2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem mondok semmit erre a Sadie dologra, hiszen nem lenne értelme. Én már elmondtam a véleményemet, hogy szerintem a kapcsolatuk koránt sincs rendben, de hát mit tehetnék? Nem az én tisztem beleszólni, hiszen még csak épp hogy jóban lettünk, annak ellenére, hogy olyan érzés, mintha már régóta barátok lennénk, de valójában nem ismerjük még olyan jól egymást. Talán ennek a Sadienek is van jó oldala, talán van benne kedvesség és nem olyan a kapcsolata, mint nekem volt, amiből szó szerint el kellett menekülnöm. - Én már megszoktam, mindig... ilyen volt. - ebben nőttem fel. Az én családomban nem volt szokás a kedvesség, nem volt szokás az ölelés sem, ami ha jól sejtem náluk igen. Én azt szoktam meg, hogy a szüleim távolról se szeretnek, sőt ezt nem is egyszer nyíltan ki is mondták. Az apám csak azt teszi mint mindig, semmibe vesz, hiába most halt meg az anyám. Nem látom az arcán, hogy szomorú lenne, vagy ha igen hát nagyon jól titkolja. Belefúrom hát a fejem Brady vállába, de épp csak egy pillanatra. Az a csók... bár tehetünk úgy, mintha nem történt volna meg és tudom, hogy így illendő, de attól még annyira jól esett, de pont e miatt nem tehetem ki semmi rossznak ezt a srácot, hiszen nem érdemli meg, hogy a lelkiismeretével kelljen küzdenie azért, mert eleve menyasszonya van, én pedig bejövök itt a képbe. - Jó lenne talán egy másik alkalommal meglátogatni a szüleidet. Én most... ez az egész... Nézd el nekem, de nem tudom, hogy jót tenne-e. Visszamegyünk? - remélem megérti. Talán csak rossz érzés lenne látni, hogy egy család olyan is lehet, mint az övé, hogy a szülők szerethetik a gyereküket és hogy fontos lehet számukra. Persze nem azt mondom, hogy innentől senkinek se tudom elviselni a boldogságát, hiszen eddig se voltam féltékeny másokra, de most a mai nap után azt hiszem nem menne. Jobb lenne visszatérni az iskolába és inkább kipihenni ezt az egészet. Végtére is ott van előttem a nyár, egyébként sem szeretném az egészet az iskolában tölteni, még ha dolgozunk is a színdarabon és ott lesz majd a könyvtáros konferencia is, ha jól hallottam Rómában! Azért mégis szívesen meglátogatnám Brady szüleit is majd.... máskor.
Megértem, hogy ha a mai napig nem tartotta a kapcsolatot a nagyszüleivel, akkor nem biztos, hogy egy haláleset ezen változtathat, főleg, hogy nincsenek itt láthatóan, tehát a temetés sem érdekelte őket. Savannah szavaiból úgy értelmezem, hogy még élnek. De alaposan szétszakadt családról lehet szó, ha ennyire megbánt mindenki mindenkit. Vagyis Savannah-t mindenképpen. Hiszen ő csak adni tud, megbántani másokat nem. És abból kiindulva, hogy ennyire egyedül van, vélhetően testvére, unokatestvére sincsen. A csók bár váratlanul ért, és kissé el is tévedtünk, hiszen egymást kéne barátként támogatni, mégsem volt teljesen értelmetlen. Nagyon kedvelem őt, sőt, kár lenne tagadni, hogy vonzódom is hozzá, ám komolyan gondoltam, félreértelmezi, ha azt hiszi, hogy valami fellángolás megoldaná most a lelki életét. Most új hobbiakat kéne kipróbálnia, barátkoznia, netán még randizni is. Igen, szeretném támogatni, hogy boldog legyen, kimásszon a csapdából, amit a családi háttér állított neki. Még bőven nem késő, hogy kilépjen a földhözragadt nevelésből, mert az apja olyan hideg volt vele, az anyja meg elutasító, kész csoda, hogy ő ilyen érzelmes lett, nem lephet meg hát, hogy ennyire szeretethiánya van. – Oh, kétlem, Sadie éli világot, nélkülem. – Legyintek bosszúsan. Nem Savannah-ra vagyok mérges, még véletlenül sem. Sőt, ez nem egyfajta bosszú, hogy akkor én is tojok az egészre. Az érzelmeim valódiak, hogy támogassam őt, az más kérdés, hogy így, hogy Sadie ennyire elhanyagol, még el is dönteti velem, hogy ráérjek. Némaságba temetkezem, amíg véget nem ér a temetés. Nyitom a számat, hogy felemeljem Savannah érdekében, de láthatóan az apja nem törődik velünk, Savannah pedig végleg lezárta magában a család témát. – Ez.. képtelenség, hogy lehet valaki ennyire.. jégcsap. – Rántom magamhoz a nőt, hogy legalább megöleljem. Az előbb pityergett, és most sem kéne tovább lovagolnom a témán, hanem valóban segíteni neki, hogy lezárjam, de nem tudom nem fizikailag is gyengéden támogatni. – Sajnálom nagyon. Nem ezt érdemelted. Akkor hát.. van kedved eljönni az én szüleimhez, vagy menjünk vissza a Roxfortba? Netán szálljunk meg a közelben, és majd holnap eldöntöd, hogy mi legyen? – Nem akarom azt sem, hogy az én szüleim miatt meg még inkább rossz érzés legyen számára, hogy ennyire kitaszított. De lehet, hogy jót tenne neki, ha támogató szavakat kapna.
Igaza lehet, ha olyna életet élek, mint ő, szerető szülőkkel, valószínűleg én is máshol tartanék most, más ember lennék, de sajnos nekem nem ez adatott meg. Irigy vagyok kicsit, bár ezt nem mutatom, nem vagyok olyan, aki megtenné, de mégis csak az vagyok rá. Az élete szép volt mindig, bár most úgy vélem olyna kapcsolatban éli az életét, ami cseppet sem hasznos számára, de mégis boldog igyekszik lenni benne és hát mégis csak menyasszonya van, ami nem kis dolog és eleve együtt él egy lánnyal, én pedig lassan maximum a Roxforttal köthetek örök jegyességet. - Talán... azt hiszem ez egy másik nap feladata lesz majd. - egy szomorkás mosolyt azért vetek rá mielőtt elindulnánk. Nagyszülők... talán pont olyanok, mint a szüleim, vagy rosszabbak és azért nem találkoztam velük sose. Nem hiszem, hogy most menne, hogy még ezt is kockáztassam, egy újabb pofára esést. Nem lenne valami kellemes, bőven elég már a temetés és az anyám halála, ennél több most nem kell. - Köszönöm, ez jó lenne, tényleg olyan mintha már régen barátok lennénk. Persze csak, ha tényleg ráérsz és nem okoz ez gondot a párodnak sem. - teszem azért hozzá, mert bár azt mondta, hogy az a lány nem egy féltékeny típus, de hát ki tudja... Mondjuk nem is értem! Én egy ilyen férfit, mint Brady biztosan nem hagynék csak úgy magára olyan sokszor. Mármint nem azt mondom, hogy az a jó, ha őrült féltékeny vagy mindenkire, akivel a párod találkozik, de hát olyan kedves és figyelmes, az a lány pedig csak éli világát és egyáltalán nem úgy fest, mintha annyira ragaszkodna Bradyhez. De nem az én dolgom ezt megítélni, így hát a gondolatokat újra magamba folytom és csak megszorítva a kezét, ami az enyémen pihen indulok meg a temetői menet után. Ez a nap sem úgy alakult, ahogyan szerettem volna. És ezek után nincs más, mint végigvárni még azt a pár szót, amit elmondanak, majd végigvárni a temetést. Az apám természetesen egy pillanást is alig vet rám végig, hogy aztán simán ott hagyjon minket a temetőben, amikor mindennek vége és hazainduljon. Tétován állok egyik lábamról a másikra, hogy aztán végül egy sóhajjal lépjek oda a sírhoz és tekintsek a földre, amit már rálapátoltak, majd végül Bradyre. - Azt hiszem mehetünk, itt már... nincs dolgom. - nem hiszem, hogy akarnék, vagy képes lennék visszamenni a házba, megpróbálni beszélni az apámmal. Úgyse állna velem szóba, vagy még jól belém is rúgta, ahogyan már olyan sokszor megtette, úgyhogy nem lenne értelme kockáztatni.
- Ne ostorozd magad. A tükörképei vagyunk annak, ahogyan az élet sodort minket. Engem többnyire a jó irányba, nem magmatól vagyok ennyire pozitív. – Mentegetőzöm, hiszen a legkisebb problémám az, hogy ha Sadie ennyire nyafkán, önzőn áll hozzám. Vélhetően sokkal jobban ki lennék borolva, ha eleve olyan irányba tartanék, ami semmi jóval nem kecsegtet. Ráadásul el tudom foglalni magamat, hiszen rengeteget olvasok, hazajárok a szüleimhez, és fennmaradó időmben ott van a kórus. Néha cserélünk Jade-del, hogy legyen valami változatosság, ne mindig ugyanazt a korosztályt tanítsuk, de ha sikerül, hogy Savannah összeszedi magát, s talál valami jó kis színdarabot, amit musicalként elő lehet adni, írhatna hozzá szövegkönyveket, én meg hangszerelem. – Pedig érdemes utánanézned. Már ha nem akarod elfogadni a jelenlegi helyzetet, de a nagyszülők is családtagok. Nem lehetsz örökké magányos. – Csóválom a fejemet, tényleg nem értem, hogy miért nincsen senkije, hiszen nagyjából a leggyönyörűbb nő, akit láttam. Érdekes, hogy mennyire más, mint Sadie, aki pont az ellentéte a szőke hajával, és a jégkék tekintetével. Savannah nem kreol bőrű ugyan, de ez a sötét haj és szem olyan harmónikus a mosolyával kiegészítve, hogy tényleg nem értem a korombeli, vagy akár idősebb pasikat, hogy hogyan hagyhattuk, hogy Savannah a mai napig nem kelt el. Senki nem volt annyira rámenős, hogy segítse őt lelkileg, hogy leomoljon a burok? Igenis sajnálom őt, hogy a gyász közepette most belül ismét eltörhetett benne valami a csók kapcsán, holott valóban nem kéne vonzódnom hozzá. A gond csak az, hogy mindketten tudjuk, hogy ezt nem tudom visszafogni, maximum a tudatos, józan eszem az, aki kimondja, hogy nem bennem kéne keresnie a megoldást. Nyújtom a karomat, s az ajtót beázrva lépdelünk a templom felé. A szabad balommal ráfogom a belémkarolt kezére is, nehogy most roggyanjon meg a térde, hogy látjuk a koporsót. – Sajnálom, hogy nem tudtál még utólag sem elbúcsúzni. – Suttogom oda, hiszen a testet már azelőtt felravatolozhatták, hogy ideértünk. – Nem akarom, hogy a jövőben egyedül légy. A musicaltől függetlenül találkozhatnánk, tölhetnénk több időt együtt. Azt hiszem nagyon sok a közös pont. Ha van kedved. De akkor majd a temetés után megbeszéljük. – Felelem igenlő mosollyal, most már érdemes hallgatásba burkolóznunk, nem is illendő egy gyászmenet végén sustorogni. Hát nem erre készültünk, az biztos.
Igaza van, nem derül már ki, hogy mi lett volna ha, vagy jobb, rosszabb lett volna az életem, ha nem a szüleimmel növök fel. Végülis a jelent kell kezelnem azzal együtt, hogy mennyire zúzták szét a lelkemet, vagy mennyire nem, bár inkább előbbi az igaz. A mai napig nehezen hiszem el, hogy engem is lehet szeretni és nem vagyok teljesen felesleges a világban. Nem véletlenül próbálom elengedni Bradyt is, hogy menjen csak ha szeretne, hiszen igenis úgy érzem, amit érzek problémás, hiszen nem siratom meg a saját anyámat, sokkal inkább az bánt, hogy nem kért tőlem soha bocsánatot azért, amit tett. - Szeretnék én is ennyire pozitívan állni az élethez és másokhoz. Irigyellek érte. - és tényleg így van, nem tudom, hogy csinálja, hogyan tud ennyire bízni a jövőben, amikor ő sem él éppenséggel egy tökéletes kapcsolatban, legalábbis az alapján, amit eddig mesélt nem irigylem azért, ami közte és a párja között van. Ahhoz viszont tényleg nincs jogom, hogy elítéljem, ahogyan az sem volt fair a részemről, hogy megcsókoltam. Szerencse, hogy azért komolyabban ezen nem akad ki, mert igenis még az is jogos lett volna. - Hogy én? Nem hiszem, nem tudom... igazából azt sem tudom, hol laknak. - nem igazán voltunk érdemi család, talán a nagyszüleim már nem is élnek. Sose jöttek meglátogatni ünnepekkor sem, mindig csak mi voltunk hárman. Nem hiszem, hogy még ezt a terhet is a nyakamba akarnám venni, most bőven elég nekem az, hogy ott legyek a temetésen és valahogy átvészeljem. - Köszönöm! - hálásan biccentek neki, amikor már feketében vagyok és ő is egy pillanat múlva már át is öltözött a temetéshez illő ruhába. Bólintok hát végül és belé karolok, hogy aztán behúzzam magunk mögött az ajtót. Az apám már elment, ki tudja, hogy még nem kezdődött-e el, de azért sietősen indulok meg Brady oldalán a cél felé. Nem is kell sok, pár perc, amíg elérjük a kis templomot, ami mögött a temető is húzódik. Épp most fordulnak ki az épületből a koporsóval, minden bizonnyal az anyám lehet az, mert hamar kiszúrom az apámat is a cipekedők között. Nincs tömeg, alig vannak néhányan és ezek alapján maga a szentbeszéd se lehetett valami hosszú. Meg pillanatra azért megtorpanok, de aztán tovább indulok, hogy kis lemaradással, de beérjük a menetet. - Fogalmad sincs mennyire hálás vagyok azért, hogy itt vagy. Értem még senki, soha nem tett ijet. - pillantok oldalt, de épp csak egy másodpercre. Van valakije, jellemző! Csak olyasvalakit találhatok, aki tényleg kedves, aki tényleg figyelmes és rendes és még igen jóképű is, aki foglalt és aki házasságot, meg gyerekeket tervez. Ez az én formám.
Én is nehezen tudom megítélni, hogy mi lett volna a jobb, de tekintve, hogy egy árvaházban aligha figyelnek a gyerekek ruházkodására, vagy hogy szociálisan fejlődjenek, Savannah esetében legalább ott volt a tudat, hogy van mit ennie, tiszta ruhája. Ám nem akarom győzködni, lehet, hogy ha a maga útját kellett volna járnia, akkor sokkal jobban megerősödik. Bárhogy is volt, már nincsen visszaút, az anyjától nem is tud elbúcsúzni, az apja pedig nem igazán mutat hajlandóságot, hogy kibéküljenek. Még egy ilyen tragédia sem ad erőt, hogy összetartson a lányával. Ezért sem tolom el a nőt, aki bár valóban imádnivaló, én aztán nem akarom kihasználni a helyzetet, még ha egyébként igaza van, Sadie-vel manapság nekem sem a legjobb a kapcsolatom. – Ragaszkodó típus vagyok, és hiszem, hogy egyszer minden jobb lehet. – Felelem könnyedén, ez rá is érvényes, hiszen kitartok mellette. Ám elgondolkoztató, hogy már sokadszor mondja, hogy terhes ez a kapcsolat a mardekáros lánnyal, akik csak a külsőségek, s a becsvágy vezérel, talán nem is szeret engem igazán. Meglehet társaságfüggő vagyok, ezért se mertem háló nélkül ugrani a mélybe. Át kéne gondolnom a Savannah által mondottakat, de nem most, hiszen jelenleg az ő bajára figyelünk, az enyém nem mérhető a gyászhoz. – Ha nem jönnek el, lehet, hogy azért van, mert nem is tudnak róla. Végülis illene tudniuk, hogy meghalt a lányuk. Felkeresnéd őket? – Kérdezem lágyan, még mindig gyengéden mosolyogva rá. Le sem tagadhatnám, hogy mennyire kedves számomra, de tartom magamat, most a támogatásommal tudok segíteni, nem holmi érzelmi csapdával. Bólintok, én meg tudom oldani az átöltözés mágiáját. Tanárnak készülök, alapvetés, hogy tisztában legyek a megjelenés kulturájával. Visszahúzom az ajtóból, amit most még be is csukok. Előhúzom a pálcámat, végigsimítva a ruhája anyagán. Egy szolid, visszafogott nadrágkosztümöt képzelek el neki, az amúgy is komolyságot sugall. Egy fátylas kalappal, hogy ne kelljen lényegében mutatnia, hogy sír-e vagy sem. A saját külsőmet nem lehet variálni, a férfiak ruhatára rémesen egyszerű. Fehér ing, fekete nyakkendő és öltöny, félcipővel. – Nem tudhattuk, hogy mi vár, természetes, hogy az ember nem hurcol magával temetési ruházatot. Akkor megyünk a temetőbe? – Kérdezem, és nyújtom a karomat, hogy tudjam támogatni, nehogy mégis kitörjön belőle valami zokogás, sokk, és végülis azért vagyok itt, hogy ő ne legyen egyedül. Remélem, hogy a kérdezgetésem célt ér, legalább eltereli a figyelmét arról, hogy nem érez gyászt.
Nem tudom, hogy tényleg igaza van-e. Vajon tényleg nem jártam volna jobban, ha semleges környezetben nevelkedem, mint olyanban, amiben részem volt? A szüleim gyakorlatilag kiszipolyoztak, nem igazán emlékszem egy jó emlékre sem gyerekkoromból, csak a rosszakra. Testileg legalább sosem bántottak, de lelkileg... Tudom magamról, hogy mennyire tönkre tettek, hogy gyakorlatilag világ életemben semminek éreztem magam, aki felesleges ezen a világon. Ezért is olyan gyengék valószínűleg a mágikus képességeim. Sosem hittem magamban, hogy fejleszteni tudjam. - Nem vagyok ebben annyira biztos. - rázom meg végül kis hezitálás után a fejemet. Nem, nem hiszem, hogy igaza van. Ennél könnyen lehet, hogy rosszabb lett volna, de lett volna esély a jobbra, vagy semlegesre is. Nem is tudom igazából, hogy a szüleim miért nem mondtak le rólam a helyett, hogy maguk mellett tartottak úgy, hogy éreztették velem, hogy nincs itt helyem és hogy csak a terhükre vagyok, amíg végül azt nem gondoltam, hogy igazából az egész világ terhére vagyok és felesleges a létezésem is. A mai napig nehezen tudom elfogadni, hogy talán ez nem így van és nem vagyok teljesen értelmetlenül a világon. Ő pedig annyira kedves és olyan nagyon igyekszik segíteni, megnyugtatni, hogy nem tudom megállni, hogy ne csókoljam meg, bármennyire is tisztában vagyok vele, hogy butaság, hiszen valakivel együtt él és családot terveznek. És még most sem hibáztat, nem veszi zokon, hogy csak úgy eztettem. - Hogy lehetsz ennyire kedve? És mégis hogyan viseled el... - elharapom a mondatot, mert tudom, hogy ezt nem kellene kimondanom. Már megtettem, minősítettem a kapcsolatát, erre most megint ezt teszem, még ha végül nem is fejeztem be a mondatot? Nem fair tőlem, csak hát tényleg annyira kedves és abból, amit eddig én láttam, az a lány ezt kihasználja, nagyon erősen kihasználja. De semmi jogom azt mondani, hogy nem illik hozzá, hogy nem kellene hagynia. Egyszerűen nem lenne fair tőlem, főleg hogy nekem ennyit segít. - Köszönöm! Nem tudom, hogy szervezett-e valamit. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy idehívta volna a családot, igazából sosem találkoztam a nagyszüleimmel. Valószínűleg a családomban nem divat együtt lenni, vagy nincsenek is. - igazából nem tudom, talán a szüleim eleve árvák voltak és nem voltak motiváltak, hogy nekik legalább rendes családjuk legyen. Végül felállok és az ajtó felé pillantok. - A temetés úgyis csak egy helyen lehet. - pillantok rá végül, de aztán megtorpanok miután kinyitottam az ajtót. Nekem azért nehezebb dolgom van, nem vagyok profi varázslás terén, úgyhogy újfent segítségre lesz szükségem, mint már a mai nap folyamán nem egyszer. - Segítenél? Nem hoztam alkalomhoz illőt. - és bár boszorkány vagyok, de sose voltam jó boszorkány, így a ruhámat sem tudom egyszerre csak feketévé varázsolni, de így még sem mehetek temetésre, váltó ruhát pedig végképp nem hoztam, legalábbis nem ilyen célra, még ha hoztam is magamnak az útra ezt-azt.
Megrázom a fejemet, miközben a kétségbeesett vívódását hallgatom. Olyan nehéz most bármi okosat mondani, pedig én mondanék, noha úgy tűnik, ez monodrámának se rossz, hiszen most csak a lényeg, hogy maga mellett tudjon valakit, egy támaszt, aki akkor sem megy el, ha küldik. A saját életemből ha lázasan keresek se találok ennyire rázós példát. Sadie előtt ott volt Chantal, aki elég izgalmas kapcsolat volt, de tudtam, hogy valami rosszban sántikál, aztán el is tűnt, így maradt a nyomulós Sadie, de valahogy sosem voltam annyira magányos, mint most Savannah. Nem csoda, hogy a baráti, vagy annál több ölelést mindketten komolyabbnak gondoljuk. – Áh, az árvaház ennél rosszabb lett volna, ki tudja, hogy akkor milyen közegbe kerülsz. Így legalább tudtad, hogy milyen nem akarsz lenni. – A múlton rágódni amúgy is késő bánat, pedig tudom, hogy azt a legnehezebb elengedni. Az ember a természetéből fakadóan álmodó, tervezgető alkat, ennél viszont csak a múlton gondolkozunk többet; mi lett volna ha...? Egyszerre lassul be a légzésünk, ahogy végre megnyugszik, s amikor egy puha szájat érzek a sajátomon, bele is feledkezem, oly természetes mindez, mint az eddigi beszélgetéseink. Nem olyan, mint egy villámcsapás, hogy átfusson az emberen a vágy, sokkal inkább édes pillanat, amikor az ember a lelki társával, a szerelmével van. Bár nem tartott sokáig, nem volt egyoldalú a dolog, egy picit sikerült is visszapuszilni. Láthatja rajtam, hogy nem vagyok gondterhelt, csalódott sem, hiszen felnőtt emberek vagyunk, én is a saját döntéseimért vállalok felelősséget. – Oh, én bátorítottalak. De te most sebezhető vagy, én nem akartam kihasználni a helyzetet. Mindig is.. nagyon kedveltelek, neked viszont most magaddal kell foglalkoznod. – Nem azért igazítom helyre, mert ott van nekem Sadie. Pedig az ő léte is fontos tény, mert ha ilyen könnyen tudnék váltani, és elfogadnám Savannah közeledését, mi a garancia arra, hogy nem szállnék a következő virágra, ha megtehetem? Nem, ha Savannah és én komolyan gondoljuk, az csak akkor lehetséges, ha józan körülmények között is fennmarad a vonzalom, én pedig beleunok Sadie szemétkedéseibe. De az még nagyon függőben van. – Szívesen maradok, és segítek, ahogy már elmondtam. Szerinted az apád szervezett valami halotti tort? Várhatóak rokonok? – Pillogok ki időnként az ablakon, hogy mikor kell mennünk, és hova. Fekete ruhát én nem is hoztam, varázslattal könnyű bármit átszinezni, de érdemes lenne mielőbb gyászt ölteni.
Nem tudom pontosan, hogy hibás vagyok-e vagy sem, sőt igazából azt sem, hogy segíthettem volna-e egyáltalán. Lehetséges, hogy ha előbb nyitom ki azt a levelet, ha előbb jövök ide akkor sem változik semmi, akkor sem mentem meg és ha igen... mit érek vele? Csúnya dolog erre gondolni, de akkor is így van. A szüleim, mint az idegenek, és idegeneket sem szoktam megmenteni, főleg hogy gyógyító sem vagyok. Most még sem tudom, hogy mit mondjak a szavaira, csak miután már majdnem elindulunk akkor bukik ki belőlem, ami mégis csak ott kavarog bennem. Azt is merétem, ha e miatt elmegy, hiszen mégis milyen ember az, aki képes a szülőjére azt mondani mindegy, hogy él-e vagy hal-e, vagy csak azért bánt a halála, mert így végül sosem kért tőlem elnézést? Valahogy úgy érzem ez aztán tényleg iszonyatosan hálátlan dolog a részemről és hogy nem is tudom, hogyan mondhatok ilyesmit, de mégis így érzem. A szüleim sosem kértek bocsánatot és valószínűleg az apám sem fog soha, mintha nekem kellene még mindig bánnom, hogy a világra jöttem. - És én mégis egész életemben arra vártam, hogy majd hátha... egyszer és... és most úgy tűnik sose lesz így. Ennél még az is jobb lett volna, ha árvaházba adnak. - motyogom, amikor már megerednek a könnyek is. Nem akartam összeomlani, de képtelen vagyok visszafogni magamat, nem tudom visszatartani a sírást. Annyira pocsék ez az egész. Az embernek vannak szülei, mások meg egész életükben arra vágynak, hogy legyen nekik, és nekem nem ért semmit. A szüleim sosem szerettek, sosem fognak és nem csoda, ha mindig is ott volt bennem ez az erős elhagyatottság érzés. Ezért hagytam másoknak is, hogy kihasználjanak, hogy bántsanak, mert...annyira akartam, hogy valakinek fontos legyek. És most olyan jól esik az ölelés, ahogyan Brady magához von. Pedig tényleg épp csak rövid ideje ismerem komolyabban és mégis pár pillanat alatt alábbhagy a vállaim ütemes rezgése és a sírás is csökken. Kicsit hátrébb húzódom, de szótlan maradok és csak nézek rá, pedig nem kellene, annyira tudom, hogy nem kellene és mégis előre hajolok kicsit, bár a csók sós és még kissé könnyes, de mégis csak megteszem. Pár pillanat épp, amíg a szánk összeér, aztán hátrébb is húzódom újra. - Bocsánat, ezt... ezt nem kellett volna. - hátrébb is lépek gyorsan. Barátnője van, sőt igazából együtt él valakivel, akivel ahogyan elmondta bár nem tökéletes az élete, de komoly jövőt terveznek, én meg... Összebarátkoztunk és még ezt is elszúrom.
Próbálok erős, és határozott maradni, de ez rémesen nehéz, ha valaki, akit ennyire kedvelünk, ilyen szinten elesett. A barátja vagyok, még ha alig ismerjük is egymást, de képesek voltunk gyorsan megnyílni egymás felé, s most, hogy bevont az életébe, szinte magamon érzem azokat ostoscsapásokat, amiket ő kellett, hogy kiálljon. Bárcsak korábban ismerhettem volna. Nem mondom, hogy meg tudtam volna oldani a családi zűröket, de lehettem volna mellette, hogy legalább kibeszélje magából. Egy ilyen kedves bájos nő, de annyira egyedül van, hogy valahogy igenis eszembe jut Sadie, aki szintén csak önző, rideg módon bánik velem, én pedig mégis abba kapaszkodom, hogy talán valójában ez csak valami furcsa módja a szerelemnek. – Sajnos ha nem írta le, hogy mennyire beteg, hogy mennyire komoly, akkor nem tudhattad. Egy nátha is lehet betegség, igaz, azt nem szoktuk megírni. – Nem mondom, hogy fel tudom menteni az alól, hogy nem kérdezett vissza. Ezt a levelet se akarta felbontani, hiszen ha csupa rossz emlék fűz a családi fészekhez, jobb nem is tudni az otthoni dolgokról. De talán ez alkalom, hogy lezárja a múltat, igaz elvarratlanul, ám az apjával beszélhet, és ha az sem vezet megoldásra, akkor végleg hátat fordíthat. Annyira jóság, kedvesség lakozik benne, amit a magány nem hozhatott ki belőle, egyértelmű, hogy ez belülről fakad. Ő mindig csak adott, és így kell továbbélnie az életét. Hogy valakitől végre ő is el tudja fogadni. – Dehogy megyek Savannah, itt a helyem melletted. Azt hiszem ez a betegség nem hirtelen jött, és ha az anyád fel sem vette veled a kapcsolatot, hogy próbáljátok megbeszélni, ez a halálos ágyán sem változott. Az apád udvariasságból írta meg, de mindenesetre te nem vagy hibás. A vér szerinti szülők nem minden esetben vannak beprogramozva a szeretetre, ragaszkodásra. Ez nem feltétlenül alakul ki. – Azért ezen a ponton elcsuklik a hangom, borzasztó úgy látni egy eszményképet, hogy teljesen összeomlik. Nem mondom, hogy ő volt a bálványom, csupán tehetetlennek érzem magam miatta. Nem tudom, hogy a szavakon túl mit mondhatnék, nehéz a fejébe látni, de értem, hogy miért nem érez gyászt. Felsóhajtok, és magamhoz vonom, hogy szorosan átölelhessem, hogy ne érezze magát roncsnak.
Bradyre pillantok. Sajnos nem tudom, hogy én épp elfojtom-e, vagy tényleg nem érzem azt, amit kellene. Az ember köteles szeretni a szüleit akkor is, ha nem tud róluk igazán semmit és sosem kötődött hozzájuk, nincsenek jó emlékei sem? Sosem beszéltem erről senkivel, azt hiszem most is az fáj a legjobban, hogy ez nem változott meg, hogy sosem ismerték el, hogy hibáztak, csak mindig úgy tűnt én magam vagyok a hiba és ezen a mostani helyzet sem segít. Nem tudom, hogy apám mit érez, hogy bánja-e egyáltalán azt, ami történt, akár csak kicsit is. Annyira... annyira jó lett volna, ha csak egyszer bármelyikük azt mondja, hogy sajnálom. Most, hogy a családi házban vagyok újra olyan kicsinek érzem magamat, mint régen, amikor rendszeresen az erdőben találtam menedéket, miután elhitették velem, hogy felesleges vagyok. - Beteg volt, az apám azt írta a levelében, de... de nem tudtam, hogy ennyire komoly, hogy pár nap múlva meghal. - nagyot sóhajtok, végül bólintok a szavaira és felállok a kanapéról. Talán tényleg igaza van, ha ott lezek, ha látom a koporsót, ha látom, hogy mások is eljöttek... Bár nem tudom, ha az derül ki, hogy voltak akinek fontos volt, voltak barátai, volt netán akivel kedves volt, az még rosszabb érzés lesz, hogy velem, a saját lányával sosem tudott úgy viselkedni. Az ajtóban aztán mégis megtorpanok és Bradyre pillantva állok meg, mielőtt a kilincsre tenném a kezemet. Látszik az arcomon, hogy kétkedek abban, hogy elmondjam-e, ami a fejemben jár. Nem érzem magamban azt, hogy ki lennék bukva, még csak azt sem, hogy szomorú lennék a hiánya miatt. Egészen mást érzek és azt hiszem szégyenlem. - Nem... nem haragszom meg, ha elmész, mert érzéketlennek tartasz, de nem vagyok szomorú. Talán ez nem normális és teljesen elszúrták az életemet, az érzelmi világomat, de akkor sem. Dühös vagyok, érted? Dühös, mert egyszerűen csak meghalt és sosem kérte a bocsánatomat, amiért nem szeretett. Elhitették velem, hogy értéktelen vagyok, hogy semmi hasznom a világban és most olyan mérhetetlen ürességet érzek, hogy már tényleg sosem mondhatja, hogy bánja, vagy hogy nem így kellett volna. Én... - összeszorítom a számat és most jön a pillanat, hogy könnycseppek gyűlnek a szemembe. Fel vagyok készülve rá, hogy Brady elmegy hiszen ő a szereti a szüleit, a családját. Nem biztos, hogy megérti, hogy én nem... igen, azt hiszem így van. Nem szeretem őket, akkor sem, ha kötelességem lenne. Rettenetes gyerekkorom volt miattuk, sosem szerettek, sosem kötődtem hozzájuk, de mégis mindig vártam, hogy ez talán megváltozik, hogy egyszher elismerik, hogy nem így kellett volna, hogy bocsánatot kérnek és most itt a kemény valóság, hogy ez nem így van és nem is lesz, mert az apám is meghal majd úgy, hogy annyit sem mondott bakfitty és hogy talán nem is fogok tudni róla.
A fejemet ingatva nézek az apja után, nem tisztem helyretenni őt. Nem ismerem, lehetséges, hogy így nyilvánítja ki a bánatot, s a gyászt. Beszippantom a saját bűntudatomat, hogy nem tudok most érdemben segíteni. A nagyszüleim kivétel nélkül szép kort értek meg, s bár már meghaltak, elkerült az ilyenfajta hirtelen veszteség, ellenben ösztönösen próbálok támasz lenni, mintha egy saját hozzámtartozóm távozott volna. A férfiaktól egyébként is elvárt, hogy kősziklaként álljanak helyt, de Savannah apjának hozzáállása inkább idegennek tűnik, nem biztatónak. – Dehogynem. Azért mert ő elfojtja, neked nem kell. – Lehet, hogy még nem fogta fel, túl korai mindez, s ki tudja, hogy mikor robban. Nem gondoltam, hogy ilyen komolyan alakul a hétvége, ám örülök, hogy itt vagyok. Most végre én lehetek a támaszra a nőnek, aki megannyi gyereket, diákot segített az empátiájával, vagy hogy csak ott volt, amikor kellett. Úgy vélem, hogy könyvtárosnak lenni gyakorta egyenlő lehet azzal, hogy ha csapos az illető. Jó társaságnak illik lenni, hiszen ahogyan az italhoz, a könyvekhez is azt hiszem magányból fordul az ember. – Nem tudhatjuk. A kétkedés teljesen természetes. A legfőbb álmunk visszafordítani az idő kerekét, de ez nem lehetséges. Nem lehet megfogalmazni, hiszen.. a halál csak úgy jön, talán majd utólag tör rád. Könnyű ezt mondani, de próbáld végigcsinálni a temetést, aztán majd meglátod. Én itt leszek. – Nézek körbe, hogy nyissak neki egy pohár vizet, amint találtam poharat. Kinyitom az ajtót, hogy lássuk, hogy az apja merre megy, vagy hogy jön-e valaki más rokonság, akkor lehet, hogy itt lesz valami gyülekező. A vizzel a kezemben leülök mellé, és átnyújtom, de készülök arra, hogy elkapjam, ha rosszul lenne, ha elájulna. – Beteg lehetett, hogy ha ennyire váratlan? – Próbálok tippelni, de lehet, hogy most inkább hagynom kéne, hogy a gondolataiba temetkezzen.
Olyan pozitívan áll mindenhez. Nekem is meg kellene tanulnom így látni az életet, de soha se ment. Nem hiszek abban, hogy a szüleim meg tudnának változni, vagy hogy hatással lehetnék rájuk és abban sem, hogy a levél olyasminek szól, aminek örülhetek is akár. Nem számítok semmi jóra, de arra végképp nem számítottam, amit aztán az apámtól hallok, amikor szembe jön velünk kifelé az ajtón és teljesen érzéketlenül felvázolja, hogy az anyám halott és hogy épp most megy a temetésére, amiről még csak egy levelet sem írt nekem, mert az előzőre se válaszoltam. Mégis hogyan lehet valaki képes ilyesmire? Nem jöttem, mert nem néztem meg a levelet és már késő is, még csak elköszönni sem tudtam. Beteg volt és ki tudja, talán szenvedett is és... Összeszorítom a számat, ahogyan az apám elmegy mellettünk, mintha csak ismeretlenek lennénk a számára és nem a lánya lennék. Tudom, egész életemben semmibe vett, ez most mégis rettenetes érzés. Bűnösnek gondol, hogy nem jöttem? Azt gondolja segíthettem volna, vagy tényleg nem is érdekli az egész? - Semmi... semmi baj. - suttogom végül, amikor Brady benyit és bevezet a házba. Azt hiszem egyedül most tényleg nem ment volna, csak állnék még mindig az ajtó előtt, arra gondolva, talán az egész csak valami rémálom és mindjárt vége lesz, de nagyon nem úgy tűnik, mintha vége akarna lenni és én sejtelmem sincs, hogy mit tegyek, hogy mit érezzek. - Szóval elkéstem. Szerinted segítettem volna? - pillantok Bradyre, de még mindig nem sírok, sokkal inkább olyan fásult a tekintetem, mint akinek sejtelme sincs róla, hogy hol van, hogy mit kezdjen magával, hogy mihez kezdjen. - Ennek jobban kellene fájnia ugye? Én nem... nem tudom mit érezzek. Évek óta nem találkoztunk és most... Nem is jöttem volna, ha nem kapom meg a levelet és akkor nem is tudok róla, de most... Mégis hogy tehette ezt, hogy nem küldött a temetésről valami hivatalos levelet? Azt biztosan megnéztem volna! - dühös vagyok, csalódott és valahol mégis csak fáj is, hogy ez lett a vége. Anya meghalt, mintha mindig is vártam volna, hogy egyszer talán majd a bocsánatomat kérik, hogy egyszer talán majd azt mondják nem így kellett volna lennie, hogy többet is tehettek volna, hogy jobban figyelhettek volna rám és sajnálják, de ezt már soha sem fogom hallani és kétlem, hogy az apám valaha ezt mondaná, hiszen most sem érdekelte, hogy itt vagyok.
Nem akarom erőltetni, hogy majd hozzánk is elmenjünk. Ez nem arról szól, hogy nekem tisztem lenne bármiért kompenzálni, hiszen nem tartozunk semmivel egymásnak. Én csak.. idejét sem tudom, hogy mióta gondolkozom azon, hogy ezt a szomorkás pillantást hogyan tudnám kitörölni a szeméből. Talán több mint barátság, de tekintve, hogy nem minden vonzalomból lesz szerelem, ezt annyiban is hagytam, mondván mindenkinek meg kell oldani a saját életét. Ám most, hogy elkezdtünk beszélgetni, jobban megismerni egymást, akartlanul is dobom be az ötleteket. Sőt, a közelében nem tudom, hogy mit kezdhetnék a kezeimmel, jobb híjján becsusszantom a farmerem zsebébe, vagy karbafonom őket, ami bár az elutasítás jele, tudom, hogy ha nem tenném, akkor minimum megfognám az övét, ami nagyon nem lenne illendő. Támogatni, bátorítani nem jelent egyet a letapizással. – Lehet, hogy ők is változnak. Meg kell fordítani, hátha most már te vagy a komolyabb, aki hatással lehet rájuk. Az, hogy engem hogy kezelnek majd, nem érdekes, ám remélem te most megtaláloda helyed. – Lépdelek a nyomában, kiváncsian elképzelve, hogy Savannah melyik vonásait örökölte jobban. Ő annyira lágy, minden fintorában van valami természetes gyengédség, a szüleit illetően ezt a képet nehéz összerakni. Gyorsan letöri az elképzeléseimet a rideg valóság, egy megtört ember áll előttem, aki az anya halálhírét, sőt, temetését közli, mintha csak az újságból olvasná. Nem vagyok felkészülve az ilyen váratlan helyzetekre, gyorsan ki is szalad a levegő a tüdőmből, ahogyan sóhajtva szusszanok egyet. Gombóc ül a helyére a torkomba, holott nem az én anyámról van szó. A veszteség ellenben a legsúlyosabb, az ember a szülőanyja nélkül soha többé nem lehet már ugyanaz. – Te jó ég, nagyon sajnálom Savannah.. Menjünk be, ülj le egy kicsit. – Fogom most át a vállát, hogy támogassam, mert bár nem sír, de lehet, hogy belül már indul valami lavina, felkészülök a zokogásra, üvöltésre, vagy akár arra is, hogy kárt tesz magában. Még jó, hogy vele jöttem, ki tudja, talán nem is jött volna vissza. Ha moccan a lába, akkor kitárom az ajtót, és keresek valami ülőalkalmatosságot, hogy helyet tudjon foglalni ha akar.
Biztos vagyok benne, hogy azért képes ennyire pozitívan állni ehhez a szülő kérdéshez, mert az ő csalája nem olyan, mint az enyém. Ahogyan mesélte rendes szülei vannak, tényleg nem lenne rossz megismerni őket, végtére is barátként miért ne mutathatna be? Nem lenne rossz megnézni, hogy milyen is egy normális családi idill, mert ebben nekem nem volt soha sem részem. Valahogy mindig is annyira csendes típus voltam, hogy nem sikerült olyan mély barátságokat kialakítanom, hogy a nyarakat máshol töltsem, meg aztán kétlem, hogy a szüleim engedték volna. Gondolom nem akarták volna, hogy lássam milyen is a normális szülői szeretet, amiből nekem nem jutott. - Igen... tudom. - bólintok egyet, de még mindig bizonytalanul. Tudom, hogy igaza van, ha nem jöttem volna el akkor rosszabb lenne, viszont így nem tudom, hogy mi vár rám és nem sok jóra számítok igazából. Gondolom pénzt akarnak, pedig nekem sincs sok, amit odaadhatnék. Azt sem tudom, hogyan reagálnék arra, hogy az édesanyám mondjuk nagyon beteg. Gondolom szomorú lennék, de a legrosszabb, hogy ebben egyáltalán nem vagyok biztos. Túl sok fájdalmat okoztak, hogy sajnálni tudjam bármelyiküket is és közben talán mégis fájna elveszíteni őket. Nem tudom, kettős érzés és tényleg akkor derül majd ki, amikor már ott leszek. - Nem igazán ismerem őket, csak a rosszra emlékszem. Sokat veszekedtek mindig, apám hirtelen haragú, anyám pedig szeretett újságokat olvasgatni. Nem igazán tudom, hogy bármivel is jó benyomást lehet-e kelteni náluk. - indulok el végül a ház felé. Sokat nem is kell mennünk, néhány lépés, de nem jutunk el addig, hogy akár kopogtassunk, ugyanis az ajtó néhány lépés távolságban vagyunk csak, amikor kinyílik és az apám lép ki rajta. Régen nem láttam már, azóta, hogy végeztem a Roxfortban és önálló életet próbáltam kezdeni, hogy nagykorú lettem, nem jöttem haza. Furcsa látni több, mint tíz év után, megöregedett, látszik rajta. A ruhája elegáns, ami meglepő, sosem láttam még így. Karácsonykor se nagyon öltöztek ki és nem voltunk templomba járós család. Fekete öltöny és nyakkendő, amit visel és ő is megtorpan, amikor meglát minket. - Ezek szerint mégis megkaptad. Azt mondta biztosan kihajítottad a szemétbe, ezért nem is küldtem újabbat a... - elakad és az órájára pillant futtában, majd egy pillantásra méltatja csak Bradyt, de nem kérdezi meg, hogy kicsoda, vagy miért van itt. - ... temetésről. Az anyád meghalt Savannah, két nappal ezelőtt, fél óra múlva kezdődik a temetése. - megkövülten nézek csak, ahogyan lazán ellép mellettünk, mintha csak a napi időjárás jelentést mondta volna el egy ismerősének, nem pedig épp most jelentette volna be a lányának, hogy az anyja meghalt. Simán elindul vélhetően a temető irányába, és faképnél hagy minket, én pedig csak meredten bámulom az ajtót. Most kellene éreznem valamit, de nem tudom, hogy mit... Szomorúság, csalódottság, hogy nem volt alkalma bocsánatot kérni, hogy nem volt jó anya? Az apám miatti fájdalom, hogy most is ennyire tárgyilagos velem? Csak szótlanul bámulom hát az ajtót, ahol az előbb még az apám állt, mintha csak álmodtam volna, ami történt.
Bizom benne, hogy a nyugalmammal és a támogatásommal sikerül arról biztosítanom, hogy nincs mitől félnie. Nehéz beleképzelni magamat a helyzetébe, hiszen nekem otthon minden rendben, ám tudom, hogy nem mindenkinek ilyen rózsás a helyzet. Nekem éppen a szerelmi életem zűrös, gyakorta nekem is gyomorgörcsöm van Sadie parancsolgatós stílusától, s csupán remélhetem, hogy Savannah szülei még nem felejtették el, hogy is kellenes viselkedni a saját lányukkal. A felajánlásom pusztán baráti közeledés, mégis látom a meglepetést, ami nem csoda, hiszen tényleg alig ismerjük egymást. Ez nem olyan, mintha az ember a szerelmét vinné haza, de ahogyan én is mellette leszek, úgy fordítva is úgy vélem, hogy bevághat egy tepsivel anya almás pitéjéből. Nem akarom ismételgetni magambna, hogy ha még Sadie előtt bepróbálkozom, talán most minden más lenne, de akkor túl fiatal voltam, én meg aligha viseltem volna jól a visszautasítását, így nekünk az volt szánva, hogy barátok legyünk. Segítek visszatalálni az egyensúlyhoz, én azért többször utaztam már a varázslat ezen eszközével, de valóban szeretek motorozni is, vagy akár csak vonatra ülni. – Akkor bátorság. És ne feledd, nincs vesztenivalód. Végső soron legalább tudod, hogy mire számíthatsz, nem bizonytalanságban kell élned. Tehát itt nőttél fel. – Bólogatok, semmi luxus, de nincsen ezzel semmi baj, csak mert nem nagy, vagy nem a tipikus kertvárosi középosztályhoz tartozik, még lehet otthonos. Legalábbis jó lenne azt közvetíteni, hogy Savannah jó szívvel érkezik haza. A legjobb védekezés a támadás, és csak úgy kezelheti kiegyensúlyozottan a híreket, ha nem találnak rajta fogást. – Tudni kell valamit a szüleidről, vagy ne lőjjek neked eleve öngólokat? – Körbenézek, ez valóban mugli környék, a mágia még távolról sincsen jelen, éppen ezért simán mehetünk majd tovább motorrral, ha úgy hozza a sors.
Brady elteszi hát a motort kicsinyített változatban, én pedig előszedem a zsupszkulcsot, hogy indulhassunk. Félek, nem tudom, hogy mire számítsak, főleg hogy a levél már majdnem egy hete érkezett és azóta nem tudtam eldönteni, hogy egyáltalán kibontsam-e. Sejtelmem sincs, hogy vajon tényleg valami jó is kisülhet-e ebből, amit ő gondol, vagy pocsék ötlet hazamenni és megnézni, hogy mit akar az apám és hogy az anyám hogy van. Nem tudom mit jelent a betegsége, hogy mennyire komoly, igazából azt se gondoltam át sosem, hogyan kezelném, ha a szüleim bármelyike meghalna. Nem volt jó gyerekkorom, nem voltak boldog percek, nem kötődöm hozzájuk, de mégis csak a szüleim. Nem tudom, hogyan hatna rám bármelyikük halála. - Igen, pontot tenni. - ismétlem el a szavait csendesen. A felajánlása azért meglep. A szüleihez? Nem lenne az furcsa? A meglepettséget viszont végül nem öntöm szavakba, hiszen a zsupszkulcs közben aktiválódik és pár pillanat múlva már Bristolban állunk nagyjából a lábunkon. Én azért kissé megingok és picit a világ is forogni kezd velem. Bele kell kapaszkodnom Brady karjába, amikor földet érünk, de végül sikerül magamra találnom. Könyvtáros vagyok, okkal nem tanár. A varázslás és a mágia valahogy sosem volt az erősségem. Biztosan azért, mert nincs önbizalmam még ehhez sem. Elvégeztem az iskolát és nem vagyok kvibli, de általában inkább nem varázsolok, hoppanálni sem szoktam, azért is volt nálam zsupszkulcs. Ansley tanított néhány varázslatot, vagy legalábbis csiszolta a teknikámat az elmúlt hónapokban, de már annak is vége. Buta ötlet volt, már belátom. - Hát... itt vagyunk. - nyelek egy nagyot. Automatikusan megfogom Brady kezét, csak néhány pillanattal később kapok észbe, hogy mégis mit csinálok és gyorsan elengedem. - Bocsánat... Az ott a házunk... a házuk. - mutatok egy kis kopott házikóra. Sokkal kissebbnek tűnik, mint amilyenre emlékszem, de egyáltalán nem lett szebb azóta. Nagyot nyelek és csak nézem a házat. Egyelőre nem sikerül rávenni magamat, hogy megmoccanjak és elinduljak felé. Ez nem varázsló környék, a szüleim is egyszerű muglik csupán, a megjelenésünk is a fák között történt, ahol senki se szúr ki. Kertváros, de egyértelműen látszik, hogy a mi házunk a legkopottabb erre, még úgy is, hogy azért ez nem egy menő környék.
//
