2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Szegény fiú, ha valóban Nott vér csörgedezett az ereiben, akkor alaposan átvágták. Nottok mindig is voltak, és mindig is lesznek. A vérvonalunk nem hal ki egykönnyen. Megpróbálhatnak összeroppantani minket, de a családom mindig is kiállta a próbákat, legyenek azok akármilyen szenvedéssel teliek. Minket nem lehet olyan könnyedén megölni, ezért nem is értettem, hogy a fiú miként hallott rólunk. Tény, csecsemő lehetett még, vagy lehetséges, hogy meg sem született, amikor a családom állandóan a figyelem központjában volt. Utána pedig visszahúzódó életet éltünk, hogy elkerüljük a média kellemetlen kitalációit. ‒ Ugyan, ne sajnáld ‒ feleltem keserű mosollyal. ‒ Egy valamit jegyezz meg! Akármilyen kegyetlenül is bánik az élet egy Nott-tal, az illető csak megerősödik a viszontagságoktól. Ezt majd ő is megtanulja, ha valóban vérszerinti rokonom lenne. Egyetlen Nott-tal se bánik kesztyűs kézzel a sors, ez tett minket is erőssé, ez fogja őt is azzá tenni. ‒ Nézz rám! ‒ nevettem fel halkan, miközben végigmutattam magamon. A sötét ruhákra, a rideg, szürke szempárra, a sápadt arcra, az erőteljes kisugárzásra és a személyiségemre gondoltam. Lényegében az egész összhatásra. ‒ A személyiségemről. Nem vagyok a legjobb ember. De azért aranyos vagy, hogy először az öltözékemre asszociáltál, az már csak mellékes. ‒ Édes volt az a feltételezés, hogy csupán az öltözködésemmel lennének problémák. Elégedetlenül csóváltam a fejemet. Ez a fiú túl jó volt, folyamatosan szabadkozott olyan dolgokért, amik kapcsán szükségtelen volt. ‒ Ne kérj elnézést ilyenekért. Semmi nem rajtad múlt. ‒ Talán nem kellett volna bocsánatot kérnem, amiért ilyen dolgokkal traktáltam, de őt érdekelte a családom múltja, felesleges lett volna szépítenem rajta. ‒ Valahogy úgy, ő is hasonló, mint te. Igazából, a család javarésze társaságkerülő és könyvbarát, szóval szerintem bárkivel megértetnéd magad. Nem, Adriant nem nehéz, és legfeljebb csak ő venné zaklatásnak, de beletörődne. Egyébként, ő se nagyon szeret kezdeményezni, inkább elvan a könyveivel. ‒ Amikor a fivéreimről beszélek, a hangom is ellágyul, tényleg szeretem őket, akármilyen ostobán is viselkednek néha. Hosszú ideig csak ők voltak nekem, együtt vészeltünk át minden nehézséget, Adrian pedig Gavin mellett a kedvenc öcsém volt. De most nem ők voltak a középpontban, hanem ez a kisfiú. Muszáj volt kiderítenem, már csak az ő kedvéért, hogy mi folyik a háttérben, amiért ennyire titkolták előtte a családomat. ‒ Hagyd csak rám, nem sok olyan hely van, ahová ne lehetne bejutni ‒ vontam meg a vállamat. Meg aztán, hollóként könnyűszerrel berepülhettem akármilyen ablakon, még akkor is, ha a ház hoppanálás ellen védve lehetett, egy madárra csak nem gyanakodnának. Helyet foglaltam az asztalnál, és hagytam, hogy a fiú olvasson apám történetei közül. Az asztallapra könyökölve, mosolyogva figyeltem, ahogy a sorokat böngészte. A kérdésére a fejemet ingattam. ‒ Nem, szabadidejében történeteket talált ki, este, elalvás előtt gyakran mesélt nekünk. Kedvem támadt lejegyzetelni és kiegészíteni ezeket a régi meséket, ezzel foglalkoztam, amíg meg nem hallottam, hogy a könyvtáros miként szólított téged. Sok mindent mondhattam a családomra: halálfalók, érzéketlenek, arrogánsak, kegyetlenek, de azt nem mondhatták ránk, hogy ne lennénk műveltek. Az már más kérdés, hogy a jó neveltetésünket az ostoba emberek miatt gyakran sutba vágtuk, de ettől függetlenül, én büszke voltam arra, hogy Nott lehetek.
A múltam mindvégig hazugság volt. Legalábbis egy bizonyos részig az volt. A Nott család nem tűnt el a Föld színéről, a szüleim mégis ezt etették be velem. Azt ismételgették, hogy én vagyok az utolsó Nott, és hogy felesleges lenne a családom után kutatnom. Erre szembejön velem egy ilyen és egyszerűen nem tudok rá hogyan reagálni. Ez a lány hús-vér Nott, és nem csak azért, mert azt mondja, hogy az. Nem is tudom, valahogy érzem rajta, a kisugárzásán, a szavain, hogy ő a családom része, de egyszerűen nem merem kijelenteni. Olyan hihetetlennek tűnik ez az egész. Kíváncsian néztem rá a kérdésem elhangzása után. Nem tudom mennyire érintheti ez rosszul, de valahogy úgy érzem minden válasz számomra létfontosságú, mintha ezzel akarnám bepótolni az elvesztegetett éveket, amíg egyedüli Nott voltam, abban a hitben ringatózva, hogy nincs más. – Nem lehetett kellemes korszakod… Sajnálom. – húztam el számat. Sajnos nem tudtam úgy reagálni, ahogy talán azt ő elvárja. Egyelőre még mindig szoktam a helyzetet, ahhoz igazodva, hogy ez nem csak egy álom. – „Ilyenné”? Mit értesz ez alatt? – vontam fel szemöldököm, míg oldalra billentett fejjel figyelgettem őt. – Szerintem nincs ezzel semmi gond, ha nem vagy egy…öhm…színes egyéniség, vagy a személyiségedről van szó? – pislogtam párat. Tényleg érdekelt. Nem akartam volna felhánytorgatni a múltját, mert tényleg nem tartozik rám, de a kíváncsiság mindig nagyúr. Meg azért jobb tudni, hogy az esetleges rokonod milyen személyiséggel rendelkezik, mert itt a végén valami teljesen más kép formálódik róla a fejemben, mint amilyennek én elképzeltem a családomat. - Oh… Rendben, sajnálom. – bólintottam egyet, mikor pontot akart tenni a mondata végére. Nem tartozott rám, a bánatát meg végképp nem hiszem, hogy velem akarta volna megosztani, így végül is jó ez így. - Akkor azt hiszem egy cipőben járunk. Nem vagyok nagy barátkozós fajta és inkább a könyvek mellett húzom meg magam. De majd sort kerítek rá, ha összefutnék vele. Egy évfolyamba járunk az elmondásod alapján, nem lesz nehéz megtalálnom a leírásod alapján. Persze… Nem akarom zaklatni, vagy hasonló, így lehet ezt az összeismerkedős dolgot későbbre tolom. Tudod, nem vagyok jó beszélgetések kezdeményezésében. – keserűen mosolyodtam el, majd egy vállrándítással intéztem el a dolgot. Végül is számomra már az is elég, ha tudom, vannak rajtam kívül mások is. - Köszönöm. – biccentettem visszafojtva a gyengeségem. Nem akartam megmutatni azt a kisfiút, aki évek óta él abban a reményben, hogy a családja egyszer feltűnik a hazugságok hálójából. Erre tessék. Itt van ez a helyzet és egyszerűen nem tudom kezelni. - Fel tudnék jutni, de valószínűleg élve temetnének el a kertben. – vontam meg vállam. – Viccen kívül, valószínűleg szobafogság és hasonlók várnának rám, úgyhogy ebben az egyben nem tudok segíteni. – sóhajtottam fel. A szüleim, főleg az apám eléggé keménykezű volt mindig is, anyám meg ragaszkodott a hagyományokhoz és a szabályokhoz. A vállveregetésre megszeppenten néztem fel rá. Valamiért melegséggel töltöttek el a szavai és felcsillant bennem a remény, hogy talán kideríthetünk valamit a vérszerinti szüleimről. A kis bőrkötetes könyv egyből felkeltette az érdeklődésemet, és ha már meg van engedve, naná, hogy elolvasok belőle pár sort. Közelebb hajoltam a lapokhoz, majd a sorok közt olvasva értelmeztem a történeteket, melyek a papírra voltak írva. - Apád író volt? Nagyon érdekes dolgokat írt. – pillantottam fel rá a könyvből.
szószám: 524♘ zene: Memories ♘ Who are you? ♘ [You must be registered and logged in to see this link.] ♘
Sose hittem volna, hogy egy lehetséges újabb családtagra lelhetek a Roxfort falain belül. A családunk ugyan csak volt, de a nagyszüleimnek hála már nem volt olyan összetartó, mint egykor, legalább is minket, akiket kitagadtak a családból, s mégis oly’ büszkén és konokul viseljük a Nott nevet, nos, minket szinte semmibe vesznek. Már nem is vágytam arra, hogy a család valami csoda folytán összekovácsolódjon, ott voltak nekem a fivéreim és Theodore, másra nem volt szükségem a Nott-ok közül, mégis, a gondolatra, hogy az előttem álló kiskölyök az unokatestvérem lehet, valami furcsa, régóta elfeledett kellemes érzés kerített hatalmába. A kérdésére szomorúan tekintettem rá, majd egy halkan sóhaj után magyarázatba fogtam: ‒ Abban az időben vesztettem el apámat. Letartóztatták, majd az Azkabanba vitték, ahol nem sokkal később meghalt. Nem mondhatnám, hogy a legboldogabb gyerekkort éltük meg a testvéreimmel. Azért nem akarnék ismét gyerek lenni, mert újra át kellene élnem azt a sok borzalmat, amivel már találkoztam az életem során, ami ilyenné tett ‒ feleltem halkan, majd az utolsó szavaimnál végigmutattam magamon, hiszen egykor kedveltem a színes ruhákat, sokat mosolyogtam, nem voltam erőszakos, mellesleg felhőtlenül boldog voltam. Anyával, apával és a testvéreimmel. De mindez mára a múlté. A szüleim emlékét makacsul őriztem, a külvilág felé pedig rideggé és sebezhetetlenné váltam, hogy senki ne tudhassa meg, milyen is voltam egykor. Hogy milyen volt az a kislány, aki szellőrózsákat téve a szülei sírjára zokogott az esőben. ‒ De hagyjuk is, már a múlté ‒ mosolyodtam el keserűen, miközben finoman megérintettem a fiú vállát. Kényes téma volt ez számomra, és kötve hiszem, hogy egy tizenegy éves kisfiú az én bánatomban akarna osztozni. ‒ Adrian? Nem, nem igazán. Ő a legcsendesebb a testvéreim közül. Nem szeret a középpontban lenni, sőt az emberek java részét is kerüli. De ha esetleg találkozol vele, meg fogod ismerni. Állítólag hasonlít egy kicsit rám, ráadásul, szinte minden Nottra jellemző egy tipikus nézés, egy rideg, szürkéskék szempár. Rá meg aztán főleg ‒ próbáltam bemutatni, bár tényleg biztos voltam benne, hogy azt a szomorú és egyben rideg tekintetet bárhonnan fel fogja ismerni a fiú, ha Adriant keresné. ‒ Ne keseredj el, majd utánajárok, ígérem ‒ mosolyogtam rá biztatóan. Ez az ügy nem fog annyiban maradni, bár nem értettem, tényleg, gőzöm se volt, hogy a fiú miként keveredhetett el tőlünk, ha Nott volt, de el fogom kapni a mostohaszüleit, és egy kis Veritaserum társágában el fogok csevegni velük. ‒ Hm. Gondolom, akkor nem tudnál feljutni a padlásra, akkor majd megoldom valahogy ‒ töprengtem félhangosan, s már azt fontolgattam, hogy ha tudnám hol lakik a fiú, az animágusi képességeimet kiaknázva felrepülhetnék a padlásig, onnan meg már egyszerű dolgom lenne. ‒ Ne sajnáld, nem te tehetsz róla ‒ veregettem vállon. Nem ő volt a hibás, hanem a Minisztérium és a nagyszüleim, akik a kis ujjukat se mozdították értük. Feléjük tápláltam a haragomat, nem pedig Devan felé, és neki se kellett ezen rágódnia. ‒ Csak nyugodtan, de óvatosan! Az utolsó oldalakon lehet még nem száradt meg a tinta ‒ toltam elé a bőrkötéses könyvet, amiben apám képtelenebbnél képtelenebb, mégis megmosolyogtató történetei lapultak.
Egyetlen döntés képes megváltoztatni mások életét, olyan, mint egy pillangó-effektus. Könyvekben olvastam róla, ha egy pillangó megrebbenti a szárnyát Pekingben, az tornádót is gerjeszthet Amerikában. Ez a mardekáros lány is így tett. A könyvtáros kezdte el az egészet azzal, hogy a nevemen hívott, ezáltal ő meghallhatta a „Nott” vezetéknevet, így minden úgy történt, ahogy már régen történnie kellett volna. Egész idáig tévhiteket tápláltam, miszerint én maradtam meg egyedül a családban, s mióta a Roxfortba érkeztem nem is kerestem őket tovább. Feleslegesnek tartottam a további erőfeszítéseket, melyeknek eredményük egyáltalán nem volt. Csak a szorongás és reménykedés, hogy talán valahol ezen a világon még élhetnek rokonaim, erre tessék. Egy hús-vér Nott állt előttem. - Annyira rossz volt tíz évesnek lenni? – érdeklődtem. Az addig oké, hogy az idősebbek mindig azt magyarázzák, hogy ha majd felnő az ember rájön, hogy gyereknek lenni kész luxus. Ő miért vélekedik erről mégis másként? Nem akarok kukacoskodó lenni, mert végképp nem tartoznak rám az ilyen dolgok, de… egyszerűen nem tudom mit is mondhatnék. Annyira meglepett, hogy ő is Nott. Egyhamar nem tudom ezt feldolgozni, végképp nem azért, mert a szüleim hazudtak. A mostoha szüleim képesek voltak egy olyan hibát véteni, amivel az egész gondolkodási módszeremet megváltoztatták bennem velük szemben. Miért kellett hazudni? Lenyeltem a könnyeimet és visszafojtottam a belőlem kitörő érzelemkavalkádot. Nem törhetek meg. Itt és most nem. - Elképzelhető… - motyogtam némi hatásszünet után. Nem tudom kiről lehetett szó, mármint, jó megfigyelő vagyok, de nem szoktam túlzottan más arcok után kutatni. Szeretek meghúzódni az árnyékban és inkább csendesen figyelgetni az eseményeket, mintsem belecsöppenjek mindenféle gubancba. – Gondolom nem egy hangos fiú, legalábbis, lehet csak elkerülte a figyelmemet… - azért legbelül bánom, hogy nem voltam képes hamarabb felfedezni a közös évfolyamba járó rokonomat. - Értem… - sóhajtottam fel csalódottan. Fájt, hogy egy ilyen dolgot eltitkoltak előlem. Egyáltalán miért tették? Milyen indok keltette bennük azt, hogy egy ilyen fontos dolgot ne mondjanak el nekem? Vagy ők is azt hitték a Nott vérvonal nincs többé? De hisz’, Karen itt van, ő szerinte még többen is, akkor miért? Miért kell mindennek így kiderülnie? - Ha egyáltalán Nott vagyok… Már azt se tudom elhinni, hogy az volnék. Egy ilyen eset után ugyan ki hinné el, nem igaz? – ingattam meg fejemet. Már nem tudtam hinni semmiben, lehet, hogy a születésemtől fogva nem is Nott vagyok, lehet ez is szimplán egy hazugság, egy újabb titok a valódi származásomról. Ettől függetlenül én Nottnak akarom hinni magam. Legbelül érzem, hogy közéjük tartozok, hogy közéjük kell tartoznom. - Talán egy-két fénykép, de ők mindig elzárták a padlásra. Mint minden más emléket… - magyaráztam. A mostohaszüleim sosem szerették, ha régi emlékekkel bolygatjuk fel a házat, mint például egy régi családi fotóval, vagy apró ajándékokkal a múltból. Megrögzötten azt állították, hogy nem a múlt fogja meghatározni azt, hogy a jelenben hogyan éljünk, így mindig az adott pillanatnak kell élnünk, mert a múlt csak visszaránt. Ezért sem emlékszem sok mindenre a gyerekkoromból. Azt tudtam, hogy más vagyok, hogy inkább a könyvekben találom meg a lelkibékémet. - Oh… én sajnálom… - nyeltem egyet. Valamiért meg tudtam érteni, még ha az én szüleimet nem is láttam, az álmaim még mindig magukat irányítják. Egy-egy kósza emlékkép vagy csak délibáb, ami éjjelente megjelenik a fejemben a családomról. Neki biztosan nehezebb volt, de nem akarom ezzel nyaggatni. - Ha szabad, akkor nem hagynám ki. – bólintottam egyet.
szószám: 550♘ zene: Memories ♘ Who are you? ♘ [You must be registered and logged in to see this link.] ♘
Az élet rengeteg meglepetést tartogatott. Talán, ha ma nem jöttem volna ide, elszalasztottam volna a lehetőséget, hogy találkozzak ezzel a fiúval, akivel feltehetőleg rokonok voltunk. Egészen eddig azt hittem, hogy minden rokonomat ismertem már, s felbukkant egy ismeretlen gyerek, aki a családnevemet viselte. Igyekeztem a lehető legbarátságosabban viselkedni vele, holott ez messze elütött a stílusomtól, de ha valóban a családom tagja volt, ennyi neki is kijárt. ‒ Merlinnek hála a tízéves korszakomon már bőven túl vagyok ‒ mosolyodtam el halványan, habár a mosolyomnak volt egy alig észrevehető, ám keserű árnyéka. Tízévesen a világom még nem omlott össze, boldog voltam, és a családom is együtt volt. Néha vágytam arra, hogy újra gyerek legyek, aztán elborzadtam, mert eszembe jutott, hogy utána mennyi szörnyűség következik majd az életemben. Ilyenkor a pokolba kívántam az egészet, és úgy döntöttem, nem lennék hajlandó még egyszer átélni ezt a sok kellemetlen történést. ‒ Évfolyamtársak vagytok, lehetséges, hogy van közös órátok is ‒ tettem hozzá szelíden, bár, amilyen visszahúzódó öcsém volt, könnyen lehet, hogy Devan nem is figyelt fel rá. A beszélgetésünk egyre inkább összezavart. Miért titkolták volna el a fiú elöl a családját? Miért állították be, hogy az összes Nott halott, amikor ez nem volt igaz? Olyan jó lett volna valamelyik fivéremmel megtárgyalni ezt, de úgy éreztem, magamnak kell majd utána járnom a dolognak. ‒ Ennél többen ‒ bólintottam, majd megvontam a vállamat. ‒ Fogalmam sincs. Nem is értem az egészet ‒ húztam el a számat. Tényleg ki kellett volna deríteni, hogy mégis mi a franc történt, mert, ha a fiú valóban családtag, nem ússza meg szárazon az, aki szórakozott vele. Erről gondoskodni fogok majd. ‒ Zűrös évünk volt, ezért történhetett meg, hogy elsiklottunk a dolog felett, de most már kiderült, hogy te is itt vagy ‒ fontam össze a mellkasomon a karjaimat. Talán némileg mentegetőzni is akartam, hiszen a család nekem tényleg szent volt, s kissé rosszul éreztem magam, amiért ennyi időnek kellett eltelnie, hogy Devan ismét a látóterembe kerüljön. Arra, hogy örülnie kellene-e, az arcát fürkésztem, majd csak annyit mondtam, hogy először alaposan utánanézek a dolgoknak, és ha valóban az unokatestvérem, ismerjen meg minket, és utána döntse el, hogy boldognak kellene-e lennie miattunk. ‒ Ó, értem. Esetleg a mostohaszüleidtől nem tudnád kideríteni a nevüket? Semmi nem maradt róluk? Egy fénykép sem? ‒ érdeklődtem, mert nagy segítség lett volna, ha Devan valami támponttal szolgált volna, de ha ő nem is, a mostohái biztosan tudtak valamit, és ha a fiúnak nem fognak beszélni, majd nekem dalolni fognak. ‒ Persze, évekkel ezelőtt meghaltak ‒ bólintottam lassan, mikor felvillant előttem a halesworth-i temetőben álló sírjuk. Egy pillanatra elszorult a torkom, de a megingásom nem hiszem, hogy annyira észrevehető lett volna. A hajamba túrva, hosszasan kifújtam a levegőt. Információk hiánya nélkül alapos kutatómunkára lesz szükség. Egyelőre elnapoltam az ezen való töprengést, és inkább Devannel foglalkoztam. Helyet foglaltam az asztalomnál, és intettem neki, hogy üljön csak le. A kérdésére megráztam a fejem. ‒ Apám régi történeteit írom le. Már, amennyire emlékszem belőlük. ‒ Néhány helyen hozzátoldottam a történetekhez, de igyekeztem apám stílusához hű maradni. Végigsimítottam a könyvlapokon, amelyeken megszáradt a tinta, aztán a kis hollóhátasra emeltem a tekintetemet. Azt kérdeztem tőle, hogy szeretné-e olvasni valamelyiket.
Minden erőmmel azon voltam, hogy a lehető legtöbb könyvet összekaparhassam a délután, és végre leülhessek a kis tanulósarkomhoz. Egyedül egy könyvet nem sikerült megtalálnom a polcokon. Utolsó reménysugaram a könyvtároshölgy volt, aki a szokásos vidám mosolyával üdvözölt, majd azonnal vissza is tért a mágiatöri kötettel, amit olyannyira kerestem. Elégedetten forgatgattam a könyvemet két kezem között, majd megköszönve a segítséget fordultam sarkon, hogy visszatérhessek, ám a Mardekáros lány utamat állta. Kék szemeimet semmitmondó tekintettel emeltem fel rá, egészen addig, míg lélektükreim el nem lágyultak és immáron melegséget sugároztak felé. A tény, hogy ő is Nott, egyszerűen a szívembe hasított, mégis melegséggel töltött el. A kérdésére csak bólintottam egyet tétován, tovább fürkésztem arcát, hátha fel tudok vélni valami hasonlóságot közöttünk, ám egyelőre azt se tudtam mit kellene néznem. - Arra könnyen rájöttem, hacsak nem vagy tíz éves. – billentettem oldalra fejemet. Nem akartam csipkelődni, ám a kijelentése egyértelmű volt. Igazából. Nem is tudtam mit akartam mondani, vagy egyáltalán mit kellene, hogy mondjak. Olyan új volt ez az egész, és akkor is, amikor a Nott név elhangzott az évnyitón, sose gondoltam volna, hogy azok valósak voltak. Én mindig a kis álmaimat dédelgettem, hogy egyszer majd a családommal lehetek újra, már néha bele is képzeltem a hangokat a fejembe, mintha ők itt lennének. Kezdtem volna megőrülni? Elég necces lett volna tizenegy évesen. – Adrian Nott? Lehet, hogy hallottam, csak… nem sikerült felfognom. – húztam el számat kissé csalódottan. – Oh, ilyen sokan? De akkor… A szüleim miért? – értetlenkedtem össze-vissza, leginkább a fejemben zajlódtak le a szüleim szavai, miszerint „Te vagy az utolsó, a Nottok nincsenek többé”. De, amit Karen mond, szólíthatom Karennek nem? Vagy… Hogy kellene hívnom? Unokanővér? Vagy „testvér”? Fogalmam sincs, de azt hiszem a Karen megteszi, még a végén túlzásokba esek, és olyanokat nyögnék ki, amik nem lennének helyén valóak. Meg aztán önmagamat sem szeretném becsapni a lelkesedésemmel az „elveszett” családomat illetően. - Nos, itt vagyok, Devan Nottként. – vontam meg vállamat. – Az én részemről is meglepetés, mert egész idáig tévhiteket ringattam, elég furcsa, hogy pont most és nem év elején, de… örülnöm kéne, nem? – nagyon igyekeztem, hogy a hangom magabiztos maradjon. Ha itt és most elcsuklana, nem tudom hogyan érezném magam, ezért minden igyekezetemmel azon voltam, hogy fenntartsam a komoly énemet. - Meghiszem, hogy ritka. – bólogattam egyetértően. Ha korábban tudomást szereztek volna rólam, valószínűleg én sem annál a családnál kötöttem volna ki, vagy épp nem hittem volna azt, hogy a valódi családom már kihalt. - Ugyan. Nem ismertem őket, így még könnyebben fel tudtam dolgozni, amikor a mostohaszüleim közölték velem, de azt, hogy kik voltak, nem tudom. – csóváltam fejemet. Kicsit sajnáltam is magam, amiért nem tudtam normális válaszokat adni neki, holott itt lett volna a lehetőség. A kérdésére csak kíváncsian vetettem fel fejemet és vártam a folytatást. – Tudod? – pislogtam. Nem akartam belefolyni a múltjába, de az, hogy ő is elvesztette a szüleit, valamiért együttérzést sugalltatott velem. - Bocsi, de a Nott-on kívül nem tudok róluk semmit. – ingattam fejemet újból. – Valamiért a mostohaszüleim nagyon el akarták titkolni ezt, az okát viszont nem tudom. – vontam meg vállamat, majd a nevetésére próbáltam egy óvatos, halovány mosolyt ejteni, ám ajkaim csak megrándultak. Nem tudtam hirtelen, hogy sírjak-e vagy nevessek. - Jó, jó, igaz. – bólogattam majd összeszorított ajkakkal küzdöttem vissza a feltörő érzelmeimet. Nem tudtam mi van velem, de nem tudtam uralkodni magamon. Valami furcsa érzés kerített hatalmába, mintha egy álmom vált volna valóra, mégis esetlennek éreztem magamat, aki nem tudja kezelni a helyzetet. – Nem tudom miért. – a mostohaszüleim persze kedves család, nem panaszkodhatok, de az eredeti szüleimről egy szót sem akartak beszélni. - Az jó lenne, menjünk. – adtam a válaszomat egy bólintással együtt, majd megindultam utána. Tekintetem megakadt a papírkupacon, ami az asztalán helyezkedett. – Novellákat írsz?
szószám: 606♘ zene: Memories ♘ Who are you? ♘ [You must be registered and logged in to see this link.] ♘
Már korábban is feltűnt a hatalmas könyvstócokkal mászkáló gyerek, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Az emlékeim dédelgetésével voltam elfoglalva, épp ezért hamar elfeledkeztem a fiúról, és leginkább arra ügyeltem, hogy ne ejtsek foltot a papíron, vagy javítás nélkül tudjam teleírni az oldalakat. Csakis akkor figyeltem fel, amikor meghallottam a vezetéknevemet. Nem gondoltam volna, hogy akad más is a könyvtárban, akivel ezen a néven osztozkodnék. Épp ezért, döntöttem úgy, hogy utánajárok a dolognak. Nem tudtam eldönteni, hogy szerencsétlen mennyire megszeppenhetett a hirtelen felbukkanásom miatt, pedig nem terveztem ráhozni a frászt. Csupán érdekelt az esetleges rokoni kapcsolat, meg aztán, örültem volna, ha beszélgethettem volna valakivel. Egyelőre a szemei, a könyvek iránti mániája és a vezetékneve miatt olyan hetven-nyolcvan százalékig szinte biztos voltam benne, hogy lehet közünk egymáshoz. ‒ Devan Nott? ‒ ismételtem meg halkan, elgondolkodva a nevét. Még sose hallottam volna, hogy a rokonságban emlegették volna, bár tény, mostanában csak Theóval tartottam a kapcsolatot, egy ilyen kicsi fiú könnyedén kikerülhetett a látóterünkből. ‒ Igen, akármilyen hihetetlen, régebb óta viselem ezt a nevet, mint te a sajátodat ‒ tettem csípőre a kezeimet, és halványan elmosolyodtam. Adriannel volt egyidős, mégse volt olyan pukkancs, mint az öcsém. Legalább is, egyáltalán nem tűnt annak, de úgy gondoltam, ettől függetlenül talán kijöhetnének. ‒ Lehet ismered az öcsémet, most elsős. Adrian Nottnak hívják. Rajta kívül van még egy öcsém, aki a Griffendélbe jár, ő Chase, és van egy ikertestvérem, szintén griffendéles, ő Gavin ‒ Gavin említésére lehervadt a mosoly az arcomról, de igyekeztem úgy tenni, mintha semmi nem történt volna. ‒ Rajtuk kívül még van két bátyám, ők már dolgoznak egy ideje, és van egy unokatestvérem a Mardekárban, Theodore. Szóval, vagyunk itt egy páran Nott-ok. Épp ezért lepődtem meg, amikor meghallottam, hogy a könyvtáros szólt neked. Azt hittem, valamelyik családtagom van itt, vagy netán engem hívott, holott én nem kértem semmit. Aztán megláttalak téged, eszembe jutott, hogy a beosztási ceremóniánál hallottam a nevedet, és gondoltam, rákérdezek a dologra ‒ engedtem le a kezeimet, miután elmagyaráztam neki, hogy miért is támadtam le ilyen hirtelen, és hogy egyáltalán nem volt egyedül ebben a kastélyban. ‒ Vagyis az ritka, hogy nem tudunk egy lehetséges rokonról ‒ vigyorodtam el. Bezzeg, ha a családi birtokunk még meglenne abban volt egy szoba, amiben pont az ilyen családi kapcsolatokat tartottunk nyilván, de mindez elveszett, amikor lefoglalták az otthonunkat. ‒ Ó, részvétem ‒ tűntem el a mosoly az arcomra. Jóval komolyabban meredtem rá, miközben finoman megérintettem a vállát. ‒ Tudod mi a közös bennünk a vezetéknevünkön kívül? Az, hogy én is elveszítettem a szüleimet. Pontosan tudom, milyen pocsék érzés ‒ grimaszoltam, hiszen a mai napig pokolian kínzott a hiányuk. ‒ Esetleg a nevüket nem tudod? Már az is nagy segítség lenne ‒ kérdeztem tétován, majd a kérdésére halkan felnevettem. ‒ Persze, nem szórakoznék ilyenekkel. Meg aztán, ha nem lennék az, akkor minek zaklatnálak ilyen kérdésekkel? ‒ billentettem oldalra a fejemet, miközben azon tűnődtem, hogy vajon a kis srác esetleg beetetése mögött is a nagyszüleim állhattak-e. ‒ Érdekes. Nem tudom mit hordtak össze, de Nott család többé-kevésbé él és virul. Legalább is, többen vagyunk a semminél ‒ forgattam meg a szemeimet. Számomra sértő volt, hogy letagadtak minket, sőt már azt fontolgattam, hogy nyomozást indítok a titokzatos mostohaszülők kapcsán. ‒ Nem ülünk le? Ha gondolod, szívesen mesélek neked a családomról, vagy a lehetséges családodról ‒ invitáltam az asztalomhoz, amin még mindig ott száradtak a legutóbb teleírt oldalak. Szerettem volna a dolog végére járni. Elvégre, nem járt akárki ezzel a névvel a világban, és egy új Nott váratlan felbukkanása talán némi vérfrissítést hozhatna a családi kapcsolatokba.
Napról napra egyre kimerítőbbnek tartom a mágiatöri órákat. Valahogy sose jönnek úgy össze a mondatok, hogy valami értelmes háttér sztorit kreáljanak a régmúltról. Nagyon agyzsibbasztó tud lenni egy-egy tanagyag, ami most is rendesen megizzaszt. Újabb délutánt vagyok hajlandó a könyvtárban tölteni, ami amolyan második otthonként szolgál, amióta a Roxfortba kerültem. Itt élem ki a tanulási iránti vágyaimat, s fő-fő tervem, hogy minden itt lévő könyvet szóról szóra elolvassak, mire az egyetemista éveimbe fognék bele. Még mielőtt egy halom könyvvel tértem volna a szokásos eldugott kis részemhez, megkértem a könyvtárosnőt, hogy ha megtalálja az egyik legrégebbi mágiatöri könyvet, akkor jó lenne ha értesítene róla. Elvileg az olyan részen volt, ami nem feltétlenül diákok számára lett tervezve. Gondolom a kopottabb, szakadtabb könyveket nem merték az elsősök kezébe adni, ám esetemben egy picivel másabb volt a helyzet. Az év kezdete óta segítettem elpakolni a könyvtárban, még akkor is, ha más hagyott rumlit maga után, ezáltal kialakítottam magamnak egy pozíciót a könyvtárosnál, s a sok elismerő pillantás mellett betekintést nyerhetek egy-két öregebb kötetbe. Letelepedtem tehát a két könyvespolc közötti asztalhoz, amit egészen betoltak a falhoz. Számomra ez volt a legkülönlegesebb hely, ezért is sajátítottam ki ezt a kis zugot. A nevem hallatán viszont azonnal felpattantam, s lelkesen indultam el a nő irányába, kinek kezében ott díszelgett az általam áhított könyv. Miután megköszöntem és átvettem egy magas, sötétebb hajú felsős –talán egyetemista- állta utamat. A könyvemet fogdosva pillantottam fel, ráemelve kérdő, kék szemeimet, miközben próbáltam kiolvasni arcáról, hogy mit akar. Értékeltem, amiért lejjebb hajolt, így nem kellett kicsavarodott nyakkal küzdenem a magasságok miatt. - Szia… - böktem ki apró habozás után, hisz’ nem igazán tudtam többet mondani neki, lévén, hogy ő jött ide, még csak ismerős sem volt, így evidens volt számomra, hogy megvárjam ameddig ő kezd bele a mondandójába. Most már tényleg érdekelt, mert nem igazán volt rám jellemző, hogy idősebb diákok szólítgassanak le. - Igen, mivel Devan Nottnak hívnak. – ejtettem ki számon, aztán kellett egy röpke idő, mire felfogtam, hogy ő is a Nott vezetéknevet toldotta a neve után. – Hogy… Karen Nott? – pislogtam értetlenül. Nem kicsit volt fura, mert úgy igazából egyszer hallottam a Nott nevet még a teszlek süveges eseménynél, akkor is azt hittem rosszul hallok. Nott? Talán több is? Eddig hazugságok hada közt éltem volna? Vagy egyáltalán Nottnak nevezhetem magam? Aztán a keze közeledése zökkentett ki a furcsa gondolatmenetemből. - Valóban ritka. – helyeseltem. – A szüleim meghaltak miután megszülettem, a mostohaszüleim meg nem meséltek róluk, úgyhogy… sajnálom, de nem tudom, hogy ismered-e őket. – adtam a kissé csalódott választ a könyvemet szorongatva. - De... Te tényleg Nott vagy? Azt mondták már mindenki meghalt, ezért sem reménykedtem, sőt... ezért kaptam mostohaszülőket. - húztam egy óvatos mosolyra a számat, közben igyekeztem felfogni, hogy mi is történik jelen pillanatban. Eléggé hihetetlen tényezőnek tartottam azt, hogy egy Nott állt előttem, ettől elszorult a torkom.
szószám: 419 ♘ zene: Memories ♘ Who are you? ♘ [You must be registered and logged in to see this link.] ♘
Hosszú hónapok óta, mondhatni, végre kiegyensúlyozottnak éreztem magam. A könyvtárban ültem, élveztem az édes csendet, amely körülvett, magamba szívtam a régi könyvek illatát, nem foglalkoztam az égvilágon semmivel, csak a lelkemben égő szavakkal, gondolatokkal, amelyeket egy kis bőrkötéses könyvben vetettem papírra. Belemártottam a pennámat a tintába, s visszatértem az íráshoz. Amióta átkerültem a Roxfortba, egy sort se írtam. Megannyi megkezdett novellát hagytam félbe, s végre volt egy is időm, hogy elővegyem ezt az apró könyvet, amelynek az elejében még apám kézírása szerepelt. Eleinte könyvelési számításokat végzett benne, majd azokat a meséket kezdte lejegyezni benne, amelyeket esténként hallhattunk tőle. Ezeket a meséket már befejeztem helyette. A szálkás betűit felváltották a sajátjaim, amelyek jóval bonyolultabbak és megmunkáltabbak voltak, mint az övéi. Ez a közös könyvünk volt. Nem is emlékeztem már rá, hogy Adrianen kívül megmutattam-e a fiúknak. Jóval anya halála előtt találtam ezt a könyvet a padláson, azóta is legalább oly’ nagy becsben tartottam, mint azt a megviselt Poe-kötetet. Ez is egy apró darabka volt apámból, az emlékéből, amelyhez ragaszkodtam. Talán, egyszer, ha eljutok odáig, hogy lesz majd egy férfi, aki mellett megállapodok, és családot alapítunk, akkor majd én is ezeket a meséket fogom olvasni a saját gyerekeimnek, mi több hozzáteszek majd az apám által kreált világokhoz. A sok körmöléstől megfájdult a kezem. Finoman leráztam róla a zsibbadtságot, a pennát a tintatartóba helyeztem, és átfutottam a korábban írt oldalakat. Olvasás közben azonban a könyvtáros hangja átszakította a csendet, amely nemrégiben még a könyvtárban honolt. Egyetlen szóra, egyetlen névre figyeltem csak fel. Nott. Először azt hittem, nekem, vagy valamelyik családtagomnak szólt, de amikor oldalra pillantottam, és szőkésbarna hajú kisfiút láttam. Nagyjából Adriannel lehetett egyidős. A gyerekről eszembe jutott, hogy a beosztási ceremóniánál Theodore-ral felfigyeltünk egy másik Nott vezetéknevű gólyára, de nem volt alkalmam még felkutatni őt, sőt teljesen kiment a fejemből. Most azonban, kaptam az alkalmon, felálltam a helyemről, és a gyerekhez sétáltam. Megpróbáltam a lehető legkedvesebb arcomat mutatni, s kivételesen, nem esett nehezemre a dolog, hiszen napok óta olyan különös nyugalom szállt meg, hogy minden erőszakosságra, vagy agresszivitásra utaló vonás eltűnt az arcomról. ‒ Szia. Ne haragudj, amiért zavarlak ‒ szólítottam meg, talán picit lejjebb is hajoltam, hogy a köztünk lévő magasság ne legyen olyan zavaró. ‒ Azonban, az imént téged hívott a könyvtáros Nottnak? ‒ érdeklődtem, majd hamar magyarázatot is fűztem hozzá. ‒ Mert, tudod, engem is így hívnak. Karen Nott vagyok ‒ nyújtottam a kezemet felé, jelezve, hogy semmi hátsószándékom sincs vele szemben, csupán szeretnék elbeszélgetni vele. ‒ Nem túl gyakori ez a vezetéknév ebben az országban, legalább is, az összes Nott-ot ismerem, akivel rokoni kapcsolatban állok, és érdekelne, hogy veled mi a helyzet. Hogy hívják a szüleidet? Hátha ismerem őket… ‒ folytattam a magyarázkodást. Nem volt szép így letámadni szerencsétlent, de attól, hogy békés voltam, nem jelentette azt, hogy türelmes és időmilliomos is. Viszont ezek után elhallgattam, hagytam, hogy feldolgozza a hallottakat, és időt adtam neki, hogy megválaszolhassa a kérdéseimet, amikből még bőven akadt.
