Nem szabad kihagyni!

Az új küldetés
hamarosan kezdetét veszi
Kalandra jelentkezők
⊰ 1 - Játékos neve
⊰ 2 - Játékos neve
⊰ 3 - Játékos neve
⊰ 4 - Játékos neve
⊰ 5 - Játékos neve


ϟ Harry Potter - Days of future past ϟ
 
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Üdvözlet!


2000-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 1999-2000-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, lassan négy éve végleg megszűnt létezni. Megmaradt hívei bujkálnak, és az auroroknak hála egyre ritkábbak az ex-halálfalókról szóló hírek is. Úgy tűnik, hogy a varázslóvilágot jelenleg béke és nyugalom övezi, de vajon meddig? Légy részese te is az új kalandoknak!

Az oldal alapítása:
2014. október 2.
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Promóink




Legfrissebb



ϟ Jonas Black vityillója
  Yesterday at 20:57
Kalandmester

ϟ Farkasálmok
  Yesterday at 18:05
Joyce Brekinridge

ϟ Képességdobás
  Yesterday at 15:25
Felicity Barlow

ϟ Felicity Barlow
  Yesterday at 15:11
Felicity Barlow



A hónap posztolói
Cody Armstrong
 
Armand Stansson
 
Daniel G. Paisley
 
Luna Lovegood
 
Perselus Piton
 
Jacob Troops
 
Christopher Graves
 
Tim Roberts
 
Sidney Smallwood
 
Madeleine Eastwick
 
Statisztika

Összesen 593 regisztrált felhasználónk van.

Legújabb felhasználó: Felicity Barlow

Jelenleg összesen 39644 hozzászólás olvasható. in 3507 subjects
Ki van itt?

Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 2 Bots



A legtöbb felhasználó (77 fő) 2014-10-02, 18:29-kor volt itt.

Share|

We hunt those who hunt us

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
SzerzőÜzenet
Solomon R. Preston
Reveal your secrets

avatar

Varázshasználó

ϟ Kor : 45
ϟ Hozzászólások száma : 54

TémanyitásTárgy: Re: We hunt those who hunt us 2014-10-16, 12:01




Shenzi & Solomon

[You must be registered and logged in to see this image.]


Én se vagyok túlságosan beszédes alkat, de ez a lány még engem is alulmúl, bár persze ha azt nézzük,hogy a szeme láttára trancsírozták fel a családját... Még mindig nem tudom, hogy a fenébe élte túl. A farkasok nem szoktak hibázni és főleg nem szoktak kihagyni senkit sem a szórásból. Elbújhatott, de akkor sem világos, hogy miért nincs rajta ruha. Esetleg volt valami pasija, aki szintén a tetemek között fekszik és vele épp akció közben voltak, más tippem nincs, de ez az, amit most nem fogok megkérdezni, legalábbis nem ilyen nyíltan. Egyelőre még az is kérdés, hogyan fogok belőle válaszokat kihúzni, de mindenképpen szükség lesz rá, hiszen lássuk be akár ő is lehet a vadász és nem pedig az áldozat. Ezt is eshetőségként számon kell tartani továbbra is, és persze ennek fényében figyelek is a mozdulataira.
Az is valami, hogy sikerül leültetni és lepakolni elé a ruhákat, bár láthatóan esze ágában sincs nekiállni felöltözni, nekem meg eszem ágában sincs nekiállni öltöztetgetni. Majd ha megjönnek a többiek, akkor valami lelkes amatőr foglalkozik vele, én nem tartok még itt, hogy sérült lelkeket kelljen ápolgatnom, nagyon nem. Majd lepasszolom valami kölyöknek, amúgy is át kéne nézni, hogy nem harapta, karmolta-e meg az a dög, már amennyiben bebizonyosodik, hogy egyáltalán itt volt az eset alatt. Inkább igyekszem tartani a szemkontaktust és mással nem nagyon foglalkozni az egyszerűség kedvéért, maximum a kabátot igazítom kicsit meg rajta, hogy eleget takarjon és csak aztán dőlök hátra, amikor legalább az italt megissza, és persze még kér... A franc se tudja kiismerni az áldozatokat, meg nőket, meg úgy általában az embereket. Felszökik a szemöldököm, de aztán csak sóhajtok egyet és végül bólintok. Feltápászkodom, hogy ide hozzam az üveget, hogy aztán ne kelljen újabb köröket futni és szépen töltök neki.
- Azért ne esünk túlzásba, az se hasznos, ha kiüti magát. - úgy marha nehéz kikérdezni. Mindenesetre próbálom azért a tekintetét magamra irányítani, hogy lássam mennyire beszámítható, vagy mennyire lenne képes bármire is válaszolni. Értékelném, mert nem akarok itt ülni napestig. Ha jelzek, hogy jöhetnek, akkor egy pillanat alatt itt van a csapat, hogy eltakarítsanak, de először szeretnék lehetőség szerint én elbeszélgetni vele, ez mégis csak az én ügyem. - Valamire azért emlékszik? Megpróbálhatna felidézni ezt-azt. Mit látott? Hol volt, amíg... történtek a dolgok? Máshogy nem járhatunk ennek a végére, csak ha segít. - hatni a lelkére, nem tudom, hogy ebben az esetben mennyire lehet, de azért próbálkozom, mert hát lássuk be, muszáj. Magától kétlem, hogy nekiáll majd elmesélni pontosan, hogy mi történt, valahogy nekem kell kihúzni belőle a részleteket, hogy legalább bármilyen nyom legyen, amin elindulhatunk.




Ezért nem beszélek
sokat.
[You must be registered and logged in to see this image.]    [You must be registered and logged in to see this image.]
Mindig kimondom,
amit gondolok.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: We hunt those who hunt us 2014-10-15, 14:46

solomon and shenzi
came back haunted

Meglepő módon az emberünk nem túlzottan akar együttérzést tanúsítani, habár ez engem alapjáraton még talán szórakoztatna is, csak ugye jelen pillanatban nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy emiatt kiessek a szerepemből, ezért inkább úgy teszek, mint akit egyrészt nem érdekel a dolog, másrészt meg fel sem tűnik neki, hiszen nem is lát egyebet a lelki szemei előtt, csak a szétmarcangolt tetemeket.
És magamban jót mulatok persze. Mármint a tetemeken, a férfi nem létező empátiáján, meg úgy az egész helyzeten…
Katatón állapotba kerülök, miután oly’ nagylelkűen közli velem, hogy rajtuk már bizony nem lehet segíteni. Illetve csak eljátszom a sokkos állapotban lévő ostoba libát, mindeközben azért figyelek a részletekre. Többek között arra is gondosan ügyelek, hogy hitelesen alakítsam a szerencsétlent, és esetlenül bukdácsoljak be a házba az újdonsült pártfogóm oldalán. Merthogy kénytelen engem tutujgatni, máskülönben a saját lábamban botlok el, annyira kis… szánalmas vagyok. Könnyen eljátszom a gyászolót, az áldozatot, és úgy összességében akármit. Nem véletlenül vagyok még mindig életben. A legtöbben a saját idiotizmusuk miatt haltak meg a fajtámból, mert képtelenek voltak azonosulni a környezetükkel, nem voltak eléggé simulékonyak ahhoz, hogy túléljék a viszontagságokat. Én az voltam. Én az vagyok. Ráadásul végső esetben nekem ez is csak egy játék, egy vicc. Önmagam szórakoztatására találtam ki az egészet, mert így sokkalta mókásabb az a bizonyos macska-egér játék, mint a hagyományos úton-módon.
Szótlanul és bambán bámulok magam elé akkor is, amikor odabent a házban leültet. Amíg sikeresen eltűnik a látószögemből, addig természetesen unottan forgatom meg a szemeimet, és kiötlök valami B tervet, ha esetleg a mostani terv nem jönne be. Habár nem volna rossz tudni, hogy mi is az a mostani terv, mert javarészt én most csak improvizálok. A hecc kedvéért, ugyebár.
Aztán visszajön, ruhákkal. Gondolatban felvonom a szemöldökömet, hogy ebből vajon mi sül majd ki, ám neki továbbra is csak azt az esetlen és tehetetlen lányt mutatom, aki képtelen magától bármit is tenni, mert hát az lesz csak az igazi poén, ha ő öltöztet fel. Elvégre ilyen még nem volt, és egyszer mindent el kell kezdeni, nemde?
Éppen ezért úgy nézek a ruhadarabokra, mintha még sosem láttam volna ilyet azelőtt. Egy másodperc erejéig kérdőn pillantok magam elé, majd hamar eltűnik ez az időleges kérdőjel a tekintetemből, és újra az érdektelenség lelhető fel az arcvonásaimon. Nekem már minden mindegy. Ugyanakkor nem ragadtathatom el magam túlzottan, hiszen végeredményben itt is, mint mindenben, meg kell találni az arany középutat, hogy ne keltsek feltűnést a viselkedésemmel. Igaz, a ruhákat nem veszem fel, de amikor a kezembe nyom egy pohár tequilát, akkor nem húzom sokáig az időt. Először alaposan szemügyre veszem az italt, méricskélem, majd gondolok egyet és egy húzóra leküldöm a torkomon. Nehogy már azt mondhassa valaki, hogy pazarlom a drága nedűt, és persze ő se állíthasson olyat, hogy használhatatlan vagyok. Mert nem vagyok, csak egy ilyen tragikus baleset feldolgozásához bizonyos, hogy több pia kell, ha logikusak nézzük a helyzetet.
Tehát odatolom elé az immáron üres poharat, ezzel jelezvén, hogy a ruhák helyett inkább ebből kérek repetát.


▲ ígérem, a következőben már beszélni is fogok Very Happyfunhouse ▲ 494 ▲ made by
Vissza az elejére Go down
Solomon R. Preston
Reveal your secrets

avatar

Varázshasználó

ϟ Kor : 45
ϟ Hozzászólások száma : 54

TémanyitásTárgy: Re: We hunt those who hunt us 2014-10-15, 10:40




Shenzi & Solomon

[You must be registered and logged in to see this image.]


Az a baj, hogy soha sem az együttérzésemről voltam híres. Jó-jó segítek én másokon és nem véletlenül vagyok auror, de az, hogy le tudjak kezelni egy totál összetört nőt... lányt nem az én asztalom. Nem egy nyüves pszichológus vagyok. Finnegan tuti, hogy tudná mit kell tenni, talán még a kis kezdő Marion is, bár ő jó eséllyel a csekély terepmunkának hála most valahol a bokrok között térdelne, hogy kiadja magából a reggelijét, vagy még a tegnapi vacsoráját is biztos, ami biztos alapon. Nem sok hasznát venném igazából most egyiküknek sem, azon kívül, hogy nem nekem kéne összekaparnom a lányt. Valahogy azért mégis csak meg kell próbálni, mert egyrészt nincs rajta ruha, másrészt azért mégis csak kezdi zavarni a dobhártyámat a folyamatos jajveszékelése. Jó, talán túlzok, de a sírása is határozottan idegesít, szóval azt is jó lenne hanyagolni egy időre, nem szívesen hallgatom sokáig.
Megpróbálok segíteni neki felállni, amire persze csak még jobban kiakad, de legalább a kabát rá kerül - az egyik kedvencem és csupa maszat lesz, éljen! Mondjuk, hogy kis lépés ez neki, de még kisebb nekem, amikor végül csak sikerül felállítanom. - Rajtuk már nem nagyon lehet segíteni, maximum egy vödör és egy lap... Szóval meghaltak. - együttérzés... gyakorolnom kéne a kollégák szerint, de most könyörgöm, azért mert ki van borulva még igazán nem kell átmenni teljesen agyhalottba. Ott kint csak trancsírozott maradványok vannak, abból még egy profi kirakós se tudna semmit építeni, maguktól pedig végképp nem fognak összeállni. Fel nem foghatom, hogy az, aki sokkos állapotban van, miért veszíti el a logikáját... Meghaltak és kész, lehet bőgni rajta, de ne várjuk már el, hogy a húscafatok egységbe tömörüljenek újra.
Amikor beérünk sikerül remélhetőleg leültetni valami közeli székre. Ha más nem, hát felállítok egyet, ha idebent is tombolt az a szörnyeteg, de jó lenne, ha nem nekem kéne tartanom a csajt, mert úgy nehéz lesz felmérni a terepet és még nehezebb ruhákat keresni. Körülnézek tehát, hátha lelek valami használhatót, legalább egy póló és egy nadrág. Nem én fogom felöltöztetni bakker, mint valami babát, ezeket csak fel tudja venni. Le is teszem elé szépen az asztalra, maximum akkor segítek, ha nagyon nem sikerül rávennie magát, hogy csináljon valamit.
- Szerezzek valamit inni? Várjon... - víz, és társai nem játszanak, nyitogatom addig a szekrényeket, amíg nem találok valami igazán ütőset és töményet. Végül egy üveg tequilán állapodik meg a tekintetem. Talán leégeti a torkát, de hátha hajlandó lesz legalább kicsit magához térni, mert így elég nehézkes lesz kifaggatni, hogy látott-e valamit, ami használható. Valami jellegzetességet, akármit és persze közben figyelhetek, hogy mennyire mond igazat. A Veritaserum mindig csak az utolsó megoldás, amúgy se használhatjuk hivatalosan - legnagyobb sajnálatomra - csak megalapozott gyanú esetén. Olyan ez, mint a házkutatási parancs a zsaruknál. A kezébe nyomok végül egy kis pohárkát a cseppet tüzes itallal. Remélem, hogy felhajtja szépen és magához tér végre.




Ezért nem beszélek
sokat.
[You must be registered and logged in to see this image.]    [You must be registered and logged in to see this image.]
Mindig kimondom,
amit gondolok.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: We hunt those who hunt us 2014-10-13, 22:24

solomon and shenzi
came back haunted

Nem túlzottan esik nehezemre előadni a kétségbeesett lány szerepét, aki éppen a családját gyászolja, mert valamiféle fenevad széttépte őket, aki nem mellesleg én voltam. Ugyebár.
Persze nem vagyok ostoba, eszem ágában sincs idő előtt elbízni magam, elvégre meglehet, hogy ő is csak egy szerepet játszik. Eljátssza, hogy hisz nekem, közben meg mégsem. Úgyhogy nem, nem fogok belesétálni a saját csapdámban, inkább játszom tovább az újdonsült szerepemet.
Zokogok, keservesen jajveszékelek, nyöszörgök, kaparom a saját húsomat, mintha ezzel próbálnám megtisztítani a testemet a vértől. Sokat tanulmányoztam az embereket, a reakcióikat, az érzelmeiket. Mindent tudok róluk. Eltanultam tőlük, ha már nekem nincsenek ilyesfajta érzéseim. Illetve még ha vannak is, akkor azokat egészen máshogy adom a világ tudtára. Általában pusztítva, vérengzést hagyva magam után, és egyéb nyalánkságok. Ugyanakkor nagyon jól tudom, hogy egy normális lány hogyan viselkedne egy ilyen szituációban. Pontosan úgy, ahogy jelenleg én is viselkedem. Kiakadva. Zaklatottan. Pánikszerűen kapaszkodva a valóságba, hogy ne kapjak sokkot… itt és most. Legalábbis ezt játszom, miközben magamban persze jót mulatok.
Fapofával bámulok magam elé, és hagyom, hogy rám terítse a kabátját. Nem is reagálok semmit a mondandójára, sőt szinte meg sem hallom a szavait – direkt. Mert egy normális ember most így viselkedne. Sokkot kapna. Nem tudna figyelni a részletekre. Én persze mindeközben tökéletesen képben vagyok, minden kis apró részletre figyelek, hogy azokat majd a későbbiek folyamán fegyverként használhassam fel ellene. Vagy nem. Akárhogy is, ártani nem árthat. És mint azt tudjuk, ebben a mai világban leleményesnek kell lenni, máskülönben véged van. Márpedig én világéletemben leleményes voltam, és ha engem kérdeztek, ennek köszönhetően vagyok még mindig életben. Nem mintha annyira számítana…
- De ne… – nyögöm vérszegényen magam elé, amikor próbál felhúzni a karomnál fogva. Kétségbeesetten ragadom meg a vállát, ujjaimat mélyen a húsába vájva, ezzel mintegy tiltakozásképp, hogy én még nem akarok felkelni a földről. Hiszen azt sem tudom, hogy hol vagyok, elvileg. – Ne ruhát keressen, hanem segítsen rajtuk! Segítsen… Rajtuk segítsen... – zokogok fel keserűen, újfent. Aztán persze hagyom neki, hogy felsegítsen a földről, hogy aztán együttes erővel betámolyogjunk a közeli házba. Az általam szétmarcangolt család házába, ha jól sejtem.
Csupán egy bólintással jelzem, hogy megértettem a mondandóját, de továbbra sem áll szándékomban különösebben szóba elegyedni vele, hiszen jelen pillanatban annak is örülök, hogy élek. Legalábbis a színjáték szerint…
Mialatt beérünk a házba mindvégig ezzel a reményvesztett lemondással meredek magam elé, halkan sóhajtozva. Amennyiben pedig nem tartja a karomat eléggé ahhoz, hogy könnyedén meg tudjak állni a saját lábaimon, akkor még grátisz gyanánt el is botlok valamelyik fűcsomóban, csakhogy még hitelesebben alakítsam a védtelen és sérült leányzó szerepét, akit csak nemrégiben ért az a bizonyos vérfarkas-támadás.


▲ lesz ez jobb is (: ▲ came back haunted ▲ 430 ▲ made by
Vissza az elejére Go down
Solomon R. Preston
Reveal your secrets

avatar

Varázshasználó

ϟ Kor : 45
ϟ Hozzászólások száma : 54

TémanyitásTárgy: Re: We hunt those who hunt us 2014-10-08, 21:45




Shenzi & Solomon

[You must be registered and logged in to see this image.]


Soha se bízz senkiben, ez az aurorok első aranyszabálya. Természetesen ez soha sem egyszerű akkor, ha valaki olyan áll veled szemben, vagy inkább reszketve próbál megállni a lábán, aki ártatlannak és sebzettnek... tűnik. Ez itt a lényeg, hogy tűnik. Nem tudhatom, hol vannak a nő ruhái és miért van életben, ha körülötte mindenki meghalt. A farkasok nem szoktak válogatni, nem szokták átgondolni a tetteiket, hanem válogatás nélkül ölnek meg mindenkit, aki az útjukba kerül. Most viszont persze elég kellemetlen, hogy még csak egy talár sincs nálam, mert most kéne, mert legalább eltakarhatná magát vele, bár mondjuk a vér amúgy is olyan, mint valami testfestés, elég sokat takar, én meg azért már nem vagyok húsz éves, hogy ne tudjak mit tenni egy mezítelen leány láttán.
Az arcomon megmarad a komor ábrázat, a rezzenéstelen tekintet. Hinni neki? Nehéz, mert bár hitelesen játszik, mert bár ártatlannak tűnik, de tudjuk jól, hogy soha sem okos döntés csak úgy látatlanban ítélni. Egyszerűen nem lehet, nem szabad, mert bárki átverhet, főleg egy ilyen világban, főleg egy ilyen illető esetén, akinek már jó ideje a nyomában vagyok. Meg fogom találni idővel, talán már most is itt áll előttem. Solomon Preston nem az a fickó, aki bármit is feladna az életében. Nem és ez most sem lesz így. Vagy ő, vagy én... egyszerűen ez a vége, ez kell, hogy a vége legyen.
Ettől függetlenül én se lehetek érzéketlen, mert nem tudhatom, hogy netán nem mégis csak ártatlan áldozatról van szó, akinek sikerült elbújnia valahol. Zokogok, tényleg úgy tűnik, hogy átéli a helyzetet, mintha ténylegesen a szerettei haltak volna meg itt, mintha épp valamelyik számára fontos személyt próbálná épp összerakni, ami mint tudjuk esélytelen. Végül közelebb lépek, sóhajtva egyet, de persze figyelve minden apró jelre, miközben lekanyarítom a kabátomat a vállamról. - Jöjjön, keresünk valami ruhát. - egyelőre csak a kabátomat terítem a vállára, és nyúlok a karja alá,hogy felhúzzam a földről. Nincs értelme masszírozni a maradványokat, azok már nem állnak össze, ellenben kellene neki valami ruha, azt pedig találhatunk a házban. Aztán majd szépen elmesélhet mindent, én pedig figyelem a reakciókat és nem utolsó sorban, majd azt is meg kell néznem, hogy nincs-e rajta sérülés, kezdve azzal, hogy esetleg megharapták, folytatva ott, hogy teszem azt a körme alatt véres cafatok sorakoznak. Mert hát... ki tudja. - Bemegyünk, segít nekem először is ruhát keresni, aztán keresünk valami erőset. - az jót szokott tenni, és csak van a háznál. Vodka, netán whiskey... bár én sörnek jobban örülnék, de hát szolgálatban még se csapolhatok meg csak úgy egy családot, még ha nekik már nem is igazán lesz rá szükségük ilyen állapotban. Mindenesetre, ha a nő engedi, akkor segítek neki felállni, hogy besegítsem az épületbe, hogy aztán ott leültessem lehetőség szerint.




Ezért nem beszélek
sokat.
[You must be registered and logged in to see this image.]    [You must be registered and logged in to see this image.]
Mindig kimondom,
amit gondolok.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: We hunt those who hunt us 2014-10-08, 02:20

solomon and shenzi
came back haunted (+16 or +18?)

Meglehet, hogy nem kellett volna ilyen önfeledten a véres húscafatokban dagonyáznom, elvégre már véget ért a telihold, lezajlott a ciklus, nyugodtan hazamehetnék, mint aki jól végezte dolgát, de valamiért olyan érzésem van, hogy maradnom kell. Még egy kicsit. Ezt súgja a belső hangom, az a nem létező…
Hogy a ruháim hova tűntek az est folyamán, az meg már megint egy nagyon jó kérdés, ugyanis valahol ott lehet a pálcám is. Illetve nem, talán én lepődök meg a leginkább azon, hogy a pálcám itt hever az általam felavatott – vagy inkább megteremtett? – temető közepén, jobban mondva az egyik tetem alatt. Szintén csupa vér, nem meglepő módon, és ahogy megfogom a markolatát, rendesen ki is csúszik a kezemből, így hát elsősorban megpróbálom némileg megtisztítani a kezemet. Legalább azt, ha már mást úgysem tudok, és nem is akarok, attól függetlenül, hogy ilyen kinézettel igencsak nehézkes lesz hazajutni. Hát akkor a szerelésemről meg már nem is beszélve, ami nagyjából kimerül az évakosztüm fogalmánál. Biztosan nem lenne feltűnő egy vértől csatakos meztelen lány az erdőben sétálgatva, vidáman fütyörészve… mint valami groteszk műsor.
Gondolataimból egy jellegzetes csörtetés zökkent ki, valamint jobban beazonosítva a hang forrását; ismeretlen léptek zaja, és tulajdonképpen játszhatnám az ostobát, hogy vajon ki lehet ez az idegen, de inkább úgy döntök, hogy megkímélem magamat a felesleges köröktől, és tudomásul veszem az egyértelműt. Mégpedig, hogy ez az alak, akit még ugyan nem látok, lévén hogy háttal van nekem, de ez az a bizonyos alak, aki pofátlanmód követ engem már hetek óta. És most rám talált. Pont akkor, amikor gondoltam rá… nahát. Szinte vágytam erre a találkozásra. És nem csak hogy vágytam rá, hanem éreztem is. Igen, éreztem a zsigereimben, ezért kellett maradnom. Ettől a gondolattól pedig akaratlanul is kriminális mosoly képződik a szám szegletében, amit ő természetesen nem láthat, mivelhogy még mindig háttal áll nekem.
Szórakozottan eljátszok a gondolattal, hogy akkor most én mindjárt megfordulok, váratlanul, pálcástul és mindenestül, aztán kard ki kard, meglátjuk mi lesz. Nem sokba fájna ez a mozdulatsor, és vagyok olyan vakmerő és őrült, hogy megtegyem. De akkor hol marad a móka és kacagás? Sehol.
Ezért inkább észrevétlenül visszatuszkolom a pálcámat az alá a holttest alá, ahol az imént megtaláltam, majd hirtelen ötlettől vezérelve felzokogok. Érzéssel, keservesen, mint akinek most haltak meg a barátai, mint akinek most halt meg a családja, mint akinek most veszett oda az egész élete… Merthogy ez lesz a sztori, kérem. Mindjárt megtudjuk, hogy milyen színésznő lenne belőlem, ha esetleg időközben szakmát szeretnék váltani. Már ha egyáltalán megérem a holnapot, ami ugyebár nem biztos, de hát ettől szép az élet, nem igaz?
- Mind meghaltak… Megölte őket az a szörnyeteg… – jajveszékelek öregasszonyokat megszégyenítve, keserű és bánatos hanglejtéssel, még mindig zokogva, valósággal fuldokolva a könnyeimtől, amik immár lassacskán kezdik megtisztítani a vérmocskos arcomat. – Kérem, segítsen… segítsen rajtuk! – nyúlok oda az egyik tetemhez pánikszerűen, mintha még meg lehetne menteni. És még magam is elhiszem, hogy mindezt komolyan gondolom. Arról fantáziálok, hogy ezek itt a családom. A családom, akik eltaszítottak maguktól, csak azért mert más lettem. Megfertőződtem vérfarkas kórral, és nekik ennyi már elég volt ahhoz, hogy véglegesen lemondjanak rólam. Kitöröltek az életükből. – Segítsen rajtam… – suttogom magam elé alig hallhatóan, hogy még jobb legyen a színdarab, amit alakítok. Mindeközben még mindig háttal vagyok az illetőnek, ott guggolok az egyik embermassza előtt, aki feltehetőleg… nőnemű lény volt. Ő most az anyukám. Rajta kéne segíteni, elvileg. Nem mintha lehetne. Itt már senkin sem lehet segíteni…


▲ lesz ez jobb is (: ▲ came back haunted ▲ 563 ▲ made by
Vissza az elejére Go down
Solomon R. Preston
Reveal your secrets

avatar

Varázshasználó

ϟ Kor : 45
ϟ Hozzászólások száma : 54

TémanyitásTárgy: Re: We hunt those who hunt us 2014-10-07, 15:38




Shenzi & Solomon

[You must be registered and logged in to see this image.]


Pusztít és csak hullákat hagy maga mögött. A kóbor vérfarkasok a társadalom mételyei. Nem ítélem el mindet, nem ítélem el őket azért amik, csak azért amit tesznek és ez... akit már egy ideje üldözök, akinek újra és újra hallok a tetteiről veszélyes bestia. Akadnak olyanok, akik legalább visszafogják magukat, mint az a tanár, akiről Bishop mesélt. Nem nézem jó szemmel, hogy egy ilyen tanítja az ottani diákokat, de nem az én gyerekeim járnak oda, és amíg minden telihold időszakában issza azt a gondolom rémes bájitalt, addig nincs gond. Én maximum akkor takarítom el az útból, ha már gondot okoz, addig maradhat. Ellenben ez a másik... meg kell állítani, mert nem tesz semmi mást csak pusztít, mindent és mindenkit maga körül, amit pedig nem hagyhatunk annyiban sem én, sem a hivatal. Már egy ideje tisztában vagyok vele, hogy újra és újra felbukkannak a hírek a támadásairól, de engem csupán néhány hete állítottak rá. Persze nem csak úgy, a saját kérésemre, mert nem álltam meg tovább, hogy senki nem ér el semmit.
Szerencsére nem kell folyton Bishop nyomában járnom, így ezúttal sem ez a dolgom. Attól még auror vagyok, nem valami testőr... a képességeim nem erre valók, hogy így pazaroljam el, erről senki se álmodjon. Most pedig itt vagyok, egy újabb lehetséges helyszínen. A sikolyokat, az éktelen zajt jelentette be valamikor hajnal tájban valami fiatal kölyök a helyi rendőrségen. Muglik a környéken főleg, így persze a gyereket elzavarták, hogy minden bizonnyal csak rosszat álmodott. Persze én figyelek a jelekre és olyan nincs, hogy egy gyerek rosszat álmodik, csak a muglik vakok és hajlamosak nem észrevenni csak azt, ami a szemük előtt van, vagy még azt sem. Igen, már én is így vélem, hiába, hogy én is mulgik között nőttem fel, de az már elég rég volt, 11 évesen kerültem a Roxfortba, most pedig már túl vagyok a negyvenen, de nem vagyok öreg, azzal ellentétben amiket néha az ifjoncok a hátam mögött pusmognak.
Óvatosan közelítem meg a terepet. Hajnalodik... nem, nem ugrom ki az ágyból, ellenben a látvány cseppet sincs ínyemre, ami a szemem elé terül. Mondhatnád, hogy miért jöttem egyedül, de már nappal van lassan, már nem ártalmas, sőt talán el is fáradt a fickó... azaz... nő.
Hátulról látom csak meg, a pálca markolatára csúszik a kezem. A nő vértől csatakos, talán csak egy ártatlan túlélő, bár a ruhátlanság nem épp erre utal. Azért ennek is utána lehet járni, ha csak elbújt, akkor nem lesznek rajta másra utaló nyomok, mondjuk a körme alatt maradványok. A mezítelenségéről igyekszem nem tudomást venni, mert nem e miatt vagyok most itt, tehát nem mérvadó tényező. Ettől még lehetséges, hogy ő a farkas és az is hogy nem, ezért először még csak a torkomat köszörülöm meg.
- Hölgyem... - csak egy rövid megszólítás, hogy megforduljon. Az első pillantás, az első meglátott tekintet is sokat elárulhat valakiről, hogy vajon hogyan reagálta le az estet. A kezem ügyében a pálca, biztos, ami biztos alapon, hiszen sose lehet tudni. Ártatlan áldozat is lehet, ám veszélyes bestia is. Nem veszek be olyat, hogy nem akarta, hogy az átok hat így rá, hiszen kérhetett volna már segítséget és nem tette, ez nekem épp elég információ.




Ezért nem beszélek
sokat.
[You must be registered and logged in to see this image.]    [You must be registered and logged in to see this image.]
Mindig kimondom,
amit gondolok.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: We hunt those who hunt us 2014-10-07, 01:07

solomon and shenzi
came back haunted (+16 or +18?)

Holttestek társaságában és masszává állott, vértől tocsogó belsőségekben fetrengve ébredek. Lustán nyújtózom el az egyik tetemen, majd közelebbről is megcsodálom a mesterművemet. Hm, a félelem és a fájdalom a kedves delikvens arcára torzult, ahogy megfosztottam a fejétől az éjszaka folyamán. Merthogy minden bizonnyal ez történhetett, habár nem emlékszem a részletekre. Sosem szoktam. Sajnálatos módon ezzel jár a vérfarkas átok, hogy bármit is teszek, másnap úgysem emlékszem rá. Csak a pusztítás és a megcsonkolt emberek maradványai jelzik az utamat. Most is, mint mindig.
Két bestia lakozik bennem. A farkas, és én magam. Valaha csak a farkas volt egyedül, de most már én magam is azzá váltam, amivé az élet – mint legfőbb mocsokláda – tett. A családom, a barátaim, az addigi életem – már minden a múlt. Most már ez vagyok én. Ez a szörnyeteg. És természetesen nem elégedtem meg néhány ember lemészárlásával. Ugyan kérlek, a torkossá, a telhetetlenség, a falánkság jellemez. Nem érem be egyel, nem érem be kettővel, vagy néhánnyal. Nekem egy tucat kell! Sőt, talán kicsivel több is, mint egy tucat… Temetőt akarok magam köré építeni minden telihold alkalmával, hogy a világ megszenvedje azt a fájdalmat, amit az olyan kitaszítottak is megszenvedtek, mint én. Persze nem mintha ez már annyira érdekelne. Mit számít a múlt? Régebben talán azért öltem, hogy mások sikolyaival csitíthassam el a bennem tomboló démonokat. Mostanra már mindez amolyan rutinszerű létszükségletté vált. Igényem van arra, hogy öljek. Vágyom rá. Mindennél jobban.
Másnak a víz az éltető eleme, nekem pedig a vér… az arcomon szétkenve. Megrészegítő, frenetikus, katartikus érzés. Leírhatatlan, megfoghatatlan, érthetetlen – legalábbis mások számára biztosan. Én viszont csak nevetek rajtuk. Rajtuk és még ezeken a szerencsétleneken, akik ilyen nyomorultan végezték a velem való végzetes találkozást. Esélyük sem volt.
Bestiális vigyorral kelek fel az emberkupacról, ami immáron inkább húskupac, egy beazonosíthatatlan massza, mintsem felismerhető vonásokkal rendelkező emberi testek. A felismerhetetlenségig szaggattam, daraboltam őket. Némelyet talán fel is faltam, ki tudja. De a többségét nem azért öltem meg, mert éhes voltam. Nem azért haltak meg ezek a semmirekellő idióták, hogy az éhségemet csillapítsam. Nem. Meghaltak, csak úgy. Mert meg kellett halniuk. Mert itt voltak, útban voltak. Rosszkor voltak rossz helyen. És aki rosszkor van rossz helyen, az bizony rosszul is jár. Mint ahogyan azt a példa is mutatja…
Anyaszült meztelen testemet talán takargatnom kéne, de jelen pillanatban ez foglalkoztat a legkevésbé, hogy most szemérmeskedjek. És egyáltalán, minek is takargatnám a bájaimat? Elvégre vadállat vagyok, hát most egy elfajzott vad módjára járok-kelek az erdő és a hulla-halom közepén. Valósággal örömtáncot lejtek a csontjaikon, rituálészerűen… még talán magamban mantraszerűen mondogatok is valamit. Igen, mantrát mondok valamiféle kitalált halandzsanyelven. Aztán eltaknyolok – szépen nőiesen – az egyik húscafatban, ezzel mintegy belefejelve valakinek a beleibe. Amivel nem mellesleg hamarosan ugrókötelezni fogok, mert miért is ne?
Talán tanácsos volna még idejében lelépni a tett helyszínéről, ugyanis már néhány hete azt érzem, hogy valaki a nyomomban van. Bizony, valaki pofátlan és perverzmód követ, ha úgy tetszik, üldöz engem. És mondanom sem kell, hogy a legkevésbé sem vagyok elragadtatva ettől a kis információtól. Vagy minek nevezzem ezt, ezt a tényt… hogy valaki azt hiszi, hogy én vagyok a vad. Pont én! Hah. Már alig várom, hogy rám találjon, és akkor majd megtudja, hogy rám nem vadásznak. Nem, mert én vadászok másokra. Pont.


▲ lesz ez jobb is (: ▲ came back haunted ▲ 531 ▲ made by
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: We hunt those who hunt us

Vissza az elejére Go down

We hunt those who hunt us

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
ϟ Harry Potter - Days of future past ϟ :: Varázsvilág :: Közel s távol-