Nem szabad kihagyni!

Az új küldetés
hamarosan kezdetét veszi
Kalandra jelentkezők
⊰ 1 - Játékos neve
⊰ 2 - Játékos neve
⊰ 3 - Játékos neve
⊰ 4 - Játékos neve
⊰ 5 - Játékos neve


ϟ Harry Potter - Days of future past ϟ
 
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Üdvözlet!


2000-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 1999-2000-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, lassan négy éve végleg megszűnt létezni. Megmaradt hívei bujkálnak, és az auroroknak hála egyre ritkábbak az ex-halálfalókról szóló hírek is. Úgy tűnik, hogy a varázslóvilágot jelenleg béke és nyugalom övezi, de vajon meddig? Légy részese te is az új kalandoknak!

Az oldal alapítása:
2014. október 2.
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Promóink




Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)

Legfrissebb




ϟ Jane&Bastien
  Yesterday at 20:23
Jane Willow West



ϟ Jóslástan terem
  Yesterday at 20:01
Bexley Wildfield

ϟ Kérdések fóruma
  Yesterday at 19:56
Gemma Carlyle

A hónap posztolói
Cody Armstrong
 
Gina Accipiter
 
Bexley Wildfield
 
Quinn A. Perold
 
Megan Smith
 
Ivarn-vo Inor
 
Corvus Flint
 
Jade Wilson
 
Rose-Neira Brooks
 
Viviana Rennes
 
Statisztika

Összesen 623 regisztrált felhasználónk van.

Legújabb felhasználó: Yedda Andrews

Jelenleg összesen 36553 hozzászólás olvasható. in 3349 subjects
Ki van itt?

Jelenleg 14 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 10 vendég :: 2 Bots



A legtöbb felhasználó (77 fő) 2014-10-02, 18:29-kor volt itt.

Share|

Opal & Peter

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
SzerzőÜzenet
Peter T. Evans
Reveal your secrets

avatar

Alvilági

ϟ Kor : 36
ϟ Hozzászólások száma : 18

TémanyitásTárgy: Re: Opal & Peter 2016-02-05, 04:03

Opal & Peter

[You must be registered and logged in to see this link.] || nem olyan hosszú, mint a tiéd, szóval nem ölhetsz meg hosszúságú || [You must be registered and logged in to see this link.]



El kellett ismernem, a nő eléggé kitartó volt, ritkán találkoztam olyan személlyel, aki ilyen kitartóan ostromolt volna, és nem akart volna tőlem semmit. Épp ezért, valahol tudat alatt gyanakodtam rá. Már azt furcsálltam, hogy csatlakozott hozzám, holott mindannyian tudtuk, hogy a színpadon lett volna a helye. Azonban a naiv ragaszkodása miatt csak még inkább nehezteltem rá, amiért kizökkentett a gondolataimból, és rettegtem tőle, hogy sose fogok tudni megszabadulni tőle ebben az életben.
‒ És miért lenne olyan nagy baj, ha kifogynánk a beszédtémákból? ‒ kérdeztem bájos mosollyal. Engem nem zavart volna, ha végre elhallgatott volna egy pillanatra, és hallhattam volna a saját gondolataimat. ‒ Különben, néha a hallgatás célravezetőbb, mint az állandó szájjártatás ‒ tettem hozzá unottan.
‒ Nos, az maga. Mint ön is mondta, különbözünk. Hát bocsásson meg, ha a pocsék napjaimon nem vagyok hajlandó bájologni. Különben sem az én stílusom ‒ fojtottam el grimaszt, és inkább ittam egy keveset. ‒ A véleményét természetesen elmondhatja, de speciel nem érdekel ‒ válaszoltam közönyösen. Nem azzal volt bajom, hogy elmondta a gondolatait, sőt ez már haladás volt nála. Pusztán ezt a hirtelen lerohanást nem értékeltem.
‒ Nem látom értelmét annak, hogy a magánéletünkről számoljunk be egymásnak, amihez tulajdonképpen semmi közünk ‒ illettem újabb közönyös pillantásokkal. Engem aztán biztosan nem érdekelt a tragédiája, ahogy a saját múltamról sem terveztem beszámolót tartani. Így amikor felemlegette a nagyurat, a tekintetem elsötétült, és talán még kifejezéstelenebb, semmitmondó arccal feleltem neki. ‒ Fogalmam sincs, miről beszél.
Nem voltam hajlandó elismerni, hogy valaha is hagytam a karomra égetni a Sötét Jegyet, bár nem is élveztem annyira az ott töltött időt. Inkább volt egy szégyenfolt az amúgy is mocskos életem leplén, amelyet talán a leginkább igyekeztem elrejteni. Arra viszont kíváncsi lettem volna, hogy ez a nő honnan tudott erről, és egyáltalán hol látott.
‒ Nagyszerű, akkor fejezze be a vergődést, és szedje össze magát! ‒ mondtam még mindig ridegen. Egyáltalán nem díjaztam a szóba kerülő témákat. Már rég faképnél hagytam volna, ha az italom elfogyasztása nem lett volna az elsődleges célom.
A következőkre összeráncoltam a homlokomat, majd egy magabiztos mosoly kíséretében így feleltem: ‒ Ne aggódjon. Többször nem fog itt látni, az biztos. Most már tudom, hogy mely bárt kerüljem el hazafelé menet ‒ válaszoltam. Reméltem, sértésnek is vette, és végre hajlandó lett volna a munkájával foglalkozni, mert kötve hiszem, hogy azért fizettek neki, hogy ücsörögjön meg zaklassa a vendégeket.
‒ Jaj, kérem, hagyja már ezt a mártírkodást! Ami történt, megtörtént. Ha így alakult az élete, akkor az részben a maga hibája is, persze, tisztában vagyok vele, hogy az önsajnáltatás mindig egyszerűbb opció, mint szembenézni a nehézségekkel. Különben, az a személy, aki öngyilkosságot akart elkövetni, ne magyarázzon nekem arról, hogy mennyire erős jellem! Képzelje, én is megtehettem volna, hogy a könnyebbik utam választom, és mégis inkább rendbe hoztam a dolgaimat ‒ intettem le ingerülten.
‒ Mit is mondott néhány perccel ezelőtt arról, hogy ön nem ítél el másokat? ‒ kérdeztem vissza, de annyira nem érdekelt a téma, hogy vitába bonyolódjak vele. Csak fel akartam hívni rá a figyelmét, hogy ő sem volt olyan szent, mint amilyennek korábban állította magát.
‒ Talán jobb is, ha a hozzá nem értők nem okoskodnak. Elvégre, én se szólok bele, hogy maguknak pontosan mely darabokat kellene játszaniuk, vagy melyikük mely hangszeren játsszon ‒ feleltem, majd némán követtem a tekintetemmel, ahogy megitta a saját italát, és felállt.
‒ Szintúgy ‒ feleltem, bár az én szavaim mögött inkább gúny rejtőzött, mint kedvesség. Miközben ő visszatért a színpadra, én felálltam, és magamra öltöttem a kabátomat. Pár percig a zsebeimben kotorásztam, ellenőriztem, hogy minden fontos holmim megvan-e, majd kifelé menet előhúztam egy noteszt, és ennyit jegyeztem bele: „Opal Bauquemare, vérfarkas, bárzenész, kerülni és nyomozni utána. Veszélyforrás?”. Utána eltűntettem a jegyzetet és a tollat, amit mindig magammal cipeltem, és úgy döntöttem a ma este fejleményeiről érdemes lenne beszámolnom az egyetlen személynek, aki képes voltam elviselni, így a kavargó hóesésben a megmentőm lakása felé vettem az irányt.

//Köszi a játékot! :"D//

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Opal Bauquemare
Reveal your secrets

avatar

Alvilági

ϟ Kor : 32
ϟ Hozzászólások száma : 18

TémanyitásTárgy: Re: Opal & Peter 2016-02-04, 23:55



Peter & Opal
[You must be registered and logged in to see this image.]
[You must be registered and logged in to see this image.]

Sosem volt feltett célom másokkal megértetni magam. Tudom jól milyen személyiségem van, ami tud pozitív, de negatív irányba is hajlani. Másrészről szerettem olyanokkal társalogni, akik magasról tesznek arra, amit a másik mond, vagy már csak alapjáraton a témát ki nem állhatják. Ezért sem látom magam előtt azt a célt lebegni, hogy majd én átformálom a személyiségét, azt meg végképp nem várom el, hogy meg is értsen engem, vagy épp megosszon velem apró részleteket az életéből. Nem, ez nem én vagyok, én inkább nem erőltetem a dolgot, amióta a bátyámat elvesztettem, sosem erőltetem rá másokra az akaratomat. Mostanra csendesebb vagyok és átgondoltabb másokkal szemben, ez persze nem egyenlő azzal, hogy ne tudnék visszaszólni a sok baromnak.
- Ha olyan tömören felelnék mindenre, hamar kifogynánk a már amúgy is gyér beszédtémából – vonok vállat egyszerűen. Így sem volt egyszerű kialakítani vele egy kezdetleges beszélgetést, ha meg arra kér pár szóval intézzek el mindent csak pont az ellenkezőjét fogja elérni.
- Elismerem, én mindennap bal lábbal kelek, még sem ítélek el másokat pár perc alapján. Ebben különbözünk, de mint mondtam, semmi beleszólásom nincs, szimplán a véleményemet fejtem ki, ami tudtommal nem szabályellenes. – felelem nyugodtan ismét egy vállrándítást bevetve. Ha ennyire feszült akar maradni, csak tessék. Nálam nem fogja kihúzni a gyufát, az se érdekel, ha egy idegesítő csitrinek tart, mivel különösebben nem hat meg. Fiatalabb koromban is mindig a fejemhez vágták, hogy mindig csak a bátyám seggében vagyok, mégis mi mást tehettem volna? Ő volt az egyetlen hátra maradt családtagom, az egy szem vérrokonom, kerültem volna inkább el? Erre őt is elvesztettem. Előítéletek? Becsmérlések? Ugyan kérlek, rohadtul nem érdekelnek.
Csak akkor szeppenek meg, amikor az asztalhoz vágja a poharát és felhúzza magát. Sose szerettem a hangos csattanásokat, zajokat, mindig az a pillanat ugrik be, amikor a húgomat vitték el, én pedig a szemem világát veszítettem el. Soha többet nem akarom megtapasztalni azt az érzést újra, ezért is vagyok elővigyázatos a hangosabb csattanásokra, mint például amit az imént rendezett le. Hisz’ ez a hang számomra nem jó ómen.
- Ó, valóban? Nevetséges, de akkor témát váltok, ha már egyeseknek bajuk van ezzel – sóhajtok fel fáradtan. – Új téma érdekében, beszélgessünk arról, hogyan sikerült a Nagy Úr mellé szegődni? Láttalak, innentől kezdve nem kell semmit sem letagadni… - magyarázom monoton hangon, tekintetemmel elidőzve az asztallap kisebb gödröcskéiben. Számomra azok az évek egyszerre voltak felszabadítóak, másrészről tragikusak. Azóta megváltoztam. Kénytelen voltam megváltozni.
- Meg is fogom, nem kell más segítsége. Sose kellett, most se fog. – erősítem meg, csak azért nehogy azt higgye rá akarom tukmálni magam. Azt hiszem egy idő után nekem lenne elegem belőle és ezekből a hisztikből, amiket itt levág. Egyelőre még szórakoztat, annak ellenére is, hogy így viselkedik. Talán pont ezért olyan szórakoztató.
- Gondolj azt, amit akarsz – vonom meg vállam egy mosoly keretében. Nem fog a szavaival megsérteni, inkább buzdításnak veszem, hogy többre vigyem, holott ő pont ezt akarta kikerülni. Mások szavai sokszor hatással vannak rám, s néha a másik irány felé löknek, nem pedig afelé, amit eredetileg szántak. Most sem sértődök meg, inkább csak fellelkesedek, talán holnaptól el is kezdek keresni valami bennfentes embert a városban, akinek vannak nagyobb zenész kapcsolatai.
- Legközelebb próbáld meg elkerülni ezt a helyet és nem kell összefutnod a bájos arcommal – húzom egy finom mosolyra ajkaimat, keverve egy kevés cinikusággal. Amúgy meg nem érdekelt, ha megjelenne megint, részemről nem volt teher, az ő szemszögéből viszont idegesítő vagyok. Mindenkinek én sem felelhetek meg.
- Az élet tette ezt velem, ne keverjük a dolgokat. Másrészt, az se tudod ki vagyok, ezáltal ne vonj le olyan következtetéseket, hogy megfutamodnék a küzdelemtől. Huszonhét éven át küzdöttem, el akartam érni a céljaimat, de sikerült egyik is? Nem, mert tudod van az a bizonyos másik opció, amikor a lépcső legalján találod magad, pusztán azért, mert a sorsod máshogy van megírva. Ne próbáld nekem bemagyarázni, hogy ha vért izzadnék, máris könnyebb lenne. Belefáradtam ezekbe, a rengeteg kudarcba, hiába voltam kitűnő, hiába van tehetségem bizonyos dolgokhoz, amikor egyszerűen mindig megkapom a pofonokat. Ilyen vagyok, talán a kisugárzásom vonzza a balszerencsét. –felelem egy sóhajt követően. Legyen ilyen világszemlélete, van amiben igaza van, elismerem, de ne próbáljon pár perc alatt következtetéseket levonni arról milyen életem is van. Semmit sem tud rólam, akkor meg?
- Rendben, ez még inkább alátámasztja mennyire karót nyelt az összes újságíró. – sóhajtok fel nyűgösen. Nem is érdekelt az újabb okítása, még akkor sem ha egy tudatlan kisgyereknek tűntem mellette, akinek muszáj volt innia minden szavát.
- Aha, érthető, akkor el kell viselni, nincs mit tenni. Ettől függetlenül nem értek az újságíráshoz, sem ahhoz, amik ott bent folynak, úgyhogy ehhez nem nagyon tudok mit hozzászólni – rántom meg vállamat.
- Ahogy gondolod. Nem szándékom huzamosabb időre feltartani másokat, nem ezért fizetnek. – iszom ki az utolsó cseppet a pohárból, majd szoknyámat megigazítva állok fel a székről. – Nagyon örültem. – biccentek egyet egy kedves mosoly keretében. Tőlem aztán úgy veszi, ahogy akarja, a beszélgetésünk nem volt kibírhatatlan, ő se döglött bele, én se.
A köszönés után felbaktatok a színpadra, felkapom hegedűmet a tartóról, s egy pörgősebb darabot kezdek el játszani. Zenésztársaim bőgővel és dobbal kísérnek.


[You must be registered and logged in to see this link.]♫ szószám: 836 ♫ [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Peter T. Evans
Reveal your secrets

avatar

Alvilági

ϟ Kor : 36
ϟ Hozzászólások száma : 18

TémanyitásTárgy: Re: Opal & Peter 2016-01-31, 06:44

Opal & Peter

[You must be registered and logged in to see this link.] || nem olyan hosszú, mint a tiéd, szóval nem ölhetsz meg hosszúságú || [You must be registered and logged in to see this link.]



Felvontam a szemöldökömet, de szavakkal nem fejeztem ki értetlenségemet. Nem értem, hogy ez a hümmögés ugyan mire vonatkozott, így arra jutottam, csak nem lehetett olyan fontos, hogy hosszú perceket arra áldozzak az életemből, hogy megpróbáljam felfogni ennek a nőnek az összes megszólalását. Meg sem próbáltam továbbgondolni a szavait, ugyanis naivan reméltem, többet nem hoz majd össze bennünket a sors. Mily' naiv gondolat volt ez akkor a részemről!
De amíg nem menekültem tőle, addig is volt még egy nyomós okom részegre inni magam, aztán esetleg később arra vetemedtem volna, hogy meglátogatom Patricet, vagy valamelyik csinos szórakoztató hölgy ismerősömet. Még nem döntöttem el melyikük lesz a befutó, mert a velem szemben ülő csacsogásától képtelen voltam felidézni a kedves kis ismerőseim vérének az ízét. Márpedig annál terveztem éjszakai látogatást tenni, amelyiknek a legízletesebb vére volt.
‒ Helyesbítenék: A felesleges fecsegése idegesítő. Törekedhetne mondjuk arra, hogy a tárgynál marad, és tömören felel ‒ pillantottam át a poharam felett, majd már nyúltam is az üvegért, hogy újratöltsek magamnak.
‒ Arról nem hallott már, hogy valaki bal lábbal kelt fel? Nem gondolja, hogy szimplán pocsék napom van? Meg aztán, jól mondja, azt ítélek el, akit akarok, és nem ön fogja megmondani, hogy kiről mit gondoljak ‒ feleltem kimérten. Most már tényleg kezdett irritálni a nő viselkedése, de szerencsére beugrott, hogy annak a szőkének, annak a Meredithnek szerettem volna legjobban megízlelni a vérét, így ő lehetett majd a szerencsés, aki élvezhette a harapásomat. Azonban a tekintetemet visszavándorolt a nőre. Kezdtem unni a nagy erkölcsi beszédeit és az önsajnálatát. Talán tényleg egyszerűen hagynom kellett volna, hogy meghaljon.
Sikerült felbosszantania. Más esetben nehezen borított volna neki, de ez a vérfarkas egy éhes vámpírral szórakozott. Ha nem undorodtam volna a vérétől, akkor már rég a nyakába mélyesztettem volna a fogaimat. A sajnálatára csak legyintettem. A mosolya továbbra is idegesített.
‒ Ha nem táncolna az idegeimen, nem reagálnék így, de maga folyamatosan sajnáltatja magát, a múltját emlegeti és a családját. Bevallom, egyik téma se érdekel különösebben, ezt próbálom már mióta megértetni magával, sikertelenül. Ha tud olyan témát, amiről képes úgy elbeszélgetni, hogy az előbb említettek nem merülnek fel, hát halljuk ‒ válaszoltam kimérten. Továbbra is idegesített ennek a nőnek az egész személye. Ha nem akartam volna, hogy kárba vesszen az italom, már rég faképnél hagytam volna.
‒Szóval oldja meg egyedül a bajait ‒ tettem hozzá. Én személy szerint nem akartam istápolni őt, vagy terelgetni, mint juhász a nyáját, örültem volna, ha talált volna magának más balekot, akit fáraszthatott volna.
‒ Ó, igen, látom. Magában aztán túlteng a küzdőszellem… Még egy falevélbe is több szorult… De ha maga beéri ennyivel, én aztán nem fogom győzködni, hogy tegyen valamit ‒ vontam meg a vállamat, és ismét kiürítettem a poharamat. Nem lehetett valaki ennyire tétovázó. De ha ilyen alacsonyak voltak a szükségletei, én csak gratulálni tudtam volna neki.
‒ Felőlem ‒ vontam meg a vállamat, majd a következő megjegyzésére élesen felnevettem. ‒ Ne képzeljen bele sokat. Fáztam, ez volt az első hely, ahol meghúzhattam melegedni, és természetesen italra is vágytam. Ettől függetlenül, az életem tökéletesen felépített, semmiben nem szenvedek hiányt, szóval megint ostobaságokat talál ki ‒ válaszoltam. Azt hitte, hogy én is azért ültem be is, hogy sajnáltassam önmagam? Akkor óriási tévedett.
‒ Maga szögezett nekem olyan kérdéseket, amikre nem óhajtok válaszolni ‒ feleltem unottan, majd szórakozottan elmosolyodtam. ‒ Tény. Nem tudom, hogy miken ment keresztül, maga se tudja, hogy én miket éltem meg, de annyit elárulhatok magából, hogy kettőnk közül nem én vagyok, aki nem képes élni a tehetségével, nem én vagyok az, aki szemernyi becsvágy sincs. Az én életem rendben van, a magáé romokban. Én tettem azért, hogy úgy éljek, ahogy, és maga? Egy kis küzdelemtől könnyedén megfutamodna. Szóval, ha legközelebb azon keseregne, hogy milyen pocsék életet is él, jusson eszébe, hogy mindezt önmagával tette, és ne mást okoljon érte ‒ okítottam. Ha már ennyire rám tapadt, akkor némi bölcsességet is magára szedhetett volna. Egy pillanatra el is tűnődtem, hogy a főnökömmel indíttatnék egy „Evans motivációs rovatot”, de attól tartottam, hogy az hamar átcsapna leamortizáló rovattá.
‒ Más kérdés nem érteni a szarkazmust, és megint más sajátosan értelmezni. És természetesen, megint más, ha szándékosan veszik komolyan ‒ pillantottam rá egykedvűen. Tudtam, hogy túlságosan földhöz ragadt ahhoz, hogy azt higgye, valamiben sikerült felém kerekednie, vagy éppenséggel jobbnak bizonyulnia. Ha őt ennyi boldoggá tette…
‒ Nyilván azért, mert befolyásos személy. Nem hagynák, hogy eltávolítsák. Az olvasótábora pedig minket rohamozna meg, mert álhírekkel terjesztené az elbocsájtását ‒ feleltem fintorogva. Mondjuk, azt hittem, ez a tény a nő számára is egyértelmű volt, de gondolnom kellett volna arra, hogy ő nem mozgott újságírói berkekben.
‒ Óhajt még valamit, vagy lassan indulhatok? ‒ érdeklődtem, elvégre, már csak egy-két pohárral tudtam volna magamnak önteni az üvegből, ez pedig azt jelentette, hogy ha nem tudott mivel ott tartani, akkor ténylegesen közelgett a távozásom perce.



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Opal Bauquemare
Reveal your secrets

avatar

Alvilági

ϟ Kor : 32
ϟ Hozzászólások száma : 18

TémanyitásTárgy: Re: Opal & Peter 2016-01-18, 01:56



Peter & Opal
[You must be registered and logged in to see this image.]
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Hm… - halk hümmögéssel konstatálom a korábbiakat, ám tisztelettudóan csendben maradok. Nem akarom tovább szítani a tüzet, ha már alapjáraton ilyen hozzáállással jött ide iszogatni. Sose értettem azokat, akik ilyen könnyen elzárják magukat a világ elől. Ellenben én igyekszem és minden erőmet beleadva az élet részese szeretnék lenni, még is… a kutyának se kellek. Biztosan a karma, ami közrejátszik, hisz’ mindaz, amit halálfalóként elkövettem ellene volt a világos oldalnak.
Unott képpel nézek rá a poháremelgetős bemutató után. Ha szó szerint értelmezte, amit mondtam, akkor magára vessen. Egyrészt a munkaidőm is véges, nem lenne jó benyomás a főnök felé, ha az egész műszakomat erre a férfira áldoznám, aki úgy amúgy mindenre magasról tesz. Nem is értem miért nem tudok felállni, elköszönni és folytatni azt, amit szeretek. Zenélni.
- Ennyire idegesítő lenne a társaságom? – vetek egy óvatos pillantást a zenekar felé, mialatt ezen elgondolkozva emelem egyik kezemet a térdemre. – Pedig nagyon is úgy néz ki, hogy elítélsz másokat. De… nem az én dolgom, szóval miért ne tehetnéd? – ezúttal ráemelem tekintetem. Nem különösebben kellene, hogy érdekeljen mi a véleménye másokról. Mégis be akartam bizonyítani, hogy bármennyire is idegesítőnek tűnhetek, nem vagyok az. Inkább ellenkezőleg, elvagyok én egymagamban is, viszont ha egy ismerős arcot veszek észre, aki nem mellesleg szépen felforgatta az életemet, akkor miért ne elegyedhetnék szóba vele? Az már más kérdés, hogy a társalgópartner mennyire díjazza az üdvözlésemet…
- Legyen… - sóhajtok fel fáradtan. Ellenben nem értettem, simán felállhatna és átsétálhatna egy másik asztalhoz, odáig biztos nem követném, inkább folytatnám az itt részegedő emberek szórakoztatását, mintsem valaki seggében loholjak.
- Sajnálom – bököm ki nyugodt hanggal, miután összeszedtem magam a pohár koppanásából fakadó rémületemre. A hangok zavartak, főképp az éles, üveghang, ami olyan hatással volt rám, mintha tűkkel szurkálnák a fülemet. Fájdalmas volt és egyelőre nem sikerült annyira megszoknom, hogy probléma nélkül tűrjem el ezeket. A bátyám óta… Valamiért ez a hang az, ami a legjobban zavar és elkeserít.
- Inkább ideges és feszült a másik miatt. Értem, nem kell tovább ragozni – ejtek egy félmosolyt az ingerült megszólalására. Elismerem, nincs jogom megmondani mi a helyes és mi a jó. Ő is biztosan tisztában van a saját modorával, még ha az empátia nem is tartozik a köreibe. Azt már nem tettem hozzá, hogy biztosan neki is van olyan, aki felé több kedvességet produkál, hisz’ akárhogy nézzük, mindenkinek vannak emberi tulajdonságai, még akkor is, ha már nem ember többé. Mint ahogy ő, vagy én. Egyelőre nem tudom milyen illat társul hozzá, csupán annyit fogtam fel, hogy ő eltér az emberek illatától. Nem tudom mi ő, de nem is akarom megtudni. Elég volt feldolgoznom a tényt, hogy vérfarkas vagyok, ami…hm…annyira nem kellemes érzés, lévén, hogy teliholdkor fájdalmas és szörnyű dolog történik. Elég nehéz…így élni, hogy amint a hold megtelik, én átformálódok egy ragadozóvá és elveszítem a józan gondolkodóképességem. Eddig nem tettem semmi rosszat, amivel árthattam volna másokban, ám félek, hogy a későbbiekben ez változni fog.
- Így van, az én problémám – vallom be egy vállrándítást követően. Nem is érdekelt. Tudtam, hogy milyen személyiségem van, s azt is, hogy a másokra való hallgatás korántsem a legjobb választás, de hát. Mit tehetnék?
- Nem mintha probléma lenne. Legalább van hol aludnom, nekem ez is bőven elég. Illetve. Nem is kértem más tanácsát, meg tudom oldani, mondhatni, nagylány vagyok már ehhez, szóval nem kell aggódni. – adom tudtára, hogy nem is kérnék a tanácsából. Bőven elég volt az, hogy kitépte a kezemből a tőrt, s ezzel együtt átvariált a fejemben valamit. A további beleavatkozása az életembe csak nyűg lenne. Legalábbis, amit a mostani beszélgetésünkből szűrök le… Mégis valamiért felnézek rá és érdekel, mi van vele.
- Annyi szabadságom azért lehet, hogy úgy nézzek, ahogy akarok? – oldalra döntött fejjel nézek rá nagy szemeket meresztve. Most már tényleg nagyon nagyra tartja magát, még se akarom kizökkenteni a kis imidzséből. – Ennyire tökéletes lenne? Mégis egy ilyen lepukkant bárban iszogatsz, annyira tökéletes még se lehet. – jegyzem meg komolyabbra fordítva a szót. Nekem annyi közöm van a dologhoz, mint neki az én életemhez, ezért is váltok témát, mielőtt még megint valami beszólást ejtene korábbi szavaimra. – Csak annyit, ha már a korábbi kifakadásodat el kellett viselnem, igazán hagyhatnál annyi teret, hogy úgy nézzek, ahogy akarok. Nem mellesleg. Nem túlzottan érdekel milyen tökéletes kis életed van. Minden személynek más története van, még akkor is, ha egy vonaltól indultak. Össze sem hasonlítható kettőnk élete – nem nézek rá, csak magam elé meredve monoton hangon jegyzem meg a korábbiakat. Máshogy éltem az életemet, mint ő, ezért az emlékeim is más hatással vannak rám, így nem is akarnám fitogtatni a múltat, sem azt, hogy miért élek ilyen életet.
Valamennyivel szélesebb mosoly kerül arcomra, ahogy elégedettséget mutat. Már-már majdnem nevetésben török ki, ám megfékezem magam, s marad a mosoly. – Egy ilyen híres személy, aki ráadásként ír is, de a szarkazmust nem érti? – vonom összébb szemöldökömet. Azért érezhet egy pici iróniát a hangomban.
- Nagyon érdekfeszítő – bólogatok párat mosolyogva. Még érdeklődést is mutatok felé, holott a nagy egoizmusa miatt kénytelen vagyok visszafogni magam. Szórakoztató, hogy valaki ennyire el van telve magától.
- Akkor miért dolgozik ott? Vagy másoknak nem tűnik fel, hogy amit ír, az nem jó?

[You must be registered and logged in to see this link.]♫ szószám: 845 ♫ [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Peter T. Evans
Reveal your secrets

avatar

Alvilági

ϟ Kor : 36
ϟ Hozzászólások száma : 18

TémanyitásTárgy: Re: Opal & Peter 2016-01-12, 05:40

Opal & Peter

[You must be registered and logged in to see this link.] || nem olyan hosszú, mint a tiéd, szóval nem ölhetsz meg hosszúságú || [You must be registered and logged in to see this link.]



‒ Mivel nem tartozik magára, jól is teszi, hogy nem üti bele az orrát a dolgaimba ‒ biccentettem egyetértően. Ez volt a minimum. Én se vájkáltam a magánéletében, sőt egyáltalán nem érdekelt miket fecsegett össze magáról. Szóval, inkább ittam, csakhogy ne kelljen tovább kommentálnom a szavait. Hiába próbáltam minimális érdeklődést mutatni iránt, az a csekélyke, ami arra késztetett, hogy ehhez az asztalhoz üljek, azonnal elszállt, amint kinyitotta a száját. Fárasztó és nehéz napom volt, mindenki csak nyűg volt a számomra, és éheztem. Nem a legjobb alkalom arra, hogy bárkivel is bájcsevejt folytassak.
‒ Valóban, ez csodálatos hír ‒ emeltem meg a poharamat az irányába, s elfojtottam egy fintort. Roppant mód díjaztam, hogy továbbra is azon munkálkodott, hogy a csacsogásától csökkenjen az intelligenciahányadosom. Tényleg, minden vágyam ez volt. Már megbántam, hogy betettem a lábamat ebbe a bárba.
‒ Nos, akár hiszi, akár nem, de azt jobban tudtam volna díjazni ‒ sóhajtottam fel drámaian. Vagy legalább kereshetett volna olyan napon, amikor már nem irritál pusztán egy lélegzetvétel sem. ‒ Rideg? Esetleg. Megvető? Ugyan, inkább fáradt, vagy unott, de senkit nem ítélek el a kiállhatatlan természete miatt ‒ ingattam a fejemet ciccegve. Sokféle érzés kavargott bennem vele kapcsolatban, de a megvetés nem szerepelt közöttük, inkább csak az undor, amiért minden teliholdkor átalakul egy bundás vadállattá. Milyen állatias! A vámpírok legalább lenyűgözőek voltak, nemesek és veszedelmesek.
‒ Azt vettem észre… ‒ jegyeztem meg halkan. De legalább volt egy olyan tulajdonsága, amit talán értékeltem volna, ha nem lett volna pocsék a hangulatom. Így csak a belőlem áradó „mérhetetlen emberszeretetet” tapasztalhatta meg.
‒ Csakugyan nem, de azért, ha megengedi, az italomat meginnám. Utána úgyis távozom, ne akarja ennyire elsietni a dolgot, ha már annyira beszélgetni akart ‒ vetettem oda hűvösen. Elképesztő volt, hogy kioktatott, holott ő vágyott társaságra, nem én, és mégis el akart küldeni. Azonban, amíg nem ennek a helynek a tulaja, addig nem tágítok, míg nem végeztem az ivászattal. Az legalább valamelyest tompította az érzékeimet, és nem akartam nekiugrani mindenkinek, akinek csak egy kicsit is jó illatú volt a vére.
‒ Nem kértem kommentárt ‒ sziszegtem dühösen, miután a poharamat az asztalra ejtettem. Nem érdekelt, hogy megszeppent, vagy összerezzent. Nem izgatott semmi, csak ne hozza fel a múltat meg a hülye családját, meg lehetőleg semmi olyan dolgot, amiről nem szívesen beszéltem volna. Az lett volna a legjobb, ha csendben marad. Magamban számoltam, és visszatértem az italozáshoz, hogy lecsillapítsam magam, de nem kértem bocsánatot. Miért tettem volna? Miatta történt ez az egész. Így hát ügyet sem vetettem a motyogására, vagy épp arra, hogy a zenekart kezdte figyelni. Bánom is én, hogy mit művelt.
‒ Valóban nincs joga hozzá ‒ szusszantottam ingerülten. ‒ Csakhogy, én nem tartom magam embernek. És nem is akarok empatikusnak tűnni ‒ tettem hozzá mogorván. Ennek a vérfarkasnak nem volt szaglása? Vagy az alkoholszaga annyira eltompította már az érzékeit, hogy fel sem fogta, hogy egy vámpírral cseverészik?
A mosolygására meg a megjegyzésére csak megvontam a vállamat. Ahogy mondja. Nem lehet mindent szeretni, csak sajnos én kevesebb dolgot szerettem, mint amennyit utáltam. Bár, már az csodaszámba megy, hogy egyáltalán szeretek valamit.
Láttam rajta, hogy nem jutott el a csöppnyi agyáig a célzásom, szerint a szabadidejét beosztva akár munkálkodhatna azon, hogy jobb körülmények között éljen, de nem terveztem mélyen belefolyni. Különben sem voltam életvezetési tanácsadó, bár az eddigiekért lassan már illett volna pénzt kérnem tőle.
‒ Az már a maga problémája, hogy csökönyös ‒ jegyeztem meg, bár akaratlanul is eszembe jutott, hogy az engem átváltoztató nő is folyton konoknak hívott engem. Csakhogy én megtanultam hallgatni mások véleményére, ha úgy ítéltem meg, hogy jobban látnak bizonyos helyzeteket.
‒ Azért nem olyan nehéz feladat. Különben is, nálam biztosan nem jobb a főbérlője, továbbá, meg lehet oldani, hogy ne jöjjön rá, de ezúttal nem adok tanácsot. Használja szépen az eszét. ‒ Már ha van. De ezt inkább nem tettem hozzá. Így is belefáradtam már abba, hogy terelgetni próbáljam. Aki szerencsétlen és csak magát sajnáltatja az ellen nem tudtam mit tenni. És őszintén szólva, annyira nem érdekelt, hogy mi lesz a sorsa.
‒ Ismétlem: Ez még mindig a maga problémája ‒ feleltem higgadtan. A korábbi incidens után sikerült végre teljesen visszanyernem a hidegvéremet.
‒ Ne nézzen ilyen cinikusan! Tudja, amíg maga önmagát sajnáltatva tengeti a kis életét, addig én a karrieremmel foglalkozva tökéletes életkörülményeket biztosítok magamnak. Azt csinálom, amit szeretek, annyit keresek vele, amennyivel bőven beérem, szóval ne gúnyolódjon nekem, mert nem nekem van problémám az életemmel. ‒ A nyugalmam eddig tartott. Emlékeztetnem kellett arról, hogy nem én sírtam a sanyarú sorsom miatt, ahogy arra is, hogy nem csak az ő élete siklott ki, csak én hajlandó voltam rendezni a dolgaimat.
‒ Már késő ‒ dőltem hátra a székemen elégedetten. Azért azzal elégedettséget váltott ki belőlem, hogy tisztában volt vele, hogy ki vagyok. Ha tanár lennék, most zsebelné be a második piros pontját.
Az ezt követő szavaira csak megforgattam a szememet, és inkább nem reagáltam. Jobbnak láttam ignorálni, mielőtt még megint burkoltan elküldeném melegebb éghajlatra. ‒ És mi haszna lenne annak, ha London összedőlne? ‒ ráncoltam össze a homlokomat. Nem találtam humorosnak, de még az értelmét se láttam a szavainak.
‒ Ez csak természetes. Minden, ami kikerül a nyomdából először hozzám kerül, mert a főszerkesztő olyan szerencsétlen, hogy a lap színvonala csak zuhanna, ha nem kontrollálnám ‒ vontam meg a vállamat, majd öntelten hozzátettem. ‒ Meg aztán, korunk egyik legtehetségesebb újságírója publikál ott. Nem csoda, hogy minőségi írások kerülnek ki onnan. Kivéve talán Vitrol cikkeit, az mind bulvárszenny, nem is szeretem olvasni azokat ‒ magyaráztam büszkén, majd Ritára gondolva undorodva elfintorodtam. Az a nő botrányos, kétszínű és visszataszító volt. Nem csodáltam, hogy olyan sokan rühellték.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Opal Bauquemare
Reveal your secrets

avatar

Alvilági

ϟ Kor : 32
ϟ Hozzászólások száma : 18

TémanyitásTárgy: Re: Opal & Peter 2016-01-11, 04:15



Peter & Opal
[You must be registered and logged in to see this image.]
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Akkor alapjáraton vagy ilyen, felfogtam. A kis életed lapjai meg nem létfontosságúak számomra, szóval nem fogom erőltetni – egykedvűen vonom meg egyik vállamat. Nem fogok faggatózni, az közel sem volt az én asztalom. Én inkább beletörődök a dolgokba, nem kezdem el felhántolgatni a múltat, sem kierőszakolni belőle, bár ez utóbbi amúgy se jött volna össze.  
Ugyanolyan némasággal figyelem az ivászatát, mint korábban. Komolyan, ha ennyire jól bírja a piát, akkor le a kalappal, viszont ha itt óhajtja leinni magát a tiszteletemre, hát köszönöm szépen inkább visszatérek a hegedűhöz, mintsem egy részeg fazonnal üldögéljek egy asztalnál. Bármennyire is kellemes volt a társasága még a tahósága ellenére is.
- Remek, akkor addig lóghatok a nyakadon, ameddig akarok. Csodás. – biccentek egy aprót némi iróniával hangomban, ugyanakkor semmilyen mosolygási szándék nem tükröződik vissza arcomról. A műszakom is kitart még egy ideig, oda is vissza kéne cipelnem a belem, de valahogy jobban ücsörgök itt és beszélem ki magamból a dolgokat. Nem akarok hazamenni, sem a mai nap végét átélni. Valahogy… Most nem lenne hozzá különösebben erőm. Az előttem ülő is szépen lefáraszt agyilag, no meg alapjáraton nem vagyok a toppon ma este, ami eléggé aggasztó, de kénytelen vagyok tovább hajszolni magam, ha ki akarom fizetni majd a lakbért. Jó, még egy kis idő és tényleg húzok vissza dolgozni, addig a zenekar egy vidámabb dallal szórakoztatja a jónépet. – Akár. Vagy inkább figyelmen kívül kellett volna hagyjalak? Lehet az lett volna a bölcsebb megoldás, legalább kihagytam volna egy rideg, s megvető szempárt – húzom el számat kelletlenül. Így belegondolva lehet az lett volna a legjobb választás, legalább nem fárasztana még mindig, de ha már ide „tévedtem” nem fogok elkullogni, mint egy vesztes, akit kisujjal kiütöttek. Dacolni akartam ezzel a fölényes stílusával.
- Akkor továbbra is maradok őszinte. Ebben legalább nem tudom meghazudtolni magamat. – ami a szívemen, az a számon. Az esetek többségében mindig kimondom, amit gondolok a másikról, ha mást nem körülírom szavakkal, csak hogy megértsék a saját nézőpontomat. Ellentétben az utálóimmal, nekem nem szokásom erősíteni a bandájukat és felesleges hazugságokat kreálni.
- Általában mindenkiről megmondom a véleményem, ha ez zavar fel lehet állni és faképnél lehet hagyni. Tudtommal nem szögeztelek a székhez – vetem rá barna szemeimet. Nem különösebben zavart volna, ha feláll és itt hagy. Megszoktam már, hogy a legtöbb ember magamra hagy, még akkor is, ha kezdetben jó viszont ápoltam az illetőkkel.
- Ez azért elég szomorú. – húzom el számat már-már sajnáló tekintettel pásztázva arcát, ám a következő pillanatban automatikusan rezzenek össze a pohár csattanására, mely hangosat koppan a fából kreált asztallapon. Kissé megszeppenten vezetem rá újból szemeimet, miután azokat kénytelen voltam összeszorítani ijedtségemben. Fogalmam sincs miért vagyok ijedős, talán a bátyám halálának pillanatában történt valami, ami azóta megragadt a fejemben. Meg ugye rögtön Voldemort bukása után vérfarkassá változtatott valaki. Valaki, akit nem ismertem, s nem is ismerek jelen pillanatban sem. Szóval így ez a farkasosdi nagyon is új, egyelőre annyi tiszta, hogy a füleim, a látásom és a szaglásom rettentő mód érzékennyé vált. Ezért sem reagálok az idegességében kimondott szavakra, csak csendben nézek magam elé, mint egy gyerek, akit az imént csesztek le.
- Remek… - jegyzem meg rá se nézve. Inkább a zene irányába fordítom fejem. Sose szerettem a mások áldal okozott hangzavart, vagy épp kiáltozásokat. Mindig rossz érzéseket kelt bennem, ha valaki idegességből vág szavakat a másik fejéhez. Még akkor is áldozatnak érzem magam, ha nem én vagyok a konfliktus egyik tagja.
- Ez esetben tévedtem. Ha megfelel ez a fajta stílus, akkor hajrá, nincs jogom beleszólni mások életébe, még ha az empátia egy emberi alaptényező. – azt már nem tettem hozzá, hogy ha már az az „érzelmi skála” nem áll túl sok fajtából, akkor vajon mégis mennyi emberi maradhatott meg benne. Azt viszont nem tudtam, hogy miért éreztem őt másnak, mint a többi embert a kocsmában. Nem is tulajdonítok neki túl nagy figyelmet, inkább a következő mondatára vonom fel szemöldököm, s fészkelődök egyet a helyemen.
- Nem lehet mindent szeretni – mosolyodok el lágyan. Nem igazán zavar az, amit mond. Mindenkinek meg van a saját csökönyös véleménye erről a helyről, illetve a zenékről. Habár a cigányzenéket közel sem szeretem, a komolyzene mégis könnyebben elő tudta csalni a fiatalkori énemet, amikor még önfeledten képes voltam szórakozni. De hát… Azok az idők elmúltak, ha szabad azt mondanom „vénebb” lettem.
- Pontosan. – bólintok egyet. Az én szabadidőmet én szabályozom, ezzel egyet értünk. Az ital érkezésére egy mosolyt ejtek a pincér felé, majd óvatosan iszok bele a csokis, alkohollal spékelt italba.
- Sajnálom, hogy az a típus vagyok, aki inkább hallgat másokra, mint önmagára. – vetem oda valamennyivel visszafogottabban. Nagyon is arra a kapura játszik, hogy kiakasszon idegileg, s ha ez a célja nagyon is jó úton jár. – Ha az olyan egyszerű lenne. London zsúfolt város, nem lehet találni minden második épületben üres lakást. A főbérlőmet pedig ismerni kell ahhoz, hogy következtetéseket tudjunk levonni. Mindent kiderít, jobb mint egy magánnyomozó… - sóhajtok fel fáradtan hátrébb dőlve a széken. Közel sem olyan könnyű a helyzetem, mint ahogy ezt ő gondolja. Lehet neki minden tökéletes és az élete maga a tökély, de én tényleg keményen dolgozok, majdhogy nem a belemet is kidolgozom csak azért, hogy a lakbért ki tudjam fizetni és akkor nem is beszéltem az ételről, amit elviekben ennem kéne. Gondolkodtam már azon, hogy utcazenészként kipróbálom a képességeim, de eddig még egyszer se jutottam el odáig, hogy véghez is vigyem.
- Én meg amint mondtam, ha valaki „kioktat” és közbeszól az életembe, az egyenlő egy agymosással vagy legalábbis kizökkent a korábbi gondolkodásmódomból és elkezdek filózni. Sajnálom, ez van. – vonok vállat halál nyugodtan.
- El is felejtettem. A karriered fontosabb mindennél, bocs, ezt benéztem. – már-már cinikus szemekkel nézek fel rá. Komolyan nem értettem, hogy egy ilyen emberbe hogy férhet ennyi egoista hajlam.
- Azért ne szállj el a földtől – csóválom fejem, végül egy újabb kortyot ejtek az édeskés italomból.
- Ennyire oda vagy, ha említésre kerül a karriered? Miért is kételkedtem ebben…? – magamban elmosolyodok mindezen, majd feljebb ülve helyezem vissza lábaimat az asztal alá, s ismét az asztalra könyökölök. – Akkor hizlalni kéne még azt az egót, hátha összedől egész London. Viccet félretéve, szeretem, amik megjelennek az újságban. – azt már nem teszem hozzá, hogy az ő cikkei igencsak meg szoktak fogni. Miért is bókoljak neki?


[You must be registered and logged in to see this link.]♫ szószám: 1023 ♫ [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Peter T. Evans
Reveal your secrets

avatar

Alvilági

ϟ Kor : 36
ϟ Hozzászólások száma : 18

TémanyitásTárgy: Re: Opal & Peter 2016-01-11, 01:34

Opal & Peter

[You must be registered and logged in to see this link.] || ha egy kicsit is szeretsz, nem ölsz meg hosszúságú || [You must be registered and logged in to see this link.]



‒ Ugyan, kérem, én nem játszok semmilyen szerepet ‒ vetettem rá a tekintetemet. Azt nem tagadtam, hogy konok lennék, magányosnak pedig nem nevezném magam, elvégre, szerettem egyedül lenni. ‒ Nos, akármennyire is érdekli, nem fogom elárulni. Ez az én dolgom ‒ feleltem a szokottnál ridegebben. A múltam kényes téma volt. Nem szerettem felhozni, se felhánytorgatni a hibáimat, vagy éppen másokét. Egyszerűen utáltam erről beszélni, és kész.
Inkább ittam, csakhogy véletlenül se kelljen a régi dolgaimról beszélnem. Az életem nagyon korán kisiklott. Most végre a helyes úton éreztem magam, nem akartam hát feltépni a régi sebeket. Azonban ez nem akadályozott meg abban, hogy kinevessem, amikor próbálta utánozni a stílusomat. Nem tudta még, hogy én utánozhatatlan vagyok.
‒ Fárasztó napom volt. Semmi kedvem erőlködni, inkább elviselem a fecsegését ‒ pillantottam rá egykedvűen, majd a tekintetemet a zenekarra siklott. Csakugyan, végre olyan zenét játszottak, amitől nem akartam felvágni az ereimet. Máris jobb lett a körérzetem a hangulatváltozástól. ‒ Szóval, most örülnöm kellene, amiért továbbra is szórakoztat? ‒ kérdeztem ártatlan mosolyt varázsolva az arcomra. Műmosolyt, ahogy mondani szokták. Bár jó pár kollégámtól már megkaptam azt is, hogy vérfagyasztó a mosolyom, holott tudtam, hogy ez nem igaz. Néhány kolléganőm szívverése olyankor felgyorsult. Nehezemre esett visszafogni magam, pedig némelyiknek kifejezetten jó illata volt.
‒ Isten ments! ‒ éltem a muglik egyik szófordulatával, bár talán hiábavaló a körülményeskedés, a többség már olyan részeg volt, hogy meg sem hallották volna. ‒ Többre értékelem az őszinteséget ‒ tettem hozzá a poharamat nézegetve. Jó magam is törekedtem arra, hogy elkerüljem a hazugságokat, és jobban kedveltem azokat az embereket, akik az arcomba vágták a véleményüket, mint azokat, akik a hátam mögött gyűlölködtek.
‒ Ó, én meg abban a hitben éltem, hogy milyen szerény és nagyszerű ember vagyok ‒ ironizáltam. Ez a nő olyan tulajdonságaimra akarta felhívni a figyelmemet, amikkel tisztában voltam, és szándékosan is erősítettem rájuk. Azért bájos volt az igyekezete, kár, hogy hiábavaló. ‒ Magának egyébként hobbija idegenek viselkedését kritizálnia, vagy csak engem tisztelt meg azzal, hogy idejött, és elkezdte osztani az észt?‒ érdeklődtem csevegő hangnemben, nehogy véletlenül számonkérésként fogja fel.
Halkan felsóhajtottam. Reméltem, hogy végre megszabadulhatok tőle, de nem. Ez a nő nem tágított. Kezdtem úgy érezni, hogy már csak a halál menthetne meg tőle, azonban én nem fogok öngyilkos lenni. Inkább fogadok fel magam ellen egy orgyilkost, hogy lerázzam, bár az is egy megoldás lenne, ha szimplán itt hagynám, és elköltöznék, mielőtt a nyomomra bukkanna.
‒ Tudja, már alapból abban különbözünk, hogy az én érzelmi skálámon egész kevés érzelem szerepel ‒ válaszoltam közönyösen, majd kelletlenül elhúztam a számat, amikor megint felhozta a múltját. ‒ Nos, az én családom egy rakás szerencsétlenből állt, továbbá nem kívánok foglalkozni ezzel a témával. Ha valakinek ki akarja önteni a lelkét a múltjával kapcsolatban, javaslom, hogy keress mást! ‒ A poharam hangosan koppant az asztallapon, a hangomba pedig némi ingerültség költözött. Ha beszélgetni akart, akkor keressen más beszédtémát, mert jelenleg egyre inkább arra sarkallt, hogy felálljak, és itt hagyjam.
‒ Ó, igen, látom mennyire törekszik ‒ vetettem oda megvetően, bár ez már az ingerültségemből fakadt. Ha magára veszi, akkor az már ismételten csak az ő problémája.
‒ Sajnálatos módon nem vagyok köteles akárki iránt empátiát tanúsítani, sőt, el kell keserítenem, de ha most éppen dolgoznék, akkor még a munkaköri leírásomban se szerepel, hogy legyek az empátia élő szobra. Mint mondtam, ha problémája van a stílusommal, akkor menjen vissza dolgozni! ‒ oktattam ki. Azt a részt figyelmen kívül hagytam, hogy ne kérdezzek. Nem tudtam mást tenni, mint kérdéseket feltenni. Szakmai ártalom volt ez is. Azonban a duzzogása nem hatott meg, inkább csak bosszantott. Ha csak gyerekeskedni jött ide, akkor tényleg jobb lenne, ha a maga dolgával foglalkozna.
‒ Az se sokkal jobb ‒ jegyeztem meg. Ezzel el is dőlt, hogy ha későbbiekben iszogatni támadna kedvem, akkor kerüljem ezt el a helyet. Nem elég, hogy tele volt részeg idiótákkal és az élő zenéjüktől a falra tudtam volna mászni, de még itt volt ez a nő is, akit a hátam közepére nem kívántam. Ez a három dolog épp elég indok volt arra, hogy ne akarjak többet visszajönni ide.
‒ Arra szenteli a szabadidejét, amire akarja ‒ vontam meg a vállamat. Én példának okáért még akkor is írok, amikor nem dolgozom. Vagy éppen olvasok, de előfordul, hogy megnézek egy-egy színdarabot. Mindig találok valamit, ami jót tesz az én romlott lelkemnek, de leginkább a megmentőmnél szerettem időzni. Ő volt az egyetlen személy, akit megtűrtem magam mellett, és akivel kellemesen el tudtam csevegni.
A kérésére bólintottam, és intézkedtem. Hamarosan meg is érkezett az itala.
‒ Akkor lenne beavatkozás, ha minden tanácsomat megfogadná, és vakon követne. A maga döntés, hogy mit kezd az életével, nekem nincs kedvem ennél jobban belefolyni. ‒ Azt inkább nem tettem hozzá, hogy ez is több, mint amennyire az élete része akartam lenni. ‒ Nyilván nem kell elmondani a főbérlőjének, hogy mennyit keres. Másrészt, keres egy másik lakást ‒ sóhajtottam fel. Ez a nő a legegyszerűbb lehetőségeket se látta, amik ott voltak az orra előtt. Most már kezdtem sejteni, hogy miért választotta volna az öngyilkosságot.
‒ Mint említettem, nem „mostam ki az agyát”, szimplán elmondtam a véleményemet, akkor meg nem akartam, hogy előttem tegye meg. Ettől függetlenül még nem kellett volna hallgatnia rám ‒ ellenkeztem. Még mindig azt gondoltam, hogy ha nem volt elégedett a mostani életével, akkor nyilván benne van a hiba, és ne nekem siránkozzon.
‒ Nem sajnáltatom magam, azonban a karrierem miatt nem akartam volna belekeveredni az ügybe. Továbbá, ha kamerák nem is voltak, akármilyen hajléktalan arra ténfereghetett volna. Bocsásson meg, hogy a munkám fontosabb, mint a maga depressziója ‒ vágtam vissza mogorván. Akárki megláthatott volna, nem akartam volna börtönbe kerülni. Épp elég volt egyszer olyan helyzetbe kerülni, hogy majdnem bebörtönöztek. Semmilyen ostoba nőért nem kockáztattam volna a szabadságomat.
A következőkre csak bólintottam, és elraktároztam az agyamban az információkat. Most már utána fogok járni ennek a nőnek, hogy a végén, ha zaklatni akarna, akkor távolságtartási végzést kérhessek majd ellene.
‒ Az egyetlen és utánozhatatlan ‒ tártam szét a karjaimat, majd a következők alapján azt is sikerült leszűrnöm, hogy egy boszorkánnyal ülök szembe. Remek, nem elég, hogy vérfarkas, még boszorkány is…
‒ Ó, kérem, ne bókoljon! A kollégáim szerint így is elég öntelt vagyok ‒ vigyorodtam el. Bevallom, azért egy kicsit imponált, hogy tudta ki vagyok. Pedig korántsem voltam olyan híres, mint mondjuk Vitrol, de azért nekem is megvolt a magam híre.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Opal Bauquemare
Reveal your secrets

avatar

Alvilági

ϟ Kor : 32
ϟ Hozzászólások száma : 18

TémanyitásTárgy: Re: Opal & Peter 2016-01-10, 18:51



Peter & Opal
[You must be registered and logged in to see this image.]
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Mintha csak egy konok és magányos személy szerepébe bújtál volna. Érdekes, komolyan. Kíváncsi volnék milyen „szörnyű” életed lehetett, amiért ezt az utat választottad – ingatom fejem. Na nem mintha annyira érdekelne a szívszorító története, amiért mindenkit magasról leszar és csakis önmagával foglalkozik. Ismerek én jó pár ilyen alakot, köztük ott van a drága főbérlőm is, aki úgy isten igazából csak az alsó felének él. Türelmesen ülök és figyelem, ahogy az alkoholt magába önti, ezalatt nem szólok fel semmit, csupán csendben várok. Néha-néha egy kósza pillantást vetek a bandára, akik időközben egy vidámabb, retrósabb jellegű számot kezdenek el játszani. Mosolyogva figyelem őket egy darabig, végül a férfi következő megszólalására és zavaró nevetésére visszafordítom a fejem. Némán nézek rá egy darabig, amolyan „ez most komoly?” fejjel.
-  Pedig az lenne a legésszerűbb, ha már annyira „idegesítem”, mint beszélgetőpartner. Másrészről nem kell nekik segítség, a hegedű csak elrondítaná a mostani darabot, addig meg még van időm. – vonok nemes egyszerűséggel vállat. Ami engem illet, valahogy jól esik egy ismerős arccal beszélgetni, hiába a bunkó stílus, valamiért érdekel mi van vele. Legalábbis jobb a közérzetem egy ilyen társaságban, mint például a csótányokkal teli albérletben, ahol a bűzölgő lakótársamat kell elviselnem. Nem csak a füleimnek rossz, de még az orromat se tudja kímélni… Csodás.
- Most hazudjak és mondjam, hogy milyen kedves és szórakoztató? – egy pillanatra majdnem kiszökik belőlem egy gúnyos nevetés. – Igazából igen. Modortalan és fölényes, ez a kettő kombinációja vagy. Bár az emberek többsége ritkán néz tükörbe és néz mélyen magába, nem csodálom, ha eddig még nem sikerült felfogni milyen természettel is áldott meg a sors. – jegyzem meg kisujjból. Sokszor hallottam már, hogy „jajj Opal, ilyen ari meg olyan ari vagy”, aztán a hátam mögött hordtak el mindenféle sötét boszorkánynak. Ez lenne az emberiség? Ilyen alja nép?
- Jogos, én jöttem ide, és el is tűröm ezt a viselkedést. – bólintok egyet egy halovány mosollyal együtt, melyet csak azért is megejtek. Nem tud eltántorítani a célomtól, beszélgetni jöttem és valljuk be, néha mindenkinek jól esik egy kötetlen beszélgetés. Persze ahogy elnézem, ő simán levakarna magáról, de ha már kihívás, akkor azért is maradni fogok és faggatom, még akkor is, ha a pokolba kergetem emiatt. Nem vallottam be magamnak, de azzal, hogy akkor felnyitotta a szemeimet, nagyon is nagy hatást gyakorolt rám.
- Különbözünk, nem várhatom el, hogy olyan érzésekkel légy, mint én. Nekem igen is fontosabb volt a családom, mint például ez a lepukkadt kocsma. Mostanra lehet ez változott és magamat próbálom felküzdeni egy szintre, de akkor is. Senki sem egyforma. – nem szerettem a családról beszélni. Amióta mindenkit elvesztettem semmi sem volt, ami bennem tartotta volna a lelket, vagy valamelyest visszarántott volna a valóságba és talpra állított volna. Onnantól kezdve a család fogalma számomra egy kényes téma. Ezért is komolyodok el a hallottakon egy ideig. Nem tudom felfogni, hogy ő miért vélekedik efféleképpen a szerettei elvesztéséről. Egyszerűen… Nem értem, vagy csak nem akarom megérteni.
- Ha már veszem a fáradtságot és válaszolok a kérdésekre, igazán lehetne egy csepp empátia benned és végighallgatsz. Vagy akkor ne kérdezz, ilyen egyszerű. – már-már duzzogva fonom össze karjaimat a mellkasomon. Testbeszéd, ahogy mondani szokás. Most kivételesen nem az én hibám, hogy ő kérdez én válaszolok. Jó, egy kicsivel hosszabbra veszem a témát, de ez közel sem olyan véresen komoly, hogy kiakasszak másokat. Tudok én többet is beszélni, most viszont tekintettel vagyok a kis világára, ezért sem viszem annyira túlzásba.
- Nem én tehetek arról, hogy pont elcsíptél egy ilyen darabot. Általában kocsmazenéket játszunk, cigányzenéket, meg hasonlók. Ami leginkább a részeg flótásokat szórakoztat, az viszont nem annyira komolyzene. – felelem egyszerűen. Nem is arról van itt szó, hogy minden adandó alkalommal gyász- és siratózenéket játszunk, ez a mai nap viszont egy ilyen volt, amikor a főnök szabja meg mit mikor játszunk.
- Ha lenne is idő… - sóhajtok fel reménytelenül. Nem hinném, hogy valakinek pont én kellenék majd mint munkaerő. Ez az állás is hatalmas szerencse volt.
- Egy baileys megfelel, köszönöm. – kissé csendesebb hangnemre váltok, ahogy elgondolkozok a korábbi szavain. Lenne idő? Ugyan mire? Halálfaló voltam, a bátyámat a sírjáig kísértem, a húgomat cserben hagytam, a szüleimet meg nem voltam képes megmenteni. Ezután én lennék az utolsó személy a világban, aki még valaha képes lesz összekaparni magát és szívét-lelkét beleadva a csúcsra jutni.
- Már azzal, hogy ilyeneket hallok nagyon is beleavatkozásnak mondanám, de legyen. Igazad van. A támogatók sem teremnek a fákon csak úgy, a főbérlőm meg kidobna az utcára, ha tudomására kerülne, hogy egy jól fizető állásom van. De megoldom majd, addig ez is megfelel – az a céda egy utolsó lotyó, de még se tudok semmit sem tenni csak annyit, hogy talpnyalóként elfogadok mindent amit tesz és mond. Ez nagyon nem én vagyok. Régebben mindig lázadoztam és kiálltam magamért, most meg csak rám kell nézni. Egy szerencsétlen lettem, ezzel képben vagyok.
- Elég nehéz cselekedni miután majdnem agymosást kap az ember egy tök idegen által. Nem én tehetek róla, hogy a fejemben megváltoztak a dolgok. – vetem oda kissé feszülten. Na nehogy már mindenért én legyek a hibás, ha ő nem lépett volna akkor, nekem is sokkal jobb lett volna.
- Ohoho, azért ennyire nem kell sajnáltatnod magad, majd pont téged vettek volna elő egy olyan öngyilkosság miatt, amit nem mellesleg egy eldugott sikátorban vittek véghez. Kamerák? Hol élünk? Huszadik század? Abban a kisvárosban senkinek sincs pénze kamerákra, nem hogy sikátorokat fognak telenyomni térfigyelőkkel. – szisszentettem fel összevont szemöldökkel, mialatt egyik lábamat átvetem a másikon.
- Már csak az kéne. Angol vagyok, maximum a felmenőim voltak részben franciák, tőlem viszont távol áll az ottani viselkedés és nyelv. – rázom meg fejem nemleges választ adva a kérdésére.
- Peter T. Evans… - ismétlem meg valamennyivel halkabban szavait. – Újságíró, ha nem tévedek. Amilyen kritikus a lapokon, olyan az életben is.


[You must be registered and logged in to see this link.]♫ szószám: 947 ♫ [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Peter T. Evans
Reveal your secrets

avatar

Alvilági

ϟ Kor : 36
ϟ Hozzászólások száma : 18

TémanyitásTárgy: Re: Opal & Peter 2016-01-08, 15:19

Opal & Peter

[You must be registered and logged in to see this link.] || le se merem már írni hosszúságú || [You must be registered and logged in to see this link.]



Magamban remekül szórakoztam a meglepettséget sugárzó arckifejezésein. Mostanában az irodában ülve írtam a főnököm által megszabott témákról, így szinte végig az írógép elé voltam szögezve, nem volt alkalmam interjúkat készíteni, vagy a munkatársaimon kívül másokkal is érintkezni. El is felejtettem már, hogy micsoda lehengerlő személyiség tudtam lenni néhanapján, vagy inkább kiborító, de ez lényegtelen, mert akármelyik is voltam, a kívánt hatást elértem vele.
‒ Nos, ne higgye, hogy ennyire unatkoztam. Megvan a magam problémája, ha nem muszáj, másokéval nem foglalkozom ‒ sóhajtottam fel, majd az asztalon lévő üvegért nyúltam, és töltöttem magamnak. Pár pillanatig még bámultam a pohárban lévő folyadékot, majd egy húzásra kiittam mindet. Volt egy olyan érzésem, hogy ezt a nőt nagy mennyiségű alkoholbevitellel tudom majd csak elviselni. Ellenben álltam az üres tekintetét, bár az enyém talán kifejezéstelenebb volt, mint az övé.
Halkan felnevettem, amikor magázni kezdett, és ismét töltöttem magamnak.
‒ Nos, ha már itt van, erősen kétlem, hogy megszabadulnék magátok, pedig a megérzéseim azt súgják, hogy inkább a színpadon lenne a helye, hogy ezt a nagyszerű közönséget szórakoztassa ‒ válaszoltam cinikusan. Engem a legkevésbé sem zavart a jelenléte, bár az igencsak érdekelne, hogy miből gondolta, hogy beszélgetni akarok itt bárkivel is.
‒ Modortalan és fölényes lennék? Hm. Jó tudni, mások nem így gondolják, bár tény, az emberiség java idióta, és azt hallják meg, amit meg akarnak hallani ‒ tettem fel egy költői kérdést, amin eltűnődtem pár pillanatra, majd arra jutottam, hogy az emberiségét hülyeségét nem lehet fokozni, így hát erre ittam.
‒ Ha így gondolja… Nos, felhívnám a figyelmét, hogy maga jött ide hozzám, vállalva a veszélyt… ‒ feleltem közönyösen. Attól, hogy kritizált, semmivel sem változtatott a megítélésén, sőt, nem szívleltem, amikor megpróbáltak kioktatni, az az én asztalom volt. Nem különösebben hatott meg a hanghordozása, sem az, hogy miként próbálta összeszedni magát. Az ő dolga, nem az enyém.
‒ Elveszítettem mindenkit, higgye el, a karrierem a legfontosabb, a továbblépés, és nem az, hogy egy koszfészekben nyalogassam a sebeimet. Az élet már csak ilyen, valaki meghal, valaki megszületik ‒ vontam meg a vállamat. És van, aki új lehetőséget kap az életre, ilyenek voltunk mindketten. Engem a halálból hoztak vissza, én pedig a saját démonaitól óvtam meg. Lehet, hogy hiba volt. Lehet, hogy nem mindenki érdemel egy második esélyt.
Amikor azt kérdeztem, hogy van-e a repertoárjában olyan mű, amitől nem kapok frászt, akkor nem arra gondoltam, hogy fecsegni kezd a kedvenc zeneszerzőjéről.
‒ Hát ez nagyszerű ‒ sóhajtottam. Engem nem izgatott Csajkovszkij, se a Virágok Keringője. Mint már említettem, a zene nem tudott megpuhítani. Alig volt rám hatással. ‒ Mondja, maga minden kérdést sajátosan értelmez? ‒ kérdeztem vissza, mert a felesleges fecsegésével nem lenne túl jó interjúalany. Teszem azt, ha a királyi családról kérném ki a véleményét, és elkezdene arról csacsogni, hogy mennyire tetszik neki a királynő új kalapja, menten fejbe lőném magam.
‒ Inkább csak nyílt ‒ válaszoltam, majd összeráncoltam homlokkal néztem rá, amikor kuncogni kezdett. Mi volt olyan szórakoztató?
‒ Remek. Akkor, íme, a következő kérdésem: Miért nem játszik, vagy játszanak olyan zenét, ami becsalogatja az embereket? ‒ faggattam jó újságíróhoz méltóan. Csak a lényeget vártam tőle, reméltem, ezúttal mellőzi a körítést.
‒ Egy élete van, kapott egy esélyt az újrakezdésre, és megelégszik azzal, hogy épphogy csak életben tartja magát ‒ csóváltam a fejemet lemondóan. ‒ Különben is, mindig van idő az újrakezdésre ‒ tettem hozzá a megmentőm szavait felidézve. Ő mondogatta mindig miután átváltoztatott, és milyen igaza volt. A segítségével felépítettem magamnak egy világot, amellyel teljesen elégedett voltam. Nem kellettek barátok, nem kellettek társak. Csak az írógépem és néha téma, amiről írhattam.
‒ Mit kér? ‒ kérdeztem, és amint elárulta az óhaját, intézkedtem az ital ügyben.
‒ Igen, támogatót. A zenészeknek, mint annak idején az ókorban és a középkorban gyakorta voltak mecénásai, pont mint mondjuk a költőknek. Kezdetnek, keressen egy mecénást! Aztán, szokjon le arról, hogy ilyen kishitű. Nem áll jól magának. Ha feljebb akar törni, akkor egy erős, határozott nőnek kell tűnnie, aki mellesleg ért is a zenéhez. Persze, még nem árt, ha kicsit képezi magát. Az előkelő helyeken például egy zenész nem engedheti meg magának, hogy csak úgy lejön a színpadról. Nem elégedett az életével? Hát tegyen érte, mert én nem fogok még egyszer beavatkozni a dolgaiba, abban biztos lehet ‒ magyaráztam, ezzel is hangsúlyoztam, hogy nem kívánok az a személy lenni az életében, aki állandóan kihúzza őt a bajból. Elég idős már, oldja meg. Legyen kreatív és talpraesett.
‒ Remek, örülök, hogy mindketten ezen a véleményen vagyunk ‒ biccentettem. Megnyugodtam, hogy nem tervezett rám akaszkodni, bár aztán ki tudja… Ebből a nőből bármi kitelik. Az ártatlan pillantásait egy morrantással reagáltam le, majd felháborodottan tekintettem rá.
‒ Bizonyára majd elnézést fogok kérni azért, mert nem hagytam, hogy maga a jelenlétemben megölje magát. Ha annyira meg akart volna halni, hát miért nem tette meg miután elmentem? Ne engem okoljon a hibáiért, és ne rám akarja kivetíteni az összes baklövését, amiért erre a sorsra jutott ‒ sziszegtem dühösen. Micsoda nőszemély! És még engem kért számon, és tőlem várt bocsánatot azért, mert nem akartam, hogy tanúja legyek a halálának…
‒ Személyes okaim voltak, amelyeket nem fogok elmondani. Továbbá, ha voltak ott biztonsági kamerák, maga szerint az nem vette volna fel, ha csak úgy elsétálok valaki mellett, aki épp leszúrta magát? A rendőrség elővehetett volna, én pedig nem akartam volna a nyomok eltüntetésével vacakolni. Ismétlem: Ne engem hibáztasson! ‒ szusszantottam fel, és inkább töltöttem magamnak még egy italt, mielőtt még a rosszabbik oldalam felülkerekedett volna. Nem lett volna szép látvány, ha egy bárban uralkodik el rajtam a vámpírkór.
‒ Francia? ‒ vontam fel a szemöldökömet. Azt nem említettem, hogy röhejesnek tartottam a nevét, sem azt, hogy csak a vezetékneve hangzott franciásan számomra. Ellenben, ezek után én is hajlandó voltam bemutatkozni. ‒ Peter T. Evans ‒ árultam el a nevemet. Egyúttal ez egy beugratós kérdés is volt, hiszen hiába bűzlött úgy, mint egy vérfarkas, lehet, hogy nem is tudott a világunkról, ellenben, ha felismeri a nevemet a Reggeli Próféta cikkjei alapján, akkor nyilván boszorkány volt.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Opal Bauquemare
Reveal your secrets

avatar

Alvilági

ϟ Kor : 32
ϟ Hozzászólások száma : 18

TémanyitásTárgy: Re: Opal & Peter 2016-01-08, 04:15



Peter & Opal
[You must be registered and logged in to see this image.]
[You must be registered and logged in to see this image.]

A meglepettségemet nem tudom leplezni. Abban a pillanatban, amikor megállított reménykedtem benne, hogy többet nem avatkozik bele az életembe és rám hagyja a sorsomat. Tévedtem. Most, hogy itt van, talán a sors fintora lenne? Miért is van nekem mindig ekkora mázlim… Nem elég a főbérlőm, sem a szegényes életem, ez a lebuj a sok részeg figurával, de akkor még fűszerezzük már meg ezt az összképet egy kevés nagyképű, volt „megmentővel”. Csodálatos este, komolyan. Annak ellenére, hogy mennyire pipa vagyok rá és legszívesebben a hegedűmet vágnám a fejéhez, amiért arra ösztökélt, hogy ne nyírjam ki magam. Ha tudtam volna milyen lakótársat szerzek magamnak, inkább kinyírtam volna magam ott helyben, na nem hogy még átgondolom a szavait… Ch. Ezek ellenére hálás is voltam, hogy miért, arra pontosan nem jöttem rá, de valamiért úgy voltam vele, hogy ha már senkim sincs, akkor benne láthatok valami lehetőséget. Még ha csak futólag ismerem, vagy ha most látom utoljára, boldogsággal tölt el. Igen, nyálas vagyok, tudom, képben vagyok a saját érzelmeimmel, amik egyszer fent, egyszer lent keserítik meg az életemet.
Az a sóhaj nem véletlenül szökik ki belőlem. Már az első mondata után úgy érzem keményfába vágtam a fejszét. Megfutamodhatnék, és fülemet-farkamat behúzva kulloghatnék vissza a színpadra, csak hogy ilyen egyszerűen engem nem lehet levakarni. Azt a röpke mosolyt még időben elkapom, hiába vizslatom néha-néha a részegedő emberek arcát. – Oh, pedig azt hittem hiányzott az öngyilkos hajlamom és kinyomoztad hol dolgozok. – halovány gúnyos mosoly terül szét arcomon, ám szemeimből nem a kedvesség és a cinikusság tükröződik, sokkal inkább az üresség és komolyság. Sose voltam híve a burkolt értelemben kimondott szavaknak, ha másik kapura akar játszani, hát tegye, de én nem fogom szemrebbenés nélkül eltűrni a furcsa, önelégült viselkedését. – Mellesleg, ha ennyire zavarom, akár ki is mondhatja… uram. – apró hatásszünet az utolsó szó előtt és csak azért is adok a formalitásra, hogy vegye már észre magát. Ezzel a szövegeléssel csak egy nyálas, húszas években ragadott férfit mutat mások felé, nem pedig egy illedelmes és kulturált személyt. Ez utóbbi én is simán lehetek, a modorommal együtt.
- Gondolom a stílushoz hozzátartozik a modortalanság és a fölényeskedés. – sóhajtok fel kissé reményvesztett arccal.  Ha ennyire akarja játszani az istenséget, hát tegye, de az, hogy másokat alacsonyít le és mér a saját szintjéhez az már undorító. Mégis maradok, valamiért kíváncsi vagyok és egyrészt azért is örülök ennek, mert legalább nem a főbérlőm folytonos nyögéseit kell hallgatnom, hanem ennek az alaknak a világszemléletét és okoskodását.
- Lehet, hogy elszoktam, de az efféle modor sem tartozik az illemhez. – vágok vissza halkabbra véve a szót. Nem akarom felemelni a hangomat, most amúgy se vagyok olyan állapotban, hogy képes legyek vitatkozni. Az alváshiány közrejátszik, főleg a szédelgéssel egybekötve ez a fülledt hangulat nem esik túl jól. Mutató- és középsőujjammal közrefogva az orrtövemet hunyom le a szemeimet egy pillanat erejéig, ameddig ki nem tisztul valamennyire a fejem. Nem vagyok jól és a szagok, zajok is egyre erőteljesebbek, s csak egyre több lesz belőlük. A következő mondata viszont sikeresen visszazökkent, így valamelyest képes vagyok koncentrálni a jelenlegi beszélgetőpartneremre.
- Ha elveszítesz valakit nem a karriered a legfontosabb, hidd el. – már-már kelletlenül vonom összébb szemöldökömet. Én már csak tudom. A húgom, a bátyám, a szüleim… Mégis itt vagyok, mondhatni életvidám személyként, aki napról-napra igyekszik megkeresni a kenyerét.
- Általában Csajkovszkijt, tőle általában a Virágok Keringőjét. Hihetetlen zeneszerző volt és talán ez az egyik kedvencem, ami nem olyan „melodráma”, ahogy fogalmaztál. – teszem fel két kezem jelezve ujjaimmal az idézőjelességet. Egy zene nem csak a szomorúságról szól, van ott boldogság, szerelem, gyűlölet. Rengeteg érzelmet ki lehet játszani, csak érteni kell a zene nyelvén.
- Remek egy titok. – pislogok párat, a nevetésére kénytelen vagyok a szám elé tartva egyik kezemet visszafojtani egy feltörő kuncogást. Jó, belátom, igaza van. Inni jönnek ide, a végén meg az árokba borulva mutogatják a hátsó felüket az autóknak.
- Képes vagyok, megkaptad a választ. – valamennyivel lágyabb mosolyt ejtek felé.
- Minek izguljam túl? Egy életem van, azt is elrontottam, innentől kezdve ha kegyetlen, ha nem, én már megkaptam a nagyját. – kérdésére szimplán bólintok egyet. – Jól esne, köszönöm. – valamennyivel lejjebb megy a hangom, ahogy próbálom kiszűrni az egyre hangosodó zajok közül azt, amit mond. Émelygek és fáj a fejem, bár ez közel sem olyan szörnyű, mint amit éjjelente kell átélnem, szóval… remélhetőleg ezt is túlélem.
- Támogatót? Ebben a világban ugyan kinek kellenék? Inkább egymagam járom az utam. – vonok vállat. – Ó, ugyan, ha az utolsó személy lennél a Földön se kérnélek meg arra, hogy támogass. Valamiért úgy érzem arra a célra nem lennél megfelelő. Nem vetem meg a stílusodat, csupán a zenével nem fér össze. – ártatlanul nézek rá, szó sincs arról, hogy nem értékelnék a segítségét, de így is eleget szólt bele az életembe, még egy ilyen tetszik is meg nem is szituációt annyira nem tudnék elviselni.
- Kérjen el… mármint kérj elnézést azért, amiért ilyen sorsa juttattál. Hisz’ ha nem tetted volna meg én nem itt lennék, és akkor most nem a sanyarú életemet kritizálnád. – ingatom fejem óvatosan.
- Ki lehet kerülni, el lehet sétálni, ilyen ötleteim csak nekem vannak? – nézek rá szarkasztikus tekintettel. – Opal. Opal Bauquemare.  – kissé összeráncolt homlokkal csúszok lejjebb az asztalnál. Amennyire felhúz, olyan szinten vagyok egyre rosszabbul. Az a sok inger.


[You must be registered and logged in to see this link.]♫ szószám: 859 ♫ [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Peter T. Evans
Reveal your secrets

avatar

Alvilági

ϟ Kor : 36
ϟ Hozzászólások száma : 18

TémanyitásTárgy: Re: Opal & Peter 2016-01-08, 03:05

Opal & Peter

[You must be registered and logged in to see this link.] || 882 || [You must be registered and logged in to see this link.]



Talán, ha lett volna szívem, akkor még meg is érintett volna a szomorú dallam, csakhogy nem éreztem semmit. Évek óta a bosszúságon, a becsvágyon és a vérszomjon kívül nem éreztem semmit. A megmentőm iránt táplált érzéseim is elcsitultak, és lassan elsorvadtak. A szívem már csak azért dobogott, hogy a vérkeringésemet fenntartsa, különben is, ha úgy vesszük, ott nincsenek is érzőközpontok, ezért inkább csak átvitten értelmezhető. Ez azonban nem változtatott azon a tényen, hogy bár a kíváncsiságomat felkeltette a zenész ‒ szakmai ártalom, semmi több, hogy a lehetséges érdekes sztorik miatt érdeklődni kezdek valami iránt ‒, de ettől függetlenül nem fakasztott könnyekre a tehetsége.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem lepett meg a nő felbukkanása. Azt hittem, hogy a mi közös sorsunk kimerült annyiban, hogy nem hagytam, hogy a szemem láttára kövessen el öngyilkosságot, de ebben is tévedtem. Azért bíztam benne, hogy a mostani találkánk során véget is az az időszak, amit a végzet szánt kettőnknek. Nem kívántam közelebbi ismeretséget egy öngyilkos hajlamú nővel, aki bárzenészként tengeti az életét. Ó, ha legalább benne is lenne egy kis becsvágy, és minél magasabbra, minél előkelőbb helyekre akart volna törni! Talán, de csak nagyon talán, támogattam volna, azonban úgy látszott, ő megelégedett ezzel a kis koszfészekkel. Szerénység, vagy hülyeség lett volna a részéről? Nem tudom, de nagy butaságot követett el, hogy használta ki teljesen az adottságait.
Érdeklődést színlelve vontam fel az egyik szemöldökömet a fintora és a sóhaja kapcsán. Talán nem tetszett a stílusom? Vagy azt kifogásolta, hogy úriemberként viselkedtem? Nem különösebben zaklatott fel, hogy problémája volt a megszólalásommal.
‒ Roppant mód ‒ jelent meg az arcomon egy röpke mosoly, de amilyen könnyen az arcomra varázsoltam, olyan hamar el is tüntettem, amikor a poharamat megemeltem. Kész bűvész voltam. Az érdeklődésére és a mosolyára rideg semmitmondó üres tekintettel néztem rá. ‒ Tulajdonképpen, egy italra ugrottam csak be. Hamarosan tovább állok, kivéve, ha kegyed a munkaidejét nem zenéléssel, hanem az én boldogításommal akarja tölteni ‒ feleltem lassan, némileg elgondolkodva. Talán félreérthetően fogalmaztam? Lehetséges. Pedig pusztán csak utaltam, hogy már-már megtisztel, hogy rám pazarolja az idejét. Eltűnődtem azon is, hogy a kieső perceket vajon fizetik-e neki.
‒ Lehet, hogy nem hivatal, előkelő hely pedig végképp nem, ahogy az itteniek közé se sorolnám magamat. A stílusom ilyen, ha magát ezt zavarja, akkor azt hiszem, a csőcselék örömmel várja a visszatértét a színpadon ‒ mosolyodtam el gúnyosan. Nem voltam olyan viszonyban a nővel, hogy tegezzem, sőt minél inkább távol akartam tartani magamtól, miután megcsapott a vérfarkas-szag. ‒ Tehát, nem vagyok karót nyelt, pusztán az itt lévőkkel ellentétben, én tanultam illemet, bár lehet, hogy maga túlságosan is elszokott ettől ‒ pillantottam körbe lekicsinylően. Még mindig nem volt világos a számomra, hogy miért elégedett meg ezzel a hellyel.
‒ Nos, akkor a főnöke cseppet sem ért az üzletvezetéshez, ha ilyen zenéket kér abban az időszakban, amikor a legtöbb ember megfordul a bárokban ‒ sóhajtottam, és a fejemet ingattam. Micsoda ostoba alak! Lemertem volna fogadni, hogy valami ostoba kis mugli volt, akit éppen elhagyott a felesége, így az irodájában poshadva a beszűrődő melankolikus zene segítségével ápolgatta a kis lelkét. Szánalmas alak lehetett. ‒ Miért, amikor egyedül lép fel, akkor mit játszik? ‒ hajoltam előre, elvégre a korábbi tartásom nem volt túl úrias. A magázásról sem tettem le.
‒ Ugyan már, ezek olyan részegek lesznek az est végére, hogy csoda, hogy maguktól kitalálnak az ajtón. Sőt, elárulok egy titkot, már most is vannak problémáik ‒ nevettem fel kurtán, némileg elkeseredetten, látván, hogy odáig jutott az emberiség, hogy a problémái elől az alkoholba menekül.
‒ A melodráma unalmas. Sőt, olyannyira untató, hogy már-már fizikai fájdalmat okoz. Csak érdekelt, hogy képes-e kevésbé depressziós zenét játszani ‒ jegyeztem meg közönyösen, fel sem véve a közönyös mosolyát. Nem tudom mit akart elérni vele nálam, de semmilyen hatással nem volt rám. Ennél még a zenéje is nagyobb hatást gyakorolt.
‒ Hát, ahogy mondják, az élet kegyetlen. Maga túlságosan belenyugvó ‒ pillantottam rá. ‒ Egy italt?
Megint közel álltam ahhoz, hogy elmorzsoljak egy-két könnycseppet a megható szavai hallatán, de valahogy mégsem hatott meg.
‒ Maga aztán tényleg nagyon kevéssel is beéri ‒ jegyeztem meg. Rég találkoztam olyan emberrel, akit ennyire nem érdekelt a saját sorsa. Rendben, talán az áldozataim között akadt egy-két ilyen személy, de ilyen beszélgetőpartnerem biztosan nem volt még.
‒ Esetleg arra nem gondolt, hogy valami támogatót keressen? ‒ érdeklődtem, miután a tekintetemet sikeresen elszakítottam a poharamtól. ‒ Természetesen, tőlem ne várjon semmit. Nem vagyok se gazdag, a zenéhez meg a legkevésbé sem értek ‒ tettem hozzá sietve, még mielőtt kitalálná, hogy én vagyok a megmentője, és rám akaszkodna, hogy menedzseljem.
‒ Most kérjek elnézést azért, mert maga meggondolatlanul akart cselekedni? ‒ ráncoltam össze a homlokomat értetlenül. Reméltem, ezt ő se gondolta komolyan. Ezúttal megint előadta, hogy ő milyen magányos és elhagyatott, valóban megfordult a fejemben, hogy vajon ezzel a szöveggel adoptáltatni akarja magát. Mert én nem fogadok be kóbor vérfarkasokat, ráadásul nőket, az is biztos. Összeszőrözne mindent, a lakásomban úgysem lenne hely számára, szóval ne, tényleg ne engem tekintsen a hősének, mert korántsem vagyok az az alkat.
‒ Tulajdonképpen, nem értem miért kér számon azért, mert azt akartam, hogy ne a jelenlétemben ölje meg magát. A nevét se ‒ jegyeztem meg bosszúsan. Utalva, hogy még mindig elfelejtett bemutatkozni. Én nem felejtettem el, arra vártam, hogy ő mikor kegyeskedik elárulni a nevét, nem akartam, hogy lépéselőnyben legyen velem szemben.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Opal Bauquemare
Reveal your secrets

avatar

Alvilági

ϟ Kor : 32
ϟ Hozzászólások száma : 18

TémanyitásTárgy: Re: Opal & Peter 2016-01-08, 01:05



Peter & Opal
[You must be registered and logged in to see this image.]
[You must be registered and logged in to see this image.]

A munka elfoglal, leköti minden figyelmemet és elragad azoktól a fájdalmas érzelmektől, melyeket a családtagjaim halála ébresztett fel. Mindig is féltem egyedül, Voldemort idejében örültem, hogy a bátyám oldalán állhattam és támogathattam őt egészen addig, ameddig az őrületbe nem kergette önmagát. Azóta a zene és a munka az, ami mondhatni az életem. Semmi egyébből nem áll, pénzkeresés és szórakozás, már ha lehet azt mondani erre, hogy szórakozás. Minden áldott nap ver az Isten, amiért gyalogosan kell megközelítenem a bár bejáratát, és ha ez nem lenne elég a szobatársam fülsüketítő nyögdécselései sem hagynak békén. Fáradt vagyok, nyűgös és dühös. De nem akadhatok ki, nem szakadhat el az a bizonyos cérna, mert ő a főbérlő, ha egy rossz szót is szólok kivág az utcára, aztán boldoguljak úgy, ahogy tudok. Pedig most már tényleg tele van a hócipőm azzal a ku… akarom mondani, cédával.
Most viszont a zene az első. Egyedül a főnököm képes megérteni és valamelyest elfogadni engem, holott én tényleg egy békés személynek mondom magam, már amikor a dühöm nem kerekedik felül rajtam. Talán ezért is hagyott mindenki magamra. Mindenkit elüldöztem magamtól, a családomat pedig a halálba kergettem… Szörnyű vagyok, tudom jól. Utolsó menedékként a zene az, ami kitölti azt az űrt a szívemben, ami jelenleg képes lelket önteni belém és az életre buzdítani. A hegedű keserves hangja végigjárja a bár alkoholtól fülledt szegleteit, ezzel odavonzva a sok ittas férfi figyelmét. Sosem az volt a célom, hogy lenyűgözzem a közönséget, vagy épp elkápráztassam őket a tudásommal. Sokkal inkább arra hajaztam, hogy megérintse őket. Egy emléket visszahozzon, egy apró darabot az életükből, amit csupán egy kellemes dallam csalogat elő.
A közelebb helyezkedő férfi jelenlétére kicsit megszeppenten pillantok, lévén, hogy ismerős. Hol is felejthetném el ezt az arcot? Egyszerre voltam mérges és hálás is. Egyrészt azért, mert megakadályozott egy sorsfordító jelenetet az életemben. Simán eldobtam volna az életemet, amit a mai napig is megtennék, csupán a zene az, ami még itt tart. Az az üresség, a csend, ami a halál után következne nem képes színt hozni a világomba. Ez a célom, a zenémet átadni másoknak, hogy ők is érezzék azt, amit csak a zene nyújthat. Egy olyan világot, ahol a fantáziánkat szabadon engedhetjük, s ha kell, a szeretteinket is magunk mellett tudhatjuk. Persze, egyelőre nem tudom, hogy ez lenne a valódi célom… Talán még mindig keresem, csupán egy kapaszkodó miatt választottam a zenét.
Kelletlenül elhúzom számat a megszólalására, s egy fáradt sóhajt ejtve hunyom le szemeimet. Értem én a mosoly mögötti apró utalásokat. Akkor kezdjük újra. Vagy is. Miért is akarnám kijavítani magam a kedvéért? Nem fogok úgy táncolni, ahogy ő fütyül. – Képzelem mennyire. – ingatom meg fejem még a korábbi megszólalására. – Kellemes estének néz elébe? – vonom fel egyik szemöldököm egy kissé gúnyos félmosoly keretében.
- A formalitásokat igazán hanyagolhatnád. Ez nem egy hivatal, sem egy előkelő hely, az itteniek megengedhetik maguknak a lazítást. Szóval… Nem kéne ennyire karót nyeltnek lenni. – csak egy tanács. Itt nem kell feszültnek lenni, az ilyesfajta beszéd számomra nem jelent mást csak a feszélyezettséget és bezártságot. Sokkal nyíltabb az ember, ha képes közvetlenül kommunikálni másokkal, nem pedig ilyen drámai körítést hagyni maga után.
- A főnök kérése volt, nem én szabom meg mikor mit játsszak. Ha egyedül lépek fel, az egy másik történet. – magyarázom kissé komolyabb arckifejezésre váltva. Nem tudhatja mit él át az a férfi, csupán azért, mert valakit elvesztett. Temetésen volt, a gyász az arcán még mindig szüntelenül ott lapul, hiába próbálja az irodájában végezni a dolgát.
- Ezek a szívszorító melódiák éppenséggel nem kergettek még el senkit. Vagy esetleg bármi üresedést vélsz felfedezni az asztaloknál? – tárom szét karjaimat, ezzel együtt körbepillantva a kis bárban. Aki törzsvendég, már jól ismer engem, tudják milyen zenéket játszok, s ahelyett hogy elmenekülnének, mindig várják az újabb és újabb dalokat akár tőlem, akár a „bandánktól”. – Éppenséggel tudok, de miért is érdekelne? – könyökölök ismét az asztalra viszonozva a cinikus mosolyt, melyet az imént ejtett.
- Mondjuk azt, hogy ez volt az egyetlen lehetőségem, ahonnan még nem dobtak ki az utcára. Nem is keresem a jobb életet. Ameddig zenélhetek, nekem minden megfelel. – ellágyult arccal pillantok rá. Persze ez nem teljesen volt igaz. A lakóhelyem borzasztó, minden egyes éjszaka kínlódás, ellenben itt, a bárban érzem úgy, hogy valamelyest ki tudok teljesedni. – Nos, az, hogy mások simán beleavatkoznak az ügyeimbe nagyon is nagy hatással van az életemre. Mindenki elmenekült tőlem és magamra hagyott, az, hogy meg akartam fosztani magam a szenvedéstől erre valaki a nagy életrizsájával betoppan, nagyon is képe átvariálni a fejemben a dolgokat. – pislogok párat, mialatt hátradőlök a széken, s összébb húzom magamon a fehér kardigánomat.

[You must be registered and logged in to see this link.]♫ szószám: 753 ♫ [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Peter T. Evans
Reveal your secrets

avatar

Alvilági

ϟ Kor : 36
ϟ Hozzászólások száma : 18

TémanyitásTárgy: Re: Opal & Peter 2015-12-30, 18:49

Opal & Peter

[You must be registered and logged in to see this link.] || Tudom, most nagyon szerethetsz xD || [You must be registered and logged in to see this link.]



Amikor azt hittem, ma már semmi nem tudja felforgatni az eddigi, szánalmas kis világomat, hát hatalmasat tévedtem. Hiba volt betérnem abba a bárba, hiba volt engednem a zene csábításának, és ahelyett, hogy meglapultam volna az árnyékban, és onnan szemléltem volna azt a nőt, aki valamilyen szinten a múltam része volt, inkább közelebb mentem hozzá. Elképzelésem se volt afelől, hogy mégis mi vonzott a színpad közelébe, és mi volt az a furcsa erő, ami arra késztetett, hogy felfedjem magam, és közelebb merészkedjek.
Mélyen magamban szívtam a levegőt, ami csak úgy bűzlött az alkoholtól, a kéjtől, az izzadtságtól, összetört álmoktól, feltörekvők reményeitől, és valamitől, amit egyelőre képtelen voltam kategóriába sorolni. A hegedű, a zongora és nagybőgő triója megragadta a figyelmemet, azok közül is a hegedű vált ki leginkább, hiszen az vitte előre az egész szólamot. De nem is a hegedűre figyeltem fel, hanem a hangszert megszólaltató személyre. Amikor észrevett, megemeltem a poharamat az irányába, majd a szabad kezemmel a székem támlájára támaszkodtam.
Közönyös tekintettel reagáltam le a mosolyát. Nem akartam kimutatni a meglepettségemet, elvégre, ez a nő nem is ismert, akkor mégis miért örült ennyire nekem? Ekkor fordult meg először a fejemben, hogy nem kellett volna olyan jótét léleknek lennem, és hagynom kellett volna, hogy megölje magát. A csontjaimban éreztem, hogy ez a nő még sok fejfájást fog okozni nekem.
Nem számítottam rá, hogy amint befejezte a játékot, egyből lerohan. Ez sem tetszett nekem. Általában én voltam az, aki becserkészett másokat információszerzés, vagy éppen táplálkozás céljából. Letettem a poharamat az asztalra, és utána pillantottam csak fel a nőre.
‒ Én is örvendek a találkozásnak, hölgyem ‒ szólaltam meg egy negédes mosoly kíséretében. Ezzel arra kívántam felhívni a figyelmét, hogy ha már idejött hozzám, akkor illendő lett volna először köszönnie. A formaságok híve voltam, ha már letámadt, akkor legalább játszunk az én szabályaim szerint.
‒ Ó, dehogy. Pusztán azon tűnődtem, hogy egy ilyen helyen, egy ilyen zenész miért azzal tölti az estéjét, hogy lehangoló dalokat játszik. Az ilyen típusú zene tudtommal nem vonz be újabb vendégeket ‒ feleltem miközben elgondolkozva forgattam a poharamat. Azt nem akartam elárulni neki, hogy talán, valahol nagyon mélyen egy kicsit még értékeltem is a tehetségét. Bizonyára megkapta a kellő figyelmet a törzsvendégektől, így nem én leszek majd az a személy, aki továbbhizlalja az önbecslését.
Az apró megjegyzése hallatán, cinikusan elmosolyodtam.
‒ Csakugyan, azonban a szívszorító melódiákról még mindig nem szokott le. Mondja, tud mást is játszani? ‒ pillantottam rá érdeklődve. Őszintén szólva, annyira nem izgatott a sorsa, ezért se kerestem őt az elmúlt években. Akkoriban úgysem számoltak be öngyilkosságról, így mertem feltételezni, hogy mégiscsak életben maradt.
‒ Engedjen meg nekem egy kissé talán indiszkrét kérdést. Miért pont ezt a helyet és miért pont ezt a hivatást választotta, hogy új életet kezdjen? ‒ kíváncsiskodtam. Újságíró voltam, még ha rezzenéstelen arccal is faggattam a nőt, akkor is tele voltam kérdésekkel és kielégítetlen tudásszomjjal. ‒ Mellesleg, megjegyzem, álmaimban sem gondoltam volna, hogy pont én leszek nagyhatással mások életére ‒ tettem hozzá némi öniróniával fűszerezve.
Mialatt a nőhöz beszéltem, rájöttem, hogy az a furcsa szag, amit korábban nem tudtam megállapítani, belőle áradt. Sőt, most már semmi nem tudta elfedni előttem egy vérfarkas szagát. Kelletlenül sóhajtottam egyet. Nem rajongtam a vérfarkasokért, olyan durvák és otrombák lesznek teliholdkor, ráadásul irtózatosan büdöseket. Jó néhány éve vámpírként éltem, így megtanították nekem azt is, hogy miként különböztessem meg szag alapján az embereket, a vámpírokat, a vérfarkasok, sőt még a vélákat is.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Opal Bauquemare
Reveal your secrets

avatar

Alvilági

ϟ Kor : 32
ϟ Hozzászólások száma : 18

TémanyitásTárgy: Re: Opal & Peter 2015-12-30, 16:39



Peter & Opal
[You must be registered and logged in to see this image.]
[You must be registered and logged in to see this image.]

Vérfarkasnak lenni közel sem olyan könnyű, mint ahogy azt a mesekönyvekben leírják. Napról napra csak túlélek és menekülök a világ elől. Menekülök önmagam elől. Sokszor elmélkedek el a régebbi pillanataimon, amikor a szeretteim eltűntek a föld színéről. Én is követni akartam őket, együtt lenni velük, hogy végleg megszabaduljak Voldemort árnyékától. De nem tudtam megtenni… Azóta a nap óta egyszer sem próbálkoztam öngyilkossággal, mert többnyire attól rettegtem, hogy megint valami közbejön és keresztül húzza a számításaimat. Nem akartam szégyellni magam amiatt, amit teszek. Így maradt a napról napra való küzdés. Az élelem beszerzése és a farkas ösztönök elnyomása.
Mindennapjaimat egy poros lebujban kell átvészelnem a tapló lakótársammal, aki napi szinten hurcolja magához az ittas, bűzlő férfiakat. Innentől evidens, hogy a vékony falak sem képesek felfogni azt az irdatlan nagy ricsajt, másrészről a füleim eléggé érzékenyek az efféle hangokra. Meg úgy alapjáraton minden hangra, ami csak létezik. A hangzavart ki nem állhatom, még az is idegesít, ha hallom a kinti esőcseppek tompa csattanását a pocsolyákban. Egyedül a zene az, mely minden egyes hangjával képes rabul ejteni. Olyan érzés, mintha csak egy másik világba vezetne, ahol nincs senki és nincs semmi, ami háborgatna. Hegedű, fuvola, gitár és zongora. Ezek együttese képes feledtetni velem azt a személyt, aki voltam. Egy elvetemült nőszemély, aki bánatában az öngyilkossághoz folyamodott, sikertelenül. Talán be kéne vallanom magamnak, hogy igen is hálás vagyok annak az alaknak, amiért akkor ott volt. Megmentett és pár dologra ráébresztett az élettel kapcsolatban. Csak egyetlen élet van számunkra és ki kell használnunk ezt a lehetőséget, mert van, aki még csak ennyit sem kaphat.
A mai nap alkalmával már kora délután elindultam a munkahelyemre, felkészülve az egész estés zenélésre. A főnök valamiért a hegedűt kérte a mai napra, mert elviekben valami gyászos, szomorú temetés zajlott a családjában, amit ezzel a hangszerrel szeretne kompenzálni. Ígéretet tettem, hogy azt hozom, amit ő mond, még ha fájt is így látni a munkáltatómat.
A hegedűvel kezemben sétálok fel a színpadnak nevezhető, apró körbe. Rajtam kívül még ketten voltak, az egyik nagybőgőt tartott, a másik a zongoránál foglalt helyet, s egyben ő töltötte be az énekesi pozíciót is. Kezdenünk kell. Az éj leszállt, a kinti hóesés hiába festi fehérre a tájat, már késő van. Itt az idő. A vállamra helyezem hangszeremet, majd egy finom mozdulattal billentem oldalra fejem az államat támasztó részre. A kezemben lévő vonót a magasba emelem, s átszellemülten érintem meg a húrokat vele. Egy lágy, mégis szomorú dallamot szólaltatok meg lehunyt szemekkel, hagyom, hogy a zene átjárja testemet, s a bár külső zajait igyekszem elkülöníteni a zenétől, amit játszok. A zongora is felszólal, ezzel kísérve a dallamomat, végül elérve a kívánt hatást nyitom fel sötét szemeimet, hogy végigpillantsak a vendégek arcán. Mindig is érdekem volt, hogy a zeném eljusson hozzájuk. Nem elégedtem meg egy szimpla tapsviharral, ha az a gratuláció nem magától jött. Én nem is erre vágytam. Hanem a néma csendre, mely a játékom után következik. Az a letaglózó és elbűvölt érzés, amikor szóhoz sem jut az ember.
Rápillantva a közönségre egy pillanatra lefagyok, mikor egy ismerős szempárral találkozok. Meglepett fejjel nézek, csupán egy pillanat erejéig, végül egy halovány, ám boldog mosoly fut végig arcomon. A játékom fokozatosan halkul, a szomorú dallam lassan véget ér. Amint befejezem, a társaimhoz lépek, hogy egy kis időt kérjek, addig rájuk bízom a következő egy-két dalt. Leballagva a három fokkal rendelkező lépcsőn lépek oda az ismerőshöz.
- Csak nem untattalak? – kissé cinikus hangnemben ülök le egy távolabbi székre, de ugyanahhoz az asztalhoz. Felkönyökölök, s érdeklődő pillantásokkal fürkészem arcát. – Amint látod hatott a múltkori beszéded az életről. – teszem hozzá.

[You must be registered and logged in to see this link.]♫ szavak száma: 588 ♫ [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Peter T. Evans
Reveal your secrets

avatar

Alvilági

ϟ Kor : 36
ϟ Hozzászólások száma : 18

TémanyitásTárgy: Re: Opal & Peter 2015-12-23, 01:21

Opal & Peter

[You must be registered and logged in to see this link.] || Ő nem akarta mondani, én viszont megírtam a kezdőt xD || [You must be registered and logged in to see this link.]



Amióta vámpírrá váltam imádtam az éjszakát. Ilyenkor kevésbé nyüzsögnek az utcákon, és a magamfajta éjjeli ragadozóknak lehetősége nyílik újabb prédák után eredni. Nem tartoztam azon vámpírok közé, akik vérbanknak használtak embereket, ahogy a kórházakból se loptam a vérkészletekből. Ha éhes voltam, az utcáról kerítettem magamnak valakit. Azonban tartottam magam egy szabályhoz: Soha nem ittam kétszer ugyanabból az emberből. Sőt egyéb fenntartásaim is voltak: a drogosokat kerültem, az iszákosokat és a betegeket szintén. Tulajdonképpen, mindenkit, akinek bűzlött a vére valamitől.
Bosszúsan kifújtam a levegőt. A lámpafényben láttam az ég felé szökő párát. Pokoli hideg volt, így arra gondoltam, hogy munka után beugrok az egyik bárba iszogatni egy kicsit. Fárasztó napom volt. A főnököm ismét rám szállt, mert az üldözési mániájából eredően már akkor is azt hiszi, hogy keresztbe akarok tenni neki, amikor tulajdonképpen nem is csináltam semmit.
A kavargó hóesésben sétálgatva egyre inkább vágytam valami kellemesen fűtött, meleg helyre, továbbá egy jó italra. Így a legközelebbi utamba eső bárba betértem. Átlagos kis hely volt. Nem túl zsúfolt, mégis volt egyfajta atmoszférája. Söpörtem a hópelyheket a kabátomról, majd azt kigombolva megindultam a bárpult irányába. Helyet foglaltam az egyik üres széken, és kértem egy pohár whisky-t. Közben oldalra sandítottam. A mellettem ülő alakok az eheti lottószámokat találgatták. Közönyös pillantásokkal illettem őket, majd a másik oldalamra fordultam. Egy igencsak feltűnő, hiányos öltözetű hölgy flörtölt valami elegáns fickóval. Prosti. Ez volt az első gondolatom a nőről. Félreértés ne essék, semmi bajom nem volt azzal, hogy egy nő fizetséget várt azért, hogy néhány órára szórakoztasson egy férfit, de most semmi kedvem volt bámulni őket.
A mögöttem ülők sok mindenről fecsegtem, pusztán címszavakat csíptem el. Témáikban érintették a divatvilágot, a gazdaságot, a munkát, az oktatást, bírálták az egészségügyi dolgozókat, pletykákról számoltak be, ám mindezek olyan információk voltak, amelyeknek nem vettem hasznát a cikkeimben.
Amikor megkaptam az italom, biccentettem a csaposnak, majd a gondolataimba merülve bámultam a pultot. Ekkor jutott el a tudatomig, hogy az itt szóló zene nem a hangszórókból jött, hanem a bárnak zenészei voltak. Ritkán ültem be ilyen helyekre. Igazi meglepetésként ért a dolog. Kíváncsi tekintettel fordultam a muzsika irányába, és majdnem leejtettem a poharamat, amikor megpillantottam az egyik bárzenész arcát. Annyi év távlatából is tisztán emlékeztem rá. Mintha csak tegnap lett volna az öngyilkossági kísérlete… De ezek szerint, meggondolta magát.
Késztetést éreztem arra, hogy közelebb menjek, így az italommal együtt felálltam, és átültem egy szabad asztalhoz abból a célból, hogy közelebbről szemügyre vehessem. Lehet, hogy pusztán képzelődtem, de az is lehet, hogy nagyon is valóságos volt az a nő. Nagyjából vele szemben találtam helyet, és onnantól kezdve csendesen iszogatva fürkésztem az arcát, figyeltem minden rezdülését, minden apró mozdulatát, amivel megszólaltatta a hangszerét. Már majdnem sikerült lenyűgöznie. De csak majdnem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Peter T. Evans
Reveal your secrets

avatar

Alvilági

ϟ Kor : 36
ϟ Hozzászólások száma : 18

TémanyitásTárgy: Opal & Peter 2015-12-23, 01:19

***
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Opal & Peter

Vissza az elejére Go down

Opal & Peter

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

+

Similar topics

-
» Jessica Drew / Póknő
» Peter McCall
» Kimiko vs. Peter
» Gabriellla és Peter Smite
» [Stella QF] Anatole Saito vs Peter Worker

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
ϟ Harry Potter - Days of future past ϟ :: Varázsvilág :: London-