2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Remélem, hogy ő elég jó véleménnyel van rólam elsőre, bár abból, hogy még mindig itt van és segít nekem azt szűröm le, hogy annyira nem rémes a társaságom. Persze az is lehet, hogy szimplán udvarias és csak kedvességből segít, meg reménykedik, hogy előbb elhúzok, ha megkeresi nekem ezeket a könyveket. Mondjuk akkor sem fogok lelépni, mert totál véletlenül mindig eszembe fog jutni egy újabb téma, amiről tudunk majd beszélgetni, meg addig úgysem tudok magammal mit kezdeni, amíg nem végez a tesóm, vagy barátnőm. Az egy másik dolog, hogy egyikkőjüket sem tudom, hogy momentán hol van, de nem is fontos. Igaz, ki kéne találnom valamit, hátha megkérdezi, hogy mikor megyek el. Szívesen válaszolnám azt neki, hogy mellőle soha, de túl rámenős lenne és akkor azt fogja hinni, hogy egy újabb csaj vagyok, aki azt akarja, hogy megfektesse, vagy csak egy trófeának akarom, ami jelen esetben nem igaz. Én egy kapcsolatra nem úgy tekintek, mint valami dicsőség, hanem kiváltság és próbálok jó barátnő lenni. -És én megzavartam. Bocsi. – Ártatlan képet vágok, holott abszolúte nem zavar, hogy miattam nincs nyugalma. Ha annyira azt akar, akkor máshová kéne mennie, de nem most. Engem annyira amúgy nem izgatnak a legendás lények, én tényleg csak az öcsém miatt foglalkozok velük, de jó tudni, hogy ezzel nyert ügyem van nála. Majd lehet bemutatom neki, hogy lefoglalják magukat a sárkányokkal meg a mit tudom is én, hogy mikkel. Annyira nem vagyok otthon ebbe a témába, hogy minden lényt ismerjek. Szerintem, ha velem szembe jönne valami izé, amiről tanultunk, akkor fel se ismerném. -Ugyan már, csak azt kell mondani a többieknek, hogy te védsz meg engem, vagy segítesz tanulni aztán máris te vagy az udvarias, erős és bátor férfi. Mármint gondolom, hogy amúgy is az vagy, de na, érted. – Ó, ne már, ezt most vajon hogy fogja érteni? Remélem nem úgy, hogy nagyon rányomulok. Nem lenne jó, eddig olyan csináltam, vétek lenne elszúrni ezzel a mondattal, de bízzunk benne, hogy ő a figyelmetlen pasik körébe tartozik, akik nem gondolják túl azt, amire amúgy is alig figyeltek. Á, kit áltatok, tuti hallotta tisztán és érthetően. Mindegy, csak nem fogja túl gondolni az egészet nem? – Hidd el, hogy az én fejembe nem olyan bonyolult képletek zajlanak le, mint a többiekébe. – kezdek el nevetni, mert tényleg nem olyan nehéz kitalálni, hogy én mit szeretek. – Talált süllyedt. Lovagolni? Persze, hogy szeretek. – Eszembe se jut, hogy itt most az állatra gondolt esetleg, én már fejben kicsit máshol járok.
A hiperaktívsága sokkal kevésbé zavar, mint mások esetében hogy olyan leplezetlenül meg akarnak szerezni, mintha valami tárgy lennék. Nem is vagyok benne biztos, hogy én kellek, ez csak valami divat lehet, ami úgy terjedt el, hogy én volnék a trófea. Alaposan ráfaragtam korábban a lányokkal, de ez nem azt jelenti, hogy mindörökké szerzetes akarnék maradni. Csak találnom kéne egy aranyos lányt, aki rém türelmes velem, mert olyanokból eddig nem igazán akadt. Tudom, hogy előnyös a külsőm, de nem szeretném, ha valaki csak erre építene velem kapcsolatban. Az azért túl erős lenne. Egy életre elegem van az olyan lányokból, akik túlságosan is az okos és a szép kombinációját akarják előadni, ott valami gonosz csel várható. Nem azt mondom ezzel, hogy Melissa bármelyikből is hiányt szenvedne, de úgy fest nem akar fölém kerekedni. - Nem siettetsz. Azért menekültem ide be, hogy nyugalmam legyen. – Most már viszont szívesebben beszélgetek a lánnyal, az olvasáshoz már nincsen annyira kedvem, inkább segítenék könyveket választani az öcsinek. Hiszen annyira jó dolog, ha valaki hozzám hasonlóan rajong a bestiákért. Vajon Melissa is olyan, vagy csak a testvérének segítene? Úgy fest, a barátnője nem jelenik meg, és a többi lány is lekopik, kettecskén maradunk, leszámítva persze azt a néhány diákot, aki valóban az olvasásra, vagy a tanulásra koncentrál. Kint egész jó idő lehet, mert kellemes langyos fuvallat áramlik be az egyik nyitott ablakon, fel is borzolja a hajamat. - Felcsaptál a testőrömnek? Ez tetszik.. Kicsit férfiatlan tőlem, belátom, de már beleuntam a menekülésbe. – Csóválom meg a fejemet halovány mosollyal. Nyilván ha lenne valakim, akár baráti szinten is, már maga a tény talán lekoptatná azt a sok lányt. De jó eséllyel Melissának van valakije, csak az öccsének segít, nem miattam van itt, ez már legalább nyilvánvaló. Felsorolok néhány dolgot hálából, viszont úgy fest, Melissa sem akar dönteni, vagyis mindent akar egymás után. Elgondolkozva pakolgatom vissza azokat a könyveket, amiket végül nem használtunk fel. – Oh, de ez nem ér, nem látok bele a lányok fejébe. Nem számít, hogy griffendéles vagy sem. De.. nyilván a veszélyt mindenki szereti. Ööö.. lovagolni szeretsz?
Mindenki csak annyit lát bennem, hogy hiperaktív vagyok és mindenkit nyaggatok, hogy csináljunk valami izgit, pedig én tudok alkalmazkodó is lenni. Mondjuk most is. Bár amúgy sem vagyok a liba kategória, igen én is tudok gyakran hülyén viselkedni egy srác közelébe, most viszont nagyon röviden fogom a gyeplőt, nehogy elszaladjon velem a ló. Bizony az is előfordulhat, itt nem szeretném, ha ez megtörténne. Hiába vagyok más, ha nem tudok magamon uralkodni. Baromi rossz lenne, ha Ashton például csak azért hagyna faképnél, mert valami ostobaságot csinálnék, aztán félreértené is itt hagyna. nem, azt nem hagyhatom, megmondtam, hogy megszerzem és kiderítem, hogy mi van vele. Tuti, hogy van vele valami, ami miatt nem csajozik, ez lehet egy korábbi csalódás, vagy szimplán nem bírja a libákat és itt bőven van belőlük. Ezért is megyek oda hozzájuk, hogy elhessegessem őket, mert már az én idegeimen táncolnak, ami rosszabb, mert én keményen bánok azokkal, akik felhúznak. De közben megmarad a cuki lány szerepe, nem vagyok nagyon gonosz, csak éppen annyira, hogy lelépjenek. -Ugyan, tud ő várni és nem szeretnélek siettetni, ráérünk elvégre nem? – Én igazából bármeddig maradhatok, nekem nem számít. Ezért is mondom, hogy nem kell sietnie, meg ha már ilyen jól indult a beszélgetés, akkor szeretném kielvezni minden percét, elvégre ez az első, hogy megszólítottam. Eddig csak mosolyogtam rá, semmi közeledés nem volt részemről, hagytam, hogy megszokja azt, hogy én bizony szemmel tartom, most pedig majd azzal fogok foglalatoskodni, hogy időnként odamegyek hozzá, váltok vele pár szót, aztán mehetünk tovább majd, hogy minden nap a nyakára járok, majd a közös kalandok, randik és végül a járás. Pofon egyszerűnek hangzik tudom, és ha ügyes vagyok, akkor az is lesz, csak a kivitelezés hiányzik még, de az is idővel kész lesz. -Persze egyetértek veled. Akkor, ha megint idegesítenek, akkor csak szólj, szívesen elküldöm őket megint. – Én sem erőltetek rá semmit, csak szépen rávezetem majd, hogy én vagyok az ideális lány számára. Előbb, vagy utóbb, de rá fog jönni, hogy nem kell mindenki elől menekülni, én pedig tárt karokkal fogom várni, mert én leszek valószínűleg az első, akihez fordul. Az első benyomás úgy fest, hogy jónak tűnik, hiszen nem nyomulok, teljesen barátinak tűnik a közeledésem. – Ő… igen, pont ilyen sorrendbe. – kezdek el nevetni, ezek közül mindent szeretek. – Ashton, tényleg nem kell, de ha szeretnél, akkor… légy eredeti. Szóval, mit szerethet egy igazi, vérbeli Griffendéles? – Nem annyira randi az a szituáció, amire gondolok, de ahhoz, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, még akár jó is lehet. Csak ügyesen kell játszani. Mint a sakkba! Na, abba nem voltam sose olyan jó.
Szó sincsen róla, hogy mindenkit le akarnék rázni. Csakis azokat akik nagyon nyomulnak. Ám Melissa úgy fest, teljesen más eset, ő mintha odafigyelne arra, hogy mi kell nekem, és az főképpen a nyugalom. Hogy valakivel fesztelenül el tudjak beszélgetni, hogy ne csak egy darab hús legyek, akit ágyba akarnak vinni. Hogy legyen értéke annak, hogy én vagyok a férfi. Már nem úgy érte, hogy megvárják, hogy én kezdeményezzek, arra már aligha van esély, lévén minden önbizalmam elszállt Nathalie miatt, de lehet ezt ügyesen, és óvatosan is kezelni, hogy ne érezzem magamat sürgetve. Nem tudom, hogy Melissa mit szeretne tőlem, lehet, hogy tényleg csak barátkozni, hogy segítsek, hogy adjak tanácsot, hogy milyen könyv is való az öccsének. Határozottan tetszik, ahogyan elüldözi a hordát. Nem akarom, hogy felcserélődjenek a szerepek, és ő legyen helyettem a pasi, de már belefáradtam, hogy mindenkivel veszekedjek, jó érzés, ha megvéd valaki. - Akkor jó, igazán nem akarlak feltartani, ha visszamennél hozzál. Csak szólj, és sietek, hogy meglegyenek a könyvek. – ötletelek, hiszen úgy fest egyikünk sem tudja, hogy a fiúnak milyen témakörre van szüksége, ezért inkább általános anyagokat veszek le, és néhány speciálisabbat, hogy majd tudjon választani a srác, és később is visszatérhessünk rá. Valójában nagyon is segítőkész vagyok, ha nem alakult volna úgy a helyzet, hogy szívügyekben alaposan magam alá kerülök, akkor a lányok se futnának utánam ilyen sikitozva, hiszen már korábban választottam volna közülük. Így viszont nem akarok, hiszen nem is biztos, hogy én kellek nekik, csak egymást akarják legyűrni a nagy versengésben. - Én már annyiszor megmondtam nekik, de nem volt semmi változás. Nincsen senkim, ezért még mindig reménykednek. De.. csak azért nem kell senki, hogy lekopjanak. – Ezzel őt sem akarom megbántani, de a szerelmet nem lehet erőltetni. Akkor inkább menekülök tovább, hátha előbb-utóbb feladják. És persze eszembe se jut, hogy milyen viszonzással kedveskedhetnék Melissának. – Valahogy mégiscsak meg akarnám hálálni. Mi az ami érdekel, mit szeretsz? Édesség, virágok, valami jó könyv, netán főzni szeretsz? – Én komolyan mondtam, hogy valami hálát kitalálnék, de a meglepetés erejében nem hiszek, hiszen lehet, hogy teljesen mellélövök, az pedig már kiderült, hogy mennyire nem értek a lányokhoz.
Engem nem olyan könnyű lerázni, mint azt hiszik. Azt gondolják, ha megbántanak, vagy ha elküldenek valahová máshová, akkor már nem is fogok velük foglalkozni. Én azonban vallom az „édes a bosszú” elvét így direktbe szívatok másokat egészen addig, amíg nem könyörögnek nekem, hogy hagyjam abba, vagy míg rá nem jönnek, hogy igazából jó fej vagyok én, csak hiperaktív, így néha idegesítő. Jelen esetben örülök, hogy nem az kapásból a véleménye, hogy bolond vagyok, bár most azért vissza is fogom magam egy kicsit, csak azért, hogy ne kerülgesse mindjárt a frász, hogy milyen idióta is vagyok. Pedig amúgy nem vagyok, csak pörgök egyfolytában, nálam soha sincs megállás. Nem kezdek el egyből sikítozni, sem nevetni se semmi olyat csinálni, amiből az jön le, hogy egy idióta kis liba vagyok, mikro belém jön. Ugyan már, ez másokkal is előfordul, nem kell mindjárt olyan sok dolgot beleképzelni. Az viszont egem is idegesít, hogy a lányok ennyire hangosak. -Nem, ő velem lóg többnyire csak, most is szerintem engem keresett. – Még szép, hiszen a saját szemével akarta látni, hogy hogyan boldogulok. Azt mondta lehetetlen? Hát tessék, itt a bizonyítok, hogy nem az. Csak egy kis kitartás és némi ész kell hozzá. Azért mégiscsak volt esélyem a Hollóhátra akármit is mond a bátyám. De azért a Griffendél jobb döntés volt. -Ó… akkor sejtelmem sincs. – Nem vagyok otthona témában az öcsém pedig ilyesmiről még nem beszélt, nem várhatja el, hogy tudjam, hogyan érti és normális választ adjak. Tényleg sík a varázslényekhez, de ez van, nem érthetek mindenhez. Még szerencse, hogy ez csak az után derült ki, hogy megtörtént volna a beosztási ceremónia. Időközben pedig elmegyek, mert lassan az én agyam robban szét a sok sík csajtól és inkább gyors megmondom nekik, hogy tűnjenek el, vagy rosszabb lesz. Nem voltam kedves annyira, de igyekeztem halkan mondani, nehogy Ashton véletlenül meghallja. Képzelem milyen jó véleménnyel lehetne azután rólam. Kapásból elküldene utána a fenébe, hogy biztos csak ki akarom sajátítani, pedig nem, vagyis de, de nem ezért küldtem el, hanem azért, mert begolyóztam már majdnem. Ahogy viszont észreveszem, mégiscsak értette, hogy mit mondtam nekik. – Hát ha szeretnéd… de ha megmondod, hogy nem akarsz tőlük semmit és ezzel csak magukat égetik, akkor is lekopnak rólad szerintem. – Legalább nem gondolt bele semmi olyat, amit nem kellett volna. Most azért megnyugodtam, már azt hittem engem fog a rossznak tartani. – Tuti tetszeni fognak neki. Ő is nagy varázslény rajongó. Egyébként szintén Griffendéles. Jaj Ashton, dehogy vagy. – Bár ha nagyon meg akarja hálálni, akkor el is vihetne egy randira. Csak mondom.
Való igaz, hogy a bestiákkal bátran szembeszállok, ám a lányok veszélyesebbek, nincsen kedvem azt mérlegelni, hogy melyik lesz végül az, amely feloldja az átkot, amely engem súlyt. Az átok nem szó szerint értendő, csupán hogy valaki elfeledtesse velem a történteket, képes legyek ismét bízni, hogy úgy igazán kellhetek valakinek. Érdekes módon Melissánál ez fel sem merül, viszont a nyomulást sem érzékelem, valahogy mellette biztonságosnak tűnik a terep. Hálás, bár halvány mosollyal kísérem a csacsogását, remélem nem veszi sértésnek a kitörő örömöm hiányát. Követem, hogy az öccsének találjuk valami témába vágó könyvet, az ütközés az ábrándozásomból kifolyólag elkerülhetetlen, őt mégsem zavarja. Ráadásul sehol a sikoltozás, amely egy másik lányból biztosan kijött volna. Az viszont határozottan bosszant, hogy a lányok ennyire mindent lereagálnak, semmit sem hagynak szó, vagy geszts nélkül, nem is csoda, hogy forgatom a szememet, de végül nem mondok semmit, csak a lányt kérdezek. - És.. a barátnőd annak a bandának a tagja..? - Kérdezem reménykedkedve, hogy nem így van. Melissa ennél érettebbnek tűnik, ám ha van valaki, aki rossz hatással lehet rá, akkor elég rövidre fogjuk zárni ezt a beszélgetést, nincsen rá szükségem, hogy közröhej tárgya legyek. Próbálok legtöbbször elvonatkoztatni, olykor sikerül, máskor meg nem, ám Melissa szimpatikusnak tűnik, kár lenne őt is hátrahagynom. - A szelidítők is elhozzák a bestiákat a természetes élőhelyükről, példának okáért a kölyköket háziasítják. Így értettem. – Felelem, aztán kiváncsian nézem, hogy vajon miért hagy ott, és sétál oda a többi lányhoz. Halkan ugyan, de hallom, hogy mit mondd nekik, akaratlanul is elvigyorodom, de gyorsan a tenyerem rejtekébe temetem az arcomat, nem akarom, hogy azt higgyék, hogy mostantól Melissát is bánthatják azért, mert én nem veszek tudomást róluk. Az én döntésem, hogy pontosan hogyan élem az életemet, csak én vagyok felelőssé tehető. Bár úgy vélem, hogy ha valaki ennyire figyelmetlen, tapintatlan, mint a lányok többsége, akkor még inkább rákezdik, ha netán barátkoznék valakivel. Pár pillanat múlva már jön is vissza, mögötte oszlásnak indul a tömeg. – Nahát, te jobb vagy, mint a könnygáz. Lehet, hogy előttem kéne járkálnod valami véres karddal, hogy hagyjanak békén? – Kérdezem félmosollyal, és már a negyedik könyvet pakolom magam mellé, több szerintem elsőre nem fog kelleni. – Ezeket találtam most, de nem ismerem az öcsi stílusát, lehet, hogy mégsem lesznek jók, de egy próbát megér, ha beléjük kukkant. És mondd csak Melissa, hogyan hálálhatnám meg az előbbit? Az adósod vagyok. – Nem csak udvarisságból mondom ezt, láthatja rajtam, hogy komolyan is gondolom.
Örülök, hogy úgy dönt, hogy beszélget velem, hiszen én nem akarok neki rosszat, tényleg nem. Én nem csak újabb pasit akarok magamnak, én Őt akarom. Lehet a kihívás miatt, vagy, mert eszméletlenül néz ki, vagy szimplán magához vonz az aurája, nekem édes mindegy melyik a fő indok. A lényeg viszont az, hogy engem valószínűleg azért visel el, mert nem egyből ráakaszkodok, hogy na akkor mikor randizunk, hanem szépen finoman kezdeményezek. Az elején még csak összenéztünk, most pedig beszélgetünk és egyáltalán nem olyan témákról, amik kínos helyzetbe hozhatják, vagy nem szeretne valamiről fecsegni. Próbálok úgy viselkedni, hogy ne érezze magát kényelmetlenül, ez az amire a többi lány nem képes. -Az biztos, a mai napig is képes vagyok néha eltévedni. – kezdek el halkan nevetni, ez azért mégiscsak egy könyvtár. Az a baj, hogy igaz, amit mondtam, hiszen egy rosszabb napomon, mikor túlságosan fáradt vagyok, vagy szimplán nem figyelek oda, akkor el tudok keveredni egy olyan helyre, ahol szerintem még életembe nem jártam, vagy nem emlékszem rá. Olyankor meg reménykedek benne, hogy előbb vagy utóbb kijutok valahova, meg a suli nem olyan, mint az erdő, hogy elveszel, aztán nem tudsz vele mit csinálni, itt egy idő után sikerül megtalálnod a helyes utat úgyis. Közben megfordulok és nekem jön, de egyáltalán nem zavar. Előfordul, hogy valaki nem figyel, én is simán belesétálok a másikba, ha hiperaktív pillanatom van, sőt el is sodrom az illetőt, ha arról van szó. De utána általában bocsánatot kérek, ahogy ő is teszi, de csak finoman elmosolyodom erre az egészre, hiszen semmi sem történt igazából, csak máson járt az esze biztos. Lehet a lányokon, akik minket figyelnek, vagy azon melyik könyv jöhet jól nekem. -Ugyan, nem történt semmi. – mondom, miközben elveszem a könyveket, gyanítom, őt tényleg nagyon zavarja ez, pedig nem kéne. Az is igaz, hogy azok a libák is bőven rájátszanak a nevetéssel, meg a sóhajtózással, amire én csak forgatni kezdem a szemeimet. Ennél feltűnőbbek már nem is lehetnének. -Csak az egyik, de ő már elment. – Igen, akit én ismerem már elment az előbb, a többieknek is ezt kellett volna tenniük. Hihetetlenek komolyan mondom. Inkább mennének valami könnyen felszedhető pasi után. Látom, hogy magasra nyújtózik a könyvekért és felcsúszik a pólója, de épp csak egy pillanatra néztem oda, aztán már inkább az arcát kezdtem nézni. Még a végén rosszat gondol rólam is, amit nem szeretnék. -Még konkrétan nem döntötte el, de szerintem szelídítő lesz, mert túlságosan szereti az állatokat ahhoz, hogy megfossza őket a természetes élőhelyüktől. – Vagyis remélem, mert én úgy vettem észre, de hogy mi a valóság az más kérdés és még csak negyedikes, így nem tudja pontosan mi lesz. Közben a lánybanda felé fordulok, már engem kezdenek idegesíteni, nem hogy őt. – Egy pillanat. – mosolygok rá, majd odamegyek a „közönséghez” és kevésbé aranyos pillantással nézek rájuk. – Na jól van csajok én értem, hogy tetszik a srác, de azzal csak magatokat járatjátok le, ha folyton utána koslattok, mert ez csak azt mutatja, hogy mennyire nem kelletek valakinek, aki ilyen jól néz ki. Plusz azzal kínozni magatokat, hogy azt látjátok, hogy valaki mással van? Szerintem baromság, de lehet, ti élvezitek ezt. Ha viszont elfogadtok egy tanácsot, akkor szépen leléptek és más könnyű prédára fenitek a fogatokat. – Halkan beszélek végig, hogy értsék, de felfogják, hogy tipli van. Majd ha megértették és végre elmentek, akkor visszasétálok Ashtonhoz.
Miután letettem magam elé az asztalra a könyvet, úgy vélem, hogy valamennyi időt szánhatok rá, hiszen egyértelműen nem úgy érkezett, hogy kicsit is rám nyomuljon. Szimplán beszélget, noha a könyvtár nem erre való, mégsem teszi ezt bántón, sértőn, végeredményben a könyvekről lehet halkan diskurálni. Ügyet sem vetek a lassan egyre nagyobbakat fújtató lánybandára, akik nem értik, hogy miért nem küldöm el Melissát is a fenébe, ahogyan őket szoktam. Talán mert nem célzattal jött, hanem általánosságban, legalábbis jó lenne ezt hinni. Ha meg mégsem így van, elfogadom, hogy érdeklődik, hiszen kedvesen teszi mindezt. - Igaz, jó nagy ez az iskola. – Adom meg magamat, és bent tartom a sóhajt, olyan régóta beszélgettem már bárkivel is, hogy nem tudom, mit mondjak. Ha visszakérdeznék, az talán faggatózásnak hatna. Ha pedig nem, az érdektelenségnek. Itt most van egy indok, nevezetesen az öccse, akiért megtenné azt, hogy tőlem kér segítséget. Vajon annak a kisfiúnak is ilyen mandulavágású szemei vannak? Melissa nem tűnik kifejezetten keletinek, viszont európainak sem, mintha az egyik szülője onnan származna, a másik meg innen. Egészen egzotikusnak is mondhatnám. Zavartan köhhintek, véletlenségből sikerül még el is pirulnom attól hogy így megnéztem. Már bánom is, hogy elraktam a könyvet, mert most ismét bele temetkezhetnék, erre így nincsen esélyem. Inkább elindulok mögötte, anélkül, hogy lenéznék a hátsójára, viszont ez sem ment meg attól, hogy beleütközzek, amikor megfordul, még mindig az elmélázás szintjén vagyok, így sikerül teljes lendülettel ütköznünk, ő nagyjából féloldalasan van, úgyhogy a nagy zavarban észre sem veszem, hogy hova is értünk hirtelen, jobban azt most nem is tudni. - Khm.. bocs. – Adogatom gyorsan a kezébe a kinézett három könyvet, remélve, hogy ezt most gyorsan el is felejthetjük, ám erre sem sok az esély, mert a küszönön ácsorgó lánybanda feléből nevetés harsan fel, a másik elhalóan sóhajt, mintha csak hozzájuk értem volna. - Őket ismered? Barátnők? – Kérdezem félszegen, és további könyvek után nézelődök, azok, amiket kinéztem, még számomra is magasan vannak, muszáj kissé nyújtózkodnom, a derekamnál fel is csúszik picit a póló. Észre sem veszem, mindent a szent cél érdekében. Sikerül lehalásznom még azt a kettőt, amire gondoltam, de ezeket már nem adom át, hogy ne terheljem le a plusz súlyokkal. – Ezekben van némi speciális anyag is, de előbb tudnom kéne, hogy az elfogás érdekli az öcsit, vagy a legyőzés. Nem mindegy ugyanis, hogy szelídítő akar lenni, vagy.. vadász. – Pillantok a nálam lényegesen alacsonyabb lányka szemeibe, érdekel, hogy mi hajtja a testvérét, viszont nagyon kellemetlen, hogy továbbra is ott van a másfél tucatnyi ácsingózó szemtanu. Akik az istennek se akarnak lekopni..
Nem vagyok én ribanc, hogy magamat mutogassam, meg az amúgy sem egy jó pasiszerző megoldás. Ha valaki így csinálja, akkor csak egy hétre, vagy annyira se kapja meg a srácot, és akkor is többnyire csak egy valamit szeretnének a hölgytől. Na mindegy, szóval a lényeg, hogy nekem vannak saját módszereim, amiket bevetettem már és eddig használtak is, többnyire hosszabb távra sikerült megszereznem valakit. Nála viszont annyit tudok, hogy nem igazán keresi a lányok társaságát, pedig csak rá kell néznie valakire azokkal a kék szemekkel és máris elolvadnak tőle. Én tartom magamat, nem fogom könnyen adni magamat, ahogyan ő sem, de ez a jó, meg kell dolgoznunk azért, amit akarunk, és nekem ő kell. Kíváncsivá tett, na meg persze amúgy is megakadt rajta már a szemem párszor. Ha mást nem, hát az biztosan kiderítem, hogy miért ilyen… félős? Talán ez írja le legjobban, hogy mit érez a lányokkal kapcsolatba. -Bármily hihetetlen, nem ismerhetünk mindenkit. – Tényleg nem tudok róla semmit, illetve nagyjából semmit, mert direkt nem akartam azt, hogy olyan dolgokat tudjak róla, amiket ő maga is el tud árulni nekem. Ha már dolgozunk, akkor végezzünk alapos munkát. Számomra pedig ez annyit tesz, hogy úgy ismerem meg, ahogyan ő szeretné, nem pedig ahogyan mások leírják. Más az élmény is, meg a tapasztalat is. – Értem, akkor jó, utálok zavaró tényező lenni. – Nem azt tényleg nem szeretem, mikor valakit idegesítek, de nem mondja meg. Ha ennyire nem tudja elviselni, hogy ott vagyok, akkor szóljon, lekopok én sértődés nélkül is, csak ne én legyek a rossz, hogy magamtól nem veszem észre, hogy odébb kéne állnom. Nem úgy terveztek, hogy ezt azonnal kiszúrjam, és tudom, hogy vannak olyanok, akiknek ez rosszul esne, ha megmondanák, de nem hiába mondom azt, amit, engem tényleg hidegen hagy. Annak viszont örülök, hogy most nem ez a helyzet, ráadásul még az olvasást is abba hagyja és rám emeli a tekintetét, amire viszonzásképp ismét egy meleg mosolyt kap. -Muszáj, nem akarom, hogy rossz tanuló legyen, elvégre a jövője függ ettől. – Feláll és magához int, mire én is felpattanok és nem túl szorosan ugyan, de követem. Elhaladunk az ajtó előtt, ahol a többi libácska áll, akik persze nem jönnének be a kedvenc pasijuk után, de a nyálukat aztán csorgatják utána, de amint én is feltűnik, inkább elmennek. Hát igen, ez van, el kell fogadni, hogy nekem sikerem van, nekik pedig nincs. Azért egy mosolyt megengedek magamnak, mikor a barátnőmre nézek, aki azt figyeli, hogyan alakulnak az események, majd ő is elfordul vigyorogva. Amint a polchoz érünk, rögtön három könyvet is mutat nekem. Az öcskös tuti örülni fog neki, hogy szereztem ilyeneket, főleg a képesnek. – Nagyon értesz ezekhez igaz? – kérdezem mosolyogva, miközben arra várok, hogy átadja a könyveket.
Eddig minden szempontból különlegesnek bizonyul, merész, amennyire kell, pedig tudja, hogy mennyire riadt őzikeként kezelem ezt az egész dolgot a lányokkal, mégis volt annyi mersze, hogy idejőjjön hozzám. Lehet, hogy tényleg csak itt volt hely az olvasáshoz. Más tekintetben is ügyesen lavirozik, nem ijeszt el egy feleslegesen zavarbaejtő dekoltázzsal, egy oda nem illő széles mosollyal, amelyből egyértelműen érezhetném, hogy préda vagyok. Vagyis trófea. Merthogy annak akarnak, szinte mindannyian. És még mondják a fiúkra, hogy csak azt akarják. Hát a lányok bizonyos csoportjában is van egy késztetés, hogy ha el vannak alélva egy sráctól, akkor akár egymáson is áttipornak azért, hogy megszerezzék. Itt legalább valamennyire biztonságban lehetek az olyan afféroktól, mint ami a legutóbb is megesett, a folyosón varázslattal nyisszantották le az ingemet. Ha ez fordítva egy lánnyal sül el, hát abból országos botrány lett volna. - Nem ismersz.. Tekintve, hogy... Mindegy, bocsáss meg, elhiszem. – Valahol azért furcsa, hogy azt mondja, hogy nem ismer, hiszen annyira közszájon forgok a lányoknál, még azon kevesek is képben vannak velem, akik nincsenek benne a lánybandák egyikében, hiszen sokan, akik nem érnek nálam célt, feladják, és még engem állítanak be amolyan rideg, lekezelő alaknak, aki még értékelni sem tudja ezt az egész imádatot. Hát igen. – Lényegében.. nem zavarsz. Nem olyat olvasok, ami határidős. Csak élvezetből. – Most már kihúzom az ujjaimat a lapok közül, nagyjából tudom, hogy hol tartottam. Láthatóan nem elégszik meg annyival, hogy helyet foglaljon, beszélgetést is kezdeményez. Összefonom pókszerűen az ujjaimat, hogy ne kezdjek el velük idegesen dobolni az asztalon, vagy hogy ne kelljen a combomba törölnöm a tenyeremet a hirtelen támadt izgulástól. Sötétkék szemeimmel keresem az övét, hiszen úgy illik, hogy ha már társalogni vágyik, akkor megtisztelem azzal, hogy rá figyelek. Le is koptathatnám, ám mivel ennyire kedvesnek tűnik, nem teszem. - Negyedikeseknek..? Értelek, jó pici az öcséd, kedves vagy, hogy így mentorálod. – Állok fel, és intek, hogy jőjjön csak velem, majd én megpróbálok segíteni. Feltételezem, hogy jön a nyomomban, ezen a könyvtár küszöbén toporgó lánybanda csalódottan sóhajt fel, és távoznak, mert nem értik a dolgot, de nincsen kedvük végignézni, hogy valakivel mégis társalgok. Ügyet sem vetek rájuk, nem érdekelnek. A bestiális könyveket tartalmazó polchoz invitálom, nyilvánvalóan nem egyetemista anyag kell most, hanem a Legendás lények gondozásáról szóló középhaladó kötet. Hosszas gondolkozás után három különbözőt veszek le neki. – Ebben megtalálod a besorolásaikat, ebben a szaporodásaikat, és a jellemzőiket, ebben meg csak.. Na igen, ez egy képeskönyv, de azért szép, egy kisfiúnak biztosan tetszene. – Még nem adom oda őket, az ölemben gyűjtögetem őket, nehogy összeroskadjon a súlyuk alatt.
Én abszolúte nem olyan vagyok, mint a legtöbb lány, illetve bizonyos szempontból igen, mert szeretek néhány lányos dolgot, meg előfordul velem az is, hogy csapatban járok, de az ritka. Valamiért szeretek olykor egyedül lenni, bár nem túl sok időre, mert effektíve én egy társasági embert vagyok, aki imád bulizni, de ha olvasok, akkor például jobban bírom a magányt. Most azért is nem a barátnőmmel jöttem, mert azt mondta, hogy ez a srác nem olyan, mint s többi, ő nem vadászik a lányokra, ami azért is különös, mert az ő korában eléggé ránk vannak szállva, ami engem nem zavar, sőt örülök neki, ha valaki ek bejövő, de akkor is furi. Na szóval a lényeg, hogy miután ő nem átlagos, így úgy döntöttem, hogy akkor jobb lesz, ha egyedül jövök. Láttam, hogy fut a többi liba elől, én ezt nem szeretném, ezért volt az a gondolatom, hogy ez így kellemesebb lesz neki is és nekem is. Elvégre egy könnyed beszélgetés egy háztárssal mégis más, mint valami őrült rajongóval, de ez má csak az én véleményem. Mégis megengedi, hogy helyet foglaljak vele szembe, utána meg már egyszerű megszólalni nekem, elvégre valóban nem szeretem azt a kötetet, amit épp levettem. - Nem tudom, nem ismerlek... Lennél? Amúgy tényleg nem zavar, nekem az ilyet el lehet mondani. - Az igaz, hogy nem tudom milyen, a válazsábólnqrra következtetek, hogy van annyira udvarias, hogy nem mondja ezt így a szemembe, de engem ugyan nem izgat, ha a képekben vágja, hogy takarítják, kaptam már pár ilyen megjegyzést, sose zavart. Illetve az elején igen, de az már elmúlt, már lepattannak rólam a szavak. Aranyos tőle, hogy segíteni szeretne, mert ugye visszakérdezett, ami egyértlműen arra utal, hogy vagy érdekli a téma, vagy szeretne segíteni, vagy szimplán reméli, hogy hamarosan befogom... De az sose fog megtörténni, hacsak direktbe nem kéri, amit remélek, hogy nem fog. - Hát valami olyasmi kéne, ami a negyedikeseknek kell, ha varázslényekről van szó. Sajnos sose voltam jó belőle és most sem igazán, de ő lusta idejönni, én meg cuki próbálok lenni vele és megkeresni a dolgokat. - Hogy tudom-e milyen szakon van? Biztos mondta a barátnőm, de ki emlékszik arra? Kaptam tőle egy alapos leírást, amire természetesen nem figyeltem, hisz én akarom kideríteni milyen, azt szereteném, ha ő mesélnek magáról, nem pedig úgy mennék oda hozzá, hogy amúgy minden el tosztában vagyok. Az olyan mű. Vagyis nekem az, valaki ek biztos ezbsegít, számomra inkább csak káros ez. A kijelentésére bólint ok, hiszen én szerintem sem jó, ha valaki a jövőbe lát, azzal elszúrja a meglepit, de úgy egyébként semmi bajom sincs vele. Max a tanárral, de az megint más ugye. Közben figyelem, mintha kissé nyugtalan am tűnne, már meg is kérdezném, hogy mi a baj, de mégsem teszem, talán jobb, ha annyiban hagyom. Mikor rám néz, ismét mosolyra húzódik a szám, nem ellenség vagyok én, hanem barát.
Nem neki szól, még véletlenül sem, hogy ilyen vagyok, és tartózkodóan kezelem. Legalább nem csapatban közeledik, és nem próbál meg olyan trükkökkel élni, mint legutóbb a horda, hogy egy diffindóval leszakították az ingemet, hogy lássák, hogy milyen a felsőtestem. A fiú zuhanyzóba belopakodást is igyekszem mélyen elnyomni a tudatom mélyére. Be kell látni, hogy nem tehetek róla, hogy ilyen külsővel áldott meg a sors, és talán az én butaságom, hogy nem használom ki, de ez már nem az én világom. Talán kevésbé lennék izgalmas, ha már régesrégen végigmentem volna azokon a lányokon, akiknek ennyire bejövök. A háztársam ellenben kedvesen mosolyog rám, és bár fogalmam sincsen a szándékairól, nem tűnik első körben veszélyesnek, még az is lehet, hogy tényleg csak olvasgatni akar. Csak ne beszélne ennyit! Így nem lehet az olvasásra koncentrálni. Még mindig mosolyog rám, annak ellenére, hogy nem viszonzom. Van benne kurázsi, hogy ilyen vidám természet, hogy nem lehet elijeszteni! - Kérlek ne nyugizz, teljesen nyugodt vagyok. Én gondolod, hogy lennék olyan pofátlan, hogy megmondanám hogy zavarsz? – Nem akarok én kötekedni, de mégis, totálisan nem úriemberhez méltó, hogy ha még szóban is utasítunk egy lányt, hogy zavar. Azt hiszem ha így lesz, akkor inkább angolosan távozom én, szabadkozva, hogy dolgom van, így valahogy diplomatikusabbnak gondolom a megoldást. Viszont rendes tőle, hogy felajánlja a menekülőút lehetőségét. Bemutatkozok, mert úgy illik, a lányka viszont tovább fűzi a szót, és ismét megrezzenek, mert kiesek az olvasásból. Így tényleg nem tudok belemélyedni. - Milyen könyvet keresel? Hány éves az öcséd? – A bestiákból véletlenül jó vagyok, sőt, az egyik legjobb, és naív is, mert nem merül fel bennem, hogy pusztán figyelemfelkeltésből beszélget velem, némi hátsó szándékkal. Jól csinálja, mert a saját szakomról szeretek beszélgetni, valahogy a legtöbben inkább csak megigézve nézik távolról a szörnyeket, de nem értenek hozzájuk. Én amolyan modernkori lovag vagyok, koboldkarddal ölöm a sárkányokat. Viszont a könyvtárba nem hoztam le a fegyvert, meg a páncélt sem, pedig azoktól még jobban elalélnak. Most csak sima fekete ingben, és vászonnadrágban vagyok. - Talán a jóslástan. Nem látok bele a jövőbe, és bizalmatlan vagyok azokkal, akik ezt megteszik. – Alig láthatóan megrándul a szám széle, láthatóan nagyon rossz tapasztalaim vannak ezzel a mágiaággal, még egy picit ökölbe is szorítom a kezemet, aztán ismét a könyvbe mélyedek. Véletlenül mégiscsak felnézek, szinte ösztönösen, mert úgy látom, hogy még mindig engem figyel. Nem véletlen, hogy nem küldtem el, hiszen a nagyteremben is már párszor összenéztünk, talán nem olyan nyomasztó a társasága, mint másoké. Talán..
Látszik rajta, hogy nem igazán tetszik neki, mert lejjebb csúszott a széken. Ennyire rossz lennék? Pedig ma direkt rövidnadrágot és az egyik kedvenc csontvázas felsőmet vettem fel. Jó, tudom, a legtöbb srác nem értékeli, ha egy lány így öltözködik, ebből csak az látszik, hogy nem az ijedős és védelemre szoruló kategóriába esek, hanem inkább a vagányabba. Nem tudom, hogy milyen stílust kedvel, de majd megszokja, hogy én ilyen vagyok. Tudok én aranyos is lenni, de akkor tényleg meg kell ismernie, de egész gyorsan látni fogja, hogy nem vagyok olyan, mint az átlag, sokkal furcsább vagyok én annál, de szerethető, éppen ezért nem kell így elbújnia, szégyenlősködnie, sőt még félnie sem tőlem, ha úgy érzi, akkor én el is megyek, nem szeretném, ha nagyon nyomulósnak gondolna. Az a legrosszabb, mikor valaki azonnal egy fiú karjaiba veti magát és máris az esküvőt kezdi tervezni. Nem, én inkább annak a híve vagyok, hogy majd ha készen áll a srác, akkor úgyis lépni fog, de legrosszabb esetben is, majd én rávezetem a dolgokra. Azt mondták lehetetlen küldetésbe kezdtem, én pedig ezt meg fogom cáfolni. Örülök, hogy végül nem ellenkezett, így nem kellett kifogásokat keresnem, bár biztos találnék, hogy miért nem ülök máshová, de félek azt is gyorsnak érezné, így ez volt a jobbik eset. Hiába nem viszonozza a mosolyomat nem zavar, az én szám csak azért is fölfelé görbül. Azt mondják, sokkal kellemesebb véleményt alkotunk valakiről, ha vigyorog, hiszen attól minden ember szebb is lesz, meg jobb lesz a közérzeted. Sőt, még a vérkeringést is segíti és egészséges. Talán neki is ki kéne próbálnia majd. -Nyugi, csak egy szavadba kerül, és ha idegesítelek, akkor lelépek. – teszem hozzá mielőtt még leülnék, aztán lehuppanok a székre. Ha valami baja van velem, akkor tényleg csak szólnia kell, vagy megmagyarázom, vagy lelépek, de feladni nem fogom azt, hogy az enyém lesz. Sajnos ezt eldöntöttem már és elég kitartó típus vagyok ahhoz, hogy valóban véghezvigyem ezt a tervet. Aztán fecsegni kezdek azért, hogy őt is szóra bírjam. Valahogyan csak be kell indítani egy beszélgetést, nekem pedig jobb ötletem nem volt. Inkább a random dolgokat bírom, nem pedig az előre eltervezetteket. Nem volt konkrét kérdésem hozzá, nem terveztem meg ezt a pillanatot már ezer éve, csak véletlenül jutott ez eszembe, ami nem volt rossz dolog, nem arról van szó. Mikor a nevét mondja, mosolyogva bólintok. Igen, tudom, hogy ez a neve, illetve sejtettem, mintha a barátnőm is ezt mondta volna, de ha őszinte szeretnék lenni, akkor nem nagyon jegyeztem meg, biztos voltam benne, hogy majd beszélünk, és akkor úgyis elárulja. Kérdésére egy pillanatra megdöbbenek, de nem fagy le a vigyor a számról, inkább gyorsan kitaláltam valamit. – Igazából… nem vagyok valami jó legendás lényekből, de az öcsémnek kell néhány dolog a házijához és gondoltam most még segítek neki, még kicsi és nehéz visszarázódnia a suliba. – Elég meggyőzően mondtam, remélem, ő is elhiszi. Valahol igaz, hogy néha szoktam segíteni neki a házijában, de nem a kedvenc tantárgyából, abból inkább én szorultam segítségre, meg néha most is. – Neked van olyan tárgy, amit nem szeretsz? – kérdezem érdeklődve, most valahol az is bennem van, hogy tényleg nem akarok olvasni sem, nem csak az, hogy beszélgetni szeretnék. De azért inkább az utóbbi az, ami jobban hajt, szeretném már megismerni, kicsit közelebb kerülni hozzá, sőt ha minden jól sül el, akkor legközelebb is odamenni hozzá dumcsizni.
Az utolsó évem kezdődött a napokban, ideje ráfeküdnöm a végső vizsgákra, mert nem fogják ingyen adni a bestiamester oklevelet. Talán a legkiemelkedőbb sárkányölő vagyok az iskolában, ám ugyanúgy számot kell adnom az elméleti tudásomról is. Biztos vagyok benne, hogy furmányos kérdések lesznek, és olyan fenevadak, amik valamely mágiaág által meg vannak bűvölve, hogy ne úgy viselkedjenek, mint amúgy szoktak, így a váratlan helyzetekkel is tisztában kell lennem. A lányhorda a könyvtár küszöbéig kísért, bent már nem túlzottan szokásuk érvényesülni, mert Madam Cvikker lepisszegi a vihogókat. Talán éppen ezért is ez a fő menedékem azon túl, hogy tényleg értelmes olvasmányokat találni. Az fel sem merül bennem, hogy az engem zaklató lányok egyike is értelmes könyveket olvasna, és intellektuális partner lenne. Nem mintha ez lenne az egyetlen kizáró ok. Mégis, pont egy lány lépdel felém, őt nem abban a csapatban szoktam látni, és nem is az a vihogós fajta, amelyiknek mindegy, hogy ki vagyok, csak valami bálványt lásson bennem. Igyekszem lejjebb csúszni a székben, ahogyan közeledik. Nem vele van baj, csakis velem. Az egzotikus külsejű lánnyal már párszor összenéztünk, úgy tűnik nem vette a lapot, mert tovább folytatta, viszont ennél többet mégsem tett, ez így bizonytalanságot szül bennem. Lehet, hogy csak sajnál azért, amit a többi művel velem. Most a szabad helyek hiányára hivatkozik. Körülnézek, holott nem akarom meghazudtolni az állítását. - Ööö... ha szeretnéd.. – Ezzel végülis nincsen semmi bajom, a mosolyt ellenben nem viszonzom. Szimplán udvarias, remélem meg is marad ezen a szinten. Visszatemetkezek a könyvbe, elszakítva pillantásomat a mandulavágású sötét szemekről, megpróbálván felvenni a fonalat. Előttem egy jegyzetfüzet, olykor leírok egy-egy számomra hasznos gondolatot, hogy ne csak úgy emlékezetből kelljen összeraknom a végső témát. Kényelmetlenül sóhajtok fel, amikor úgy érzi, hogy beszélgetnünk kell, holott nem is. Még a nevét is sikerül megkapnom, holott nem kérdeztem. Bunkóság lenne simán bólintani, nem válaszolni? Tehetnék úgy is, mintha nem hallanám. Viszont a szüleim, amíg éltek, nem így neveltek. – Ashton. – Nem teszem hozzá, hogy de ezt úgyis tudja. Sajnos vagyok annyira hírhedt, hogy kételkednem kellene benne, hogy nem tudja. De játszuk el, hogy nem. – Minden más? Akkor miért jöttél a könyvtárba? – Na itt már el is követtem a hibát, visszakérdeztem, holott egyszerűbb lett volna úgy felelnem, hogy sajnálom. Lehet, hogy nem is tőlem akar valamit, csak csacsoghatnékja van. Az utóbbi időben olyan sikeresen ráztam le mindenkit, hogy kivételesen tényleg kiváncsi vagyok, hogy mit is akar. Visszabújik a könyvbe, csak a szemét látom, amit igen hatékony fegyverként használ, nem véletlen, hogy minden bizonytalanságom ellenére már párszor félénken visszanéztem rá a napokban.
Szeretek olvasni, hiszen megnyugtat és a többiek is általában vidámabbak, mert akkor nem nyaggatom őket és sokkal csendesebb a klubhelyiség is. Most azonban nem saját magam szórakoztatására jöttem a könyvtárba, ugyan dehogy. Az én drága kiszemeltem miatt jöttem, aki tudomásom szerint jelenleg itt tartózkodik. De persze nem konkrétan őt keresem, inkább csak lassan sétálok a sorok között, néha megállva, mint aki a polcokat nézegeti, keresi azt, ami neki kell, közben az üldögélő diákokat szemlélem, hátha megtalálom a srácot. Ma mázlista voltam, bár legtöbbször az vagyok, mert meg is láttam az egyik asztalnál üldögélni. Még jó, hogy ma sokan vannak, gyanítom az év eleji ismétlések miatt is, meg ugye a Hollóhátasok amúgy is itt tanyáznak leggyakrabban. Egyszóval sima ügy volt okot találni arra, hogy miért megyek oda hozzá majd. Most még a köteteket szemléltem, időnként rátévedte a pillantásom, ha ő is felém nézett, akkor elmosolyodtam, ahogy szoktam. Pár percig ez ment, majd lekaptam egy könyvet és elkezdtem felé lépkedni. Nem tudom miről szólt, nem is érdekelt igazából, ez csak egy ürügy volt, amiért idejöttem és le szeretnék ülni. Néha szoktam úgy is idejönni, hogy valóban szeretnék tanulni, de ez nem az az eset volt. Úgysem terveztem magolni ma, meg inkább beszélgetéssel fog remélhetőleg telni ez az idő, amíg itt vagyok. Azért biztonság kedvéért körbenézek, hogy véletlenül se legyen egy olyan rész sem, ahol van üres asztal. -Szia. Leülhetek? Csak itt van szabad hely. – mosolygok rá kedvesen, és remélem, hogy megengedi, hogy leüljek hozzá, de ha mégsem így lenne, hát majd győzködöm, hogy végül megenyhüljön nekem. Amint rábólint a maradásomra helyet foglalok a széken és felcsapom az olvasmányt, talán úgy a felét el is olvasom, mikor ismét megszólalok: - Nagy ma itt a tömeg. – majd ránézek, hátha reagál valamit, ha nem, akkor még pár lapot olvasok, és közben gondolkodom, hogy miről is beszéljek. Jelen esetben igaz az az mondás, hogy valamit valamiért, ugyanis megtaláltam őt, de sikeresen egy legendás lényekről szóló könyvet vettem le a polcról. Majdnem becsuktam és inkább hoztam volna valami mást, de féltem talán mire visszaérnék, addigra elfoglalják a helyem, elvégre a barátnőm szerint sokan hajtanak rá, de senkinek sem volt eddig sikere. Én viszont tudom magamról, hogy elég közvetlen vagyok ahhoz, hogy szóra bírjam, esetleg akár még egy találkára is rá tudom venni, de ez még a jövő zenéje, most volt az első alkalom, hogy megszólítottam, eddig csak szemeztünk, de itt az ideje, hogy a szavak vegyék át a terepet köztünk. – Melissa. – mondom kiegyenesedve, majd rájövök, hogy ez mennyire gyors volt, de nem tehetek róla, unalmas a könyv és valahogy el kell kezdeni egy beszélgetést és én nem akarok a szokásos uncsi kérdésekkel kezdeményezni. – Bocsi de… nem tudok erre a kötetre koncentrálni, ilyenkor minden más eltereli a gondolatom mi pedig még nem is… beszéltünk szerintem. – Még jó hogy nem, hiszen ezt ő is és én is tudjuk, de valamit csak kellett mondani. Remélhetőleg nem fogja félreérteni, mert nem szándékozom nagyon nyomulni, így inkább újra a lapok közé bújok remélve, hogy felkeltettem annyira a figyelmét, hogy legalább megszólaljon, ha nem, akkor is van B tervem. De hogy tényleg ilyen félős lennék-e? Nem, dehogy, csak nem akarok olyan lenni, akkor egyből ráakaszkodik, ezért visszahúzódó a stílusom elvégre nem is biztos, hogy szóba áll velem.
