van. Régen volt, már tizenhét év azóta biztosan eltelt, én pedig nem rendezkedtem be, nem akartam akkor még családot. Kétszer voltam csak az anyjukkal, kellette egy kis szórakozás, és balszerencsémre mindkét alkalomból gyermek született, akikkel viszont én nem foglalkoztam, nem neveltem őket, csak tettem róla, hogy a Roxfortba kerüljenek, mert vannak velük terveim. Nem tudnak róla, és épp ez a legjobb benne. Nem kell bűntudatot érezniük, és azt sem, hogy az életük az én kezemben van. - Igen, az jó lenne, bár… igazán meglepne, ha nem lenne. A Roxfort mindig is pofátlanul nagy szereppel bírt. – az én gyermekeim is itt tanulnak, Gavin is olyan férfinak tűnt, akinek van gyermeke, benne volt már a korban, erősen meglepne, ha kiderülne, hogy nincs ”örököse”. De nem árt az, ha Sheska utána kérdez, ezért is jó, hogy ott van az iskolában, és ezért is kell találnom egy olyan embert, vagy embereket, akik a Minisztériumba fészkelték be magukat. Talán még tehetnék ott egy látogatást is, érdekes utazás lenne. - Soha nem tudhatod mit hozz az élet… te mondtad. – mosolygok rá. Tudom, hogy óvatos, a legóvatosabb ember, akit ismerek, de nem rég mondta, hogy az élet kiszámíthatatlan, nem lehet mindig előre tervezni, ezért se vagyok ennek híve, bár néha hasznos. Én nekem éppen elég az, ha látom az összefüggéseket, ha támaszkodhatok az ösztöneimre és érzéseimre, ezek soha nem csalnak meg, iránytűként szolgálnak az élet viharos tengerén, tudom merre kell mennem, és hol akarok kikötni. A régi tanítómesterem azt mondta, hogy lehetek akármilyen erős, ha nem tudom merre tartok, mert úgy még a legnagyobb szél sem fog célomhoz segíteni. Azonban tudom mit akarok. És az utat is ismerem már felé. Ezúttal csak úgy kell megtenni, ahogy régen nem tettük. - Nagyobbak lesznek, tudom. Ez a sorsuk, túlszárnyalni minket, megőrizni azt, amit rájuk hagyunk. – ellenben sok más apával, én nem tartom rossznak azt ha a gyermekem túlszárnyal. Nem azért akarom belőlük kihozni a maximumot, hogy mikor a legmagasabbra repülnének, a szárnyukat szegjem. Nem, én látni akarom, ahogyan felemelkednek, ahogyan élnek az erejükkel, ahogyan őrzik azt, amit rájuk hagyunk. Nagyobbak lesznek nálam, ebben biztos vagyok. Van bennük becsvágy, halhatatlanok akarnak lenni, és azok is lesznek. Mind azok leszünk, évszázadokon át fogják harsogni a neveinket. Mi leszünk az elsők, akik helyet foglalnak a világ trónusán. Ez a generáció jelenti a kezdetet. Mi, és gyermekeink kik hamarosan már fegyvert foghatnak. – Bárcsak ne kellene. – tudom, hogy szükséges, mert fontos az, hogy ott legyen, de ettől függetlenül még nem kell örülnöm is ennek, igaz? Messze van tőlem a családom, hatalmas kőfalak választanak el tőlük, és csak azért nem törtem még be oda, mert szükséges, hogy ott legyenek. Régóta várok már a szabadságra, ennyit még kibírok. – Hány auror van a Roxfortban? – nem kéne ott lenniük, mégis ott vannak, néhányuk egész gyakran látogat az iskolába és ez…soha nem jó jel.
Sheska Thorne
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Rasmus & Sheska - Egy hét múlva 2014-11-19, 14:44
- Bízom benned, de mégis... ilyet ígérni botorságnak tűnik. Soha sem tudhatod, hogy mit hoz az élet és milyen választások elé állíthat még. - hiszek neki, ha azt mondja szándékosan nem tennem semmit sem, ami ellenem van, de mint már mondtam kettőn közül én vagyok az, aki tud igazán hideg fejjel gondolkodni, aki tudja, hogy miből áll a realitás, aki tudja, hogy igenis lehetségesek olyan helyzetek, amikor az embernek nincs választása, amikor kénytelen felrúgni azt, amit úgy gondolta előtte, hogy soha se tenne meg. Nem azt mondom, hogy biztosan elárulna egyszer, szó sincs róla, de nem tudhatja, hogy mi lesz holnap, egy év múlva, milyenné válik a világ és mikor kerül olyan válaszút elé, amikor képtelen lesz dönteni és talán rossz döntést hoz majd. - Te mégis tudod a gyerekeidről, hogy a Roxfortba járnak, pedig... egy másik nőhöz kötnek. - az is a múlt, azzal sem kellene foglalkoznia, mégis ezt teszi igaz? Nem mondom, hogy egy kicsit sem bánt. Tudom, hogy úgy kéne hozzáállnom, hogy az a két lány is egyszerűen csak belőle van, de mégis csak rossz érzés, hogy valaki mástól, még ha ez előttem történt is. Nem is ismerem azt a nőt, mégis gyűlölöm, hogy ennyire képes volt hatni arra, aki most az enyém. Connor már, vele tényleg csak a múlt köt össze, amit el lehet felejteni, de az ő esetében konkrét következményei vannak, még hozzá kettő is, élő és lélegző következményei egy régi kapcsolatnak. - Nem sokat tudok róla. Szeretnéd, ha utána érdeklődnék, hogy van-e bármilyen kapcsolata az iskolával? - mert hát ki tudja. Vannak tanáraink bőven, akiknek még a minisztériumban is vannak szép számmal kapcsolataik. Azokat, akikben nem bízunk jobb megfigyelni, amennyire legalábbis lehet. Úgy se tudjuk majd mindegyiküket, de egy kicsit utána kell szaglászni a leendő ellenségnek is, mert jobb ha tudjuk, hogy mire képesek abban az esetben, ha mégis csak lépni kell ellenük. - Ne aggódj értem, mindig óvatos vagyok, tudod. - erről vagyok híres. A legelején még vele is óvatos voltam, mert hát no lássuk be, hogy nem egy egyszerű ember, hanem olyan valaki, akivel jobb finoman kezdeni, mert nem tudhatod, hogy mit cselekszik. Azt hiszem pont ez tetszett meg benne a legelején is. Kiszámíthatatlan, soha sem lehet tudni, hogy mi lesz a következő lépése, mert néha még ő maga sem tudja, és ez tetszik. Az én életem túlságosan gyakran kiszámított, túlságosan gyakran áll előre megtervezett lépésekből, de mellette képes vagyok teljesen spontánná válni és ez rendkívül jó dolog. - Azt látják, hogy az apjuk miket visz véghez, hát persze, hogy ők is épp olyan nagyok akarnak lenni, mint te. - mosolyogva lehelek egy lágy csókot az ajkaira, mielőtt felkel. Én is pont erre gondoltam, még csak nem is kell lopnia. Ha távolabb kerül tőlem, akár csak pár méterre is, mindenképpen kell egy röpke búcsú, amíg vissza nem tér hozzám újra. Elnyúlok, amíg vissza nem tér. Nem húzom magamra a takarót, tudom, hogy nem fogja szélesre tárni az ajtót, hogy véletlenül is belásson valaki. Annál birtoklóbb, mint sem lehetőséget adjon bárkinek is arra, hogy anyaszült meztelenül nézegessen. - Azt hiszed, hogy vissza akartam menni? Majd valamikor reggel. Túl sokáig voltál távol tőlem. - eszem ágában sincs visszamenni a kastélyba, majd reggel, kora délelőtt. Túlságosan régen volt már igazán nyugodt és békés álmom, mert kénytelen voltam nélküle aludni.
- Bízz is bennem, soha nem tennék semmi olyat, ami ellened van. – ami ellenünk van, a gyerekek ellen és mind az ellen, amiért harcolunk. Egyenes ember vagyok, megmondom azt, amit gondolok, az adott szavamat pedig mindig betartom, és hűséges típus vagyok. A Nagyurat is sokáig szolgáltam odaadóan, pedig tőle nem kaptam meg azt a figyelmet, ami megilletett volna. De kitartottam, mert a szavamat adtam, mert megpecsételtem az eskümet, és mert hittem abban, amiben kellett, még ha maga a Nagyúr el is felejtette ezt, mert a hatalom megvakította. Ha hozzá hűséges voltam, akkor Sheskához miért ne? Sheska az egyetlen, akihez a végletekig menően hűséges vagyok. - Nem érdekel, és azt akarom, hogy téged se érdekeljen. Ő a múltad, én a jelened vagyok, és a jövőd is leszek! – Connor egy… darab a múltból, és egy halott darab lesz, ha úgy határozz, hogy a testvérei ellen kíván harcolni elárulva mindazt, amiben hitt régen. - Hiszek neked, mindig is hittem. – mosolyodom el. Már a legelső pillanatoktól fogva. Megbabonázott engem, úgy tudott rám hatni, mint senki más sem, tudta mi jár a fejemben, tudta mit akarok én pedig hittem neki, elvakított a szépsége, mindaz, amit adott nekem, de nem használta ezt ki már akkor sem. Azóta pedig… csak még biztosabb vagyok benne. - Van egy Gavin nevű férfi… a szándékai nem teljesen tiszták egyelőre, de kinézem belőle, hogy ilyen bolondságra vetemedne. – soha nem fogja megérteni az ember azt, hogy a hatalom nem játék és nem lehet uralkodni felette. Az ember mindig többet akar majd, saját magunk ellenségei vagyunk így, azt az egyszerű igazságot kéne megértenünk, hogy nem tudja egyetlen ember összetartani a tömeget, nem tudja rendeltetésszerűen használni a hatalmát. A hatalom megrészegít, a magáévá tesz, rabjává válik az ember és végül önmagát pusztítja el vele. A hatalom veszélyes, ezért kell megosztani. Ezért kell egyenlőnek lenni. - Csak óvatosan, Perselus-ról sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy bolond lenne. De azt már igen, hogy halott is lehet, ha kiderül róla, hogy eladta magát az ellenségnek.– Dumbledore kutyája… mindig is így volt meg bennem Perselus. Nem mondanám, hogy kedveltem, de nem is utáltam őt soha, egyszerűen csak nem értettem mit látott benne a Nagyúr. Egy megtört ember, aki az ellenség berkein belül mozog, még csak veszélyben sem kellett éreznie magát, hiszen Dumbledore megvédte őt. Azonban tudjuk, hogy aki túl sok időt tölt ellenséges területen az…hajlamos arra, hogy elfelejtse honnan jött és mi a célja. - Még nem áll készen, még csak gyerek . Miért akarnak ilyen gyorsan felnőni? – sóhajtok egyet. Nincs abban baj, ha valaki szomjazza a harcot, de azzal már nagyon is, ha túl nagy hévvel akarja és emiatt idő előtt fut bele a végzetbe. A gyerek csak gyerek, még nem állnak készen, bár így is jóval erősebbek, mint a többi kis senki a Roxfortban. Azonban van még mit tanulniuk, Ari-nak és Die-nak egyaránt, mert sokkal több van bennük, mint azt hiszik, csak elő kell belőlük csalogatni ezt az erőt, meg kell őket tanítani irányítani ezt, és nem félni tőle. Ami nem öl meg minket, az csak megerősíthet. - Várj egy pillanatot! – mosolygok rá, és még mielőtt felkelnék az ágyból egy csókot lopok tőle. Az ajtóhoz lépve elégedetten nyugtázom azt, hogy nem kell levánszorognom, hanem az itt dolgozó fickónak is szólhatok, aki éppen most jött fel a lépcsőn. – Mindenből a legjobbat hozd! – meg sem várom a reakcióját, ha élni akar, akkor gyorsan fog cselekedni, és a legjobb ételt és italt fogja felhozni nekünk, mert az érdemeljük meg. – Mindjárt ehetünk. – mondom mosolyogva, ahogyan visszafekszem az ágyba. – Nem mehetsz vissza ma már Roxfortba. – mondom mosolyogva, ahogyan oldalra pillantok felé.
Sheska Thorne
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Rasmus & Sheska - Egy hét múlva 2014-11-17, 16:04
Tudom, hogy így van, hogy tényleg bárhol és bármikor megkeresne, főleg ezek után, amit átvészeltünk egymás nélkül, mert baromira nem volt könnyű. Túléltük, de igazából én se tudom, hogy mégis hogyan. Ő nekem a minden, most már még inkább tudom, mint előtte és épp ezért nem is bírnék ki még egyszer ilyen hosszú időt nélküle. Együtt vagyunk csak egyek, nélküle tényleg úgy éreztem magam, mint aki elveszett és egyszerűen nem találja a helyét. - Tudom, és ez csak még inkább összekötött minket. Eddig is bíztam benned kedvesem, de innentől csak még inkább. - képes lettem volna neki megbocsátani, ha végül mégsem tart ki, hiszen nem lehetett könnyű egy év és egy hónap teljes megvonás. Nem hibáztattam volna érte, ha egy-egy kósza alkalom becsúszik, ami persze nem jelent neki semmit sem, de... az a fontos és ez bizonyítja igazán a hűségét, hogy nem történt ilyesmi, hogy tényleg engem választott, pedig még csak abban sem lehetett biztos, hogy megtalál-e, vagy ha igen, akkor mikor. - És én ezért rendkívül hálás vagyok. Connor... régi barát és már jó rég volt az, hogy köztünk bármi is történt. - persze ettől még tudom, hogy ha az ügyünk azt kívánja, akkor nem állhat az utunkba, de mégis csak remélem valahol, hogy nem kell végleg szembefordulnom majd vele. - Őt elárultam... téged soha sem lennék képes. - elárultam, talán ez nem a legjobb szó. Egyszerűen csak, amikor azt kérte, akkor hátrahagytam, de biztos, hogy nem tennék ilyet azzal, akiért a szívem dobog. Nem lennék rá képes, akkor sem, ha ő kérné, mert mindennél fontosabb nekem és képtelen lennék újra elszakadni tőle. - Remélem is, hogy sikerül. Ki az, vagy kik azok? Tudsz neveket? - akik ellenünk törnének, akik többet akarnak a mostani helyzetüknél. Nem tudom, hogy kik azok, de nem jó az, amit Voldemort is tett. Nem jó az, ha egy ember áll az élen. Én is abban hiszek, amit Rasmus képvisel, hogy együtt tudunk elérni valamit, amikor mindenki a saját ügyének érezheti a miénket, amikor szinte már családként küzdünk együtt. A harcmezőn csak akkor vagy biztonságban, ha előtted, mögötted és körülötted mindenhol olyanok vannak, akikben maradéktalanul bízol. Minden más esetben végünk. - Egyelőre még én sem tudom, de inkább nem bízom valakiben, mint hogy bízzak, de aztán átejtsen. - nem így a biztosabb. A bizalmam olyan valami, amit nagyon nehéz elnyerni, hiszen én magam tudom a legjobban, hogy milyen egyszerű másokat átverni, hogy milyen könnyű másokkal elhitetni, hogy bízhatnak benned. - Köszönöm, rád hallgatni fog, és nem lenne jó, ha idő előtt bajba sodorná magát. - tudom, hogy ő képes lesz majd hatni rá. Nekem nehezen megy, pedig igazán igyekszem, de ő majd beszélni tud a fejével, nem lesz baj. Aztán csak bólintok egyet. - Deidrik jó gyerek, vele nem hiszem, hogy gond lenne, viszont... velem van, éhen halok! - és ebben a pillanatban meg is kordul a gyomrom. Azért no régen volt az ebéd, amit elfogyasztottam, azóta sok idő telt el és nagyon jó lenne enni valamit, na persze itt az ágyban, mert eszem ágában sincs felöltözni és lemászni most mások közé enni.
- Nem számít. Mindegy hol vagy, mit csinálsz…megtalállak. – nem sajnálom rá az időt, és ez az elmúlt egy év amúgy is nagyon sok mindenben erősített meg engem. Régen se voltam gyenge, de az előző évben elmélkedtem, sokat gondolkodtam az okokon a világ és… és megvilágosodtam, ha lehet ezt mondani. Erőt gyűjtöttem, szenvedtem és szembenéztem a halállal és nem vitt el engem, legyőztem, megszűnt a félelem, ami volt bennem, és most már… tudom, hogy mi a sorsom. Talán meg van már írva előre, talán az istenek még nem döntöttek róla, de én pontosan tudom mi a szerepem a világban. És bevégzem sorsomat, mindenki befogja. - Nem is mondtam, hogy könnyű volt… a poklot is megjártam, de itt vagyok. – mosolygok rá. És itt is leszek, hozzon bármit is az élet. Egyszer már elvesztettem őt, még egyszer ezt nem fogom engedni, hogy bekövetkezzen, úgyhogy… akárhol van megfogom őt találni, nem érdekel, hogy mennyire tág fogalom a bárhol. A gyengék feladják még azelőtt, hogy az igazi küzdelem elkezdődött volna, de én nem vagyok gyenge, és nem adom fel soha, ha egyszer valamit a fejembe veszek, akkor azt végig is fogom csinálni, nem érdekel ki vagy mi áll az utamba. Ha ez a sorsom, hát ezt kell tennem. - Szívesen ölném meg, de… nem örültél volna, így hát elviseltem őt. – nem mondanám, hogy sajnálom, amiért az Azkabanba jutott. Természetesen nehezen tudtam őt elviselni, de az idők és az emberek változnak, mindenkire szükségünk van, aki hisz még a szabadságban, és ha Connor ezen emberek közé tartozik, akkor még őt is szívesen látom. És ha nem…. hatalmas élvezettel fogom karóba húzni és közszemlére tenni a tetemét, ahogyan szép lassan elrohad és a férgek vernek benne tanyát. Képes vagyok én megbocsátani, ne mondják, hogy nincs szívem, de… nem sajnálnám azt, ha meg kéne őt szabadítanom az élettől. A szavai hallatán csak elmosolyodom. Bárcsak ne kéne a Roxfortban maradnia, bárcsak… bárcsak egyszerűbb lenne a világ, de sajnos ez nem adatott meg nekünk. Sebaj… hamarosan már nem lesz ilyen gond, amint végre egy zászló alatt egyesülünk és testvérekként vívjuk ki az új világot… akkor már ez nem fog számítani. Nem fog közénk állni a Roxfort. - Persze, vannak, de… mihamarabb megértetjük velük, hogy a hatalom nem való egyetlen embernek. – mindenki a helyébe akar lépni, ez pedig nagy gond, nem gondolkoznak, nem látnak a dolgok mögé, nem érzik a hatalom fojtogatását a nyakuk körül. A hatalom megrészegíti az embert, rabjává teszi a meggondolatlanságnak és óvatosságának, ami a halálba fogja hajszolni. - Ha te nem bízol benne, hát akkor én sem. Igazán nagy kár lenne érte, de vannak dolgok, amiket szükséges megtenni, ha úgy hozza a sors. – Perselus jó varázsló, erős, és én tisztelem azokat, akik erősek és nem félnek. Azonban… utálom azokat, akik képtelenek harcolni valami olyanért, amiért érdemes is. Ha Perselus úgy dönt, hogy cserben hagyja mindazt, amire régen felesküdött, hát az ő dolga, de nem lepődjön meg, ha a halál szélesre nyitja előtte az ajtaját. Előszeretettel lépnek oda be az árulók… márpedig Perselus közülünk való volt. És ezzel nem csak Jegyet árulja el, de minket is. Minden varázslót és boszorkányt. - Ne félj, majd beszélek a fejével, megértettem vele, hogy a háború a megtévesztésen alapul. Erős lány… de sokkal több van benne, ki kell ezt aknázni, meg kell mutatni neki mire képes, és hogyan használja ezt ki. – az én lányom, régen beszéltem már vele, éppen itt lenne ennek is az ideje, és sort is fogok keríteni rá hamarosan. – Addig beszélj a fiúnkkal, bár… vele talán nincs annyi baj, derék legény lett belőle. – büszke vagyok rájuk, mindkettőre. Hiába nem köt minket össze a vér, a véreimnek tartom őket.
Sheska Thorne
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Rasmus & Sheska - Egy hét múlva 2014-11-15, 17:42
- A bárhol rendkívül tág fogalom tudod ugye? - ettől még elhiszem neki, hogy ha bármikor újra eltűnnék akár csak egy kis időre is az életéből tuti, hogy addig keresne, amíg újra meg nem talál. Kétség sem fér hozzá, hogy így lenne, de nem is tennék újra ilyet. Furcsa, de csak most érzem igazán, még az eddigieknél is jobban, hogy mennyire fontos nekem. Úgy, hogy volt ez az egy év, amit külön töltöttünk még erősebb lett minden közöttünk és tudom, hogy képtelen lennék nélküle létezni. Ha kellene hát kicseleznék bárkit, hogy vele legyek. Most is csak azért kell maradnom az iskolában, hogy építsük a tervet, hogy megfigyeljek, egy perccel se tovább. - Reméltem, hogy nem így van, de... férfiből vagy és nem lehetett könnyű kibírni. - tényleg nem tudom, hogy volt képes rá, de ha azt mondja, hogy így volt én elhiszem neki, ez nem is kérdés. Tudom, hogy mennyire szeret és tudom, hogy nem tudná megadni neki más azt, mint amit én, de attól még... csak szimplán a szükség miatt... Persze nem esne jól, de azt hiszem talán valahol el tudnám nézni, na persze annak a nőnek nem, vagy azoknak, főleg ha netán fel is tűnne bármelyik akárhol is. Nem... bárkinek kikaparom a szemét, aki véletlenül is megpróbál a közelébe kerülni, legalábbis túl közel, azt csak én tehetem meg. - Tudom. Sosem értettem, hogy hogyan tudod elviselni Connort, pont e miatt.- hiába, hogy előtte volt jóval, de akkor is. Tudom én, hogy milyen ő tudom, hogy mennyire ragaszkodik ahhoz, ami az övé és én az vagyok, ezt mindketten tudjuk, de Connor már amúgy sem számított. Őt képes voltam ott hagyni, de Rasmust... biztos hogy nem. Akármilyen bajba kerülnénk együtt, ha azt mondaná, hogy fussak nem tenném meg, soha, semmilyen körülmények között. Talán, ha a gyerekeinket kell védenem, talán akkor igen, de más különben biztos, hogy nem hagynám őt egyedül a bajban. A szavaira csak közelebb húzódom hozzá még egy kicsit és kicsit magamra vonom féloldalasan, hogy megöleljem. - Túl sokáig voltam tőled távol, ma éjjel nem szabadulsz úgy sem az érintésemtől. - maximum alvás közben keveredhetek el véletlenül is távolabb tőle, de amíg ébren vagyok, addig biztos, hogy itt leszek mellette, ha más nem, hát a kezem a mellkasán, vagy az arcán, de ennyi kell. - Sokan vannak, akik kételkednek? Van más, aki... a Nagyúr helyére akar lépni? - nem ismerem annyira a mostani viszonyokat, nem tudom, hogy van-e más, aki az élre akar törni, de sajnos mindig akad, aki át akarja venni a vezető szerepet és nem lenne jó, ha már eleve belharcokkal indítanánk, az eleve az ellenfelünket segíti. - Kiderül még, hogy hol áll. Dumbledore bízik benne, és nem tudom, hogy őt mennyire könnyű átejteni, de Voldemort is bízott benne, szóval... nehéz kérdés. Én... nem bízom benne. - talán nincs okom rá, de hát az az igazság, hogy eleve nem sokakban bízom, csak azokban, akik igazán közel állnak hozzá. Másokban nem hiszek annyira, hogy az életemet tenném a kezükbe. - De neki nincs, aki visszafogja. Nem tudom Rasmus, néha úgy érzem túlzásba viszi. Mardekáros ez igaz, de muszáj enne legalább egy kicsit oda figyelnie a látszatra. - tény, hogy eleve olyan házba került, ahol nem feltűnő, ha úgy viselkedik, ahogy, de egy picit muszáj lenne megtanulnia, hogyan legyen simulékonyabb és valahogy rám e téren nem hallgat, pedig próbáltam már meggyőzni, nem is egyszer, de hát... akaratos, épp mint az apja.
- Én pedig megígérem hogy bárhol is legyél, érted megyek. – ha esetleg az életnek más tervei lennének velünk. Az Azkabanból is kivittem volna, bármit megtettem volna azért, hogy újra lássam őt, ha kell, hát az istenekkel is megharcolok azért, hogy újra érezhessem a pillantását a bőrömön. Vágytam rá úgy, mint még senki másra, és megtudom érteni azt, hogy miért tette azt, amit tett, én sem örültem volna, ha kiderül, hogy az Azkabanban raboskodik. Megöltem volna mindenkit, akinek köze volt hozzá és kivittem volna őt onnan, kerül, amibe kerül. Ha a céljaim eléréséről van szó, akkor senki és semmi sem akadályozhat meg abban, hogy el is érjem őket. - Talán azt hitted képes lennék más nőben örömömet lelni? – nagyon remélem, hogy abban az egy évben ő sem volt mással. Érthető, ha mégis, hiszen egy év hosszú idő, de… de ez esetben az a férfi halott, és úgy fog szenvedni mint még soha senki más. Sheskát nem érintheti rajtam kívül senki sem. Ő az enyém, ahogyan én is az övé, nem véletlen nem voltam együtt mással. Nem tudták volna ugyanazt az örömöt megadni, mint Sheska, még csak a nyomába se érhettek volna. Sheskának egyetlen pillantása elég volt, hogy belém lásson , ezeknek a nőknek esélyük sem volt erre. - És veszélyesebb sincsen. – mert akivel együtt volt abban az egy évben, már ha együtt volt bárkivel is, halott. Nem érdekel, hogy mi a nevük, vagy hogy milyen fontos emberek, mindegyikük meghal. Nem érdekel miért tette Sheska, de féltékeny vagyok másokra, mindegy milyen régen volt, mindegy miért. Ő az enyém, nem fogok senki mással osztozkodni rajta. Se a testén, se a szívén, magamnak akarom mindent,amit ő, mindent, amit adhat a világnak és nekem. Örömömet lelem benne, a testében és lelkében, fontosabb ő nekem annál, mintsem engedjem hogy elveszítsem. Szükségem van rá… ezt az istenek is tudták jól. – Csak nézőpont kérdése. – mondom mosolyogva, figyelve ahogyan elnyúlik mellettem. Egy éven át távol kellett lennem tőle, talán érthető az, ha már ez a kis távolság sem igazán tetszik nekem. - Természetesen, de… őket meg lehet győzni. Nem kívánok belharcokkal ritkítani meg sorainkat, befogják látni, hogy jobb az, ha egyesítjük erőinket. Ellenségek pedig mindig is voltak , vannak és lesznek, kedvesem. Az élet túlságosan is könnyű lenne nélkülük. – ha nincs ellenfél, akkor nincs is harc, és ha nincs harc, akkor nincs élet sem. Ugyanis az élet erről szól. Valami vagy valaki ellen mindig is harcolni fogunk, mindegy milyen okból kifolyólag. - Piton mindig is ilyen volt, igazán nagy kár lenne érte, de ha meg kell ölni, hát meg kell ölni… - soha nem voltam jó véleménnyel a férfiról, ki Dumbledore alá dolgozva végezte dolgát, látszólag nekünk, de mindig is voltak kételyeim vele kapcsolatban. Túlságosan közel került az ellenséghez, túlságosan is a befolyásuk alá került. Sheskának viszont minél előbb ki kell derítenie azt, hogy hova is tartozik a barátunk, nem akarok elvarratlan szálakat. - Tudom, de ez nem rossz, én is az vagyok, de itt vagy nekem te, visszafogsz mikor vissza kell. – mosolyodom el rá, ahogyan közelebb hajolok, hogy megcsókolhassam. – Tett is valamit? – valami olyat, amit esetleg helytelenítenék, mert sok minden olyan dolog van az életünkben, mit megtenni kötelességünk.
Sheska Thorne
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Rasmus & Sheska - Egy hét múlva 2014-11-13, 15:46
- Jól van, ígérem, hogy többé nem fordul elő, még ha túl nagy lesz is a fejetlenség. Teszünk róla, hogy sose sodródjunk el egymás mellől. - mosolyogva simítok végig az arcán. Tudom én, hogy aggódott, tudom, hogy keresnem kellett volna, de akkor is így láttam inkább jónak. Többé nem tenném, akármilyen nagy is a baj. A Nagyúr halála után szétszéledt mindenki és nekem is nehezebb volt megoldani a helyzetemet. Ha nem hagyom ott Connort, jó eséllyel én is ugyanúgy bajban lettem volna, mint ő, akkor talán mehettem volna Azkabanba és bár jó eséllyel meg tudok szökni... így legalább nincs priuszom és nem is lettem szökött fegyenc, egyik se álmaim netovábbja. - Tudom, és tudod... nem hittem volna, hogy ennyit vársz rám. Egy év... te egy hős vagy kedvesem! - nem tudom eltüntetni a mosolyt az arcomról, de hát csak most érzem a legjobban, hogy milyen vágy fűti, hogy mi feszíthette az utóbbi időben, de ő mégis képes volt átvészelni, mégis képes volt várni rám, amíg megtalál és újra együtt lehetünk. Tudtam én, hogy szeret, ahogyan én is őt, de talán ez az egy év távol lét csak még inkább megerősítette a kapcsolatunkat, és így már igazán biztos vagyok benne, hogy nem akarok senki mást, csak őt, ahogyan ő is engem. Túlságosan hosszú időt töltöttünk el egymás nélkül és ilyet újra nem tehetünk sosem, még ha most e miatt olyan erős is a vágy, mint talán még sosem. Ezt is mutatja, hogy milyen hévvel estünk egymásnak az elején és hogy még aztán is nehéz betelnem vele. Ha nem kéne legalább valamennyit pihennünk, beszélnünk is a köztes időkben, komolyan képes lennék az egész éjjelt hancúrozással tölteni. Egyébként is családot akarunk, ahhoz pedig... legnagyobb örömömre minél gyakrabban kell tennünk érte, és kétlem, hogy ennek ő ne örülne ugyanúgy, mint én. - Nincs is vonzóbb, mint egy féltékeny bitroló férfi. - főleg úgy, hogy ő nem az a típus, aki e miatt korlátok közé szorítana. Természetes, hogy magának akar, ahogyan én is őt magamnak, de ettől még ugyanúgy intézni kell a saját teendőinket, ami azzal jár, hogy időnként egy kicsit távol vagyunk azért egymástól. Nincs ezzel baj, így csak még sokkal jobb újra találkozni, még sokkal jobban kívánom őt majd egy hét múlva, amikor újra együtt lehetünk, mert ezek után nem szeretném, ha véletlenül is kimaradna akár csak egyetlen lehetőség is, amit együtt tölthetünk. - Héj, nem megyek olyan messzire. - nevetem el magam, ahogy a szomorú ábrázatát észreveszem, miközben kikászálódom az öléből és még annyira megállok, hogy csókot leheljek újra az ajkaira, csak aztán heveredem el az ágyon, és figyelek rá, miközben beszélni kezd. - Hányan vannak? Hányan vagyunk? Vannak, akik máshoz hűek? Van... ellenfél? - mert az sajnos mindig lehet. Olyan, aki szintén magáénak akarja a Nagyúr távozása után maradt űrt. Ezzel is számolni kell. Bízni fogok azokban, akikben ő is bízik, bár azért néha akadnak kételyeim. Assar... tudom, hogy fivéreként szereti, de nekem ő néha túlságosan erős jellem. Kiváló harcos, minden bizonnyal kiváló embere az ügyünknek, de mégis nem tartom sokra őt, mint ember. Láttam már, hogy néz a nőkre, azt is láttam már, hogyan néz a lányunkra, mintha csak mindenkit kiéhezett kanként akarna levetkőztetni a szemeivel. De csak egyszer próbálja meg, én magam mártok kést az oldalába. - Volt egy érdekes beszélgetésem Perselusszal. Fogalmam sincs, hogy melyik oldalon áll... jó ellenfél, de... majd még puhatolózom nála. A gyerekek jól vannak, Arielle... vele beszélned kéne. Túlságosan hasonlít rád, forrófejű. - tudom én, hogy ez nem feltétlenül rossz. Olyan, mint az apja, még ha nem is vér szerinti, de néha egy picit vissza kell fognia magát. Diedrik jóval megfontoltabb tud lenni, valahogy neki ez jobban megy.
- De többet ilyen áron ne védj meg! – nem akarom, hogy azért ne láthassam, mert védeni akar. Erős vagyok, megtudom magamat védeni, ketten együtt pedig még erősebbek vagyunk. Megértem azt, hogy nem keresett engem, mert figyelték, de ha tudott volna küldeni valahogy egy jelet, egy apró kis üzenetet, akkor elmentem volna érte, végeztem volna mindenkivel, aki a késleltetni akarta a találkozásunkat. Ha ott lettem volna vele… megvédhetem volna őt, elkerülhetem volna azt, hogy egy évig gyötörjön a vágyakozás utána. Sokat kerestem őt, de egy pillanatig se hittem, hogy meghalt. Azt éreztem volna, azt…. azt tudtam volna. És nem tévedtem, hiszen él és virul. - Borzasztóan hiányoztál. – ő, és mindaz, amit jelentett nekem. A gyermekeink… távol kellett lennem tőlük, mert ők a jövő, őket semmiképpen nem keverhettem kellemetlen helyzetbe. Tanuljanak csak, erősödjenek és majd a kellő pillanatban csatlakoznak a hadjáratunkhoz. Semmiféleképpen nem előbb. A harcot nem baj, ha kívánja az ember, de az már igen, ha túl nagy hévvel akarja magát bajba sodorni. A harc megvárja őket, előbb meg kell, hogy erősödjenek, hogy testileg és lelkileg is olyanok legyenek, mint az acél. Együtt fogjuk kiharcolni a helyünket a világban, összefogunk, megvédjük egymást és ellenségeink csontjai felett fogjuk a poharainkat összekoccintani. A szavaira, csak mosoly ül ki az arcomra. Pontosan, még csak kísérletezni is felesleges vele. Nincs nő, aki azt adhatná meg nekem, amit Sheska. Ő tudja, hogyan működöm, megért engem. A lelkembe lát, tudja mit akarok, mit gondolok, és senki más nem tud úgy megérinteni, mint ő. Már a puszta gondolata is lázba hoz, ez soha nem volt így mással, és nem is lesz. Nem tudom, hogy vannak-e istenek, de amíg nem cáfolja meg senki, addig én hiszek bennük, márpedig minket az istenek hoztak össze, tudták, hogy összeillünk, hogy erősebbek vagyunk, mint mások, hogy olyan világot teremthetünk együtt, amilyenben mindig is élnünk kellett volna. - Helyes, ugyanis minden porcikádat kívánom, mindet magamnak akarok. – a testét, a lelkét, csakis az enyémnek akarom tudni. Féltékeny természet tudok lenni, ha róla van szó, haltak már meg azért emberek, mert azt hitték, hogy ez nem így van. Ha én mondok valamit, azt be is tartom, márpedig ha azt mondom, hogy Sheskát rajtam kívül nem érintheti senki sem, akkor aki ezt megpróbálja, hát magára vessen mikor megölöm. Kell nekem, szükségem van rá, és kissé szomorúan figyelem, ahogyan kikászálódik az ölemből és az ágyra heveredik, én pedig oldalt fordulok, hogy felé nézhessek egész testemmel. – Találkoztam néhány emberrel, meggyőztem őket… vagy félreállítottam őket az útból. Összefutottam Assar-ral is újra. Szövetségeseket kerestem, olyanokat, akik képesek tenni a szabadságukért. – sok emberrel találkoztam és megöltem néhányukat, mert gyengék voltak, mert ellenálltak, mert úgy gondolták elkaphatnak engem… nem értem őket, csak azért mert megkímélte a Minisztérium az életüket, máris azt hiszik, hogy aurorok lettek? Hogy közéjük valóak? Olyanok ők, mint a pestis, senki nem kér belőlük, fertőzöttek, reményt vesztettek. Az új jövő, az új világ ott lett volna nekik is, de ők inkább elmenekültek és az ellenséghez pártoltak, ezért pedig jár a büntetés, főleg még ha tetőzik is bűneiket azzal, hogy volt bajtársaikra támadnak. – Na és veled? Volt valami míg távol voltam? A gyerekek jól vannak? Találkozni akarok velük. – és fogok is, mert bár most is erősek, ennél is több van bennük. Az apjukra pedig szükség van, igaz?
Sheska Thorne
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Rasmus & Sheska - Egy hét múlva 2014-11-11, 15:55
- Igen ez a család dolga, és én is megvédelek téged, bármi is legyen. - ezért nem kereshettem fel, mert ezzel is védtem őt. Nem volt választásom. Még csak az esélyét sem adhattam meg annak, hogy esetleg mégis megtalálják miattam, hiszen tett sok mindent, ami miatt biztos, hogy Azkabanba kerülne, azt pedig nem akarom. Connor oda került, de ő nem annyira büszke, hogy ne tudta volna kidumálni magát, de Rasmus... soha nem hajolna meg, bármi is történjék, én pedig nem viseltem volna el, ha miattam ártanak neki. Jól forgatom a szavakat és jól tudok játszani az emberekkel, de ha róla van szó, akkor mindez nem számít, vele soha sem játszanék, vele mindig és minden körülmények között egyenes vagyok. - És pont ettől vagyunk teljesek, így vagyunk erősek. - a mosolyom nem szűnik, elég csak rá néznem hozzá, nem kell hozzá több. Tudom én, hogy így van, együtt vagyunk azok, akik vagyunk, együtt vagyunk erősek és együtt képesek leszünk legyőzni bárkit és bármit, tudom, mert így kell lennie! Ő számomra a minden és ez így is marad örökké, nem veheti el tőlem senki, csak ő szakíthat el saját magától, de tudom, hogy önként ilyet se tenne soha igaz? - Nem is tudna senki úgy, mint én, ezzel még kísérletezni is felesleges. - újra végigsimítok a hátán, és szorosan vonom magamhoz. Képtelen lenne bárki azt adni neki, amit én vagyok képes, mert talán lennének nők, talán voltak is, akik kényeztethették őt, de biztos hogy senki sem értette úgy meg, ahogyan én. Biztos, hogy senki sem ért hozzá úgy a testéhez, a lelkéhez, ahogy nekem megy és számomra se volt még senki, aki ilyen hatással lett volna rám. Talán így van, talán az ég is egymásnak teremtett minket, ha létezik egyáltalán ilyesmi. Az biztos, hogy nélküle fél embernek érzem magam és ezt az elmúlt egy évben is rettenetes volt elviselni. A szavaira már csak belemosolygok a csókba. Nem állhat közénk most már semmi sem, nem lehetséges, mert tudom, hogy mi így vagyunk egy és egymás nélkül elvesznénk. Egy új jövőt kell építenünk és azt csakis akkor lehet, hogy elég erőt adunk a másiknak, én pedig tudom, bízom abban, hogy ez sikerülni fog. Miattunk és a gyerekek miatt is, azok miatt, akik most még a Roxfort padjait koptatják és azok miatt is, akik még sem születtek. De nem tudok már a szavakra figyelni, nem megy, már csak rá koncentrálok, csak arra, hogy érezzek a szíve minden dobbanását, hogy újra egyesüljünk, hogy talán új életet adjunk a világnak. Persze nem biztos, hogy ez itt és most megtörténik, de nem is számít, ha nem most hát majd a következő hétvégén, mert az biztos, hogy nem bírok ki távol tőle újabb heteket, csak épp annyi időt, amennyit muszáj. Szorosan ölelem magamhoz egészen kimelegedve, szinte már gyöngyöző homlokkal, miután mindketten megkaptuk, amit akartunk, egymást. Nincs is ennél kellemesebb, vagy meghittebb pillanat számomra, csak mi ketten, csupaszon, kielégülten együtt. Ezt a pillanatot fogom elraktározni magamban addig, amíg nem lehetünk együtt majd megint. - Mindenem a tiéd, nem csak a szívem, és melletted mindig boldog vagyok. - ezt tudja, tudnia kell. Nehezen veszem rá magam ezek után, hogy megmoccanjak, de végül mégis kimászom az öléből, de csak addig, amíg le nem heveredem az ágyra, hogy újra felé pillantsak. - Mesélj nekem, mit csináltál az elmúlt egy hétben. - tudni akarom, hogy úgy érezhessem, mintha ott lettem volna vele.
- És meg is fogjuk védeni, megvédjük egymást, ez a család dolga, ugye? – megvédjük egymást, ahogyan gyermekeink is védelmezik majd a másikat. Ez a világ nem gyereknek való, éppen ezért kell olyan világot hagynunk rájuk, amiben élhetnek, amit mi teremtünk meg nekik, hogy büszkék lehessenek ránk, hogy ne kelljen térdig gázolni a vérben, mert mi gyengék voltunk. Az őseink ezt hagyták ránk, egy romlandó világot, melyre mi vagyunk az orvosság, egyesek közülünk mégis úgy gondolják, hogy nem szabad beleszólnunk a sorsunkba. Szerintem meg pont ez a kötelességünk. Nem kell meghajlanunk a világ előtt, inkább nekik előttünk. Itt az ideje, hogy a világot jobb hellyé tegyük. - Mint mi. Te teszel engem erőssé, és mindaz, amit adhatsz nekem! – nem szeretek hencegni, de tény, hogy…erősebb vagyok, mint a nagy többség, nem találkoztam eddig olyannal, aki legyőzött volna, ennek pedig az okai nagyon egyszerűek. Egyrészt remek tanítást kaptam, a kor legjobb varázslóitól tanultam, és igen, nem csak azokra gondolok, akiket a világ hősként és szentként tisztel. Sok erős sötét varázslóval volt már dolgom, sok mindent tanultam tőlük, az élet megedzett engem, de igazán erőssé nem más tett, mint Sheska. Mellette legyőzhetetlennek érzem magamat, és mikor a gyermekeinkre nézek, azt akarom, hogy ők is ilyenek legyenek. Erősebbek, mint bárki. Ott van bennük az erő, és megtanítjuk őket rá, hogy használják. - Nem érinthet senki sem rajtad kívül! – egyrészt, mert ő nem hagyja, másrészt mert én sem. Nem véletlen nem voltam nővel utána. Miután el kellett válnunk, miután a Nagyúr elbukott… nem kívántam más nőt, de hiányzott a bőre illata, a hangja, a szemeiben izzó tűz, amivel lángra lobbantatta szívemet. Őt akartam, és vártam, talán túl sokat, talán túl keveset, de most itt vagyok, újra vele, és nem fogom hagyni, hogy még egyszer ilyen messze sodródjunk egymástól. Összetartozunk, nem érzem magam egésznek nélküle, éppen ezért is akarom, hogy minél előbb véget érjen dolga a Roxfortban. - Felégetem ezt a világot, ha még egyszer közénk mer állni. – suttogom két csók között. És ez igaz minden emberre, minden varázslóra és boszorkányra. Nem érdekel honnan származnak, milyen erősek, senki sem állhat közénk, senki sem harcolhat velünk. A változások mindig nehezek, mindig áldozatokkal járnak, de ha bárkinek is megfordul a fejében az, hogy megfoszt attól, mi a legfontosabb a szívemnek, a két kezemmel fogom annak kitépni a tüdejét és közszemlére tenni azt. Senki nem veheti el tőlem Sheskát, se most, se máskor. De most csak érezni akarom őt, viszont látni a szemében a vágyat, mi már egy éve marja szívemet, és végre csillapíthatom, ahogyan egyre vadabbul mozgatja csípőjét, ahogyan egyre hangosabban nyög, és ahogyan szinte ugrál az ágy alattunk, egészen addig míg végül együtt, eljutunk a beteljesülésig. Szorosan ölelem magamhoz, csókokkal halmozva el testét, ahol csak érem. Ő az, akit akarok, ő az, akit magam mellett akarok tudni a nap minden egyes másodpercében. Egy pillanatra sem kell félnie, hogy más nők akár a közelébe is érhetnének annak, amit ő jelent a számomra. Csak ő tudja mit akarok, jobban ismer, mint bárki más, talán még én sem ismerem annyira magam, mint ő engem. - Tudom! Nem véletlen, hogy találkoztunk, ahogyan az sem, hogy nekem adtad magadat, mint én neked. Az istenek is tudták, hogy szükségem van rád, hogy csakis melletted találhatom meg a helyemet és a sorsomat. Boldoggá foglak tenni, és többet nem eresztelek. A szíved… az enyém! – más még csak szemet se merjen vetni rá, mert egyetlen rossz pillantás, egy rosszkor kimondott rossz gondolat és az életével fizethet az illető.
Sheska Thorne
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Rasmus & Sheska - Egy hét múlva 2014-11-09, 21:20
- Remélem... mert érte... értük mindent meg kell tennünk. A nagyok már meg tudják védeni magukat, de egy csöppség... ő nem tudná, őt nekünk kell védelmeznünk mindentől. - hogy felnőhessen és erős lehessen, mert csak így működhet ez, csak így lehet tényleg igazi jövőnk, ha igazi család leszünk, ha összekötjük végleg az életünket. Akkor... még én is jobban úgy érzem, hogy harcolnom kell, mindenek felett azért, amink van, amink lesz, hogy a gyerekeink jó világban nőhessenek fel. Eddig is tudtam, hogy megteszek bármit, de eddig főként a férfiért tettem, akit szeretek, de ez után... már értük is tenném. - Igen kedvesem, épp oly erősek lesznek, mint te és épp oly legyőzhetetlenek! - én hiszek benne. Tudom, hogy vannak mások is, akik ellene vannak, akiket nehéz meggyőzni, de ha együtt vagyunk, ha összefogunk akkor a világ idővel meg fog hajolni, mert ahogy mondanák egyszerűen egységben az erő, mi pedig külön-külön sem vagyunk gyengék, de együtt... csak még tovább szítjuk egymás tüzét, így pedig már végképp rendkívül nehéz lenne legyőzni minket, vagy inkább esélytelen. - Nem is mehetsz sehova, nem engedlek. Ha csak valaki úgy mer néni rád... Én érinthetlek csak meg, ha más megteszi, lemondhat a karjáról. - ha róla van szó, akkor birtokló vagyok, ha róla van szó, akkor bármit megtennék, hogy még véletlenül se forduljon meg senki fejében sem az, hogy elvegye tőlem, mert nem tehetik meg, és meg sem próbálhatják. Az enyém a szíve én is tudom, ő is tudja, de attól még lehet valaki olyan botor, hogy megpróbálná megszerezni. Addig tartana a léte, pontosan addig a pillanatig, amíg megfordul a fejében, hogy ellenemre tör. - Ezt el is várom, ha itt vagyok... - csókot lehelek az ajkaira. -... és ha nem vagyok itt, akkor is veled vagyok. - újabb csók kicsit lejjebb a nyaka tájékára. Rémes volt ez az egy év, csak most érzem igazán, ahogy a közelében vagyok, ahogy még akkor is perzsel a vágy, amikor már egyszer elérte, hogy a csúcsra jussak, és mégsem vagyok képes betelni vele. Egyszerűen nem megy. Túlságosan oda vagyok érte, túlságosan kívánom minden létező pillanatban. Nem kéne foglalkoznom vele, hogy volt előttem más, de mégis csak zavar kicsit, de nem tehetek ellene semmit sem, csak elfeledtethetem vele azt ami előttem volt. Mindent és mindenkit. Ők csak egy-egy állomás voltak, én viszont nem az vagyok, hanem az, akivel összeköti az életét, az aki mindennél többet ér neki, ahogy ő nekem. És ezt be is bizonyítom, azzal, ahogy csókolom, azzal ahogyan minden egyes egyre vadabb mozdulattal igyekszem őt a fellegekbe repíteni. Ölelem, amikor felül és csak hangosabbá válnak a sóhajokkal tarkított nyögéseim, amikor a hajamba kapaszkodik. Pontosan tudja, hogy mi az, amire szüksége van és ez a vadság, ami belőle árad pont az. A fejemet hátravetem, ahogy pillanatokkal előtte egy elfojtott sikollyal érem el a várt beteljesülést. - Szeretlek Rasmus Halmar... mindennél jobban. Akkor is szerettelek... amikor még nem is ismertelek. - és ez már soha nem is változhat meg. Ölelem, csókolom újra. Ez az igazi pillanat, a mi pillanatunk, ahogy egyesülve próbáljuk a szíveink azonos ütemre dobbanását csendesíteni, vajmi kevés sikerrel.
- Az ilyen idők teszik igazán erőssé az embert, mindig szükség lesz olyanokra, mint mi, akik lépni mernek egy igaz ügy érdekében. És végső soron igazad van, ez lenne a mi örökségünk.– egy gyermek, ki részben ő, részben én. Már most elképzelem, és tudom, hogy legyőzhetetlen lesz, erősebb, mint bárki ezen a világon, és mi büszkék leszünk rá, akárhonnan is nézzük majd életét. A világnak mindig szüksége lesz a hozzánk hasonlóakhoz, kiket nem ijesztenek meg a törvények és a Minisztérium gyengeségtől csöpögő szavai, melyet leplezni kívánnak az átlag ember előtt, de az erős észreveszi azt, mit rejtegetnek előle. - Akárhogyan is lesz, büszkék leszünk rájuk, tökéletesek lesznek, legyőzhetetlennek… a mi gyermekeink, a mi véreink. – van már két gyermekünk, mindketten erősek és életrevalóak, bár igaz, ami igaz, Arielle inkább rám hasonlít, de nem is baj ez, kell az ilyen a családba, bár nem túlzottan, mert bármennyire is szeretem azt, amilyen vagyok, még jobban szeretem azt, amilyen Sheska. Ő megfontolt, előre lát dolgokat, miket én nem akarok meglátni, mikkel én csak akkor találkozok, mikor már egymás vérét ontjuk majd. A vad, megzabolázhatatlan erőt is féken kell tudni tartani, Sheska pedig ehhez nagyon is ért, nagyon jól ért hozzám, tudja mire vágyom, ha babonás lennék azt mondanám nekem teremtették őt az istenek. - Tudom! Fiatalkori dolog volt ez, nem így terveztem, nem is mentem oda vissza soha, és miután megismertelek téged… nem akartam már sehova se menni! – nem tudom mit mondott a lányoknak az anyjuk, de nem volt ez romantikus kapcsolat, pusztán néhány együttlét, minek végzetes végeredménye lett, és bár nem voltam ott velük, ügyeltem arra, hogy a Roxfortba kerüljenek, mert kíváncsi vagyok, mert látok bennük fantáziát, hogy felhasználhassam őket. De soha nem voltam igazán apjuk, nem mentem oda hozzájuk, nem törődtem velük, mert a családom máshol volt, én pedig az igazi családommal akartam lenni. - Te uralod minden gondolatomat, soha nem érintett senki úgy, mint te, és nem is fog soha. Nem létezik nő, kit kívánnék rajtad kívül. – nem volt olyan, és soha nem is lesz olyan, mint Sheska. Egy gyenge, bolond nő volt, csak azért voltam vele, mert valahogy meg kellett nyugtatnom magamat. Sheska más, ő… ő minden, amit egy nőben kerestem, és megtaláltam. Felszisszenek, mikor megérzem a nyakamon a harapást, de nem állítom meg, kezeim bejárják gyönyörű testét, felfedezve ismét, bár elfelejteni nem tudták, hiába telt el egy év. Nem láttam még nála szebb nőt, kívánatosabbat, kit jobban akartam volna, mint őt. – Pontosan, örökké… - suttogom az ajkaira, mielőtt még kezeim formás fenekére simulnának. Engedem, hogy a saját tempóját diktálja, miközben a kezeim hol csípőjénél, hol melleinél tűnnek fel, fel is ülök, ha kell, hogy a hajába markolva ösztönözzem gyorsabb tempóra, de pontosan tudja ő mit akarok, talán enélkül is pontosan tudta volna, hiszen jól ismer, jobban, mint bárki más. Tudja mire van szükségem, testet-lelket illetően ez pedig fontos, mutatja, hogy mi ketten összetartozunk, és nem veheti el tőlem őt semmi és senki, hacsak nem kíván a legnagyobb fájdalmak között meghalni. Egy hatalmas sóhaj kíséretében feszül meg a testem, ahogyan a csúcsra jutok, de eszem ágában sincsen őt elengedni, csak közelebb húzom magamhoz, hogy megcsókolhassam ismét, hogy…tudja, ha eddig nem lett volna elég nyilvánvaló: rajta kívül nem lesz soha más nő az életemben, ki iránt úgy tudok érezni, mint iránta.
Sheska Thorne
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Rasmus & Sheska - Egy hét múlva 2014-11-08, 21:17
Oh, hát minden bizonnyal akadnak férfiak, akiket csak bizonyos helyzetekben zavar, ha egy nő felettük van, de minden bizonnyal vannak bőven olyanok, akik az ágyban annyira nincsenek ellenére. Jó persze azok, akik függnek az irányítástól nem kedvelik, de mégis csak így lehet a legjobban látni a másikat és akadnak olyan nők is, akik így sokkal magasabb élvezeti szintre tudnak eljutni bár ezt az is nagyban befolyásolja, hogy ki a másik fél, mert Rasmus mellett nekem még soha az életben nem volt alacsony az élvezeti szinte, teljesen mindegy volt, hogy milyen pózban, vagy épp, hogy hol estünk egymásnak. Maximum utólag éreztem néha mondjuk egy-egy fájó porcikát, egy kisebesedett térdet, de az ilyesmi kezelhető, és a szenvedély oltárán az ember sok mindent hajlandó lehet feláldozni. Vannak kérdések, amikre az ember természetesen nem vár választ, főleg olyan helyzetben, mint amiben mi vagyunk és egyébként is tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy ő is pont ugyanígy van ezzel. Egy év hosszú idő és ezek után én most egy frenetikus estére vágyom, ahhoz pedig nem szándékozom túlságosan távol kerülni tőle, és ez a legkönnyebben úgy érhető el, ha... mondhatni egyszerűen fogalmazva össze vagyunk kapcsolódva. - Ugye? Kicsit... talán félek is, hogy való-e ez ebbe a világba, veszélybe, harcosok közé, de... mégis csak megkoronázná a kapcsolatunkat. - szeretném, egyre biztosabb vagyok benne. Motoszkált már bennem a gondolat, azóta, hogy újra találkoztunk, de csak halványan, viszont most, hogy megint itt van tudom, hogy igazán magamba akarom fogadni őt, hosszú időre, azt akarom, hogy egyesüljünk egy apróságban, aki majd ötvözi kettőnk előnyös tulajdonságait, és akkor ő igazán erős és kemény lesz, akit nem törhet meg ez a világ, aki ha mi el is bukunk, akkor is új jövőt hoz majd abból a reményből, amit mi ültettünk el a szívébe minden egyes gyerekkori szavából. És hát jó sora lenne, hiszen már most van két nagyobb testvére, még ha nem is vértestvérek, akik tudom, hogy mellette állnának. - Ketten... igen a kettő az jó lehet. Egy fiú és egy lány. Bár tudom, hogy nem lehet így előre tervezni, de... az lenne az igazi. - egy erős fiú, mint amilyen ő is és egy határozott és kemény nő, akit én terelnék az úton, hogy tudja milyen az, amikor nem nyomják el. Arielle is erős, de ő sokkal inkább üt az apjára, sokkal inkább vad és szenvedélyes, nem sok taktikusság szorult belé, de egy saját kislány... sokkal hasonlóbb lehetne hozzám. Szeretném, ha lennének közös gyerekeink, akiket már születésüktől fogva mi formálunk olyanná, amilyenné kell, akik belőlünk lennének, és a jellemünket örökölnék. Imádnám a fiamat, mindennél jobban, hiszen olyan lenne, mint az a férfi, akit mindennél jobban szeretek. Ez ennek a lényege, a gyerekeknek, tökéleteset alkotni és mi tökéleteset fogunk. Amikor beszélni kezd, akkor azért egy egész kicsit meglepődöm, hiszen erről nem tudtam és furcsa, hogy eddig soha sem beszélt róla, de most ez a vallomás sem ronthatja el az estét, még akkor sem, ha talán pont azért mondta most, mert tudta, hogy nem fogom tönkretenni az éjszakánkat. - Két... két lány? - talán egy pillanatra azért csak megvillan a harag a szememben. - Butaság féltékenynek lenni olyan valakire, akivel az előtt voltál, hogy ismertél volna engem? Pedig... így érzem, hiszen adtál neki magadból.. duplán! - igen, bánt, akárhogy is nézzük, de bánt. Nem kellett volna, és főleg nem kellett volna eltitkolnia. Ennek ellenére mégis leereszkedem hozzá és talán vadabbul csókolom, mint eddigi ismeretségünk során valaha is. - Nem gondolsz már rá ugye? Soha... ő soha nem lenne veled olyan, mint én. - soha nem csókolta úgy igaz? Soha nem érintette úgy, mint én. Már akkor is rám vágyott, csak még nem tudott róla. Ki akarom törölni a gondolatát is a fejéből annak a nőnek, akinek két gyermeket is adott. Nem akarom, hogy akár csak egy pillanatra is emlékezzen rá, vagy akár a gyerekeire. A szavai erősítenek csak meg. Igen, mellettem van és nem érdekli senki más, ezért mosolyodom el, miközben már a nyakánál tartok. Egy apró harapás és erősen szívom. Nyoma lesz, de ez az én nyomom és lássa bárki, aki csak a közelébe megy, hogy ha meg meri őt környékezni helyben tépem ki a szívét, úgy, hogy még lássa a kezemben ahogy egy utolsót dobban, mielőtt elhagyja majd az élet. - Nem is választhatna el tőlem senki, még az isteneken is bosszút állnék, egy földi halandó pedig... végképp nem maradhatna életben, ha el akarna venni tőlem. A tiéd vagyok... s te az enyém... örökké. - egy-egy rövid szünetet is csak azért iktatok be a szavaim között, hogy csókkal pecsételjem meg azokat, hogy aztán, amikor azok a erős ujjak a fenekemre simulnak újra felemelkedjem és megtámaszkodjak a mellkasán, hogy egyre gyorsabb tempóval izgassam őt, hogy megint olyan vad és kemény legyen, mint az elmúlt percekben, hogy eljuttassam a csúcsra őt is magamat is, hogy... gyerekeket csináljunk és egyek legyünk bennük örökké.
Néhány férfit talán zavar a tény, hogy a nő felette van, de engem ez a legkevésbé sem érdekelt soha. Az én szememben a nő nem kevesebb, mint a férfi, nem érdekel az, hogy mennyire akar irányítani, vagy mennyire nem. Sheska… ő más, ő nem valaki, ő A nő és pontosan tudja, hogy mit szeretek, jól ismerjük már egymást, régen is rengeteg időnk volt elbeszélgetni, vagy éppen elhancúrozni az időt, mint kettőt kihasználtuk, nem véletlen szerettem vele lenni. Minden, amit kerestem a nőben, amit szeretni akartam a nőben, az ott van Sheskában, és ha ez nem lenne elég, mindezt egy olyan külső tartja fogva, hogy már csak a puszta látványtól összefut az ember szájában a nyál. Nem tudom, hogy erre a kérdésére ténylegesen választ vár-e, de talán pont elég neki az is, ahogy sóhajtok egy halkat a szavai hallatán és mosoly ül ki az arcomra. Hát persze, hogy tudom, én is pont így vagyok ezzel, mindig is így voltam, nem véletlen, hogy találkoztunk, hogy ilyen gyorsan elcsavarta a fejemet, de ő más, ő nem az a nő, aki kihasználna engem, ezt jól tudom. Rá számíthatok, ő az, akiről álmodhatok, és akiről nem akarok álmodni, mert azt akarom, hogy itt feküdjön mellettem mindig, hogy érezhessem őt… ilyen közel, hogy újra és újra megízlelhessem őt. - Dehogynem, egy saját gyermeket más lenne felnevelni, igaz. – bólintok a szavaira. Még egy fiatalkori kalandból van már két lányom, akkor még nem ismertem Sheskát, csak egyszeri alkalom volt, egy nagyon laza kapcsolat, nem véletlen, hogy nem voltam semmit sem Lenával és a nővérével. Egy nőtől már vannak gyerekim, kit soha nem szerettem, csak a vágy féken tartása miatt feküdtünk össze, miért ne lehetne akkor gyermekem a nőtől, Sheskától, akihez viszont több dolog fűz, mint elképzelhető lenne? Ha valakitől gyermeket akarok, az csakis ő lehet, ő a nő az életemben. - Igen, erősek lennének, egy olyan világban nőhetnének fel, ami csak az övéké, nekik teremtjük meg ezt, értük is harcolunk. – sok dolog van a világon, amiért harcolok. Szabadság, hit, elkötelezettség, család… ez fontos nekem. Fontosak a gyermekeim, fontos Sheska és fontosak azok a gyerekek, akiket szülni fog nekem. Értük is tesszük ezt, hogy ne egy olyan világban kelljen felnőniük, ahol elnyomottak. Büszkék lesznek ránk, úgy, ahogy mi is rájuk, a gyermekeink erősek lesznek, legyőzhetetlenek, hiszen a szüleik is azok. Mindig is akartam tőle gyermeket, vagy gyermekeket, de nem hoztam fel, korai volt, de most, hogy ő mondja…. már nem az. – Legyenek ketten! – nem úgy értettem, hogy szüljön nekem egy városnyi kölyköt, nem kell, elég kettő is, elég egy is, amennyit akarunk, mindenképp boldoggá tesznek majd minket, mi pedig gondoskodni fogunk arról, hogy egy olyan világban nőhessenek fel, amit mi építünk nekik, ahol nincs bujkálás, nem a muglik uralkodnak, hanem mi, varázslók és boszorkányok együtt. Ez a jövő az, ami vár ránk, ami vár a gyermekeinkre, amit Sheskával együtt és többi varázslótársunkkal kifogunk vívni. Ezt ígérem, ezt ígérjük mi a világnak, ez lesz a mi hadüzenetünk, mit a szél visz, szájról szájra terjed majd a híre annak, hogy eljött a megváltás. – Hát persze, hogy szeretnék! De azt is akarom, hogy tudd: van két lányom. Fiatal voltam, még a csatlakozásom előtt, tizenöt-tizenhét éve talán. Nem neveltem fel őket, nem voltam az apjuk, nem mentem vissza hozzájuk, mert nem oda húzott a szívem, hanem ide, hozzád. Azt akarom, hogy egy igazi család legyünk. Te és én, Arielle és Diedrik, a gyermekeink… - családra vágyom, családra melyet fontos nekem, melyet védelmezhetek, gyermekeket, kiket Sheskával együtt nevelhetek fel… ezt akarom. Őt és mindent, amit csak adhat nekem, amit csak adhatunk együtt a világnak, és magunknak. – Nem kellett pihenni se, melletted nem lehet. – mosolyodom el, mielőtt még viszonoznám a csókjait, mielőtt még kezeim a combjától egészen fenekéig csúsznak fel. – Most akarok gyermeket! Legyen az újra találkozásunk a kezdet… legyen ez a végső pecsét, vedd ezt úgy, mint eskümet, hogy soha nem akarok mást rajtad kívül, hogy hű leszek hozzád, amíg az istenek, vagy az élet el nem választ tőled!
Sheska Thorne
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Rasmus & Sheska - Egy hét múlva 2014-11-07, 22:00
Neki is vannak teendői, főleg most, hogy igyekszik valamit kihozni ebből a megváltozott életből. Neki is bőven van dolga, ami elszólítja, bár tény, hogy régen mindenen közösen vettünk részt. Soha sem tekintett gyengébbnek azért, mert nő vagyok. Ő soha. Mások voltak, volt aki megpróbálta, de idővel szépen rájöttek, hogy csak azért, mert nem férfinek születtem még nem vagyok kevesebb náluk. Ha így lenne, már nem élnék. Nem volt gyerekjáték az életem eddig, és jó eséllyel a jövőben sem lesz az, de én túléltem és túl fogok a jövőben is és elég erős vagyok ahhoz, hogy a családomat is megvédjem mindentől és mindenkitől. Erős vagyok, ezért fogom ezt is kibírni, távol lenni tőle, amíg ez a feladat tart, de az a fontos, hogy tudjuk mindketten nem tart örökké és ha tudod, hogy valami véges, akkor ki lehet bírni, főleg hogy időnként azért mégis csak találkozhatunk. Tudtam akkor is, hogy újra együtt leszünk majd valamikor, az utóbbi egy évben is tudtam, és ki akartam bírni, nem kockáztatni azzal, hogy levelet küldök neki, hogy keresem, mert... baj lett volna belőle és ha csak egy kis esélye is van, hogy miattam ártanak neki, azt nem éltem volna túl. Én vagyok az egyedüli, aki fájdalmat okozhatok neki, rajtam kívül senki. Én is csak főként ilyen esetben, mint most, ahogy a körmeim nyomot hagynak a hátán. Persze előfordult már közöttünk komoly veszekedés is, aminek sérülés lett a vége, de inkább úgy mondanám, hogy sérülés lett a közepe és egy kemény hancúrozás a vége. Ez már csak így meg nálunk, de mellette nem is lehet másképp. Túlságosan vad szenvedély tombol benne, aminek képtelenség lenne ellenállni. Én sem tudok, most sem tudok, és hidegen hagy, hogy bármennyire is hangos vagyok. Irigykedjen csak bárki, mert jól érzem magam, hosszú ideje először, tudják csak meg bátran! És eszem ágában sincs túl hamar véget vetni ennek az estének, maximum tarthatunk egy kis pihenőt. Az talán belefér, hiszen veszett tempót diktált, kell egy kis idő, mire megint rendesen kapok levegőt, de annyi erőm még van, hogy átfordítsam őt, és immár én legyek az, aki felette van. - Imádom, amikor... magamban érezlek, tudod ugye? - suttogom még a fülébe, mielőtt elszakadnék tőle egy utolsó apró kis harapás után, hogy végül csak rászánjam magam, hogy felüljek. Egy kis pihenő kell. Nem sok... de legalább egy kevés, amíg ő is újra teljes harckészültségbe kerül. A kezeim addig is szépen szánkáznak fel és alá a mellkasán, amíg beszélünk. Tudom én, hogy ők is a mi gyerekeink, tudom, hogy ugyanolyan fontosak, mintha a sajátjaink lennének, de... szeretnék sajátokat is, akik belőlünk vannak, akik tényleg minket ötvöznek. - Tudom és szeretem őket, Ariellet is egészen kicsi kora óta ismerem már, de... még is más lenne egy apróságot felnevelni nem igaz? - a kérdésére csak előredőlök, hogy megtámaszkodjam a feje mellett két oldalt, hogy közelebb legyek hozzá és csak lassan bólintok. Sosem gondoltam ilyesmivel évekkel ezelőtt, még az előtt, hogy őt megismertem volna, de... vele más, vele tényleg azt akarom, hogy igazán egyek legyünk, hogy igazán össze legyünk kötve. Tudom, hogy ez így is meg van, de... ez lenne az utolsó pecsét. Szinte belesimulok az érintésébe, ahogy a keze az arcomra siklik, mint valami macska, talán még dorombolni is képes lennék, ha nagyon akarnám. Csak figyelem őt pár pillanatig, fogva tartom a tekintetét, azokat az ég kék szemeket, amik képesek olyan mesés csodákat rejteni, mint a napsütötte zafír égbolt, de láttam én már a haragos tenger szilaj habjait is tombolni bennük és mindkettő ugyanúgy képes levenni a lábamról. - Téged szeretnélek, egy részedet magamban tudni, egy részedet összeforrasztani velem. Gondolj bele... milyen gyermekeink lehetnének? Erősek... az övék lenne a jobb jövő, amit teremtünk. - mert erre vágyik igaz? Jobb jövőre, erősebb világra, és megkaphatja, és lesz mit átadnunk majd egy új generációnak. - Héj mondtam én, hogy egy egész focicsapatot akarok szülni neked? - szélesen elmosolyodom, de aztán csak nyomok egy csókot az ajkaira. Persze azért nem leszek tenyészkanca, vagy ilyesmi, de szeretnék gyerekeket, mondjuk kettőt, vagy amennyi belefér az életünkbe. A végén tényleg igazán nagycsaládosok leszünk és arról még csak nem is tudok, hogy neki még két lánya is jár a Roxfortba. - Akkor hát szeretnéd? Te is... szeretnél gyerekeket? - igen mondott tudom, de mégis valahogy jól esik, ha újra elmondja. A mosolyom épp ezért nem tűnik el, csak lejjebb engedem magam, mellé könyökölve. - Hogy érzed... eleget pihentél már? - először csak az ajkait csókolom, csak aztán indulok el oldalra, finoman cirógatva végig a fülét, majd a nyakát, ott már egy kicsit elidőzve és vadabbra váltva. Foltot fog hagyni, de kit érdekel? Megjelölhetem őt, ahogyan csak akarom, hiszen az enyém, ahogyan én az övé vagyok.
