2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Végre tényleg jobb a kedvem és akármit is mondd ezt tényleg neki köszönhetem. Jó érzés, hogy így aggódik értem valaki, meg aztán tényleg nagyon látszott is, hogy nem vagyok éppenséggel a legjobb hangulatban. Érthető, ha nem sikerül mostanában semmi sem, de a vásárlás biztosan jó lesz majd, azt már én is várom. Liling nagyon lelkes tud lenni mindenben, biztos vagyok benne, hogy ez is élvezetes lesz majd vele és abban is, hogy jó pár ruhát fel kell majd próbálnom mire megtaláljuk az igaziakat, de az biztos, hogy közben kikapcsolok majd legalább rendesen. - Remek lesz! És nem azért van jó kedvem, mert nem tudsz beszélni, egyszerűen csak... nagyon kedves vagy Liling és vidám. - és ezt könnyen átragasztja másra is, ahogyan ezúttal rám is sikerült és ez kifejezetten jó dolog, amiért tényleg hálás vagyok, főleg hogy még igyekszik meg is oldani az életemet, pedig az nem valami könnyű feladat. Apát meggyőzni arról, hogy elfogadja a győzködésemet, hogy végre valami értelmes pályát válasszak... hát nem hiszem, hogy bárkinek sikerülne. - Persze, de tudod apa nagyon makacs és ezt nekem kell megoldanom, de köszönöm, hogy próbálsz segíteni. Majd... valahogy megoldódik. - mosolyt varázsolok az arcomra, hogy érezze tényleg már azért is iszonyatosan hálás vagyok neki, hogy legalább megpróbálja a dolgot, hiszen az is nagy dolog. Nem sokan akarnának a másik életéért tenni, ő viszont azon van, hogy nekem jobb legyen. Igaz, hogy sok barátom van, de igazság szerint a többségük azért nem olyan közeli, hogy folyton a problémáimmal foglalkozzanak. Legutóbb még Marietta sem akart megmoccanni, amikor elveszítettem a karkötőmet. - Köszönöm! Talán ma már tényleg lesz egy nyugodt éjszakám. - az azért nem lenne rossz, egy kiadós pihenés végre álmok és zavaró gondolatok nélkül. Lássuk be a bárányszámlálás nem sokat használ, pedig komolyan még azzal is próbálkoztam, de a végén csak belekeveredtem és ideges lettem tőle, szóval összességében nem sokat használt a dolog. - Talán igen, csak legyen jobban, mert nem akarom, hogy valami nagy butaságot csináljon. - és egyelőre még arra is látok esélyt, ami nagyon félelmetessé teszi ezt a helyzetet. Sose láttam régen ilyennek Rogert, és tudom, hogy ez most nagyon komoly dolog nála, pont azért, mert még nem volt sosem ennyire maga alatt. - Hát akkor majd ketten a hátsó sorokból feldobjuk a kórust! - viccelek, a mosolyomból is látszik, de ha eléggé rejtve vagyunk, akkor kicsit azért kiengedhetjük a hangunkat. Én még most is azt mondom, hogy nem vagyok valami profi, de egy kórusban nem tűnik fel ez annyira. Elég sokan vannak szerencsére, hogy elvesszen a hangod a tömegben. - Jól vagyok, csak kicsit ütöttem meg magamat és... ők ilyenek, de majd teszek róla, hogy ne bántsanak senkit sem! - nem fogom én hagyni, elmegyek a házvezetőmhöz és akár Pitonhoz is. Megjegyeztem az arcukat magamnak. Azért persze belekapaszkodom kicsit Lilingbe, mert talán egy kicsit jobban is beütöttem magamat, mint amit sikerült elmondani, de nem akarom, hogy aggódjon. A kisfiú pedig már így is épp eléggé meg van szeppenve, nem kell, hogy még jobban meg legyen.
//Én is nagyon szépen köszönöm, remek volt! Liling olyan cukiiiii! //
Már alig várom, hogy vásárolgassunk együtt. Egyedül annyira nem izgalmas, mert nincs ott senki, aki megmondja őszintén, hogy jól áll-e az, amit épp felpróbáltam. Otthon is a barátnőimmel mentem, is itt szoktam néha, de az igazi Chóval lesz, mert ő is megmondaná, ha valami nem nekem való. A barátnők nem biztos, mert nem akarnak megsérteni. Olyankor az a jó, ha látjuk magunkon, hogy tényleg nekünk való-e a ruha. – Nagyon jó – csillan fel a szemem az öltet hallatán. – Neked sok minden állna jól, válogatunk szépeket. – Mindig is szerettem másoknak ruhákat választani, kiskoromban is folyton babákat öltöztettem. Annyira nem mélyednék el benne, hogy ezzel foglalkozzam, de szeretem megtalálni, hogy kihez mi illik. A jó idő hátha hamarosan eljön, és akkor mindenféle jó ruhákban mászkálhatunk majd a faluban.– Nem is igaz, magadnak – rázom a fejem nevetve. – Na jó, részben nekem is, mert nem tud beszélni – teszem hozzá. Én tényleg mindig ilyen vagyok, és nem lomboz le, ha valamit még nem tudok kimondani, mert majd úgyis megtanulom majd egyszer. Addig is, aki szeret engem, azt nem zavarja, aki meg nem, az úgyse áll velem szóba, úgyhogy nekem se kell vele törődni. A szavai elgondolkodtatnak. – Nem is tudom… lehet, hogy igazad van. –Próbálok kiagyalni valami megoldást, amitől nem kerül ő sem bajba, és az apukája is jobb belátásra térhet. – És ha… Ó, kiment a fejemből. – Úgy látszik, valami nem akarja, hogy ebben az ügyben segíthessek, de csak egyelőre. Pedig sose szokott semmi sem csak úgy kirepülni a fejemből, de most túl gyorsan akartam mondani a megoldást, ezért el is felejtettem, miközben beszéltem. – De apukád nem tarthat gyengének, mert biztos mondtad neki sokszor a kviddics. – Ha gyenge lenne, akkor szó nélkül beleegyezne abba az elképzelésbe, amit ő talált ki Chónak. Egyszer viszont biztos belátja majd a nagybátyám is, hogy a gyerekeinek a saját útjukat kell járniuk, mint ahogy az én szüleim is tudják. – Szívesen. Biztos, hogy jót tesz. Délután megcsinálom a gyakorlóteremben – mosolygok, és már össze is szedem gondolatban, hogy mi mindenre lesz szükségem. Sok bonyolult alapanyag nem kell szerencsére, meg viszonylag hamar össze is lehet ütni, csak hát nem az a klasszikus bájital, úgyhogy remélem, egyedül tudom majd készíteni, és nem kell kérdezősködésre válaszolnom, mert a végén még azt hiszik, meg akarok mérgezni valakit. – Akkor talán várni kellene, amíg magától jobban lesz kicsit, és utána elküldeni orvoshoz. –Ilyen esetben biztos kell külső segítség, mert ha magától nem tudja megoldani, akkor sosem múlik el a baja. Aztán sokkal kellemesebb téma kerül szóba. – Dehogynem, biztos nagyon jól énekelsz. De én is hátra fogok állni – kuncogok, mert én sem szeretek a figyelem középpontjában lenni. De úgyis az a kórus lényege, hogy jól érezzük magunkat, senkit nem fognak lejáratni, vagy hasonló, szóval szerintem mindenképp pozitívan sülne el a dolog. Ekkor történik az a kis közjáték a fiúknál. Én persze egyből a sérült fiúhoz futottam, szerencsére magánál van, talán csak gyenge és rémült, meg persze azért nem kicsit esett. – Nem lesz baj, elviszlek gyengélkedő. – Hozzá beszélek, de közben Chót is figyelem, ezért látom, hogy azok a fiúk megátkozzák, és az unokatestvérem hanyatt esik. A fiút óvatosan leültetem a földre, majd Chóhoz szaladok.– Jól vagy? Nem estél nagyot? – kérdezem aggódva. Azok a gonosz mardekárosok, mit képzelnek? – Menjünk fel a gyengélkedőre. Fel tudsz állni? – kérdezem. Ellenkezést úgysem fogok elfogadni, a másik fiú pedig szintén tud járni valamennyire, úgyhogy mindkettőt el fogom kísérni Madam Pomfrey-hoz, mert az a biztos. Utána pedig megkereshetjük valamelyik tanárt, és elmondjuk mi történt. Nem úszhatják meg.
//Köszönöm szépen a játékot, nagyon tetszett. ^^ Már alig várom majd a folytatását! //
Abban teljesen biztos vagyok, hogy nem fogják kinézni innen és e térten nem lesz semmi baj. Rendesen az itteniek. Persze vannak kivételek, van aki azért negatívabb, de szerencsére azért ők vannak kevesebben. A többség tényleg elfogadó és kedves, nem piszkálnak, vagy zárnak ki mást, csak azért, mert nem olyan, mint az átlag. Ezért is szeretek ide járni, csak hát közben jó lenne, ha a mostanában rajtam lévő balszerencsés időszaknak is vége szakadna már és jönne valami jó is. - Persze, ha már amúgy is vásárolunk. Lehet, hogy a tavaszt várva veszek egy szép felsőt. - persze még maximum csak bentre vehetem fel, de már a vásárlás gondolatai is jobb kedvre derít. Azt hiszem tudja, de rendkívüli módon örülök annak, hogy itt van most az iskolában. Annyira sokat segít a jelenléte, hogy el se tudom mondani. - Neked köszönhetem és hálás vagyok érte. - a nevetés mosollyá szelídül. Tényleg rendkívül hálás vagyok neki. Nem mondott butaságot, egyszerűen csak vicces és jó társaság és nem olyan búskomor, mint én mostanában. Örülök neki, hogy nem ragasztottam rá át a rossz kedvemet, hanem inkább fordítva történt meg és ő tett velem jót, nem én vele rosszat. - Nem is tudom, szerinted az nem lenne rosszabb? Apa nagyon csökönyös és ha mást küldök magam helyett... nem veszi úgy, hogy ez csak gyengeség? - nagyon kedves tőle, és persze az is, hogy így igyekszik segíteni nekem és tenni értem, de azért mégis csak félek tőle, hogy rosszul sül el a dolog. Apa nagyon hajthatatlan ebben a témában. Én is próbálkoztam már vele és a bátyám is, de nagyon esélytelennek tűnik, nem tudom, hogy más rábeszélése hatna-e rá egyáltalán. Persze meg lehet próbálni, hátha, de... nem is tudom. - Köszönöm Liling, biztosan jót fog tenni. Jó lenne már rendesen kialudni magamat! - azért egy halk sóhajt még megengedek magamnak, de épp csak egy óvatosat, mert a kedvem már eleve sokkal jobb, mint az elején. Már csak tényleg az az alvás kellene, hogy ne késő estig kattogjon az agyam mindenféle zavaró tényezőn. Talán, ha rendesen kialszom magamat, akkor majd könnyebben megy a kviddics is és a tanulás és azokban is jobb eredményeket érek el. Az a baj, hogy ha még a tanulmányaim sincsenek rendben, akkor apa csak még inkább úgy veszi, hogy nem figyelek eléggé és abból csak még nagyobb gond lesz, annál kevésbé engedi majd a kviddicset. A végén eltilt a csapattól! Azt nem élném túl. - Nem tudom, de... talán kellene, mert jelenleg ez így biztosan nincs jól, csak hát nehéz rábeszélni, nehéz most hatni rá. - rémes dolgokat mondott, hogy nem akar élni már... és ez finoman szólva is riasztó volt, nagyon ijesztő. Roger fontos nekem és olyan érzésem van, mintha nem figyeltem volna eléggé rá és ezért lett ez a vége. Félelmetes. - Hogy én? De olyan jól nem énekelek, de... legyen, majd halk leszek a hátsó sorokban. - elmosolyodom végül. Baj nem lehet belőle, legalább lefoglalom magamat valami mással is, mint a kviddics, ahogyan tanácsolta is. Az mindenképpen jól fog jönni és talán még élvezem is majd. Nincs vészesen rossz hangom, csak hát ehhez nem igazán van önbizalmam, de az még akár növekedhet is, ha mondjuk jól teljesítek és Lilinggel egyébként is biztosan nagyon élvezetes lesz majd együtt tölteni az időt. A helyzet viszont innentől felgyorsul. Fél szemmel figyelem csak, ahogyan az unokatestvérem a fiúval foglalkozik. Bólogat és kissé szégyenlősen, de fel is tápászkodik a földről álló helyzetbe. Látszik, hogy fájhat neki, de azért igyekszik erős maradni. Én pedig addig is a fiúkkal foglalkozom. Biztosan Mardekárosok és meg sem szabad lepődnöm már ezen. - Piton professzor tudni fogja, hogy mi történt itt! Kérem a neveiteket! - határozott vagyok, hiszen már prefektus vagyok évek óta, megy ez nekem és egy kicsit most még az erőmet is felturbózza a dolog. Persze gúnyos nevetést kapok a fiúktól és egy pillanat múlva arra eszmélek fel, hogy a lábam egy pálcaintésnek hála kirepül alólam és szó szerint dobok egy hátast. A srácok nevetnek, aztán indulnak csak el, én pedig annak hála, hogy rendesen beverem a fejemet nem is igen tudok mit kezdeni velük. Talán egy pillanatra még az eszméletemet is elveszítem, de épp csak pár másodperc erejéig, utána már kótyagos fejjel próbálok felkönyökölni.
Úgy érzem, hogy hamar be fognak fogadni itt engem. Amikor még Chót faggattam erről a nyáron, mielőtt idejöttem, azt mondta, neki sem volt semmi különösebb baja amiatt, hogy ázsiai származású. Azt is tudom, hogy ebben az országban olyan sokféle nemzetiség él, talán ezért is könnyebb, és egyáltalán nem meglepő már senkinek, ha más népcsoportból származó embert látnak, nem úgy, mint nálunk, ahol egy európait vagy amerikait fényképezgetnek az utcán, mert olyan nagy látványosságnak számít a jelenlétük. – Már nagyon vár. Vegyünk neked is valami. – Még ha nem is kabátot, de akár valami szép ruhát vagy blúzt. Nagyon szeretek vásárolgatni, de persze nem egyedül. Társaságban jó, otthon is a barátnőimmel mentem mindig. Anya mondjuk annyira nem örült neki, mert félt, hogy ahhoz igazodunk, akinek a legtöbb pénze van, de én sosem költöttem többet, mint amennyit engedtek, úgyhogy ebből nem volt baj. Meg annyira szeretem a jelenlegi ruháimat, hogy nem dobom ki egy év után, csak mert már „régóta” megvan. – Jajj, de úgy örülök, hogy nevetsz! – Az én jó kedvemet mindig lehet fokozni, de most tényleg nagyon-nagyon jól érzem magam. – Akkor mondok még sok butaság majd, és még jobb kedv lesz neked is. – Van sok vicces történetem, abból, amikor valamit elrontottam, vagy rosszul mondtam, de az ilyenek miatt én sose vagyok szomorú, hanem inkább örülök, hogy tanulhatok belőle. De neki biztos tetszene, és tudja, hogy nyugodtan nevethet ezeken, mert én is szoktam. – Kár… hogy még rá se hallgatnak. Nem jó így. Írjak anyának? Hogy ő beszéljen apukáddal? – kérdezem tőle, mert szó nélkül nem akarok a háta mögött semmi ilyet, de talán az anyukám tudna hatni Cho szüleire, mert az apukájával testvérek, és a születésem után semmilyen konfliktusuk nem volt már. Talán ő meg tudná győzni, hogy nem az a fontos, hogy Cho és a bátyja gyógyítók vagy aurorok, vagy más, ilyen magas presztízsű foglalkozásúak legyenek, hanem hogy szeressék, amit csináljanak, mert abban ugyanolyan sikereket érhetnek el. – Akkor talán megpróbálhatjuk. Majd estefelé megcsinál és elviszem neked – mosolygok rá, és a jegyzetfüzetembe fel is írom, hogy ne felejtsem el. – Nagyon hamar kész és jót tesz – teszem még hozzá, mert semmiképp nem akarom, hogy azt higgye, kockázatos a dolog, és csak azért fogadja el tőlem, mert unokatestvérek vagyunk. Madam Pomfrey is persze biztosan tudna ugyanilyen hatásút adni, de amit mi használunk, az növényekből készül, és csak egy kevés mágia van benne, az itteni gyógyszerek és főzetek pedig néha igen furcsa hozzávalókat tartalmaznak, például meg nem innék semmit, amiben szalamandravér van. – Megértem… én is aggódnék a helyedben. Hátha nem csinál semmi olyat… Jár valakihez? Orvoshoz, vagy ilyesmi, aki jobban segíthet? – érdeklődöm, mert bár nem ismerem, de annak nem örülök, hogy Chónak még miatta is aggódnia kell. – Komolyan? Ó, nem is tudtam, de izgalmas – kiáltok fel boldogan, a kórus hallatán. Egyedül biztos nem énekelnék én sem, de kórusban más, az olyan izgalmas és vicces is néha. Ott ő is nagyon jól érezné magát. – De neked is jönni kell, nem fogadok el tiltakozás –nevetek rá, és úgy is meg fogom győzni, hiába nem akarja. Majd meglátja, milyen jó móka, és igazából szerepelni se nagyon kell, mert nagyon sokan lennénk, egyenként csak a szólisták hallatszódnának. Figyelem, ahogy odasiet a fiúkhoz, akik azt hiszik, vicces, amit csinálnak. Én nem hiszem, hogy ki tudnék állni ellenük, de persze, ha rátámadnak Chóra, odamegyek segíteni. Addig viszont az elsőshöz szaladok oda, hogy megnézzem, jól van-e. Magánál van szerencsére, de látom, hogy fájdalmai vannak. – Fel tudsz ülni? – kérdezem tőle aggódva, de közben Cho felé is gyakran pillantok. Remélem, van eszük azoknak a fiúknak, hogy nem támadnak rá egy prefektusra.
Nagyon örülök neki, hogy Liling itt van, most csak még inkább, mint eddig, hiszen eddig is szerettem, de most igazán jót tesz a közelsége és a vele való beszélgetés. Kedves lány, biztosan erre majd az itteniek is rájönnek idővel, ha esetleg még nem sikerül eléggé beilleszkednie. Tudom, hogy menni fog neki, hiszen most is olyan lelkes és a nevetése csilingelő, a fülnek szinte már zene. - Lemegyünk Roxmortsba és veszünk neked egy szép meleg kabátot, ami véd a fiúk hógolyói ellen is. És nagyszerű lesz! - szélesedik ki a mosolyom, ha már most tanulta ezt az új szót és még örült is neki, sőt még végül a nevetésem is kibuggyan, hiszen egyre inkább jó a kedvem, főleg az ő jó kedvét látva. Nem hiába, hogy a rossz kedv és a szomorúság is tud ragályoz lenni, de szerencsére ez fordítva is így van. - Talán igen, majd egyszer. Minho próbált már velük beszélni, de rá se hallgatnak. Apa nagyon konok. - halk sóhaj csak, de végül megrántom a vállamat. Igen apa igazi keményfejű ember. Csak az létezik és úgy, ahogyan ő gondolja és ha valami nem úgy van, akkor az már is nem jó és valahogy lehetetlenség szembeszállni vele. Eleve hetekig gyűjtöttem az erőt arra, hogy bejelentsem jelentkezem a kviddics csapatba, aztán végül megtettem úgy, hogy nem szóltam nekik, mert nem mertem. Persze utólag mérgesek voltak, de akkor már nem szállhattam ki a büszkeség miatt, azt sem engedték volna. - Az talán tényleg jó lenne. Vannak azt hiszem ilyen jellegű teák is, de én annyira nem értek hozzájuk. Madame Pomfrey biztosan tudna adni, de még nem fordult meg a fejemben. - de, ha Liling segít annak biztosan nem mondok ellent, benne megbízom, mert biztosan nem ad olyasmit, ami esetleg nem finom, vagy káros. Na nem mintha Madame Pomfrey netán olyasmit adna, ami nincs jó hatással az emberre, de... az unokatestvéremben mégis csak jobban megbízom, ő biztosan tudja, hogy mi az, ami használhat nekem. - Tudom, de mégis aggódom érte, hogy... nem is tudom, valami nagy butaságot csinál. - Roger valahogy most nem önmaga, kiszámíthatatlannak tűnik, talán veszélyes is önmagára. Összetörte a gitárját csak úgy, pedig tudom, hogy szereti, mégis simán képes volt rá. Mi lesz, ha ennél többet is tesz? Mi lesz, ha kárt tesz önmagában és én nem segítettem rajta, nem tettem meg mindent, hogy jobban legyen? Azzal nem tudnék megbirkózni. - Az ének nem lehet rossz, talán megpróbálhatnánk. Tudtad, hogy van az iskolának kórusa is? - na igen akár oda is beállhat, ha szeret énekelni és megy is neki. Én nem... ilyen téren sose voltam jó szereplés terén, de biztosan szívesen hallgatnám meg őt akár karácsonykor, vagy máskor és időnként együtt gyakorolni nem lenne rossz. Lehet, hogy tényleg kikapcsolna és segítene, hogy a kviddics is jobban menjen, mert ez a mostani sorozatom valami rettenetes. A végén hagynom kell az egészet, mert én vagyok a csapatkapitány, de nem igazán viszem sikerre a csapatot. A gondolatok viszont gyorsan elillannak a fejemből, amikor meglátom, amit Liling mutat nekem. Elképedve rázom meg a fejemet, és azonnal el is indulok a diákok felé. Ott van a prefektus kitűző a mellkasomon természetesen. - Nem, ez nem normális dolog és nem játék. - mondom már szinte futtában. A pálcámat nem veszem elő, pedig talán kellene, de reménykedem benne, hogy elég a szavam is. - Tegyétek le! Különben szólok a házvezetőtöknek és majd ő osztja ki a büntetőfeladatokat. - persze erre harsány röhögés a válasz. Na igen ez van, ha Mardekárokkal próbálsz meg szembe szállni, de legalább rám figyelnek és a lebegő kiskölyök leesik a kemény földre, még nyekken is egyet. Az egyik nagydarab majd egy fejjel magasabb nálam... kellemetlen, de nem moccanok, amikor felém indul, csak a pálcám kerül elő.
– Jóóó, menjünk majd. – Nagyon várom már, mert eddig csak képen láttam, hogy gyerekek szánkóznak, és én is ki akartam próbálni, hó hiányában azonban még nem sikerült. Izgalmasnak hangzik, és szerintem nagyon sokat fogunk nevetni. Bár már nem vagyok gyerek, akkor biztos, hogy olyan leszek majd, és ez vicces lesz. Chónak is biztos sokkal jobb kedve lesz, ha majd látja, hogy mennyire rá fogok csodálkozni, hogy olyan fehér lesz minden, mint a vattacukor. – Naa, igen, pont így – biztatom lelkesen. Talán most, hogy itt vagyok, jobban fogja érezni magát, mert ahogy észrevettem, fel tudom vidítani az embereket, és ez is az egyik célom. – Akkor jó. A fiúk nagyon erőszakos és erős dobnak – fejtegetem a véleményemet. Én otthon lányiskolába jártam, de persze a sportpályán mindig láttunk fiúkat is, és ahogy azok játszottak… nem is akartam soha a közelükbe menni, és az itteniekől is ugyanúgy tartok. – Ó, nagyszerű…. nagyszerű –próbálgatom az új szót. – Ezt most tanult – nevetek fel boldogan. – Vagyis nem pont most, de ma – helyesbítek. Nem is tudom, kitől halottam, de megjegyeztem. – Szeretnék egy szép kabát, ami meleg. Mert csak nagyon vékony van nekem. – Nem tudom elképzelni, mennyire lehet hideg, de Cho úgyis tudni fogja, és segít nekem olyat választani, amiben nem fázok majd. – Tudunk együtt vásárolgatni – lelkesedem tovább. Arra nem emlékszem, hogy ő mennyire szeret vásárolni, de ha együtt megyünk, az biztos jó lesz. – Kár… talán egyszer majd értik. Mint az enyémek. Ők értenek sokat. –Nem akarom folyton emlegetni, hogy az én szüleim sokkal támogatóbbak az én irányomban, mint az övéi, de talán megírhatnám anyának, hogy beszéljen Cho apukájával. Bár… az is lehet, hogy ha fordított helyzetben lennénk, azaz én szeretnék kviddicsező lenni, Cho pedig gyógyító, lehet, hogy most ő támogatna engem, és az én szüleim nem örülnének a választásomnak. Tényleg nehéz szembeszállni az ő elképzelésükkel, de jó lenne, ha megértenék, hogy előfordul, ha a gyereknek más az életcélja, mint amit ők elképzeltek neki. – Kellene neked altató – javaslom, miután pont azt a választ kaptam a kérdésére, amit vártam. – Mi Kínában ismerünk olyan altató, ami nem okoz rászokást, és ki tudod magad pihenni –magyarázom neki, biztosan segítene. Persze, mint minden gyógyfőzet, ezt is csak szünetekkel lehet alkalmazni, de valóban nincs olyan mellékhatása, hogy nélküle már soha többet nem tudna aludni. De addig lehet, hogy használnia kellene, amíg anélkül is jobb közérzete lesz. – Rendes? Tényleg rendes? Ajánlom is neki. – Azért egy kicsit még mindig haragszom rá, nem kellett volna felbukkannia, vagy visszajönnie az egyetemre és összezavarni a dolgokat. Rogernek meg pláne nem. – Sajnos mindenkin nem lehet segíteni… pláne, ha az illető nem is akarja. –Nem tudom, hogy Rogerrel ilyen-e a helyzet, de ha igen, akkor sokáig lesz itt. – Hát… lássuk csak. Mi érdekelne jobban, zene vagy tánc? Valamelyiket csinálhatnánk együtt, mert én is régen tanultam őket. Fel lehetne eleveníteni. – Ha valamit nem gyakorlunk, elfelejtjük, és ezzel én is így vagyok. Otthon szokás, hogy a gyereket mindenféle különórára járatják, mert általában csak egy van, és minél több dologhoz ért, annál jobb. Így tanultam én is hangszeren játszani, táncolni, pingpongozni, és valami oknál fogva franciaórákra is, bár azóta már arra is alig emlékszem, ahogy a többire sem. Ebben a pillanatban veszem észre, hogy pár, egyetemistának kinéző fiú egy kisebbet lebegtet a levegőben. – Nézd azt… szerinted csak játék? – kérdezem, de olyan hangsúllyal, hogy egyáltalán nem gondolom azt, hogy a kisebb is belegyezett volna a dologba. Még nem is láttam ilyet, mióta idejárok, de mesélte Cho, hogy vannak olyanok, akik másokra rászállnak. Ez olyan gonosz dolog.
- Gondoltam, hogy tetszeni fog neked a hó és a táj majd. Akár elmehetünk szánkózni is a Roxmorts melletti dombokhoz. - ajánlom fel a lehetőséget, mert biztosan jól szórakoznánk és Liling és jól érezné magát, sőt valószínűleg nekem is könnyedén menne a kikapcsolódás végre. Ez kell, hogy végre elvonatkoztassak a zűrös gondolatoktól és képes legyen normálisan gondolkodni, ami valahogy iszonyatosan nehéznek tűnik mostanában. Muszáj változtatnom. - Igen, tudom, hogy többet kellene mosolyognom. - halk sóhaj csak, de azért egy szolid mosoly megmarad azt jelezve, hogy igyekezni fogok. Mostanában túl sok a probléma, ami valahogy visszavetette az amúgy meglévő életkedvemet, pedig nem szoktam én ilyen lenni és muszáj lesz valahogy visszatérnem a régi önmagamhoz. - Mindenképpen érdemes, hidd el nem fog fájni és majd nem fiúkkal játszunk. - hát igen azért a fiúk ilyen téren nehezebb esetek, a lányok eleve óvatosabbak és jobban átgondolják. Majd bemutatom őt pár barátnőmnek és hógolyó csatázunk télen. Egyébként is olyankor véd a ruha is, a vastag kabát teszem azt. Persze az nem jó, ha mondjuk az arcodba kapod, de ha rendes játékostársaid vannak, akkor ez fel sem merülhet. - Persze van szabászat is, vannak ott kabátok biztos vagyok benne, szerzünk neked egyet. - valami jó meleget, mert ha egyszer Liling annyira nem ismeri a hideg havas teleket, akkor lehet hogy bármennyire is szép fázni fog majd rendesen. Arra azért rá kell készülni. Találunk egy szép hozzá illő, de jó melegen bélelt darabot. - Tudom, én is ezt szoktam mondani nekik, de hát tudod milyenek a szülők. Talán majd idővel megértik. - csak finoman megemelem a vállamat. Épp ez az, hogy olyan sok minden kell gondolkodnom mostanában és a szüleim se könnyítik meg a dolgomat, pedig tényleg szeretem a kviddicset és eddig úgy éreztem jó is vagyok benne, bár azért ebben már egyre kevésbé vagyok biztos. A kérdése azért meglep, bár van benne igazság, hiszen ha nem alszol, akkor a megfelelő koncentráció sincs meg. Teljesen jogos. - Mostanában sokat forgolódom és nehezen alszom el a sok gondolat miatt. - igen, teljesen igaza van, jobban kellene aludnom, többet és rendesebben, akkor jobban tudnék figyelni is, de hogyan űzzem el a gondolatokat és aludjak jobban? Ez ebben a legnehezebb és közben már megint ott vagyok, hogy nem őt akartam terhelni ezzel az egésszel, de mégis sikerül, ez olyan kellemetlen. - Ez kedves tőled, de Cedric rendes srác, tényleg, csak... azt hiszem elmúlt, vagy nem is passzoltunk össze, inkább csak mindketten hasonlóan könnyen ragaszkodunk valakihez. - azért elmosolyodom. Jó érzés, hogy itt van és így szeretne védeni engem. Igazából annak ellenére, hogy Cedrickel eltávolodtunk mégis nagyon hasonlítunk egymásra, hiszen ő is hasonlóképp kissé talán kapcsolatfüggő, mint én. Valahogy mindig volt mellettem valaki, pedig ahogyan Aman mondta ideje lenne végre önálló nővé válnom és nem minden áron ragaszkodnom valakihez. De ez valahogy néha iszonyatosan nehéznek tűnik. - Igazából én akartam neki segíteni, mert eltűnt és olyan elutasító volt és Roger jó barátom, azt szerettem volna, ha jobb neki, de fogalmam sincs, hogy tudok-e segíteni. - újabbat sóhajtok. Tudom, talán nem kellene más gondját a nyakamba venni, de Roger jó barátom volt, mielőtt elment és szeretném, ha jobb lenne neki, de nem tudom visszahozni az édesanyját, akkor hogyan segíthetnék? - Talán igazad van, de nem tudom, hogy mi menne még, mindig a kviddicsre koncentráltam és nem nagyon foglalkoztam mással. Szerinted mi lenne jó kikapcsolódás? - azt hiszem nem valami sport kellene, talán valamiféle hangszer? Tényleg nem tudom, de igaza van, talán már annyira rágörcsöltem a kviddicsre, hogy nem a játék öröméért játszom, hanem azért, hogy sikert érjek el benne, így pedig már eleve rosszul állok hozzá az egészhez.
– Emiatt ne aggódj, nekem tetszeni sok minden mindig. –Többnyire tényleg igaz, egyedül az nem tetszett csak, hogy ez az ország olyan színtelen, legalábbis azok a részek, ahol eddig voltam, de Roxmortsról múltkor láttam képet, és azon nagyon aranyosan néztek ki a házak, bár szintén szürkék meg feketék. – Télen nagyon szép lesz. Sok hó mindenhol. Illeni fog hozzá – folytatom tovább a gondolatot. Elképzeltem, hogy fog kinézni a kettő együtt, és akkor szerintem még szívesebben fogok lemenni. Főleg, hogy ugye van ott egy édességbolt, amit már most, látatlanban is nagyon kedvelek.– Látod, milyen jó, ha mosolyogsz? – nevetek rá Chóra. – Jól áll meg jó érzés. – Mostanában mindig kicsit szomorúnak tűnik, de nagyon örülök, hogy úgy tűnik felengedett kicsit, ha legalább addig is, amíg itt küzdök az angollal, szerintem vicces lehet kívülről hallani. – Igen? Akkor kipróbálom – válaszolom lassan, bár még nem vagyok túlságosan meggyőzve. Olyan keménynek képzelem el, mert ha a hó fagyott víz, amiből lesz egy labda, ami nem esik szét, az biztosan kemény. Annak viszont örülök, hogy nevet, legalább ezt sikerült elérnem, viszont ha valaki elkezd nevetni a közelemben, akkor én is.– Hm… most jut eszembe... kabátot majd kell venni, mert nekem nincs – szomorkodom. Otthon nem kellett, mert mindig meleg volt, de tényleg hallottam, hogy itt hideg van. – Gondolod, hogy Roxmortsban van? – kérdezem kíváncsian. Nem tudom, hogy az átlagos angolok mekkorák, és félek, hogy rám csak egy gyerek ruhaboltban lehetne kabátot találni. Aztán rátérünk arra a témára, hogy a szülei miért nem engedik a sportot. Igazán nem értem, miért baj az, ha valaki szeret valamit csinálni, ami még hasznos is. – Kár, hogy így gondolják. Pedig rendes munka, és jó dolog. Egészséges maradsz. – Annál meg mi lehet fontosabb? Ha például ő is aurornak akarna menni, mint olyan sokan, és a sok stressz teljesen felemészti, akkor örülnének a szülei? Furcsa, mert azt tudtam, hogy szigorúak, de azt sose vettem észre, hogy ennyire, vagy csak akkor nem, amikor ott voltam én is? – Szoktál aludni? – kérdezem hirtelen, mert ez az első, ami eszembe jut azzal kapcsolatban, hogy miért érzi úgy, hogy nem játszik elég jól, miközben rendesen edz. Az iskolán kívüli távolmaradásra csak nagyban bólogatok, hogy megértettem, végülis tényleg attól függ, hogy az ember mit választ. Nekem például sok az elméleti órám, ezért gyakran vagyok itt, de a bestiamesterek biztos gyakran vannak úton, az ereklyevadászokról nem is beszélve. – Igen, az tényleg sok idő. – Értek egyet azzal, hogy van még ideje kitalálni. Most, hogy rátértünk arra, mi nyomasztja ennyire, igyekszem komolyabban viselkedni, ami sose ment annyira, de nem direkt csinálom, csak még nem nagyon kerültem ilyen helyzetbe. Otthon valamiért sose volt a környezetemben senkinek problémája, de talán amiatt, hogy igaz rájuk a sztereotípia, miszerint a kínaiak kikerülik a problémákat, és így nincs mit megoldani. – Akkor jó… mert ha nem, majd megkeresem, és jól megmondom neki a magamét – teszem hozzá mérgesen. Amúgy valószínűleg nem lenne belőle semmi, vagy nem tudom, de másképp nem tudom támogatni Chót, csak a szavaimmal. – Az nagyon rossz… de én sem értem, miért neked mondja. Nincs más, akivel beszélhetne erről? –Ez inkább csak költői kérdés volt, de most magamban elég rendesen bosszankodom. Chónak amúgy is lenne elég baja, erre ez a kettő felbukkan, és csak bajt csinál. Nem neki kell megoldani más életének a problémáit, amikor neki is van. – Nem szép dolog tőle szerintem. És mi lenne, ha mást is keresnél kikapcsolódásnak, nem csak a kviddicset? Mi van, ha az azért nem kapcsol ki, mert már nagyon jól megy? – vetem fel a legújabb elképzelésemet. – Amikor én tanultam egy kis ideig táncolni vagy zenélni, csak arra tudtam koncentrálni, mert olyan nehéz volt. Lehet, hogy neked is valami új kellene – pillantok rá kíváncsian, hogy mit szól az ötletemhez.
Biztos voltam benne, hogy nagyon fog örülni és szívesen jön majd le velem Roxmortsba, hogy megnézze a helyet és én már ezen az öt éves szintű tapsikoláson sem különösebben lepődöm meg, ez tőle teljesen normális, mondhatni már elvárt reakció. Mindig is ilyen volt, nagyon tud lelkesedni, és ez a jó benne, kicsit engem is kirángat a fura állapotomból, amibe mostanában sikerült zuhannom. - Reméltem, hogy élvezni fogod majd, de azért ne bízd el magad előre, mert talán még sem fog tetszeni, bár... kétlem, ahogy ismerlek. - a mosolyom szélesedik, hiszen biztos, hogy élvezni fogja majd az együtt töltött időt, most is látszik rajta, hogy örül, hogy itt van, ez nem is volt kérdés. Én is örülök, hogy itt van és szívesen önteném ki neki a lelkemet, de nem akarom azt sem, hogy rázúdítsam, azt nem érdemli meg, hiszen még épp a beilleszkedés kezdetén tart, nem kellene még nekem is fárasztani őt mindenfélével. - Oh a hóval az nem fáj ám. A hó puha, még a hógolyó se vészes, főleg ha van rajtad jó vastag kabát, ne aggódj. - na jó a mai nap folyamán most először jutok el oda, hogy még fel is nevetek. Liling szórakoztató jelenség, főleg hogy nem is igen ismeri a hó mibenlétét és nem gondoltam volna, hogy majd így ellenkezik egy kis hógolyócsata miatt, pedig izgalmas, én szeretem. Persze vannak kellemetlen részei is, de összességében sok nevetéssel jár, nálam legalábbis így volt mindig. Szeretem a havat. - Kedves tőled, de apáék mások, szerintük a sport nem rendes munka. Mindig azt várták, hogy kinövöm, de nem nőttem, vagy... már én se tudom. Maradok a csapatban, de nem érzem magamban az erőt tudod? - tényleg igyekszem és nem akarom cserben hagyni a bátyámat sem, hiszen bízik bennem, vett nekem seprűt és nem akarom azt sem, hogy a szüleimnek legyen igaza. Jó vagyok ebben és még jobb is leszek, csak... valahogy rendbe kell tennem a fejeben az össze-vissza zilálódott gondolatokat és ez eddig még nem sikerült. Valahogyan rendeznem kellene mindent, vagy simán megtanulni kizárni, amikor versenyen vagyok és edzésen, csak hát fogalmam sincs, hogyan kell. Hiába származom keleti országból, nálunk nem születési adottság, hogy meditatív állapotba tudunk süllyedni, hiába gondolják ezt sokan. - Igen, az egyetemisták sokkal ritkábban tartózkodnak a kastélyban, sokkal gyakrabban mennek gyakorlatra, persze attól is függ, hogy ki mit tanul. - mert hát tanár szakon azért nem olyan nagy mértékű az elutazás, esetleg más iskolák rendszereit nézzük meg, de inkább itt készülünk, vagy beülünk egy-egy órára, külön interjú egy tanárral és hasonlók. Én mondjuk élvezem, szó se róla, ha a kviddics nem megy... talán ez tényleg jó lehet. Végül még azt is kibököm, ami a lelkemet nyomja, bármennyire is nehezen vettem rá magamat az elején, de végeredményében tudom, hogy muszáj, hiszen úgyis tudja, hogy van valami, nem tudnám a végtelenségig magamban tartani. Amikor pedig kínaira vált már tudom, hogy komolyan akar reagálni, hogy közben ne kelljen a szavakkal küzdenie. - Igen, azt hiszem így van, mehet mindkettő is, bár a hivatásos kviddics mellett nehéz túl sok minden mást csinálni. Esetleg oktathatnám ezt... magam sem tudom, majd idővel kitalálom... még van két és fél évem rá végül is. - aztán csak bólintok, hiszen igen ő a hugrabugos fiú és azt hittem, hogy megértette végül, hogy köztünk ez már sose lesz olyan, mint amilyen volt. Elment és az volt neki a fontosabb, ahogyan Rogernek is. Komolyan, mintha mindenki eltűnne az életemből és elmenne kviddicsezni, akivel jóban vagyok. - Azt hiszem azóta már megértette, legalábbis remélem, Roger pedig... nem tudom, hogy elmondhatom-e, de tragédia történt a családjában, csak nem értem miért nem mondta el nekem és nem tudom, hogyan segíthetnék. Folyton ezeken kattog az agyam, nem csoda, hoy nem megy a kviddics. Jó lenne megtanulni kikapcsolni. - halk sóhaj, ami elhagyja az ajkaimat. Hát igen milyen szép is lenne, ha képes lennék rá, de sajnos nincs így. Nem tudom csak úgy kikapcsolni az érzéseimet, és nem tudom, hogyan lehet megtanulni, pedig akkor talán a játékra is jobban oda tudnék figyelni végre.
Bármikor szívesen meghallgatom, azért vagyok, hogy segítsek a barátaimnak és a rokonaimnak. Főleg neki, mert olyan, mintha a testvérem lenne, ha már nekem nincsen sajátom. Sajnálom, hogy kicsit magába zárkózó, talán a szülei is ilyenek, nem olyanok, mint az enyémek, akik mindig azt mondták nekem, hogyha bármi van, azonnal forduljak hozzájuk… és nekem ezért nem kellett magamba fojtanom semmit. Így, hogy erre gondolok, csak még jobban hiányoznak, de szünetben úgyis meglátogatom őket, és akkor megint együtt lehetünk. De egyelőre a roxmortsi hétvégét várom nagyon, mert jó lesz nézelődni, vásárolgatni. – Jajj de jó lesz nagyon –tapsikolok örömömben. Néha tényleg elfelejtem, hogy tizenkilenc éves vagyok, és nem öt. – Remélem elég egy nap minden megnézni. – Ha ott valóban ilyen sok látnivaló van, félek, hogy kevés lesz az idő, de végülis nem baj, mert majd folytatjuk a következőn. – Az édesség lesz legjobb. Itt finom édesség van. – Már megint csak erről tudok beszélni, bosszankodom magamban. A végén még azt hiszi, folyton csak eszem. – Az lehet – nevetek én is, majd elkomorodom egy pillanatra. – Oh, megdobálnak? Azt nem szeretem, fáj. Akkor elbújok – teszem hozzá, és arcomra újra visszatér a mosoly. Engem biztos nem fognak megfürdetni a hóban, majd kitalálok valamit, hogy megússzam. Vagy elolvasztom a kezükből a hógolyót, és a hidegben a víz rájuk fog fagyni. Nem szeretek gonoszkodni, de azt se, hogyha piszkálnak, és ha nem engedem, hogy dobáljanak, akkor ne tegyék. – Miért mond, hogy butaság? – ráncolom össze a homlokomat. Nálunk az összes szülő sportolónak akarja a gyerekét, mert most az a divat. – Sportolás egészséges és jó. Ha meg jó vagy, lehetsz profi, és az is munka. – Nem értem. Azt hittem, örülnek. Kicsit nekem is rosszabb kedvem lett, mert sajnálom, hogy a szülei nem támogatják a kviddicsben, de hát ha egyszer azt szereti… – Az biztos csak véletlen, nem jelenti, hogy te nem jó –próbálom győzködni. Annyira nem értek a kviddicshez, de biztos olyan, mint egy vizsga, amire hiába készülsz fel rendesen, mégis megbukhatsz, mert nem csak rajtad múlik, hanem egy csomó más körülménytől. – Ne add fel, ha ez tetszik. A szüleid meg majd megszok – próbálom felvidítani. Én nagyon örülök neki, hogy ilyen keményen dolgozik, mert úgyis meglesz a jutalma. – Sok gyakorlat az egyetemen? – kérdezem. Minho amúgy sem volt olyan nyugton ülő típus, ezért nem is csodálom, hogy alig van itt, de jól teszi, lásson csak minél többet az országból, meg másokból is. Aztán ha egyszer itt lesz, tényleg elkapom. – De igaz – nevetek a bátorítására. – Tényleg nagyon kedves. Hallottam róla sok jó. – Talán igaza van, és még ha nem is vagyok olyan jó, akkor is tudok tőle segítséget kérni, és én is besegíthetnék, ha éppen nagy a forgalom a gyengélkedőn, mondjuk egy meccs előtt/után. Hallottam, hogy itt, főleg a Mardekár-Griffendél előtt komolyabb összetűzések is vannak. Elég baj. – Hát igen… de majd igyekezek hamarabb megjegyzeni őket. Akiket meg sokat látok, az könnyű. – Mindig mindent elhatározok, aztán van, hogy nem egészen az a vége, amit eltervezek, de ez is majd kiderül. Eleinte tényleg nehezen ment az arcfelismerés, de már egy pár hónapja itt vagyok, és kezdem megszokni az itteni embereket. – Ó az nagyon jó lesz. Akkor nem fogok esni nagyot – nevetek megint, mert nem adok magamnak sok esélyt. Bár állítólag mindenki meg tudja csinálni egy bizonyos szintig, szóval talán nem lesz gond. A további szavaira viszont nagyon figyelek, mert végre elmondja, hogy mi nyomja a szívét. Miután végighallhattam, gondolkozom, hogy mit is mondjak erre. – Szerintem az a fontos, hogy azt csináld, amit szeretsz – kezdem, és ezúttal kínaiba váltok, mert nem akarom, hogy a rossz angolom miatt ne úgy érte, amit mondok, ahogy én gondolom. – A szüleid biztos megbékélnek a kviddiccsel, ha látják, milyen jól megy. Ahhoz persze biztos sokat kell edzeni, de sikerülni fog. Mellette meg amúgy is tanárszakon vagy, szóval ha azt elvégzel, tanár is lehetsz, ha az tetszik. Vagy akár mindkettő. Hét közben tanítasz, hétvégén meccsre jársz – nevetek rá. – Cedric… ő a hugrabugos fiú, ugye? – kérdezem, mert néha gondom van még a nevekkel. – Hát… nem tudom, erre mit mondjak... Ha te nem akarod, akkor úgysincs értelme, és ezt biztos megérti/megértette. – Nem tudom, hogy azóta mi a helyet velük, talán Cedric sem próbálkozik már, és akkor úgy könnyebb, mert ha barátok maradnának, az is nagyon jó lenne. – Rogerrel mi történt? Amikor meséltél róla, nem ilyennek írtad le… – Valami komoly dolog lehet, ha így kiborult rajta. Remélem, hogy a beszélgetésünk után Cho is jobban fogja érezni magát, mert nem akarom, hogy szomorú legyen. Így tényleg nehéz bármire is koncentrálni.
Jó lenne elmondani, hogy mit érzek, hogy mi zavar, talán tényleg jobban érezném magamat tőle, de ettől még nem lesz sokkal könnyebb a helyzet, hiszen ő még csak nem rég jött, van épp elég gondja és nehézsége a beilleszkedéssel és a nyelvvel is, nem kell, hogy még én is fárasszam a saját dolgaimmal igaz? Persze ismer már annyira, hogy sejti, hogy nincs minden rendben, de hogy nem ezzel fogok nyitni az is biztos. - Igen rengeteg bolt van és cukrászda és édességbolt és a Szellemszállás, remek helyek, majd minél többet megmutatok. - és ez most engem is lelkesít. Jó lesz Lilinggel lógni majd és örülök neki, hogy itt van. Kicsit tényleg kizárhatok és elfelejthetek majd mindent, ami mostanában zűr van a fejemben, pedig az van jócskán. Jó lenne kicsit megszabadulni tőlük és nem gondolni semmire, csak enni egy kés édességet, vagy beülni egy sütire, meg forrócsokira és persze meg kellene vennem a karácsonyi ajándékokat is lassan, mert ilyen téren egyelőre még iszonyatosan rosszul állok. - Itt gyakran van és sok, lehet hogy a végén meg is unod, főleg akkor, ha a fiúk épp olyan kedvükben vannak, hogy megdobálnak és hóban akarnak fürdetni. - hát igen az emlékek, egy pillanatra még egy röpke nevetést is hallatok, mert a tél tényleg jó, én szeretem és Liling is fogja. Persze az embernek néha lefagy a keze mire végez a hógolyózással és elázik a haja, ha sokat dobálják, vagy tényleg megfürdetik, de szerencsére itt van a kastély, gyorsan le lehet vetkőzni, meg aztán varázslók vagyunk és boszorkányok, az effélét mi könnyebben át tudjuk hidalni, mint egy mugli. - Még sem vagyok olyan sikeres benne, mint ahogy kellene és tudod a szüleim... ez csak őket erősíti, hogy a kviddics butaság és nem ezzel kellene foglalkoznom. Tavaly négy meccsünk volt és egyszer kaptam csak el a cikeszt, az nem jó arány. - halk sóhaj csak, az előbbi nevetés már szerte is foszlott. Hát igen Minho akkor is a bátyám, bízik bennem, de én nem érzem már magamban azt az erőt, ami régebben meg volt. Nem tudom, hogy hová tűnt és miért tűnt el, szeretném visszaszerezni, de mégis nehéz. Valahogy nem tudom, hogy tényleg olyan jó vagyok-e ebben, mint mások mondják, ha egyszer nem kapom el a cikeszt sosem, vagy csak igen ritkán. - Igen, elég sokat mászkál, de majd szólok neki, hogy keressen meg, biztosan szívesen beszélgetne veled ő is. - Minho is kedveli Lilinget ez nem is kérdés, őt nem is lehet nem szeretni, majd elintézem, hogy minél többször jöjjön errefelé és tudjanak találkozni. Mégis csak egy házba járnak, úgy azért sokkal könnyebb. - Pont attól leszel ügyesebb, ha gyakorolsz nem igaz? Madame Pomfrey kedves és segítőkész, szerintem nem lenne gond. - bátorító a mosolyom, hiszen tényleg úgy gondolom, hogy menne neki a dolog és még én is jobban viselném a kviddics sérüléseket, ha tudnám, hogy a Gyengélkedőn eleve ismerős arc fogad majd. Na nem fogok e miatt gyakrabban sérülni, egyébként is a fogók ritkábban szenvednek balesetet, de azért van rá példa, főleg ha nagyon a cikeszre koncentrál az ember, míg a többiek esetleg nem figyelnek oda rá. - Ezt szerintem megértik, neked most még mindenki új, ők már megszokták egymást, de majd belejössz. - Liling egyébként is olyan típus, aki kedves mindenkivel, nem hiszem, hogy bárki zokon venné, ha nem ismeri fel mondjuk elsőre, vagy összekeveri valaki mással. Persze vannak nehéz esetek, de mivel nem a Mardekárba jár, így nem hiszem, hogy olyan rossz lenne a helyzet. - Biztosan nem, majd eleve alacsonyan kezdjük és óvatosan. Még emlékszem hogyan tanított minket elsőben Madame Hooch. - nem azt mondom, hogy én vagyok a legkiválóbb tanár, de úgy gondolom, hogy menni fog. Liling jó hallgatóság és mindig odafigyel mindenre, nem hiszem, hogy kockáztatna, hogy baja essen. Aztán csak sóhajtok egyet, hiszen ez még mindig nehéz. Annyira nem szeretném őt terhelni ezzel, de... ha már rákérdezett, akkor mit tehetnék? - Nem akarlak ezzel terhelni, hiszen most itt van neked a suli, meg az új arcok... - mégis nyitva hagyom a mondatot, azt hiszem érezheti belőle, hogy elmondom, csak idő kell hozzá, hogy erőt vegyek magamon. - A kviddics és a szüleim... és talán igazuk is van, hogy valami mással kellene foglalkoznom, közben meg minden olyan zűrös. Cedric visszajött tavaly és újra akarta kezdeni, de nekem már valahogy nem ment és most meg itt van Roger. Totál ki van borulva. Tudod meséltem róla régen, jó barátom volt, kis ideig kicsit több is és most... olyan rossz állapotban van, én meg nem tudom hogyan segítsek és valahogy iszonyatosan nehéz így bármire is koncentrálni. - csak úgy dől belőlem a szó, de legalább kiadom magamból. Olyan jó lenne tényleg kicsit mindent elfelejteni, kiüríteni a fejemből és kész, mennyivel könnyebb lenne! De nem lehet, valahogy meg kell oldanom ezeket, csak még nem tudom hogyan és az sem biztos, hogy rajtam múlik a dolog, mert akárhogy küzdök Rogernek nem fog visszajönni az édesanyja, ezt neki kell valahogy feldolgozni.
Előfordult már, hogy mondott olyat, amit nem úgy gondolt, vagy ugyanígy megkérdeztem, nincs-e valami baj, és azt mondta, hogy nincs, miközben volt, és tudtam, hogy nem így van. De ez nem volt gyakori eset, mert nem vagyok mentalista, meg egyáltalán nem akarok mindig a legrosszabbra gondolni, mert akkor idegesítő lennék. Úgyhogy most sem erőltetem a dolgot, hátha elmondja magától is, ha van valami, ha meg nincs, akkor csak lehet, hogy félreértettem valamit, és tényleg csak a kviddics miatt aggódik. De szerencsére most már itt vagyok én is, úgyhogy bármit meg tudunk beszélni. Persze biztos vannak itt is barátnői, meg ott van Minho is, bár ő fiú, és lányos dolgokról nem vele lenne a legszerencsésebb tárgyalni. Így aztán különösen fellelkesít a roxmortsi hétvége gondolata. – Ó igen, az lesz nagyon jó, mert még én nem volt ott –mesélem. Pedig hívtak, de direkt Chóval akartam először lemenni, úgyhogy kivárom inkább, amikor lesz ideje. – Azt hallottam, van ott sok bolt, meg édesség. – Nevetek fel. Nem vagyok édességrajongó, mert tudom, hogy hízlal, de olyan finomnak írták le a többiek, hogy egyszer belefér, legfeljebb utána való nap majd nem eszek semmit, de akkor is meg kell kóstolnom őket. – A havat én is vár nagyon. Otthon még nem láttam, csak képeken. – Erre akár ő is emlékezhet, mert amikor a holdújévre jöttek hozzánk, általában mindig tél volt, de hó soha. Biztost túl meleg az éghajlat, úgyhogy nagyon irigyeltem a harbiniakat, akik olyan szép jégszobrokat faragnak minden évben. Még oda sem sikerült eljutnom, mert messze van. Talán majd jövőre, vagy amikor végzek itt, és hazamegyek. – Ez nem is igaz –ellenkezek, mikor azt mondja, hogy a bátyja túlbecsüli.– Ha látná, hogy te nem játszik jól, nem venne drága seprű –próbálom meggyőzni. Érdekes, hogy amikor engem próbálnának hasonló észérvekkel győzködni, minden kísérlet kudarcba fullad. Ebben is hasonlítunk, egyikünk sem rendelkezik az egészséges önbizalommal. Ezért érzem olyan sokszor, hogy nem kéne ennem. – Remélem, hogy összefut vele, még nem láttam, biztos nagyon elfoglalt. – Az ő szakján ezek szerint több időt töltenek az iskolán kívül, ami nem baj, én is szeretnék néha kimozdulni, de majd nyáron. Viszont valamikor tényleg el kéne kapnom, hogy vele is beszélgessek kicsit. – Ó, ez nagyon jó öltet – lelkesedek fel, mikor meghallom a javaslatát. – Bár…. annyira azért nem vagyok jó. Nem akar elrontani semmit. Meg kellene várnom, hogy ügyesebb legyek –teszem hozzá. Sebeket ellátni meg ilyesmit már tudok, de komolyabb dolgokat nem. Bár az is lehet, hogy pont ilyeneket kellene csinálnom, mert az okosabbak ezekkel nem szeretnek annyira foglalkozni, őket az érdekes vagy a bonyolult esetek kötik le. – Igen. Szerintem ez akkor is vicces. Én meg nehezen jegyzek meg sok új arc. – Ez az egyik legnagyobb problémám, mert olyan különbözőek, és mintha minden nap új embert látnék. Remélem, hamar belejövök ebbe is, mert az első este nem ismertem meg a szobatársaimat, és az elég kínos volt. – Az jó lesz. Remélem, nem esek le – nevetek megint. Nem vagyok ügyetlen, de seprűn még tényleg nem ültem, aztán hallottam olyat, hogy ezek meg tudnak vadulni, de remélem, hogy az övé nem olyan. – Szívesen. Úgyis kíváncsi vagyok nagyon – erősítem meg. – Mi a baj? Történt valami? – kérdezem rögtön. Szóval jól éreztem, hogy bántja valami, amit eddig nem akart elmondani, de én itt vagyok, és nekem bármit elmondhat, mert segíteni szeretnék.
Soha sem voltam túlságosan jó abban, hogy elrejtsem az érzéseimet, főleg ha azok a tetejében még negatívak is. Most is igyekszem, de nem megy teljesen, pedig a mosoly meg van, nem akarom, hogy aggódjon, hogy a figyelmét az kösse le, hogy nekem mi a bajom, amikor pont az a lényeg, hogy beilleszkedjen és jól érezze magát itt az iskolában. Hiszen e miatt jött, nem azért, hogy engem pátyolgasson. Persze tudom, hogy szívesen meghallgat, mégis csak unokatestvérek vagyunk és sok mindent tudok róla, ahogyan ő is rólam, de mostanában valahogy könnyebb volt bezárkózni, mint kiadni magamat bárkinek is. Tudom, hogy butaság, mert egyedül mindig nehezebb megoldani a problémákat, de most valahogy muszáj lesz rendeznem ezt a sok zűrt magam körül. Addig a kviddics sem fog normálisan menni attól tartok, amíg nem szedem össze végre a gondolataimat. - Igen! Majd a következő Roxmortsi hétvégén megmutatom neked a falut is, nagyon szép és remek boltok vannak, tetszeni fog. - igyekszem visszaszerezni a lelkesedésemet. Rá kell most koncentrálnom, hiszen annak tényleg örülök, hogy itt van és beszélhetünk, de még sem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet lenne elmondanom most hirtelen mindent neki arról, ami velem történt. Szívesen kiönteném a lelkemet, közben viszont rosszul is érezném magamat, ha rázúdítanám, amikor jó a kedve és jól is érzi magát. Nem akarnám elrontani. - Igen az eső, télen rosszabb, nagyon hideg tud lenni, de sok a hó, én azt azért szeretem. - na igen ő azért melegebb környezetből jött és nem ilyen borúsból, de azért ez se rossz és tényleg meg lehet szokni, meg aztán a hó is tényleg jó nagy mennyiségben tud hullani, amikor épp olyan időjárás van, mármint elég hideg, hogy ne eső legyen belőle. - Szerintem kicsit túlbecsül, de nem beszélhettem le róla, ha már megvette. Minho mindig is ilyen volt, nagyon kedves, biztosan összefutsz majd vele, ő is Hugrabugos, de egyetemista, sokat van az iskolán kívül. - így én is ritkábban tudok beszélni vele, ami azért megnehezíti a dolgomat, pedig jó lenne, kiönteném a lelkemet a bátyámnak, bár... azt hiszem nem mindenről, mert ez az egész Roger ügy csak felkavarná és tenni akarna valamit és annak nem lenne jó vége. Kész csoda, hogy nem beszélgetett el Cedrickel is a legutóbbi incidens után, amit még tavaly a bálon művelt. A nyelvkérdésre bólintok még. Menni fog neki, ebben biztos vagyok, Liling egyébként is mindig jó tanuló volt, csak bele kell szoknia. - Nyáron biztosan lesz rá lehetőség. Szerintem kérdezz utána, hogy besegíthetsz-e év közben a Gyengélkedőn, akkor akár Madame Pomfrey is beajánlhat. - biztatóan mosolyodom el. Szerintem elég ügyes és rátermett ahhoz, hogy menjen neki még ez is, csak sokat kell szem előtt lennie és persze megvillantania a tudását. Nem lesz itt gond, biztosan örülnének a betegek is a kedvességének és abból nincs hiány. - Ez előfordul, az itteniek nehezen tudják megkülönböztetni a mieinket. Vannak még néhányan, de nálunk a rokonság miatt még több a hasonlóság. - még ha nem is olyan nagy, de amúgy érthető a dolog. Engem nem zavar és láthatóan neki sem kényelmetlen, akkor én sem fogom magamat rosszul érezni miatta. - Tényleg, igazad van. - zavartan nevetem el magamat, hiszen tényleg nem néztem mit visel, így már nehezebb lenne repülni, még ha nincs is most itt senki, aki belátna netán a szoknya alá. - Akkor megbeszélünk majd egy időpontot a pályán, amikor épp nincs edzés. - bólintok egy aprót immár csak szimplán mosolyogva, de legalább szélesebben, mint az elején sikerült. - Köszönöm Liling, ez kedves tőled. - azért mégis csak szolidabban mosolyodom el, de jól esik a támogatása, tényleg jól esik. - Tudod... mostanában túl sok zavaró gondolatom van, amik miatt nem tudok azt hiszem koncentrálni. - sóhajtok végül, ahogyan mégis csak kiejtem a szavakat, amiket nem akartam. Nem akarom leterhelni a gondjaimmal, tényleg nem, de ha már ez így előkerült, még sem sikerült magamban tartani.
Valamennyire látom azért, hogy talán nincs minden rendben. Ugyan én nem találkoztam vele eddig minden nap, de régen sokkal vidámabb volt, talán kicsit hasonlított rám temperamentum szempontjából. Bár az is lehet, hogy annyi az egész, hogy ő felnőtt, én meg még annyira nem, de hát hová rohanjak? – Én is nagyon örül – mosolygok tovább. – Annak, hogy itt vagy és hogy én is. Már sokat tudunk találkozni. – És nem csak a szünetben, ez a legjobb az egészben. Nekem ő mindig olyan volt, mintha a nővérem lenne, és egyben a legjobb barátnőm is, aki mindent tud rólam, és aki elől nem titkolok el semmit. Bármi történik, mindig ő volt az első, akinek elmondtam, bár nem tudom, hogy ez tényleg megvalósult-e, mert a levél lehet, hogy később ért oda, mint ahogy mama kiszedte belőlem, de a szándék a lényeg. – Köszi, és igen, nagyon jó itt. Csak az idő olyan hideg meg esős. – Eső mondjuk nálunk is van, de ott trópusi, és van különbség a kettő között. Úgyhogy néha eléggé fázom itt, de majd hozzászokom, és akkor nem lesz semmi baj. Gyorsan alkalmazkodom, menni fog. – Ez nagyon kedves tőle. Biztos meg is érdemelted – lelkendezek, mikor mondja, hogy a bátyja vette a seprűt. – Ő mit is csinál most? – kérdezek rá, mert vele régebben találkoztam, és biztos mondta már ő is és Cho is, hogy mivel foglalkozik, de elfelejtettem. – Igen, ebben reménykedek. Sokat tanulok ha hallom – már beszéd közben is érzem, hogy egyre ügyesebb vagyok, de ilyen van, és ez szerintem nálam periodikus, majd megint lesz romló fázis, amikor csak a legegyszerűbb szavak jutnak az eszembe, amiből nem lesznek értelmes mondatok. – Tényleg? A Szent Mungóba? Sok jót hallottam. – Igazság szerint emiatt jöttem részben, mert tudtam, hogy itt a kórház nagyon jó, és szerettem volna itt dolgozni, de az eszembe se jutott, hogy még gyakorlatra is lehet menni. – Annyira jó lenne… nagyon szeretnék… kipróbálni. – Na tessék, már esek is vissza. Arra gondoltam, hogy nagyon jó lenne kipróbálni, milyen is ott dolgozni, de most nem sikerült. – Ez jó dolog. Tényleg nagyon aranyos mindenki. A többi házból még nem találkoztam – gondolkozom hangosan. Leszámítva persze a mardekárosokat, akik néha gúnyolódnak, de nem foglalkozom velük. Meg azokkal se, akik összekevernek Chóval, pedig annyira nagyon nem hasonlítunk kívülről. – Múltkor egy lány kérdezte, hogy mennyit gyakorolok a kviddics – mesélem el neki is, ha már így eszembe jutott. – Aztán rájövök, hogy azt hitte te vagy én – nevetek fel. Számomra ez vicces, mint sértő, nem tudom, ő hogy van vele. És ha már a seprűtémánál tartunk, nagyon megörülök, amikor megengedi, hogy kipróbáljam. – Most? De jó! Vagyis…. azt hiszem, szoknyában nem jó ötlet – nézek magamra. Nem igazán öltöztem úgy, hogy repüljek, úgyhogy talán majd máskor élek a lehetőséggel. Bár annyira nem is hordok nadrágot, úgyhogy majd ha kitalálom melyik nap, erre is emlékeztetnem kell magam. A kérdésemre adott válaszát elkerekedett szemekkel hallgatom. – Micsoda? De ez nem is igaz. Te biztos nagyon jó. Hallottam sok embertől – bizonygatom, és tényleg igaz, mert sokan mondták, hogy jól játszik. – Legközelebb megnézlek edzés, és majd jól megmondom, jó? –Tényleg szeretném, ha jó kedve lenne, és nem foglalkozna ezzel, mert ő is hajlamos rá, hogy az önbizalma eléggé lent legyen, és én is, bár nekem most épp egy jobb korszakom van, mert nálam ez leginkább közvetlenül egy kudarcélmény után kezdődik.
Eszem ágában sincs rávetíteni a bajaimat. Akad belőlük elég, de komolyan kezdem úgy érezni, hogy az utóbbi időben folyton csak sajtálom magamat. Folyton olyasmi történik, amit nem tudok kezelni, pedig kellene, hiszen elvileg már akár dolgozni is elmehetnék, nyolcadikos lettem, erre kínlódok a kviddiccsel, az élettel és... fogalmam sincs, hogy mikor jövök egyenesbe. Mintha nem is akarnék, pedig isten bizony én igyekszem! Mégis elkalandoztam még az edzésen is, máshol járok és most sem vagyok teljesen itt, ezért telik bele vagy fél pillanatba mire visszaölelem, amikor a nyakamba veti magát. Liling most olyan hozzám képest, mintha ő lenne a nyíló tavirózsa, én pedig még csak a bimbó fázisáig se jutottam el, vagy épp már a változat verzió lenne jellemző rám? Nem zavarodhat össze az ember ilyen fiatalon minden miatt... ez így nincs rendben. - Semmi baj, örülök, hogy itt vagy! - eresztek meg egy szolidabb mosoly. Nem zavar, hogy időnként hibázik igeidőkben, vagy szavakban. Ez ezzel jár, neki még új a nyelv, én már itt nőttem fel Angliában, talán jobban beszélném az angolt, mint a kínait, ha a szüleim nem lennének annyira hagyománytisztelő emberek. Nálunk még az itteni karácsony se divat, apa mindig is ellenezte, anya volt aki időnként valamelyest betuszkolta a családunkba, mert illik a rokonok és a barátok miatt alkalmazkodni. Talán pár másodperccel tovább is ölelem Lilinget, próbálok erőt meríteni a lelkesedéséből, a mosolyom is erősödik tőle végül. - Köszönöm, te is nagyon jól festesz, látszik, hogy jól érzed magad. - legalább én sem festek pocsékul, ez is valami. Ha valamit megtanultam a családomtól az pont az, hogy ne nagyon mutassam ki az érzéseimet, mert ez a családunkban nem megszokott. - A bátyámtól kaptam, még tavaly, remek darab, egy csomót erre költött a spórolt pénzéből, hiába mondtam neki, hogy butaság. - halk sóhaj csak, amit megejtek. Nem akarom, hogy ebből már is azt lássa, hogy baj van, inkább csak az általánosan megszokott bizonytalanságomat érzékelheti. Na igen lássuk be sosem voltam az a típus, aki annyira nagyra volt magával. Én és az ego... nem ápolunk kifejezetten mély barátságot. - Majd menni fog, ha sokat gyakorolod és ezt hallod másoktól is. - mosolyodom el biztatóan. Már most is jól beszél és ez csak még jobb lesz. Pár apró hiba még előfordul. Amikor nyáron otthon vagyok, akkor még nálam is előfordul szeptemberben, hogy kicsit belezavarodom a mondatokba, pedig én alapvetően születésemtől fogva itt élek. - Örülök neki, hogy jól vannak és annak is, hogy ide jöttél tanulni. Nagyon jó az oktatás és nem ritka, hogy az itteni diákok nyáron a Szent Mungóba mehetnek gyakorlatra, ami elég nagy megtiszteltetés és fejlődési lehetőség. - és ő van elég ügyes és eltökélt ahhoz, hogy meg is kapjon egy ilyen lehetőséget, arról már nem is beszélve, hogy Liling tényleg olyan pozitív lélek, hogy biztosan oda lennének érte, ha ott dolgozna akár a későbbiekben a betegek és a leendő kollégái is, bár persze nem tudom, hogy mik a jövőbeli tervei. - Oh ennek örülök! Jó, hogy a Hugrabugba kerültél, azt hiszem ott vannak a legkedvesebbek, akikkel könnyebb barátkozni. - neki való ház és hát okkal is került oda, hozzá is passzol a hely. Én sosem gondoltam úgy, hogy a Hugrabug a selejté, hiszen ismerek onnan sokakat, akik kedves és hát oda jár Cedric is, aki akármit is gondol magáról okkal került be a Trimágus tusára, egyáltalán nem béna, vagy ügyetlen, amit a Mardekárosok terjesztenek a borzokról. - Hát persze! Akár most is, vagy amikor szeretnéd. - nem féltem én tőle a seprűmet, és egyébként sem olyan bonyolult, bár Liling sosem érdeklődött túlzottan a repüléstan után, de ha most kíváncsi rá, akkor miért ne próbálhatná ki? Az viszont már nehezebb, amikor rólam kérdez, én valahogy nem tudok olyan lelkesen válaszolni, ahogyan ő tette, pedig tényleg igyekszem. - Oh hát... én is jól vagyok. Igazság szerint nem megy valami jól a kviddics, de... majd csak belejövök. - szolid mosolyt ejtek csak meg. Próbálom arra fogni, hogy a szezon elején vagyunk, de tudom, hogy ez butaság. Ha ez lenne a baj, akkor nem ment volna olyan rémesen az előző szezon is, pedig akkor se voltam jobb, sőt... Talán tényleg fel kéne adnom.
Sokáig ülök ott, de egyszer csak meglátom végre, már jó messziről. A szemmel sosem volt baj, de nincsen különlegesen éles látásom, viszont őt akkor is észrevettem, pedig még nem volt közel. Úgyhogy mire ideért, már fel is pattantam, és a nyakába vetettem magam. – Szia! – kiabálom a fülébe, aztán rájövök, hogy nem kellene megkárosítani a hallását, úgyhogy elengedem. – Bocsánat, hangos volt – kapom a szám elé a kezem, mert megijedtem egy kicsit, de aztán újra nevetek. – Izgulok, mert régen találkozunk – magyarázom, hogy miért vagyok ennyire besózva, és fel se tűnt, hogy megint kihagytam a múlt időt a mondatból. Nem szoktam sose hiperaktív lenni, de amikor az unokatestvéreimmel találkozom, akkor igen, és akkor is ez volt, amikor meglátogattuk őket, vagy ők jöttek hozzánk. Utóbbi volt a rosszabb eset, akkor már hajnalban felkeltem, akkor is, ha délután jöttek. Nekem nem nincsen testvérem, és más gyerekekkel nem volt olyan jó, mint velük, úgyhogy talán ezért volt az, hogy amikor ők jöttek, egy napot készülődtem, amikor meg a barátaim, akkor épp abban a pillanatban lettem kész. – Te jól néz ki – nevetek rá biztatóan, amivel azt akarom kifejezni, hogy jó színben van, bár, mintha máskor vidámabb szokott volna lenni, de most még nem kérdezek rá. Az is lehet, hogy csak összeveszett valakivel az edzésen. – Milyen szép seprű. Új? – Nem emlékszem rá, hogy ez volt-e az, amit a házukban láttam. Nehéz elkülöníteni az olyan dolgokat egymástól, ami nincs a környezetemben. A kérdése hallatán iszonyú sok válasz jut az eszembe, és nem is tudom, melyikkel kezdjem, úgyhogy csak a legegyszerűbbet tudom kinyögni.– Én jól van. Vagyok. – Most legalább észrevettem, hogy valami nem jó, és ki tudom javítani, remélem, nem egy sokkal rosszabbra. – Angol még nem megy. De jól vagyok –ismétlem meg megint, valószínűleg ezt is csak az izgatottság miatt, mert amúgy nem szoktam ugyanazt többször elmondani. – Mama… anya küldött nekem levél – mesélem izgatottan, és elő is ráncigáltam a táskámból. – Ők is jól van. Én hiányozni nekik nagyon, de azt írja, tanuljak jól. –A „jó” szó az egyetlen, amit tudok alkalmazni, és úgy látszik, a kelleténél talán többször is, legalábbis nekem is feltűnik beszéd közben, hogy néha helyettesíteni kéne, de a megfelelő szavak csak kínaiul jutnak eszembe, angolul meg csak akkor, ha nagyon sokáig gondolkozom rajta, de azt meg senkinek nincs ideje kivárni. Közben én is visszaülök a földre, mert így, hogy itt van, már tudok nyugodtan lenni egy helyben. – Iskola is nagyon jó. – Na tessék, már megint. Zavartan felnevetek, és próbálom máshogy megfogalmazni. – Tetszik. – Kisebb erőfeszítés után ezt az egyet tudtam kinyögni, de a semminél jobb, úgyhogy most büszke vagyok magamra. – Sok az óra, meg nehéz. De érdekes. És a társaim nagyon aranyos. – Persze nem mindegyik, de ezt nem akarom hozzátenni. A többség tényleg kedves velem, és az a lényeg. – Már van három barát – mesélem egyre lelkesebben. Igazából egy szobában vagyok velük, talán ezért is ment olyan hamar a dolog. Ráadásul az egyikük szintén nem ebbe az iskolába járt korábban. Pillantásom újra a seprűre esik.– Egyszer kipróbálhatom? –kérdezem kíváncsian. Még sose ültem seprűn, de a földön nem vagyok annyira ügyetlen, kivéve, ha izgulok. – És veled mi? Te is jól? – érdeklődöm mostmár felőle, mert annyira belemerültem a mesélésbe, hogy majdnem elfelejtettem, hogy nem is kérdeztem még felőle.
Túl sok minden kavarog a fejemben, én is érzem és valahogy e miatt semmi sem sikerül úgy, ahogyan eltervezem. Az edzés valami rettenetes volt, már az is megfordult a fejemben, hogy lemondok a csapatkapitányi posztról. Igaz, hogy Harry se kapta el a cikeszt az első meccsen, de a miénken nekem se sikerült. Olyan rémes, hogy a Hugrabug megvert minket, még csak gólok se születtek. Olyan sok múlik a fogón és nekem egyszerűen nem megy. Nem tudom, hogyan kellene kiüríteni a fejemet, pedig valahogy ki kellene ráznom azt a sok gondolatot. Cedric mindig azt mondta, hogy ösztönből kell csinálni, nem teheted meg, hogy folyton agyalsz, hogy mindenre figyelsz. A fogónak az dolga, hogy bízzon a terelőkben, hogy csak a cikeszre figyeljen. Nem kalandozhatok el a lelátó felé, nem nézhetem, hogy ki jött el a meccsre, nem várhatom, hogy Roger feltűnjön mégis, ez így... Vááá! Néha úgy érzem, hogy szétrobban a fejem és még a találkozót is majdnem sikerült elfelejtenem az unokatestvéremmel, ami rémes lett volna. Nem tudom, hogyan kellene összeszednem magamat, de valahogy muszáj lesz, mert ez így nem állapot. Ha ez az év is olyan lesz, mint a tavalyi... ha megint nem sikerül semmi, ha újra pocsékul teljesítek a pályán... Pedig még Grace ellen lett volna a legnagyobb esélyem, de aztán Harry jön, ő legendás, már az apja is az volt, aztán meg Draco, aki bármikor leöklel a seprűről és persze a legújabb és legdrágább darabot veszik meg neki a szülei, ami csak piacra kerül. Halkan sóhajtok egyet, ahogyan végiglépdelek az udvaron és a tó felé igyekszem. Kicsit már így is késésben vagyok, aminek egyszerű az oka, kellett egy kis idő, amíg az edzés után összeszedtem magamat és felvarázsoltam egy mosolyt az arcomra, még se mehetek savanyú képpel, amikor Liling új még itt és biztosan annak örülne a leginkább, ha mellette lennék és nem a bajaimmal traktálnám, amiken már amúgy is túl kellene és nem másra is kivetíteni a bajaimat. Már messziről kiszúrom, ahogyan ide-oda ücsörögve várakozik, egyértelműen rám vár és gondolom izgul is kicsit. Azért mégis csak leginkább ünnepek alkalmával találkoztunk, még ha egyébként kedvelem is és akkor jól is éreztem magamat vele mindig. - Szia Liling! - intek már messziről mosolyogva,bár nem olyan széles mosollyal, de mégis csak mosolyogva. A seprűm nálam van, nem szeretem az öltözőben hagyni, hogy bármikor tudjak gyakorolni, amikor jól esik. Ha netán feláll, akkor az első az, hogy megölelem és kap két puszit is. Nem divat ez a családunkban... otthon legalábbis. Apa mindent túlságosan szigorúan vesz, de nem érdekel, nekem szükségem van rá és amikor tudom, amikor nem otthon vagyok, akkor gyakorolom is. - Hogy vagy? Hogy tetszik az iskola? - oh igen ez lesz a jó, róla kérdezek, magamról beszélni most nem lenne jó, a végén tényleg totál elvenném a kedvét mindentől és az nem célom. Lehuppanok keresve valami kósza követ, padot, fatönköt, a seprűt pedig szépen lefektetem a fűbe, aztán már csak kíváncsian pislogok rá. Remélem, hogy minden rendben vele és sikerül beilleszkednie, még ha nem is olyan egyszerű az átállás a megszokotthoz képest.
Annyira vártam már a délutánt… egész nap nem bírtam magammal, az órákon is alig bírtam nyugton maradni, de folyton az járt a fejemben, hogy végre találkozom Chóval, és hogy egy csomó mindent mesélek neki… Például reggel megint sokáig gondolkoztam, hogy mit vegyek fel, de aztán rájöttem, hogy itt kötelező egyentalár van, még mindig. Úgyhogy csak a hajamat fontam be végül, és előredobtam bal oldalt. De aztán elhatároztam, hogy amint vége az óráimnak, visszamegyek, és felveszek a köpeny alá valami szebb ruhát, mert ha már elhoztam őket, jó lenne hordani. Amióta ide járok, olyan sok dolog történt, és még mindig olyan hihetetlen, hogy itt vagyok. Néha rámtör, hogy legszívesebben hazamennék, mert nagyon hiányzik Kína, de aztán elmúlik. Egész jól berendezkedtem már itt, szerencsére vannak barátnőim is, úgyhogy nem vagyok egyedül. A szak is tetszik, csak nagyon nehéz, mert néha még mindig nem értem, mit mond a tanár, és a könyvben sem tudom elolvasni a dolgokat, és akkor ahhoz segítséget kell kérnem. Szeretném, ha nemsokára egyedül is menne. Órák után gyorsan elszaladok ebédelni. Nem eszem valami sokat, egyszerűen nem tehetek róla, de az itteni ételek nem ízlenek. Amit karácsonykor ettem még Chóéknál, az finom volt, de ezek a mindennapi fogások nem finomak. Túl zsíros, sós, vagy édes. Én a csípőset is nagyon szeretem, azt itt egyáltalán nem lehet enni. Azt hallottam, hogy a konyhába bárki bemehet, és a manók csinálnak neki ételt, de nem vagyok benne biztos, hogy ezt tényleg igaz, és még nem mertem kipróbálni. Az ebédet hamar befejezem, és már indulok is a tóhoz. Oda beszéltük meg, hogy találkozunk, mert az közel van a kviddicspályához, és ő valószínűleg edzésről jön majd. Még sosem láttam repülni, de azt hallottam a többiektől, hogy nagyon ügyesen játszik. Ő persze sosem mondaná, de én elhiszem, hogy így van, egyszer már tényleg megyek is, és megnézem a saját szememmel. Amúgy ennek a sportnak sosem voltam a rajongója, eddig egy meccset láttam, abban is valahogy eltűnt a négy terelő, úgyhogy lefújták. Sajnos nem derül ki, mi lett velük, pedig érdekelt volna, az volt az egyetlen izgalmas része a dolognak. Leérek a tóhoz, és amíg várok, előveszem a füzetemet, és megpróbálom értelmezni azt, amit írtam. Még mindig félig kínaiul, félig angolul írok, mert van, hogy nem figyelek annyira, és azon kapom magam, hogy megint kínaiul írtam egy egész bekezdést. Ilyenkor átváltok angolra, de mindig sok időt kell eltöltenem azzal, hogy egységesítsem a kettőt. A háziknál is olyan nehéz erre figyelni, automatikusan jön. Egyedül a gyógynövénytannal nem volt eddig problémám, mert tanulunk latin neveket is, amik otthon is ugyanazok voltak, úgyhogy az nagyon jól megy, ennek legalább tudok örülni. Írogatás közben gyakran felpillantok, hogy jön-e már Cho. Ha izgatott vagyok, tényleg alig bírok megmaradni a helyemen, szóval fészkelődöm, meg gyakran változtatok ülőhelyzetet is, meg ilyesmik. Mindig ez van, akárkivel készülök találkozni.
//
//