2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Azért egy pillanat erejéig ismét elönt a csodálkozás, miszerint én és Meda pont itt futottunk össze. Micsoda véletlen! Soha életemben nem hittem volna, hogy a lány egészen Angliáig utazik, hogy gyógyítónak készülhessen, arra pedig végkép nem számítottam, hogy itt futunk ismét össze. Roxfort... Gyűlölt intézmény a Durmstrangon belül, de számomra lassan valami mássá növi ki magát. Elvégre, állítólag itt tanít az apám, most pedig Meda is mellettem lehet. Csodálatos érzés! Jó, az első fele nem annyira, de a második felemelő. - Anyámnak még el se mondtam – sóhajtok egyet gondterhelten, amikor kissé komolyabb témára terelődik a szó. - Fogalmam sincs, mit szólna a dologhoz, talán nem helyeselné, de nekem akkor is tudnom kell... Mindent. A szemébe szeretnék nézni, meg akarom tőle kérdezni, miért hagyott minket magunkra és miért nem keresett egyikünket sem évekig. Anyu mondta egyébként, hogy az egész kapcsolat nem volt komoly, de állítása szerint írt egy levelet apám számára, amikor kiderült, hogy terhes. Miért nem lépett hát apám? Miért hunyt szemet afelett, hogy gyereke lesz? Talán minden teljesen más lenne, ha ő mellettünk lett volna. - Maximum csak annyi, hogy a szemembe vágja, miszerint nem kíváncsi rám – mosolyodom el aggódva, mert ettől azért tényleg félek, ezt Medának is látnia kell rajtam. Világéletemben elutasítottak, a Durmstrangban pedig a származásom miatt pecsételtek meg valami idiótának. Ha mindezek mellett a saját apám érdeklődését sem keltem fel, akkor azt hiszem, végem. Végleg. Nem viselem nehezen az elutasítást, de van egy pont, ahol meghúzom a határt, ez pedig pont az a mezsgye. - Nem tudom, mi lesz ennek a vége, de ha már eddig eljutottam, akkor végig kell csinálnom, nem igaz? Választ várva pillantok a lányra, miközben az azért átfut az agyamon, hogy mennyire szokatlan jelenség részemről az ilyesmi... Nem szokásom így kiönteni a lelkem másoknak, még Medának sem, de most olyan helyzetben vagyok, amelyet egyedül talán nem is lennék képes kezelni. Kell mellém valaki. Ő kell mellém. Senki mással nem lennék képes megtenni a vallomást. Végül váratlanul felállok, majd megszólalok: - Tényleg örültem a találkozásnak, de most rohannom kell. Ha viszont gondolod, holnap megihatunk Roxmorts-ban egy italt. Mit szólsz hozzá? Választ várva pillantok a lányra, miközben magamban abban reménykedem, hogy nem fog megsértődni a hirtelen távozásom miatt. Már így is elrepült egy óra és én komolyan élvezem Meda társaságát, de nem véletlenül jöttem ide. Be kell járnom a szakkörökre meg miegymás, végül pedig találkozni az apámmal... Oké, a kettő nem függ össze, de a méregkeverés-alapelvei szakkört már nem hagyhatom ki, nem igaz?
Tettetem a megsértődést, ez látszik és szerintem James ismer annyira, hogy ezeket az apró rájátszásokat ne vegye komolyan. Megsértődni nem fogok, viszont egy pillanat alatt zavarba hoz a pillantásával és megjegyzésével. Kíváncsi lennék van-e az a személy, aki miatt a fiú ténylegesen háttérbe szorítaná a bájitalokat és az első helyet az a bizonyos Ő foglalná el. Érdekes, és...nem, nem akarom megtudni. Jó ez addig, amíg csak viccelődünk vele és nincs konkrét személy. - Legközelebb már cetlivel jövök - mosolyodok el. Jó is elképzelni, hogy ez megeshet. Csakhogy tudom, ez egy képzelgés marad, ő soha nem fog rám még negyede annyira sem elsőként tekinteni, mint a hobbijára. Így pedig, hogy szépen elkanyarodunk a páros témákhoz akarva-akaratlanul is megtudok némi olyan dolgot, ami egyszerre hoz zavarba és tesz boldoggá. Egy néhány rövid másodpercig úgy is érzem, lehet esélyem, majd én leszek az, akivel történik valaki, aztán visszaránt a földre a józan eszem. Pedig szeretek a föld felett lebegni, elképzelni, milyen lenne együtt... Asszisztálnék a bájitalfőzéséhez, az agyára mennék, néha megpróbálnám a szemgolyók vagdosásból elcsábítani. - Megértem. Én sem bírnám ki a helyedben. Tudni, hogy itt az apád akit egész életedben nem ismertél, most pedig egy karnyújtásnyira van... - belegondolni is nehéz, milyen lehet ez James számára. Szerencsém van, mert teljes családban nőttem fel, így nem tudom milyen lehetett neki. Vagy milyen most, amikor az anyukája sincs jól. Jó lehetőségnek látom ezt az ismerkedést, elvégre veszítenivalója nincs vele. Azt hiszem én pozitívabban látom a helyzetet nála. - Persze, végig fogom a kezed - egyre szélesedik a mosolyom ahogy a szemébe nézek. - Nyugodj meg. Úgy hallottam még nem evett diákot. Vagy nagyon jól rejti el a csontokat. Neeem, komolyan, menni fog. Nincs veszítenivalód.
▲ music ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
James Grey
Reveal your secrets
Tárgy: Re: James&Meda - újra találkozunk 2018-02-18, 09:42
- Az egy dolog, hogy téged nem az érdekel, az pedig egy másik, hogy úgyis oda tesznek be – vonom meg a vállam. Hát igen, nem én vagyok az az ember, akihez lelki segélyért fordulnának mások, hiszen általában a reális dolgokra mutatok rá, ezzel is széttörve az álmaikat. Meda Madam Pomfrey gyakornoka szeretne lenni, de korántsem biztos, hogy ez sikerül is neki. A javasasszonynak már így is lehetetlenül sok dolga lehet az iskola diákjaival, szabadidejében pedig nagy eséllyel főzeteket, esetleg hozzávalókat rendel le innen-onnan. Elvégre, nem mondhatja egy szenvedő betegnek, hogy jelenleg nincs fájdalomcsillapító, nem igaz? Szóval, mindezek mellé még hozzájön a leltár készítése is, bár, ha jobban belegondolok, elég sok dolgot képes lenne áthelyezni Meda vállaira. Talpraesett lány, mindent képes megoldani, ha rá van bízva a feladat és felhatalmazást kap rá. Amilyen lelkes pedig néha tud lenni... Hát, egy üres polc se lenne a Gyengélkedőn. - Nem, az még mindig a bájitalfőzés – csóválom meg a fejem, miközben ő hátradobja a haját, én pedig rajta felejtem a tekintetem egy kis időre. - Bár, lehet, képes leszek előrehelyezni, ha egy címkével a homlokodon járkálnál a folyosókon... Elmosolyodom a saját viccemen, habár kissé azért hadilábon állok a humorral, mivel soha életemben nem volt sok barátom, így nem is igazán gyakorolhattam a viccelődést másokkal. A mugli műsorokból lestem el egy-két dolgot kamaszkoromban, de hát annyira meg soha életemben nem érdekelt a dolog, hogy mélyebben is belemerüljek vagy hasonló. Mindenesetre, Medával szemben néhány alkalommal szoktam használni ezt a kis trükköt, hogy feldobjam a kedvét. És hát ezzel együtt a saját, félresikerült tulajdonságaimat facsarom ki még jobban. Elvégre, tisztában vagyok azzal a kis aprósággal, hogy túl sok időt töltök a bájitalokkal, mintha legalábbis egyfajta szerelem lenne köztem és a kis üvegcsék között. - Nem, szó sincs ilyesmiről – csóválom meg a fejem zavartan, mert hát még maga a téma is annyira szokatlan számomra, hogy az már teljesen zavarba ejtő. - Egyszerűen csak... - tanácstalanul megvonom a vállam, hiszen nem találom a megfelelő szavakat, majd folytatom: - rám tapadt. De nem volt köztünk semmi – kezdem el tagadni a dolgot, habár nem értem, miért kellene erről a lánynak tudnia. Mégis jobban érzem magam, hogy nem gondol ilyesmit rólam. - Persze, feltétlenül - biccentek egyet, habár mélyen legbelül egészen biztos vagyok abban, hogy nem fogom megtenni, amire Meda most kért. Egyszerűen nem lesz senkivel semmi, úgyhogy nem fogok tudni beszámolni számára a történtekről. Ha pedig mégis... Hát, azt jó lenne vele átélni. - Félek tőle – ismerem be kelletlenül, most pedig még az sem hoz zavarba, hogy Meda jelenleg a tincseimmel játszik. Egyszerűen jobban leköt az a bizonyos probléma. - Félek ettől az egésztől, érted? Talán egyáltalán nem kellene bolygatnom a múltam, de ha már eddig eljutottam, tudnom kell, mit szól hozzá... Sóhajtok egyet, habár a bennem lévő feszültség nem távozik ezzel, még csak nem is enyhül. Már a gondolattól, hogy beszélnem kell azzal az emberrel, elkap a remegés, az pedig szintén nem segít, hogy a diákok láthatóan nem rajongással beszélnek róla. - Még nem szántam el magam rá – csóválom meg a fejem, amikor pedig Meda felveti, hogy velem tartana, nagyot dobban a szívem. - Igen, az nagyon jó lenne – vágom rá gyorsan, talán túl gyorsan is. - Megtennéd? Igen, ha ő velem lesz, minden sokkal könnyebben fog menni, ez tény és való. Általában sok erőt merítek a lányból, ha pedig mellettem is lenne akkor és ott... Igen, talán úgy menni fog.
- Nem az a gyakorlat érdekel - legyintek, meg amúgy is. Fontosabb most az, hogy egymásról mit nem tudunk, hol maradtunk le, mint az, hogy a főnéni elvállal-e, mint lelkes kisegítőt a gyengélkedőn. Idővel elrendezem magamnak, az ötlet legalább már megfogalmazódott bennem. Én nem tudom, az elmúlt percekben hogy keveredtünk ehhez a témához, de valamiért fél szavakkal a tudtára adom amit érzek. Eszem ágában sincs komolyabb vallomásba bocsátkozni és hasonlók, hisz az évek során barátok voltunk, ő pedig nem lépett, hogy ezen változtassunk. Soha egyetlen jelét sem láttam annak, hogy akár egy picit is tetszenék neki. Azért a szavaira hirtelen nem tudok mit mondani, zavartan mosolygok. - Igen James, mi most együtt vagyunk - bólintok végül toábbra is mosolyogva. A szemébe nézek miközben azon igyekszek, hogy ne nézzen emiatt dilisnek és ne vegyen komolyan. Abból nem származna semmi jó, pedig elég nehéz ezt kontrollálni miközben annyira, de annyira jó érzés közel tudni magamhoz... - Azt hittem most, hogy együtt vagyunk, én vagyok az életed - viccelődve dobom hátra a hajam, aztán elnevetem magam. Jók lesznek azok a korrepetálások úgy érzem. Vagyis tudom. Minden együtt töltött idő olyan jó vele, legszívesebben sosem hagynám abba amit csinálunk. Ahogy most sem szeretném abbahagyni a beszélgetést. Nem érdekel az sem, hogy ideje lenne felvenni a cipőmet, vagy esetleg elmenni az útból és más helyet választani magunknak beszélgetés céljából. - Ja! Bocsánat, azt hittem... - kezdem el menteni a menthetőt, de Jamesszel együtt az én arcomon is pír jelenik meg, amit azzal próbálok leplezni, hogy elpillantok az ellenkező irányba. - Mindegy azért... Izé, számolj be róla, milyen volt ha egyszer... - tovább hebegek-habogok, azt hiszem itt végem van. Inkább ráharapok a nyelvemre és elhessegetem a gondolatokat. Viszont valami egészen kellemes érzést érzek odabent, olyan furcsa, de örülök annak, hogy nem történt köztük semmi. Szerencsére a beszélgetés más vizekre terelődik, de cseppet sem nyugtat meg amiről mesél. Szinte érzem a hűvös jelenlétét a férfinak, bele is borzongok. Látszik is, meg is dörzsölöm a két karom. - De te nem is vagy ijesztő. Hidd el, ő tényleg az - homlokráncolva nézek a fiúra, majd a következő pillanatban újra közelebb csúszok hozzá és míg beszél, hajára figyelve ujjaimat a fekete tincsekbe fúrom. - Nem tudod meg, hogy reagál amíg nem próbálod ki. Mikor akarsz vele találkozni? Szeretnéd, hogy elkísérjelek?-
▲ music ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
James Grey
Reveal your secrets
Tárgy: Re: James&Meda - újra találkozunk 2018-02-10, 17:51
- Húha... Hát, ezzel rendesen megfogtál, mert nem tudom – vágok tanácstalan képet és most az egyszer tényleg fogalmam sincs valamiről. Eddig mindenre tudtam a választ, hiszen a lehető legtöbb könyvet fellapoztam már életem folyamán, de az, hogy Madam Pomfrey ad-e különórákat... Hát, ilyesmiről egyikben sem esett még szó. - De úgy tudom, hogy a gyakorlati órákat a Szent Mungóba szervezik... - Itt azért kérdőn pillantok Meda felé, hogy tud-e esetleg valamit a dologról. - A nyáriakat minden bizonnyal. Hogy év közben merre mentek gyakorlatra, azt ne tőlem kérdezd. Nem kaptatok erről valami felvilágosítást? Mert hát annak lennie kell, nem? Legalább a házvezető tanár adhatna az új diákoknak valamiféle prospektust a szakukról. Azt elhiszem, hogy a régiek kenik-vágják a dolgot, de én és Meda még frissen érkeztünk az iskolába, nem várhatnak el tőlünk mindent. Én tájékozódtam ugyan az ideutazásom előtt, de hát a lány nekem teljesen az ellentétem. Ő leginkább spontán szeret dönteni, nem készül fel annyira a jövőre, mint én, ergó nem hiszem, hogy jobban utána olvasott volna az általa választott szakiránynak. Oké, a gyógyítás már évek óta érdekli, de fura számomra elképzelni, ahogy mindennek utána érdeklődik. Az annyira nem Medás... - Eskü – emelem fel a kisujjam vigyorogva, hiszen tényleg meglep a lány meglepettsége. Olyannyira, hogy még az előbbi zavarának az okairól is elfelejtek érdeklődni, pedig láttam én rajta, hogy valami miatt zavarban volt... Mindenesetre, most azon vagyok, hogy mindent elmondhassak számára. Amikor azonban meghallom a szavait, ledöbbenek. Ilyesmit még soha életemben nem hallottam tőle és olyan fura... A fapofa szerencsére viszont elég jól megy, úgyhogy semmi se látszódik az arcomon, töretlenül vigyorgok, mint eddig. - Akkor most együtt vagyunk? Csak mert neki szent meggyőződése volt, hogy tetszik neked. Vagy ezt elfelejtetted közölni vele? Remélem, ha én leszek a rajongásod tárgya, akkor nekem szólsz elsőként. Megegyeztünk? Vicces komolysággal pillantok le Medára, noha ő is tisztában van vele, hogy csak viccelődöm. Még csak bele se gondolok komolyabban, hogy milyen lenne, ha mégis tetszenék neki. A fellegekben járnék, ez világos számomra, de utána? Mi mindent művelnek a párok, mielőtt eljutnának az ágyig? Hova vinném randira? Nem okoznék csalódást számára? Azt hiszem, pont ezek a kérdések azok, melyek miatt nem szeretnék szerelmi kapcsolatokba bonyolódni. - Naná, hogy meg, nem is értem, miként merülhetett fel benned ennek az ellenkezője – fintorodok el egy pillanatra, miközben igyekszem felháborodott hangnemet megütni. - A világ számos országából érkeznek hozzám emberek, szóval tudok egy-két trükköt. A bájitalfőzés az életem. Az utolsó mondatom teljes mértékben igaz, hiszen még a Durmstrangban se akadt ember, aki ebben versenyre kelhetett volna velem. Egyszerűen benne van a véremben. Kiemelkedő tanuló vagyok ugyan mindenből, de a bájitalok igazán közel állnak hozzám. És szeretem is azt a tantárgyat. Képes vagyok órákig főzetes könyveket lapozgatni puszta időtöltés gyanánt is. Persze, csak abban az esetben, ha nincs mellettem Meda. Ő mindenben elsőbbséget élvez. - Hogy mi? - hökkenek meg egy pillanatra a lány kérdése hallatán, majd amikor leesik, mire is gondol tulajdonképpen, elpirulok. - Nem, én nem... Félreértettél, Meda, én össze se jöttem azzal a nővel... Határozottan megcsóválom a fejem, miközben az arcom vörösen lángol, hiszen belegondolok, milyen lenne ágyba bújni valaki mással. Irtó ciki, te jó isten, és pont Meda hitte azt... Vajon ő mi mindent képzelt el magában? - Hát, akkor volt kitől örökölnöm az ijesztő külsőm – ráncolom össze a szemöldököm, miközben megpróbálom elképzelni magamban azt az alakot, de folyamatosan egy dementor jelenik meg lelki szemeim előtt, úgyhogy inkább rá is hagyom a dolgot. - Elvileg igen – biccentek egyet, majd észrevétlenül beleborzongok Meda ujjainak érintésére. - Én is attól félek... Nem hiszem, hogy könnyen fogadja majd a dolgot. Elvégre, ki örülne annak, ha húsz év után beállítana valaki azzal hozzá, hogy figyu már, te vagy az apám... Én biztos nem vágnám magam a földhöz a hír hallatán.
- Szerinted ad különórákat? Vagy munkát? Szívesen besegítenék mellette - attól teljesen eltekintek most, hogy az agybajommal foglalkozik és emiatt küldene hozzá, sokkal inkább érdekel ez a dolog. Nagyon jó lenne úgy gyakorolni a gyógyítást, hogy a profiktól leshetem el, mit hogyan csinálnak, meg persze jó lenne máris segíteni a betegeken. Nem tudom, itt mennyi lehet ez a szám, de nálunk nagy volt a szigor, nem lehetett csak úgy beteg az ember és vonulhatott el a gyengélkedőre egy kis torokfájással. James megjegyzésére felháborodnék és megsértődnék, ám megakadályoz a reagálásban az a mozdulat, mellyel kezét a derekamra csúsztatja. Megmozdul bennem valami, amitől kislányosan sütöm le a szemem és nyelek nagyot. Beleborzongok, egészen a fejem búbjától a lábujjam végééig érzem a kellemes bizsergést, ami nem jön valami jól. Elveszek a beszélgetésben teljesen. - A-aha. Lehet - nem tudom, mire mondom ezt, csak jönnek a szavak maguktól. Sóhajtva mosolyodok el, ahogy pedig a fejemet visszafordítom felé, esküszöm legszívesebben tudtára adnám, mit éreztem az imént. Ehelyett azonban a csónakházra és a jobb egyenesre terelődik a szó. Szerintem nem tetszettem a srácnak, csak egy idióta volt, akinek trófeák kellettek. Néhány barátnőm bele is futott a csapdájába és jól megszívták. - Mi?! Ezt mondta? - magasra szökik a szemöldököm, meglepetten pislogok rá. Akaratlanul is megnézem az orrát magamnak, majd megbököm a mutatóujjammal. - Jól látta. Inkább veled járnék, mint...vele - azaz bárki mással, mondtam volna, ha nem jön a kellemetlen értesítő az agyamban arról, hogy csak barátok vagyunk. A barátok viszont tölthetnek időt egymással, szóval akár taníthat is az én drága bájitalmesterem a trükkjeire. - Drága vagy egy kicsit, nem gondolod? El kell adnom mindenem érted - fejemet ingatom és ciccegek, mintha fontolóra venném az ajánlatát. - Nem baj, megéri. Rossz belegondolni a dologba, hogy James valaki más oldalán találja meg a boldogságot. Persze örülnék neki, legyen boldog és szeresse a leendő párját, csak... Kellemetlen érzés. Ha meghívna, elmennék az esküvőjére, utána viszont csokibéka evésbe kezdenék és hónapokig ki sem mozdulnék otthonról. - Várj, akkor te... Merlin szakállára! Jó volt? Én még sosem csináltam - nagyokat pislogva rakom össze a kapott információkat és jövök rá az eredményre. Számomra mindig tabu volt a kötődés nélküli ágyba bújás, így nem is történt meg. Időm viszont mint a tenger, ez azért nem életcél, mint sok más lánynak. - Piton? - már megint egy meglepetéssel kell szembesülnöm, amitől a hajam égnek áll. Mármint szó szerint, bele is túrok néhány pillanatra, amíg gondolkodok. Ismerős a név. - Piton! Az az ember félelmetes, James. Párszor láttam, teljesen feketében jár és olyan, mint egy dementor. Felvettem az óráját. Ő lenne az apád? - kétkedve nézem a mellettem ülőt. Oldalra biccentem a fejem miközben jobbommal arcához nyúlok és végigsimítok rajta. - Szép menet lesz.
▲ music ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
James Grey
Reveal your secrets
Tárgy: Re: James&Meda - újra találkozunk 2018-02-06, 16:31
Azt azért tagadom, hogy Meda nyitott könyv lenne előttem, hiszen nem mindig vagyok képes eltalálni, mire is készül a következő pillanatban, de talán pont ez az, ami annyira izgalmassá teszi őt. Hamar meg is unnám, ha napról-napra ugyanolyan lenne és semmi különlegeset nem mutatna magából. Nem mondom, hogy nagy nőcsábász lennék, elvégre nem vagyok az, soha életemben nem volt senkim se, de ismerem magam annyira, hogy tudjam, mire vágyom. Az pedig nem egy unalmas lány. Meda pedig cseppet sem az. - Majd nézesd meg magad Madam Pomfrey-val – folytatom komoly képet vágva. - Ő a legjobb javasasszony egész Nagy-Britanniában, bizonyára tud majd valami megoldást a gondjaidra. A lány közelsége kifejezetten zavarba ejt, de nem tolom el magamtól, hiszen tudom jól, mennyire várta már ezt a pillanatot és én is pont ugyanígy vagyok vele. Még a leveleim elmaradása ellenére is a barátjának tekint, ez pedig meleg érzéssel önt el. Nem sok barátom van, talán egy kezemen meg tudom számolni őket, de Meda az első helyet érdemelte ki magának. Ez pedig nem a kinézete miatt van, hiszen még akkor is rajonganék érte, ha egy szürke kisegér lenne. A személyes varázsa az, ami a hatalmába kerített, a lényének bája pedig már csak hab a tortán. - Meda, te folyamatosan bénázol – nevetem el magam visszafogottan, miközben egyik karom a derekára csúszik és úgy tartom magam mellett. Még a zavarom ellenére is vágyom arra, hogy ez a pillanat örökké tartson. - Olyan vagy néha, mint egy ügyetlen kislány, aki valami nagyon bonyolult játékot kapott karácsonyra és még csak most fedezi fel azt magának. Jó, ez nem teljesen igaz, hiszen nála ügyesebb boszorkányt nem ismerek. Talán egy kis részrehajlás is van a dologban, de tényleg őszintén ez a véleményem a lányról. Szerintem ügyes és eszes, csak néha kissé jobban oda kellene figyelnie a részletekre. Sajnos, az ehhez hasonló dolgok felett észrevétlenül is elsiklik. - Igen, emlékszem – biccentek egy aprót a csónakház említésére, miközben a lány arrébb csusszan mellőlem. Bánom is, meg nem is, mindenesetre nem akadályozom a dologban. Már így is pont elegen megbámultak minket. - Mindig is tetszettél neki – halovány fintor suhan át arcomon az emlékek hatására. - Nem nyomult annyira, mint az ember várta volna egy hozzá hasonlótól, de elég világossá tette a dolgot. Egyszer két pofon között arra kért, hogy kopjak le rólad. Akkor törte el az orromat. Mintha valamiféle vetélytársat látott volna bennem... Pedig a srác nem nézett ki rosszul, még menőnek is tartották sokan és hát a lányok is elég szépen bezsongottak a közelében. Ez alól talán Meda volt az egyetlen kivétel, ami talán még jobban arra ösztökélte a srácot, hogy megszerezze magának. - Te sose vagy kolonc – pillantok rá szigorúan. - Ilyesmit még viccből se mondj! És igen, szívesen tanítalak, óránként ezer galleonért. Valamiből nekem is meg kell élnem... És igen, okom is lenne bőven a közelében lenni, szóval még nyerek is a dolgon. Mondjuk, néha kiakaszt a tudat, hogy ennyire közel van hozzám, de sohase lehet az enyém. Tény, hogy gyáva vagyok, de mire is legyek magabiztos? A tudásommal aligha kötöm magamhoz, a külsőmmel még annyira sem. Szeretném, ha Meda boldog lenne, ugyanakkor szenvednék is, ha ezt a boldogságot esetleg valaki más mellett találja meg. - Nagyon – suhan át egy újabb fintor az arcomon. - Még a bankban volt valami nő, akit alig tudtam levakarni magamról... Kapcsolatot akart, én meg nem. Unalmas személyiség volt, a hozzá hasonlók nem jönnek be. Amolyan tipikus aktakukac... Nem állítom, hogy csúnya lett volna, hiszen egyértelműen nem volt az, egyszerűen csak nem az esetem. Még akkor is Meda járt a gondolataimban, mindenkit hozzá hasonlítottam, mindenkiben őt kerestem. Rózsaszín álmokat kergettem, melyek elég szépen eltérnek a magamnak valóságomtól. - Igen – biccentek egyet óvatosan Meda kérdése hallatán. - Még Bulgáriában fogadtam fel egy magánnyomozót, aki ezzel állt elő. Piton a családneve... James Piton. Hülyén hangzik, nem igaz? Még nem volt alkalmam összefutni vele, de a folyosón elhangzó párbeszédek alapján nem túl szimpatikus figura. Te ismered esetleg? A valóság pedig az, hogy szándékosan kerültem az óráit, egész egyszerűen nem mertem szembesíteni a tényekkel. Félek. Olyasvalakiről van ugyanis szó, akit nem is ismerek. Mit szólna a tények hallatán?
Viccelek vele, ő pedig ezzel nagyon is tisztában van. Nem hiszem, hogy van még egy olyan ember, aki annyira ismerne, mint ahogy James. Nem vagyok titkolózós, nincsenek féltve őrzött titkaim, mégis kevés ember van, aki előtt igazán megnyíltam és tudja akár azt is, hogy a legegészségtelenebb kaják a kedvenceim. Ó igen. Szóval kiismert és szerintem ez fordítva is igaz, bár kevésbé. - Lehetséges, biztos exmemoriamot használtak rajtam - kuncogok a ruhájába bújva. Néhány pillanatig muszáj mélyen magamba szívnom az illatát. Olyan rég éreztem már, annyira, de annyira hiányzott. Azóta is bántam, hogy nem vettem kölcsönbe az egyik pulcsiját, vagy bármijét, amiről mindig érezhettem volna a közelemben őt. - Hogy mi?! Nem tudom, miről beszélsz, sosem bénázok - rázom meg a fejem újra és újra, mintha tényleg nem szándékosan tettem volna. Márpedig dehogynem, ezt mindketten tudjuk, de néha jó rájátszani. Aztán persze vallok egy minimálisan, amúgy is tudja, mi az igazság. Nem akartam én büntetni, megbüntette ő saját magát. Én meg csak gyakoroltam rajta újabb kötésmódszereket, meg elszorítottam, hogy aztán újból kelljen csinálni. Annak a szerencsétlennek pedig nem esett le, mit csinálok, annyira önkívületi állapotban volt. Még mindig vicces visszaemlékezni a jajveszékelésére. - Mondom - bólintok valamivel hátrébb húzódva. Egyébként idő közben gyanúsan megcsappant a körülöttünk elhaladók száma, de nem tudom, ennek mi lehet az oka. És hogy őszinte legyek, nem is érdekel, sokkal jobban leköt James és a beszélgetésünk. Bőven van mit bepótolnunk. - Hát az úgy volt, hogy kint ültem a csónakháznál, ahova mindig veled mentünk. Ő meg a csapata arra sétáltak és azzal jött, hogy menjek inkább velük ahelyett, hogy rád várok. Hát behúztam neki - vonom fel a vállaimat a tömör, gyors magyarázat alatt. Csúnya dolgokat mondott Jamesre, ami nekem nagyon nem tetszett, szóval ne csodálkozzon azon, amit kapott. Még a haverjai is jót röhögtek rajta. A múltban viszont nem lehet élni, megöl a kíváncsiság, hogy tudjam, ő mit keres itt. És mióta a Roxfort tanulója. Annyi, de annyi kérdésem lenne, mint mindig, amiből csak néhányat tudok feltenni és arra választ kapni. - Ah ez szuper! Abban nagyon jó vagy - lelkesen bólogatok és vigyorgok. - Taníthatsz engem is ha nem bánsz egy koloncot - vetem fel azonnal remélve, hogy ezáltal megint több időt tölthetünk majd együtt. Már ha akar, persze. Nem biztos, hogy így van, próba szerencse... - Ugyan James, az én hercegem amúgy sem szőke lesz - legyintek elkapva róla a tekintetem. Ó bár tudná, hogy a hercegem épp itt ül velem szemben és ha tovább kell erről beszélnem, nem lesz jó vége. Így vagy úgy, de zavarba hoz a téma. - Remélem te szerencsésebben jártál - mosolygok újra rá, bár ez a mosoly már kevésbé lelkes, mint korábban. Már elterveztem gondolatban, miket fogunk együtt csinálni az újratalálkozásnak köszönhetően, de ha van valakije, az elég rendesen keresztülhúzhatja a számításaimat. Nem szeretnék felesleges harmadik lenni. Aztán a hirtelen jövő vallomására elkerekedik a szemem és döbbenten pislogok a férfira. Várom, mikor lövi le a poént, ami persze nem jön el. Nekem pedig kell egy perc ahhoz, hogy feldolgozzam a kapott információt. - Komolyan? Itt tanít az apád? Akkor...akkor tudod ki ő? Honnan? Mióta? El akarod mondani neki? Mit fogsz csinálni? - szegezem szegénynek az összes kérdésemet egyszerre.
▲ music ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
James Grey
Reveal your secrets
Tárgy: Re: James&Meda - újra találkozunk 2018-02-03, 14:35
- Te minden bizonnyal – válaszolom a szemforgatását látva, ha lehet, akkor kissé szélesebb vigyort is mellékelve az eddigiek mellé. Sohasem csapnám be, tényleg nem, ugyanakkor vannak dolgok, melyeket még neki se mondok el. Nem azért, mert nem bízok benne, egyszerűen csak nem szeretném, ha aggódna értem. Az én gondjaimat felesleges az ő vállára helyezni, hiszen nyilván számára is megvannak a mindennapi kihívások. Az iskola, a család, a tanulás... Jó, az én családom nem egészen teljes, úgyhogy annyira nem tudhatom, mivel járhat az ilyesmi, de anyámmal is akadtak gondok bőven. Önértékelési problémák. Nyilván megviselte, hogy apám lelépett, mielőtt megszülettem volna, ez pedig egy életre rányomta a bélyegét a viszonyunkra. Nem mondja ugyan, de szerintem őt látja bennem, ez pedig kissé zavarja. Pont emiatt nem szeretek hosszabb ideig otthon lenni. Miért kínozzam szegényt feleslegesen a jelenlétemmel? Ha nincs hova mennem, akkor a városban csavargok naphosszat, próbálom feltalálni magam. Rendszerint a központban lévő könyvtárban ütöttem el időm nagy részét a nyári szünetek alatt. - Ez talán valamiféle súlyos memóriazavar jele lehet – kuncogom el magam a lány kijelentését hallva, miközben kézfejem lágyan a feje búbjára helyezem. Olyan apró és törékeny, én pedig annyira nagy és magas vagyok... Vajon mennyire mutathatunk hülyén így együtt? Mégis, iskolás éveink alatt ő volt az, aki kiállt mellettem, még abban az esetben is, ha nyíltan a tudomására adtam, miszerint nincs szükségem a segítségére. Már akkor is jóval magasabb voltam nála, ő azonban a pöttöm termete ellenére se rémült meg tőlem és a mogorvaságomtól. - Kicsit? - vonom fel kételkedve a szemöldököm, majd lágy mosollyal csóválom meg a fejem Meda további szavait hallva. - Életedben összesen nem kínlódtál annyit kötszerrel, mint akkor és ott. Simán elhallgattad, ahogy a srác ordít fájdalmában – Igen, Medának van egy tagadhatatlanul árnyaltabb oldala is, amely a cukisága mellett nem kívánt ellenséggé is képes tenni. Sohasem rosszindulatból cselekedet, de mindig is úgy volt vele, hogy szenvedjen az is, aki megérdemli azt. Mégis... Én még mindezek ellenére is szeretni valónak tartom. - Nem mondod?! - pillantok rá némileg kételkedve. - Mégis miért? Beléd kötött? Á, az elképzelhetetlen, hiszen Meda népszerű lány volt a suliban, nem tudok olyan alkalomról, hogy bárki bármiért megszólta volna. Minden követelménynek megfelelt, ami a Durmstrangban íratlan szabály volt. A családja aranyvérű és tehetős, ő maga pedig gyönyörű, szóval mivel is lettek volna képesek odaszúrni számára? Ugyanakkor azonban azt se kétlem, hogy megvédte volna magát, ha azt kívánja a helyzet. Nem elképzelhetetlen számomra, hogy behúzott annak a gyereknek. - De – biccentek egyet. - Méregkeverőnek készülök igazság szerint. Bár, errefelé állítólag a gyógyitalokat is oktatják ezen a szakon. Nem áll szándékomban csak mérgező löttyöket kavarni... Mert ha elég tudásra tennék szert, akkor talán képes lennék gyógyitalokat is kifejleszteni, de ez leginkább a jövő zenéje. Igazság szerint – jelen pillanatban – egyáltalán nem köt le a saját szakom, hiszen valami egészen másért tartózkodom itt. És kellemetlenül érzem magam amiatt, hogy hazudnom kellett erről Medának. - Na, ne mond – döbbenek le a hír hallatán, egy pillanatra talán még el is hiszem, amikor azonban Krum neve megüti a fülem, szinte azon nyomban leesik, hogy mindez csak vicc volt. Kikérem magamnak! Meda mindig is rajongott azért a hólyagért. - Áh, gondolhattam volna, hogy csak poénkodsz – fintorodom el egy pillanatra, majd nagyot sóhajtok. Nem megy, képtelen vagyok hazudni a lánynak, valahogy nem lesz ettől semmi se könnyebb. Inkább csak nehezebb. - Figyelj... - szólalok meg némi habozás után, majd komoran folytatom: - Van még egy oka annak, hogy idejöttem. Az apám... Tudod, hogy nem ismertem, de ez talán nemsokára megváltozik. Állítólag az iskolában tanít. Csend. Mély, súlyos csend ereszkedik rám, miközben elmém azon kattog, hogy miként reagál erre Meda. Talán én is kapok tőle egy jobbost, amiért nem szóltam róla már korábban? Nehezemre esik erről beszélni, ő azonban tart is valamire engem, miért ne tenném hát?
Nagy öröm látni a mosolyát, egyszerűen imádom, amikor legalább egy kicsit boldog. Sokat jelent, ha az ember ilyesmit vált ki a szeretteiből, James pedig közéjük sorolandó nekem. Kedveltem, megszerettem, beleestem. A gödör mélyén vagyok, de nem igazán zavar. Most nem. - Na persze. Ki hisz neked? - drámaian forgatom meg a szemem, intek mellé a kezemmel, majd a következő pillanatban ugyanúgy vigyorgok tovább. Nem kételkedek egyébként benne, az egymás felé kimutatott érzéseink szerintem mindig is őszinték voltak. Elteltek az évek. Külön, de most már itt vagyunk újra együtt és nem az számít, mi történt, hanem hogy mi lesz ezután. Hiszen ha csak így egymásba botlottunk, akkor ez még sűrűn előfordulhat. Picit megszeppenve huppanok le mellé és húzódok közelebb. Akaratlanul is lehunyom a szemem miközben csókot nyom a homlokomra. Hirtelen erős késztetést érzek rá - mint korábban elég sokszor -, hogy teljesen véletlenül felemeljem a fejem és máshol érezzem puha ajkait. Beharapom alsó ajkam és sóhajtva hajtom egy picit vállára a fejem. Beszívom az illatát, megjegyzem a pillanatot. Csodálatos emlék lesz belőle. - Én? Nem tudom, miről beszélsz - tettetek értetlenséget, de pontosan emlékszem arra az esetre. Még a szitkozódására is, amit nem sokkal korábban csíptem el órára menet. Az volt a harmadik alkalom, hogy Jamest találta meg magának, az pedig már bőven túlment a tűréshatáromon. - Oké talán egy kicsit nem véletlenül akadt meg a kezem a kötszerben - felvonom a vállam és visszaejtem, igyekszem a legártatlanabb arcomat vágni. - De az a srác egy görény volt, utolsó évben kapott is egy jobb egyenest - nem vagyok rá büszke, hogy így alakult, mert sosem verekedtem, ő azonban megérdemelte. Nagyon is. Talán még többet is kapott volna hogyha nem iszkol el. Százhatvan centi sem vagyok. Csoda, hogy felértem... Kíváncsian hallgatom, mit keres a Roxfortban, vagy egyáltalán mióta van itt, és eléggé meglep, hogy a sors így egymás útjába sodort minket. Szóval évfolyamtársak lettünk. Mosolygok, felcsillan a szemem és már meg is osztanám vele az ezzel kapcsolatos gondolataimat, de hamar elszomorodok. Nem ismertem a családját, de el tudom képzelni milyen nehéz lehet ez neki. Megfogom a kezét hirtelen és egy pillanatra finoman rászorítok, csak hogy tudja, mellette vagyok. Ezen kívül nem sokat tudnék tenni sajnos, maximum ha néhány év múlva gyógyítóvá válok. - Sajnálom, hogy így alakult. Mi lesz a jobb szakma? Csak nem kotyvasztás? - felszökik a szemöldököm a válaszát várva. Nem csodálkoznék rajta, hisz az évek során már láttam, mire képes. Volt, hogy segített nekem és együtt alkottunk valamit, amit valójában nem lett volna szabad. De hát a többiek is odáig voltak érte amikor megtudták, hogy felsőbb éves főzetet készítettem suttyomban... - Hát persze. Férjhez mentem és most várom az ikreket. Hármas ikrek, az apjuk pedig maga Viktor Krum - nagy beleéléssel mesélem neki a hirtelen kitalált sztorit, amiből persze egy szó sem igaz. Viszont kíváncsi vagyok a reakciójára, szóval pislogás nélkül figyelem az arcát, majd elnevetem magam.
▲ music ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
A hozzászólást Andromeda Rhea Whittle összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2018-02-04, 22:39-kor.
James Grey
Reveal your secrets
Tárgy: Re: James&Meda - újra találkozunk 2018-02-01, 18:03
Én kissé optimistábban állok a jóslatokhoz, úgyhogy ha valaki ezelőtt pár héttel megemlítette volna, hogy Meda ide tart, akkor izgatottságomban alig győztem volna kivárni azt a pár hetet. Hogy a karjaimban tarthassam, hogy átölelhessem, érezhessem a haja illatát... Mind-mind annyira távoli emlékek, most pedig nem mertem elnyújtani az ölelkezést, mert hát mégis csak más lett testileg. Lelkileg ugyanaz a Meda maradt, akit hátrahagytam a Durmstrangban, de a teste kiformásodott és szégyellem ugyan bevallani magam előtt is, de megmozgatta a fantáziámat. Á, lassan olyan leszek, mint azok a srácok, akik mindig is loholtak a lány után. - Jó-jó, én is örülök, tudod jól, de csak úgy magamban – vigyorgok immár, mint a tejbetök, azzal a bizonyos bárgyú vigyorommal, melyet szinte csak Meda közelében voltam képes elővenni és az arcomra varázsolni. Sohasem voltam jó az érzelmeim kimutatásában, leginkább megtartottam magamnak, nem közönség elé szántam, de Meda ebben a tekintetben is más, mint mások. Különleges. Neki még ezt a ritkán látott pillanatot is hajlandó vagyok előkapni, sőt, leginkább miatta fejlesztettem ezt ki magamban. Amolyan kényszernek indult, hogy mosolyogni lásson, majd végül őszinte lett, de azért nem teljesen. Fele-fele arány. Persze, szívvel-lélekkel örülök a lánynak, de ezt őfelé már nem vagyok képes kimutatni. Néha zavar ez a tulajdonságom, de legalább Meda nem nyaggat mindenféle hülyeséggel. Elfogad ilyennek és kész. - Te is nekem – mondom, miközben leülök, majd lágyan levonom magam mellé és átölelem. Immár kettesben a lépcsőn üldögélve, mi ez, ha nem boldogság? Barna tincseit kisimítom az arcából, mely most is hibátlan, mint mindig, végül egy futó puszit nyomok a homlokára. Más talán többet látna bele ebbe a dologba, de mi ketten már gyermekkorunktól fogva együtt nőttünk fel, sokszor csináltuk ezt. Felnőttként kissé másabb, de nem érdekel mások véleménye. Már nem. Megtanultam nem hallgatni rájuk és mindezt Medának köszönhetem. Az én kis Medámnak. - Igen, emlékszem – biccentek kissé elmélázva. - Annak a béna Croopsy-nak is pillanatok alatt helyrehoztad a csuklóját, amikor eltörte. Ordított, mint a sakál – horkantok fel kissé megvetően, hiszen az a srác mások piszkálásában kiváló volt. - Gondolom, szándékosan hagytad szenvedni néhány percig. Amikor ügyetlenkedtél a kötésekkel... Vagy nincs igazam? Már akkor megfigyeltem, hogy Meda segítőkészsége nem terjed ki mindenkire. Sok esetben rohant, hogy segíthessen, de ha olyasvalakit ért a közelében valamilyen baleset, aki engem piszkált, akkor azok nem számíthattak villámgyors intézkedésre. Bénázott, melyet egyébként sosem volt szokása és ami az igazat illeti, túl sokszor volt jó helyen és jó időben. - Én is csak most kezdtem – felelem ismét komor képpel. - Két évig a bolgár pénzintézetben dolgoztam. Lélekölő munka – teszem még hozzá. - Utána meg... nos, idejöttem. Családi okok. Jobb szakmát szeretnék, mert kevés otthon a pénz, anyu pedig sokat betegeskedik. Kell a gyógyszerekre – sóhajtok nagyot, noha nem ez az igazság, de egyelőre nem szeretném teljes mértékben beleavatni Medát a magánéletembe. Előbb-utóbb erre is sort kerítek, de ez még várat magára. - És te? Megtaláltad a szőke herceget fehér lovon? Akiről mindig is álmodoztál? - bököm meg kissé az oldalát, hogy nevetésre bírjam.
Utálom a jóslatokat, a jóslástantól egyenesen kirázott a hideg, abban azonban hiszek, hogy vannak dolgok, amik okkal történnek. Két év után nehéz elhinni, hogy újra itt vagyunk, egy helyen, egymástól kartávnyira,majd igazából elég kevés távolság nélkül amikor a nyakában kötök ki. Hevesen ver a szívem, ami kicsit pirossá varázsolja az arcom. Más fiúk jelenlétében ez nem fordulna elő, James képes rá egyedül, hogy a tudta és akarata ellenére megváltoztasson. Legyen szó arcpirításról, vagy épp jobb kedvre derítésről. - Niiincs nyugi - kuncogok fel nyugtatására. Hogy is lehetnék nyugodt ebben a helyzetben? Az amúgy is égimeszelő fiú úgy magasodik fölém, hogy akár a hóna alá is csaphatna. Amúgy nem bánnám. Bár megtenné... Ahogy már annyiszor elképzeltem unalmas óráimon. Valójában az is előfordult, hogy az ő jelenlétében kalandoztam el és csak sokadik szólongatásra tértem vissza a jelenbe. Eltol magától, de nem lepődök meg. Sosem volt az a bújós típus, de én annál inkább. Szeretem kimutatni az érzéseimet, szóval egy icipicit zokon is veszem ezt a lerövidítést. Aztán megvonom a vállam és elpillantok a másik irányba. - Én sem kerestelek. De hiányoztál - újabb vállvonás kíséretében mosolygok rá. Az idő elreppent, és ahogy ő elment az iskolából, úgy zártuk le a fejezetet. Sokszor akartam írni neki, a születésnapján is, de minden alkalommal eszembe jutott, hogy ő talán még mindig neheztel rám a kis akcióimért. Pedig csak védelmezni akartam. - Most már itt vagyok. Gyógyító leszek, ha nagy leszek - bólintok nagyot. -Tudod, mindig jól mentek a bűbájok, meg a főzetek. Igazából épp egy ilyen...délutáni diákszakkörre indultam - zavartan mosolyodom el és a zoknis lábaimra pillantok. Annak már lőttek, valószínűleg kihagyom az egészet. Majd legközelebb. - Na és te, Mr. Grey? Mióta vagy itt? Úgy tudtam, nem tanulsz tovább a Durmstrang után - kíváncsian nézek a szemébe. Annyi, de annyi kérdésem lenne hozzá most, hogy újra látom. Szeretném tudni, hogy alakult az élete.
▲ music ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
James Grey
Reveal your secrets
Tárgy: Re: James&Meda - újra találkozunk 2018-01-31, 16:35
Teljesen letaglóz a lány látványa, tényleg nem hittem volna, hogy pont itt találkozunk ismét. Sőt! Annyira meglepődöm, hogy magamban biztosra veszem, hogy ha ebben a pillanatban is könyvekkel lenne teli a kezem, akkor azok már rég a földön hevernének. Örülök neki, hogy ismét az utamba sodorta a Sors, komolyan örülök, de közben lelkiismeret furdalásom is van. Nem írtam neki! Most miként nézzek a szemébe? - Te-te-te is – nyögöm ki nagy nehezen, miközben pillantásom azért végigsiklik rajta. Az alakjára soha életében nem panaszkodhatott, most pedig... Á, szinte tökéletes, mint mindig, már-már túlontúl is szép ahhoz, hogy pont velem barátkozzon. Kész nővé érett az elmúlt két évben, habár nem veszítette el a kamaszkori báját sem. A mosolya még pont ugyanolyan pimasz, mint annak idején volt, ez pedig az én ajkaimra is valami ehhez hasonló gesztust csal. Persze, túlzásba azért nem viszem az örömködést, megteszi azt ő helyettem is. A következő pillanatban már a nyakamban csimpaszkodik, én pedig annyira megdöbbenek a hirtelen jött érzelmektől, hogy még átölelni is elfelejtem. - Hé, nyugi kislány! - nevetem el magam, majd végre kapcsolok és szorosan magamhoz vonom. Régebben nem okozott gondot egy ehhez hasonló gesztus, most azonban más... Az ő teste megváltozott, ezt pedig elég szépen megérzem az ölelkezés közben és zavarba is jövök tőle. Óvatosan eltolom hát magamtól, mintha ennyi pont elég is lett volna a viszontlátás öröméből, pedig szívesen a karjaim közt tartottam volna még... hát, úgy örökre. - Bocsánat, hogy nem írtam – motyogom végül, de annyival azért megtisztelem, hogy végig tartom a szemkontaktust. Elvégre, mit ér egy bocsánatkérés, ha közben a földet szemlélem? - Én... Nekem annyi dolgom volt, meg még otthoni gondok és... Hát, bocsánat. Talán nem ez a világ legérzelmesebb vallomása, de igazán sajnálom a dolgot, még abban az esetben is, ha Meda láthatóan nem haragszik rám. Nincs mentségem, hiszen nem jöhetek ilyen-olyan kifogással egy barát esetében, de tényleg elég zűrös volt akkoriban az életem. Mire pedig újra észbe kaptam, addigra késő volt. Nem igazán volt már képem baglyot küldeni a lánynak, másfél év kihagyás után. - Ha tudtam volna, hogy ide jössz tanulni, akkor már rég megkerestelek volna – jegyzem meg némileg zavartan. - Milyen szakra jársz? Fogalmam sincs ugyanis, hogy mik voltak Meda tervei a jövőre nézve, hiszen nem rágtuk át alaposabban a témát. Elviccelődtünk a dolgokat illetően, de komolyabban nem mentünk bele, hiszen hol volt akkor még a továbbtanulás?
Biztos vagyok benne, hogy a szétszórtságom csak és kizárólag ideiglenes. Nem vagyok én ilyen. Ennyire nem. Oké, szoktam zokniban rohangálni ha éppen úgy adódik, de eszem ágában sem volt korábban végigcsúszdázni a lépcsőn és a végén az egyik fokon megpihenni. Végülis eljött az ideje ennek is, nem? Mégis ahogy itt ülök és meredek ki a fejemből a fülemet megüti néhány fiatalabb griffendéles fiú hangja. A szememet forgatom, harmincmilliomodszorra ugyanaz a néhány megjegyzés és a rövid, suttogósra fogott vita, melyikük szed fel. Sóhajtva nézek ki az ablakon, elém tárul a birtok csodaszép látványa. Arcomra elég hamar mosoly varázsolódik a lenti repülésszakkört figyelve. Elgondolkodok, vajon szabad-e itt csak úgy repkedni, vagy nekünk is órához van kötve. Talán jelentkezni kellene a kviddicscsapatba. Körbe kellene kérdezni, mit lehet még itt csinálni, milyen szakkörökkel zsúfolhatom tele a napom. Hirtelen megannyi gondolat kezd cikázni a fejemben és mielőtt bármelyiknek is elkapnám a végét, egy ismerős hang üti meg a fülem. Ezer közül is felismerném, a szívem is. Nagyot dobban. Kíváncsian fordulok a hang irányába és hitetlenkedve mosolygok a fiúra. Néhány másodpercig némán ülök ott tovább, fel kell dolgoznom a jelenlétét. Amint pedig ez sikerül, már pattanok is fel, hogy egy lépcsőfokkal feljebb álljak, mint James. - Te... Itt... Megváltoztál - arcomról levakarhatatlan mosollyal nézem arcát és azokat a szemeket. Nem hiszem el, hogy itt áll előttem, le kell tesztelnem, hogy csak az érzékeim csalnak-e. Hirtelen kapaszkodom a nyakába és ölelem meg őt, remélve, hogy nem tol el. Nem tudok arra gondolni, hogy két éve nem beszéltünk, csak örülök a jelenlétének.
▲ music ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
James Grey
Reveal your secrets
Tárgy: Re: James&Meda - újra találkozunk 2018-01-30, 04:12
A Roxfort más, mint a Durmstrang, erre már sikeresen rájöttem az elmúlt pár nap alatt, amelyet eltöltöttem itt. Szabadabb. Nem bélyegzik meg az embert a származása miatt, ami a másik iskolámban szinte mindennapos volt, így állandóan gyomorideget eredményezve az ember számára. Természetesen, azért itt is akadnak tanulók, akiknél ez mindennél fontosabb, de nem annyian és ami a legfontosabb: nem hangoztathatják a dolgot, hiszen büntetőmunkát kapnak érte. Fura. Külföldön csak elnézően mosolyogtak a tanárok, ha valakit megszóltak a vére miatt, büntetést csak abban az esetben kaptak a piszkálódók, ha az egész ügy verekedésig fajult. Erre persze bőven volt példa, de valamiért nem a professzorok szeme előtt zajlott le az esemény és természetesen azzal is vigyáztak a rosszakaróim, hogy az átkok és rontások helye ne sokáig látszódjon a testemen. Talán csak ezért úsztam meg a nagyobb sérüléseket. Jó tudni. Felpillantok az órára, amely délután háromnegyed négyet mutat, majd komótosan felkelek a helyemről és összepakolom a könyveimet, valamint a jegyzeteimet. A könyvtárban tanultam egészen eddig, most pedig át kell mennem egy másik terembe, ahol valamiféle felzárkóztató órát tartanak azoknak a diákoknak, akik egy másik iskolából iratkoztak át ide. Na, nem mintha olyan komolyan venném az itteni tanulmányaimat, hiszen nem azért vagyok itt. A magánnyomozó által adott nyomot követem, mely szerint itt kell lennie az apámnak, mint tanár. Eddig sajnos nem jártam túl sok sikerrel, hiszen az összes órámat olyasvalaki tartotta, aki vagy túl fiatal volt hozzám, vagy pedig az ellenkező nem tagjaiból került ki. Ha azt vesszük, akkor ez elég ciki, hiszen bőven lett volna esélyem összefutni már vele, de nem... Különben is, mégis miként néz ki? Még ezt se tudom. Egy képem sincs róla, amolyan kiindulási pontként. Gondterhelten sóhajtok egyet, miközben könyveimet nagy nehezen beleerőltetem a már egyébként is zsúfolásig telt táskámba, majd ismét az órára pillantok. Van még kerek tíz percem, remek. Nem szeretek rohanni, inkább az időben érkezés az én asztalom, semmint az utolsó percben való küszöbön átesés. Még így is, hogy nem komolyak a szándékaim, hű maradok magamhoz, elvégre sose lehet tudni, mennyire fogom megkedvelni a szakomat. Már a Durmstrang-ban is kiemelkedően jó voltam a mérgekből, a Roxfort pedig nem olyan szigorú, mint hallottam, itt egyenesen el fognak ájulni a tudásomtól. Kilépek hát a könyvtár ajtaján, majd elindulok a szakkör helye felé. Nem sietek, teljesen felesleges, gyorsan haladok, hiszen termetre elég magas vagyok, így – ami nekem egy lépésnek számít – az másoknak kettőt-hármat vesz igénybe. Elsétálok egy fal tövében üldögélő lány mellett, majd egy pillanatra megtorpanok. Mintha olyan ismerős lenne... De nem, az nem lehet! Vagy mégis? - Meda? - fordulok meg döbbenten, miközben tágra nyílt pillantásom a lány arcára siklik. Igen, ez ő! Még az eltelt két év után is azonnal felismertem, pedig sokkal szebb lett, mint valaha is volt. Mégis miként csinálja ezt? Nekem csak pár centit sikerült nőnöm, míg ő teljesen kivirult, pedig eddig se panaszkodhatott a kinézetére. - Te vagy az? Igen, ezt a kérdést fel kell tennem, habár szívem szerint már most megölelném a lányt, de nem merem, tekintettel arra, hogy a végén már nem is igazán tartottuk a kapcsolatot és most talán még haragszik is rám. Érthető lenne a dolog, hiszen a leveleim pár hónappal később teljesen elkoptak, mivel akkortájt kezdtem el dolgozni és keresni az apámat. Noha sokszor eszembe jutott a lány, mégse írtam neki, mert ő se küldött egy levelet se utána, azt hittem hát, hogy elfeledkezett rólam. Világéletében rengeteg barátja volt, nem lett volna meglepő, ha pont én megyek ki a fejéből, habár részemről ő volt a legjobb és egyetlen barátom is egyben.
Éppen az új szobámat rendezgetem. A gramofonból szól a zene, egyik párnát jobbra, a másikat balra dobom az ágyon. Elsimítom az ágytakarót miközben dúdolom a dalt, melyről az utolsó Durmstrangban töltött este jut eszembe. Az volt a legboldogabb és egyben legszomorúbb nap az életemben. A szobában most mindenfelé könyvek, kisebb-nagyobb dobozok hevernek. Ahogy fordulok, hogy egy újabb polcot pakoljak meg a holmimmal, a kislábujjam a ládám sarkát éri. Számra tapasztom a kezem mielőtt tőlem zengene az egész kastély és azzal a gyanúval törnének rám, hogy emberölést követek el, majd némán engedem útjára a könnyeimet. Csak néhány kövér cseppecske, melyek a a trikómra hullanak. Mély levegő. Mééély levegő. Ki és be. Ez az. Máris jobban érzem magam, a lábujjamból is kimegy a fájdalom és csak egy kis zsibbadást érzek. Folytathatnám a pakolást tovább, amennyiben nem látnám meg a falra függesztett órát. - Merlin gatyájára! - szitkozódok hirtelen és azon nyomban felpattanok a földről, ahová fájdalmamban csúsztam. További szitkozódó gondolatok hagyják el ajkaimat miközben a nagy rendetlenségben a taláromat és az egyenruhámat keresem. Beletelik néhány percbe mire megtalálom mindet és sikeresen magamra öltöm. A cipő már más kérdés. Egyszerűen nem tudom most felvenni, leszakadna a lábam, ezért zokniban kapom össze a táskám, melybe a cipőt belesüllyesztem. Kapkodva, ziláltan, mindenfelé álló kóccal a fejem tetején dobom félre az útból a holmimat. Már az ajtó előtt állok amikor vissza kell lépnem a pálcámért. Nagy szerencse, hogy nem tanóráról kések, hanem egy egyszerű délutáni diákfoglalkozásról, de az is elég béna. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Esküszöm, sosem fordult még velem elő ilyen... Az ajtó csattan mögöttem amikor kilépek és a zoknik tapadásmenetességével nem törődve futva rohanok ki a körletből, onnan pedig végig a tornyon. Ha minden igaz, az udvarra kellene eljutnom minél hamarabb, addig azonban akad még néhány folyosó. Amilyen ügyes pedig a mai nap vagyok, még az sem garantált, hogy egyben leérek a toronyból. Mert nagyon úgy néz ki, hogy épp most kellett felmosni a lépcsősort, amelyen én nem hogy futva, de még kapaszkodva sem vagyok képes anélkül végigmenni, hogy idő közben ne fogódzkodjak meg a szembejövök karjában, hajában, lábában... A harmadik rémisztő megcsúszás után úgy döntök, nem is olyan fontos ez az egész. Fújtatva dobom le a táskám a vállamról és ülök le az ablakhoz közeli oldalra a fal mellé. Szusszanva túrok a hajamba. Tizennyolc éves egyetemistaként azt hiszem nem most kellene elkezdenem a kétballábasságot.
▲ music ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
