2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Percek némaságából az ajtó nyikordulása zökkent ki, én pedig önkéntelenül is megrázkódom. Sosem kaptak még rajta... Tekintetem a zaj forrása felé vándorol, s kissé fellélegzem - a kellemes tónusú hang éppen olyan, mint hordozója, felismerem kirajzolódó alakját. Hamar összébb húzom magamon szövetkabátom, mi egyaránt betudható az idő csípősségbe hajlásának és szégyenlősségem jeleként is; pír tölt el, mit hálám rótt a fiú megjelenésével. Nem számítottam másra, s a legkevésbé sem ő rá, valahol mégsem bánom. Szavakat intézett felém, s jóllehet, némelyeket sikerült a pillanatnyi feszélyezettségemmel az éterbe söpreni. - Szia - erőtlenül peregnek alá a hangok hűlő ajkaimról - ...Merlin. Lepődöttségünk enyhül ugyan, s valami más váltja fel. Kiérződik a szavaiból fakadó őszinte érdeklődés, mit arcának tónusai is hűen igazolnak; nem, én sosem véltem mögöttes szándékot benne. Meggondolandó bizton állítani a mai világban az ilyesmit... mégis, annyira ritka ez a fajta kedvesség. És én ennek ellenére sem tudom, mit kellene felelnem. Csak az igazat szeretném mondani, magaménak tudni. - Bárcsak minden rendben lenne... - bukik ki belőlem végül, noha mi ez, ha nem örökérvényű emberi óhaj - Hogyan mondják ezt a muglik? Nem hallgatnak meg Odafenn. Nehezen beszélek a gondjaimról, az életemről - egy ideje. Képtelen vagyok szavakba önteni mindazt, ami érzelmekből körülvesz, majd falat épít. Elszigetelve létezem, egy csigaház az egész. Nincs kinek, nincs hol, nincsen miért... A kialakult helyzet pedig megkívánja összes apró mozzanatával, hogy kivételesnek érezzem a légkört. Rufus éles csipogására zavartan kapom el fürkésző tekintetem Merlin arcáról. A tollas idejében jelezte, ő is itt van, harmadiknak számít - lábához erősítem levelem, s utolsót simítva fején, kitárom a nehéz ablakot. Tovaröppen, s egy darabig még hosszan nézek utána... Majd a hűvös szellő elől jól bezárom, s visszafordulva ismét összetalálkozik tekintetünk. Nem bírom állni, lesütöm szemeim. Senkinek sem mondtam el a barátnőm körüli történetet. Túlontúl gyengének éreztem magam hozzá, s érzem így most is, azonban... mintha kicsit oldódott volna valami, bennem, ami könnyebbé teszi kikívánkozó, zavaros gondolataim. Azt mondják, egyedül cipelni nehéz - én mégsem akarok terhet aggatni másra. Merlin előtt azonban nem tagadható a nyilvánvaló, ami látszik az látszik, s ő igenis látja; arcom nap mint nap nyitott könyv annak, aki igazán olvasni akar belőle. - Tudod, elveszítettem valakit, aki nagyon fontos volt nekem... És nem tudom, látom-e még valaha. Miért fáj hinni valamiben? Utolsó szavaim meg-megcsuklanak, kerekedő könnyemet apró pislogásom enyhíti. Örülnék, ha nem így látna; végtelenül gyenge vagyok. - Olyan ostoba vagyok, ne haragudj! Bizonyára te is jöttél valamiért, nem tartalak fel... Fátyolos szemmel pillantok övéibe. Botor módon vittem bele valamibe, amit nem gondoltam át, s talán illene befejeznem, jóvá tennem. Illene, mégsincs erőm a cselekvéshez.
*-* | Ruha | Zene | [You must be registered and logged in to see this link.]
Merlin C. Price
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Merlin & Gwyneira 2016-11-03, 19:30
Gwyneira & Merlin
"A patak igazodik lehetőségeihez, és úgy keres utat magának - nekünk is tudomásul kell vennünk mindazt, ami sorsunkban változhatatlan."
Halkan lépkedek, komótosan. Út közben még párszor átfutom a levelet, amit az édesanyámnak írtam. Hiába intettek óvva, hogy így orra fogok bukni, csak a sokadik küszöb után tudatosul bennem, hogy tényleg igazuk van, addigra pedig a levelet is befejezem és szépen visszahelyezem a borítékba, amit gondosan zárok le. Egész úton tanakodok, aggódva pillantok a borítékra. Fontos kérdéseket tettek fel a szüleim, nem világrengetőeket, de nekem mindennél fontosabbakat. A válaszomon pedig, még ha sok minden nem is múlik, de az ő lelki békéjük biztosan. Félek, hogy olyat írtam, ami megbánthatja, ami elszomorítja őket. Megtorpanok. Mély levegőt veszek, majd hangosan, erősen kifújom. A tekintetem felszalad a Bagolyház csúcsára és figyelem, csak figyelem. Bátortalanul indulok meg tudván, hogy ez a levél megpecsételi a következő szünetig a mindennapjaimat. - Ó, Gwyneira... - megtorpanok az ajtóban. Úgy érzem, valami személyeset szakítottam félbe a megjelenésemmel. - Szia - halkan köszönök, éppen csak eljuthat odáig ez a tömör, de erősen bizonytalan megszólalásom. Csak állok és figyelem őt. Szomorúnak tűnik, mostanában nagyon gyakran. Még úgy is feltűnt, hogy nemigen beszélgetünk, csak amikor éppen úgy hozza. Pedig kedves lány, csendes, de igazán megértő. Hasonlítunk, talán ezért volt mindig olyan szimpatikus és ezért van az, hogy őt könnyebb megszólítani, mint másokat. - Minden rendben van? - pár másodpercnyi néma hallgatás után, kissé erősebben, mint az előbb, de még mindig csak megközelítve a normál hangerőt, csendül fel a hangom. A kérdésem óvatos, gondoskodó és az egészet aggodalom árnyékolja.
▲ Bury my heart ▲ 237 ▲ elnézést a késésért :'( ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
Könnyedén teszem egyik lábam a másik után. Gyakorta érzem azt, hogy a végtelenségbe vezet utam, pedig számtalanszor léptem meg ezeket a milliónak tetsző, ódon fokokat. Bár ne kellene... De az ész, a szív ritkán szól ugyanúgy. Senki sem hiányol; soha. A hálókörlet lányos szuszogástól csöndes, halk lépteimből aligha származhat neszezés - a festmények hunyorognak tán a pálcám hegyére bűvölt Lumostól, mégis, jól ismerik szokásom. Bal kezem levelet szorít második éve, érdeklődésük hiábavaló. Ritkán szólok hozzájuk. A pletykák azonban hidegen hagynak. Kényük-kedvük alakítja fantáziálásukat, s a diákoknál sincs másképp. Mocskos történetekbe nem mártanak, ez biztos, hisz' valójában egyikőjük sem ismer, a tömegek átnéznek rajtam. Hajam, mint oly sokszor, most is arcomba lóg, jótékonyan takar - nincs, aki valaha észrevenne. És így van rendjén. Teszem a dolgom nap nap után... ...s a bagolyházba érve résnyire hagyom ajtaját. Pár tollas csipogásba, egyesek zajos szárnycsattogásba kezdenek - Rufus ereszkedik alá a magasból, majd röppen oda hozzám, s a kinyújtott karomra szállva a kis fejét hajtja le. - Jól van... - simítom meg hosszan puha tollait, s halovány mosoly fut át arcomon - Jól van, nem megyek még vissza, maradok egy kicsit. Míg vállamra lépegetve keresi helyét, addig egy közeli ablakpárkányra támaszkodom; lassan elülnek a madarak, és a tágas helyiség újra visszanyeri nyugalmát. Ricsaj helyére csönd. Repdeső szárnyak helyett súlytalanság. A gyér holdfény épp csak kettősünket világítja meg. Pillanatok műve mind - túl szép, hogy igaz legyen... Képtelen vagyok átadni magam az érzésnek. A csillagok nézése, a tücsköktől hangos mezőben nyújtózás már múlt idő. Csupán Gracie eltűnésének fagyos, homályba nyúló üressége tölti ki a tudatom. Nem vigasztal, emlékeim mégsem fakók, vagy rongyosak. Az évek nem koptatták meg, és soha nem is fogják - szomjazom a bizonyosságra, arra, hogy épségben van, nem engedhetem meg, hogy más gondolatok éltessenek. A reménybe nem fáradhatok bele... Egyszerűen nem tehetem...
*-* | Ruha | Zene | [You must be registered and logged in to see this link.]
