London elhagyatott, sötét sikátorait járva, melyeknek potenciális vendégei inkább a patkányok, mintsem a dúsgazdag díszpolgárok, aligha fordulna meg bárki fejében ezen hely létezése. És mégis: ott, ahol a madár se jár, jó pár háztömbnyi tömény mocsok és rothadás ölelésében létezik egy ajtó. Egy ajtó, mely kívülről fakó, vöröses faburkolatot tudhat magáénak, s épp olyan lepukkant hatást kelt mint a környezet melybe beleolvad. Ám a rácsos ablakain kiszűrődő, halványan izzó sárga fénycsóvák mégis életet, mi több: lüktetést sejtetnek mögötte. S valóban: belépvén az embernek kétsége sincs afelől, hogy olyan helyre tévedt, mely nem átlagemberek számára van fenntartva… Vagy legalábbis nem átlagos jövedelemmel bíró vendégek számára.
Közvetlenül az ajtó mögött hosszú, boltíves folyosó nyújtózik, lépcsőzetes felépítése bár egyenest a mélybe vezet, továbbra is a felszín illúzióját dédelgeti a látogatóban. Síri csend honol, ám a gazdagon mintázott tapéták s a vörös padlószőnyeg életet lehel a térbe, elvonva a figyelmet annak kietlen mivoltáról. Csak halovány, ódon, mégis elegánsra munkált falilámpák szolgálnak fényforrás gyanánt, s vezetnek el a látszólag soha véget nem érő helység utolsó szakaszáig, ahol is egy finoman elfüggönyözött ajtókeret ékeskedik, két oldalán egy-egy robosztus testőrrel, akik készek borsos összegeket legombolni bárkiről beléptetése folyamán – feltéve hogy az illető nem meghívott vendég. Ez csupán közlésre vár, s a látogató máris továbbléphet a töménytelen fényűzés birodalmába.
Átlépvén a finoman szőtt függönyök között, odabent megállás nélkül monoton, misztikus, mégis lágy erotikát sugalló zene szól, de aligha ez az, ami egy látni képes embernek először feltűnik. A hatalmas, több emeletes, mégis egyetlen helységet képező tér a maga mérhetetlen cicomájával elsőre talán bizarr, netán fullasztó benyomást kelthet, mégis mintha az ember otthon érezné magát: hisz nincs itt senki, aki ezt felróhatná neki. Ösztönből azt az érzés kelti, hogy minden, ami itt történik, az itt is marad, hisz mi, akik immáron, vagy régebb óta a részeseiként létezünk, mi mind bűnösök vagyunk, s ez mindenki számára épp oly tiszta, mint a mennyezetről csüngő jókora kristálycsillár. A falakon körös-körül páholyok, sötétlő, sejtelmes folyosók, vörös függönyök, szobrok, festmények, mozgalmas freskók, kopott szekkók és tengernyi cicoma; egyetlen felület sem úszta meg aprólékos, aranyozott kidolgozás nélkül.
A központi csarnokban sétálva az embernek olyan érzése támadhat, mintha minden lépését figyelnék, s ebben nem is téved: a kismillió páholy lakói nyitástól zárásig árgus szemekkel figyelik a betévedőket, feltéve hogy épp nem valami halaszthatatlanul fontos megbeszélnivalójuk van, mint az aktuális galleon árfolyam, netán valami izgalmas pletyka bizonyos… alvilági személyekről. Ez azonban aligha feszélyezhet bárkit is, hisz szemben máris ott a jókora bárpult, ami egyrészt átláthatatlanul nagy italkínálatával, másrészt jóvágású pincérfiúival, név szerint Louisszal és Cody Armstronggal csalogatja magához a vendégeket.
Ha az ember szemfüles, vagy kellően tájékozott, itt lelheti fel azokat az alakokat is, akik néminemű ropogós bankó fényében egy kis adagnyi… Nos, nem épp legális, ám annál minőségibb szerekkel, porokkal és egyebekkel veszik le lábáról az érdeklődőt – akár a szó legszorosabb értelmében. Mondjuk ki: ők a varázsvilág puccos dílerei. A különböző mágikus vágy- és teljesítményfokozóktól kezdve egészen a mugli világ számos közönséges hallucinogén kutyulmányáig minden fellelhető a repertoárban, a kézhez kapott cucc csupán kellően magas ajánlat kérdése.
A pulttól nem messze állandó a tömeg, s még annál is sűrűbb, mint amit eddig az ember megszokhatott: itt található ugyanis a jókora színpad, mely legalább annyira dekoratív, mint a rúdtáncosnők, álarcos férfiak, elbűvölő transzvesztiták és miegyebek, melyek időszakosan váltják egymást rajta. Az előadás természetesen pénzért folyik, nem is kevésért: bárki számára adott a lehetőség becsúsztatni egy-egy bankót az előadók ilyen-olyan ruhadarabjai mögé, mi több, ez egyenest elvárás, ha már az ember képes volt és az első sorba verekedte magát.
Maga a szórakozóhely ennél azonban sokkal, de sokkal több lehetőséget rejt, olyanokat is, melyeket csak azok vehetnek igénybe, akik konkrét célzattal látogattak ide: ezt a már korábban említett páholyok is sugallják. Ezek körös-körül jelen vannak az amúgy kör alaprajzú helység minden oldalán, egészen a szokatlanul magas mennyezetig nyúlva, s nem meglepő, ha azt mondom nincs két egyforma, ami az általuk kínált lehetőségeket illeti. Ki szimpla pókerrel várja a betévedőket, ki annak a vetkőzős változatával, ki cserekereskedelemmel, ki szaftos információk tömkelegével, ki tulajdon testének árlistájával. Egy páholy azonban látszatra is kilóg a többi közül: ez saccperkábé a harmadik emelet kellős közepén helyezkedik el, s legalább további kettőt igénybe is vesz ami a magasságát illeti. Ez a legek helye: a legdrágább szőnyegeké, a legcsicsásabb falfelületeké, a legszebb drágakövekkel ékesített faragványoké. Itt csücsül ugyanis maga a madame, ki látszólag időtlen idők óta ópiumtól bódulva szemléli „tanoncai” szakadatlan munkásságát. Mellette a tulajdonos foglal helyet: erősen kopaszodó, ötvenes forma, önmagában említésre sem méltó, kettejük sziluettje azonban olyan méltóságot hivatott kölcsönözni, mely csak keveseknek adatik meg. Ebből fakadóan hozzájuk nem léphet be akárki: számtalan testőr őrzi jelenségüket, kiszolgálók tömegét tudhatják magukénak, s csak és kizárólag személyes meghívóval engednek maguk közé bárkit, akkor is egyszerre maximum egyetlen személyt.
Itt azonban még mindig nincs vége: a páholyok mögött kacifántos folyosóhálózatok szövik be a rendelkezésükre álló teret, további rejtélyes termeket nyitva meg a látogatók előtt. Ez sem véletlen, itt tanyáznak ugyanis azok, akik a hely szempontjából eltartottnak minősülnek: a hiearchia legalján csücsülő prostituáltak, kiknek be kell érniük egy kanapéval és némi cicomával ellátott tárgyalóval. Termeikből további ajtók nyílnak, további folyosókat tárva a vendég szeme elé, s nem meglepő, ha azt mondom: ezek már maguk a szolgáltatás színtereit rejtik magukban: különböző mértékben felszerelt hálószobákat egy esetleges akció fényében – és természetesen az igénybe vett ajánlatok árának függvényében. Jelenlétükről a pultosoknál, vagy a szakavatott dolgozóknál lehet érdeklődni: a vásárló neme és érdeklődési köre szerint válogathat az áruból, hacsak nem valami többre vágyik.
Ugyanis vannak ennél jóval méltóságteljesebb pozíciók is: a földszinten, s a különböző emeleteken találhatóak elszórva olyan páholyok, melyeknek külön tulajdonosa van: ők rengeteg pénz fejében bérlik a helyet, s legalább olyan sokért kínálják a szórakozóhely talán legizgalmasabb portékáit; ki eszmei szinten, ki a gyakorlatban is. Roppantmód _bensőséges_ viszonyt ápolnak a tulajdonossal, jelenlétük ilyen szempontból indokolt, s ebből fakadóan a hely amúgy is tekintélyre alapuló szabályzata rájuk nincs különösebb befolyással. De hogy kik is ők pontosan? A londoni éjszaka talán legkeresettebb prostituáltjai, az alvilág leghírhedtebb informátorai, netán a kettő egyszerre. Példának okáért Nox Djarum gyakran látogatott éjszakai rezidenciája is ezek között lelhető fel, egy tágas földszinti páholy képében, a színpadhoz közel, ebből fakadóan kellően központi, a tömeg által mégis rejtett helyen. Fontos lehet még kiemelni, hogy maximálisan hangszigetelt helységekről van szó.
Természetesen további termek és miegyebek is akadnak idebent, itt-ott asztalok, kanapék, no meg jó pár kellően míves mosdó. Ami azonban szokatlan lehet, még a bennfettesebb rétegek számára is az az, hogy a helyet nem csak varázshasználók látogathatják, mi több: a dolgozók sem feltétlenül tartoznak ezen osztály tagjai közé. Ebből fakadóan a varázshasználat tilos, noha számos kiskapu adódik a nem létező házirend ezen pontjának megszegésére – de hogy őszinték legyünk, ennyiféle impozáns látnivaló mellett nem sokaknak van rá igénye. Az előadások látványvilága csak és kizárólag addig a szintig terjed, ami muglik számára még ép ésszel felfogható, s a modern technológiának betudható; a kereskedők bejáratott kulcsszavakkal mérik fel vásárlóik speciális igényeit, meg a többi hasznos kis módszer. És hogy ekkora kockázat mellett miért huny szemet a létesítmény fölött mind a Mágiügyi Minisztérium, mind a muglik önkormányzata? Ez egyszerű: mert hasznuk származik belőle. Hivatalos kiskapu, mondhatni, hisz egy olyan világban, ahol a pénz beszél, s nincsenek elvek, bárki kedvére tájékozódhat bármilyen információ felől, legyen az gyilkosság, alvilági szervezkedés vagy bármi egyéb – ezek az információk csupán a megfelelő ajánlatra várnak. Ők is tisztában vannak az alvilág hatalmával, s bolondok lennének nem kihasználni azt.
Összességében tehát az Aranyvarjú több egyszerű bordélyháznál: már-már külön társadalmat létesít arra a néhány órára, ameddig nyitva tart. (Angol időszámítás szerint este 09:00-tól reggel 05:00-ig.) Nappalra az egész létesítmény eltűnik, a maga teljes pompájában fellelhetetlen, hűlt helye olyasmiről tanúskodik, hogy létezése csupán fényűző álomnak tudható be… Ellenben ha a megfelelő időben keresed, biztos lehetsz benne, hogy meg is találod.
írta: Nox