2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Fura figura és úgy tűnik mintha nem teljesen lenne tisztában azzal, hogy én azért nem vagyok ennyire fura figura és nem értem pontosan, hogy mikor mit akar, vagy mit akar kihozni a dolgokból. Még nem is nagyon találkoztam olyannal, aki ilyesmire lett volna képes és nehezen értem meg a rossz dolgokat, a gonoszságot, bár ő nem az, ezt egyértelműen érzem felőle, csak még azt nem tudom, hogy mit akar ezzel az egésszel. Azt már igen, hogy meg akarta mutatni mire vagyok képes és végül is ez sikerült is, de miért ilyen drasztikus formában? - Nem, mert nem is gondoltam, hogy valaki ilyesmire... képes. El is mondhattad volna, csak úgy szimplán. - na igen, ha rájött mire vagyok képes, vagy tesztelhette volna finomabb módon is, de gondolom az efféle nem kenyere, csak a drasztikus megoldások, így legalább biztos lehetett abban, hogy milyen erő van bennem, amiről szó se róla eddig még én se nagyon tudtam és pont e miatt lepett meg a lépése. Végül meglepetten veszem át a sípot tőle. Szóval ezzel akár még magamhoz is hívhatom, mint egy angyalt? Egy sötét angyalt maximum. Válaszolni is alig marad időm, hiszen egy pillanat múlva el is tűnik a sötétben, én pedig egyedül maradok a folyosón, ahogyan az eredetileg is volt. Fogom végül a sípot és a táskámba süllyesztem, jó eséllyel majd felkötöm valamire és a nyakamba akasztom, a ruhám alá rejtve, hogy ne legyen túlságosan feltűnő, aztán ki tudja, hogy lesz-e rá szükségem. Nem szoktak nagy kívánságaim lenni, de akár még annak is eljöhet az ideje, hogy mégis megfogalmazódjon bennem egy, bár kétlem, hogy nem lesz kicsi ára, ha mégis szeretnék valamit.
//Én is köszönöm, szuper volt és még tuti találkozunk //
- Annyira valóban nem. Nem célom mindent lerombolni. – Adok neki igazat. A családom évszázadok óta sötét mágusok, ám sosem voltak annyira elvakultak, hogy felfedjék magukat, és nem tűztek ki olyan lehetetlen célokat, mint Denem, amelynek csakis bukás lehetett a vége. A fiatal szőke lány születése óta képes az elmék mélyére utazni, és én csupán azért tudom elzárni előle a sajátomat, mert évek óta gyakorolom az oklumenciát. Így is képes kiszagolni az aurámat, amely ugyan a sötéthez közelít, mégis vannak benne szürke fodrok is. Nem vagyok híve az értelmetlen gyilkolásnak, a vérengzésnek. Tervezek, és megfontoltan döntök. - Azért, mert sokkal elegánsabb, mint egy átok, vagy egy elemi kitörés. Láthatatlan a mágia, így védekezni is sokkal nehezebb ellene. Talán tudtad, hogy mire készülök? – Nyúlok az álla alá, és kék szempárjaink összekapcsolódnak. Nem, Luna nem lehet az angyalom, hiszen törékeny, és túlságosan is a jó szolgája, de nem hagyhatom, hogy elvesszen a tehetsége. Majd egyszer, ha úgy hozza a helyzet, kérek majd viszonzást azért, hogy most felnyitottam a szemét, és tudom, hogy nem mondhat majd nemet, hiszen tisztességes. - Ezt nem kell most eldöntened Luna Lovegood. Gyakorold az elméd hatalmát, s ha megfogalmaztad a kívánságodat, keress meg. – A sötét köpeny belső szekcióból egy bordó sípot húzok elő, és apró intésemre ezüstös anyag simul láncként köré. A rögtönzött ékszert a lány nyakába emelem. – Ha hívsz, egyedül én fogom hallani. Akkor majd ismét beszélünk. Addigra az árat is kigondolom. – Lépek most hátra, hogy köszönés nélkül olvadjak bele az árnyékokba. A következő napokban, hetekben figyelni fogom őt, hiszen roppantul vonz az az ébredő hatalom, amelyet újfent felfedezett magában. Ritka kincs e lány, s adományt kapott, amellyel bűn lenne nem élnie.
- De, de te nem vagy olyan... sötét. - na nem arra gondolok, hogy buta lenne, szimplán csak nem olyan mint Voldemort volt, róla ma már mindenki tudja, mennyire veszélyes, hogy milyen rossz ember igaz? De Uther nem ilyen, rajta legalábbis nem érzek effélét, vagy csak ügyesen titkolja előttem, hogy mennyire veszélyes? Persze ez is könnyedén benne lehet a pakliban, hiszen nem ismerem és ha ő próbál engem tanítani, akkor könnyedén tudhatja, hogyan tegyen azért, hogy még véletlenül se derüljön ki, hogy kicsoda és mire képes pontosan, még ha úgy is tűnik, hogy én se vagyok épp gyenge, csak nem szándékosan tettem amit és még most sem tudom, hogy egyáltalán hogyan csináltam. - De miért akarnék bárkit is megtámadni az elmémmel? - értetlenkedve ráncolom kissé a homlokomat? Nem is értem, hogy mire akar kilyukadni, hiszen eszem ágában sincs megtámadni másokat, soha fel sem merült ilyesmi bennem, őt is csak azért löktem el majdnem, mert nem volt más választásom és ártani akart nekem. - Mire vágyom? - láthatóan továbbra sem értem, hogy mire akar kilyukadni és azt sem értem, hogy neked mit kellene adnom cserébe, főleg akkor, ha nem vágyom olyasmire, amit tőle kellene megkapnom. - Tényleg nem értelek, mire kellene vágynom és... mit kaphatnék meg? És te mit kérnél cserébe, ha vágynék is valamire? - talán néha nap arra, hogy újra lássam anyát, de tudom, hogy ez képtelenség. Persze az se lenne rossz, ha apának nyugodtabb élete lenne, vagy ha rólam nem suttognának olyasmiket a hátam mögött, amiket most, de tudom, hogy ezt azért nem érhetem el egy könnyen és valahogy nem hiszem, hogy ő csak úgy elérhetné, hiszen mégis csak... már mindenki elkönyvelt annak, aki vagyok és talán nem is baj, ha ezen nem lehet hirtelen csak úgy változtatni.
- És nem hallottad még, hogy a történelem megisméti önmagát? Nem mintha bármit is akarnék a Titkok kamrájától. – Egyrészt mardekáros sem vagyok, másrészt nem igazán szívlelem a vérmágiát, sokkal inkább ínyemre van a szimbolisztika, a vésetek, a tetoválások. A vér az túl kiszámítható, és már olyan szinten feketemágiaként tekintenek rá, hogy megvan az ellenszere. De ki számítanak sötét varázslóra a hollóhátból, aki a drága Vector professzornál tanult rúnaismeretet? Lássuk be, egyértelműen úttőröje vagyok a szakomnak, pár év, és már az én nevem lesz a követendő példa, a másik oldalnak pedig a rettegett szókapcsolat, amit talán még ki sem érdemes mondani, nehogy vészt, és kórságot hozzon. Szórakozott mosollyal az arcomon kapom magamat össze, hiszen a kis szőke lány majdnem a falhoz kent. Az érdekes lett volna, nem szokásom átadni magamat a fájdalomnak. - Arra, hogy az elméddel bármit elérj. Támadást, védekezést.. – Teljesen hidegen hagy, hogy így maga alatt van. Végre valahára a híres Luna Lovegoodot is meg lehetett lepni, el lehetett képeszteni. Úgy fest, nem volt teljesen a tudatában, hogy mire is képes. – Mondd csak kedvesem.. mire vágysz úgy igazából? Ha bármit akarsz, neked is adnod kell cserébe.. – Na nem, nem úgy duruzsolok, mint aki tőle mint lánytól akarna valamit. És pont ettől olyan félelmetes ez az egész.. Ha nem a testét akarom, akkor talán a lelkét? Még mindig áhitattal nézem, de a sötét elmetűz már nem tér vissza, kezd kitisztulni a tudata, sőt, egyre jobban úgy érzi, hogy kezd ura lenni az érzéseinek és annak az előbbi kitörésnek sincsen már nyoma. Egy ilyen kis szöszivel olyan kapuk mögé is bejuthatok, ahova nekem nem lenne lehetőségem. Ha nem siklott volna félre az angyalos tervem, Jessamine lett volna a kémfelelős, de így könnyedén Luna lehet az utódja. Kiváló az elméje, képes akár tovább is fejlődni. Még nem állok fel mellőle, mert ezt a mait lassacskán be is rekeszthetjük, nem szükséges őt túlterhelni, lesz még bőven időnk is gyakorolni. Az fel sem merül bennem, hogy netán nem akarná. Miért is ne akarná? Hiszen ez adomány. A sötét aurám körbeleng minket, ám nem úgy tűnik, mintha Lunácska félne egy kicsit is. Ezért kiváló alapanyag, már csak az a kérdés, mennyire van gyomra a véres játékokhoz..?!
Természetes, hogy az elején csak játéknak vélem az egészet, hiszen amúgy is álomból ébredtem az alvajárásomnak hála, de nagyon úgy fest, legalábbis egyre inkább kezdem úgy sejteni, hogy nem csupán álomról van szó, ez nagyon is komoly és nagyon is valós a veszély, amivel szembe nézek. Aki most itt a sötét folyosókon a közelemben járkál nem csak játszik, míg én ezt annak vélem, felettébb komolyan gondolja, ahogyan elsuhan mellettem és kéri, hogy kövessem a sötétben, ami persze gond nélkül sikerül. Egyszerűen érzem, hogy merre van, ahogyan lassan azt is kezdem érzékelni, hogy tényleg van valami gond vele, a gondolataival, a jellemével... magam sem tudom pontosan, de valami tényleg nincs itt rendben. - Az évekkel ezelőtt történt, sok-sok évvel ezelőtt. - rázom meg a fejemet. Csak egy pillanatra szorul össze szívem, hiszen én is ismerem Myrtill történetét, ahogyan a Titkok Kamrájának feltárulása óta többen, mint előtte, és szomorú, hogy szegény azóta is itt van szellemként, hogy sokan bántják és nem túl kedvesen viszonyulnak hozzá, de ez most egészen más helyzet. Őt a fiatal Voldemort ölte meg, akivel pedig beszélek annyira... még sem lehet gonosz. Magam sem tudom, hogy mit teszek, amikor az elmémet próbálja meg szinte felperzselni, de végül az érzés elmúlik, ahogyan szorítom össze szemeimet és kiáltok, hogy fejezze be. Könnyes a szemem, amikor felpillantok rá, na nem azért mert sírtam, egyszerűen a fájdalomtól akaratlanul is könny szökött a szemembe. Mégis felpattanok, amikor az arcomhoz ér és hátrébb is lépek egyet. - Miért csináltad ezt? És... mire vagyok képes? Miért nem mondta, a helyett, hogy... e helyett. - a tekintetem nem mondható megvetőnek, ilyesmire talán képes sem vagyok, inkább meglepett és még most sem tudom, hogy miért volt ez az egész és mi volt, miért tette, hiszen nem tettem ellene semmit is, de olyan kínzó volt a fájdalom ,amit még sosem éreztem. Mire jó a teszt, miért nem egyszerűbb elmondania, hogy mit akar a helyett, hogy kínoz?
Erősen téved, hogy ha úgy véli, hogy itt nem fordulhatnak meg veszélyes elemek. Én magam is az vagyok, s rajtam kívül még többek is, példának okáért Ruth sem arról híres, hogy épeszű lenne. Na igen, a magunkfajta titkolja amennyire csak lehet, hogy mennyire távol áll tőle minden, amit a normálishoz, mint fogalomhoz kötnénk. Luna ellenben egy álmodozó pillangó, aki csak száldos a sötét erdőben, nem gondolván, hogy bármi veszély les rá. Talán megszállt a szentlélek, hogy egy ilyen tehetséget nem kéne elkótyavetyélni, így segítek rajta. Én hosszú évek alatt jutottam el oda, hogy be tudjak hatolni mások elméjébe, míg ő csecsemőkorától bírja e tudást. Csak nem használja, ami óráis hátrány. Nem elég csak átlátni az álcákon, az alsóiskola.. - Gondolj csak Myrthill Salmos-ra.. Gyilkosság bármikor megtörténhet a Roxfortban is. Még csak fel sem deríthető, ha ügyesen csinálja az ember. – Tényszerűen beszélek vele, hollóhátas, biztosan hallott már a Baziliszkuszról, és a titkok kamjáráról. S manapság az egyetemmel olyan átjáróház lett a Roxfort, hogy szinte bárki bejuthat a falai közé. Még csak álca sem kell hozzá. Csak valamilyen jogcím. Ez a szép a bürokráciában, bármikor megfeleltethető valamilyen csalásnak. Viszont ez számomra mégsem ideális, így mások is kiélhetik a sötét hajlamaikat, szerettem ebben egyedi lenni. Nem felelek a kérdésére, csak a földre nyomom, és szép lassan elindítom a tűzet, amely kiolvasztja az agyát. Nem szó szerint, mentális tűz ez, valójában nem éget, csak ha átadja magát neki az ember. Igaz, bele is lehet halni, de hát istenem, akkor legfeljebb Luna nem volt érdemes az adományára, megfekededett, hitvány csontvázás rongyként fogom kisöpörni az ablakon. De nem, a kicsi ellenáll, de milyen erővel. A sikolya életre kel, mint holmi tornádó, és ha nem csapnám ki a rúnaszárnyaimat, hogy ellentartsak, úgy nekivágódnék a szemközti falnak, hogy gerincem, nyakam törne. A varázstűz lassan szétoszlik, s lehajolok mellé, az álla alá nyújva emelem fel az arcát. - Kiváló, fájdalommal aztán téged is lehet ösztönözni. Gondoltad volna, hogy képes vagy ilyesmire? Ugye nem..? – Duruzsolom csillogó szemekkel, mint amikor egy kislány szorongatja a plüssét. Kissé még simogatom is az arcát, na nem fériasan, ez inkább amolyan atyai, elismerő érintés. Tényleg ámulatba ejtett.
Mivel elég könnyen kiismerem az embereket nem csoda, ha tőle sem félek. Ez mégis csak egy iskola, ahol csak nem fordulnak meg olyanok, akik veszélyesek a többi diákra. Felőle pedig egyébként sem érzek különösebben nagy veszélyt, egyszerűen valahogy nem. Nem úgy fest, mint aki tényleg rosszat akar. Valami mást érzékelek felőle, de azt nem tudom meghatározni, hogy pontosan mit és hogy ez mit jelent, de valahogy sejtem, hogy ez hamarosan ki fog derülni. - Nem hiszem, hogy megölnél... vagy itt bárki, ez mégis csak a Roxfort. - rázom meg a fejemet, de persze épp csak egy pillanatra, aztán lépdelek tovább, követem a hangját, ahogyan eddig, amíg végül elő nem kerül. Most már legalább tudom a nevét és rémlik is valamelyest. Már biztosan hallottam, csak nem voltam benne biztos, hogy őt hívják így, mivel abban biztos vagyok, hogy jóval felettem jár, valami felsőbb évfolyamba, bár azt nem tudom, hogy pontosan hányadikba. Valószínűleg a jelenlegi helyzetben nem is számít különösebben. - Mit... csinálsz Uther? - meglep azért ez a fajta viselkedés, az ahogyan láthatóan térdre kényszerít, főleg azért, mert nem tudom, hogy miért teszi, vagy hogy mindez miért jó neki. Még csak azt sem tudom, hogy mit akar kideríteni, de abban biztos vagyok, hogy hamarosan ki fog derülni, főleg ahogyan egyre erőteljesebb lesz a fájdalom. Bennem is kezd körvonalazódni, hogy ez az egész nagyon is komoly, nem csak valami játék, ahogyan az elején tűnt. Egész más ez, mint valami kósza kis szórakozás. Nem azt mondom, hogy szándékosan bántani akar, de az biztos, hogy amit tesz, az nem jó. - Hagyd... abba.... Hagyd abba! - először csak nyögve küzdöm ki magamból a szavakat, aztán már a sarkaimra ülve szorítom össze a kezeimmel a fejemet, mintha azzal kizárhatnám őt, aztán ösztönösen jön a reakció, hiszen a képességemet még soha sem irányítottam szándékosan, ez most sincsen meg. Arra sem gondolok ki hallhat, vagy ki nem, de az utolsó szavak után éles sikoly is elhagyja az ajkaimat, talán ez is segít abban, hogy kitaszítsam őt a fejemből valahogy.
Sejtem én, hogy nem a félelemmel fogom megtörni őt, még mindig csupán játéknak véli ezt az egészet. Az elméje nem csak hogy erős, vitán felül az egyik legerősebb, mert a fantáziája kiteljesedésének gondolja a világot. Egy olyan álomkép, amelyben ő a főszereplő, mintha azt hinné, minden csakis azért létezik, mert ő odaképzeli. Nem lesz egyszerű dolgom, még számomra is kihívást jelent. S nem szokásom feladni. Itt az iskolában egyébként is rejtve kell tartanom az erőmet, legalább a naív szőke lányon ilyen módon gyakorolhatok. És ahogy sejtem, nem fogja kikotyogni, hogy ki vagy mi vagyok, lévén számára is jó, ha játszótársra lel. Csak aztán ne fajuljon véressé ezt a játék, hiszen mégiscsak másból anyagból gyúrtak minket. - Csak azért ne legyen a halálod dallama is ez. – Én is mosolygok, ami csak a hangsúlyomon érződik. Nem, nem ölhetem meg itt, Voldemorttal ellentétben én aztán nem fogok a roxfort falain belül gyilkolni. És különben is, nem ártott nekem, így csak segítenék, ha hagyja. Olyan elvarázsolt kislány, valahogy rá kell ébresztenem az erejére, hogy ne pazarolja el. Ha nem hat rá a félelem, majd a fájdalom fog, azt elsőre nem tudja kizárni. - Uther.. – Susogom előrelépve az árnyakból. Finoman a homlokára tapasztom a tenyereimet, hogy végigfuttassam a halántékán, és szelid erőszakkal térdre kényszerítsem. Olyan varázst helyeztem el a közelben, hogy senki ne hallhassa, hogy itt vagyunk. Még a festmények sem. Lágyan elmosolyodom, aztán nekikezdek. Először langyos fuvallat cirógatja végig a tarkóját, majd egyre melegebb lesz. Olyannyira, hogy amikor elengedem a bőrét, akkor lángba borul az egész koponyája, na nem szó szerint, csupán legbelül érzi azt, hogy kiolvadnak a szemgolyói, a száján mintha tüzet lehelne, egyszerűen pár pillanat, és szét fog robbanni. A koponyacsontok, s az agyvelő pedig beteríti majd a folyosót. - Zárj ki.. Zárj ki.. – Susogom negédesen, várva, hogy mi lesz a kísérletem eredménye. Így vagy úgy, de biztos vagyok benne, hogy elégedett leszek. Vagy a vérszomjam kap most eleséget, vagy a tanítási vágyam.
Az az igazság, hogy nehéz rám a frászt hozni, már csak azért is, mert valahogy megérzem, hogy ki akar nekem rosszat és ki nem. Bár az egyértelmű, hogy az ismeretlen esetében azért nem teljesen sikerül mindent érzékelnem, bőven vannak homályos foltok, amiket egyelőre még nem tudok értelmezni, amikben nem vagyok biztos, hogy tényleg azt jelentik-e, amit, vagy egészen mást, de azt valahogy mégis csak sejtem, hogy nem akar rosszat, tehát nem akarja rám hozni a frászt sem. Persze majd ez még kiderül, talán csak naiv vagyok és nem szabadna bíznom benne, főleg hogy semmit sem tudok róla és arról sem, hogy mi a célja ezzel a kis játékkal. Az is lehet, hogy tényleg rossz ember, főleg hogy ilyen sötét helyen flangál, de ez mégis csak a Roxfort és én még hiszek abban, hogy ez egy jó és biztos hely. - Ez tetszik... kellemes és lágy dallam. - mosolyodom el, bár ez a félhomályban jó eséllyel nem igen látszik úgy sem, de ettől még követem a hangját és akkor sem rezzenek meg, amikor a vállamhoz ér, mintha csak tudnám, hogy erre is mikor kell számítani. Úgy, hogy kevés a fény és nem hagyatkozhatok más érzékeimre valahogy akaratlanul is még inkább felerősödik a legilimencia, pedig soha sem használtam tudatosan, de hát a járás, vagy a légzés sem olyasmi, amire nagyon rákoncentrálunk, csak tesszük és kész. - Igen, szerintem is ez a helyes. - bólintok egy aprót, szinte már a zene ütemére lépkedve, táncolva. Ott vannak a thesztrálok is, én látom őket, de sokan nem és e miatt nem is hiszik el, hogy ők húzzák a konflisokat, pedig így van, csak egy kicsit jobban kellene figyelniük és számukra is egyértelművé válna. Várok egyelőre viszont, mást nem tehetek, hiszen sejtem, hogy ez valami játék, vagy próba, vagy valami hasonló és amíg nem derül ki, hogy ki csinálja, úgy se tehetek mást, mint türelmes leszek. Hamarosan pedig tényleg előkerül a játék lefolytatója, én pedig kissé oldalra döntött fejjel pillantok rá, hogy megpróbáljak rájönni ismerem-e. Azt hiszem igen, futólag, hiszen egy házba járunk. - Hollóhátas vagy igaz? De a nevedet nem tudom... nem rémlik. Hogy érted, hogy erős az elmém? - kíváncsian pillantok rá, hiszen az órákon nem tanultunk még sosem legilimenciáról, így aztán nem sokat tudok róla, arról sem, hogy képes vagyok effélére, még hozzá tanulás nélkül, csak úgy... magamtól, de úgy tűnik, hogy ő pont valami ilyesmire szeretne rámutatni számomra.
Nem volt feltétlenül cél, hogy a frászt hozzam rá, noha kiváncsi vagyok, hogy meddig lehet feszíteni az idegeit. Sokáig, ez egyértelmű. Kiváncsi voltam, hogy hogyan viseli a feszültséget az elméje, mennyire lát át azon, ami vele történik. Túl régóta figyelem már őt ahhoz, hogy kételkedjek az erejében. Nem hiszem, hogy a tanítványom lehet, ahhoz jólelkű, ám elismerem a tudását annyira, hogy felnyissam a szemét a saját képességei iránt. Ha ehhez az kell, hogy egy kis játékba invitáljam, legyen szó fogócskáról, vagy bújócskáról, hát megteszem, aztán majd ahhoz kezd a tőlem kapott esélllyel, amihez csak akar. Aztán azon leszek meglepődve, ha mégis tanulni akar tőlem, hiszen lássuk be, perverz azért nem vagyok, hogy a sötét útra csábítsam az ártatlanokat, jobb szeretem, ha már komoly elkötelezettségű sötét mágusokat kapok a karmaim közé. A végén még nem tudnék elszámolni a saját, nemlétező lelkiismeretemmel. - Ha csak ez kell.. – Bűbájokban nem mélyültem el kifejezetten, de az alapokhoz értek, így hamarosan halk, de csalogató zeneszó üti meg a fülét, mintha egy gyermekmese főszereplője lenne, aki kisállatokkal kommunikál az erdőben. A pálcájának a fényében követheti a hangomat, néha érezheti, hogy hozzáérek a vállához, de mindez mégsem fenyegető. - Vagy éppen olyasmit látsz, ami mások szerint nincsen ott. Valójában nagyon is ott van. – Adom meg a választ a magam férfiasan sármos, most ezúttal suttogós stílusában, hiszen nem szándékozom felhívni magunkra a figyelmet. Még csak az kellene, hogy bárki összefüggést találjon Luna Lovegood, és köztem. Ha netán úgy alakulna, hogy mégiscsak kapcsolatban tudunk maradni, akkor sem merülhet fel, hogy az adósom, jobb szeretem az ilyen fegyvereket titokban tartani. - Érdekes.. te valóban őrült vagy, vagy átlátsz a megtévesztésen. – A falból kiugró rémkép szép lassan elolvad mint a cukormáz, ebből már jól sejtheti, hogy valamiféle próbát máris kiállt. Kilépek az árnyakból, sima fekete garbót viselek, zafírszín tekintetem az egyetlen, amely kivilágít a sötétségből. Magasabb vagyok mint ő, ami nem csoda, a nagytöbbség fölé magasodom. Mivel szinte ott voltam a közelében, meg is tudom szólítani. - Találkoztunk is már, csupán nem szokásom nagydobra verni, hogy ott vagyok. Felfigyeltem rád Luna. Többet érsz, mint hinnéd. Az elméd erős, szokatlanul erős, és ha kívánod, meg tudom mutatni, hogy is használd ki még jobban. Akarod? – Most felesleges a további hatásvadászat felvezetése, ha csak játéknak tekinti, akkor nem kell továbblépnünk. Ám ha tényleg kiváncsi, akkor komoly hatalmat adhatok a kezébe.
Számomra ez tényleg csak szórakozás és játék, semmi több. Nem ijedek meg tőle, jó eséllyel azért, mert nem érzek semmiféle rossz szándékot benne. Valahogy érzékelni szoktam, ha valaki rosszat akar nekem és esetében nem érzek semmi ilyet. Olyannak tűnik ez az egész, mint valami teszt, de ez még csak elég mélyen motoszkál bennem, mint gondolat és cseppet sem vagyok biztos benne. Ettől még persze követem, hiszen érdekel, hogy mi lesz ebből az egészből és persze hogy ki ő. Hiába hallom a hangját, hiába érzékelem, ettől még nem tudom, hogy kicsoda. Nem ismerős eléggé a hangja, bár lehetséges, hogy találkoztam már vele, de ha nem nagyon beszéltünk, akkor nem csoda, hogy nem tudom kicsoda lehet. - Pedig zenét nem hallok. - kuncogok fel a sötétben kicsit, ahogyan ügyesen követem őt akármerre is megy. Na persze odafent a fényben tényleg könnyebben megtalálnám, sőt akár fényt is varázsolhatnék, sőt sok festménnyel jó barátságban vagyok, akár még tőlük is kérhetnék segítséget, de fel sem merül bennem, hogy ilyesmit tegyek. Az a csalás lenne és én nem szoktam semmiféle játékban sem csalni, most sem merül fel bennem ilyesmi, hiszen akkor már nem is lenne élvezetes a játék. Szórakozni pedig még ilyenkor éjjel is jó, pedig nem rég keltem és őszintén szólva még abban sem vagyok teljesen biztos, hogy hol is vagyok egyáltalán. Talán csak hellyel-közzel tudnám belőni, de az se biztos. Valahol az alagsorban. - Nem tudtam, hogy így van, sokak szerint arról vagyok híres, hogy olyasmiket látok, ami nincs. - nem vonom meg a vállamat, úgy se látná, de nem is hallani a hangomból, hogy rossz lenne e miatt a kedvem, netán sértett lennék, vagy bármi hasonló, ez csak szimpla tényközlés. Úgy fest mintha ő jó dolognak tartaná azt, amiket rólam mondanak, pedig a többség nem így van ezzel. - Ez akar lenni... az ijesztő része? - nem tudom, hogy mennyire valóságos az a valami, ami a falból jön ki, de valahogy nem tudom elképzelni, hogy ténylegesen veszélyes lenne. Lehet, hogy igen, de csak varázslat, nem pedig valóság, ha pedig varázslat akkor meg lehet szüntetni, még se kerül elő a pálcám, főleg mert nincs is nálam. Alvajáráshoz nem szoktam ilyesmit magammal hozni. - Ugye ismerlek én is, vagy legalább láttalak már? A hangod ismerős. - de csak távolról, már hallhattam valahol, órán, netán a klubhelyiségben, az étkezőben... ettől még sok mindenki lehet. Meg viszont tényleg nem ijedek, maximum hátrálok, ha az a valami felém jön, vagy megpróbálom kikerülni, de valahogy még most sem érzek felőle fenyegető szándékot, ami miatt óvatosnak kellene lennem, vagy ne adj isten félnem.
A kis háztárs igen régóta van már a látóteremben, ám a többiekkel ellentétben korántsem gondolom őrültnek. Akit mások őrültnek vélnek, ott mindig van valami plusz, amire jelenleg én is most kiváncsi vagyok. Luna álmodozó a maga nemében, de biztos vagyok benne, hogy amiket lát, amiket odaképzel, legtöbbje igenis valóságos. Mintha a tudása túlmutatna a közönséges emberek ismerte világon, képes meglátni azt, ami az egyszerű szemnek láthatatlan. Már csak ezt a képességét akarom tesztelni. Hogy miért? Magam sem tudom, kivételesen nem várok viszonzást, nem is tudna mit tenni. Na jó, esetleg piszkos szívességekbe bele tudnám vonni, hiszen rá aztán senki nem gyanakszik, ám félő, hogy csak egyszer kotyogna el valamit, úgy ki kéne sütnöm az elméjét, hogy soha többé nem lenne az igazi. Akkor inkább nem bántom, végtére is ártatlan jószág. A szokásos alvajárós éjszakái egyikét várom ki, és a fejemet csóválva mosolygom meg, hogy még fel is öltözik mindehez. Követem, amíg csak fel nem ébred, akkor „jelenek” meg csak igazán, hiszen ott vagyok teljes valóban, csak éppen ha nem tárja ki az elméjét, aligha tud érzékelni. Igen kiváncsi teremtés, nem hiszem, hogy csalódni akarok a megismerni vágyásában. Ahogy vártam, nem is ijed meg a hangomtól, és az érintésemtől, holott egyik sem tűnik éppen eviláginak. Na akkor most bújócskázni fogunk, vagy beszélgetni? Az előbbiért jöttem, és hogy felmérjem, valóban olyan jó-e, mint gondolom. - Egy angyali hang csupán. A zene angyala.. – Halkan felnevetek, idézvén az Operaház Fantomja című mugli darabból, ám a lányka született aranyvérű, talán nem is hallott róla. Bár nem kéne alábecsülnöm, éneklést pedig pláne nem várok tőle. Főleg mivel a zongoratudományom komoly kivánnivalót hagy maga után. Ez másféle játék lesz. A nevetésem még a fülébe cseng, s ahogyan elindul a sötétben. Olykor megérintem a vállát, jelezve, hogy jó irányba tart, és magam is meglepődök, hogy mennyire érzékeli, hogy hol is vagyok. - Abban mi lenne a pláne..? A fényben bárki megtalál.. Nem arról vagy híres, hogy mindent meglátsz..? – Kérdezek rá susogva, és úgy látom ideje magasabb fokozatra kapcsolni a próbatételt. A sötétben most tényleg fény gyullad, hála a magasfokú rúnamágiámnak, vérszínű, lángoló betűk jelennek meg a falon, mintha valami fenyegetés lenne, és a falból mintha valami tűhegyes állkapocs gazdája kezdene kitüremkedni. Éhesnek tűnik, nagyon éhesnek. Biztosan szőke kislányt akar vacsorázni.
Ha látsz és tapasztalsz dolgokat, amiket rajtad kívül senki más akkor furcsának gondolnak, netán őrültnek. Persze a varázsvilágban ez nem ennyire végletes, hiszen akadnak Látók és olyanok is, akik beszélgetni tudnak a kígyókkal, de lássuk be egyiküket se tartják túl sokat. A Látókat sokan leszólják, sőt én is tudom, hogy van a házamban egy lány, akitől sokan távol tartják magukat, mert úgy kezelik, mint Trelawneyt, mintha baj lenne vele, csak mert képes olyasmiket is megjósolni, amit mások nem és persze nem hisznek neki. Én mindig hiszek neki, főleg hogy ott van Cedric is, aki szintén elhiszi minden szavát, azért találtuk meg Chot és mentettük meg, úgyhogy kétlem, hogy semmit se jelentene egy Látó, sőt rengeteget segíthet a világnak és nekünk, akik benne élünk. A lábamon természetesen van cipő, amikor elindulok az éjszakai sétámra, hiszen mindig cipőben fekszem le az alvajárás miatt. Az jön csak automatikusan, hogy belebújjak egy köntösbe, ami a kék csillagmintás pizsimre kerül rá, úgy indulok el szépen a szokásos körútra. Akkor lepődöm csak meg, amikor meghallom a hangot a... semmiből. Azon nem, hogy hol vagyok, mert volt már rá példa, hogy az alagsorba jutottam, sőt arra is, hogy a tornyokba, olyan viszont még nem volt, hogy valaki az éjszaka közepén akart velem bújócskát játszani. Na ez még mindenképpen új. Alig rezzenek csak meg, amikor a vállamra kerülnek az ujjak. Nem vagyok egy félős alkat, főleg mert sok mindent tapasztaltam már, amit mások nem, így miért félnék egy ilyen apróságtól? - Ki vagy te? - talán szellem lehet, akit nem lát mindenki? Nem olyannak tűnik, hiszen a szavai nagyon is komolyak és a hangja is ismerős nekem, de egyelőre még nem tudom hová tenni. Megállok hát és egy pillanatra lehunyom a szememet, egyértelműen koncentrálok, bár magam sem tudom, hogy mire, ez szimplán csak ösztönszerűen jön. Csak aztán indulok el a folyosón a sötétben. Nem foglalkozom vele, hogy sötét van, ez sosem zavart, az érzékeim mindig is segítettek és a festmények, amúgy se szeretik, ha az éjszaka közepén valaki zargatja őket és nem tudnak aludni miatta. - Ha felmész a lépcsőn ott már több a fény, könnyebben megtalállak. - hallani a hangomon még a sötétben is, hogy mosoly játszik az arcomon. Játéknak tekintem a dolgot, nem ijedtem meg egy cseppet sem és érzem, hogy valahol a lépcsők környékén jár az a valaki, aki megérintette a vállamat. Határozottan követem és elé tartok, még ha netán kanyarokat ír is le, vagy időnként kitér más irányba, akkor se veszítem "szem elől".
Már jó ideje figyelem a fiatal szőke lányt. Azon túl, hogy a háztársam, korábban nem került a szemem elé. Tudomásom szerint az az álmodozó fajta, akivel nem is tudnék mit kezdeni, viszont véletlenül észrevettem az egyik nagytermi rendezvény kapcsán, hogy olyat látott meg, amit csak az képes, aki.. Aki valahogy több, mint bármi más. Nekem, aki tanultam a különös mágiát, hosszú évekbe telt, míg képes lettem megorrontani a mélyebb titkokat, ez a naív fruska viszont oly könnyedséggel követte pillantásával a diákokkal teli teremben a gyerekek felett elsuhanó léleksárkányt, hogy én magam is meglepődtem, hogy rajtam kívül más is látta. Ez a Luna, sokak szemében egy tökkelütött hülye, ő pedig magáról nem is tudja, hogy mekkora tehetség. Hogy vajon tanítanám? Nem is tudom, nem fűződik hozzá érdekem. Ám ha elkótyavetyéli a tehetségét, azt mégiscsak sajnálnám. Lássuk be, egy sötét varázslónak is lehetnek érzelmei, és olykor önzetlen szerepvállalásai. Kiválasztom azt az éjszakát a sok közül, amikor alvajárásra indul. A klubhelységben várakozom rá, és lassan követem a folyosókon, anélkül, hogy megállítanám. Csak akkor lépek közelebb, amikor már ébredezik az egyik alagsori folyosón a tömlőcöknél. Miután eleve sötét van, és a fáklyák lobogó fénye se világítja meg az alvó festményeket, én magam varázsolok derengően sápadt csóvát a lába elé, de nem lépek ki a rejtőzővarázs árnyékából, csupán a vállára illesztem az ujjaimat. - Lassan fordulj meg leány, és találj meg. Bújócska ez a javából, de előnyödre válhat. – Hátrébblépek, hangtalanul, anyagtalanul. Nem láthatatatlanná tévő köpeny van rajtam, nem élek az ilyesmivel. A testemre vésett rúnák egyike aktív, áthatol rajtam a fény, szinte árnyék az egész alakom. Komolyan meg kell erőltetnie magát, ha le akarja győzni a képzeletét, amely eddig vezette az útját. Nem szándékozom megfélemlíteni, talán nem is lehet, mert semmit nem vesz komolyan, igazából csak arra vagyok kiváncsi, hogy mit tud, hogy van-e értelme fogalkozni vele.
//
